Ricardo Reis Tahitin (versek és regény). Arad, Irodalmi Jelen, 2009.

Reis

                                      
                RICARDO  REIS  TAHITIN


                   A HOLD ARCA


                                                                               
                                      első rész


“Bensőmben sokan élnek,
De nem tudom ki érez,
Ha érzek , és ki gondol,
Ha gondolok akármit.
Mivel a hely vagyok csak.” (1)

    
Tartalom

I. A POKOL SZÁJA

l.  Éjszaka a fedélzeten
2. Első levél Lídiának
3. Istenek
4. Első levél mesteremnek, Alberto Caeironak
5. Az elveszített éden
6. Első levél Pessoának
7. Kérdések
8. Első levél testvéremnek, Álvaro de Camposnak
9. A fehér város
1o. Első levél kritikusomnak, António Morának
11. Lídia arca
12. Az első levél, ismeretlenül Bernardo Soaresnek
13. A gólem
14. Első levél Tejve mélyen tisztelt bárójának
15. Visszaesések
16. Első levél Alexander Search-nak
17. Kezdetek
18. Első levél, a rejtőzködő Vicente Guedesnek
19. A száműzött
2o. Első levél A. A. Crossnak
21. Félreértelmezhetőségek
22. Első levél a másvilágra, Mário de Sá-Carneironak
23. A pokol szája
24. Az utolsó varázslat

II. A   FEHÉR  KAPU

25. Dél
26. Második levél Lídiának
27. A dallam
28. Második levél mesteremnek, Alberto Caeironak
29. Sokért nem adnám ha az életem vitorlás hajó volna…
3o. Második levél Pessoának
31. Képzelgések
32. Második levél testvéremnek, Álvaro de Camposnak
33. A kísértetváros
34. Második levél kritikusomnak, António Morának
35. Pessoa önarcképe
36. Második levél Bernardo Soaresnek
37. A halál belovagol Perzsiába
38. Második levél Tejve különc bárójának
39. Az élet betegsége
4o. Második levél Alexander Search-nak
41. Naplemente
42. Második levél, a rejtőzködő Vicente Guedesnek
43. Anima és animus
44. Második levél a kitűnő A. A. Crossnak
45. A tűz körül
46. Második levél a másvilágra, Mário de Sá-Carneironak
47. Álom. Az óratorony
48. A fehér kapu

III. A  VÉGTELEN  JÁRATOK
 
49. A fekete tükör
5o. Harmadik levél Lídiának
51. A vadászok
52. Harmadik levél mesteremnek, Alberto Caeironak
53. A hegyi pásztor
54. Harmadik levél Pessoának /1 –2/
55. A démon unottan fordul el
56. Harmadik levél testvéremnek, Álvaro de Camposnak /1-2/
57. A perui farsang /rémálom /
58. Harmadik levél, a kételkedő António Morának /1-2/
59. A tibeti barlang
6o. Harmadik levél, az elbizonytalanodó Bernardo Soaresnek
61. A végtelen járatok /A tibeti barlang folytatása /
62. Harmadik (hívó)levél Tejve különc bárójának
63. A görög sziget
64. Harmadik levél Alexander Search-nek. Jöjjön!
65. A görög templom romjai /folytatás /
66. Harmadik levél Vicente Guedesnek, ne késlekedjen!
67. A befalazott cella /folytatás /
68. Harmadik köszönő levél, A. A. Crossnak
69  A Nekronomikon
7o. Harmadik levél a másvilágra, Mário de Sá-Carneironak /1 – 5/
7l. Az ora-fa magva, avagy tupapauk, a hullócsillagok – tahiti világmagyarázatok Gauguin szerint /1-4/
72. A tahiti labirintus
Első levél Lídiának
Második levél Noahnak
Harmadik levél a heteronimáknak
A skorpió havában /1 – 2/

Jegyzetek


          A POLINÉZIAI ÚTVESZTŐ

                                           második rész

 

“… sem a múltat, sem a jövőt el nem veszíthetjük. Hogyan is
                vehetné el valaki tőlünk azt, ami nem a mienk? Tehát két körül
                ményt vegyünk mindig figyelembe: először, hogy minden örök
től fogva azonos formában ismétlődik, s nem számít, hogy vala
 ki száz, kétszáz évig, vagy beláthatatlan ideig szemléli-e ugyan
      azokat a jelenségeket, másodszor, hogy a leghosszabb és a leg-
                rövidebb életre rendelt is ugyanannyit veszít. Mert csak a jele
                pillanattól fosztható meg, csak ez az övé, s amije az embernek
              nincs, azt el sem veszítheti.”
Marcus Aurelius



Tartalom

l.  Hajnal a tengerparton (1)
2. A haciendán (21)
3. Taroa és a hold (42)
4. Találkozás Drakulával (55)
5. A léghajó utasai (71)
6. Együtt (8o)
7. Kék háromszögek (94)
8. A szeánsz (1o8)
9. A varázstükör (123)
1o. A hold arca (139)
11. A vízesés mögött (151)
12. A titokzatos Areoik (169)
13. A mutánsok (184)
14. A fotográfiák (2o4)
15. Az alkimista (221)
16. Egy kihallgatott beszélgetés (238)
17. Mirandolina (249)
18. A költői verseny (263)
19. Az elsüllyedt város legendája (289)
2o. Egy illúzió vége (3o4)
21. Váratlan vendégek (321)
Találkozás Pessoával (341)
Tengeren, sivatagban (355)
Baljós előjelek (368)
25. Végjáték Alexandriában  (377)

   Jegyzetek (393)

I. A POKOL SZÁJA     


1. Éjszaka a fedélzeten

                                                  Ricardo Reis (2) életén töpreng

Eltelt az élet. Ennyi volt csak?
Napfelkelték. Meztelen lányok.
Lídia arca. Betegek. Halál.
Orvosságszag. Tehetetlenség.
Orcus bús, korom-virágai.
Mentem az utcán. Meg-megbotoltam.
A piros léggömb cikázott. Elszállt.
Sivatag, tenger zárult körém.
Ennyi lett volna? Alig hihetném.
Kupámban még az utolsó korty bor.
Hajszolom lovam. Nem tudom miért?
Azt se, hogy merre? Nem állhatok meg.
Utolérnének ellenségeim.
Ingerel, dühít a képes beszéd.
Hiszen lovam sincs. Sivatag sehol.
Ellenségeim a szárazföldön.
Fejem fölött a Dél Csillaga.
Szántatlan tenger hátán hajózom.
Körülfognak a homály árnyai.
 
2. Első levél Lídiának (3)

Már a harmadik napon, Tahitin,
remegve a rumtól és az érzelmek rohamától,
félmeztelen és kifestve, mint egy
ellenségeit kutató törzsfő,
hatoltam be a dzsungel mélyére,
mintha düh, bosszú vezérelt volna,
lankadatlanul követtem az áruló jeleket.
Bokrok, fák, kúszónövények, liánok
vibráló hálója borult reám.
Fénypászmákkal tarkított, színes tollú,
számomra ismeretlen madarak
énekétől hangos, zöld félhomályban,
belélegezve a pórusaimat is megtöltő
nedves, olajos, tapadós növényi illatot,
a rothadás és az újjászületés szagát,
különös érzés töltött el, barátném,
mintha varázsitalt szürcsöltem volna, mákonyt,
teljességérzés, amiről mindig
annyit képzelegtem, emlékszel?
De nem érhettem el soha,
következésképp nem is érezhettem,
de ami után – most, hogy már megismertem! –
a halálomig vágyakozni fogok,
mert nem tart örökké…
Üvölteni tudtam volna kínomban.
Pörgetett a tehetetlenség.
Körbefordulva néztem szét a fák közt.
Sajnáltam, hogy nem lehetsz itt, velem,
ebben a hallucinatórikus, zöld homályban,
kellett volna mindig szeressük egymást,
akkor talán másként alakul minden,
az ágak közt hintázó madarak énekét figyelve,
egyesülhettünk volna, Lídia!…
És nem váltunk volna szét soha többé.

3.Istenek

“Az Isteneitek milyenek lehetnek?” –
kérdezem türelmetlenül,
de a bennszülöttek nem válaszolnak,
hiába kérdezem újra meg újra,
úgy bámulnak rám, mintha nem értenének,
pedig tudom, hogy értik,
csak a kérdés szokatlan,
vagy nem akarnak válaszolni, félnek?
“Láthatólag még nem gondolkodtak rajta!” –
nyugtatott meg kísérőm.
Ezt nem hiszem.
Nagyon is jól tudják ezek,
hogy kiről énekelnek,
kihez fohászkodnak,
kinek a segítségét kérik.
“Az Isten olyan, mint az Isten. –
mondta egy öregember és vigyorgott.
Fogatlan szája éneke tenger. –
Az Isten a hullám, a felhő, a fa.
Az Isten a tűz, az erdő, az asszony.
Mindenütt ott van, de nincsen sehol.”
S táncolt a hullámsapkás tenger.
“Az Isten a levegő, a kés, az ellenség.”

4. Első levél mesteremnek, Alberto Caeironak (4)

A dzsungel semmire nem emlékeztet,
Mégis, állandóan úgy érzem,
már jártam itt valamikor,
Pán elveszett sípját fújva a homályban.
Kísérőm, egy fiú, a tegnap,
magabiztosan követve
a számomra láthatatlan csapást,
szuggerálva, hogy utunknak
mégiscsak lehet valami célja,
egyre beljebb vezetett a sötétség mélyébe.
Ó, ha láthattad volna!…
Karja ütemesen mozgott léptei ritmusára,
sajnáltam, hogy nem vagyok festő…
A karja, a válla, a háta
meg a lábizmai mozgása,
verítéktől csillogó bőre alatt,
minden lépésnél régmúlt korok
harcosait vagy vadászait idézte,
ahogy az éjszaka mélyére hatolva,
ellenségeiket keresik,
hogy megöljék őket és levágott fejüket,
győzelmi éneket harsogva,
vigyék haza vállukon,
feláldozva könyörtelen isteneiknek,
akiknek jelenlétét.
a ránk hálószerűen boruló,
ősállatokra emlékeztető fák
kusza homályában is állandóan,
rettegve érzékeltem.
                                                        
Az elveszített éden

                                                Mário Vargas Llosa átirat (5)

Patak partján ért véget az út,
hogy a túlparton folytatódjék.
Begázoltunk a patakba,
a kis vízesés moraja elvarázsolt.
És ekkor valami teljességgel felfoghatatlan történt.
A fiú közelebb húzódott hozzám.
Megérintett!
Zöld és kék volt minden,
barna, lila és skarlátvörös.
Egyetlen madárfütty sem zavarta meg
a szörnyekre emlékeztető kövek között
robbanó víz győzelmes harsogását,
már akkor is így zuboghatott amikor a légiók,
elefántokon keltek át az Alpokon…
A fiú tekintete rám villant, hozzám simult,
Éreztem vaníliaillatú leheletét
s noha szám kiszáradt a vágytól
és magamévá szerettem volna tenni,
mint egy asszonyt,
hevesen taszítottam el  
és mondtam is valamit.
Ő nyilván nem értette,
csak az elutasító hangsúlyt foghatta fel,
döbbenten bámult rám,
tágra nyílt szemébe veszett az éden.

Első levél Pessoának(6)

                                                   André Malraux átirat (7)

A bennszülött lány nevetett,
combjai összekulcsolódtak a derekamon
és amikor végigfutott,
nedvesen csillogó testén a remegés,
mindentudó ujjai
egy pillanatra fönnakadtak a semmiben,
szája becsukódott,
mintha csak egy szempilla zárulna le.
Öle még meg-megrándult,
de a betelt test, már feltartóztathatatlanul
távolodott tőlem.

Soha, soha nem ismerhetjük meg
mit is érzett és mit gondolt?
Ha ugyan érzett vagy gondolt valamit egyáltalán?
Soha, soha nem találhatunk mást, ebben a
közös, részeg, rángatózó őrületben,
mint a legkegyetlenebb válaszfalat.

Még az sem a miénk, amit birtokolunk.

Kérdések

Ki vagyok? Aki elragadta magával ezt a
némán, becsukott szemmel fekvő lányt,
hogy azután végképp elveszítse,
ha ugyan megtalálta,
egy életfogytiglani pillanatra is?
Vagy aki, tőle távolodva,
kábán veti rá magát önmagára,
mint kábítószerre,
őrülten a vágytól, hogy erőszakosan
semmisítse meg ezt a közömbös arcot,
amely, anélkül hogy  a szándékában állna,
öntudatlanul is a halál felé taszítja…
Ki vagyok? Aki átéli mindezt?
Aki leírja érzéseit,
hogy megint és újult erővel élhesse át?
Ki vagyok? Aki érez? Aki gondol? Aki rögzít?
Aki a háttérből vigyorogva figyeli önmagát?

Beláthatatlan minden, mint a tenger.

8. Első levél testvéremnek, Álvaro de Camposnak(8)

Innen a sötétség mélyéből,
a zöld elvarázsolt világából,
üzenek néked,
innen, ahol kúszónövények, fák és bokrok
szűrik meg a fényt
és színes tollú madarak énekelnek,
fáradhatatlanul,
s valahol, közel morajlik a láthatatlan vízesés,
amely valószínűleg akkor is így harsogott és dübörgött
és igyekezett megtörni a köveket,
amikor Hannibál elefántok hátán kelt át az Alpokon
és Caesar összecsuklott
a tőrdöfések halálos csapásai alatt,
s reszketve, dideregve kérdezte,
“te is fiam Brutus?!”
Igen, testvérem,
innen valószerűtlennek tűnik az ipari táj,
hajók, mozdonyok, automobilok, gőzgépek.
Innen, a dzsungel smaragd őrületéből,
kiáltok hozzád
Elképzellek, amint a dokk előtt állsz,
s a rakodómunkásokat figyelve
Walt Whitmanra gondolsz,
aztán tereken bolyongsz, éjszaka,
amikor feltámad a szél,
s görgeti az eldobált újságokat,
a csörömpölő konzervdobozokat, az üres üvegeket.
És  a távoli mezőkön villódzó lidércfényeket,
elhomályosítja a kohók vörösen villogó fénye,
s a reklámok színesen örvénylő hazugságai közben
tanácstalannak tűnik győzedelmes, fiatal arcod.
Lehetséges, hogy mégsem erre a világra vágytál,
ahol fel kell adni az avantgárd hazug aszkézisét,
de már nincs megállás!…
 
Igen, Whitmanra gondolsz és Amerikára,
aztán bordélyba térsz be, barátom,
a kis vörös hajú lányka most is megvigasztal –,
legalábbis azt hiszed –  combjai szorításában,
és úgy véled, hogy kitáruló szeméremrésén át,
ha akarnád, megláthatnád.
végre már a jobb világot,
amely eljön,
hamarosan eljön, mint az őszi esők,
mint az amerikai partoknál dörömbölő tájfunok.

Hajnalban, egy kávéházban
az újságokat lapozod. Nincsenek hírek.
Hír az egész világ.
Csak legyen időd elolvasni
a gyárfüst kérdőjeleit,
a gépek kijelentő mondatait,
a száguldó automobilok állításait,
a kazánok dohogó tagadását,
miközben kávézaccból jósolod meg a jövőt,
testvérem, Álvaro de Campos,
és hiszel abban, hogy dübörögve érkezik az új világ,
amikor minden egyenlő lesz önmagával,
csak az ember lesz jobb,
elszivárog a féltékenység,  az irigység eltűnik,
a káröröm, a harag, a bosszúállás képzetei már
kizárólag  az átkos múlt fogalmait  értelmező
kézikönyvekből lesznek érthetőek,
és nem kell bezárni, távozásunk után,  
lakásunk ajtaját sem,
hiszen nem lesznek tolvajok.

Egy pillanatra mesterünkre, Alberto Caeirora gondolsz,
Látod, amint ott ül a dombon és furulyázik
és körülötte örvénylenek a fehér bárányok.
A szamár a fa mellett áll és vizel.
A nap süt.
Édeni örömállapot, ez, édeni.
Nekünk soha nem adatik meg.
Engem a dzsungel zöld őrülete fojtogat,
téged a városi forgalom zaja.
Megérkezünk-e egyszer testvérem, arra a domboldalra,
hogy hanyatt fekve nézhessük végre
a direkt kökény kék eget
és várjuk a múzsát?
Mert el fog jönni, meglátod.

9. A fehér város

A fehér városban egyedül
a bulvárokon. Balusztrádok
szűrik meg a fényt. Istenszobrok
idézik tenger némaságát.
Sárga, kénsárga levelek hullnak,
Lídia nem jön. Nem jön senki.
Elmentek, akik jöhetnének,
tetteinket semmi nem menti.
Akik itt laktak, mind, egyszerre
mentek el. Hova hívták őket?
Lídia sem jön. Rejtik arcát
régi sírások, nevetések.
Egyszerre hallom meg a szörny
rémes, dübörgő lépteit.
Elvesztem. Nem is menekülök.
Lídia sem jön. Nem segít–  
het senki rajtam. Megfordulok.
Szemből halál! Ez nem lehet,
A szörnyeteg is én vagyok,
önnön arcomtól rettegek?
Lídia megjön. Mosolyog.
De ki öleli? A szörnyeteg?  
Vagy én? De ő is én vagyok.
Innen nem érti senki meg.
                     
1o. Első levél kritikusomnak, António Morának(9)

Üdvözöllek a zöld őrület birodalmából.
Annyit érdeklődtél felőlem,  
nem akarván elhinni, hogy
kínzó, önkínzó, tékozló bolond vagyok,
hogy óhatatlanul is be szeretnélek avatni,
abba a reménytelen, magába vesző
labirintusba, ami az életem.
Mindenekelőtt tudnod kell,
hogy mennyire szeretem Lídiát.
Perverz játékaimat sem szabad
csupán szegényke egocentrikus
őrületének számlájára írni,
már csak azért sem, mert
Lídia istennő, a hold istennője!
Tudtad?

Elnézem arcát, amikor alszik,  
talányosan úszik a felejtés tengerében,
akár a hold,
a melankólia távoli partja felé,
ahová én már nem követhetem
és elönt a szégyen.
 
Nem, soha nem szerettem annyira,
hogy akár az ötórai teámat
elmulasztottam volna érte.

Csikorgatom a fogam,
soha semmi nem úgy alakul,
ahogyan kellene.
 
Érzem el fogom veszíteni,
nem jön meg valamiért,
háború tör ki, tájfunok dühöngenek,
mozgásában korlátozzák az esztelen hatalmak,
vagy hajója süllyed el, és akkor
teljesen értelmetlenné válik az életem.

Hát nem lenne jobb befejezni már most
és feloldódni ebben a
robbanó zöld szkizofréniában?

11. Lídia arca

Hullámra hullám. A tajtékok
Lídia arcát idézik,
lesem a láthatárt,
mint a száműzött Ovidius,
de nem jön a gálya,
hogy  elhozza hozzám,
hogy rám mosolyogjon,
úgy, ahogy soha senki,
ahogyan először,  a kávéházban,
ahol egy újságot kértem el tőle,
kezünk egy pillanatra összeért
és úgy éreztük belénk csapott a villám.
Áram rázott meg, dideregtünk
és egymástól vártunk enyhülést.
De Lídia sehol, csak a tajték
kékeszöld csipkéi hipnotizálnak.
Távolodom magamtól. Zuhanok.
Fűben, fában,
a felröppenő madarak szárnyalásában,
s a Hannibál elefántjait idéző felhőkben is
egyre Lídia győzedelmes,
fiatal arca lebeg.

Ó, csak jönne már!…

12. Első levél ismeretlenül, Bernardo Soaresnek(1O)

Az egyik öreg törzsfőnök,
tegnap megmutatta a hadi ösvényt,
ahol kifestett harcosok menetelnek,
lándzsáikat rázva és már azelőtt
megölik ellenségeiket, mielőtt meglátnák.
Így, amikor végre, szemtől szembe
találkoznak velük,
már csak a százszor átélt mozdulataikat ismétlik,
a gyilkolás rituális koreográfiáját,
hogy a lehanyatló ellenség fejét levágva,
és lándzsáikra tűzve, peckesen
masírozzanak vissza a faluba,
ahol győztesekként ünneplik őket…

“Évezredek óta így megy ez!” –  
sóhajtott  a törzsfőnök és rám nézett,
pillátlan fekete szeme mélyén
a téboly vörös körei örvénylettek.

“De ha az ellenség a gyorsabb?” – vetettem közbe.
“Ez nem lehet!” –  öntötte el az indulat,
féltem elnyelnek a szemében pörgő körök.
“De ha mégis?”
“Akkor elfoglalják a falut,
leölik az öregeket, a gyerekeket,
és asszonyainkkal hálnak!
Most már tudod miért kell
a mi harcosainknak gyorsabbnak lenniük?”

13. A gólem

Óváros. Prága. Ferde fények.
Patkányok. Éjsötét sikátor.
Valaki jön. Valaki elmegy.
Kopog egy bot. Nem fogja kéz.
Árnyak úsznak a Hradzsin körül.
Nem menekülhetek. A gólem
úgyis utolér. Az éjszakából
nincs menekvés. A hajó késik.
Hallom a gólem röhögését.
Tenger morajlik. Be fog törni,
utánam jön ide és megment.
Vár az utolsó hajó. Ránk vár.
Lídia is ott a fedélzeten.
“Siess! – kiáltja. – Utolérhet!”
Megfordulok. Sehol a gólem.
Kopog a bot. Nem fogja kéz.
A hajón, Lídiát ölelve
is hallom baljós röhögését.
“Visszajössz úgyis. Visszajössz!
Tőlem nem mehet senki el.”

14. Első levél Tejve (11) mélyen tisztelt bárójának

Nem akartam a szobámban lévő
asztalon hagyni ezt a könyvet,
kitéve a szállodai személyzet,
kétségesen tiszta kezű matatásának,
Ovidius (12) évezredeken átkelő,
mélabús költeményeit,
ezért,  némi erőfeszítéssel
kihúztam a fiókot, beletettem
és a mélyére csúsztatva rejtettem el,
a Nagy Száműzött üzeneteit.
A fiók mélyebb volt, amilyennek látszott.
Nekiütközött valaminek.
Mohó érdeklődéssel nyúltam be.
Egy revolver volt, amellyel
vadnyugaton gyilkolják egymást,
a halál táncába szédült mesterlövészek.
Álmélkodva húztam ki
a hatlövetűt. Megpörgettem a tárat
s egy életfogytiglani pillanatra,
a cső sötétlő örvényébe meredtem.
Kezem összekulcsolódott
a colt fekete markolatán,
mutatóujjam, mintha végső
helyét találta volna meg,
a ravaszon pihent. Nem tudom
mi történt volna ha meghúzom,
de kopogtak, s én gyáván rejtettem
a fiók mélyébe a fegyvert, sietve
nyitottam ki az ajtót. Akkor
érkezett meg, báró, a leveled.
Döbbenten olvastam, azt írtad:
“…Senki nem alakíthatja már
át az életemet. Hacsak…hacsak.
Igen, de ha mindig van valami,
ami nem történt meg, és ha nem történt meg,
akkor miért tételezzük föl, hogy
valami lenne, ha mégis megtörténne?”

Többé soha nem nyitom ki azt a fiókot.

15. Visszaesések

És valahol már énekelni kezdtek,
vetkőzni kezdtek, egymást simogatták,
Odüsszeuszt várták, egymást marcangolták,
gruppenszex iszonyú lázában vacogtak
szomorú szirének. De jaj, az ősi ének
hangja idáig (idáig!) nem ért el.
Ég térítette el. Levegő falai
is eltérítették. Hullámok házai
fogadták be őket. Hol vagy, Odüsszeusz?

16. Első levél Alexander Search-nak (13)

Ülök a parton, Tahitiben.
Táncol a hullámsapkás tenger.
Fehér hullámok legelésző
juhnyájakat idéznek.
Tegnap meghalt a törzsfőnök.
“Holnap ilyenkor hol leszek?”  –
kérdezte és pillátlan
szemében  kérdések örvénylettek.
Szűnünk egy miccenésre, igen!
De ég és föld között,
mintha kiléphetnénk az időből.
Érzem az öreg jelenlétét.
Sokat utaztam. Tengeren,
sivatagban. Nagyvárosok
útvesztőiben kóvályogtam,
gettóban, sikátorban.
Kérdezek, de nem válaszol senki.
Az öreg törzsfőnök szelleme
ott libeg a közönyös víz felett,
terelgeti a hullámok nyáját.

17. Kezdetek

Fekete parton férfi kopogott.
Fölötte táncoltak a sirályok. Néma sirályok.
A szél sem beszélt, immár reggel óta
fellegeket kergetett. A tenger,
néma óriás nyitott szeme, tükörképére meredt.
Az égre meredt a tenger és nem beszélt.
És nem beszélt a kavics sem,
hiába ütött hátára nagyokat a bot.
Hallgatott az ég, a homok,  
a móló minden, ősállatokra emlékeztető köve
és hátrább a smaragdzöld dzsungel is hallgatott.
És hallgatott a korlát, oszlopok
hallgattak, a hangszóró ásított,
kábelek, huzalok, reflektorok
húzódtak vissza és nem beszéltek.
Fekete parton férfi kopogott.

18. Első levél a rejtőzködő Vicente Guedesnek(14)

Ismeretlenül írok, Pessoa
beszélt rólad ugyan, de elfelejtette
ideadni regénytöredékeid, bár ennek
itt a dzsungel és a tenger metszéspontjában,
immár semmi jelentősége nincs.
Igen, ide jutottam én is,
az idegenség  sötétlő erdejébe.
Néhány éve, a Húsvét szigeteken,
farkasszemet nézve
a parton tántorgó, hatalmas szobrokkal,
jöttem rá, hogy hiába emigráltam
a tengerre, az emberi világból,
az időből mégsem disszidálhatok...
Emlékeimben eleven még minden
ellenségeim előbb-utóbb utolérnek
hisz annyit gondolok reájuk,
magam elé képzelve gyűlölt arcuk,
hogy előbb-utóbb, óhatatlanul is
rematerializálódnak a semmiből.
Már hallom lovaik patarobaját
a homokon és Senecát is megértem.
Menekülhetett volna, de nem menekült,
felemelt fejjel fogadta végzetét.
Én sem menekülök. Hova is mehetnék?
Fejem fölött Paracelsus rózsája bíborlik
és hamarosan Lídia is megérkezik.
Az alkonyatban mégsem leszek egyedül.

                                               
19. A száműzött

Ott ült a parton, emberfejhez
hasonló hatalmas kövön,
mintha egy óriás feje lett volna.
Nézte a hullámokat,
megint nem jött a gálya,
s ha lehunyta szemét városát látta,
mint mostanában mindig,
és szörnyű látomásában lángra gyúlt Róma,
lángnyelvek csaptak fel a Capitóliumon,
tűz tombolt a Pantheonban,
városrészek égtek, templomok,
vádlón gőzölgött a  Tiberis,  
jajgató veteránok, hetérák,
öregek, asszonyok, gyerekek menekültek.
Egy kövér szenátor, tunikájában megbotolva
vágódott végig a földön,  
banán és tökhéjak között nyöszörgött,
aztán lángra gyulladt, fehér kérdőjel
és az égen ott úszott a hold,
tőle távol élő felesége vádló szeme.
Borzongott és arra gondolt,
elmenjen-e a vadászatra,
a géta vezérek kedvesen hívták,
s ha már, nyelvüket is megtanulva,
géta verseket is írt,
igazán elolvashatná végre már nekik!
Mert legjobban mégis ez hiányzott,
vált el égő városa gyötrelmes képétől,
a közönség, a verskedvelő hölgyek,
a pletyka, a társaság, a többi költő…
Megfordult és végignézett a barbár vidéken,
kopár földek, ürömtenger, kecskék, bogáncsok.
Szeméből lassan szivárgott el az idő,
szívéből a vágy,
tudta, már nem megy innen sehova.
Feje fölött tébolyítóan tombolt a nap,
akihez évek óta hiába fohászkodott.
És hallotta megint a fuvolaszót,
látta az áttetsző lepelben vonagló lányt,
aki húsz éve, tegnap,
olyan gyönyörűen fuvolázott egy éjszaka,
hogy azóta sem tudja elfeledni.

2o. Első levél A. A. Crossnak (15)

És kitalálunk majd egy angol költőt,
Indiában él, Ausztráliában, természetesen agglegény,
szereti a rákot, a sötétet, a szélzúgást,
Tennyson és Robert Browning verseit,
a barna sert, a maláta whiskyt és a szőke nőket.
Kopár szobájában szivarozva, éjjeleken át
bámulja a feszület helyét a fehér falon.
Előtte egy misszionárius lakott itt,
de elvitte magával, hogy a helye,
hiányára emlékeztessen örökké.
Költőnk – nevezzük  Charles Robert Anon-nak(16) –
félrehajtott fejjel, a feszület
helyét hosszan elnézegetve,
az időre gondol.
Hány büszke torony összeomlott már!…
skandálja mélán, s legszívesebben
homokórába rakatná hamvait,
ha meghalna és ha elhamvasztanák,
de függetlenül attól, hogy temetőben
nyugszik-e majd, hatalmas hársfa alatt,
árnyékában szerelmesek is megpihenhetnének,
lombjai közt csivitelő,
boldog madarak rakhatnának fészket,
vagy homokórában méri, minden porszemével az  időt,
holtában is hasznossá téve magát,
a kérdés, hogy hallhatatlan lelke ezalatt
hol üzekedik? hol bujkál? hol bolyong?
 
A kérdés fennáll, mint az eseteivel azonos világ.
És képtelen válaszolni rá.

21. Félreértelmezhetőségek

Gömb belsejében élünk,
s mikor hinnénk,
kipotyoghatunk végre már belőle,
az átélt,
vad zuhanások után,
kerülünk át egy másik gömbbe.

22. Első levél a másvilágra, Mário de Sá-Carneironak(17)

Kedves Márióm, a másvilágon is tudnod kell,
hogy halálod híre csak több hónapos
késéssel jutott el hozzám.
Brazíliában különben is lassan jár a posta,
de én akkoriban az óceánon álmodtam,
hajóm fedélzetén,
remélve, hogy egy hajnalon mégiscsak eljön,
vállon üt és elvarázsol az angyal.
S a várakozás iszonyú óráiban,
ódákat írtam Lídiához, ezerszer megbánva,
hogy nem hívtam magammal,
félvén, hogy a több hónapos hajóút alatt
unatkozni fog…
                                 Indokinából visszatérve, – ahol
tapasztalhattam az ópiumbarlangok gyönyörét
és láthattam a lányokat, akik a hátukra fekszenek,
majd, miután kis, tojólúd hasukig
húzzák fel a combjuk, behajtva térdüket,
úgy nyitják szét gyönyörű lábuk,
mint egy könyvet, s tudnod kell,
erre a mutatványra az európai nők képtelenek! –  
azonnal a falusi házamba mentem,
hogy Lídiával lehessek végre,
és Propertius verseinek fordítására koncentráljak.
Pessoa, halálod hírét tudató levelét,
így csak késve kaptam meg, de
halálos happeninged mélységesen
meghökkentett és felkavart!
Öngyilkos lettél, te, nemzedékünk büszkesége,
akinek éhes álmaiban ott korzózott
Ezeregyéjszaka minden gyönyörű hurija,
bíbor és aranyfényben fürödtek a nők,
lebegve az édenkert gyümölcsfái közt,
és az őrület ott körözött körülöttük, alakokat öltve…
És ott várakoztak az angyalok is.
Egy francia lánnyal töltött éjszaka után,
valószínű mámorosan a szerelmi élménytől,
a láztól, az abszinttól, felcsigázva
az érzelmek rohamától, képzelgéseidtől,
társaságot csődítve magadhoz,
sztrichnint vettél be és mások is
tanúi voltak haláltusádnak,
amely utolsó versed lett, barátom!…
Színházi látványosság.
Performance.
Luzitán happening Párizsban.
Az utolsó üzenet!
De én még most sem értem,
hol tévedhettél el, a képzelet útvesztőiben?
Miért gondolhattad, hogy
szerelmes éjszakádnak nem lehet folytatása?
Hogyan döbbentél rá életed képtelenségére?
Nem is értem!?
Miképpen tudott átcsábítani magához a másik,
aki uralja éjszakáink, álmaink felügyeli,
de éber nappalainkban helye nincs!
Nem értem, kedves Márió.
Nem értem.
Siratlak.

23. A pokol szája

Péntek volt, péntek. Eltűnt a mágus.
Péntek volt, péntek. Pénteken tűnt el.
Az ördög szájában  tűnt el a mágus.
Cascais mellett. Péntek volt, péntek.
Nem is oly távol, egészségházban,
töprengett Mora új pogányságon.
Pessoa ott állt a mágus mellett,
az ördög szájánál,  s egyszerre eltűnt.
Köddé vagy léggé, semmivé válott,
az angol mágus. Szabadon szárnyalt
lelke, de mi lett porhüvelyével?
Péntek volt, péntek. A napsütésben
Csak kérdőjelek vibráltak helyén.
Hibás horoszkóp okozta vesztét?
Az ördög szája sötéten tárult.
Nem lelte senki. A Scotland Yard sem.
Ördög szájából indult volna el?
Átlépett volna másik világba?
Hova tűnt, hova? Péntek volt, péntek.
Egy skarlát betű lángolt az égen.
Hibás horoszkóp visszakísértett.
De miről beszélt, mielőtt eltűnt
kísérőjének a kikötőben?
Jártak az utcán gyönyörű lányok,
a villamosok is csörömpöltek,
öregek nézték kávéjuk zaccát,
tűzoltókocsik indultak útnak.
Körülöttük a fehér város
nyújtózkodott a napsütésben.
Akkor még ott volt. Miről beszéltek?
Miért mentek a pokol szájához?
Sejtette Mora az ispotályban,
hogy mi is történt? A domboldalon
ott ült a pásztor. A másik mester.
“Hogy mit jelentek saját magamnak?
Önmagam érzete vagyok.” Csak ennyi.
De a mágus az ördög szájánál,
kinek érzete volt, mikor eltűnt?
És ha a tüzet mennek megnézni,
eltűnt volna-e? Vagy ma is élne?
S hogy vélekedik Pessoa erről,
hiszen végül is mellőle tűnt el?

24. Az utolsó varázslat

                                        in memoriam Aleister Crowley(18)

A halott, kezében kereszttel kikel
sírjából, felénk int és megindul.
Kérdezhetjük, de többé nem felel.
Kezében tartja koponyáját.
Fehér, fekete mágia. Harc dúl.
Templom omlik le. Utolsót kondul
egy harang. Vége. A varázspálcát

eltörted immár Prospero. Vége!
Arany oroszlán ugrani készül.
Segélykérően néz a nagy égre
Áriel s nevet. Nincs varázspálcád,
varázsolhatsz-e jogarod nélkül,
vagy a hatalmad véle elévül,
ölthetsz álruhát, maskarát, álcát?

Egyik születése, másik halála.
Sírhely előtt vet magot egy halott.
Fényben villan meg a kedves válla.
Szitáló, ezüst holdfényben a táj
ellebeg. Tűnik minden visszaút,
az ösvény már a végtelenbe fut.
Megidézhető a régi bűbáj,

a pálcád nélkül? Prospero vigyázz!
A máskor néked szolgáló démonok
elszabadulnak. Kacajuk cikáz
és rabságba ejt, ha megidézed.
Világod varázsgömbként elforog,
elrothadnak a földben a magok,
mindeneken úr lesz az enyészet.

De jön április, robban már a zöld,
rothadó magból rózsa születik,
tavaszi arcát ölti már a föld
és új alakot választ a halott,
arcát, a rózsát esők fürdetik.
Varázsolj sorsot, életet nekik,
legyen ez utolsó varázslatod.

A régi bűbájt hiába idézed,
többé egyetlen démon se segít,
tűnnek, szétesnek a régi képek,
magad csapod be, ha csodára vársz!
Napot varázsolsz? Elborul. Esik.
Arcod májusi esők fürdetik.
Vissza magadhoz többé nem találsz.

Fityiszt mutatnak parancsszavadra,
máskor rettegő, dévaj szellemek,
téged szolgáltak, tegnap, hatra-vakra,
önállósulnak, hogy becsapjanak,
elorozzák a nevetésedet,
nem fogadnak szót többé már neked,
uralmadból, lám, semmi nem maradt!

Változz hát át egy végső varázsban
önnön szobroddá! Idézd önmagad.
Uralkodhatsz az utolsó házban,
elhagyhatod eltékozolt tested,
új világokat teremthet szavad,
ami volt, semmiként is az marad,
végre szabad, légbe tűnhet lelked.
 

II. A  FEHÉR  KAPU

 
25. Dél

                                                          Reis egyedül

Dél Tahitin. Meztelen lányok.
A tengert nézem. Nem jön a gálya,
hogy elhozza végre, drága Lídiám.
Hát a bennszülött lányokat vizsgálom.
Nem értik mit akarok? Hogyhogy orvos?
A beteg meghal. Meggyógyítani
úgysem lehet senkit. A törzsfőnök
tegnap még itt volt. Mostan hol lehet?
A betegség szerintük varázslat.
Gonosz démonok laknak a fában,
fűben, virágban, kőben, szavakban,
kacag egy dévaj kislány. Elcsábít.
Mögötte suttog a dzsungel. Vigyázz.
Válla fölött a tenger morajlik.
Vigyázz, rikoltják mohó sirályok.
Magam maradok utána megint.
Ráng még az öle, de távolodik
a lány. Semmibe mered pillantása,
fönnakad egy virágon,  sirály
ragadja el. Ásít és elalszik.
Nem jön a hajó. Nem jön Lídia.
Egyre fakul, elvész drága arca.
Poe hollója károg: “soha már!”
Körülfognak a káprázatok.

Elszakad tőlem, színt vált a világ.
Ez a dél kísértése. Ideák
tűnnek fel. Lídia is ott ragyog,
fénybe ívódnak a magnóliák.

26. Második levél Lídiának

Minden nap várlak. Ott kószálok a parton,
mint egy hazajáró lélek,
kémlelem a látóhatárt, jön-e a hajód?
 
Tegnap, dél felé, a kellemetlen szúró fény elől
egy parti kocsmába menekültem és angol
tengerészekkel ismerkedtem meg,
szomorúak voltak, esetlenek, furán mozogtak,
mintha el lettek volna varázsolva…
 
Amikor meghallották, hogy orvos vagyok,
ráadásul hajóorvos, aki ha akarta, ha nem,
hosszú élete során,
a trópusi betegségekkel is szembesült.
hihetetlen izgalom vett erőt rajtuk,
egymás szavába vágva magyarázták,
hogy két hete, amióta a szigeten vannak,
furcsa, megmagyarázhatatlan álomkor tört rájuk,
a nap bármelyik órájában, bárhol meglepheti őket,
s ezért már feljebbvalóik is, a bennszülött lányok is
úgy néznek rájuk, mint az őrültekre…
Meg kellene vizsgálnom őket, noha azt hiszik,
a titokzatos álomkor mégiscsak
a totemmel lehet összefüggésben,
a hold arcával.

“Hogy mivel?” – kérdeztem döbbenten,
erre a legbátrabb, egy yorki óriás,
megígérte, hogy, ha akarom, elkísér a szoborhoz.
Kiittuk whiskyket és elindultunk.
A dzsungel zöld félhomálya izgalommal töltött el,
az olajos, nedves, tapadós illatok elbódítottak,
már épp vissza akartam fordulni,
mert mit is keresne egy szobor a dzsungelben,
amikor egy vízesés mellett,
hirtelen szembetalálkoztam a hold arcával.
 
Hatalmas fej volt. Tágra nyílt fekete szemek.
Először azt sem bírtam megállapítani,
hogy férfi vagy női arc-e?
Hihetetlen szuggesztivitással meredtek rám a szemei,
féltem elnyelnek, magukkal ragadnak, megsemmisítenek.
 
A yorki kormányos keresztet vetett és elfordult.
Én percekig, hipnotizáltan néztem a hold merengő arcát.
aztán megfordultam, intettem remegő kísérőmnek,
visszamentünk a kocsmába s mialatt ők aludtak,
kíváncsian vártam, hogy rám tör-e a titokzatos álomkor,
hogy elragadjon a bálvány birodalmába,
de nem éreztem álmosságot,
ellenben akkor hallottam  meg először
azt a rejtélyes dallamot.
 
Kísért azóta is.

27. A dallam

Mentem, meg-megbotoltam,
egy sóvár, röpke dallam,
incselkedő, kis Ámor
vezetett. A sikátor
is eltűnt, köddé válott,
elhagytam a világot.
Csak lábujjhegyen, halkan!
Hova vezet a dallam?
Fűben – fában – seholban,
hallom megittasultan.
Rémálom, torz tévképzet,
halál, csend és enyészet,
nem lehet úrrá rajta,
benne Lídia arca.
Jön Lizutániából.
Elbújhatok. Akárhol
megtalál, körülölel,
megvigasztal, fölemel,
s repít már észrevétlen,
a tiszta levegőben.
A lányok mosolyában,
vakító napsugárban,
a hold ezüst terében,
sírásban, nevetésben
hallom ameddig élek.
Lídia, nevetésed
is borzong benne halkan,
megmentőm ez a dallam.

28. Második levél, mesteremnek Alberto Caeironak
                                                                    
Álomkorban szenvedő angol tengerészek meséltek  
egy rémisztő, titokzatos bálványról, a hold arcáról.
Fekete szemei örvényébe vesztek, panaszolták,
amióta meglátták álmosság kínozza őket,
s a nap bármelyik órájában,
a legváratlanabb helyen és helyzetben tör rájuk.
Nincs menekvés!
Mindez már veszélyezteti hivatásukat is,
mi lesz majd a tengeren, ha elalszanak a kormány mellett,
a hajóhídon vagy az árbockosárban!?
 
Megkerestem a bálványt, mesterem,
egy vízesés mellett találtam rá, a dzsungel poklában,
fekete szemei hipnotizáltan meredtek rám,
azt se tudtam hirtelen megállapítani, hogy
fából vagy kőből van-e a hatalmas,
emberfejre emlékeztető szobor?
Lehet volt teste is, besüppedve a földbe?
Nem mertem megvizsgálni.
Sokáig meredtem rá, farkasszemet néztünk,
éreztem hatalmas,
ezüstösen derengő terek nyílnak előttem,
pókbolyok vonaglanak, meztelen lányok,
láttam a cseles Odüsszeuszt, amint viasszal a fülében,
árbochoz kötve, hallgatja a szirének bűbájos énekét
és akkor hallottam meg azt a Lídiára emlékeztető,
kósza és sóvár dallamot,
viszont nemhogy álmosság nem tör rám,
mint a balszerencsés angol tengerészekre,
de elaludni is alig bírok azóta.

29. Sokért nem adnám, ha az életem vitorlás hajó volna…

                                                     Alberto Caeiro átirat (19)

Sokért nem adnám, ha az életem egy vitorlás hajó volna.
Hajnalban dagadó vitorlákkal röpülne a nyílt tengeren,
aztán öreg estére visszatérne,
a kikötőbe, ahonnan elindult.

Nem volna szükségem reményre, csak vitorlákra…
Nem látnám magamon a vénség jeleit, a ráncokat, őszülő hajam…
Amikor már nem látnák hasznomat,
leszerelnék rólam, ami mozdítható.
S roncsként hevernék, egy dokk mélyére lökve.

3o. Második levél Pessoának
 
                         “Az őszinteség az egyik nagy bűn a művészetben. .                                                          
                         De ugyanolyan nagy bűn az őszinteség hiánya is.”(2O)

Hát jól  elintéztél bennünket, Fernando.
Mesterünk Albert Caeiro meghalt,
de legalább tragikusan hirtelen vége előtt leírhatta, hogy:
“…minden más, mint mi, ezért is létezik minden.”
António Morát, nemzedékünk büszkeségét,
az új pogányság ideológusát,
bizarr fintorral egészségházba száműzted,
Cascaisba, az Ördög szája rémes barlangja mellé,
ahol a hírhedett angol mágus is eltűnt!
Őt is te tüntetted el, te rettenetes varázsló!?
Szegény Bernardo Soarez, állandóan
félhomályos irodákban körmöl,
s éjszaka, nyomorúságos szállásán,
a pókhálós sarokba meredve, a holddal társalog.
Vajon mi lenne, ha meghívnám, ide, Tahitibe
és szembesíteném a hold arcával?
Álomkór törne rá? Vagy ellenkezőleg,
a bennszülött lányokkal ismerkedne?
Én a tengeren bolyongok,
nemes gesztussal tüntettél el köreidből,
mondván hogy királypárti vagyok,
s ezért hagytam volna el a Luzitán köztársaságot
s emigrálva Brazíliába?
De ez nem igaz!
Te is tudod, nem vagyok királypárti,
semmilyen párti nem vagyok,
undorodom a politikától,
költő vagyok és én is, mint Alberto Caeiro,
le szeretném írni a világot,
úgy hogy közben nem is gondolok rá,
de én, mesteremmel ellentétben, erre képtelen vagyok…
Így hát  folytatom híveid mélakóros sorskatalógusát!
Tejve báróját, ezt a sztoikus gondolkodót,
ezt a vakító szellemet, kastélyában tartják fogva ideái,
melyeket te kölcsönöztél neki, hogy rabul ejthesd!
Miért nem hívod emberek közé?
Szegény A. A. Cross rendületlenül
írja angol  cikkeit, a The Times rejtvénypályázatára,
ha nyer, állítólag feleségül veszed Campos szerelmét,
mintha Ophéliácskán kívül,
nem lenne más lány a fehér városban!…
De a robotoló Cross él-e,
szerelmes-e, leissza-e magát néha?
S a többiek?
Szegény Vicente Guedes,
noha egy időben vele is nagy terveid voltak,
valahol, mellőzötten borong a félhomályban,
az asszociáció sötét mezőin,
az idegenség erdejében…
Létezik-e egyáltalán ez a szerencsétlen?
Alexander Search nem tudni mit csinál,
a te verseidet fordítja angolra, regényt ír,
folytatja gyönyörű ezoterikus költeményeit?
De hogyan alakul az élete, válaszolj?
Valamelyikünk azért már családot is alapíthatna,
ha én, vagy Mora nem is,
de a többiek vágyhatnak gyerekekre…
Csak Álvaro, a kedvenc maradt melletted,
de hallom őt is állandóan zaklatod és bosszantod,
szerelmét, Ophéliát is megpróbálod elcsábítani tőle…

Elgondolkodhatnál már kedves Fernando,
mihez kezdesz velünk?
Múlik a nyár.

31. Képzelgések

Mióta itt vagyok Tahitin, egyre
Lídia arca lebeg előttem,
látom amint a tükre előtt ül,
a promenádon sétál, de galád
módon azonnal levetkőztetem,
karcsú testével nem tudok betelni,  
vakító fényben képzelgek egyre
és akkor is előttem van, mikor
elveszetten, bennszülött lányokkal
ismerkedek, és megértem Gauguint,
mért is szerette az itteni nőket,
miért élt Tahitiben, az óceán
s a dzsungel őrült metszéspontjában?
Mióta az a kótyagos matróz,
elvitt a hold talányos arcához,
sóvár dallam vezet. Várom Lídiát.
Hetek óta sürgönyöztem, azonnal
jöjjön, mert vele szeretnék lenni,
vele szeretném leélni azt a
néhány esztendőt, amit gondolom,
kedves  Pessoa, meghagytál nekem.
 
Nem jön a hajó. Egyed ül vagyok.
 
32. Második levél testvéremnek, Álvaro de Camposnak
Van Gauguinnek, Noa Noa (21) szerelmesének egy festménye,
Manau tupapau, a holtak szelleme  őrködik,
Imádott vahinéját (22) látjuk a kép előterében,
egy pareuval letakart ágyon,
fekszik meztelenül, arcra borulva,
mintha szeretőjét várna,
a pozíció legalábbis félreérthetetlen,
bár megfogalmazódhatnak kételyeink is,
ha belépünk a képbe, hiszen ez a lány
láthatólag retteg a félelemtől,
eltorzul az arca, szeme kitágul,
a sárga lepedő már-már foszforeszkál.
Különös alak áll az ágy mellett,
arcvonásai belemosódnak a homályba,
Nem világos, hogy mit akar?
Az sem, hogy mitől fél a lány? Tőle?
Sejteni sem lehet, hogy ki az rettenetes alak?
Mit akar?
Magáévá akarja tenni a remegő lányt?
El akarja rabolni?
Kapcsolatuk teljességgel megfejthetetlen.
Nem tudom tetszene-e neked ez a festmény?
Engem mindenesetre elbűvöl és megrémít,
amióta rendszeresen figyelhetem
ezeknek a lányoknak a kéjben úszó,
mégis kiolvashatatlan arcát.
Rejtélyesen mosolyognak,
szemükben mégis örvénylik a rettegés,
mintha állandóan attól félnének, hogy a másik,
a halott szelleme elragadja őket,
egy olyan dimenzióba, ahonnan nincs visszatérés.
Ezért is félnek egyedül maradni.
Életük önmagában elképzelhetetlen.
Halála előtt az öreg törzsfőnök,
amikor erről faggattam, vigyorgott.
“A ti városaitokban is sokan vagytok,
állandóan érzitek egymást,
az utcán, a lakásban, a vendéglőkben,
a gyárakban, a mezőkön, a vonaton,
az egészségházakban, a csatatereken…
Aki egyedül marad
védtelenné válik, kiszolgáltatottá,
és lecsaphatnak rá a holtak szellemei,
elragadhatják.
Hát ezért nem szeretünk mi soha,
magunkra maradni!… – magyarázta az öreg
és talányosan vigyorgott. –  
Ellenségünk annyi, mint a lián a dzsungelben,
s ha meg is halnak,
a viszály és a harag azzal nem múlik el,
láthatatlanul ugyan, de jelen vannak
és lesik, az átkozottak,
hogy mikor csaphatnak le ránk.
Résen kell lennünk.
Senki sem védelmezhet meg minket tőlük,
az Isteneink sem!
Vigyáznunk kell egymásra,
hogy magunkra vigyázhassunk.
Egész életünk rettegés, hatalmas,
nyomasztóan érthetetlen honvágy.
Hiszen ugyanakkor,
bármennyire furcsán hangzik,
szeretnénk is, ha elragadnának már a szellemek,
hiszen véget érhetne a hajsza
és mi is beléphetnénk a vadászok,
a holtak szellemei társaságába,
s már nem ránk vadásznának,
hanem mi őrjíthetnénk meg másokat.
Mert ennyi az élet! –  vigyorgott
és hangyabolyok örvénylettek a szemében. –  
Vagy te vadászol, vagy rád vadásznak…”

33. A kísértetváros

Ha lehunyom a szemem és fölcsendül a rejtelmes,
Lídiát idéző dallam, szédülni kezdek,
remegek, mint a versenylovak start előtt.
Érzékelem még, szemhéjamon keresztül is,
a dzsungel fölött úszó hold talányos vigyorát,
de ha kinyitom a szemem,
egy nagyváros utcáján fekszem,
a hold vörös arca sincs fölöttem,
elragadhatták a dzsungel árnyai,
és hallom, amint a szél konzervdobozokat,
üres üvegeket, újság papírokat görget,
neki-nekiverve zsákmányát falnak, járdaszegélynek.
Csend van, semmi jót nem ígérő, ijesztő,
egy ilyen metropolisban elképzelhetetlen csend.
Az ablakok sötétek Nem jön autó,
villamos sem csörömpöl a sarkon,
sehol nem szól rádió,
nem beszélgetnek emberek,
nincs is aki beszéljen,
nincsen ember az utcán!
Hová tűnhettek a járókelők, a szerelmesek, a koldusok,
a cekkerükkel bevásárolni induló háziasszonyok,
a kocsmából kidobott részegek, a sétálók,
a kutyáikat sétáltatók, a rendőrök, kurvák,
a hivatalnokok, a gyerekek, az öregek,
a kéjlesők, a postások, az üdvhadsereg  megszállottjai,
az ihletüket leső költők, a hazainduló hivatalnokok?
Mindenkinek egyszerre akadt valami sürgős dolga?
Mindenki egyszerre ment el innen?
Lehet, járvány dühöng a városban!
Kitelepítették volna őket?!
Remegve indulok el,
ovális alakú térre érek,
nézem a lovas szobor fején és kivont kardján
tollászkodó galambokat,
a szökő kutakban valcerozó vizet,
a park talányosan suttogó fáit.
Madarak motoznak a lombok között.
A világ, rejtély, tiltás, kényszer.
A játszótér hintái még mozognak,
mintha most ugrottak volna le róluk,
a város láthatatlan lakói.
A lámpák sem égnek,
mégis valahonnan, talán a falakból
sejtelmes, ezüst fény árad.
Ellenőrzöm arcom a kirakatban,
sápadt vagyok, mintha már meghaltam volna,
zöldes az arcom, mint egy vízi hullának,
aztán meghallom a rém dübörgő lépteit
s elvész a dallam.

34. Második levél kritikusomnak, António Morának

Mostanában azon töprengek, hogy Fernando,
ha nem írna –  rossz rágondolni is,
de akkor is képzeld el s ne törődj  azzal,
hogy mi lenne akkor velünk,
hiszen ez csak feltevés, képzelgés, kósza ötlet,
noha egészen jól elboldogulnánk mi, magunkban is  –,
ha nem fehér lapok előtt töprengene,
írópultja előtt görnyedve,
hogy a levegő árnyai közül előcsalogathassa,
a rögzítésre váró szavakat,
amelyek végül, a ferde esőben
versekké állanak össze,
hiszen gondolata,  tőle magától tudjuk,
folyó a föld alatt.
Egyszóval, ha nem írna,
hanem mondjuk festene,
mialatt mi ön- és közveszélyes figyelme alól kikerülve,
élhetnénk végre saját életünket,
s nem korlátozna állandóan mindenben,
rettenetes zsarnoki szokása szerint.
Szóval, ha festékeket kevergetne,
s nagy fehér vásznak előtt állingálna egész nap,
ecsettel a kezében,
amellyel, akár karmester a nagy zenekart,
vezényelné morbid és elvetemült képzelgéseit,
miféle képeket varázsolna a vászonra?
Kedves Mora, szívesen venném
hozzászólásod a témában, észrevételeid e sikamlós,
s ránk fölöttébb veszélyes tárgyban.
Csakugyan milyen képeket festene, Fernando,
ha Isten kifogyhatatlan kegyelméből,
holnaptól, de nem, nem már mától,
ettől a pillanattól kezdve
piktor lenne és nem éhenkórász poéta?!

35. Pessoa önarcképei

                                                             José Saramago átirat (23)

Egy magányos férfi arca,
aki a szürkületben, félrehajtott fejjel,
félig telt borospoharát hosszan elnézegeti?
Szembenéz a tükörrel, de máris félprofilból,
háromnegyed részt elfordított tekintettel,
maga elől is rejtőzködve, önmagát fürkészi,
mintha még mindig eltöltené, saját fiatal arca,(24)
noha észrevétlenül telt el az élet,
s arcán sokasodnak a ráncok,
szemébe bizalmatlanság költözik,
szíve körül acsarognak a bánat fekete kutyái.
Zátonyra futott élet.
Milyen arcot választ és mennyi időre?
Az életkorok szerint változó sajátját,
mely hasonult fényképeihez,
vagy a születés és a halál között.
egymást követő,
meg nem örökített,
de a pillanatokban
rejtélyes módon mégis fönnakadó,
s ezért megmaradó képmásait?

Itt még a Sao Carlos téren áll
és hunyorogva átnéz a világon,
mintha Paracelsus rózsáját figyelné,
de ott már a Sao Luis-i kórház vaságyán fekszik
és ágya körül rejtelmes árnyak sorakoznak,
a homály szobrai, melyeket szintén megfest,
lankadatlan szorgalommal, szívós fegyelemmel.

Kalappal a fején ábrázolná magát?
Keresztbe tett lábbal, ülve egy széken?
Ujjai közé szorított cigarettával?
Imádott Ophéliája mellett, akit elcsábított Álvarótól,
de hamarosan szakított vele, mert megijedt,
nem tudta volna önmagát elképzelni,
amint verset ír szárnyas pelenkák alatt.
Vagy esetleg a borosüveg
és a félig telt pohár csendéletébe
lopná be utált arcát?
Szemüvege megvillanna.
Felöltött vagy vállra vetett kabátban,
afféle luzitán köpönyegben lenne,
amelyből mindannyian kibújtunk?
Ezért azután Álvaro,
a frissen végzett glasgow-i hajómérnök
képében is megfesthetné magát,
vagy mindnyájunk mestere, Alberto Caeiro képében.
Soha nem bocsátom meg neki, hogy idő-nap előtt,
kegyetlenül tüdőbajt bocsátott rá,
s a szörnyű betegség, a költőt
élete virágában ragadta el,
képzelt nyájai közül, a domboldalról.
Esetleg az én szomorú arcom is felölthetné,
vagy a Moráét, az A. A. Crossét…
Velünk is elbánt, engem
Brazíliába száműzött, s az óceánra,
Crosst, a rejtvények megszállottját,
az írógép elé parancsolta, mindhalálig,
szegény Antoniót az egészségházba,
az ördög szája mellé,
hogy kidolgozhassa magányában,
az altatók fehér holdja alatt,
az új pogányság ideológiáját,
melynek kifejtésére ő teljességgel képtelen volt!
Inkább a rózsakeresztesekről írt ezoterikus szonetteket.
Esetleg ott, a pokol rémisztő szája előtt,
a később rejtélyesen eltűnő angol mágus
társaságában is megfesthetné magát,
amint előrehajolva, döbbenten figyeli,
hogy ki is ragadja el a szerencsétlen Crowleyt,
vagy szegény Bernardo Soarez képében is,
akit zugkávéházakban, piszkos irodákban
és homályos hónapos szobákban tart fogva.
Akár Tejve bárója kevély arcát is felpróbálhatna,
míg kastélya kongó termeiben küszködik az ideákkal,
amelyeket szintén Fernandó ajándékozott neki,
hogy ne unatkozhasson soha.
Vicente Guedes arcát is felölthetné,
így legalább tudnánk hogy nézett ki
ez a balszerencsés árny,
aki ígéretesen indult,
csodagyerekként írta meg Az idegenség erdejét,
de Fernando szeszélye folytán,
mindörökre megrekedt az asszociációk sötét mezőin?
Alexander Search szenvedő arcát is felölthetné,
csak írja a költő,
balcsillagzata sóvár fényénél,
enigmatikus költeményeit, angolul…
Jelképekkel is körülvehetné magát, talányos önarcképein,
kabbalisztikus számokkal , horoszkóp jegyekkel,
Tejo parti sirályokkal, rakparti kövekkel,
angolból fordított hollókkal, kék lovakkal, sárga zsokékkal,
kísértetvárosokkal, homokvárakkal, Sebestyén király árnyával,
szerzetesekkel, katonákkal, Luzitánia múltjával és jövendőjével,
jövőt sugalmazó sírhantokkal?

Hogyan festené meg önarcképét Fernando Pessoa? Hogyan?

36. Második levél Bernardo Soareznek

Tegnap éjjel, régi, morva bányászlámpám fényénél –
mióta hurcolom magammal,
nyolcszögletű lámpa és minden oldalán
egy-egy törpe van, bányászszerszámokkal.
A hét törpét azonosítottam már,
de fogalmam sincs ki lehet a nyolcadik?
És arról sem, hova tűnhetett Hófehérke? –
Fernando régi füzeteit olvasgattam,
még hősi ifjúságunkban bízta rám,
már nem is tudom miért?
Önmagát elemzi, rá jellemző lankadatlan mohósággal
mindig viszolyogtam émelyítő nárcizmusától!
Ne mindig mindent elsietve, ne mindig mindent idő előtt.
“…hatalmas gyöngédségemmel és jóságommal együtt
egy ezekkel teljesen ellentétes elem került be jellemembe,
a szomorúság, az egocentrizmus, vagyis az egoizmus eleme,
amelynek kettős hatása van: eltorzítja és károsítja
a többi tulajdonság fejlődését…”(25)
De miért vagyunk ennek is mi a kárvallottjai,
kedves Bernardo?
Ajánlanám lázadj fel zsarnoksága,
szűk látókörű, beteges önzése ellen,
tedd pénzzé ingóságaidat,
vedd meg a hajójegyet s gyere Tahitibe!
Elvégre már Rilke is megírta:
du musst dein leben andern! (26)
Szeretettel várlak.
Itt mindig süt a nap,
táncol a hullámsapkás tenger,
a dzsungel titkokat rejt,
gyönyörűek a lányok
és a misztikus bálvány, a hold arca 
átcsábít egy másik, jobb világba…

Ne tétovázz! Gyere!

37. A halál belovagol Perzsiába

Napszemüvegben a halál belovagolt
a perzsa városba. Négy óra volt.
A semmi körözött, ferde ellenfényben.
Tornyok várták, házak, ugrásra készen.
A geometria hibbant ragyogása,
nyűgözte le, a porszemcsék tánca.
Mustársárgán villództak az épületek.
Kénsárgán virágok, citromsárgán kövek.
Rózsaszín szemüvegen át lilának, hupikéknek,
tűnik minden sárga. Úr az enyészet.
Lova patája alatt kérdőjelek
sűrűsödnek, el nem hibbant porszemek.
Balusztrádok, tornyok, mellvédek, oszlopok,
kiszáradó szökőkút – minden elforog.
Csak a szél ordítoz a sikátorokban,
lovagol a halál, halott városban.
Próféta zászlaja csattog a tornyokon,
Az utca porában sunyi patkány oson.
Hatalmas platánfa alatt férfi várja,
“Hát megjöttél?” – Máris villan a kaszája. –  
“Engem elragadhatsz. A többivel mi lesz?”
“Miféle többivel? Ki beszél itt kihez?
Őket is elviszem!” “De hát ők nem élnek,
azaz élnek mégis, bennem, bennem élnek.”
“Akkor veled halnak!” “Nem ilyen egyszerű!”
“De nem is bonyolult. Ha borúra derű,
értük is eljövök. Nyugodj már meg végre,
költő vagy, készülődj boldog öröklétre!”
Aztán nézelődik a halott városban.
Tutul a szél sunyin a sikátorokban.
Elgondolja, régen, mikor még itt voltak
a perzsák, asszonyok  karjába omoltak,
fuvola feleselt, gordonka brummogott,
álruhában Harun az utcán battyogott.
A városkapunál koldusai várták,
gyönyörű leányok pengették a hárfát,
sütötték a tortát, mert a koldustorta,
hihetetlen finom. Evett a kalifa.
Őt is megkínálta. Mielőtt elvitte
Harun Ar-Rasidot, a tortáját ette.
A koldustortáját. Régen volt az igaz,
ha ugyan igaz volt, s ha ez nektek vigasz.
Mélázik a halál, s a perzsa városból,
szürkülődik immár, mélán  kilovagol.
“Engem elragadtál,  a többivel mi lesz?”
“Mi lenne?” A halál indul a többihez.

38. Második levél Tejve különc bárójának

                          “…a gyönyör a kutyák osztályrésze, a panasz
                          az asszonyoké, a férfié csupán a becsület vagy a         
                          hallgatás.”(27)

Álmomban egy orvosi váróteremben ültem, én az orvos,
Öregek, törődöttek, betegek között.
A félhomályos szobában  a kloroform szaga,
a betegek kipárolgásával vegyült és émelyített,
patkányok surrogtak a sötét sarkokban.
Valahol, egy távoli szobában, tizenkettőt ütött az óra.
Kinyílott az ajtó és a hetes számú beteget
szólította egy fehér ruhás, főkötős ápolónő.
Rápillantottam kezemben szorongatott cédulámra,
tizenhárom, még várnom kell, gondoltam bódultan.
Ne érts félre, a helyzetet számtalanszor átéltem már,
mindenképpen túl hosszúra nyúló életem során,
de mindig én voltam benn a szobában,
én hallgattam a betegek,
egymásnak ellentmondó panaszáriáit,
én vizsgáltam meg őket, felírva a gyógyszereket,
én mondtam néhány bíztató szót,
még a reményteleneknek is,
akiknek semmi esélyük nem volt a gyógyulásra.
Hát meglehetősen szokatlan volt,
hogy most kinn várok,
és pontosan a tizenhármas cédulával a kezemben.
Egyszerre megváltozott a szereposztás,
talán, hogy tapasztalhassam én, az orvos, hogy
milyen érzés sivár váróteremben várakozni,
törődöttek, elkeseredett, szenvedő betegek között.
Borzongtam.
És az is megdöbbentő volt,
hogy nem a nyolcas  számot  szorongató beteget
szólította a szigorú, főkötős nővér,
hanem az ötvennégyest!?
Ez, esélyeimet illetően semmi jót nem ígért.
Saját praxisomban ilyesféle anarchia,
báróm, egyszerűen elképzelhetetlen volt,
nálam, a kettes számú után
a hármas következett, majd a négyes,
fel sem tudtam fogni milyen rendszer szerint
szólítja a bent ülő, láthatatlan kolléga a betegeket?
S már, amikor arról is lemondtam,
hiszen váratlanul egy nyolcszáz ötvenkilences
számot szorongató öregembert szólítottak,
hogy valaha bejutok,
és megtudhatom, miért is vagyok itt?!
Egyszerre a tizenhármas számot mondotta a nővér,
kedvetlenül rám pillantva,
s én kihúzva magam, mint egy gavallér,
aki randevúra igyekszik, besétáltam a szobába...

Itt az álom sajnálatosan megszakadt. Felriadtam.
Szívem verését hallgatva figyeltem
a homályban ugrásra kész állatokra
emlékeztető bútorokat és féltem.
Soha nem tudom meg már, hogy
álombéli kollégámnak mi lett volna a diagnózisa?
Azt se, hogy van-e esélyem a gyógyulásra,
ha ugyan egyáltalán beteg vagyok!?                                                       

39. Az élet betegsége

                                     luzitán rekviem

Portugál költő volt.    Vakító, fénylő szellem.
A futuristákért és    a hurikért rajongott.
A nők érte rajongtak,   de elkerülte őket.
Abszintot ivott, várta    nyelje el látomása.
Előtte fékezett a     nagy Marinetti autó,
üvegkalappal fején,    integetett a Mester.
De ő nem utazott el.    A párizsi restikben
várta, hogy jöjjön érte,    ama híres zöld angyal,
aki John Dee mágus    előtt is megjelenvén,
ígérte, hogy segíti,    hatalmat és erőt ad.
“Mit nekem arany, dollár?    – A költőnk már üvöltött. –
Ha nincsen örök élet,    nem ér az egész semmit.”
Ilyen állapotában    találta meg  egy kislány.
Már régóta figyelte,    tetszett neki a költő.
Felvitte hát magához,     és el is csábította.
de reggelre otthagyta,    dolga volt valahol.
És költőnk, akinek, ő    volt legelső kalandja,
úgy érezte becsapták,    értelmetlen az élet.
Ennek az éjszakának    nem lehet folytatása,
akkor hát miért éljen?     És bevette a sztrichnint.
És nagy társaság előtt,    – őket  tanúnak hívta! –
szobája közepén,    egy pamlagon haldokolt.
Halála lett a végső,     utolsó alkotása.
“Pedig jó szerető volt!    sírt  temetésén a lány. –
Végül a stricimet is    kidobtam volna érte.”

4o. Második levél Alexander Searchnak

Alexandriában, ebben a rejtelmes városban,
ahol Európa találkozik Ázsiával és sötétedés után,
a kietlen sikátorokban hamar
kést kaphat hátába a gyanútlan vendég,
van egy bár, ahol 19l8 vagy l9l9 sivár őszének
egyik különösen nyomasztó napján,
amikor minden látványosan haldokolt körülöttünk,
találkozhattam a város különc, öreg költőjével.(28)
Sarokasztalnál ült egyedül,
poharában arcát hosszan elnézegette.
Nem foglalkozott semmivel, tágra nyílt szemében
lányos arcú fiúk vonaglottak, s távolabb dübörgött a tenger.
Odamentem s bemutatkoztam, ijedten nézett fel,
összerezzent, tétován vigyorgott.
“Nem, nem ismerem Pessoa urat –  
mondotta kifogástalan angolsággal –,
sajnos nem volt eddig szerencsénk, kereskedő, netán hajós?”
“Nem!  Költő! – jöttem indulatba. –  Költő,  mint ön!”
De ő széttárta a kezét, tehetetlenül.
“Sajnos nem ismerem a költeményeit! –  szontyolodott el –,
bizonyára nagyon szépek.”
“Hogyan?! Hát nem küldte el őket Önnek?”
“Hogy mondotta? Pessoa? Senki? Semmi? –  
és elfordult, közönyösen vetve oda –
lehet, hogy ott vannak valamelyik, felbontatlan borítékban,
tudja, mostanában nem foglalkozom a postával,
titkárom is beteg, s amúgy sem tudok portugálul. –  
Hirtelen merőn rám nézett. –
Maga, maga a költő doktor úr, ne is tagadja.
Azt tanácsolom sétáljon végig a főutcán,
el egészen a Hippodromig…
S csodálja a várost, mert csodálatos.
Menjen el a világítótoronyhoz,  
nézze a tengert,
hiszen ezt látta Antonius is,
aztán csak Kleopátrát! –
Hirtelen fordult el,  
érdeklődését egy belépő fiú köthette  le,
olyan volt, mint egy fiatal görög isten. –
Na, nem adja ide? –  fordult felém vigyorogva –,
ne is tagadja maga a költő,
nem az a, hogy is mondta, Pessoa…Senki…Semmi…”

De én akkor már messzire jártam,
eldöntöttem, többé nem ismerkedek költőkkel,
elég ha minden nap láthatom magam,
beretválkozás közben a tükörben.
A tengert, a világítótoronyból sajnos nem nézhettem meg,
mert elborult az idő, zuhogott.
Így, sajnos soha nem tudhatom meg,
mit láthatott a balszerencsés Antonius,  
hogy utána csak Kleopátra  bűvölte el.
Mindenesetre  beteg állatként nyögdécselt,
hallhatóan szenvedett a tenger,
mintha végleg feladta volna a reményt.

Még aznap délután tovább utaztam Kairóba.

4l. Naplemente

Mióta várom Lídiát és nem jön a hajó, csak asszociációm
egymásra futó mezői sötétülnek el, miközben
elzavarva a tolakodó helyi leányzókat,
a parton ülve nézem a kölyökmacskaként hancúrozó hullámokat.
Amióta a törzsfőnök meghalt, az angol tengerészek kihajóztak
és kedves itteni szeretőm, Noah is eltűnt valahova,
nincs kedvem érintkezni senkivel,
betöltenek a múlt árnyai, verseim árnyékában élek.
Noah persze nagyon hiányzik. Idegesít,
hogy képtelen vagyok kideríteni hová tűnhetett?
Mintha a rejtelmes föld, a tébolyító ég,
a táncoló, hullámsapkás tenger,
vagy a mézízű levegő nyelte volna el,
amelyről a tengerészek riadtan vigyorogva mondották,
hogy elvarázsolja őket, kiragadván önmagukból,
úgy érzik pucérak és védtelenek,
mint a kagylójukból kifordított éti csigák…
A dzsungel rabolta volna el mégis a szeretőmet,
vagy a hold arca vonzotta volna magához?
És a bálvány birtokára távozott volna ez a szerencsétlen,
mely számunkra, halandók számára láthatatlan,
de én, a ráció meggyőződéses híve
sem mondhatom, hogy nem létezik!
Egyébként is, itt elmosódnak a valóság és a képzelet határai.
Napról napra süllyedek,
mintha idegen erő venné birtokába testem,
anélkül azonban, hogy szellemem érintené?
Hetek óta egy álomban élek Tahitin,
amelynek, félek, holnapra halál lesz a neve,
s szegény Lídia, csak a temetésemre érkezik meg,
ha megérkezik egyáltalán?
Ráadásul Noah is eltűnt!
Hiába érdeklődtem, társnői nem válaszoltak,
csak elnéztek, kifürkészhetetlen arccal valahova messze
és mezítelen, gyönyörű testükön hullámzott a félelem,
a rettegés hangyabolyai költöztek fekete szemükbe.
“Azt mondjátok meg hol van?!” –  követeltem,
mire ők remegve fonták rám magukat,
mintha süketek lettek volna, féleszűek
vagy nem értették volna a kérdést?!
Mióta kezdem otthonosan érezni magam a szigeten,
rádöbbenek, még annyira sem értem az ittenieket,
mint először és hiányzik, nagyon hiányzik a törzsfőnök.

Most a hajót lesve, hogy végre elhozza Lídiát,
megbűvölve figyelem, amint a narancsra hasonlító nap
belebukik a tengerbe. Először negyede tűnik el,
azután a fele, majd egészen odavész,
életfogytiglani pillanatokra vérvörös fénybe borítva a tengert.
Ilyenkor érzem (őrjítőek ezek az örökös analógiák!),
hogy mit érezhetett naplementekor, a mélabús Odüsszeusz,
miközben Pénelopé után sóvárgott,
de gályája orrát sehogyan sem fordította Ithaka felé.

42.Második levél a rejtőzködő Vicente Guedesnek

Amióta itt élek Tahitin, a sugárzó nap
és az ezüstös fényt szóró hold, örökre kiismerhetetlen birodalmában,
egyre inkább eltűnik a különben is minimális különbség
a tegnap és a ma, a jelen és a múlt között,
s mint a cseles Odüsszeusz a tengeren,
életem szigetei között bolyongok.
Néhány éve tényleg a görög szigettengeren
utazgattunk Lídiával, s Naxosz renitens szigete mellett,(29)
(az itt élők állandóan hadakoztak valamely hatalommal,
egyetlen háború volt az életük),
egy sziklaszirten láttam meg, azt a különös hófehér kaput,
amelybe belépve megváltozott az életem!  
Fehér pároszi márványtömböket raktak egymásra
az egykori építők, mégsem úgy néz ki ez, mint egy rom,
inkább mint egy szikrázó figyelmeztetés, mint egy szobor!
S nem érteni mit akartak ezekkel a rettenetes,
tonnányi tömbökkel, ezzel a vakító fehér négyzettel, azok,
akik hihetetlen kitartással a szirtre emelve,
egymásra rakták őket? Nem érteni miért akartak,
a tengerből harciasan kiemelkedő sziklára templomot építeni,
s ha megkezdték, akkor miért hagyták félbe?! Végtére is
mekkora lett volna ez az Apolló templom, ha elkészül?!?
De soha nem fejezték be, sajnálatosan félbemaradt,
s mivel nem Kelet felé nyílik az ajtaja, amelyet jelként
hagytak itt nekünk, hanem Észak felé,
lehet, hogy nem is az eget, a tengert, a szigeteket
birtokló Apollónak akartak templomot emelni,
hanem szentély lett volna ez,  Dionüszosz – szentély,
hiszen a bor és a mámor istene is járt errefelé.
Itt ismerte meg Ariadnét, aki előzőleg
a labirintusban raboskodott, de fonala segítségével,
a bátor Thészeusz elért az útvesztő középpontjába,
s megölve a bikafejű szörnyet, kiszabadította őt,
azonban Naxosz szigetén, éjszaka, nem tudni miért,
magára hagyta? Talán najádok nimfák után kajtatott a hős?!
S a pityergő királylányra így talált rá,
az épp erre hajókázó Dionüszosz?! –
Vannak-e véletlenek rejtőzködő barátom,
vagy nagyon is jól tudta a mámor istene,
miért jár éppen erre? – s miután megvigasztalta és szerette,
hajnalban, nem tudván megválni tőle,  égbe emelte őt a kocsiján…
Néztük Lídiával a rejtelmes fehér kaput,
a szikrázó reggeli fényözönben és megborzongtunk.
Ezt, ezt a borzongást érzem azóta is, de nem jön Lídia,
nélküle önmagam sem érinthetem meg itt Tahitin,
ahol a sírás összekeveredik a kacagással,
s állandóan érezni a tenger és a dzsungel mágikus jelenlétét.

Nélküle semmit nem értek semmiből.

                               43. Anima és animus

Lídia az én lelkem
sovány hűtlen ebecske,(3O)
elhágy ha úgy van kedve,
szertefoszlik a szellem,
csupa tettetés, kellem,
az énünk parádéja.
Színes hazug egekbe,
Réved, s a fellegekre
és önmagára végül.
Hancúrpartikra vágyik,
ha hirtelen felindul,
s elmegy, akár tavaly te,
félbehagyott világban,
e vigasztalan földön,
tenger és őserdő közt,
ha többé vissza nem jön,
mit csinálok lelketlen?

44. Második levél  a kitűnő A. A. Crossnak

Reméltem, a velencei karneválon viszontlátom Lídiát,
Istennőnek öltözik, nimfának, olyan mindegy,
járásáról, szemvillanásáról, kacagásáról úgyis megismerem.
Én martalócnak öltözök, így legalább
nem kelt különösebb feltűnést, ha elrabolom.
Hirtelen döbbentem meg, a távoli Tahitiről
aligha juthatok el Velencébe.
Arra is gondoltam, idehívom Lindberghet,
s világjáró repülőjén érkezem a lagúnák városába,
de kétségbeesetten döbbentem rá,
itt, a zöld örvénylő birodalmában, nem is tudna leszállni,
csak kerengene a sziget fölött, mint egy nagy madár,
megtébolyítva a vijjogó sirályokat.
Sírtam és egyre Lídiát láttam,
amint áttetsző fehér lepelben – mégiscsak nimfa! –,  
forog a bálterem közepén,
s én nem mehetek oda hozzá,
hogy táncra kérjem és elraboljam.
Láttam, amint egy mandarin kéri fel,
majd a velencei kalmár,
de lekéri tőle is egy orosz gárdatiszt.  
És üvölteni tudtam volna a tehetetlenségtől.

Dobogó szívvel riadtam fel, a háborgó tenger fölött,
jól láttam kunyhóm ajtajából,
ott kerengtek az éjszaka árnyai.
Lídia és a gárdatiszt  is ott tangóztak,
egymáshoz simulva, a hold vörös uszályában,
s hallottam szerelmem összetéveszthetetlen kacagását.
Tudtam többé nem mehetek el innen,
te viszont, kedves Cross szabad ember vagy,
még ha nem is hiszed el! Azonnal hagyd abba a robotolást,
mondd meg Fernandonak, találjon ki más bolondot,
haladéktalanul utazz el Velencébe,
keresd meg Lídiát, üljetek hajóra,
Velencéből minden nap indul erre hajó.

Ne késlekedj! Várlak!
Írtam a többieknek is. Polinéziában lesz a csúcstalálkozó,
eldöntendő, mihez is kezdünk, Fernando nélkül,
akinek a zsarnoksága úgyszólván elviselhetetlen.

45. A tűz körül

Tűz körül üldögélve.
figyelve a leányok
homályból kivillanó,
ismeretlen, vad arcát,
mintha ősi bálványok,
ülnének körülöttem,
a nagy ugrásra készen?
Reszketek és elszántan
szorongatom kezemben
az obulust. Ha mégis
elragadna az Isten,
utolsó mozdulattal  
csúsztatom nyelvem alá…
Az út végén, az éjben,
alakot változtatva,
amikor árny leszek csak,
renitens, perverz árnyék
és Lídiát kísértem,
ne legyen nyugta tőlem,
megnyughatok végre?
Emlékeiben élek.
A halál átmenet csak.
Véget soha nem érünk
Közömbös csillagok közt,
kerengünk a nagy űrben.
míg a homokórákban
porunk az időt méri,
a könyörtelen időt,
ami nem kímél semmit.

46. Második levél a másvilágra, Mário de Sá-Carneironak

Itt, ezen a fényben izzó szigeten, soha nem havazik.
És a lányoknak képtelen vagyok elmesélni
milyen lehet a havazás,
hiszen azt sem értik, hogy mi a hó!
Itt vagy esik vagy a nap süt, soha nincsen tél.
Elképzelni sem tudom mi lenne, ha hirtelen
nagy fehér pelyhekkel kezdene havazni,
s a dzsungel tébolyító smaragdzöldjét,
átmenetileg fehérré varázsolna az Isten?!
Mióta itt vagyok egyre többet gondolok rá,
valaki kétségtelen kézben tartja ezt az eszelős zuhanást.
Ha tényleg a mennyei úr, te kedves Márió,
már sokkal többet tudhatsz róla!
Ne érts félre, nem irigyellek, s ha mégis – értelmetlen,
hiszen hamarosan találkozunk,
de addig is, még szeretnék egyszer biliárdozni.
Az egyik lány, amikor megpróbáltam leírni neki
a biliárdasztalt és a fehér és vörös golyók cikázását
a zöld abroszon, nevetni kezdett.
“De hát van ilyen – magyarázta –, az egyik vendéglőben,
biztosan van, hiszen a tengerészek,
akik időnként odamennek mulatni, sokat meséltek róla.”
 
El kellene indulnom immár,
szétnézni a sziget mondén helyein,
de addig is elképzelem, amint,
a megkrétázott dákóval a kezemben,  
a mozdulatlan golyókat figyelem.
 
Talán ennyi elég is!
 
Az élményhez tudna-e, tudhatna-e hozzáadni valamit,
ha megvalósítva eszelősnek tűnő elképzelésem,
tényleg biliárdoznék is? Egyedül, hiszen partnert
aligha találhatnék. Már hetek óta nem jött hajó.

Milyen a másvilág Márióm?  
Milyenek a szellemi szférák? A kapcsolatok?
S egyáltalán milyen testetlen cikázni az űrben?

Amikor, halála előtt, az öreg törzsfőnök,
meglátva fekete varázstükrömet –
még Mesterünk, Caeiro ajándékozta nekem
hogy láthassam a jövőmet,  ha akarom –,
megdermedt és kezével takarva el az arcát,
eszelősen hadarva tiltakozott:
“…ezt ne, ezt nem szabad, veszélyes!
A Nyereg-szigeten van egy tavacska,
ha valaki belenéz – magyarázta sápadtan –, szörnyethal!
A víz mélyében rejtőzködő démon
megfosztja tükörképétől és ezzel az életétől is!”(31)
Az itteniek ösztönösen irtóznak a tükröktől.
Még a pocsolyába se mernek belenézni.
“Mélyükben – magyarázta az öreg  –
szörnyeteg bujkál és elrabolhatja tükörképüket.”
A szigeten alig van tükör, de vannak edények,
pocsolyák, tavak és ott van a tenger,
“Ha arcunkat szemléljük, szörnyetegek ragadhatják el –
magyarázta az öreg s tehetetlenül meredt maga elé –  
és mit csinálunk az arcunk nélkül?
Hát ezért nem nézünk tükörbe, doktor,
semmibe, ami visszatükrözhetné az arcunk.
Elég ha egymást látjuk!
Hiú leányainknak is az a fontos,
hogy tetszenek a fiúknak,
hogy a fiúk versengjenek, rajongjanak érettük,
s ne  önmagukban gyönyörködjenek!
Ez amúgy sem vezet jóra!” És nevetett.
Talán ezért is tisztelik a vakokat.
Ők már nincsenek veszélyben, hiszen akkor sem
nézhetnének tükörbe vagy vízbe, ha akarnának.
                                                 
47. Álom. Az óratorony

Az óratoronyban, ezernégyszázban,
félhomály és egy másik világ van.
Az óratoronyból messzire látni,
kívül és belül történhet bármi,
az óratoronyból látható.
Barbár, martalóc hordák robognak,
káromkodnak az ostromlottak.
Mórok is jönnek ezen az őszön,
fények görögnek künn a mezőkön.
A város még meddig tartható?
Az óratoronyban homály és árnyak.
Vívja az ellen a várost, a várat.
Lidércfények baljós lila árnya,
pulzál a mezőn, ezernégyszázban.
 
48. A fehér kapu

Fehér kapun keresztül,     nézett minket az Isten.
Nekünk minden sikerül.     Naxosz szirtjén azt hittem
meg nem állíthat semmi.     Szikrázott a nap. Mámor
öntött el. Megremegtem.     Akkori énem vádol.
Kéj is kevés volt, szerelem!     Féltél önmagad lenni.
Vers-olvasód bűvölt el.     Pessoa. Senki. Semmi.
Lídia szeretett és     ében tükröd villámlott.
Csapdába csalt, ne tagadd,     esztelen látomásod.   
S most már minden hiába!     Elsuhantak az évek.
Nem éred el soha,     eltűnő örökléted.
Szeszélyes voltál, önző,      és magadra maradtál.
Caeiro szomorú.      “Semmi nem rosszabb annál,
mint a végén feladni!”       Ködbe tűnik a dombról,
de hallod furulyáját,     már mindenütt kolomp szól.
Hogy segíthessen rajtad,       sorsod sorsába szője,
fújta meg furulyáját     a nyájak őrizője.
Nem, még nem lehet vége!       A többiek is jönnek.
Az a csúcstalálkozó       nem is olyan rossz ötlet.


III.   A   VÉGTELEN  JÁRATOK

                          
49. A fekete tükör

                        Reis elrontott életén töpreng

Elhomályosult fekete tükröm.
Nem mutatja  jövőm, sem az arcom.
Félek. Nem tudom mi történik velem?
Búsan ólálkodok a parton.

S a tengert lesem. Nem jő a gálya.
Hetek óta nem történik semmi.
Már hetek óta nem jön hajó.
Szédülök. Érzem, el kéne menni.

De nincs mivel, s főként nincs hova.
Lídia is bármikor megjöhet.
Gúnyosan villan meg ében tükröm.
A tengert nézem. Nincsenek hírek.

Dombon ültünk. Köröskörül a nyáj.
Bárányok fehér kérdőjelei.
“Varázstükör! Mágus ősömé volt.
Szerencsét hoznak baljós fényei –,

nyújtotta át, feltündökölt ami
nem volt, de még lehet. Hideg rázott.
Vigyázz! – meredt rám. – Mindent megmutat.
Múltat, jövendőt, álmot, világot.

Soha be nem csap. De vigyázz vele.
Ne légy ostoba, vad, telhetetlen.
Ne képzelegj! Hagyd őrültségeid.
Kételkedő legyél, ne hitetlen.”

Mesterem arca elborult. A szél
fújni kezdte nagy, őszi kürtjeit.
A tükörbe néztem és a dombon
láttam Lídia borzas fürtjeit.

Hiába nézem. Most nem mutatja
Lídia arcát, jövőm napjait.
Kérdőjelek villámlanak némán,
homályos síkján. Vakul. Megvakít.

Voltam s vagyok még. De ki is voltam?
Ki vagyok? Környékez az őrület.
Elmúltak mind a messiási álmok.
Itt dekkolok. Nem kellek senkinek.

5o. Harmadik levél Lídiának

Nem tudom miért? Nem tudom hogyan?
Nem tudom mikor? Hogy hol, nem tudom?
Csak szemed zöld íriszére emlékszem.
Veres körök forgatnak. Szédülök.
Csak hajad jázmin illata bódít,
csak szád mandula íze, csak táruló öled,
csak kacér mellbimbóid, két vöröslő málnaszem,
csak nyakad íve, csak combod és hasad,
csak kezed, pillangó a vállamon,
csak fojtott lihegésed, csak az őrület,
csak sírásod, nevetésed, csak a fájdalom,
amint a fennsíkon romokban heverő házunk nézem.    
Távolodsz. Már a hold uszályában énekelsz.
S a platán ágai között felsír egy rigó.

51. A vadászok

Lídia, a vadászok,
megannyi festett arcú,
komor, mogorva férfi,
akár a kőbálványok,
ülnek este a tűznél.
Ijesztően lobog az
arcukra festett kígyó.  
Bármikor megéledhet,
már hallom sziszegését,
s a mellükre tetovált
tigris ugrani készül,
fehér fogai között,
esküszöm felvicsorít,
morzsolja a világot
és ízzé–porrá zúzza.
Semminek ami él. már
nem kegyelmezhet! Vége!
Talán felsóhajtottam,
talán félve remegtem,
lehet, hogy sikoltottam,
tény, hogy a hideg rázott.
“Mi van magával, doktor? –
szólott az egyik vadász. –
Ha nincs kitinje, adok,
hiszen váltóláz gyötri.
Vagy képzelete játszik,
a tigrisemtől retteg?
De hát itt nincsen tigris,
a tigrisek a lányok…”
Pálinkával kínáltak,
fulladozva nevettek,
tűz körül a vadászok.
“Ne keseregjen doktor!
Élünk és amíg élünk,
még minden megtörténhet.”(32)  

52. Harmadik levél mesteremnek Alberto Caeironak

Hunyt szemmel, a hajót várva,
amely elhozza végre Lídiát,
érezve tarkómon is,
több mérföldről
a hold arcának szúrós tekintetét –
amióta itt vagyok minden lépésemet követi
és ellenségesen mered rám,
ha eléje járulok, hallgat
és hallgatásában van valami fenyegető! –
rád gondolok, Mesterem
és kiszakadva a döglött jelenből,
máris melletted ülök, a domboldalon,
körülöttünk a bárányok hófehér kérdőjelei
és a költészetről faggatlak, de te nem felelsz.
Csak egy vén varjú kárál,
egy  romló látomásban.
Ha onnan, ahol most vagy, el bírsz mozdulni,
ha ura vagy még valamiképpen önmagadnak,
el kellene jönnöd Tahitibe.
Itt lesznek a többiek is, ideje megismerned őket.
Mindannyian a tanítványaid.

53. A hegyi pásztor(33)

                                                    a harmadik levél folytatása   
 
Egyik legmegrendítőbb versedet,
s most ne nevess,
ne magyarázd a végtelenségig,
hogy te soha nem akartál megrendíteni senkit,
a hegyi pásztorról írtad,
aki oly távolt került tőled juhaival,
mint te éntőlem,
s most egyszerre kérdezhetem tőled,
aki már szintén messzire tűntél
és a pásztortól,
akiről nem tudni, egyáltalán létezik-e,
hogy mi a boldogság?
S kinek a lénye sugározza a békét,
a tied, az övé?!
Vagy a béke és a boldogság
csupán önmagával egyenlő?
A tied soha nem lehet, írtad,
mert nem tudod, hogy a tied!
Ugyanúgy, az ismeretlen pásztoré sem lehet,
mert nem tudja, hogy az övé.
Te Alberto Caeiro vagy, a luzitán költészet büszkesége,
ő pedig az ismeretlen pásztor,
akiről írsz, s akiről most én is  írok,
noha fogalmam sincs arról,
hogy kicsoda ő? És egyáltalán létezik-e?
És én? És te? Mi vajon létezünk?
Csak egyet tudok: a nap –  nap,
hogy egykori tanításod visszhangozzam,
sugárzó fénybe von mindent, melegít,
miközben te másra gondolsz,
akárcsak az idegen pásztor,
hogy mire gondoltok, nem tudhatom meg soha!
És a villámló nap,
mely titeket is melegített,
most arcomba süt és elvakít,
miközben én csak Lídiára gondolok.
Ő az én napom,
feléje fordítom szomorú arcom
és várakozok.

54. Harmadik levél Pessoának

                                               1

Ellentétben veled, kedves Fernandó. én sokat utaztam.
Ezt a sorsot szánták nekem a kiszámíthatatlan,
szeszélyes istenek,
akiknek szándékait nem érthetjük meg soha.
S te, aki nyilván azért nem utaztál,
hogy megteremthesd a mi életlehetőségeinket,
hogy legalább mi utazhassunk,
ha téged, már örök időkre rabul ejtett a fehér város,
Luzitánia és Szent Sebestyén mítosza.
Hiszen a nagy király bármikor visszatérhet,
és akkor azoknak, akik
a portugál újjászületésnek  szánták életüket,
mint például te is, drága teremtőm,
jelen kell lenniük,
szerzetesek, katonák, államhivatalnokok,
szájtátiak, koldusok, utcalányok között
kell fogadniuk  a jó lovagkirályt!…
Hiszen te is elmondhatod vele:
“…bolond vagyok nyilván nagyságra vágytam,
olyanra mit véletlen sosem ad!…”
És azt is, hogy “…téboly nélkül az ember mivé válhat?”(34)
Ha egyebet nem is, ezt azért már sejtem.
Belénk sem hazaszeretetet, sem tébolyt
nem “csöpögtettél” a kelleténél többet,
talán mégiscsak szerettél minket,
ragaszkodtál hozzánk, óvni akartál
a kiszámíthatatlan következményektől?!
Sejtve, hogy milyen sors vár a tébolyodottakra,
ebben az amúgy is őrült világban?
Még ha lassú is ez a téboly és veszélytelen is?
Leszámítva szegény Antonio Morát,
akit meggondolatlanul, hiú féltékenységtől vezérelve,
a Pokol szája  mellé száműztél, az egészségházba,
hadd oldja meg, ha tudja, az új pogányság,
számodra közben érdektelenné váló elméletét…
Persze az ő őrületéről is vitát nyithatnánk,
a téboly és a megszállottság közötti hajszálvékony,
de azért határt vonható különbözőségekről –
pontosan te ne tudnál, a mi megteremtőnk?!
De azért a tündöklő elméjű Mora
mégsem volt az  “elméletieskedés szeszélyeinek
áldozó árnyalak”, ahogyan te állítottad róla,
meglehetősen rosszmájúan…
Irigyelted volna? Idegesítettek volna elvont okoskodásai?
De hát te akartad, hogy ilyen legyen. Te teremtetted ilyennek őt!
És amikor Campos és én megismertettük Alberto Caeiroval,
és elbeszélgethetett a nyájak nyájas őrizőjével,
hirtelen rátalált az igazságra,
megkapta a lelket, amely korábban teljességgel hiányzott belőle!
És megtörtént a csoda, Caeiro ösztönös gondolatainak
rendszerré és logikai igazsággá tömörítése,
ahogyan Álvaro de Campos, mindezt öröm ujjongva le is írta,
Mora doktor Az Istenek visszatérése és a Bevezetés
a pogányság átalakításához  című, briliáns esszéit méltatva.
És ezt a vakító szellemet rejtetted el szem elől,
kedves Fernandó, száműzve örök időkre, a “pokol szája” mellé,
az egészségházba, valóságos bolondok közé!…
Egy idő után, nem kétlem, megfeledkeztél róla,
miközben ő ott szenvedett az elmélet útvesztőjében,
a magukat Napóleonnak vagy fagylaltárusnak,
török basának, vándorköszörűsnek, királynak,
Stuart Máriának, Jézus Krisztusnak képzelő bolondok között.
S még a leveleit is ellenőrizhették tanulatlan ápolók.

Annyi esztendő után, válaszolhatnál végre a kérdésemre: miért?

Már csak ezért is Tahitibe kellene utaznod,
ide jönnek lázadozó heteronimáid is.  
Itt lesz a csúcstalálkozó. eldöntendő hogyan tovább?!

                                           2

De van itt még valami más is. Őrült veszély fenyegeti a világot.
Már csak ezért is el kell jönnöd. Segítened kell!
Hiszen közülünk, beszámítva szegény Mario de Sa-Carneirot is,
te ismered a legjobban a fekete és a fehér mágia rejtelmeit,
az okkult tudományok tudóra vagy!
S nagyon jól tudod, hogy a Nekronomikon (35) tanúsága szerint
(a könyv egy szír példányát azon a rejtelmes  görög szigeten
találtuk Lídiával, egy rommá dőlt Dionüszosz szentélyben,
ahová nyaralni mentünk, pihenni, kikapcsolódni,
de a rejtelmes sziget átvette az irányítást
s a könyv nyomára vezetett!…)
végveszélyben vagyunk! A küszöbön, a kapuk előtt,
a titokzatos, ismeretlen féregjáratokban
ott toporognak, visszatérésükre várva,
az “ős öregek”, a csillagfejű, ötszögletű lények,
akikről pontosan te írtad, hogy  “…világunkat valaha
egy másik faj lakta, mely a fekete mágia
gyakorlása miatt száműztek, ám az eltűnt dimenziók
mélyén várja, hogy újból hatalmába kerítve a földet,
szolga-sorba taszítva megalázza,  
végül meg is semmisítse az embert!”
Különös, hogy nekünk,
teremtményeidnek, a heteronimáknak,
jutott ama feladat –  kedves Fernando, tudod
viszolygok a pátosztól,
de erre egyszerűen nincsen más szavam –,
ama nemes  hivatás,
hogy megmentsük a földet.  
Ha eljössz és tanulmányozod
a dzsungel mélyén őrködő, A hold arca nevű bálványt,
rájössz, hogy szemei lehetséges átjárók, afféle kapuk,
a rejtett dimenziók viszolyogtató féregjáratai,
s  ha megnyílnak, elhárul minden akadály,  
a rettenetes öregek  visszatérése elől!
Itt vannak már egészen közel,
érezni a Shoggothok (36) szörnyű bűzét,
amit aligha viselhet el, ép elmével ember!
 
Ne tétovázz!
Ülj hajóra és gyere!
A jövőről van szó!
 
55. A démon unottan fordul el

Mivel ittam is és lábon elhúztam,
végig azt is hihettem, megúsztam,
de azóta se ér véget az éjjel.                                                                                      
Hajnali kakas, amint kukorékol,
tudhatjuk már: elég volt a jóból,
múlhatna már, múlhatna az éjjel.                                              
De ha meg nem gyógyulok reggelre,
gondolkodhatok: meddig? Hova? Merre?
Tovább baktatva, nem is nézve széjjel.
Ki tudhatná igazán mire vágyik?
Hátam mögött ott szobrozik a másik?
Pessoa, Campos, mesterem vagy Mora,
Itt várakoznak már egy idő óta.
S a többiek is Guedes, Soarez,
Search, Cross, Tejve téveteg bárója.
Az érzésem csak intésemre várnak!
S mégsem akar elmúlni az éjjel,
telíteni lehetne szenvedéllyel,
hogy múljon el már, hulljon végre széjjel.
“Szófia beszéd!” Alteregóm ásít.
És a sarokban felröhög a másik.
A démon unottan fordul el. Köhög.
Grímászkodik. Még nem lehet vége!
Még Lídia is megjöhet estére.

56. Harmadik levél testvéremnek                              
                                             Álvaro de Camposnak

                                            1

Szerelmünk havában, amely, áldhatom a sorsot
hosszú esztendőkre nyúlt
s még remélem ma sincsen vége,
imádott Lídiámmal rengeteget utaztunk.
Bejártuk a görög és a dalmát szigettengert,
botladoztunk, csuklyával a fejünkön
a szaharai sivatagban, és Tibet széljárta fennsíkjain
képzelegtünk az örökkévalóságról,
amely ott, a Himalája derengő csúcsait figyelve,
elérhetőnek tűnt. Megfoghatónak…
Jártunk természetesen választott hazánk,
Brazília végtelen őserdőiben,
és megtekinthettük a Makcsu Pikcsu csodáját,
noha ez a kirándulás igen veszélyesnek tűnt,
Lídia szegény, a bal bokáját is kificamította,
de nem csak ezért nem  tudtunk többet időzni
a föld eme páratlan helyén.

                                          2

Ez a templom vagy vár, az Urubamba völgyében,
négyezer méter magasságban,
hatalmas trachit kockákból épült,
noha a legközelebbi  trachit lelőhelyek
két órai járásra vannak,
s a monumentális, ijesztő sziklavárat,
egy húsz méter széles, rohanó, zubogókkal teli,
tajtékzó, vad hegyi folyó,
és meredek szakadékok, völgyek választják el!
Te, a modern ember, a technika szerelmese,
bizonyára fintorogsz, ilyen nincs,
ilyesmit csak a te, Ricardo barátod talál ki…
Mindazonáltal, ha elhiszed és miért ne hinnéd,
hogy mindez létezik, óriásokról is képzeleghetsz!
Miért is ne?! Gondolkodtál már azon
kik is voltak itt előttünk?!?(37)
De a hóbortos trachitra visszatérve,
Novalis azt állítja: vannak filozófus kövek,
artista kövek, pojáca kövek, sztoikus kövek,
s innen kiindulva viszonylag könnyen el lehet képzelni,
hogy a trachit kétes félhomályának sűrű,
mozdulatlan tömege, valósággal megejthette építői lelkét.
Kik lehettek ők?! Gondolkozz! És hogyan voltak képesek,
ilyen mostoha körülmények között,
megépíteni ezt a sziklavárat?!
A trachit különben is igen különös kő, kedves Álvaro,
Szürke, kétértelmű, maga a testet öltött félhomály,
a magába mélyedő rejtély, a feltörhetetlen titok.
Olyan, mint a magas fennsíkok gomolygó, szürke felhői,
semmire sincsen szüksége! Fényre sem!
Nem utasítja el ugyan a fényt, de nem is igényli.
Elnyeli, magába szívja, magába zárja,
mintha csak jobb napokra őrizné meg,
amelyek nem jönnek el soha.
Mert mihez is kezdhetnének velük az itteni,
a trachithoz hasonlóan mogorva és kemény emberek?
Mit kezdhetnének ama bizonyos
jobb napokkal, boldog órákkal,
időn túli esőkkel, a nap tombolásával, az örömmel?
Minden bizonnyal megőrülnének
és alászállanának a rémisztő mélységekbe.
A keskeny utat ijesztően mély,
tátongó szakadékok környékezik.
Egyetlen félrelépés és máris aláhullhatnának a semmibe.
Vagy ellenkezőleg,
cáfolva a fizika törvényeit, gúnyt űzve belőlünk,
egészen egyszerűen a levegőbe emelkedhetnének!…

Milyen emberek lehettek, testvérem,
akik ezzel a szeszélyes, titkokat őrző, magának való,
homályos és kiszámíthatatlan trachittal építették,
eszelős és monumentális templomaikat és váraikat?
Gondolkozz!

Különben itt, Tahitiben lesz a csúcstalálkozó,
Ide utazik Fernandó is, itt lesznek mind a többiek!
Neked is el kellene jönnöd. Régen találkoztunk.
Gondolkodhatnál azon is, testvérem,
hogy darab időre ide is költözz,
a tomboló nap és a sugárzó fény földjére, Tahitibe.
Végre megírhatnánk régen tervezett emlékezéseinket,
mesterünkről, Alberto Caeiroról,
s a két kezes, veres könyvet is,
amelyet ugyancsak régóta tervezünk,
még Mario de Sa-Carneiro adta az ötletet, emlékszel?
“Ti két petéjű ikrek vagytok” – gúnyolódott,
de komolyra fordítva a szót kimondta,
hogy tulajdonképpen egymásnak vagyunk teremtve,
hogy egymás nélkül sötétben vagyunk!…

És különben is van még néhány feladat,
amit csak közösen oldhatunk meg.

57. A perui farsang /rémálom /

                         Hamvas Béla átirat(38)

Pompás helyet találtunk, teljes fenségében láttuk
a komor sziklavárat, s felettünk fehér
bárányfelhők kergetőztek, a kökénykék égen.
Lídia ölébe hajtva a fejem elaludtam
és hirtelen, megmagyarázhatatlan módon,
de hát ez álom, ne keress benne logikát,   
ott voltam a perui farsangon!
Végig tudatában voltam annak, hogy nem másvalaki,
hanem én – én! én! én! én! – vagyok,
noha nem volt tükör,
hogy meg is bizonyosodhattam volna róla.
Félig érett, tizenkét-tizenhárom éves
mezítelen gyerekek forgolódtak körülöttem,
kezükben éles kések villogtak.
A nap tomboló fényében ölelkeztek!
Láttam, hogy merevedésük támad
s miközben buzgón elégítik ki,
análisan és orálisan, de hagyományos módon is egymást,
szurkálják is a másik, szenvedélytől remegő testét,
esztelen kéjjel. Érthetetlen vigyorral szurkálják.

Sok száz, sok ezer gyermek ölelkezett és vagdalkozott,
s minden húsz, harminc fiúra esett tíz-tizenöt kamaszlány,
ők ha lehet még vadabbak voltak, szájuk szélén csorgott a vér,
ágyékon szurkálták a fiúkat, akik azelőtt lihegve
elégítették ki őket és nyalták a vért,
szemük villogott, mint a prérifarkasoké,
felbontott hassal, lógó belekkel, kiszúrt szemekkel,
levágott nemi szervekkel, megcsonkítva,
véresen fetrengtek a tetemek a csatatéren.
 
Egy lány rám is szemet vetett,
felém szúrt, de én elhajoltam, elkaptam a kezét,
hasára fordítva, sztentori hangon üvöltve hatoltam beléje,
még szűz volt, vinnyogó sírása csak növelte kedvem,
miközben szólt, egyre erősebben szólt a zene.
A tomboló dobszó valósággal  megőrjített mindenkit,
s a véres, összehasogatott tetemek közé,
a  kiguvadt szemű papok üvöltő kórusától biztatva,
önkívületben rohantak be a nézők,
megrohanva a még élő gyermekeket,
széttépve a még élő áldozatok húsát,
mohón kapták be a mellkasukból kivágott szívüket
és habzsolták vért, kifordult szemekkel szürcsölték
a még meleg tagokból és felnyalták a nap melegét árasztó,
közönyös trachit - tömbökről is.
Én a kamaszlányt menekítettem volna,
de ő, nem értve mit akarok
kétszer is belém mártva éles kését, motyogott valamit.

“Te vérzel” –  rázott fel Lídia
és kerekre tágult szemekkel bámult rám.
“Rosszul vagy?”  Kezét nyújtotta, megindultunk,
S miközben én vérző hasamat bámultam,
Ö félrelépett és kificamította a bokáját…
Sikolya sokáig visszhangzott
a trachit közönyös, szürke tömbjei közt.

Hát így ért véget a kirándulás  
és így tapasztaltuk meg Lídiával,
mesteremet Caeirot idézve,
a perui Istenek hús-vér jelenlétét.
 
Hasamon, orvos vagyok,
igazán meg tudom állapítani,
két (késsel szúrt!) seb döbbenthetett meg,
még mindég ömlött belőlük a vér.
Pánikba estem.
Nem tudtam előbb Lídia bokáját
rakjam-e helyre,
vagy magamat kezeljem?
Elképzelhető volt az is, hogy vérmérgezésben
pusztulok el hamarosan, a trachit fenséges,
néma, közönyös és komor tömbjei között.
Apró gyerekkorom óta rettegek a vérmérgezéstől.
Ám lám, már azért is érdemes volt idejönnünk,
hogy beteljesíthessem életem legborzasztóbb álmát…
 
De aztán sebeim úgy-ahogy elszorítva,
egyetlen rántással raktam helyre
sikoltozó szerelmem bokáját,
majd az ő segítségével sikerült
saját sebeimet is bekötöznöm.

Hát így jelezték jelenlétüket Peru ősi istenei.
Na jó, engem rémálmomban szurkált össze
egy három ezer esztendővel ezelőtt élő,
elvadult, esztelen, szadista kamaszlány.
Ez eddig rendben is volna!…
De hogy, az addig gazellaként
szökdécselő Lídia,
hogyan is ficamította ki bokáját olyan hirtelen?
Csak találgathatunk…

De most, amikor ezt írom, a tahiti nap
eszelős fényében is megképződik előttem
az álombeli kamaszlány őrjöngő, fekete szeme,
és igazán nem lehetnek kétségeim
Lídia balesetét illetően,
s csak áldhatom a sorsot,
hogy nem a nyakát szegte, szegény szerelmem.

Azonnal elhatároztam, hogy
amilyen gyorsan csak lehet
távozunk erről a barbár vidékről.
Nem jó kikezdeni a perui istenekkel.

                                         
58. Harmadik levél a kételkedő António Morának

Jöjj Tahitibe, Mora,
itt megállt minden óra.
A hold arca is rád vár,
ki tudja már mióta?
Kinek nem tetszik, elszáll,
léggé váll, virradóra.
Jöjj Tahitibe, Mora,
itt megállt minden óra.
Időtlen idők óta,
Szeléné (39)is itt sétál.
Véle már boldog  voltál,
a távoli seholba.
Jöjj Tahitibe, Mora!                                              

            Inverz

Jöjj Tahitibe, Móra,
a távoli seholba,
véle már boldog voltál,
Szeléné is itt sétál,
időtlen idők óta.
itt megállt minden óra.
Jöjj Tahitibe Móra.
Léggé váll virradóra,
kinek nem tetszik, elszáll.
Ki tudja már mióta,
a hold arca is rád vár?
Itt megáll minden óra.
Jöjj Tahitibe, Móra.

                         59. A tibeti barlang

Hogy hogyan maradtunk magunkra a tibeti fennsíkon,
tavalyelőtt,  az évszak igazán nem fontos,
amúgy sincs összehasonlítási alapunk,
nem érdekes,
magányra vágytunk, kalandra,
vagy még egyszerűbben
ki szerettük volna próbálni magunk?…
Mindenesetre ón-szürke volt az ég
és az arcunkba lógtak,
a lomha ősállatokra emlékeztető felhők,
s noha egyetlen fát, egyetlen bokrot sem láttunk,
nagy sárga, kénsárga, és kisebb vörös, karmazsinvörös
leveleket lebegtetett a fel-feltámadó szél,
és mi megpróbáltuk kiolvasni,
a föld repedéseinek hieroglifáit.
Valami rejtélyes üzenetre vágytunk,
ami értelmet adhatott volna, kilátástalan életünknek.
Hasra feküdtünk egymás mellett,
és fülünket a rögökre szorítva,
igyekeztünk kifürkészni a föld hangjait,
de Tibet nem felelt.
Nem hallottunk semmit,
csak valami bizarr, tétova zúgást,  
ami  egy idő után balsejtelemmel töltött el.
Akkor figyeltünk fel a mennydörgés,
egymást sokszorozó robajára.
Olyan volt, mint a dobpergés,
mintha óriások verték volna a dobokat,
valahol távol, láthatatlanul, de mégis jelenlevőn.
Villámok fehér csíkjai keresztezték az eget,
amire megtaláltuk a barlangot, már zuhogott.
Azonnal levetkőztünk, kiterítettük száradni.
ronggyá ázott ruháinkat,
és állva szeretkeztünk, a félhomályban,
önfeledten, egymásba veszve,
aztán meztelenül, egymást átölelve indultunk el,
zseblámpával a kezünkben,
a barlang titkokat rejtő, ásító mélye felé,
nem is számolva a veszéllyel,
ami ismeretlen helyen mindig meglepheti az embert.

6o Harmadik (hívó) levél a dönteni oly
                               nehezen bíró Bernardo Soaresnek

                        Azt mondják csupa tettetés
                           Amit írok. Nem és nem.
                           Csak nem használok szívet, és
                              Versben el sose vérzem.
                                    Képzelek, és nem érzem. (4O)

Levélben annyit hívtalak,
de hát a próza –  játék.
Most versben csábítlak ide,
ahol sosincs köd és üde
lányok várnak. Ajándék

Tahiti. Hidd el és gyere!
Gauguin szigete rád vár!
Tedd pénzzé ingóságaid.       
És teljesítsd be vágyaid.
Az ember ingó nádszál.

Rád vár Tahiti édene,
a titokhold ma arctalan,
szívünk felé a félelem,
lopakszik sunyin, nesztelen,
harminchárom alakban.

Idézhetnék kétségeid
könyvéből  is, miért ne?     
Érvre év hull, okra bók,
amely bennünk gomolyog,
Isten beilleszthetne
 
a rendbe, mely tökéletes,
nem lelheted fel mását,
moraja minket is betölt,
akit ölnek, s ő sohse ölt,
keresi égi mását.

Tán Tahitibe fölleli,
Gauguin aktjai várnak.
Befejezheted könyvedet,
pártfogolnak az Istenek,
felépítjük a házat.

Smaragd-dzsungel őrületét
telítni szenvedéllyel.
Eljönnek a többiek is,
lehet eljő Pessoa is,
hátunk mögött a tenger.

Együtt lehetünk végre mind,
polinéz kommunába,
szomorú heteronimák,
túléljük-e az éjszakát,
elérünk-e a mába?

61. A végtelen járatok

                                                  /A tibeti barlang folytatása /

Alig tettünk néhány lépést, a barlang
homokos földjébe bokáig süppedve,
hirtelen. átmenet nélkül aludtak ki a zseblámpák,
először az enyém,
majd néhány pillanat múlva a Lídiáé is,
noha világosan emlékeztem rá,
hogy reggel cseréltem ki az elemeket
és minden emberi számítás szerint
ennyi idő alatt még nem merülhettek volna ki.
De ezen sem értünk rá sokat tépelődni,
mert valami különös, bizarr, zümmögő hangot hallottunk,
mintha szél hárfázott volna,
a magasfeszültségű vezetékek drótjaival
S hirtelen, borzongva éreztem meg az idegen jelenlétét,
tudtam, nem vagyunk egyedül,
van itt még valaki és ránk les a sötétben,
de erről egyelőre nem beszéltem
az amúgy is didergő Lídiának,
csupán annyit mondtam,
ideje lenne eltűznünk innen,
noha, a zajokból ítélve, künn
valóságos ítéletidő tombolt, s úgy esett,
mintha kilyukadtak volna az ég csatornái.
Tétován forogtunk magunk körül,
a bejárat derengése igazított el,
visszabotorkáltunk csomagjainkhoz,
megkeresni a gyertyákat, de sehogyan sem találtuk.
Akkor már sejtettem,
nemcsak Urubamba völgyének istenei unatkoznak,
hanem a fenséges tibeti istenek is!
De lehet az unalom nem is a legpontosabb kifejezés,
lehet kegyetlenül játszadoznak velünk.
Bevallom kilátásaink nem sok örömmel töltöttek el,
ráadásul mezítelenül cidriztünk,
mert még nedvesek voltak a ruháink.
Az őrjöngő szél, vörös és kénsárga leveleket
pörgetett be a bejárati nyíláson,
és egy szív alakú, karmazsin levél
Lídia, két merészen kidomborodó
melle közé tapadt, mint egy fétis.
Feléje nyúltam, hogy elvegyem,
s ekkor, váratlanul egy sikoltó hangot hallottunk
és a villámok ezüstösen villódzó fényében,
megláttuk a hatalmas termetű hegyi embert,
akiről legendák is szólnak,
noha elevenen még senki nem láthatta őt.
 
Jól sejtettem, nem voltunk egyedül.
Mereven bámult ránk, de nem lépett felénk,
megdermedtem, mozdulni se bírtam a rémülettől,
Lídia viszont nem veszítette el a fejét,
gyufát gyújtott, s a lángtól a megrémülő óriás,
hanyatt–homlok kezdett menekülni,
a barlang, valószínű végtelen, belső járatai felé.
Mivel nem találtuk a gyertyáinkat,
noha világosan emlékszem, hogy
a hátizsák bal  zsebébe csomagoltam őket,
s a zseblámpáink is
változatlanul működésképtelenek voltak,
nem követhettük,
pedig a barlang végtelen járataiban,
ma már belátom, számtalan titoknak és rejtélynek
juthattunk volna nyomára,
különösen értékes
felfedezésekkel gazdagítva a tudományt.
De mi, s az előzmények ismeretében
talán nem is csodálkozhattok ezen,
villámgyorsan öltöztünk fel,
már nem számított az sem, hogy vizesek a ruháink,  
gondolkodás nélkül rohantunk ki az esőbe.
Csak minél távolabb ettől az elátkozott barlangtól,
csak minél távolabb!
Soha nem lehetünk tulajdonképpen elég messzire tőle.

A hegyi ember arca azóta is előttem vibrál,
kérdései, amelyeket nem bírt feltenni
és a szemében elnyeléssel fenyegető,
örvénylő, bíborvörös körök,
amelyek semmi jót nem ígértek.

62. Harmadik (hívó)levél Tejve különc bárójának

Jung, a nagy pszichológus,      mikor fogadott végre,
s megkérdezhettem tőle:     “…vannak-e csészealjak?
Azonosíthatatlan,     repülő szerkezetek?
Látogatnak-e minket,     renitens zöld bolygónkat,
kicsi zöld emberkék és     gyíkszerű idegenek?
Hallott valamit róluk?     Transzban beszéltek róla,
szánandó betegei?     És ha igen, mióta?!”
Derűsen vigyorgott rám.     “Ön sokat kérdez, Reis úr!”
De hamar kiderült, hogy     az államokba indul,
Pontosan ez érdekli,        titkos találkozások,
rejtélyes esetek,     eltérítés, rablások.
“Kell emléknek is lenni!      Freud is beszélt róla,
lehetnek rémképzetek     a tudatalattinkba!…”
Hát ennek néz utána,     izgatja is a földrész!(41)
A Harvardra régen hívják,      most legalább körülnéz.
“És ön az Amazonász       mentén hallott ufókról?”
Tétován vigyorogtam,      elegem lett a jóból.
De most, amikor tisztelt      bárom ide csábítlak,
Ebbe a zöld pokolba,        tanítsalak s taníthass,
Mert el kell ide jönni,        Gauguin aktjai élnek,
a “hold arca” is rád vár     és a tahiti vének…
Ki kell mozdulnod immár,     kísértet kastélyodból,
A többiek is jönnek.      És Fernando is eljő,
eltervezni a jövőnk.      Olyan lesz, mint a felhő,
amelyikre csészealj      árnyéka vetül éppen.
Egy látomásban élünk,       elképzelt öröklétben.
Tegnap éjjel két hold       kerengett fenn az égen,
az egyik csészealj volt,       egy órát figyelt engem,
majd együtt megfigyeljük,      ne tétovázz! Gyere!
A többiek is várnak,      s Tahiti szelleme.
És kapcsolatba lépünk      a kicsi, zöld emberkékkel,
hisz annyi nyelvet tudunk,       föltámadhatna Bábel.

63. A görög sziget

                       /a levél folytatása, feljegyzés Lídiának /      

Ezen a görög szigeten,
egyszer boldogok voltunk, emlékszel?
Zizegtek a babérfák.
Játszott a szél aranyos fürtjeiddel.
Hüpnosz (42) álmot bocsátott ránk.
Sokáig aludtunk, egymást átölelve.
A sziget is élt álmunkban.
De nem úgy, mint egy ember. Nem!
Éreztük jelenlétét mégis.
Nyugalommal töltött el,
s a szél hangján suttogott,
gyertek csak, kövessetek!
És mi követtük, noha rajta álltunk, mégis
körülöttünk lebegett, testetlenül,
és vezetett át a babérligeteken.
Hátunk mögött, nyugtalanítóan morajlott a tenger,
mintha figyelmeztetni akart volna a veszélyre,
amely a testetlen sziget,
alattomos suttogásában rejtőzködik,
ugrásra készen lapit,
a zizegő babérlevelek között,
vagy egy fügefa ízletes gyümölcsei között bujkál.
Dombra értünk fel és hirtelen szembe találkoztunk
egy bizonnyal több ezer éves,
görög templom romjaival.
A falak már kidőltek
Elgurultak a fűbe a dór oszlopok.
Olyan volt a templom, mint egy halott vadállat.
Fehér csontjai, – a falak, az oszlopfők,
a márvány-törmelékek –
vádlón  meredtek ránk, de a különös sziget,
mint akinek határozott célja van,
egyenesen a romos szentélybe vezetett.
Megdöbbentem: a templom hajdani bejárata,
nem kelet felé nyílott,
mint a görög templomoké általában,
hanem, nyugtalanító módon északnak,
s hirtelen döbbentem rá, ez nem Apolló – templom,
ez Dionüszosz – szentély,
akárcsak a fehér kapu, Naxosz szigetén!
Kik építhették, döbbentem meg, míg Lídia,
talán a változatlanul sugdolózó sziget
tanácsait követve, ide-oda tekintgetett,
hajladozott, mintha keresni akart volna valamit.
A nyugtalanságérzetem erősödött,
talán mert itt, a romos szentélyben már nem hallottam
a dübörgő tengert? Valami eszelős némaság
borult ránk, mint egy búvárharang,
s már éppen figyelmeztetni szerettem volna Lídiát,
ideje távoznunk innen, amikor felsikoltott,
és az egyik sarokban, elmozdítva néhány követ,
egy rejtekhelyre bukkant,
minden bizonnyal, a szél hangján sugdosó
sziget tanácsait követve.
Hasra vetette magát, hogy valahogyan
átpréselődjön a szűk résen.
Mire én sztentori hangon ordítottam rá: “csak ezt ne!”
És egyszerre riadtunk fel.
Már késő délután volt,
a babérliget fáinak levelei megszűrték a napot,
mintha rácsokat láttam volna kedvesem arcán.
Megborzongtam, s úgy döntöttem,
vele teljes egyetértésben,
hogy nem megyünk el az esti hajóval,
pár napig még itt maradunk,
ezen a rejtelmes szigeten,
kitapasztalni csodáit és fölfedezni  titkait.
Az volt az érésünk rejteget valamit előlünk.
De fel fogja fedni hamarosan, mert célja van velünk.

64. Harmadik levél Alexander Searchnak. Jöjjön!

Kedves Search, irodádból ki kéne végre jönnöd.
Tahiti rejtelmes hely. Gyönyörűek a lányok.
Kezdődhet új életed. El kéne ide jönnöd!
Föladva az avantgárd aszkéta, hiú gőgjét!
Másképpen fogod látni ezentúl a világot,
ha ide látogatsz, beteljesítve álmod, .
amit mindannyian  szívünk legmélyén őrzünk,
s a meghittség percében, szemérmesen idézünk.

Könyvet is írhatnál! Gauguin aktjai várnak.
Öregasszonyok, nyilván, de szívesen mesélnek
a vörös hajú piktorról, hisz lefestette őket,
mikor még üdék voltak, fiatalok és szépek.
Élnek a férfiak is, akik vadászni hívták,  
él egy kereskedő, ismeri minden titkát
Gauguin műveinek, számtalan képét őrzi,
őt is megszólaltatnád, hiszen szeret beszélni.
Az a fiú is él még, aki elcsábította,
a vízesés alatt. S ez se maradt titokba.
Hisz őt is lefestette. A képen fiatal még,
S most öregen idézi vörös férfiszerelmét.
Ne tétovázz! Gyere! A tengerparton várlak,
ahol tünékenyen bújócskáznak az árnyak.
Áttetsző levegőből nevet ránk Áriel.
Mindenkit elvarázsol. Ezért is gyere el!
Együtt lehetnénk végre. A többiek is jönnek.
Így a heteronimák is végre összejönnek,
és megismerik egymást! Fernando is eljő,
megtapasztalhatjuk hát, milyen is a teremtő,
ki minket megálmodott. De miért is, ki tudja?
Életet lehelt belénk, műveink összehozta,
kiengedve Áriel szellemét a palackból,
s a kópé szellem azóta fantáziánkban tombol.
Ezért is kötötted a Sátánnal szerződésed.
Verssoraid között süvöltözik a végzet.(43)

Ne tétovázz, kedves Search. Ül hajóra s gyere,
meglátod, hogy lenyűgöz Tahiti szelleme.

65. A sziget rejtelmei

               /folytatás /

Ami után a kis vaporetto elpöfögött,
egymásra meredtünk Lídiával
és összecsomagolva dolgainkat, előkészítve
a zseblámpákat, ezúttal működtek,
nem, mint a gyászos emlékezetű tibeti barlangban
és minden eshetőségre készen,
a gyufákat és a gyertyákat is,
megindultunk a babérligetben,
arrafelé, amerre álmunkban  jártunk immár.
(Tisztáztuk ő is ugyanazt álmodta amit én
és akkor riadt fel, amikor hason csúszva akart volna
bepréselődni a résen, de én sikoltva tiltakoztam.)
A lemenő nap ellenfényében
aranyzuhatagként vakított a haja,
s már az sem zavart,
hogy a babérlevelek árnyéka,
arcára vetülve, állandóan baljós rácsokat idézett.
 
Kiértünk a ligetből,
egy fügefa mellett álltunk meg,
minden eshetőségre készen,
befaltunk néhány ízletes fügét,
majd határozottan indultunk tovább,
noha most mélyen hallgatott a sziget,
nem hallottuk rejtelmes utasításait,
csak a  csalafinta szél zizegtette a babérleveleket,
és reszketett a távolabbi olajfák között,
a szél, amely a cseles Odüsszeusznak is csábos
tanácsokat adott hajdanán,
amikor annyit könyörgött,
támadna már fel,
dagassza már a vitorlákat,
hogy indulhassanak a felszántatlan tengeren,
távoli partok felé, ahol bizonnyal,
gyönyörű nimfák várják őket…
Mi után törekedett Odüsszeusz, a hős,
miközben otthon várta a hűséges Pénelopé?
Mit akart elérni,
ő, akinek úgyszólván minden sikerült,
amit csak eltervezett?
Mi ösztönözte?
Igen, az volt az érzésünk, megállott az idő,
kiestünk az időből  
és most a történelemben kóválygunk,
bármikor nimfákkal, héroszokkal,
najádokkal találkozhatunk mi is.
Éreztük az álmok ravasz istenének,
Hüpnosznak is a jelenlétét.
Itt repült a szárnyas bokájú Hermész is
és valahol távol, a domb túlsó oldalán,
bánatosan fújta furulyáját a mezők víg istene,
a kecskelábú Pán,
a szép Szeléné után sóvárogva,
aki hamarosan feltűnik az égen,
miután tengerbe hal a nap.
S erre kószálhat az unatkozó Dionüszosz is,
elvégre az ő, romba dőlt templomát keressük,
amely annyira elevenen
állott előttünk ikerálmunkban.
S most hirtelen, mint egy délibáb
tűnt fel a dombtetőn,
a lemenő nap fényében
fehér csontokként villództak a ledőlt oszlopok  
és váratlanul megint meghallottuk
a sziget rejtelmes hangját.
“Erre ! Erre! Ne tétovázzatok!”
S mi egymást átölelve, reszketve léptünk be
a romba dőlt Dionüszosz – szentély belsejébe.
Hátunk mögött utolsót lobbant és elveszett a nap,
egy életfogytiglani pillanatra vérvörösre varázsolva
a tenger zöldesen- haragosan sustorgó vizét,
de Lídia már ezzel sem törődött,
lehet észre sem vette,
az alvajárók biztonságával indult
a sötét sarok felé,
ahol csakugyan ott derengett az álombeli rés,
valamely befalazott, rejtett kamra bejárata.
S már tudtam, aligha tarthatom vissza,
be fog hatolni oda, bármi történjen is.
Sóhajtottam, s künn mélabúsan pengette a szél,
a babérfák smaragdzöld leveleit,
éreztük mámorító illatukat is,
s még jól hallhatóan morajlott a tenger,
mintha csak figyelmeztetni akart volna valamire.
De akkor megint megszólalt bennünk a sziget
csalafintán számon kérő hangja,
s már nem volt visszatérés.
A ravasz, gondolkodó sziget,
görög földön vagyunk,
jöhet egy görög hasonlat!   
megtalálta Akhilleusz sarkunkat, a kíváncsiságot,
s ettől kezdve azt csinált velünk, amit csak akart.
Most épp a rommá dőlt Dionüszosz szentélybe vezetett.
Ó tudta miért!
S mi szélütötten, tétovázás nélkül,
hallucinatórikus állapotban hagytuk, hadd vezessen,
noha a tenger riadt morajlása figyelmeztetett,
veszélyes útra tévedtünk,
amelynek beláthatatlan következményei lehetnek,
de már nem volt megállás!
Nem volt visszatérés!
Lépegettünk, mint az alvajárók.
Egyszerűen nem cselekedhettünk másképp.
Nem voltunk már ura akaratunknak.
Egy szeszélyes és áttekinthetetlen parancsot követtünk.
Egy élő organizmus,
egy titokzatos sziget utasításait.

66. Harmadik levél a magányos
                                                      Vicente Guedesnek: ne késlekedjen!

Legmagányosabb, ismeretlen barátom, várlak!  
Ideje, hogy megismerd a heteronimákat.
Kik közé te is tartozol, de Fernandó szeszélye,
meggátolta, hogy feltörj. A létezés veszélye
neked nem adatott meg. Nem törtél ki a fényre,
reszketsz az idegenség kísértet-erdejében.
Ideje megmutasd magad. Ne tétovázz gyere,
meglátod felszabadít Tahiti szelleme.
Verset is  írhatsz, többnyire mi mind költők vagyunk.
Regényt esetleg esszét,  akadjon el szavunk.
Elemezheted Gauguin bűvös festményeit,
netán az őslakósok vad képzelgéseit.
Egy képre külön is felhívnám a figyelmed,
Nevermore a címe,  s ólálkodik a végzet,
holló alakjában, a festmény hátterében,
elől egy meztelen lány, teste akár az ében.
De fél valamitől, jól láthatóan retteg,
nem bírja jelenlétét a halott szellemeknek.
Az ablakban pedig Poe gonosz hollója károg,
romlottan is idéznek a Gauguini látomások.
Ne tétovázz gyere, kedves Vicente. Várlak.
Az ember törékeny nádszál, gondolkodó állat.
Fernando is itt lesz, így végre megteremthet.
Te is megélheted a heteronima – létet!

67. A befalazott cella
                                                                
                                     /a folytatás /                                                                  

Reggel, a parton ülve figyeltem,
a tengerből kiemelkedő napot,
a hajót várva, amely elhozza végre Lídiát,
amikor nesztelen lépteket halottam hátam mögül,
de mire megfordultam volna, két kicsiny kéz  
simult az arcomra, takarta el a szemem
és a boldogságtól remegve,
azonnal megismertem Noah mámorító illatát.
Sovány volt, nagy fekete szeme kerekre tágult
s azonnal ott a homokon magára húzott,
az sem érdekelte, hogy esetleg arra járhat valaki
és tanúja lehet eszeveszett ölelkezésünknek.
Nem érdekelte semmi, mohón csókolt,
odaadóbb volt, mint valaha,
ezek szerint én is hiányozhattam neki, nemcsak ő nekem.
Fölöttünk éhes sirályok vijjogtak,
miközben pulzáló ölébe vesztem és megállott az idő.
Kérdésemre viszont, hogy hol volt, merre járt,
hova tűnt el hosszú hetekre, nem akart válaszolni,
úgy tett. mintha nem is értette volna a kérdést,
nevetett, majd sírt, többször is,
elcsukló hangon kérdezve: “hát ennyire hiányoztam?
Mégis szeretsz, jobban szeretsz,
mint azt a nőt, akit annyira vársz?”
Nevettem és megcsókoltam puhán szét nyíló ajkát.

Most mellettem alszik a parton, feje az ölemben
s én megpróbálom felidézni a rejtelmes szigetet,
a romos Dionüszosz szentélyt
s a sziget suttogó, baljós hangjait
és a hűséges tenger figyelmeztető mormolását,
miközben a szél ott sír az olajfák közt,
mélabús dallamokat csalva ki
a zizegő-illatozó babérlevelekből.

Lídia újra hasra feküdt, hogy bekússzon a résen,
én viszont figyelmeztettem, nehéz lesz
és egy farúddal megpróbáltam tágítani a rést.
Meglepően könnyen ment, hamarosan
föltárult előttünk a befalazott cella.
Egy nagy láda volt a sarokban, felfeszítettük
és egy könyvet találtunk benne,
számunkra ismeretlen nyelven íródott.
Az ábrák szerint valami alkimista könyv lehetett.

Kibotorkáltunk a romos szentély elé
és lapozgatni kezdtük.
Közben lement a nap és testet öltöttek körülöttünk
a homály lopakodó, fenyegető árnyai.
Újra úgy éreztem,
akárcsak néhány éve a tibeti barlangban,
hogy van valaki a közelünkben
s jelenléte baljós félelemmel töltött el.
Ideje volt fölverni a sátrat is,
érzékelhetően sötétedett. Éjszaka, álmomban
újra hallottam a sziget baljós hangjait,
de ezúttal nem értettem a szavakat,
következtetni se tudtam arra, hogy mit akar
s mint kiderült hajnalban, Lídia is ugyan így volt,
ő se bírta fölfogni,
még  mit akarhat tőlünk a rejtelmes sziget?
 
A könyv mindenesetre ott sötétlett a homokon,
s ahogy lapozgatni kezdtük, rájöttünk valami
megmagyarázhatatlan rejtelemmel állunk szemben,
amit értelmünk fölfogni képtelen,
A könyvnek ugyanis nem volt két egyforma oldala!
Amikor minderről, egy hosszú levélben,
beszámoltam Fernandonak, izgatottan kért
küldeném el a könyvet,  
valószínű a Nekronomikon lehet,
a holt nyelvek könyve,
eredeti arab címén az Al Azif,
amelyet egy őrült arab, bizonyos Abdul Alhazred (44) írt,
Krisztus előtt 738-ban, Damaszkuszban,
nem sokkal azelőtt,
hogy a sivatag rejtélyes szörnyetege,
fényes nappal támadt rá az utcán és elevenen fölfalta őt.

A Nekronomikon a vénekkel foglalkozik,
akik előttünk voltak jelen a földön – világosított fel,
az izgatott Fernando. – A vének voltak vannak és lesznek.
Nem az általunk ismert terekben várakoznak
türelmesen a sorsukra, hanem egy köztes dimenzióban
és csak az alkalmat lesik, hogy valamiképpen
visszatérjenek és átvegyék az uralmat…
Itt tartottam körülbelül, amikor Noah felébredt
és kézen fogva húzott magával a tengerbe.
 
Dél volt. Az emlékezés, a rettegés,
az öröm és a szerelem dele. Nem jött a hajó,
de először, mióta itt voltam, nem is bántam,
Noah teljesen kisajátított és a kéj eddig ismeretlen
dimenzióiba ragadott magával…
Arról, hogy hol volt, hova tűnt hetekre el,
változatlanul nem volt hajlandó beszélni.

68. Harmadik, köszönő levél A. A. Crossnak

Zajló dzsungelen át, csak a hold, csak a hold,
úszik, kerengőzik riadtan,
kergeti árnyát, veres, kerge kobold,
ének bájolja szakadatlan.

Az a hang, az az arc, elfojtott zokogás,
felizzik az arca, sugárzik,
foszforeszkál, bűvöl, kelekótya varázs:
Hold arcával a sors kockázik.

Kedves Cross leveled, megörvendeztetett.
Lídiát végül rábeszélted
Az első hajóval gyertek. Siessetek!
Megérintheted, el sose éred,

felhők mögé búvik, setétbe vész a hold,
elnyelik a kannibál évek.
Elhalkul az ének, csak a bagoly rikolt.
Még három hét és ideértek.
 
69. A Nekronomikon
                                                           
                               utolsó kérés A. A. Crosshoz                                                   
 
Kedves Cross, ha levelem még Londonban talál,
sürgősen vásárolj egy szír - görög, vagy egy szír - angol,
esetleg egy szír- latin, egy szír - német, egy szír - spanyol
vagy egy szír - portugál szótárt.
(Nem tudom létezik-e egyáltalán ilyen? /
Ránk váró feladataink miatt létfontosságú ez,
mindjárt elmagyarázom miért.
Esetleg elmehetnél a British Líbrary-be is,
itt, akárcsak a párizsi Nemzeti könyvtárban,
a harvardi és a Buenos Airesi könyvtárakban,
megtalálható annak a különös könyvnek egy-egy példánya,
amelynek én egy szír változatát őrzöm,
s amelynek a címe a baljósan hangzó Nekronomikon.

Lídiával találtuk egy rejtelmes görög szigeten,
néhány éve, egy rommá dőlt
Dionüszosz  szentély befalazott cellájában.
Akármennyire képtelenségnek tűnik neked,
de a rejtelmes szigettől kaptuk,
telepatikus úton az utasításokat,
ezt különben Lídia is tanúsíthatja
és szigetünk  parancsait követve,
jutottunk végül a holtak könyvének nyomára.

Pessoa sokat tud erről!
Rettentő izgalomba jött amikor,
Rio de Janeiróba visszatérve,
levélben tudattam vele,
különös felfedezésünket, hiszen Lídiának
oroszlánrésze volt abban, hogy a romos szentélyben
megtaláltuk a befalazott cellát, majd a könyvet,
amelyet Fernando szerint egy őrült arab,
bizonyos Abdul Alhazred írt, Krisztus előtt 768-ban,
Damaszkuszban, s miután befejezte,
a rejtelmes féregjáratokon, melyeket valamiképpen
maga a könyv nyithatott meg,
a holtak borzongató könyve,
áthatolt  a rejtett dimenziókból, egy szörnyeteg,
és fényes nappal, az utcán,
mindenki szeme láttára felfalta őt,
megteremtve a szörnyű legenda alapjait.

A kódex eredeti arab címe Al Azif,
amely bizonyos éjszakai rovarok
által kibocsátott, de a néphitben
démonoknak tulajdonított  rémisztő hangra utal.
A kódexet a konstantinápolyi
Theodorus Philetas fordította görögre,
majd Olaus Wormius l228-ban latinra.
Fernandó barátja és levelezőtársa,
Lovecraft amerikai író,
Edgar Allan Poe méltó örököse szerint,
aki talán a legtöbbet tud a holtak titkos könyvéről,
John Dee, a rejtélyes angol mágus is megszerezte
és kísértetkastélyában,
(amely, nem sokkal azután, tűz martaléka lett,
a tudóst fekete mágiával gyanúsító,
s szerintük az ördöggel cimboráló
csőcselék gyújtotta fel!)
angolra fordította!
Nem világos, arab eredetiből-e?
Vagy a görög, netán a latin változatot használta?!
 
Az angol változat tehát, minden bizonnyal létezik,
ám mindeddig sajnos nem sikerült nyomára bukkanni.
A könyv egy latin példányát a British Library
zárt részlegén őrzik. Nem kikölcsönözhető.
Ha tudod, egyszerűen lopd el,
könyvet lopni nem szégyen,
s különben is fontosabb érdekek forognak kockán.
 
Ha nem sikerül ellopni, legalább a szótárakat szerezd be.
Közülünk, heteronimák közül senki nem tud szírül,
de egy közvetítő nyelv segítségével talán sikerül
közösen lefordítanunk a holtak könyvét,
amelyet különben  IX. Gergely pápa  
egyházi átokkal sújtott, s az átok,
mai szent napig érvényben van!
Nemcsak a könyvre vonatkozik,
de azokra is, akik csak hozzáérnek,
kézbe veszik, netán uram bocsá’ tanulmányozzák!
 
A könyv – hogy végre világosan érthesd,
miről van szó –, arról beszél, hogy
az emberek előtt különös öregek
uralták a földet,
akiket a fekete mágia gyakorlása miatt,
egy rejtett dimenzióba száműztek az Istenek,
de a Lovecraft által meg is nevezett vének
(így mindenekelőtt Cthulhu, aki R’lyeh
víz alá süllyedt városában várja az ébredést,
Yog-Sothoth , a szentségtelen tudás őre,  
Azatoth, az univerzum közepén fortyogó káosz ura,
körülötte csontfurulyák tébolyító hangjára járják,
leállíthatatlan táncuk a démonok,
Nyarlathotep, az emberi alakot öltve
közöttünk kísértő herceg,
Shub-Niggurath , a torz termékenység-istennő,
a naprendszer peremén kerengő  titokzatos bolygó.
Yuggoth lakói, vagy a gombaszerű Mi-Gók,
Himalája két-három méteres vademberei, a jetik,
s a névtelen, a halottak feltámasztásával
foglalatoskodó, nyughatatlan  boszorkánymesterek!)  
résen állanak! Csak az alkalmat lesik,
hogy visszatérhessenek és végleg átvegyék a hatalmat.
Vannak átjárók, féregjáratok, kapuk,
az egyiket pontosan itt Tahitiben,
A FÉNY SZIGETÉN SIKERÜLT FELFEDEZNEM.
Egy bizarr, több ezer éves szobor,
neve A HOLD ARCA.
Földbe süppedő alakot ábrázol,
csak hatalmas, riasztó feje emelkedik ki a talajból,
s mögötte ott dübörög egy hatalmas vízesés.
Több ezer éves lehet,
talán egyidős, talán vénebb a szfinxnél!
Szörnyű tekintetét élő ember
el nem tudja viselni, belebolondul.
Mögötte tébolyító vízesés dübörög,
valószínűleg egy barlangot rejt.
Ezt is fel kell fedeznünk, majd ha megérkeztek.
 
Angol tengerészek hívták fel a bálványra a figyelmem,
tudták, hogy orvos vagyok és a segítségemet kérték,
hiszen azért, amiért megtekintették, A hold arca
álomkórral bűntette őket! A legváratlanabb pillanatokban
aludtak el, fogalmuk sem volt, hogy mi lesz velük,
ha tengerre szállanak, s esetleg a kormánynál  
vagy az árbockosárban ragadja el őket, a kegyetlen Hüpnosz?!
Az egyik megkeseredett yorki tengerész kalauzolt el
A hold arcához. Érdekes, én azóta sem tudok aludni.
Csak fekszem a hátamon, tűre feltűzött bogár
és elrontott életemen töprengek.
Rám valamiért másképpen hatott a bálvány,
nem álomkórral, álmatlansággal büntetett…

Hát szerezed meg a szótárakat,
esetleg az angol, Dee – féle változatot is
és gyertek, már türelmetlenül várlak.
Sok mindent szeretnék megbeszélni veled
és kimondhatatlanul vágyakozom Lídia után.
Úgy tervezem itt Tahitiben lesz az esküvőnk,
mert elveszem feleségül,
de ezt egyelőre ne áruld  el neki,
hadd legyen meglepetés.
Azt szeretném, ha mi, heteronimák,
ezentúl itt, ezen a csodálatos,
polinéziai szigeten élnénk, egy kommunában.
A pénz nem akadály,
sikeres hajóorvosként nagy vagyont sikerült gyűjtenem.
Feladatok is várnak ránk,  
meg kell gátolnunk a szörnyű öregek visszatérését.
 
A versektől különben is rettegnek,
írta Lovecraft Pessoának,
a rímektől, a ritmustól, a metaforáktól,
mert nem értik,
és amit nem értenek, az fölött nincsen hatalmuk.
Siessetek!

Az viszont még mindig rejtélyes,
hogy mit is akart velünk
az élő, csalafinta sziget
és miért vezetett,
a holtak elátkozott könyvének nyomára?
És kik rejthették el a Nekronomikon szír változatát,
pontosan egy Dionüszosz szentély,
befalazott kamrájába?

Olyan keveset tudunk!…

Harmadik levél a másvilágra, a tisztelt és szeretett
                  Mário de Sá-Carneironak
               
                         1

Mário de Sa-Carneiro, hívlak.
Ha lehet, térj meg a másvilágról.
Idézlek kedves barát, árnyalak,
lelked mezőkön, kék fényként világol.
Öltsd fel, ha lehet, régi testedet,
Fernandó és a heteronimák,
várják már az érkezésedet.
Énekeld el a víg nagyáriát.
Nélküled, hidd el, egyedül vagyunk.
Hiányod átjár. Nem szabadulunk
jelenlétedtől. Régi csínyjeid,
halálod elszánt, bősz happeningje,
test sem telik be vele, sem az elme,
őrzik vakító képességeid.

                       2

Szükségünk lenne tanácsaidra.
A legokosabb közülünk te voltál.
Mindenki, rögtön rád figyelt, ha szóltál.
Kétség hálóz be, rémséges hidra
fojtogat, el nem ereszt, el nem enged,
Tahiti fénylő napja megbolondít.
Te jól tudod a költő sose lódít.
Rémálom nyűgöz. Semmi meg nem menthet.
Romló látomás ejtett foglyul minket.
a hold arcával van összefüggésben.
Szörnyű bálvány ez, smaragdzöld szellem,
átjárót biztosít az “öregeknek”.
      Akik egy másik dimenziónak
      rabjai még, de visszatérnek holnap.

                             3

Ha visszatérnek. A kapuban állnak
a föld urai, a régi istenek,
elrabolják a nevetésedet.
a hold arcának szemeiben várnak.
Cthulhu, víz alá süllyedt városában
álmodva várja az ébredést.
Csontfurulyák hangjára táncot járnak
Azatoth gonosz démonai. A rést
keresik, hogy visszajöhessenek,
Yog-Sothoth, az őr és mind, a többiek.
“A  szentségtelen tudás” tébolya,
várja, hogy újra úrrá lehessen
a földön. Végleg visszajöhessen
Nyarlathotep. S a fekete mágia.

                             4

Hát ezért kérjük segítségedet.
Vissza kell térned, kedves Márió,
máskülönben vad rebellió
őrjítheti meg az embereket.
Sokat tanultál a másvilágon.
Segítened kell! Nem térhetnek vissza,
nem nyűgözhet le újabb rémálom,
az eszeveszett, ősrégi  kulissza
mögül Shub-Niggurath elő nem mászhat,
nem keletkezhet újabb féregjárat,
le kell zárni az utolsó kaput.
Háború van, egymást ölik a népek,
hol etyepetye, hol világnézet
és minden út a kárhozatba fut.
 
                           5

És mindannyian verssé változunk,
hogy meggátoljuk a behatolást.
Az öregek nem értik a verseket,
nem viselik el a rímvarázst.
A ritmus végleg megbénítja őket!
Segítségünkre lehet Áriel,
aki nevetve skandál verseket,
hogy adják fel, s végleg tűnjenek el,
az univerzum dimenzióiban.
Segíthetsz te is, ha hazatérsz.
Jambusok között kósza szél suhan.
A versed pompa, kellem, tréfa, élc.
      És megzavarodnak az öregek.
      Nem viselhetik el a verseket.

71.Az ora-fa magva avagy tupapauk, a hullócsillagok

            tahiti világmagyarázat Gauguin szerint (45)
 
                                              1
 
Először volt az ora-fa. A holdban.
A kínai holdbéli nyúl kerülgette,
és a csónakos szemelgette magvait,
akit akkor látni, amikor meghízik
és vörös lesz a hold, mint a vérnarancs.
 
Az ora-fa magvát egy fehér galamb hozta le a földre.
Két holdhónap alatt elérte a holdat,
két holdhónap alatt teljesen csupaszon tért vissza,
nem maradt rajta egyetlenegy toll sem.

Hova tűntek ezek a tollak, kedves Mário?
Az univerzum melyik dimenziójában
várakoznak a titkos jelre?
Hátha valaki írni fog velük,
titkos üzeneteket a múltról?
És ezekben az üzenetekben,
(ha nem lesz tintája, vérével fogja írni!)
benne lesz majd a jövő is és a jelen,
az egész világmindenség,
minden ami megtörtént, történik és történni fog.
Itt tolong minden megcsalt szerető,
féltékeny hitves,
minden elesett katona, balszerencsés kártyaspíler,
csatákat veszített hadvezér,
minden háztól elűzött kutya,
minden elveszített játék, elromlott szerkezet,
végleg megálló óra…
Mert minek idő?
Itt tolong minden kard, amelyet valaha kivontak
és azok is, amelyeket nem vontak ki,
a magányos vasárnap délutánok unalma,
a hegytetőn magukra maradt fenyők szomorúsága,
minden eltérített folyó,
kiszikkadt patak, megmérgezett forrás.
Itt tolonganak a megalázottak és megszomorítottak.
Az örök vesztesek. A száműzetésre ítéltek.
Minden befejezetlen szimfónia és elveszített kitüntetés.

A tahiti útvesztőben elfér a világ.

                                             2

Halála előtt az öreg törzsfőnök elmesélte a különféle,
érdekesebbnél érdekesebb, bizarr teremtésmítoszokat.
A fenséges származású Rua,
feleségével, a sötét földdel szeretkezett.
Az asszony először királyának, a Talajnak,
majd az Alkonyatnak,
végül a Sötétségnek adott életet.
Azután megcsalta feleségét,  
a Nagy Egyesülés  nevű asszonnyal,
aki megszülte az egek királynőit, a csillagokat…
Mivel Rua nagy nőfaló volt, akárcsak Zeusz.
Fanui nevű, szépséges szeretője
szülte meg a Taura csillagot, a Vénuszt,
törvényt szabva a nappalnak, az éjszakának,
a csillagoknak, a holdnak, és a Napnak,
irányt mutatva a tengerészeknek, segítve a hajósokat...

Egy másik változatban Rehua feleségével,
Ura Tancipával ölelkezett,
tőlük származnak az Iker királyok, a Fiastyúkkal szemben.

A törzsfőnök, akárcsak az öreg varázsló,
nem hitte el nekem, hogy a hullócsillagok,
amelyek olyan csodaszépen világítanak
az égbolt fekete bársonyán,
nem a szerencsétlen, száműzött szellemek, a tupapauk,
amelyek olyan nagyon megrémítették,
Gauguin, több képen is megfestett szerelmét,
s akik azért haladnak át oly lassan, a Nagy Völgyön,
a vénséges varázsló szerint, hogy új hazát keressenek
szebbet, jobbat, mint Tahiti…

Egy harmadik mítoszban és ez már tiszta költészet,
Mahui csónakján kereng a tengerben
s a vízbe lógatja szerelme hajából font zsinegét,
erre kötözi horgát és amikor a horgot,
a világmindenség mélyére ereszti,
kihalássza onnan a Nagy Halat, a földet.

Nem világos, hogy ezek a maori teremtésmítoszok
(még számtalan van, ezeket is elmesélem, ha eljösz!),
a rettenetes Nagy Öregek megjelenése után keletkeztek-e
vagy az ő uralkodásuk közepette?!
 
Lehet, ide az Isten háta mögé nem ért el a hatalmuk!

                                           3

Kedves Mário, bizonyos dolgokat helyesbítenem kell!
A.A. Cross, ez a kitűnő szellem,
újabb tények nyomára bukkant.
Ő különben Fernando verseit fordította angolra
és maga is írt gyönyörű angol szonetteket,
ilyen sorokat, hogy:

                       “Hány maszk és  maszk a maszk alatt a lelkünk
                           Ábrázatán! Honnan tudja, ha kedve
                           Támad levetni, a lélek, hogy eltűnt
                           A végső maszk, és már nincs semmi fedve? ”(46)

Nos, ez a kitűnő költő, hamarosan
hajóra száll Lídiával és idejön,
mivel megbíztam a Nekronomikon felkutatásával,
buzgó filológiai kutatómunkába kezdett
és villámgyorsan kiderítette,
hogy az egész nem Pessoa zárkózott,
beteges barátjának, a horror nagymesterének,
a bizarr képzelőerővel alkotó
Lovecraftnak az elmeszüleménye.
Cross, a British Libraryban kiderítette,
hogy a Nekronomikon tényleg létezett!
Iszaak ben Ammonidesz rabbi könyvészeti munkája,
ez a felbecsülhetetlen értékű mű, tájékoztat arról,
hogy a tűzvészben  sajnálatosan elpusztult
alexandriai könyvtárban őrizték
Balthazar Szator gnosztikus,
Nekronomikon  című, különös, misztikus művét,
amely három dekameronból állott.

Az első rész a képzeletbeli Kadath ország
törvényeivel és szokásaival ismertet meg,
rendkívül izgalmas,
tizennégyes alapú számmisztikába ágyazva.

A második dekameron,
amelyben a hellenisztikus kalandregény
a gótikus románnal ötvöződik,
rendkívül ötletesen lengi Nyarlatoth herceg
vándorútjáról szól,
aki a Lenyugvó Nap városának keresésére indul
és sorra küzd meg, diadalmasan,
az útját keresztező, gonosz ellenségeivel.
Végül természetesen eljut a mesés Kadathba.

A harmadik dekameron a lenyugvó Nap
városának utópiájáról beszél.

Cross szerint Ammonidesz rabbi glosszája csak
1547-ben jelent meg Prágában, a misztériumok városában,
a Nekronomikont azonban már l3oo körül lefordította,
egy különös, félőrült kabbalista, Abdul Alhazred – arabra!
A mű, Spanyolországon át jutott el Európába.
(A mór kapcsolat!) Itt egy névtelen alkimista
fordította vissza görögre, s minden valószínűség szerint,
ez a szintén elveszett görög változat, szolgálhatott alapul,
Olaus Wormius Toledóban közreadott fordításához,
amelynek már, legalábbis tudós barátunk, Cross szerint,
csak nagyon kevés köze van,
az alexandriai könyvtárban őrzött
és tűzben ellobbanó, eredeti regényhez…
.
Alhazred fürge tolla nyomán – el is nyerte szegény
méltatlan jutalmát, fényes nappal falta fel az utcán egy,
a könyv szöveglabirintusának féregjáratán átjutó szörnyeteg –
a Cthulhu kitalált mítoszára épült
és a fekete mágia rettegett és üldözött kézikönyve lett.
 
                                             4

Cross különben megszerezte az eredeti változatot,
s mivel az angol könyvtárból
lehetetlen volt ellopni Alhazred művét,
görög - szír, latin - szír és angol - szír szótárakat is beszerzett,
hogy majd a nálam lévő példányt közösen lefordíthassuk.
Gondosan összehasonlítva az eredeti változattal,
hiszen minden gyönyör közül, ó Márióm,
az összehasonlítások gyönyörének tudtunk legkevésbé ellenállni.
Csakhogy kedves barátom, én, a kitűnő Crossal ellentétben,
ezt a mítoszt nem tartom puszta képzelgésnek,
rémálomnak, kitalációnak, hagymázas fantazmagóriának.
Sőt!
A veszély reális!  
Az öregek  itt toporognak a kapu előtt.
Szolgáik a Shoggothok is itt várakoznak,  
a bűzük érezhető, megvadítják a kutyákat…
Öltsd fel régi alakod és minél hamarabb gyere Tahitibe.
Nagy dolgok vannak készülőben.
A késlekedés halál.

72. A skorpió jegyében
                                                        
               /a tahiti útvesztő /

                                         “Kell, hogy sok zöld sziget legyen
                                          a hatalmas Ínség-tengeren,
                                                 vagy nem bírná tovább nehéz
                                                 útját a bús tengerész. –
                                                 Napra éj és éjre nap,
                                                 Gyászos útján így halad
                                          Sűrű, s a hajó nyomát
                                          Elnyelő sötéten át…”                                                          

                                    Shelley: Sorok az euganei dombok közül (47)
                                                        
1         
     
         Lídiának

                                                           
Naxosz szigetén, a zord Tibetben,
s Macsu-Pikcsu vad, trachit tájain,
Urubamba zord, sivár, kietlen
völgyében, Prága sikátorain
átnövő  fehér város éjjelében,
legyilkolt hattyúk angyalszárnyain,
    Párizsban, Firenzében meg-megálltunk,
    Ravennában egy hétig deliráltunk.

Rejtelmes, élő szigetünket,
nem is említem, szél hangján beszélt,
irányította lépéseinket,
míg a szél babérfák között zenélt,
Felidézem most közös éveinket,
szép volt akkor is, ha vígabbat remélt,
            ki mindenkiben  csalódott végül,
            s már meghalt volna Lídiája nélkül.

A tupapauk hullócsillagok
Vélik a maori öregek
Fájdalmuk vérvörösen felragyog,
szerencsétlen, száműzött szellemek.
Az egyik hullócsillag én vagyok,
új hazát keresek nagy völgyeken,
            az égen mélabúsan futok át,
            keresem csillag-párom, Lídiát.

Én Ricardo Reis, sztoikus szellem,
Vergilius és Horatius
követője, új világra leltem,
akár Tomiban bús Ovidius.
barbár vidéken, messzi idegenben,
akár a menekülő Marius,
            ki ellenségén szörnyű bosszút állt!
            De Tahitin a római világ

távolodott tőlem, messze tűnt,
megigéztek a sziget napjai,
a bennszülöttek bohókás, idült,
bizarr, hitetlen, víg mítoszai,
s mivel az álom hosszan elkerült,
lefoglaltak a világ dolgai.
             Így találkoztam a hold arcával,
               a nagy öregek féregjáratával.

A Skorpió vad jegyében születtem,
sokáig nem kellettem senkinek,
betegeket kezeltem száműzötten,
amíg Lídia fel nem fedezett.
És egymásra nem találtunk mi ketten,
parodizálva a  végzetet.
           Utazgattunk. Kitárult a világ,
           Virághoz hasonlítottam Lídiát.
 
 2

                                                          
         Noahnak
 
Amikor kárókatonák,
repülnek csapatoslag át,
egy kopár vízmosáson,
és a tótükör megremeg,
szigorodnak a fellegek
egy hajnali félálom
ónszínű egén reszketeg,
kusza ábrák, kósza jelek,
egy hajó, egy lány, egy várrom,
szürke, trachit tömbök között,
kopár vidékre száműzött,
ikerpáromat várom.

Valahol mindig elakad,
a szó, a nyár, a mozdulat,
ne menj el, Noah, várj még,
csak most kezdődik, ne siess!
Megrezzen most az árnyék
Szélfútta tájszavak mögött,
zegzugos átjárókban,
mocorog már egy főnév,  
jeltelen szerkezet,
zaj kél, zümmögés, tétova
mozgás
            – még maradj! Várj még!
Hold arcának szemeiben,
leskelődnek az öregek,
várják, hogy áttörhessenek,
készülődik valami
és leleplezi a szándék!

Végre szembe nézek velük,
fogy, egyre fogy az idejük,
elriasztják a versek,
amiből mit sem értenek,
lehet ezért idegesek,
mondj nekik Noah verset.
Hamarosan a többiek,
is mind ide sereglenek,
limericket és ódát,
szonettet, dalt, elégiát,
Gergely alkonyi himnuszát,
episztolát, víg eposzt,
Villont kívülről fújják.
Citáljuk Kavafiszt, Blake-t,
Apollinaire-t, Poe-t, Rilkét,
kerülgesse az őrület,
az acsarkodó véneket,
maradjanak hol vannak,
téboly, kín kráterében,
rejtett dimenziókban,
lángolva, megdermedve
tengerben, sivatagban.


Hát skandáld verseid, Noah.
Guta üsse meg őket!
Legyen úrrá e szörnyeken,
a lopakodó enyészet.
                                      
3

                                                          
        a heteronimáknak

A többi heteronimák soha se érdekeltek,
csak Caeiro, Campos,  Mora és a végzet,
ami nyomunkban járkált, tizenkilenc alakban
és kísértette sorsunk, gőgösen, szakadatlan,
hogy mi majd megmutatjuk Fernando Pessoának,
hogy nem véletlen lettünk,
                                     árnyék-létünk  csak látszat
.
A tahiti labirintus alaposan átformált
és érdekelni kezdtek a többi heteronimák.
Rádöbbentem Soares prózája is kiváló,
és Cross angol szonettjei, és a fel-felhomályló
Guedes-töredékek, Search áradó bűbája,
és Tejve bárójának kevély, bölcs okossága.
Az önmagához hű, vakító tiszta szellem,
csillám-aforizmáin őszintén megdöbbentem,
És levelezni kezdtem a heteronimákkal,
és csábítottam őket gauguini-ideákkal.
Egy kommunában élni, a fénylő nap szigetén,
ahol le se kell írni, az élet  költemény.
És levelezni kezdtem a halott Márióval.
Érdekelt árnyék-léte, hogy szálldos, mint a sóhaj.
És csábítani kezdtem Lídiát is újra,
hiszen nélküle lelkem, önnön magába fúlna.
 
S már legjobb úton voltam, megváltoztatni létem,
ragyogott körülöttem ében tahiti éden,
mikor történt valami, jöttek a tengerészek,
akiket A hold arca, a bálvány megigézett,
álomkórsággal sújtott, aludtak ülve-állva
és féltek visszamenni a háborgó óceánra.
Velem fordítva történt, elaludni nem tudtam
s rémeseket álmodtam, ha mégis elaludtam.

Álmomban kísértettek a régi öregek,
Cthulhu víz alatt alva is rajtam nevetett,
Értesült terveimről: “… a féregjáratokat
úgyse tudod lezárni. Barátaidat  
kár ide transzferálni, ti nem vagytok élőlények,
titeket kitaláltak, hiszen ti nem is éltek…”
“Hiszen ti nem is vagytok, csak Pessoa agyában,
károgtok szakadatlan, egy romló látomásban,
képzelt bohócok, idült fantazmagóriák,
bohókás versvigécek, testetlen ideák.
Hát mit számít nektek, hogy ki lesz az úr a földön? –
Nyarlathotep röhögött. –  A Terra amúgy is börtön.
Fasiszta kommunizmus, elnyomás, diktatúra.
Nem térített jó útra, mégse a Káma - Sutra…”
A mindenség  közepén, a káosz még fortyogott,
Szólt Azatoth csontfurulyája. Őrült démonok,
járták a táncuk egyre. Homályos virradatban,
Noah karjai között, lihegve felriadtam…
A kérdés, amit Hamlet, Don Quijote is feltesz,
tartozhat-e az ember, csoporthoz, közösséghez?
És ha igen, életét, egy ideál nevében,
feláldozhatja-e? Szolgálhat-e a szellem?
A válaszom igenlő. A többiekért élünk.
Velük teljesedhet ki heteronima - létünk.
                                       
73. A skorpió havában
 
               Borgesnek (48)

                                    1

Tahiti átformált, a napfény és a lányok
és a gyönyörű Noah, a rejtelmes boszorkány.
Vele a szerelemben másik énemre leltem,
mintha a perui lány született volna újjá,
csak ő nem megölni akart, nem véremre vágyott.
pulzáló ölében otthon éreztem magam,
akárcsak Lídiában, de ez mégiscsak más volt,
mintha tényleg két világ találkozott volna.
Szerelmünk elsodort, eszeveszett vadsága,
felszabadította  mindazt, mit elfojtottam,
mindazt mit eltakart  a civilizáció,
az etikett, az ostoba  beidegződések,
az örökös elfojtások, tiltások, kényszerek,
viselkedési normák, a perfid hazugságok.
Felszínre került végre  pogány kori énem.
Szépsége bűvölt el, lénye, odaadása.
Soha nem méricskélte, hogy mit hozhat a holnap?
A mában éltünk! Erről mesélt annyit a Mester.
Fekete tükrömben, amit még tőle kaptam,
s mely vak egy idő óta, a naxoszi kapu,
megjelent ma hajnalban, fehér kapuban álltunk
Lídiával, a szirten, szemben a jövendővel
és sugárzott az arca, mint aki nem sejt semmit,
vetélytársáról nem tud. Nem is sejti, hogy Noah
tölti be most a helyét…Sírni lett volna kedvem,
arcomról kaparni a bőrt, akár a vadak.
Belesajdult a szívem, annyira kívántam
Lídia ölelését. Hunyt arcát, amint úszik,
messzire úszik tőlem, mikor legközelebb van.
Elérhetetlen. Őrzi független magányát.
És mégis tükrök vagyunk, szembefordított tükrök,
egymás nélkül mit sem ér ez az elcseszett élet.
Egymás tükörképei, vízben elúszó hattyúk.
S amíg Noaht öleltem, őróla képzelegtem.
A polinéz útvesztőben valószerűtlen mindez.
Itt Noah a valóság, s attól a gondolattól,
hogy választanom kell, hisz Lídia hajója
bármikor megérkezhet, s akkor mi lesz Noahval,
már szinte megőrültem. A képtelen valóság:
Lídiára vágyom, mikor Noahba veszek,
amikor Lídiában, Noah a látomásom.
Minek választani, hisz mindkettőt szeretem,
bármikor életem is feláldoznám értük.

                                  2

Álmomban megjelent a szentségtelen  tudás
őre,  az iszonyatos Yog-Sothoth s röhögött:
“…te szállsz harcba velünk, te balszerencsés árnyék,
aki két nő közül sem tudsz választani,
te tartasz vissza minket, te vigéc verspojáca?”
S ekkor mondani kezdtem Fernando egyik versét,
a kis felhúzós vonatról, nevét a szívtől kapta,
és vonítani kezdett a becstelen tudás őre,
a vad Yog-Sothoth, menekült Nyarlathotep,
álmába emigrált, a vizek alatt Cthulhu,
Azatoth  borzalmas csontfurulyája is
hirtelen hallgatott el, csak a démonok járták
tébolyult táncukat és örvénylett a káosz.
Még a bűzlő Shoggothok is bőszen fintorogtak,
pedig ők nem beszéltek, telepatikusan
irányították őket a régi öregek.
Ők építették  vad sziklavárosaikat.
Hallani hallhattak, bőszen fordultak el.
“Mi van veled? – fonta rám testét Noah és csókolt. –
Megint velük álmodtál?” És hirtelen sodort el
a dzsungel őrülete és a morajló tenger.
Az élő mítoszok. A lovasok a parton.
Mintha Gauguin festménye elevenedne meg.
Éjszaka az öreg holló is megjelent és
gyászosan károgott, mintha figyelmeztetni
akart volna valami, közeledő veszélyre,
amelyet nehéz lesz valahogy elkerülni!
Talán nem is lehet. Közeleg már valaki,  
valahol a vízparton, hallani lépteit.
Gonosz szándékkal jön? Vagy mégis jó barátként?
Beleszól életembe? Megváltoztatja sorsom?
Van-e sorsuk vajon a heteronimáknak?
Hallom a gonosz Cthulhu idétlen röhögését,
behunyt szemmel fekszik az óceán fenekén,
R’lyeh  örök időkre elsüllyedt városában,
kétéltű, mint a békák, vízben is tud röhögni,
nem vesz komolyan engem, nem is vesz emberszámba,
szerinte maskara, versbolond, árnyék vagyok
rímkovács-pojáca, vigéc, dalfüzérárus,
nagyralátó, szeszélyes, de elfuserált szellem.
Lehet hogy ő közeleg. Sikerült átjutnia,
a Nekronomikon rejtett féregjáratán,
mely azóta lehet nyitva, mióta szegény Abdul
olyan balul végezte, szörnyeteg falta fel.

A holló idegesen az ablakomra szállott,
figyelmeztetően és baljósan károgott,
de én csak legyintettem, mérgesen tovaröppent,
csak egy fekete tolla vitorlázott a házban.
Írnom kellene vele, előbb el kéne kapnom,
állandóan kisiklik, Noah figyel s nevet.
“Hagyjad majd én!” – s elkapja,
                      térdelve nyújtja át…
 
Fityiszt mutat  valaki  a fekete tükörben.
harsányan hahotázik az ablakom alatt…
És vahiném is késik, nélküle nagyon félek,
a tupapauk házam körül köröznek
valami történni fog. A telehold vérvörösen
áll a tenger fölött, a Skorpió havában.
                                     (2oo6)

Jegyzetek

1. Idézet Reis verséből, Takács Zsuzsa fordítása.
2. Pessoa egyik első heteronimája, aki korán távozik Portugáliából Brazíliába és hajóorvosként dolgozik.
3. Reis szerelme, akihez számtalan verset írt.
4. Pessoa első, korán elhalálozó heteronimája. Pásztorköltő, a többiek mestere
5. Perui regényíró, a fragmentum Édenkert a sarkon túl című regényéből való, szerepel Gauguin Noa Noa című önéletrajzi könyvében is, ha nem is ugyanígy...
6. A század egyik legjelentősebb költője, számtalan alakmást, heteronimát talált ki, róluk szólnak a versek...
7. Francia író, a fragmentum Királyok útja című regényéből való.
8. Pessoa másik híres heteronimája, glasgow-i hajómérnök, avantgárd költő.
9. Pessoa kritikus és teoretikus heteronimája. Elméje elborult, ezért a költő a cascaisi őrültek házába utaltatta be. A környéken található Az ördög szája elnevezésű,  történetünkben fontos szerepe betöltő barlang.
1o. Pessoa prózaíró heteronimája, fő műve a befejezetlen A kétségek könyve.
11. Pessoa filozófus alakmása. Művei az utóbbi időben kerültek elő.
12. Nagy római költő, aki élete utolsó éveit száműzetésben töltötte, a birodalom távoli provinciájában, egy Tomi nevű kikötővárosban...
13. Pessoa angol alakmása. Ezoterikus költő.
14. Pessoa soha elő nem hívott, az asszociációk sötét mezőin bujkáló prózaíró alakmása.
15. Pessoa angol heteronimája, avantgárd költő, a rejtvényújságok munkatársa.
16. Pessoa egyik első képzelt alakmása, aki sajnos csak elképzelés maradt...
17. Pessoa barátja, portugál költő, párizsi halálának bizarr részletei mélységesen megrázták Reist.
18.Angol mágus, költő, okkultista, aki magát csak “fenevadnak”, nevezte. A vers különben Pessoa hasonló című költeményének átirata.
19. Alberto Caeiro Sokért nem adnám, ha a életem egy ökrös szekér volna című, Döbrentei Kornél fordította  versének az átirata.
2o. Részlet Pessoa egyik vallomásából.
21. GauguinTahitiről szóló könyvének címe.
22. Feleség, maori nyelven.
23. Nobel díjas portugál író, könyvet írt Ricardo Reisről s egyik esszéjében feltette a vers kérdését, milyen lenne Pessoa önarcképe?
24. Idézet Rilke Utolsó este című verséből. Fordította Vas István.
25. Idézet Pessoa egyik önvallomásából.
26. Rilke Archaikus Apolló torzó című versének híres sora, Tóth Árpád fordításában: “Változtasd meg élted.”
27. Idézet Tejve egyik vallomásából.
28. Kavafisz. Durell nevezte így Alexandriai négyes című regényében.
29. Görög sziget. Egy szirten látható az emlegetett fehér kapu.
3o. Szilágyi Domokos Kiben maga lelkihez szól című verse egyik sorának parafrázisa.
31. Frazer is említi Az Aranyágban, de találhatóak utalások a Rákos Sándor fordította, a polinéziai népköltészetet bemutató Táncol a hullámsapkás tenger című gyűjteményben is.   
32. Szerb Antal Utas és holdvilág című regénye utolsó mondatának parafrázisa.(“És ha az ember él, akkor még mindig történhetik valami.”)
33. Utalások Caeiro Hegyi pásztor, ki oly messzire keveredtél tőlem című versére. Fordította Döbrentei Kornél.
34. Részletek Pessoa Sebestyén, Portugália királya című verséből. Fordította Nemes Nagy Ágnes.
35. Lovecraft amerikai író műve, többféleképpen is fordítható, Halott nevek könyve Holtak országának kalauza. Lovecraft szerint egy arab, bizonyos Abdul Alhazred írta és 738-ban jelent meg Damaszkuszban. Legendáriuma benne van a versekben.
36. Lovecraft elképzelései szerint eonokkal az ember földi megjelenés előtt, különös szörnyű lények uralták a földet, akik azóta is várják, hogy visszatérhessenek, Cthulhutól kezdve szerepelnek a versekben. Lovecraft különös műveiben Az őrület hegyeiben és az Árnyak az időn túlrolban, a száműzött öregek utáni teremtményekről is beszél, az antarktiszi csillagfejű szárnyas öregektől a dicső fajig és a mérhetetlen vénekig. Róluk a verseket követő hosszú történetben esik  majd szó...
37. A csillagfejű, szárnyas öregek élő “robotjai”.
38. Hamvas Béla Az inka köve című esszéje egyik részletének átirata...
39. A hold istennője a görög mitológiában. Római megfelelője Luna...
4o. Pessoa Ez című versének részlete. Fordította Kukorelly Endre.
41. Ismeretes Jung UFÓ-könyve.
42. Az álmok istene a görög mitológiában.
43. Search  l9o7október 2-án szövetséget kötött a Sátánnal. A szerződés negyedik pontja így szól, a szerződő felek “...soha nem feledkeznek meg az emberi szenvedésekről és fájdalmakról...”
44. Lovecraft hőse, neki tulajdonítja a Nekronomikont. Öt éves korában az Ezeregyéjszaka olvasása közben találta ki, s l973-an, mikor írásai temetőjéből végre előbányászták szorgos kutatók, lelkes hívei A halott nevek könyvét, amely addig nem jelent meg, Abdul Alhazred nevén publikálták.
45. Gauguin Noa Noa című könyvében megörökített tahiti világmagyarázatok átirata.
 46. Pessoa nyolcadik angolul írt szonettjének sorai, Várady Szabolcs fordításában.
 47. Molnár Imre fordítása.
 48. Az elmúlt század egyik legfontosabb írója, Reis jó barátja, aki Lovecrafttal és a heteronimákkal együtt megjelenik Tahitin, a verseket folytató hosszú történetben. A viszontlátásra...

                            A POLINÉZIAI ÚTVESZTŐ

                                           második rész

 

“… sem a múltat, sem a jövőt el nem veszíthetjük. Hogyan is
                vehetné el valaki tőlünk azt, ami nem a mienk? Tehát két körül
                ményt vegyünk mindig figyelembe: először, hogy minden örök
től fogva azonos formában ismétlődik, s nem számít, hogy vala
 ki száz, kétszáz évig, vagy beláthatatlan ideig szemléli-e ugyan
      azokat a jelenségeket, másodszor, hogy a leghosszabb és a leg-
                rövidebb életre rendelt is ugyanannyit veszít. Mert csak a jele
                pillanattól fosztható meg, csak ez az övé, s amije az embernek
              nincs, azt el sem veszítheti.”
Marcus Aurelius



Tartalom

l.  Hajnal a tengerparton (1)
2. A haciendán (21)
3. Taroa és a hold (42)
4. Találkozás Drakulával (55)
5. A léghajó utasai (71)
6. Együtt (8o)
7. Kék háromszögek (94)
8. A szeánsz (1o8)
9. A varázstükör (123)
1o. A hold arca (139)
11. A vízesés mögött (151)
12. A titokzatos Areoik (169)
13. A mutánsok (184)
14. A fotográfiák (2o4)
15. Az alkimista (221)
16. Egy kihallgatott beszélgetés (238)
17. Mirandolina (249)
18. A költői verseny (263)
19. Az elsüllyedt város legendája (289)
2o. Egy illúzió vége (3o4)
21. Váratlan vendégek (321)
 Találkozás Pessoával (341)
 Tengeren, sivatagban (355)
 Baljós előjelek (368)
25. Végjáték Alexandriában  (377)

   Jegyzetek (393)




l. Hajnal a tengerparton

Ott ültem a parton és néztem a kölyökmacskaként hancúrozó hullámokat, amikor virággal a hajában megjelent vahiném, – mert nemcsak ő és a szomszédaim, az ismerősök és ismeretlenek, de én is, akármennyire is bizarrul hangzik, a feleségemnek tekintettem immár! –, és félreérthetetlenül nézett rám. Tudta, hogy mit akar és egyáltalán nem zavarta, hogy esetleg erre járhat valaki. Miközben eszeveszetten szeretkeztünk, forogva a még nedves homokon, fejünk fölött ott kóvályogtak, az örökké éhes sirályok, le-lecsapva a partszegélyre, kagylókra, rákokra vadászva. Vijjogásuk ma is hallom, állandóan hallom, afféle kísérőzene. Miután Noah elment – éneklő lépteiben gyönyörködve szedtem elő a noteszemet és verset írtam, arról az engem érintő, megoldhatatlannak látszó problémáról, ami már Tahitibe érkezésem előtt is intenzíven, már-már öngyötrően foglalkoztatott és itt, az első hetekben valósággal eluralgott gondolataimon, és amit, azzal a kabaréba illő filozófiai kérdéssel lehetne kifejezni, hogy végeredményben ki is vagyok én?! Minden gondolkodó emberben felmerül, élete során, előbb-utóbb ez a kérdés, bennem viszont, aki csak részben vagyok ember – erről bővebben később! – különös erővel merült fel. Tudtam, amíg ezt legalább a magam számára nem válaszolom meg, logikusan, elfogadhatóan és megnyugtatóan, semmi esélyem sincs arra, hogy kievickéljek abból a káoszból – nevezzük az érthetetlenség kedvéért “gödörnek” –, amibe, teremtőm, atyám, mesterem és barátom, Fernando Pessoa hathatós segítségével én juttattam magam, s legfeljebb annyi esélyem volt, hogy önerőből kievickéljek belőle, mint Münchhausen bárónak, aki tudvalevőleg, más segítségére nem számíthatva (senki nem volt a közelében!), önmagát húzta ki, végső erejét mozgósítva a mocsárból.
Íme a vers, ami sokat elárul arról a lelkiállapotról – nevezzük jobb híján depressziónak? –, amely már Tahitibe érkezésemkor is jellemzett, s amit – az írást mindig is önterápiának fogva fel –, versekkel próbáltam gyógyítani!… Egy pszichiáter, egyébként, hiú, beképzelt, öntelt alak, egyszer gúnyosan meg is jegyezte, ő nem tud engem “megmenteni”, nem Isten, de még csak nem is a világhíres Freud vagy Jung, egyébként a magam módján én is neves költő vagyok, fordulhatnék egyenesen hozzájuk is, nagyság a nagysághoz –, egy ötlete azért mégiscsak lenne, próbáljam leírni mindazt, ami nyugtalansággal tölt el, számára úgy tűnik, én csak akkor vagyok képes valamit megérteni, “feldolgozni” önmagam számára –, ha leírom…
Jöjjön tehát a tengerparton írott versem!...
Miközben az erősödő szélben morajlottak a hullámok és csattogva törtek meg a móló furcsa alakú, ősállatokat formázó kövein, fél szemmel a víz őrjöngését s a távoli kikötőt is figyelve, nem-e jön hajó? – írtam, egyre csak írtam. Már türelmetlenül vártam Lídiát és a többieket, de a várakozás nem gátolt az írásban.
Sőt!
Egyenesen ösztönzött, hiszen valamivel az időt is el kellett töltenem.
Írtam, mert egyszerűen nem tehettem mást. Persze időnként szeretkeztem is, beszélgettem is vahinémmal, de azért Noah mégsem volt Lídia, vele nem tudtam megbeszélni problémáimat, fogalmam sem volt például arról, hogy egyáltalán mit fog fel és ért meg abból, amit hiú, öntelt módon, időnként ellentmondást nem tűrően, zavarosan és gőgösen előadok neki. A nagyralátó ifjú lélekgyógyásznak – aki egyebekben annyit értett az emberi lélekhez, mint a ló az ábécéhez és érzéketlenebb volt a szokásosnál is, előttem, magam is orvos lévén, nem is igyekezett “megjátszani” magát, leplezni rosszindulatú hiúságát –, mégiscsak igaza lehetett abban, hogy én úgy látszik tényleg csak azt tudom földolgozni, “megemészteni” magam számára, amit megírok…
Vajon ha a hatalmas Cthulhut, aki R’lyeh évmilliók óta víz alá süllyedt városában álmodva várja a végső ébredést, a Leng fennsíkon, mindenkit megtévesztve emberi alakban vándorló, Nyarlathotep herceget, aki Kaddath jégbe fagyott, rémületes hidegséget árasztó városát keresi, Yog-Sothotot, a rettenetes és becstelen tudás őrét, Azatothot, az univerzum közepén fortyogó káosz urát (csontfurulyája hátborzongató hangjára megállíthatatlan járják őrjítő táncukat a tébolyult démonok),vagy a csillagfejű, egykor az Antarktiszt uraló, szárnyas öregeket és szolgáikat, az iszonyatos bűzt árasztó, több tonnás, henger alakú, koromfekete kúpokra emlékeztető, de iszonyúan gyors és erős Shoggothokat is megírnám, vagy lerajzolnám(1) – hiszen imádok és tudok is rajzolni! –, megszabadulhatnék-e kísértő rémálmaimtól, amit a franciák velőtrázó pontossággal cauchemar – nak, míg az angolok, nem kevésbé hideglelős érzékletességgel nightmare – nak neveznek. S ha váratlanul megszabadulnék, ha nem kísértenének többé, nem nyugtalanítanának álmomban ezek a szörnyű lények – amelyeknél viszont, legalábbis Borges szerint vannak még szörnyűségesebbek is, de erről talán majd élőszóban cserélhetünk eszmét, ha megérkezik végre Tahitibe, álmaink és az örökös verőfény, elvarázsolt szigetére –, mi történne, mi történhetne!? Megnyugodhatnék-e vajon?!

A kérdések

Reis doktor verset ír,
jobb híján Reis doktorról.
Az-e Reis aki ír,
vagy akiről a vers szól?

Ki Reis doktor, aki ír?
Ki önmagát idézi?
Három évesen sír
és a tükrében nézi?

Fekete tükre melyik
Ricardot mutatja?
Bezárul most a kör,
de ki is ő? Nem tudja.

Ki a síró gyerek
fájdalmát is átérzi?
És a régi sebek
helyét most bevérzi

Noah harapása.
Elvész ringó ölében,
és a két alakmása
ott kereng észrevétlen.

De melyik ő? Ki érez?
Ki érzéseit írja?
Ki a tükörben vérez?
Aki mindezt elsírja?

Már semmi nem világos,
a tükre újra vak,
és Noah, noha álmos,
újra beleharap.

Így kerengenek egyre,
kéj, kín szédületében.
A tükörben egy hegyre
indulnak. Ez az éden?

De ki ő? Aki átéli
mindezt? Aki leírja?
Ki magától Noaht félti?
S Lídiát visszasírja?

Ki Noahba veszetten
is Lídiára vágyik.
Vicsorog a tükörben.
Ő-e? Vagy az a másik?

Noah eltűnt a partról, egyedül maradtam – édeni örömállapot! – és néztem a tengert.
Aztán Lídiára gondoltam, megpróbálva magam elé idézni kedves arcát. Szerelmem ez időtájt (az év, l936 decemberének utolsó napjaiban jártunk) már bizonyára Nápolyban lehetett, kíváncsi volt milyen Possilippo télen és meg akarta nézni az Averno tavat, hogy gyönyörködhessen az antracit víztükörben, amely erdélyi látogatásunkra, a Drakula kastélya melletti feneketlen, hegyi tóra emlékeztette őt. és természetesen látni akarta az alvilág bejáratát is, hiszen két megbízható tanú, Homérosz és Vergilius szerint is, valahol ott kell lennie a plutóniumnak, az alvilág lejáratának…Itt ment föld alá Aineas, találkozni a cseles Odüsszeusszal és a Hadeszek nyugtalan, nyughatatlan, szenvedő árnyaival, Akhilleusszal és a pokolra menőkkel…A kamerosiak földje ez, nyomasztóan sötét föld, mélakóros népe csak várakozik, várakozik s már maga sem tudja, hogy mire? Különben mindenki elkerüli őket. Fejük felett még madár sem repül át…Egyszer, ősszel már jártunk erre, s ő azóta visszavágyott…Terveink szerint onnan menne szilveszterezni és természetesen a karneválra, Velencébe, ahol végre hosszú hónapok után találkozhatnánk, mivel én körülbelül egy hónapot szerettem volna Tahitiben eltölteni és a karnevál nyitóünnepségére érkeztem volna meg, a lagúnák misztikus városába…Nemcsak a nosztalgia – Gauguin festményeinek tagadhatatlan varázsa – vonzott ide, hanem valami más is!…Ki szerettem volna lépni az életemből, mint egy rossz cipőből, s kiszabadulva Fernandó Pessoa egyre nyomasztóbb hatása alól, nézni szembe a kikerülhetetlen kérdéssel, ki is vagyok én?!…Mesterem nemrég halálozott el Lisszabonban, a fehér városban, de több heteronimát, így engem is, érthetetlen módon életben hagyott?
Lehet egyszerűen megfeledkezett volna rólunk?!
Először életében önmagával lévén elfoglalva?…
Mindenesetre akkoriban már egyre többet ivott, egyik utolsó fényképén is borospohárral a kezében látható, amint a félig telt palackot óvón hóna alá szorítva, nehogy elvegyék tőle a kép hátterében ólálkodó ellenségei, melankolikusan mered maga elé, láthatólag a fényképész vidám rikoltása, “ni, ott repül a madárka!” sem deríti jobb kedvre, elvégre látott Pessoa szenvedélyes és szenvedésekkel teli életében éppen elég madarat. A képet egykori szerelme, Ophélia küldötte el első szeretőjének, Álvaro de Camposnak, akit viszont Fernandoért hagyott el, remélve, hogy a híres költő végre elveszi feleségül, erre Álvaro ugyanis nem volt hajlandó. A képet viszont (a sértett Ophélia megjegyzésével “na, hova jutott öregségére ez a szegény Fernando!”) elküldötte nekem.
Néztem teremtőm megviselt arcát, azt a szánalmas emberi roncsot, akivé lett és sírni támadt kedvem és magányosnak, védtelennek éreztem magam. Nagyítóval olvastam le nagy nehezen a képen, a hóna alatt szorongatott boros flaska címkéjét, vásároltam egy ugyanolyan márkát, portói volt, a nemesebb fajtából és megittam a tiszteletére. Hirtelen szabadnak éreztem magam, hiszen, döbbentem rá mámorosan az elfogyasztott bortól és az érzelmek hullámszerűen rám törő rohamától, először életemben én dönthetem el, hogy mit kezdek szabadságommal.
És ez most már így is lesz, nem változik meg soha!
A költészet és a betegeim mellett évtizedekig nem érdekelt semmi, mígnem egy napon Buenos Airesben – hajóorvosként teljesítettem szolgálatot akkor, több napig állomásoztunk az argentin partokon, bementem a híres könyvtárba, eredetiben tanulmányozni és fordítani Horatius, Ovidius és Sextus Propertius, engem akkor szenvedélyesen érdeklő költeményeit. (Fordításokat, átiratokat is készítettem, ezek még nem jelentek meg tahiti, fekete noteszemben várakoznak a nyilvánosságra…)
Ott, a könyvtár csendes olvasótermében ismerkedtem meg egy kitűnő argentin íróval, bizonyos Jorge Luis Borgesszel, aki jól ismerte Fernandot és így, a dolgok állásából következően engem is, s adott néhány ötletet további életemre vonatkozóan. Éles elméjűen fejtegette, ha én heteronima vagyok, tehát csak félig ember, egyáltalán nem bizonyos hogy hatnak rám a természet törvényei. Úgy bámultam rá, mint a borjú az új kapura…Nem értettem mit akarhat? Nevetett és elhívott egy strandra, majd zárás után – ismerte a tulajt, aki megengedte, hogy még maradjunk –, rábeszélt arra, hogy merüljek a víz alá, s addig maradjak lenn, ameddig csak bírok, mert nagyon kíváncsi arra, hogy mi fog történni? Nos, nem történt semmi, kiderült, hogy valamiképpen, noha nincsenek kopoltyúim, kétéltű vagyok, mint a békák és nem fulladok meg, annyi ideig maradhatok a víz alatt, mindenféle maszk, oxigén palack, búvárfelszerelés nélkül, ameddig csak akarok.
Másnap, a híres Buenos Airesi könyvtárban, a lelkes fiatal író, fáradtságot nem kímélve kereste ki nekem a történelmi hajószerencsétlenségek siralmas krónikáját, s kiírtuk ama hajókat is, amelyek az elmúlt századokban, nagyobb pénz, pontosabban arany szállítmányokkal süllyedtek el, aztán béreltünk egy kisebb vitorlást és egy esztendő alatt (fizetés nélküli szabadságra mentem cégemtől, egy hajótársaságtól, melynek hajóin teljesítettem az időtájt szolgálatot) öt különféle hajóroncsot kutattunk fel, aminek következtében egyszerre milliomosok lettünk. mesés vagyonra tettünk szert, a dollármilliókon, melyeket az aranyrudakért kaptunk, természetesen megosztoztunk Borgesszel, az ötletgazdával és mindketten tetemes összeget ajándékoztunk három cimborájának, a tengerészeknek, s a summa egy másik részéből alapítványt hoztunk létre, a költészet támogatására…
Így is maradt még néhány millió dollárom, kiléptem a hajótársaságból, ahol addig, mint említettem hajóorvosként tevékenykedtem s nyugalomba vonultam. Utolsó kérésem az volt, hogy a társaság egyik hajóján utazhassak el a távoli Tahitibe, nem akartam költekezéseimmel, “rongyrázásommal” felesleges feltűnést kelteni. A pénzemet különben egy jó hírű svájci bankba helyeztem el, egy millió dollárt utalva át Lídia bankszámlájára, előzőleg természetesen a titokba is beavatva őt, nehogy azt gondolja, hogy bankokat rabolunk a kitűnő Borgesszel, s aki, egy kincskereső utunkon velünk is jött, elkísért és végig ott izgult a fedélzeten, halálra válva, amíg én lemerülve, a hajóroncs titkait igyekeztem felderíteni, felszínre hozva mindazt, amit egyáltalán érdemes…Szerelmemnek így szintén megszűntek nyomasztó anyagi gondjai, ott hagyhatta állását és szabadon utazgathatott a világban...Mivel régi cégemnél, a nagy brazil hajótársaságnál elégedettek voltak munkámmal, előzékenyen tettek eleget kérésemnek.
November elsején érkeztem a fény csodálatos szigetére, ahol napok alatt változott meg az életem.
Nagyon hamar rájöttem – megejtett a sziget varázsa, a táj szokatlan szépsége és a lányok odaadása, valamint a maorik népköltészete, legendái és mítoszai –, hogy egyelőre nem fogok elmenni innen, erről a csodálatos szigetről, az is felmerült bennem, hogy talán nem is fogok távozni innen soha és sűrű levelezésbe kezdettem, elsősorban Lídiával, akivel terveink szerint, mint említettem a híres velencei karneválon kellett volna találkoznom. Megírtam neki, hogy terveink változtak és haladéktalanul jöjjön ide Tahitibe, nem fogja megbánni, sokkal izgalmasabb ez, mint a farsang a lagúnák városában…
Leveleket kezdettem el írogatni, méghozzá többnyire verses leveleket, levélnek álcázott verseket Pessoának is, aki időközben elhalálozott ugyan a fehér városban, a luzitán pokolban, de ez, ha lehet még intenzívebbé, s egyúttal közvetlenebbé, már-már bizalmassá tette kapcsolatunkat. Levelezni kezdettem Mário de Sá-Carneiroval, legjobb barátjával is, aki szintén meghalt (hogy hogyan, az a leveleknek álcázott versekből és ott írt költeményeimből, melyeket Pessoa bosszantására, többnyire test vérem, Álvaro de Campos futurista valamint teremtőm fellengzős és ezoterikus modorában írtam!) világosan kiderül.
S őrült levelezésbe kezdettem természetesen a többi heteronimával is, – mesterünk Alberto Caeiro szintén meghalt már! –, de többen, mint én is, Pessoa feledékenységének, betegségéből eredeztethető elgyengülésének következtében – életben maradtak. Többjüket nem is ismertem személyesen, de ez nem gátolta meg leveleink közvetlen, sőt baráti, testvéri hangját…
Mindannyian válaszoltak, kiderült magányos farkas hírem, kegyvesztettségem miatt leplezetlenül csodáltak, irigyeltek és felnéztek rám…
Pessoával különben a viszonyom igen furcsán alakult, szinte semmiben nem értettünk egyet s zavarta az is, hogy én, akárcsak Álvaro és kritikusunk António Mora, Alberto Caeirot tartottuk mesterünknek, mindent megtettünk irodalmi kultusza megteremtéséért, kiadtuk verseit, tanulmányokat, vallomásokat, emlékezéseket, verseket írtunk róla!…
Caeiro korai halála után – nem vitás, Pessoa féltékenységből döntött úgy, hogy a nyájak őrizője élete delén halálozzon el, nem véletlenül éppen akkor, amikor költészete radikális fordulatát készült végrehajtani! – Fernando bosszúból száműzött Brazíliába, állítván, hogy megrögzött royalista vagyok, figyelmembe ajánlva egy magyar költő, bizonyos Alexander Petőfi egy versét, amely már címében is félreérthetetlenül kimondja, hogy “akasszátok fel a királyokat!” És szegény António Morát, a Caeiro kultuszában velünk együtt munkálkodó esztétát is ezért utaltatta be (amint a leveleimből és a versemből napnál világosabban kiderül) az egészségházba, a pokol szája nevű borzalmas hely mellé, ahol különben barátja, Aleister Crowley, a híres angol okkultista, alkimista, költő és mágus megmagyarázhatatlan módon eltűnt. Még hozza Pessoa szeme láttára, akit ezért gyanúsított és többször is kihallgatott a mágus ügyében együtt nyomozó portugál rendőrség és a Scotland Yard.
Új felfedezettjét, a prózaíró Bernardo Soaerest, megalázó körülmények között tartotta – segédkönyvelőként kínlódott, lerobbant irodákban, olcsó kifőzdék és vacak kuplerájok Bermuda háromszögében, fáradhatatlanul írva A kétségek könyvét, amelyet mi, a többi heteronimák, a megjelent részletek ismeretében figyelemreméltó könyvnek ítéltünk, sajnálván szegény Bernardót, megalázó életkörülményei miatt…Vicente Guedest, aki Az idegenség erdejében című figyelemreméltó, poszt-szimbolista elbeszéléssel jelentkezett, még 19l3-ban, az egyre kontrollálhatatlanabb és szeszélyesebb Pessoa, talán irigységből. többé nem is hívta elő asszociációi sötét mezőiről Nem jártak jobban angol heteronimái sem! Alexander Saerch-et, a tüneményes, ezoterikus költemények íróját és a kiváló, a futurista múltját soha meg nem tagadó, Álvaro de Camposhoz hasonlóan, az avantgárd bűvöletében alkotó A. A. Crosst pedig egyértelműen kihasználta, saját verseit fordíttatta velük angolra, pusztán irodalmi karrierje megalapozásához és kiépítéséhez volt szüksége rájuk!…Akkoriban Fernandót mániákusan foglalkoztatni kezdte költői hírneve, levelezett Kavafisszal, Pounddal, Eliottal, Garcia Lorcával, s a fiatal Borgesszel. Ráadásul, amikor még komolyan gondolta, hogy mégiscsak családot alapít és feleségül veszi Opheliát, Crosst arra kényszerítette, hogy angol rejtvényújságokba is dolgozzon, hiszen a családalapításhoz pénzre volt szüksége, amit maga, lévén lusta, feledékeny, szeszélyes és könnyelmű, soha nem tudott volna előteremteni, örökségét pedig kárászéletű irodalmi lapokba ölte….(Kár, nagy kár, hogy ami után én, Borges zseniális ötletének jóvoltából az armada, a portugál, a spanyol, a holland és az angol királyi flotta elsüllyedt hajóit fosztogatva, többszörös milliomos lettem és segíthettem volna rajta, már nem élt…)
 Még különösebben járt Tejve különc bárója, akit szinte bezárva tartott a sztoikus gondolkodó arisztokrata, patkányok és kísértetek járta kastélyában, és nem engedte emberek közé, ébren tartva Tejve bárójának mérhetetlen gőgjét, világfájdalmát, azt sulykolva tevékeny elméjébe, hogy embertársai nem is érdemlik meg őt!…
 Csupán Álvaro de Campos tartott ki mellette, ő volt a kedvence, noha irodalmi felfogásuk nem egyezett, testvérem áradó szabad verseket írt, rajongott a futuristákért és a nagy Marinettiért, míg maga Fernando portugál hazafinak és konzervatív költőnek tartotta magát, szenvedélyesen hitt Sebestyén király közelgő visszatérésének, oly sok csillogó elmét megbolondító, esztelen mítoszában…
Írt róla egy csodálatos verset is, amikor valamiért megalázott, megsértett vagy felbosszantott, mindig ezzel a verssel vigasztaltam magam:

’’Bolond vagyok, nyilván: nagyságra vágytam,
olyanra, mit véletlen sosem ad.
De nem ez védte meg bizonyosságomat,
távozóban, a sivatag homokján
a régi lény maradt nem a tartós anyag.

Tébolyomat s következményeit,
hatását bár mások magukra vennék.
Téboly nélkül az ember mire válhat?
Mi más, mint egészséges állat,
elnapolt hulla, aki nemz még?” (2)

S ha Fernando, a szó konkrét értelmében nem is nemzett utódokat –Opheliától is azért riadt vissza, mert nem tudta volna elképzelni önmagát, amint nélkülözések közepette, nyomorogva, száradó pelenkák alatt írja verseit –, mégis fáradhatatlanul megalkotott, létrehozott, kitalált és útnak indított bennünket, heteronimáit , aki ő is voltunk, meg nem is, viseltük bonyolult én- je bizonyos vonásait, de nem is hasonlítottunk rá és egymásra sem, mindez mindenféleképpen, az önmagát többször is, Sebestyén királyhoz hasonlóan elnapolt hullának nevező Fernando kimeríthetetlen lelkierejét, alkotásvágyát és kísérletező kedvét dicséri!…
Én Brazíliában alakítottam ki az életem, s tulajdonképpen, Lídiával való megismerkedésem után váltam valamiképpen élő, szerelmes emberré, s talán igazi költővé...Lídia átalakított, akárcsak Tahiti rejtelmes fényei és a bennszülöttek sajátságos életfilozófiája és mitológiája, amit minden valószínűség szerint a természetközelség alakított ki és ami belőlem, a római költészet rajongójából, a sztoikus költőből bizonyos értelemben valaki mást varázsolt elő...Énem egy, eddig ismeretlen, homályban lévő változata erősödött fel, amelynek alapja, a részvét, orvosként talán eddig is megvolt bennem, bár költőként meglehetős sikerrel fojtottam el, megjátszva a közömbös, életunt, blazírt férfiút, akinek minden mindegy, akit nem érdekelnek különösebben a világ dolgai…
Lídia különben is nagy hatással volt rám.
Egy cukrászdában figyeltem fel rá, majd váratlanul a várótermemben ismerkedtünk meg, – akkor éppen Sao Paoloban dolgoztam s nem hajón, egy idő után meguntam a háborgó tengert, amelyet annyi ideig szántottam legalább, nyughatatlan, zaklatott életemben, mint a cseles Odüsszeusz!…Ideges szívpanaszokkal fordult hozzám, de neurózisából –  egészséges volt ugyanis, gyönyörű, harminc éves, elvált asszony, akinek zöld szemeiben ott örvénylett a rám váró éden –, nagyon hamar sikerült kigyógyítanom. Kapcsolatunk hosszú esztendők óta tartott már, s ha valami, akkor a pénz nyomasztó hiánya gátolta boldogságunkat, mindketten szerettünk volna ugyanis utazgatni a világban…Aztán hirtelen lett pénzem, túl voltunk Borgesszel, a gyönyörűséges Karibi tengeren elsüllyedt spanyol és angol gályák felkutatásán, s szerencsésen sikerült is felszínre hoznunk a hatalmas aranykincset, megalapítva mesés vagyonunkat, amit ő, még szeretői és édesanyja előtt is gondosan eltitkolt, s nem tiltakozott akkor sem, amikor őt, Argentína legkiválóbb íróját, az argentin kormány, érdemei elismeréséül a Buenos Airesi piacok szárnyasainak főfelügyelőjévé nevezte ki, államtitkároknak kijáró busás fizetéssel…
Amikor kíváncsian firtattam. mire akarja fordítani a pénzét – ne veszítse el a reményt, a tengerek fenekén még számtalan aranyszállító hajó alussza örök álmát, melyeket ugyancsak megszabadíthatunk nemes terheiktől, ezért ne spóroljon, élje az életét, utazgasson, járja be a föld őt annyira érdeklő rejtelmes helyeit –, azt válaszolta, hogy egyetlen vágyát szeretné megvalósítani... ’És mi lenne az?’ – érdeklődtem. Könyvtárat akar alapítani, egy bábeli könyvtárat, de természetesen utazgatni is fog, el akar jutni minél hamarabb Izlandra, hiszen kimondhatatlanul érdekli az ó-izlandi költészet és gyerekkora színhelyére, Genfbe is, ahol kiskora óta nem járt, s ahol annyiszor figyelte a tavon a hattyúkat, és az Alpok lila-fehéren derengő, távoli csúcsait. Be akarja járni Spanyolországot, Itáliát, a görög szigettengert, el akar jutni Alexandriába is, Perzsiába, Indiába, Tibetbe, Kínába, Japánba, vannak tehát tervei s máris kinézett három hajót, körülbelül már azt is meg tudja határozni hol süllyedtek el, hol alusszák roncsaik, (belsejükben az értékes aranyrudakkal) az örök álmukat, hamarosan indulhatunk tehát az új expedícióra, a fiúk, a három Buenos Airesi tengerész már készen állanak…
Semmi nem állott tehát a Lídiával kialakuló szerelmünk útjába. Akkoriban össze is költöztünk és sokat utaztunk, bejártuk a görög szigettengert, Spanyolországot és a napfényes Itáliát, jártunk Észak-Afrikában, Perzsiában és Tibet széljárta fennsíkjain, eljutottunk Makcsu Pikcsuba is, az Urubamba zord völgyébe, a távoli Transsylvániába, Drakula gróf kínkastélyába, Prágába a misztériumok városába, a gólem nyomait kutatni, és a különös dalmát szigetvilágba is, de ezekről az élményeinkről leveleimben és verseimben bővebben is írok. ezért most nem részletezem. Szerelmünknek egyetlen komoly akadálya volt, nem lehetett gyerekünk. Bizonyos értelemben én, a heteronima mégsem voltam teljesen ember, de Lídia szeretett, ha nehéz szívvel bár, de ebbe is belenyugodott és egy vad szeretkezésünk után, sírva közölte velem, hogy én leszek az ő gyermeke, én leszek a mi soha meg nem született gyermekünk is…mindene én leszek, férje, szeretője, testvére, fia…
Ezt felidézve, fekete tükrömben váratlanul jelent meg Lídia arca, kétkedve, számon kérően, szánakozva nézett rám, aztán villámlott egyet a tükör és elhomályosult szerelmem képe.
Hol lehet most? – töprengtem öntudatlanul is nézve a tengert.
 A part közelében feltűnt egy fatörzsből vájt csónak, orrában egy asszony állott s meglátva engem integetni kezdett. Visszaintettem, aztán újra magam elé húztam a noteszemet és írni kezdtem, miközben távolabb, a feltámadó szélben hajladozni kezdettek a remegő kókuszpálmák, mintha el akarnának törni.

Nem azt a sorsot!…

Lídiának

Nem azt a sorsot, éljük amit élünk.
Igazán nem azt akarjuk, amire
vágyunk. Kerenget, forgat a létünk
és nem emlékszünk végül már semmire,
csak arra ami mégiscsak szép volt,
napfelkeltékre a kék Adrián,
mikor nevetve kortyoltuk az óbort
Makcsu Pikcsun, az ónszürke glórián
már megjelent és vakított a nap,
Urubamba vad, kietlen völgyében
lángoló, vörös, élő kábulat,
mindent mozgásba hozott észrevétlen.
És ránk várt még a tibeti barlang,
és Peruban az esztelen farsang .

Fejszecsattogásra lettem figyelmes. Az asszony közben partra kormányozta fatörzsből vájt csónakját, kiszállt s akkor vettem észre, hogy mellette, egy szinte teljesen meztelen férfi áll – eddig valószínűleg a csónak aljában feküdhetett és aludhatott – és most feje fölé emelve fejszéjét, melynek élén megvillant a reggeli nap, lecsapott a kókuszpálma védtelen törzsére, amely a hasonló látványt megörökítő Gauguin szerint, távolról óriási papagájnak látszott, amelynek aranyszínű farka a földet söpri, karmai között pedig nagy kókuszfürtöket tart.
Elfordultam.
   Most Noah arca jelent meg fekete tükrömben – Alberto Caeiro ajándékozta nekem, barátságunk egy meghitt pillanatában, egykori nevezetes alkimista őséé volt, varázserővel rendelkezett, megmutatta a múltat, a jövőt, a jelent, bármit, csak éppen irányítani nem lehetett, vagy én nem voltam képes rá, mostanában teljesen önállósult és kaotikusan kavarta a valóságot az álommal.
Noah mosolygott, hajában villámlott a karmazsinvörös virág, amelyet annyira szerettem, de amelynek nem akarta elárulni a lelőhelyét és a nevét.
Közben a férfi fejszéjét újra magasra emelte és a kék égen, egy életfogytiglani pillanatra ott maradt a lendülő fejsze ezüstös nyoma, mintha megmagyarázhatatlan módon tényleg megállott volna az idő.
Elképzeltem Gauguint, aki mindezt látta és leírta, s most én is látom és részben őt idézve örökítem meg és szelíden, megadóan mosolyogtam a dolgok örök körforgásán és hiábavalóságán...
Noah is változatlanul és talányosan mosolygott a tükörben.
Magam elé húztam a noteszt.

Nem azt a sorsot!…

Noahnak

Nem azt a sorsot éljük, amit nekünk
mértek ki derűsen az istenek,
akik megváltoztatták életünk,
neked hagyva vad nevetésüket.
Talán, hogy engem megvigasztalhass,
tévelyegtem, eltévedtem, idétlen
énem útvesztőjében, hatalmas
nagy sötétlő erdők éjjelében.
S akkor jöttél te! És jött a sziget.
Mikor először néztél rám s nevettél,
mámor sodort el. Kéj és bűvölet.
Egy félóra és máris levetkőztél.
   Vén vagyok hozzád, motyogtam rekedten
   S te ringatóztál bennem önfeledten ..
 
A férfi közben kivágta a kókuszpálmát, ültek az asszonnyal a fa mellett a homokban és önfeledten szürcsölték, bizonyára a férfi görbe késével meglékelt kókuszok tejét.
Amikor látták, hogy feléjük nézek, a férfi felemelkedett és kezében egy kókuszdióval, hívogatóan intett felém, akkor jöttem rá, de hiszen ismerem, ez Pomare, a szomszédom, de én megráztam a fejem, mire a Titi névre hallgató, karcsú, szép asszony elvette a kókuszdiót és ringatózva (egészen egyszerűen nem tudtam betelni a tahiti nők éneklő lépteivel, gazella-mozgásával) indult felém, szó nélkül adta át, rejtelmesen mosolygott és megkérdezte: “…merre ment Noah?”
Vállat vontam, “nem tudom” – motyogtam, megköszönve a kókuszdiót amelyet gondosan meg is lékeltem és szürcsölhettem az ízletes nedűt.
“Én a maga helyében nem volnék ilyen nyugodt – jegyezte meg, legyintve fordult el és indult vissza a férfihez. A válla fölött még visszaszólt. – Veszélyben van, végveszélyben, jobban is vigyázhatna rá, ha tényleg ennyire szereti…”
 Magam elé húzva noteszemet, tovább írtam. Egyszerűen nem tudtam leállni.

Bolond voltam!…

Bolond voltam, mert halálra vágytam,
tengerek mélyén hajóroncsokat
fosztogatva, kéj, kín, kábulat
forgatott. Egyre Lídiát láttam,
amint a hajó fedélzetéről
meredten bámul, megjelenek-e,
vagy foglyul ejt a sorsom végzete,
s végleg eltűnök az életéből?
De én, iszákomban aranyrudakkal
emelkedtem ki hazug habokból.
Türelmetlen várt, tűnő ámulattal,
mint ki halálból visszatérőt csókol
    fonta rám magát, sírt és nevetett,
    s az égből néztek csalárd istenek.

Kitört a ceruzám hegye, annyira megnyomtam az “istenek” szót. Felálltam, odamentem a kivágott kókuszpálma mellett üldögélő Pomarehoz, az asszony ismét eltűnt valamerre, valószínű beszállott a csónakjába és elevezett a háborgó tengeren. Nem voltam figyelmes, írás közben soha nem vagyok képes másra figyelni. Köhintettem és a nyitott szemmel alvó férfitől, akit valami mély, embertelen, esztelen fáradtság nyűgözhetett le, elkértem görbe kését, hogy meghegyezhessem a ceruzámat.
“Ír?” – kérdezte közömbösen, mint akit tulajdonképpen nem is érdekel a válasz s félig nyitott szemmel nézett rám, előzékenyen nyújtva át kését, amellyel bizonyára már sok vadállatot s sok ellenségét is megölhette.
“Igen. Írok” – válaszoltam s ügyetlenül kezdettem el hegyezni a ceruzát, elvágva az ujjam.
    “És miket ír?” – kérdezte, kivéve a kezemből a kést s a ceruzát, előzékenyen ő maga hegyezte meg.
 “Verseket” – válaszoltam türelmesen, véres ujjamat szopogatva.
 “Mint a mi dalaink, olyanokat?”
 Bólintottam
 “Írni veszélyes!” – mondotta mély meggyőződéssel.
 “Miért?” – kérdeztem döbbenten s rájöttem még mindig nem értem ezeket az embereket, noha szomszédom nem volt akárki, gyerekkorában a szerzetesek közé került, akik sok mindenre megtanították, többek között franciául is, s azt akarták maradjon örökre ott velük, de ő, noha mélyen vallásos volt, húsz évesen úgy döntött mégsem lesz pap, kilépett a missziótól és megnősült…Azóta itt él a tengerparton, halászik, vadászik, szereti a gyönyörű asszonyát és láthatólag elégedett a sorsával, ellentétben velem, aki állandóan másra vágyok, elégedetlen vagyok azzal, ami éppen van…
 “Mert amit ír, bármikor meg is elevenedhet. Amit leírnak valósággá változik – tette hozzá mély meggyőződéssel. – Hallom A hold arcáról is ír és a bálvány szellemei egyre nyughatatlanabbak…” – Elhallgatott, bizalmatlanul nézett rám és láthatólag akart még valamit mondani, csak azt nem tudta, hogyan kezdjen bele...nyugtalanul nézett körül, mintha máris körülöttünk ólálkodtak volna a bálvány szellemei, a rémálmaimban kísértő régi öregek.
“Kitől hallotta?”
    “Beszélik – vont vállat. – És tudja a szél is erősödik és azok a füttyögő, borzalmas hangok is…”
    Ekkor kiáltást hallottunk, az asszony kiabált a távolban ismét megjelenő csónakból, a Pomare felállott, átnyújtotta a tűhegyesre hegyezett ceruzámat, s még egy kókuszdiót, mogorván kért elnézést, hogy sürgős dolga van, de alkalomadtán, természetesen ha ráérek és nem zavar, bővebben is beszélne ezekről a nyughatatlankodó szellemekről és A hold arcáról, különben is hallotta hamarosan vendégeim érkeznek, akiket bizonyára érdekelnek a tahiti mítoszok, s a bálvánnyal és a kísértetiesen füttyögő széllel összefüggő legendák, melyeket ő jól ismer, hiszen nagyapja volt a törzs varázslója, a mostani, már szintén öreg varázsló elődje ...
Kezet ráztunk és fáradtan indult a tenger felé.
“Ha sikerül halat fognunk, majd felkeresem és viszek” – mondotta még és beugorva a tengerbe, úszva közelítette meg a csónakot, amelyben a gyönyörű Titi, bizonyára már türelmetlenül várta.
Képtelen voltam megemészteni a hallottakat, sokáig néztem utánuk, aztán elhessegetve az aggodalmaimat, amelyet szavai idéztek elő, visszamenve régi helyemre, újra írni kezdettem, talán, hogy darab időre legalább megfeledkezzek a nyugtalanító fejleményekről. Néhány napja levelet kaptam Jorge Luis Borgestől, akit szintén hívtam, Tahitibe s bejelentette, hogy errefelé is vannak elsüllyedt spanyol, holland, portugál és angol gályák, érdemes lesz tehát megint próbálkozzunk, ezért hamarosan megérkezik, különben is hevesen érdekli a sziget, Gauguin élő emléke, festményei, Wawiri legendája, a bennszülöttek mítoszai, spanyolra szeretné fordítani a polinéziai népköltészet remekműveit, a szigetvilág története is izgatja, s mit tagadná a gyönyörű és legalábbis Gauguin szerint odaadó lányok, a szerelem polinéziai istennői is, de legfőképpen testvéreim, a heteronimák érdeklik, akikkel szívesen cserélne eszmét, s nyilván én is érdeklem, akit, lehet, hogy túlzásnak hat amit állít, de barátjának, közeli barátjának érez…S korántsem csak azért mert az én jóvoltomból tett szert mesés vagyonra…
Arra a kérdésemre, hogy mit csinálnak alattvalói, az argentin szárnyasok, vidáman írta, hogy nevükben is köszöni érdeklődésemet, jól vannak és egy fekete kakast is hoz majd magával, amellyel jósolni szokott – padlóra rajzolva a latin ábécé betűit, minden rekeszbe egy-egy búzamagot rejtve el, indítja meg kukorékoló jósát, aki csipegeti a szemeket s így a búzamag nélkül maradt betűk nyugtalanító szavakká és természetesen jóslatokká állanak össze, időnként, tudnom kell, megdöbbentő jóslatokká, már a rómaiak is alkalmazták a jóslás eme formáját, nem egy ókori nép különben is szent állatnak tartotta a kakast, Merkur és a túlvilág küldöttének. Mások szerint az ördög is kakas lábakon jár, de ha érdekelnek engem a kakassal összefüggő legendáriumok szívesen megismertet velük, ha végre megérkezik, már unja Argentínát, melegségre, fényre, nyugalomra, barátságra vágyik s tudnom kell meglepetésként hozza magával a rejtélyes Pnakotikus kéziratok-at is, hogy a Nekronomikon mellett még legyen amivel töltenünk az időt, s kikölcsönözte a könyvtárból, könnyen tehette, ő az igazgató, d’Erlette gróf Cultes de Goules című alapművét, és Eibon könyvének döbbenetes töredékeit, melyeket ő maga másolt le saját kezével a Miskatonic egyetem könyvtárában, ahol az egyetlen fennmaradt példány részletei találhatók…De hozza a boszorkánysággal foglalkozó könyvritkaságokat is, a Malleus Maleficarum-ot s a Sinistrai Daemonialitas-t, és Olaus Magnus hírhedett, cím nélküli töredékes művét, amely puha fekete bőrbe volt kötve, mely bőrről sokan állították, hogy emberi bőr… És hoz egyéb alkímiai, asztrológiai könyveket is: Hermész Triszmegisztosz Tabula smaragdínáját és más töredékeit, Geber művét, A könyörület könyvét,  a kabbalista Zohar és a nagy hírű Albertus Magnus hírhedett, ezoterikus írásait, Raymond Lully, Roger Bacon, Fludd lönyveit és Trithemius a ritkaságnak számító varázskönyvét, az Antipalus maleficarum- ot és Agrippa von Nettesheim De Occulta Philosophia című nagy hírű munkáját, s természetesen Paracelsus műveit. Hogy unatkozni nem fogunk az egészen bizonyos.

És Borges is írt…

És Borges is írt Argentínából,
kitalálta a hallhatatlan embert,
római katonát, kétezer éve él,
unalmában bomlaszt minden rendszert.
“Kedves Ricardo, az ötlet a tied,
és a rejtélyes heteronimáké!
Sokat idézem sorsod. szellemed!
A te sorsod az, vagy a Pessoáé?
Én azt hiszem mégiscsak a tiéd.
Életed éled, hát mégis kiét
élhetnéd? És Lídia is szeret.
Kérdezhetnéd, hogy ki is vagyok én:
hisz bolyong bennünk sok idegen én,
s nem uralkodik rajtuk a képzelet.”

 2

inverz

“S nem uralkodik rajtuk a képzelet,
hisz bolyong bennünk sok idegen én,
kérdezhetnéd, hogy ki vagyok én?
De nem kérdezed, hisz Lídia szeret.
Életed éled, hát mégis kiét
élhetnéd? Tiéd vagy a Pessoáé?
Én azt hiszem, hogy mégiscsak tiéd,
akárcsak a heteronimáké.
Sokat idézem sorsod, szellemed,
kedves Ricardo! Jó az ötleted,
kitaláltam a hallhatatlan embert!
Római harcos, kétezer éve él,
már semmiben nem, hisz nem is remél,
unalmában bomlaszt minden rendszert.”

Hajókürt hangját hallva pillantottam fel, a távolban egy hajó közeledett, felugrottam és szinte futva indultam a kikötő felé, tudtam van időm, hiszen a hajó bizonyára lelassít a korallzátonyok között, a Vénusz-fok felé veszi az irányt, és amíg besiklik a papeetei szorosba, horgonyt vetve a kikötőbe, nyugodalmasan odaérkezhetek én is.
Türelmetlenül rohantam mégis, reméltem Lídia érkezik Crossal, de az is lehet Álvaro de Campos jön meg…Testvérem mindig, mindenkor szeretett elsőnek érkezni, valóságos sportot űzött abból, hogy mindig ő legyen az első, diákkorában atletizált, sorra nyerte a futóversenyeket, aztán írni kezdett s egy jeligés verspályázaton is nyert, rendszeresen lóversenyezett, jövedelme tetemes része is nyereményeiből származott, de versenyszerűen biliárdozott, golfozott s elképesztően magas összegekben rulettezett is, a nagy kaszinókban már rettegtek tőle a krupiék és pókerezett is, mondanom sem kell a kártyaszerencse sem pártolt el tőle, a sakk és a bridzs is érdekelte, tagja lett a luzitán bridzs válogatottnak, megnyerte az országos sakkbajnokságot, de időnként a lisszaboni parkban is leült a hivatásosak, a pénzért sakkozók közé és rendszeresen nyert.
Már a sakkozók között is félelmetes híre volt s a vagányok sem tudták megfélemlíteni, természetesen itt is működött a maffia, a jobb sakkozóknak megvoltak a verőlegényei, mert Campos kiválóan bokszolt és értett az ázsiai küzdősportokhoz is, a judohoz és a karatéhoz.
A szerencse fia volt, ahogy nevetve mondogatta, nyerő típus, csak a szerelemben nem volt, legalábbis eddig szerencséje, élete nagy szerelmét, Ophéliát, maga Pessoa csábította el tőle, amit Campos soha nem bocsátott meg teremtőnknek, noha viszonyuk ezután sem változott, Fernando kedvence mindig is Álvaro maradt, elbűvölte testvérem férfias bája, őszintesége, nyílt és egyenes jelleme, megnyerő modora.
S azt hiszem Ophelia, noha remélte, hogy az agglegény Pessoa végül mégiscsak elveszi feleségül, Álvarohoz sem lett hűtlen, aki nyíltan bevallotta a lánynak, hogy szerelmes ugyan bele, bármikor meg is halna érte, de nem nősül, életfelfogásával összeegyeztethetetlen a családalapítás, mint ahogy Fernando is a végén avval utasította el a bájos Opheliát, hogy elképzelni sem tudja, hogyan írhatna verseket, a szárnyas pelenkák között, ha feleségül venné és isten kegyelméből fiú- vagy lánygyermekkel ajándékozná meg…
Hát így került a balszerencsés Ophélia, két szék közül a pad alá…
De legalább elmondhatta, hogy Luzitánia két legnevesebb költőjének volt a kedvese, mert a harmadik a felejthetetlen Mário de Sá–Carneiro akkorra már halott volt…
Borges levele meglepett s az a javaslata is – hogy én erre miért is nem gondoltam eddig, nem is értem? –, hogy magát a nagy Lovecraftot, a Nekronomikon szakértőjét is hívjuk meg Tahitibe, hiszen ha valaki, akkor ő igazán mindent tud Cthulhuról és a többiekről és nagy segítségünkre lehet.
A kikötőben leültem egy padra, a hajó még nem futott be, előszedtem a noteszem és szélsebesen írni kezdtem:
 
Levél Lovecraft mesternek

Kedves Lovecraft, ismeretlenül
írok, Pessoát bizonnyal ismeri,
leveleztek is, tudtommal barátok,
ezért hát mégsem vagyok teljesen
idegen, noha kérésem bizarr,
és minden bizonnyal meg is lepi.
Arra szeretném kérni ugyanis,
az első hajóval utazzon ide,
Tahitibe, a rejtelmes szigetre.
Borges ötlete volt, de nekem is,
eszembe juthatott volna, hiszen
vitán felül ön a Nekronomikon
szakértője és nő, nő a veszély,
percről percre, napról napra nő!
A kapu előtt türelmetlenül
ott várakoznak már az öregek,
kikről ön szinte már mindent megírt.
 
Van egy bálvány itt, a dzsungel mélyén,
a hold arca a neve. Iszonyú,
teljesen földbe süppedt, szörnyű fej,
csak szemei élnek. Tekintetét
elviselni nem tudja élő ember,
mert álomkórsággal bünteti,
s az őrületbe segíti át őket.
Nem vagyok régész. A bálvány korát
felbecsülni se tudom, de a Szfinx
idejében keletkezhetett,
s azóta vár, s csak mi tudjuk mire!
Mert a hold arca egy féregjárat,
ott toporog Cthulhu s a többiek,
várják hogy végre visszatérhessenek
és átvegyék a földön a hatalmat.

Hát ezért kérem nyomatékkal, Mester,
ha teheti, az első hajóval,
jöjjön ide, a költségeit én
természetesen megtérítem és
nem mellékesen, a fényes sziget
is gyönyörű. És csodaszépek
a lányok. Szebbek, mint Gauguin képein.
Nem véletlenül bűvölték el őt.
Itt lesz Pessoa, Borges, Sá–Carneiro,
a másvilágról, Crowley is, a mágus,
itt leszünk mi, a heteronimák.
Fernandó költő-teremtményei.
Megidézzük a nagy John Deet is,
a holtak könyve angol fordítóját.
Üljön hajóra, Mester, és siessen!
A szentségtelen tudás szörnyű őre,
Yog-Sothoth már itt toporog
Türelmetlenül, az alkalomra vár,
hogy átjöhessen. Nincsen sok időnk.

Itt tartottam körülbelül, amikor a kikötőben megjelent a hajó.
Kitéptem a noteszlapot, borítékba tettem és bevittem a postahivatalba.
“Az első hajóval elmegy ” – nyugtatott meg a hivatalnok, aki már ismert hiszen mióta itt vagyok már rengeteg levelet küldöttem a világ minden részébe, Lídiának, Pessoának, Borgesnek, Mário de Sá-Carneironak és a heteronimáknak…
 Akkor gondoltam arra, hogy ez talán mégis túl késő lesz s táviratként adattam fel a verset. “Drága lesz” – figyelmeztetett a hivatalnok, de legyintettem, “a pénz nem számít!” s az öregedő férfi döbbenten pötyögtette a telegráf készüléken a verses levelet, időnként fürkészve tekintve rám. Ami után végzett és újra, kíváncsisággal vegyes félelemmel meredt rám, búsás borravalóval jutalmaztam fáradozását.
“Így – emelte rám rémült tekintetét –, Lovecraft mester talán még a mai napon megkaphatja a táviratot. Ne aggódjon, mister Reis!”
Amikor kiléptem a postahivatalból, s a kikötő felé pillantottam, megláttam a taton egy különös, középmagas emberkét. Papos, fekete ruhában volt, széles karimájú fekete kalapban és távcsővel nézett felém.
Azonnal ráismertem: Bernardo Soares volt, A kétségek könyve írója. Azt azért álmomban sem hittem volna, hogy ő érkezik elsőnek.
Leeresztették a lépcsőket és az író megindult felém, háta mögött a szolgák cipelték, az erőfeszítéstől eltorzult arccal, hatalmas hajóládáját. Bőröndjét, amelyben kéziratai lehettek, magánál tartotta, nem adta ki a kezéből…
S ekkor a fedélzeten feltűnt Álvaro de Campos is, tehát együtt utaztak, és engem meglátva indián csatakiáltást hallatva emelte magasba a karjait, amint találkozásainkkor mindig.
Megkezdődött, gondoltam kábán, vajon jött még valaki velünk, vagy tényleg ők ketten érkeztek elsőnek?
Nem is sejtettem, hogy ismerik egymást, mindenesetre ez kissé megzavart. Még az is lehet, hogy titokban jó barátok, gondoltam kábultan, némi tagadhatatlan irigységgel, hiszen Álvaro ajánlotta Pessoa figyelmébe a kétbalkezes segédkönyvelőt, akinek élete homályos és huzatos irodákban telt el, repedt üvegfallal elválasztott cellájában körmölt fáradhatatlanul, tűrve valószínűleg fennhéjázó és ostoba főnökei basáskodásait. Aztán elment a szellőzetlen, égett olaj- vagy halszagot árasztó étkezdébe, étvágytalanul evett valamit, talán egy sarki kocsmában megivott egy kisfröccsöt vagy egy üveg sört, aztán sétált a sötét utcákon, kerülgetve a részegeket és az egymáshoz tapadó szerelmespárokat, két hetenként pedig elment egy kuplerájba, de a fizetett nőkben sem lelhetett sok örömet, végül hazament albérleti lakásába és a lámpafényben fáradhatatlanul írta fehér ívpapírokra (melyeket meg sem számozott szórakozottságában, ezért azután teljesen összekeveredtek s már ő maga sem tudott eligazodni bennük!) A kétségek könyvét, miközben a fényben árnyékok mozogtak mögötte a falon és künn a kertben nyávogtak a társukat kereső, megveszekedett macskák, néha dühösen vonított fel egy-egy kutya és a vérvörös telihold úgy úszott az égen, mint egy lángoló lampion…

2. A haciendán

Bernardo Soares kalapját lengetve indult felém, mögötte ott jött Álvaro is, valakit támogatva, a csont-sovány alakban csak későre ismertem fel – romlott volna a látásom itt, a fény szigetén? – kritikusunkat, nemzedékünk büszkeségét, a vakító elméjű, hihetetlenül művelt és tájékozott, de fölöttébb szerencsétlen sorsú António Morát, akit láthatólag nagyon megviseltek az egészségházban eltöltött sanyarú évek, s pillanatnyilag fogalmam sem volt arról, hogy hogyan sikerült Álvaronak kiszöktetnie onnan? Az ő érkezésére, éppen balszerencsés életkörülményei miatt, nem is nagyon számítottam. De hogy sikerült kihozni a bolondok házából, az őrültek közül, ahol barátom élete legszerencsétlenebb éveit töltötte?…
A kérdésekre pillanatnyilag nem tudtam meggyőzően válaszolni s ez heveny, érthetetlen, talán féltékenységgel keveredő nyugtalansággal töltött el, s kitolva a találkozás idejét, amennyire csak lehetett – mi, heteronimák tetszés szerint gyorsíthatjuk avagy lassíthatjuk az időt, ha azt akarjuk repüljön repül, ha pedig félünk valami szokatlan eseménytől lelassul, s már szinte csak vánszorog…
Persze számításba kellett vennem, hogy jelenleg három akarat áll szemben eggyel, az enyémmel, mégis rám tört az írásgörcs és megkísértettem a lehetetlent, ezúttal elő sem szedve noteszem, ne keltsek mindenáron feltűnést, fejben írtam verset az engem kínzó, nyugtalanító kételyekről.
Amelyek, beszámítva az öregek miatt érzett aggodalmamat, szorongásomat sőt mit tagadjam kimondhatatlan rettegésemet, már-már azzal fenyegettek, hogy még imádott Lídiám megérkezése előtt – mert, hogy jönni fog, abban egy pillanatig sem kételkedtem! – összeroppanok, s Lovecraft vagy Borges megérkezéséig vezető nélkül marad kis társaságunk, nem lesz aki levezényelje a ránk váró feladatokat, irányítva az eseményeket, Pessoában – mindég is szeszélyes, zavart, óvatos, félénk alak volt, már-már beteges döntésképtelenséggel keveredő nárcisztikus hajlam jellemezte –, egy pillanatig sem bíztam, s a különben vezetőnek termett testvérem, Álvaro de Campos már csak azért sem vehette volna át az irányítást, mert – gondoltam én ostobán! –, nem volt tisztában az eseményekkel. Noha ő és ez hamar kiderült, már azelőtt utánanézett ennek-annak s a hajón, kihasználva Mora páratlan tájékozottságát, már-már megszállott közlésvágyát, mindent megtudott az öregekről és a körülöttük kavargó káoszról, hiszen a sors kifogyhatatlan kegyelméből Morát is hosszú esztendők óta izgatta a földön élő emberszabású és másmilyen élőlények története, épp a Pessoának élénken előadott felismerései vezették szigorú teremtőnket azon döntéséhez, hogy valamit tenni kell, hiszen Mora csodálatos elméje megbomlott és sürgős ápolásra szorul. Ezért utaltatta tehát be a borzongató, pokol szája nevet viselő hely mellett álló őrültek házába…
Az idő tényleg lelassult, testvéreim szinte lebegve közeledtek, mialatt én fejben gondoltam ki a verset, Lídiának (ezzel szerettem volna fogadni, amikor megérkezik, hiszen egy közös élményünket igyekeztem verssé formálni):

 A kiskutya

Lídiának

Emlékszel Velencében, az Il Bucentoro
Útra kelése című festmény előtt merengtünk.
Megállott az idő. Egy kiskutyára leltünk
a kép előterében. Az Il Bucentoro
megremegett. Felhördült a parton a tömeg:
kisasszonyok, katonák, diákok, utcalányok,
kereskedők, koldusok, tolvajok, nemesek,
mind az Il Bucentoro indulását várók.
De kié lehetett az az árván kószáló,
kénsárga színű, reszkető, éhes, szomjas.
felvinnyogó, morgó, vonító, mórikáló
maga alá vizelő, reménytelenül borzas
kiskutya? S mért rajzolta olyan szeretettel,
a mindenre figyelő, pepecselő festő,
kéjesen bíbelődve tűnő részletekkel?
És hogy hívták, Lídia? Ki volt a teremtő?
“Vegyük örökbe! Vásároljuk meg!” – sírtál.
“De hát hogyan? Nem vehetjük le a falról?”
Míg a kép ára után érdeklődtem, írtál
bankodnak, s akkor még nem beszéltünk az égről,
kéken derengett, lágyan világított a nap,
és megtudhattuk, a festménynek nincsen ára!
Nem eladó. Velence büszkesége. Másnap
eltűnt a kép és nem leltünk a kiskutyára.
Azóta csak emlékeinkben vonít.
Rohangál, morog, egy széket felborít. /3/

Itt tartottam körülbelül, amikor a vendégeim mozgása érzékelhetően felgyorsult.
“Van itt taxi? – kérdezte a praktikus Álvaro és megölelt, éreztem arcszeszének különös, ismert illatát és megremegtem.
“Messzire laksz innen? – ölelt meg Mora is, ügyetlenül szorítva arcomhoz borostás arcát s hirtelen csapott meg a kórházszag, amit még a több hetes hajóút szelei sem bírtak kiűzni belőle, pórusaiba ivódhatott az egészségházban töltött iszonyatos esztendők alatt. – Tudod, én gyenge vagyok még, képtelen lennék hosszabb sétákat tenni. Noha, megerősödésem függvényében tervezem!”
Soares levett kalapjával a kezében állott meg előttem és figyelmesen nézett rám. – “Hát maga az, a levelei és a versei alapján másnak képzeltem…”
Zavartan elhallgatott, köhintett s így egyelőre nem tudtam meg, mégis milyennek képzelt engem ez a balszerencsés segédkönyvelő, akinek az utazás és Tahiti szigete, amelyet még meg sem nézett “rendesen”, hiszen engem bámult, maga lehetett a megvalósult álom, a szabadság igézete, az új élet helyszíne…
“Taxi? – nevettem. – Van csakhogy az én haciendámra nem visznek el, majd megtudjátok miért. Kétkerekű szekereket rendeltem, ott várakoznak!” – intettem fejemmel a kocsma bejárata felé.
A szekeresek félreértve intésemet egyszerre indultak meg felénk, kiragadva vendégeim csomagjait a vonakodó hordárok kezéből.
Veszekedés kezdődhetett volna, de a praktikus Álvaro, átlátva a helyzetet, azonnal intézkedett, busásan kifizetve a hordárokat, s megindultunk négyen, egymás mellett, a csomagjainkat cipelő félmeztelen maorik után.
Órámra néztem, fél kilenc volt de már alig lehetett elviselni meleget.
A nap tombolt.
Arra gondoltam, hogy az év ezen szakában a föld nagy részen hó van, hideg és kellemetlen szelek fújnak, aztán a többiek felől érdeklődtem. Álvaro elárulta, hogy Lídia, a minden körültekintően és precízen megszervező Cross és barátunk, Search társaságában holnap érkezik egy holland hajóval, s ha minden igaz a rejtélyes Vicente Guedes is a társaságukban lesz, akit még ő sem ismer személyesen. Meglátogatta viszont kísértetek és egerek járta, düledező kastélyában Tejve báróját, ezt a különc úriembert és sztoikus filozófust, aki minden bizonnyal szintén hamarosan megérkezik, a Nekronomikon és az általam egyáltalán nem említett Pnakotikus kéziratok, s más démonikus őslegendák kiváló ismerője, érdekli a dolog, téged is meg akar ismerni, a többieket is, örül annak, hogy a tervek szerint itt lesz Borges, akinek időről szóló elmélkedéseit egyebekben részleteiben vitatja és Lovecraft, akinek ragyogóan megírt, szellemes és mélakóros történetei borzongással töltik el. Ami pedig Fernandót és Máriót illeti, őket az első tanácskozás alkalmával megidézzük és megpróbáljuk átcsábítani darab időre a másvilágról Aleister Crowleyt, a Pokol szájánál rejtélyes módon eltűnő mágust is, hátha tud valamit erről a fenyegetésről is, ő, aki állandó kapcsolatban állott túlvilági hatalmakkal…
 Sőt, erről a több, mint különös, de egyszerre bizarr és fenyegető kapcsolatról ő maga is vallott, legemlékezetesebben egy versébe n, amelyet maga Fernando fordított portugálra:

“Komor köpenyét rám teríti a Sötétség,
Eltakar világot s tündérálmokat.
Ha nem látnám őt, talán félnék.
Egyedül, de Ő nem hívogat.
A fülembe súg. Hogy értsem én is
A mélységes mély titkokat:
Hallgass balga gyermek
Csitt most, jöjj velem!
Istenekként szállunk majd
A bársonypuha égen.” /4!

Elhelyezkedtünk a szekereken, én Álvaroval, Soares Morával utazott.
Különös látvány lehettünk, én szinte mezítelenül, ágyékkötőben, ami igen praktikus viselet errefelé, Álvaro fehér ruhában s trópusi sisakban, Mora, kifakult csíkos kórházi köpenyében, Soares pedig fekete ruhában, mintha temetésre jött volna, térdén tartva széles karimájú fekete kalapját, féltőn szorítva magához rejtélyes bőröndjét…
Sokan utánunk is fordultak, megbámultak, de hamar elhagytuk Papeete - t, az európaiak által lakott központot, buja, egyhangú vidéken utaztunk tovább, jobbra tőlünk ott harsogott a tenger, vijjogva kerengőztek a kék ég alatt az éhes sirályok, le-lecsapva a homokra, rákok kagylók után kutatva, távolabb a különös fényben játszó korallzátonyok világítottak, a fel-feltámadó szélben föl-föl tarajló haragos hullámok hevesen csapódtak a különös őslényeket formázó sziklákhoz.
Álvaro elhallgatott, érdeklődve nézelődött, láthatólag lenyűgözte a látvány, akárcsak Soarest, csupán Mora ült közönyösen, mellére horgadt fejjel, őt a legkevésbé sem érdekelte a vidék, arra gondolhatott, ha végleg itt marad, nézheti eleget…
Mert, mint később megtudtam mindannyiuknak tetszett a kommuna ötlete, csak az anyagiak miatt aggódtak, nem is sejtették, hogy milyen könnyen tehetünk szert aranyra, csupán egy kis jachtot kell vásárolnunk, hiszen errefelé is rengeteg az elsüllyedt hajó és Borges hozza a listát, csupán a helyüket kell megtalálnunk!
Mora – de a többiek sem sejtették, hogy én időközben milliomossá váltam, mindenesetre a beteg esztéta lehunyta a szemét, lehet el is aludt. Imádkoztam, legyen könnyű az álma, ne kísértse Cthulhu mostanság aktivizálódó szelleme, s az Azatoth csontfurulyájának tébolyító hangjára őrült táncukat járó démonok se jelenjenek meg előtte…
“Messzire laksz? – érdeklődött Álvaro. – De jó is, hogy elhagyjuk a civilizációt, vadságra, természetességre vágyom.”
“Az ott a házam” – mutattam.
Nagy tizenöt szobás, két emeletes fehér épület volt, ehhez társult még a kerek toronyszoba, ahol csillagvizsgáló távcsövem szereltem fel, de írni is sokat írtam ott. Egy holland kereskedőtől vásároltam, aki felesége halála után úgy döntött elhagyja a szigetet és hazamegy meghalni Rotterdamba…Rendkívül praktikus volt a ház beosztása: a földszinten volt a nagy hall, hátul a konyhával, két oldalán két hatalmas szoba, a jobboldalit könyvtárnak, a baloldalit társalgónak rendeztem be. Mindkét emeleten hat hat szoba volt, és két két fürdőszoba…Kiszámítottam, ha mindenki megjön – Álvaro, Soares és Mora mellett számíthattam Borgesre, Tejve bárójára, Crossra, Search-re, Vicente Guedesre, esetleg Lovecraftra, de így is marad két üres szoba. Nem aggódtam. Még a szellemek, Fernando, Mario és Aleister Crowley is beköltözhetnek, ha átmenetileg is egy-egy szobába…
A ház jobb oldalán, jó húsz-huszonöt méterre dübörgött a nyughatatlan óceán, izgalmas látvány lesz nekik majd a teraszon, whiskyvel a kezükben, míg a másik oldalon, a ház háta mögött ott zúg és sustorog az őserdő, hátrább hatalmas hegység emelkedik, amelyet megmászunk majd, s bal oldalán, ahol az erdő kezdődik, az egész szigetet titokzatos módon átszelő szakadék tátong, sötéten ásító, borzalmas gondolatokat ébresztő mélységét rejtik, valamennyire, a szélben remegő mangófák.
“Itt lesz a kommuna? – érdeklődött Álvaro. – Szívesen maradok én is itt, életünk végéig, elegem van a civilizációból, Európából. Háború lesz Ricardo kedves, az őrült Hitlert meg nem állíthatja senki…”
“Lenn a parton – magyaráztam –,az emberfej alakú szikla mögött, van egy kis kunyhó is, időnként ott húzom meg magam és írok, egyre  írok…De ilyesfajta kunyhókat mindenkinek építhetünk, itt mérföldekre végig az enyém az egész terület. S tervezem, hogy veszünk egy jachtot, hogy hajókirándulásokat tehessünk, egy bárkám már van, most rendeltem meg egy motorcsónakot és egy aeroplánt…”
“Örököltél? – meredt rám. – Fernando szegény volt, mint a templom egere…”
“Hajóroncsokat fosztogattam – nevettem, elképedt arcába bámulva. – A jacht is azért kell. Ezentúl együtt fosztogatjuk a régen elsüllyedt, aranyat szállító hajókat…”
“Te viccelsz!” – jött izgalomba.
“A Borges ötlete volt. Azt mondta, ha én nem vagyok olyan ember, mint mások, akkor a természet törvényei sem érvényesek rám s korlátlan ideig bírom a víz alatt. Most már érted?!”
“Elképesztő – dadogott. – Hogy én erre nem jöttem rá…”
“Borges felderítette a Buenos Airesi könyvtárban azokat a fontosabb pénz- és aranyszállító hajókat, amelyek az elmúlt évszázadokban elsüllyedtek, béreltünk egy kis hajót, felkutattunk és kifosztottunk öt, évszázadok óta az óceán fenekén rejtőzködő roncsot. Milliomosok lettünk. De ha jachtot vásárolunk, újabb roncsokat kutathatunk fel, vagyonunk gyakorlatilag kifogyhatatlannak látszik…” Nevettem.
“Vahinéd van:” – érdeklődött ő is mosolyogva.
“Igen –vörösödtem el. – Van, majd megismered. Gyönyörű és odaadó…”
“És Lídiának, hogy fogod ezt majd megmagyarázni…”
“Hát ez az – néztem a szemébe. – Azt szeretném, ha átadhatnám neked…”
Álvaro füttyentett. – “És neki már szóltál?”
Nem volt időm válaszolni, mert a szekerek behajtottak a kapun és megálltak, vendégeim érdeklődve járkáltak, nézelődtek a buzgó kocsisok a teraszra hordták a csomagokat, kifizettem őket s mély hajlongások közben távoztak, az egyik még súgva megjegyezte:”… történik valami doktor úr, nyughatatlanok a szellemek, a hold arca körül újra borzalmas események történnek!…”
De nem részletezte, felült szekerére, kis lovai közé csapott s társa után hajtott, én pedig siettem vendégeim után.
A teraszon meg volt terítve az asztal, mégiscsak jó nevelést kapott Noah az apácáknál. A whiskys üveg és a talpas poharak világítottak a sugárzó fényben. Az asztal közepén, fehér vázában egyetlen szál karmazsinvörös virág is volt, az a fajta, amelyiket Noah szokott a hajába tűzni, de babonából nem akarta nekem elárulni a nevét.
És ott állt az ajtóban maga Noah is, fehér ruhában, amit tőlem kapott ajándékba és mosolyogva bólintott a vendégek felé.
Töltöttem, felemeltük a poharakat, koccintottunk és ittunk.
“Lídia el lesz ragadtatva! – súgta Álvaro. – A lány valóban gyönyörű. De vajon benne lesz a cserében?”
Vállat vontam. – “Ezt majd talán tőle kérdezzük meg.”
“És, hogy gondolod – suttogott tovább Álvaro, mint egy összeesküvő, kortyolgatva whiskyjéből. – Titokban azért még…”
“Ugyan – vigyorogtam, noha üvölteni szerettem volna a tehetetlenségtől és arcomról tépni a bőrt, mint a vadak. – Lídia kikaparná a szemem, tudod, hogy milyen őrülten szeret és milyen féltékeny…”
“Maga az? – jött oda hozzánk Noah, mint ha megérezte volna, hogy róla beszélünk és az ő sorsáról döntünk. – Ricardo sokat beszélt magáról s persze magukról is, a testvéreiről – fordult a tengert hipnotizáltan bámuló Mora és a teraszon, pohárral a kezében ide-oda sétálgató Bernardo Soares felé. – Jó, hogy megjöttek, már nagyon egyedül érezte magát.”
“Menjünk le a partra – javasoltam. – Van egy kis kunyhóm is, aki a tenger közelében lenne szívesebben, akár ott is aludhat. Van egy függőágy…És természetesen asztal is, papír, írószerek, lámpa…”
Egymás nyomába lépve sétáltunk a tenger felé, Álvaro megfordult, nézte a komor hegyet, a smaragdzöld erdőt s a mangófák takarta szakadékot. – És az ördögi bálvány, az a hold arca merre van?”
“Messzire. Egy óra járásnyira innen egy vízesés előtt – magyaráztam. – De ma valahogy nem szívesen vinnélek oda benneteket.”
“Tejve bárójának is ez volt a véleménye, amíg Lovecraft, Borges meg ő nem érkeznek meg, ne menjünk oda. Veszélyes lehet. Meglátjuk mit mond Fernando és Mário? Crowleyt vajon sikerül átcsábítanunk?”
“Aligha – komorodott el António Mora és aggodalmasan nézett szét maga körül, mintha keresett volna valamit. – Ő az ördög szájánál, ezen a förtelmes helyen, örökre eltűnt. Álmomban viszont, be kell vallanom megjelent az éjszaka, s mondani is akart valamit, mintha kifejezetten óvni akart volna valamitől, de a szörnyű szélzúgás elnyomta a szavait. Fütyült, sátánian füttyentgetett a szél!…”
“Én keveset tudok mind erről – emelt fel egy kagylót a homokból Bernardo Soares, s félrehajtott fejjel hosszan elnézegette, láthatóan gyönyörködött benne. – Most a hajón tanulmányoztam Álvaro feljegyzéseit és azzal a feltételezésével végeredményben egyetértek, amit maga, a szerencsétlen sorsú tévelygő, Abdul Alhazred fogalmazott meg. Nem szabad azt hinnünk, figyelmeztetett, hogy az ember a legrégebbi, vagy éppen a legutolsó a föld urai között, vagy hogy a mi életünk az egyetlen lehetséges élet, hogy az általunk ismert anyag állapota az egyetlen lehető állapot…”
“Cross beszerezte a szótárakat!” – jött izgalomba Mora.
“Igen. És Borges is sok értékes kéziratot és feljegyzést hoz. –magyaráztam. – Egy egész listát írtam össze neki s ő is tudja, amit tud s azt is, hogy mi érdekelhet bennünket…”
“Le fogjuk fordítani az eredeti szöveget is – fogadkozott António lelkesen. –Tudnotok kell, hogy zaklatott ifjúkoromban, amikor az új pogányság elméleti alapvetését végeztem el, a Buenos Airesi könyvtárban. magam is forgattam és elolvastam a különös és borzongató, őrületesen izgalmas Pnakotikus kéziratok-at is, a jegyzeteim megvannak…Mindent megőriztem, barátaim, mintha csak tudtam volna, hogy egyszer szükségünk lesz rájuk…És most eljött az idő. Higgyétek el, lesz mit megbeszélni!…Már amikor betegségem megkezdődött, mert tudnotok kell, nem csupán Fernando fantazmagóriája volt ez, vagy esetlen és hiú becsvágya és féltékenysége, én tényleg az ideg összeroppanás határán állottam akkor, amikor töprengeni kezdtem az új pogányságon, s még az esztétikám kidolgozása előtt, történetiségében is végig szerettem volna gondolni az egészet…És ekkor kezdettem kutatásaimba, melyek során Pessoa jóvoltából (még ma sem tudom honnan kerítette elő az utazásaimhoz szükséges pénzt?!) megfordulhattam a Buenos Airesi nagykönyvtárban, a Harvard és a Miskatonic egyetemek könyvtáraiban, kutathattam a mormonok titkos, féltve őrzött levéltárában, természetesen a londoni, a párizsi és madridi könyvtárakban, Bécsben, Firenzében, Velencében, Rómában, Athénban, Alexandriában. Oroszországba sajnos, a közben kitörő háború miatt nem utazhattam el, utána pedig a szovjetek vették át a hatalmat, s Borges sem kapott beutazási engedélyt, noha ifjúkorában bevallottan rokonszenvezett a bolsevikokkal és eszméikkel, amit egy versciklusa is tanúsít…”
“Amit azóta megtagadott” – szólok közbe.
“De attól még a Vörös ritmusok címet viselő versciklus létezik! – fintorog Mora. – Bizonyára én sem kaphattam volna beutazási engedélyt, valamiért gyanúsnak számítottam volna a bolsevik vezérek szemében, de akkor már nem utazhattam. már a cascaisi egészségház vendége voltam…A háború előtt, az utolsó békeévben viszont hónapokig folytathattam tanulmányokat, Pessoa nagylelkűségének köszönhetően, a világhírű Bibliotheca Universitatis Catholicae Lovaniensis-ban, ebben a páratlan kézirat gyűjteménnyel rendelkező könyvtárban, ahol több, mint ezer köteten és fóliánson volt olvasható az ’inkunábulum’. A világ számtalan híres könyvének első kiadványai ebben a könyvtárban voltak találhatóak…De ez még nem minden, ebben a könyvtárban volt akkor még föllelhető, majdnem ezer kézirat is, köztük páratlanul érdekes XII - ik századi útleírások…Hogy miért használom a baljós múlt időt?! Azért, drága barátaim, mert kitört a háború, amely az én nyugodt életemet is feldúlta és megváltoztatta, hiszen nem kutathattam, utazgattam tovább, haza kellett térnem. Már a háború első évében porig égett a város, felgyúlt a könyvtár is, nem kerülhette el a sorsát, és a példátlan értékű kincsek nagy része lángok martalékává lett…De akkor, életem utolsó boldog nyarán, még megvolt minden és itt Leuvenben, ebben a halottnak, legalábbis az egyetemi szünet alatt kihaltnak tűnő városkában, a könyvtárban ülve vagy nagy sétákat téve a Dijle partján döbbentem rá lassan, fokozatosan arra az ijesztő és elmémet fölkavaró tényre, hogy az az öt-hatezer év amelyben a történészek gondolkodnak, (mondjuk európai viszonyok között a bizonyos aranykortól, a hét görög bölcstől, a vakító elméjű Püthagorasztól és a bátorító emlékezetű Hérakleitosztól elkezdődően, aki leszögezte, hogy: mindaz amit ébren látunk halál, mindazt amit alva álom, de azt is, hogy “az ember sorsa a daimon!”) pusztán csak egy röpke pillanat a históriában, s a sumer, az egyiptomi, indiai, arab, perzsa, kínai töredékek – itt látszik milyen mérhetetlen tragédia volt s mekkora űrt hagyott maga után az alexandriai könyvtár leégése és a felmérhetetlen értékű, gondosan összegyűjtött írott anyag elpusztulása – legfeljebb csak meghosszabbítják ezt a történelmi pillanatot, de ma már, csak a rejtélyes szfinx emlékeztet kifürkészhetetlen kő-mosolyával arra, hogy mi lehetett előtte, s a piramisok és a számtalan rom és romváros – Dél Amerikától Egyiptomig, Indiától Perzsiáig – figyelmeztet rá, hogy valami már előttünk, a mi vélt aranykorunk előtt is volt, s akkor még mi lehet a sivatagok homokja, a déli és az északi sark jégpáncélja alatt, az óceánok mélyén, az Amazonász és Afrika ember nem járta dzsungeljeiben, Szibéria ősrengetegében, Peruban, az Andok és a Himalája ember nem járta, titokzatos barlangjaiban vagy a Csendes óceán, Új Guineától északra fekvő, tizenegyezer méter mély Mariana nevű szörnyű árkában, amelyik mai tudásunk szerint a föld legmélyebb pontja...Egyre inkább kikristályosodott bennem ama, első hallásra szentségtörőnek, blaszfemikusnak ható gondolat, hogy a mai ember előtt még éltek élőlények a földön, változatos formákban...Egy ideig hajlottam arra is, hogy elfogadjam Hörbiger, a maga korában sokakat felháborító, forradalminak ható elméletét, aki tízezer éves ciklusokra osztja a világtörténetet, szerinte tízezer év alatt eljut a világ a pusztulásig s utána végtelen körforgást bizonyítva, kezdődik minden elölről. Csakhogy bizonyos romok, amelyek korát több mint tízezer esztendőre becsülik, ellentmondani látszanak a katasztrófaelméletnek, ezek a romok puszta létükkel bizonyítják, mintegy áttörve az időn – de mi is az idő és itt van vitám Borgesszel, a kiváló költővel és elbeszélővel – ,hogy előttünk volt még valami, voltak valakik, változatos fajok és lények és bizonyára utánunk is lesznek még, úgy, ahogy előttünk is voltak. Meg kell barátkoznunk a gondolattal, testvéreim, hogy mi csak egy vagyunk a lények és fajok végtelen sorából, amelyek az évmilliárdok során, egészen pusztulásáig benépesítik, lakják és használják azt ősi Terrát!…A Nekronomikon balszerencsés szerzője, Abdul Alhazred egyebekben világosan leszögezi: Nem szabad úgy hinni, hogy az ember a legrégebbi vagy épp az utolsó e földnek urai közt, vagy hogy az élet, az anyag ismert állapota az egyetlen lehetséges állapot…A Régiek voltak, a Régiek vannak, a Régiek lesznek. Nem a minékünk ismerős terek lakói ők, hanem e terek között, háborítatlan s a kezdetektől fogva számunkra láthatatlanul létezők. Yog-Sothoth ismeri a kaput. Yog Sothothban egy a múlt, a jelen, a jövő. ő tudja, hol törtek át a Régiek egykoron, s hogy hol törnek majd át megint. /5/
A végső lökést az adta, hogy egyszer a hajón, Amerikából Lisszabonba jövet unalmamban olvasgatni kezdtem néhány színes amerikai magazint, amelyet egy unatkozó úr felejtett a társalgó asztalán s elolvashattam a számomra addig teljesen ismeretlen Lovecraft két írását, Az őrület hegyei és az Árnyék az időn túlról címűeket, s hogy is mondjam, kedves barátaim, hirtelen megvilágosodásom támadt és összeért a kép, de amikor minderről lázasan kezdettem el mesélni Fernandonak, drága teremtőnk megijedt, látva zavart állapotomat és azonnal beutaltatott az egészségházba, ahol, ha nehezen is, ha sanyarú körülmények között is – Fernando közbenjárására nem kobozták el kézirataimat, könyveimet –, tovább folytathattam tudományos kutatásaimat, ott a fehér házban, az ördög szája mellett, őrültek között, számotokra elképzelhetetlen magányban….Csak Álvaro látogatott meg néha, ő szerezte be azokat a könyveket, amelyekre időközben szükségem lett, hiszen én nem hagyhattam el a bolondokházát, s Reis levelei hoztak némi változást, megkönnyebbülést és örömet az életembe és a versei, mert pályafutásotokat, az Álvaroét és a tiedet, kedves Ricardo, nagy érdeklődéssel követtem nyomon, csak későbben hozta be Álvaro, a hűséges barát, Soares úr regényrészleteit egy izgalmas töredéket bizonyos Vicente Guedestől, aztán Search ezoterikus és Cross avantgárd, angol nyelvű költeményeit s legvégül Tejve bárójának, ennek a páratlanul mély elmének és sztoikus gondolkodónak az írásait, de ekkor már nem tudtam rátok összpontosítani, az új pogányság eszméje is halványulni kezdett s elmémet a föld történetének homályos pontjai, a történelem rejtélyei kötötték le!…
 Lovecraft szerint Terránkat, évmilliókkal ezelőtt, egy, magát Dicső Fajnak nevezett, különös kinézetű teremtmények csoportja hódította meg, akik a föld történetében először és utoljára a fejlődés legmagasabb szintjére jutva, megfejtették az idő titkát, elméjük erejével kivetíthették magukat a múltba és a jövőbe, évmilliárdok szakadékain ugorva át, akár kirándulók a patakokon, és minden kortudományában elmélyedhettek, mindent megtanulhattak, amit ismertek és valaha is ismerni fognak a föld váltakozó külsejű élőlényei, s a világmindenség, számukra elérhető csillagainak bolygóit benépesítő teremtmények és hatalmas könyvtárban halmozták fel az univerzum szellemiségeiről szóló, felbecsülhetetlen értékű tudást…
Borges is, ennek mintájára szeretné megalapítani a maga bábeli könyvtárát, amelyben legalább az emberi tudás dokumentumait fölhalmozhatja...Lovecraft pontosan fogalmaz, amikor szűkszavúan megállapítja, hogy ennek a tényleg dicső fajnak a teljesítményeiről szól minden legenda és prófécia, beleértve az emberi mitológiát is, a miénket, mert előttünk számtalan, emberszabású és más alakú értelmes faj élt és utánunk is számtalan nem emberszabású, de értelmes élőlény fog élni…
Azok a vének , akikről Ricardo írt kétségbeesett leveleiben, mozgósítva élő és halott barátait, csak egy részét képezik, a bennünket jelenleg fenyegető veszedelemnek, de be kell vallanom, talán a legnagyobbat!…A csillagfejű, szárnyas öregek, akik évmilliókkal ezelőtt a déli sarkot népesítették be és teremtményeikkel, a lassan önállósuló fejlődő és lázadozni kezdő, rettenetes shoggothokkal – ők voltak a rabszolgáik, telepatikusan irányították őket, velük építtették fel páratlanul hatalmas városaikat –, a Dicső Fajjal is harcban állottak, nem a legnagyobb fenyegetést jelentik. A felmérhetetlen veszélyt egy iszonyú vén faj jelenti, nem véletlenül nevezik őket a Mérhetetlen Véneknek! – hiszen gyakorlatilag hallhatatlanok, s csak a föld végső romlásával pusztulhatnak el!…A Dicső Faj, akinek egyedei öt-hatezer esztendőt éltek, különben harcban állott velük…
Miután hatszáz millió évvel ezelőtt, a mérhetetlenül messzi világegyetemből megérkeztek a földre, ablaktalan házakban laktak, érzékszerveik közül például szokatlan módon hiányzott a látás, de érzékeik számunkra (de a Dicső Faj tudósai számára is!) felfoghatatlanul és megmagyarázhatatlanul, áthatoltak minden konkrét akadályon. A Dicső faj vezetői megijedtek, de aztán felfedezték, hogy a pókszerű vagy alaktalan, időnként láthatatlanná váló, vagy formájukat változtatni képes lények (akiknek jelenlétét és működését szélviharok jelezték, mivel uralták a szeleket!) érzékei ugyan tényleg mindenen áthatolnak, de a Dicső Faj számára fölfoghatatlan, leírhatatlan, mert láthatatlan, sajátságos anyaguk nem, mégiscsak van valamiféle anyagi testük tehát és az elektromos energia bizonyos formái képesek elpusztítani őket. Ezek a sötét vének tudtak repülni is, bár tudomásunk szerint nem voltak szárnyaik, s mivel mentális világuk nem vizuális mintára alapozott, tudatuk olyan szerkezetű volt, hogy a Dicső Faj egészen egyszerűen nem tudott kommunikálni velük!… A szörnyű, pusztító háborúk során a föld mélyébe száműzték az elektromos sokkokat valamiképpen túlélő egyedeket, aztán, ahogyan Lovecraft is írja, lezárták a lejáratokat és gondosan őrizték őket, nehogy, a hírek szerint a föld mélyében otthonosan berendezkedő és megerősödő s egyre veszélyesebbé váló Mérhetetlen Vének újra kitörhessenek.
Feltételezések szerint, a föld mélységes üregeiben, a vének mégiscsak kidolgozták az elektromos energia elleni védőpajzsokat is, s már nem volt olyan fegyver ellenük, amellyel a Dicső Faj egyedei, a siker reményében vehették volna fel a harcot…
A Dicső Faj pszichológiájában mindenesetre félelmetes nyomokat hagytak, noha pontosan senki nem írta le, hogy hogyan is néznek ki, szó esik ugyan borzalmas alakváltoztató képességükről, s arról is, hogy megmagyarázhatatlan módon tudtak repülni és időnként láthatatlanná is tudtak válni, de legfőbb jellemzőjük és erejük abban rejlett, hogy a Dicső Faj tudósai számára is érthetetlen és megmagyarázhatatlan módon, irányítani tudták a szeleket, sajátságos füttyögő hangokat hallatva, mely más élőlényeket borzadállyal és rettegéssel töltött el és öt körből álló gigászi lábnyomok maradtak utánuk, ha valahol megjelentek.
Olyanok ők, mert ma is megvannak, mint maga az iszonyat... Hogy a Hold arca egy ilyen évmilliókkal ezelőtt lezárt lejárat-e? talán hamarosan kiderül, egy kérdésem lenne hozzád, kedves Ricardo és Noah kisasszonyhoz is, aki itt él és ismeri a sziget történetét: törtek-e ki félelmetes erejű szélviharok errefelé, amelyeket előre nem jeleztek?!” – Mora kimerülten hallgatott el, füléhez emelve egy kagylót, mintha csak az óceán mormogását akarta volna hallani
“Itt általában kevés a légy!” – kezdte önfeledten Noah és leplezetlen érdeklődéssel figyelte a homokon törökülésben ülő, meztelen Álvarot, akinek első dolga természetesen az volt, hogy megfürödjön a tengerben, Bernardo Soares őszinte megdöbbenésére, hosszan úszott, fröcskölte a vizet, mint egy gyerek, utána meztelenül futkározott a parton s Noah kerekre tágult szemmel bámulta őt, láthatólag csodálatba ejtette a férfi. Talán menni fog a csere, gondoltam és féltékenységtől üvölteni tudtam volna…
“De amikor váratlanul elszaporodnak és egyre elviselhetetlenebbeké válnak – folytatta Noah –, megjön a Nagy Szél, órákig, néha fél napig is tart. Ilyenkor félelmetes füttyögő hangokat is lehet hallani, de ennek minden maori örül, mert a szélcsend után hatalmas viharok törnek ki, és elcsitulásuk után felszínre jönnek, a tenger feneketlen mélységeiből a bonítók és a tonhalak, s megkezdődhet a Nagy Halászat évada, amelyet már türelmetlenül várunk, ilyenkor mindenki dolgozik, kimegyünk halászni a tengerre, s miközben körülöttünk táncol a hullámsapkás tenger, számolatlanul fogjuk a falánk és gyanútlan halakat.
Ilyenkor még a nők és a gyermekek is a partra vonulnak és a kókuszpálma leveleiből készített hosszú fonatú hálókkal, a part és a szirtek, a tengerfenék korallzátonyai között ejtik rabságba ama apró halakat, amelyekért rajonganak a tonhalak és a bonitók és halászaink ezeket használják csalétekül…De van másfajta gonosz szél is, amelytől mindenki fél…”
Noah kimerülten hallgatott el és tovább bámulta eszelős kíváncsisággal, a homokon heverő, fiatal görög istenre emlékeztető Álvarot, aztán odajött hozzám, megcsókolt és súgva kérdezte: “…ha megjön az európai feleséged, akkor én az ő vahinéja akarok lenni, a testvéredé, beszélsz vele?” És tovább nézte rajongva, a homokban hanyattfekvő lehunyt szemű Álvarot, aki lehet, hogy el is aludt.
 Odamentem melléje, lehajoltam és a fülébe súgtam: “oké, le van rendezve!”
 Noah is odajött, kézen fogva vonta fel Álvarot, egy pillanatig egész testével hozzá simult, aztán kibújt ruhájából és maga után húzva rohantak a tenger felé.
 “Alakulnak a párok” – vigyorgott Bernardo Soares
“Talán jobb is így – mosolygott Mora. – Lídiának nehezen tudná megmagyarázni…”
“És én – vörösödött el Bernardo –, én is kaphatnék itt feleséget magamnak?”
“Igen – nyugtattam meg. – Ha ezt akarod, intézkedem. Sok itten a facér leány…”
“S nyilván alig várják a hozzád hasonló, megbízható európai úriemberek jelentkezését” – mosolyog Mora.
 “Ön gúnyolódik velem – sápad el váratlanul a kis ember és rángatózni kezd az arca. – Pedig nem is ismer.”
“Félreért – szabadkozik dadogva Mora. – Miért gúnyolódnék, ismerni pedig nagy művének önhibámon kívül csak néhány részletét ismerem ugyan, de ezek alapján is nemzedéke legjobb prózaírói közé sorolom önt és alig várom, hogy megismerhessem a teljes művet…”
 “Csak részletek vannak!(6) – szabadkozik Soares, láthatólag megbánva előbbi kitörését. – Azokat természetesen a rendelkezésére bocsátom, nagy szerencsének tartanám, ha elolvasásuk után véleményt is mondana róluk. Ön kedves Mora nemzedéke büszkesége, Luzitánia egyik legragyogóbb elméje, műveltségéről és empátiájáról legendák kerengenek… Érdekes lenne látnom magam, az ön szemével…Mert ki is vagyok én? Valahány fennkölt álmom magasából: egy segédkönyvelő Lisszabon városában. De ez az éles ellentét nem nyom agyon – fölszabadít és a benne rejlő irónia belőlem fakad. Az ami megalázhatott volna zászlóm lett, s fennen lengetem, az a nevetés, amellyel magamon nevethettem volna, kürt lett, vele köszöntöm és /teremtem meg azt a hajnalt, amelyen megalkothatom magam…”
Soares hirtelen hallgatott el, szinte ijedten bámult Morára, aki álmélkodva hallgatta.
“De hát ez kitűnő – szóltam közbe én is. – Egy mondatodat, kedves Bernardo, meg is jegyeztem! Méltán tarthatnád jelmondatodnak is, ha ugyan jelmondatokra van szükséged. És szól ez a mondat a következőképpen: Örökké valóan a nem létező nap és a soha el nem jövő hold fényénél…És mondanom sem kell, ez már-már vers, annyira tömör és pontos…”
“És is kiírtam magamnak egy fragmentumot a folyóiratból, amelyet a kedves Álvaro hozott be a bolondok házába. – Mora előveszi noteszét, izgatottan lapozgatni kezd s tagoltan olvassa: Azt sem, tudom, hogy érzek-e, gondolkodom-e vagy létezem-e? Semmi, csak színek, formák, kifejezések leegyszerűsített tárgyilagos rajza, amelynek sziporkázó, olcsó tükre vagyok. Ez annyira rímelt akkori mélakóros hangulatomra, barátom – néz Mora rajongva, az elvörösödő Soaresre –, hogy akár rólam is írhattad volna…”
“S erre is büszke lehetsz – szólok közbe ismét –, hogy is van, lejegyeztem, de nem megyek be a jegyzeteimért, fejből idézem: vakok csiszolták büszkeségemet, kiábrándultságomon koldusok taposnak.”
“Ti tényleg olvastatok engem – képedt el meghatottan Soares s nagy döbbenetünkre könnyeket dörzsölt ki a szeméből. – Hát mégsem volt hiábavaló a rengeteg átvirrasztott éjszaka. Írni, mindig csak írni, miközben annyira nehéz megfogalmazni azt, hogy mit érzünk akkor, amikor azt érezzük, hogy valóságosan létezünk, és hogy a lélek valóságos létező. Hogy nem is tudom, melyek azok az emberi szavak, amelyekkel elmondhatnám. Nem tudom, hogy lázas vagyok-e, ahogyan érzem, vagy hogy elmúlt-e belőlem az élet átalvásának a láza. Igen, ismétlem, olyan vagyok, mint egy utas, aki váratlanul valamely idegen településen találja magát, és nem tudja, hogyan került oda és eszébe jutnak azoknak az esetei – Lovecraft is ír ilyen esetről! – akik elveszítik az emlékezőtehetségüket és hosszú időn keresztül mások…”
“Nem lehetett könnyű neked sem barátom – öleli át Mora. – Én tudom ezt, én is hosszú ideig más voltam. De remélem, hogy itt ezen a fényes szigeten mindketten helyrejövünk, és a költők társaságában megnyugszunk majd.…”
“Élni annyi, mint másnak lenni – mosolyodott el fáradtan Bernardo Soares s legnagyobb döbbenetünkre levetkőzött, gondosan hajtogatta össze zakóját, nadrágját, levetette nyakkendőjét, fehér ingét, lehúzta cipőjét és zokniját, majd kis tétovázás után alsónadrágjából is kibújva, elindult a hullámzó tenger felé. – Iszonyú ez a meleg – magyarázta. – Megfürdöm, de tudják meg, hogy még érezni sem lehet úgy, hogy ma azt érezzük, amit tegnap éreztünk: ma ugyanazt érezni, amit tegnap nem érzés – csupán visszaemlékezünk arra, amit a tegnap éreztünk, élő hullája vagyunk a tegnap elvesztegetett életnek.” – Hangja elhalkult, ahogyan távolodott, majd bement a vízbe és úszni kezdett.
Ez kétségtelenül meglepett, nem is képzeltem, hogy egyáltalán tud úszni.
“Megmártózunk? – néztem Morára, aki nagy érdeklődéssel figyelt egy homokon mászó rákot s végre levetette csíkos kórházi köpenyét s most atlétatrikóban üldögélt. Erősödött, már-már elviselhetetlenné vált a meleg. – Utána majd bemegyünk a házba s pihenhetsz, ha akarsz.”
“Nincs nálam dressz – vörösödött el. – Noha szívesen megfürödnék.”
“Az nem akadály, adhatok kölcsön, ha akarod, de meztelenül is fürödhetnél. Egymás között vagyunk.”
Levetkőztünk és bementünk a tengerbe.
“Furcsa fickó ez a Soares – nézett utána A kétségek könyve írójának, akinek a feje már csak teniszlabdának tűnt, annyira beúszott. – Nagyon felkavartak a szövegei. Van benne valami önkínzó hiperérzékenység, de ugyanakkor ironikusan is képes szemlélni önmagát s ez a kettősség ad a szövegeinek valami furcsa lebegést. Nem tudnám, az általam ismert részletek alapján azt sem eldönteni, hogy valami formátlan én-regényről van-e szó, ahol pontosan a töredékezettségből teremt formát, vagy naplójegyzetek egymást gerjesztő és terrorizáló halmazáról. Nagy erénye, azt hiszem az atmoszférája. Ez a balfácán segédkönyvelő képes, méghozzá igen érzékeny membránként képes reagálni, a nagyvárosban vergődő ember gyötrelmeire…Itt szembe kell nézzünk a ténnyel, hogy a fehér város is felépült a tülekvésnek, a haza jótevője, Salazar uralkodása alatt. S árad a részletekből valami könyörtelenség is, elsősorban önmagával szemben és ez vetül rá aztán a világra. A hajón olvasott egy fragmentumot, arról, hogy kártyalap vagyok egy régi, ismeretlen kártyajátékból, amely megmaradt az elveszett csomagból. Nincsen értelmem, nem ismerem az értékeimet, nincsen mihez hasonlítsam, hogy megtaláljam magam, nincs, amire jó lennék, hogy megismerjem magam…Döbbenetes, nem? De aztán jön a leütés, mint a teniszben, az önirónikus fintor, megállapítja, hogy úgy ír, mint aki alszik, az egész élete egy aláírásra váró nyugta. A tyúkólból, ahonnan meghalni megy, a kakas himnuszt énekel a szabadsághoz, mert két kakasülőt kapott. Fantasztikus, nem?…”
“Az egész ilyen. Legalábbis amit én ismerek belőle. Mert a teljes szöveget senki nem ismeri. Nem is rakta még rendbe, különféle töredékek halmaza, de a hulló hangulat, amely belőle árad, a legbarbárabb elmét is megejti. Nehéz élete lehetett szegénynek, segédkönyvtárosként élt nyomorúságos, rosszul bebútorozott hónapos szobákban, Lisszabon üzleti negyedében, a Baixában. Élete nyomorúságban telt az iroda, a szobája, az olcsó étkezde és a kuplerájok között, a Baixa utcáin, melynek kirakataiban állandóan láthatta reménytelen arcát, és a Tejo- parton, amelyet végtelen bolyongásai során napról napra, estéről estére végigjárt. S ilyen körülmények között is képes volt gondolkodni s egy bátor, önmagához hű szellem könyörtelen következetességével állapította meg például, hogy irigylek mindenkit, aki nem én! De azt is, hogy sarokba hajított valami, utcára hullott rongydarab, méltatlan lényem színlel, ha szembekerül az élettel. Láthatod, sok mindent örökölt teremtőnk nyomasztó rögeszméiből…”
   “Elég bizarr színlelő művész – nevetett Mora és úszni kezdtünk. – Egy bizonyos, vigyáznunk kell vele, tekintettel kell lennünk különös hiperérzékenységére.”
Amint a part felé fordultam észrevettem Noaht és Álvarot, összeölelkezve haladtak a kunyhó felé, s váratlan féltékenység tört rám, remegtem a dühtől, egyre összefonódó testüket láttam a párzás rángógörcs ében és émelyegtem…
Közben Soares is visszafordult és felénk úszott, Mora pedig prüszkölve verte a vizet mint egy kisgyerek.
“Furcsa álmaim voltak a hajón – kezdte, amikor végre kimásztunk a partra és végignyúltunk a forró homokon. – Egy üvegfalakkal elválasztott labirintusban bolyongtam, s képtelen voltam kitalálni belőle. Aztán egy víz alatt alvó istent, valószínű Cthulhut láttam, beszélt is hozzám, de nem értettem a szavait. Könyörtelen tekintete viszont rám szegeződött, iszonyú rettegés töltött el, kiabálva riadtam fel. Ha le tudnám írni, hogy milyen démonok bujkáltak, a szemében forgó, pokoli vörös körök között, én is költő lennék.”
“Az én álmaimban is kísértenek!” – sóhajtottam, de nem tudtam részletezni, mert fújtatva, mint egy fóka, megjelent mellettünk Bernardo Soares és ahogy a ház fele fordultam, észrevettem a reggeli halászt, kedves szomszédomat, aki a kókuszdiókkal is megajándékozott, s most egy kosárral a kezében közeledett.
“Vegyetek fel valamit – fordultam a homokon fekvő társaim felé. – Vendégünk jön.”
Majdnem egyszerre, ijedten ugrottak fel s magukra kapták az alsónadrágot.
“ Szomszéd?” – kérdezte érdeklődve Bernardo Soares, akinek szemmel láthatólag jót tett az úszás, felüdítette.
A férfi illő tisztelettel, franciául köszöntött bennünket, fejet hajtva mutatkozott be. – “Pomare vagyok – mondotta, láthatólag büszkén, hogy úgy hívják mint egyik híres királynőjüket (édesapja, mesélte, épp a királynő iránti tiszteletből adta neki a nevét, egy női nevet, noha ő férfi!…) és felém nyújtva a kosarat, elvigyorodott, kivillantva jég-fehér, egészséges, ragadozókéra emlékeztető fogait. – Szerencsénk volt, sok halat adott a Fennvaló, hoztam maguknak is, megkészítem majd ebédre. – Leült, figyelmesen nézett vendégeimre. – Hajóval jöttek? – érdeklődött kedvesen. – Több hajó is érkezett ma a kikötőbe, künn voltunk a tengeren, halászni és láttuk. Én még nem ültem hajón, csak a bárkával szoktam kimenni a nyílt vizekre, halászni. Szép időnk van, bár az öregek az este nagyon meg voltak ijedve, a bálvány körül zúg, morajlik, mozgolódik, nyughatatlankodik a szél, mint egy megkötözött állat. Az öreg varázsló kifejtette, hogy a régi időkben, az Areoik társasága ilyenkor mindég óvta a népeket attól, hogy a bálvány közelébe menjenek, mindez előre jelezte az elszabaduló, félelmetes szélviharokat. Persze előbb a legyek jelentek meg, a hold úgy fénylett, mintha lángra akart volna lobbanni, olyan vörös volt, mintha a mulandó lények raktak volna tüzet odafenn, reszketve az űr hidegében…
És másnap-harmadnap zúgni, morajlani kezdett a tenger és a bálvány körül megmozdult a föld, és kékes lidércfények villóztak a levegőben és a szél előtört láthatatlan üregeiből, a népek ijedten húzódtak kunyhóikba és könyörögtek a hullámsapkás tengernek, szabadítsa meg őket a szelek uralmától, s még őrülhettek, hogy a szelek nem omlasztották rájuk kalyibáikat…Elmondotta az öreg varázsló azt is, hogy a szelek lecsillapodása és a dühöngő, orkánszerű viharok elcsitulása után, a bálvány mellett, a homokos fövényen ijesztő lábnyomokat láthattak azok, akiknek volt bátorságuk a hold bálványa közelébe merészkedni…De tudják – nevetett a halász. – A kíváncsiság nagy hatalom…
A nagy hatalmú, tekintélyes Areoik szerint, mert ők, már csak hivatalból is megvizsgálták a félelmetes nyomokat, ezek hármasával ismétlődtek, hosszúságuk meghaladta a harminc centimétert, és mindegyik további öt, kör alakú, hét-nyolc centi átmérőjű lenyomatot rejtett, amelyek közül egy előbb volt a többi négynél s a vének tanácsa szerint a szent szelek (mert tiszteltük és imádkoztunk hozza a Hold arca előtt és jóindulatunk jeléül ajándékokkal, nyers hallal, kókuszdióval, mangóval, ananásszal ajándékoztuk meg őket s ezek másnapra el is tűntek, lehet a széllények vitték el őket, lehet gonosz emberek lopták el, soha nem lehetett kideríteni!) nagyon furcsa kinézésű élőlények lehettek, ha ilyen nyomokat hagytak maguk után. Öt lábuk lehet, magyarázták, az egyik előbb van, mint a többi!…De a nyomokat nagyon hamar eltüntették az esők, s a lényeket tulajdonképpen közülünk, maorik közül senki sem látta még idáig, fogalmunk sincsen arról, hogy hogyan is néznek ki valójában ezek a rejtélyes öt lábúak...Én, személy szerint nem szívesen találkoznék velük, ha lehetséges örök életemben el szeretném kerülni ezt a találkozást, amelyet nem is biztos, hogy túlélnék. Ha nem az öt lábú, láthatatlan szélszörnyetegek ölnének meg, a szívem szakadna meg a rémülettől és odakerülnék én is a többiek közé, a holdba, s rakhatnám a máglyát, hogy meg ne fagyjak az iszonyatos hidegben..."
“Hogyhogy a holdba?” – hökkent meg Soares s kíváncsian nézett a halászra.
Nem akartam Pomaret kizökkenteni, ezért én magyaráztam el, hogy a szigetlakók mitológiája szerint az elhunytak a holdba kerülnek…
“Lovecraft is pontosan így írja le – tér vissza a halász előadásához, sóhajtva Mora. – A nyomaikat sokan látták, a Dicső Faj jeles képviselői is, akik szüntelen harcban állottak velük, de a Mértéktelent Véneket, valódi alakjukban még nem láthatta senki, láthatatlanná válhattak, ha nagyon akartak, csak a nyomokból lehetett arra következtetni, hogy valamilyen pókszerű lények…”
“Hogyan? – döbben meg a halász. – Pókok lennének? Valamiféle óriáspókok? De akkor hogyan tudják irányítani a szeleket? Hogyan nem fújja el őket?!”
“Ezt inkább benn beszéljük meg – állok fel. – Meleg van – kacsintok a halászra. – A vendégeink nem bírják a meleget. Még a végén napszúrást kapnak vagy hőgutát…”
Nevetünk és egymás nyomába lépve vonulunk be a házba, az ebédlőben ülünk le, a nagy kerek asztal köré, sört szedek elő az elemmel működő hűtőből, bekapcsolom a szintén elemmel működő nagy ventilátorokat. Házamban jelenleg minden elemmel működik, nincs villany, a sziget néhány helyén, a központban, az európaiak által lakott kis negyedben már van, de idáig elvezetni elképzelhetetlen, egyelőre rendeltem már egy nagy áramfejlesztőt, de a francia tudós akitől tanácsot kértem, két újabb ötlettel is elkápráztatott, a napelemekkel, amelyek a szigeten uralgó, tomboló napsütésben biztosan beválnának és a szél hajtotta áramfejlesztőkkel, amelyek szélcsendes időben nyilván leállnának, de szeles időben vígan működnének, termelve az energiát…
Isszuk a hideg sört.
Pomare kíváncsian újra megismétli kérdését: – “…hogyan nem sodorja el ezeket az öt lábú, láthatatlan óriáspókokat az általuk támasztott szél. Varázslók lennének? Pók-varázslók?”
 Mora a halászra néz. – “Hamarosan megérkezik ama úr is, aki a kérdés szakértője. Szerinte ezek a szeleket irányítani tudók, pókszerű lények, valamiképpen láthatatlanokká tudnak válni, ezért nem is láthatta még őket, eredeti alakjukban senki…”
“De lábnyomaik vannak – szól közbe izgatottan a halász. – S akinek lábnyoma van, aki nyomot hagy a porban, annak alakja is kell legyen…”
“Van is nekik – magyarázza Mora. – Csak mi nem látjuk. Az íróm és ez sem véletlen, Mérhetetlen véneknek nevezi őket, akik évmilliárdokkal ezelőtt, a kozmosz végtelen mélységeiből érkeztek a földre és azóta itt vannak. Egy időszakban, amikor bolygónkat a magát Dicső Fajnak nevezett lények lakták, akik megfejtették az idő rejtélyét és uralták, ami azt is jelentette, hogy a jövőbe is, a múltba is eljuthattak, egyesíthették a földet valaha is lakó és uraló lények, s az univerzumot benépesítő fajok egész mérhetetlen tudását. A saját jövőjüket is látták előre, tudták a Mérhetetlen Véneket nem győzhetik le, miattuk kell majd, egy idő után, tovább vándorolniuk. De először, speciálisan kifejlesztett elektromos fegyvereik segítségével, sikerrel vették fel ellenük a harcot, sokat megöltek és a kevés túlélőt száműzték a föld mélyébe, a lejáratokat pedig nagy acéllemezekkel, szorosan lezárták és gondosan őrizték, hogy ne törhessenek elő többé soha, de a Dicső Faj melankóliáját és szomorúságát, pontosan az okozta, hogy jól tudták győzelmük csak időleges, ideiglenes, hiszen egy idő után, a gyakorlatilag hallhatatlan és hihetetlenül szívós, minden helyzethez maximálisan alkalmazkodni tudó, fantasztikusan intelligens Mérhetetlen Vének hihetetlenül megerősödtek, kifejlesztették védőpajzsukat az elektromos fegyverek ellen, s ezzel gyakorlatilag sérthetetlenekké és támadhatatlanokká váltak. Ekkor kezdődött az akkoriban az Antarktiszt uraló Csillagfejű Szárnyas Öregek és a Dicső Faj összefogása, de közös erővel sem tudták legyőzni a láthatatlanokat…A nagy háború utolsó fejezete a Mérhetetlen Vének győzelmével végződött, akik újra feljöttek a felszínre és visszafoglalták furcsa, hatalmas, ablaktalan épületeiket, de valami miatt mégsem maradtak itt, visszamentek a föld alá…”
“De miért nem próbáltak megegyezni velük? . szól közbe váratlanul izgatottan Bernardo Soares és kortyol söréből. – Nagy a föld, elfértek volna mindannyian, vagy, ha nem tudtak kiegyezni velük, miért nem próbálták elűzni őket? Miért a föld mélyébe száműzték, akkor, amikor időlegesen legyőzték őket?”
“Nem tudtak kommunikálni velük – magyarázom. – Lovecraft szerint a Mérhetetlen Vének tudata másfajta szerkezetű volt, például a vizualitás képessége sem alakult ki bennük…”
“Hogyan – döbben meg a halász. – Ezek a láthatatlan óriáspókok vakok?”
“Hagyományos értelemben igen. Ők másként érzékelik a teret, mint mi – veszi át a szót Mora. – Hogy ez miképpen lehetséges, hogy hogyan tudnak láthatatlanná változni és hogyan tudják uralni a szeleket, hogyan képesek pusztító szélviharokat, őrjöngő tájfunokat, pusztító orkánokat támasztani, még az úgyszólván mindent tudó Dicső Faj tudósai sem bírták kideríteni, akik pedig a múltból és a jövőből és a távoli, értelmes lények lakta bolygókról is ideinvitálták, vagy szép szóval vagy erőszakkal, a legvakítóbb elméket, de egyetlen univerzumbeli értelmes lény egyedei sem tudtak kommunikálni a Mérhetetlen Vénekkel, semmit sem tudtak róluk, s ők is ugyanúgy rettegtek tőlük, mint a Dicső Faj egyedei...Mindenesetre a tudósok rájöttek, hogy még egyesült erővel sem képesek legyőzni őket, ezért a Dicső Faj irányítói úgy döntöttek feladják és menekülni kezdettek, az őket üldöző és kegyetlenül elpusztító Mérhetetlen Vének elől. A földet még nem adták fel, csak sajátságos három méteres, háromszöghöz hasonlító alakjukat és képességeiket kihasználva, először azokba az értelmes, rovarszerű lényekbe mentették át magukat, akik utánunk, emberek után telepedtek meg a lakatlannak tűnő bolygón, mert a félelmetes Mérhetetlen Vének végül mégsem maradtak a felszínen, visszamentek a föld mély üregeibe, valószínűleg azért, mert ott jobban érezték maguk.”
“Hogyan? – döbben meg Pomare. – Akkor nem éltek emberek?”
“Akkoriban már az emberiség kipusztult, a földet egy rovarszerű fajta uralta – magyarázza türelmesen Mora –, de a Mérhetetlen Vének őket is legyőzték, ezért a Dicső Faj egyedei úgy döntöttek, hogy feladják és végérvényesen elhagyják a földet. Először a Merkúr gyönyörű, színes buborékvirágjaiba mentették át magukat, de a Merkúr klímája elviselhetetlenné vált számukra, ezért – s innen további történetük ismeretlen! –, tovább vándoroltak az űrben, olyan helyet keresve maguknak, ahol ismét visszanyerhetik sajátságos alakjukat és nyugodtan élhetnek, szellemi élvezeteiknek és a tudománynak…Innen kezdve, ismétlem, sorsuk ismeretlen, a Mérhetetlen Vének sorsa viszont ismert volt előttük. Ők, akik látták a jövőt világosan tudták, hogy a láthatatlan pókszerű lények, gyakorlatilag hallhatatlanok lévén, valami miatt ragaszkodnak a földhöz és ez lesz a vesztük, a bolygó vége az ő végüket is jelenti majd, a Nap felrobbanása után, a földdel együtt pusztulnak el…”
“De miért nem vándoroltak ők is tovább? –kérdezi megütődve és döbbenten Bernardo Soares. – Ha tényleg világosan látták, hogy a föld pusztulása életterük elmúlását és saját végüket is jelenti?”
“Valószínűleg a hosszú, itt töltött idő alatt elfelejtették a kozmoszban való utazás sajátságos tudományát, elsatnyult, visszafejlődött ez a képességük, ezért, ha akartak volna se tudtak volna elmenekülni…De a Dicső Faj tudósai szerint nem is akartak. Érthetetlenül ragaszkodtak a földhöz.”
Pomare sörös dobozával a kezében ijedten bámul ránk, nem vagyok képes eldönteni mit értett, érthetett meg egyáltalán ebből az egészből, amikor az ajtóban megjelenik a sugárzó Noah, piros virággal a hajában s mögötte a vidáman fütyörésző Álvaro.
És innen más irányt vesznek, hirtelen jönnek mozgásba a dolgok.
 
3. Taroa és a hold

“Hoztam halat – áll fel a halász, Noah fele fordulva. – Megsütjük ebédre, kellene szedni kókuszdiót, ananászt, banánt, mangót…”
“Megyek – fordul vissza engedelmesen Noah s elvesz a teraszról egy kosarat. – Nem kísér el senki?” – kérdezi kacéran, de Álvaro úgy tesz mintha nem hallaná, kinyit egy hideg sört, iszik, a hab lefolyik az arcán.
“Talán én – tápászkodik fel Bernardo Soares –, engem amúgy is érdekel a környék.”
Egymás mellett indulnak el a szakadékot eltakaró mangófák felé.
“Most akarja megbeszélni a dolgokat! – kacsint rám Mora, de láthatólag nem akarja részletezni Soares jövendőbeli vahinéjának ügyét, a tegnapi segédkönyvelő érzéki vágyaiból sem akar gúnyt űzni, sokkal jobban érdekli mindaz, amiről eddig beszélgettünk, a szinte hihetetlen fenyegetettség, amit egy akármilyen szobor idéz elő, a félelemmel vegyes nyugtalanság, ami a halászból árad.
Feléje fordul érdeklődve, s megint kortyol vizespoharából. Ő nem iszik sört. – “Mikor látták utoljára azokat a bizonyos ötös nyomokat, a lenyomatokat?”
“Már nagyon régen – sóhajt Pomare. – Amikor még az öreg varázslónk is kisgyerek volt. Hatalmas orkán dühöngött akkor, napokig nem állott el, utána sok hal jött a felszínre, s napokig nem esett, láthatóak voltak a rettenetes ötlábú szélszörnyetegek nyomai…Ő, vallotta be a varázsló, ma is fél, átérzi akkori félelmét, még a nyomokra gondolni is fél, legszívesebben száműzné az emlékeiből is őket, de nem tudja, ez nyugtalansággal és rettegéssel tölti el, főként mióta zúg és morajlik a föld a hold arca körül és a vízesés is egyre erősebben dübörög. Készül valami, ez kétségtelen. Mindannyian érezzük és félünk…”
“Azért vagyunk itt, hogy kiderítsük, mi az ami készül” – nyitja ki a második doboz sört is Álvaro. – Már türelmetlenül várom a többieket, hiszen Fernandót és Máriót csak együtt tudjuk megidézni."
“Ők hol vannak?” – kérdezi a halász döbbenten.
“A holdban – mondom komoran és én is iszom egy korty hideg sört. – Ottan rakják ők is a tüzet, azért olyan vörös a telihold, hogy ne fázzanak az űr rettentő hidegében…”
“Hol?” – álmélkodik Álvaro, mint aki nem hall jól.
“A holdban! – mondom és összefoglalom neki, néhány gyors mondatban, hogy – a maori vallás a holdat tekinti az eltávozó lények lakhelyének. Úgy tartják a hold azért vörös, mert az eltávozottak fáznak a világűr hidegében és rakják a nagy tüzeket…A maorik dalaiból kiviláglik, hogy a holdat a mozgás jelképének is tekintik, már csak azért is mert hol elfogy, hol kitelik, képes tehát önmagát állandóan, varázslatosan megsokszorozni, egész a végtelenségig…
A Taroáról, a maorik teremtőjéről szóló dicsérő ének, amit mióta itt vagyok sikerült lefordítanom, kifejti, hogy minden Taroa, a kezdetektől fogva volt és mindig van és mindig lesz, ő már akkor is volt, amikor nem volt föld és nem volt ég, nem volt tenger és nem volt ember, csak Taroa volt és fölötte ott úszott a nagy vörös égi vándor, mintha bíztatta volna Taroát, s ekkor Taroa erőre kapott és sok alakká osztotta szét magát…”
A halász felemelkedik és lelkesen kezdi mondani anyanyelvén, én ahogy tudom követni, fordítom az álmélkodó Álvaronak és a mosolygó Morának
.
“Taroa a tenger, Taroa a sziklák,
Taroa a föveny, Taroa a zátony,
Mindennek a lelke Taroa,
Taroa a sötét, Taroa a világos,
Taroa a benn,
Taroa a lenn,
Taroa a mag, Taroa a csira.
Taroa erős.
Taroa bölcs…
Hawaiki földjét,
a nagyot, a szentet,
kagylóhéjul önmagának teremtette.”/7/

“De hát ez csodálatos – lelkendezik Álvaro. – Ha tényleg itt maradunk, ha összejön a polinéziai falanszter, le fogjuk fordítani angolra és portugálra a meglévő anyagot…”
“Sok még a fel nem gyűjtött, lappangó anyag, még élnek a nagy énekmondók – mondom. – Gyűjteni kell.”
“Nálunk mindenki tud dalokat – sóhajt a halász. – Sokszor szerepeltetnek is bennünket, nagy ünnepeken főként, mint a majmokat a vásárban…”
Az ajtóban megjelenik Noah, a gyümölcsös kosárral, mögötte a boldog Soares és egy jó alakú lány.
“Megbeszéltük az apjával is – mondja az író és a lányra pillant, aki elpirulva süti le a szemét. – Itt is maradhat már, a vahiném.”
“Tehura” – hajolt meg a lány és leült Soares mellé, mint aki végleg megtalálta a helyét.
Az író lelkesen magyarázta, hogy: “… a lány anyja csupán azt kérdezte tőlem, hogy fogom-e szeretni, boldoggá fogom-e tenni a lányát, aki szép és fiatal és egészséges. Megígértem, mert első látásra megtetszett nekem. Azt mondta egy hét múlva látogassuk meg megint, s ha nem lesz boldog a lány, akkor már nem is jön vissza velem. De hát mondom nekem nagyon tetszett, megkérdeztem elfogad-e, akar-e velem lakni és azt mondotta igen.”
Noah odahajol Tehurához, mond neki valamit, bizonyára Soares szavait fordítja, mert a lány elpirul.
“Megmutatom a szobátokat – mondom, hogy letehessétek a csomagjaitokat, hogy berendezkedhessetek.”
A lány feláll, átlátszó világoskék muszlinruháján keresztül megvillan aranybarna bőre, megrezzenek formás, kerek mellei. Felemeli csomagját. Soares is kezébe veszi bőröndjét, s megindulnak utánam, az emeletre. Az egyik tengerre néző szobát ajánlom fel nekik, hatalmas ágy van a szoba közepén. A sarokban komód, van egy íróasztal is, a falon egy rajz, egy Gauguin-vázlat, itt vettem egy francia kereskedőtől, lány látható a képen, hasonlít Tehurához, két kezét feje fölé emeli, mintha föl akarna repülni. Van egy lavór is a szobában, mellette egy korsóban víz és egy szekrény is. Az ablakon szúnyogháló. Bekapcsolom az elemes ventilátort.
“Megfelel?” – kérdezem.
Egyszerre bólintanak.
“Akarsz engem?” – mosolyog Tehura Soaresre, aki a ruháit pakolja ki a bőröndből.
Lefordítom a szavait.
Soares elvörösödik, a lányra néz, érzem itt én már felesleges vagyok és kihátrálok a szobából.
Elképzelem, mindez, hogy meglephette A kétségek könyve íróját, aki olcsó lisszaboni kuplerájok slampos lányaihoz szokott, akik nem is titkolják, hogy terhükre van az aktus, hogy unják, hogy pénzért csinálják s azt sem, hogy nem fizetnek annyit nekik, amennyiért legalább mímeljék a lelkesedést. A lábukat szétteszik, de ennyi, a kedveskedésért, külön kellene fizetni, ha ugyan a szerelem ezen elnyűtt lisszaboni szolgálóleányaiban, még maradt egyáltalán valami kedvesség, amit erősen kétlek? Noha az utóbbi két évtizedben nem éltem otthon, nem tudom megítélni változott-e valami, legalábbis ezen a téren, a fehér városban, Salazar gyorsan változó mintaállamának fővárosában?
Lenn közben felgyorsulnak az események, a halász és Noah pucolni kezdik a halat, Álvaro pedig új versét olvasta fel, a kissé bágyadtnak tűnő António Morának, új versét, amelyet megérkezése után, még Noahval való idillje előtt írt, ajándékba nekem, tahiti fekete füzetembe. Álvaro varázslatos előadó volt, lenyűgözve hallgattuk.

Felriadás

Álvaro de Campos verse Reis tahiti fekete füzetébe

Lisszabon későbben ébred, mint a többi város.
A do Ouro utca felriad,
magára eszmél a Rochio is, a kávéházak.
ébredeznek,
mintha egy soha el nem nyugvó peron középpontjában
riadnánk fel,
amely lüktet, mint egy virrasztó szív az álomban.

Mindig ugyanott virrad fel a reggel, ugyanazon a téren.
Nincs külön reggele városnak és vidéknek.
Itt minden ugyanaz. Reszketve nyújtózik a fény.
Minden hely egyforma, minden utca ugyanolyan.
 Sóhaj kél a város fölött és száll győzedelmesen egyre fennebb.

Saját testünk tanít a spiritualizmusra.
Felriadunk és testünk magára eszmél, elönti az elkövetkező nap
iránti lelkesedés, az öröm, hogy történhet valami jó is.
Megszédítenek érzéseink, miközben körülvesz a hajnal,
s a szél a hegycsúcsokról megtérve
lassan keletről nyugatra szállong az utcákon.
Mellettünk
halkan, elkeseredetten sír egy asszony,
zokogását a sokaság lármája sem nyomhatja el,
s az utcai árus hangja sem, aki máris kántálva kínálja portékáit,
rá is figyeljen az, aki a világot regisztrálja.
Egy angyal villan meg a fényben, szobor a katedrálisban,
Pán kezében megcsillan a bűvös síp.
Igen külön – külön létezik minden, de a középpont felé törekszik,
szeretne helyet találni végre
bennem.

Lelkesedek.
Szívem nyitott hotel, belefér a világ.
Egész életem egyetlen honvágy, csillapíthatatlan érdeklődés,
mely megpróbál nemcsak érteni, megérezni is mindent,
ami szeret, amit csodál, amiért lelkesedik.
A többiekért is rajong, de a kövekért is, a lelkes gépekért,
mindezzel saját személyiségét gazdagítva.

Szeretném érezni a világot, hogy érezhessem magam.
Szeretném megölelni a mindenséget,
akár kisbabát dajkája.
Mindent szeretek, mindenkit, az egyiket jobban, mint a másikat.
A vonzalmak kioltják egymást, de elragad a látvány.
És emlékezem egy női arcra, egy gépkocsira, egy fára.
Semmi nem hat annyira rám, mint a mozgás.
Az élet vásárán, a csepűrágókat figyelve
kissé meg is hatódom, kissé meg is undorodom.

Liliomot adj nekem, liliomot.
Adj egy szál rózsát.
Rózsákat adj nekem
és liliomot is,
dáliát, krizantémot,
napraforgót és ibolyát
Add nekem mind a virágokat.

Virágokkal teli
a képzelet,
rózsát, rózsát adj
és liliomot is.

Szomorú a szívem
az árnyékos parkokban.
Senki nem
vigasztalhatja meg őket,
kivéve saját árnyékukat,
amelyek ott sötétlenek a lelkemben,
a bánat árnyai között.
Rózsát, rózsát adjál nekem
és liliomot is.

Ébredezik bennem a régi fájdalom,
mint porlepte tégely, ha rásüt a nap.
Felesleges ez a fájdalom.
Akár a kalitka olyan helyen, ahol kihaltak a madarak.
Hallgatag és bánatos ez a fájdalom,
mint egy partszakasz, amelyet már nem érint meg a tenger.
Állok az ablaknál,
roskatag palazzókban
nézek belülről kifelé,
hogy vigasztalhasson a jelen.
Rózsát, adj végre, rózsát
és liliomot is…

De hiába kapok egyre több rózsát, egyre több liliomot,
soha nem elég az amit éppen ad az élet,
valami mindig hiányzik,
valamiért örökké vágyakozni fogok
ezen a puszta színpadon.

Ne foglalkozz a gondolataimmal,
még időben figyelmeztetlek,
nehogy azt hidd, hogy ez mit sem jelent.
Szegény, balcsillagzat alatt didergő gyermek,
add nekem liliomaid és rózsáid,
rózsát, rózsát adjál nekem
és liliomot is./8/

Elhallgatott, én pedig magam elé húzva a füzetem azonnal írni kezdtem a reprezentatív választ.

Kérdések

Reis válaszverse

A rózsák kinek illatoznak,
kinek virulnak a liliomok?
Ahol nincsenek madarak,
minek a kalitka ott?

Egy asszony sírását hallani,
el nem nyomhatja utcazaj,
már készülődik valami
és brutálisan kitakar,

játszik veled a szerelem,
és leleplez a szándék.
Noah jön, villog Lídia,
legutolsó ajándék.

És elhagynak a városok,
vagy te hagyod el őket?
Rózsát adj, rózsát, liliomot,
Vigaszt a szenvedőknek.(9)

A többiek döbbenten figyelték Álvarot.
“Ő is költő – fordult felém kíváncsian Noah s úgy nézett Álvarora, mintha tényleg most látta volna először. – S én még azt hittem, hogy tudós…”
“Tudós? – álmélkodik fürgén pucolva a halakat Pomare. – Azt jelenti, hogy mindent tud?”
“Senki sem tud mindent – védekezik Mora. – Legfeljebb törekszik rá…”
“Neked nem kell vahiné? – néz rá Noah és csalafintán csillan meg a szeme. Mosolyog. – Nem érzed egyedül magad? Nem vágyódol arra, hogy egy lányt ölelhess, hogy babusgathassad vagy, hogy ő babusgathasson téged, te olyan szeretetreméltónak látszol és ugyanakkor olyan védtelennek. Téged nagyon szerethetne a vahinéd…”
“Fáradt vagyok Azonkívül túlságosan sok brómot itattak velem az intézetben, félek kiölték belőlem a vágyat teljesen!”– védekezik Mora.
“Azt nem lehet. Én be tudom bizonyítani, hogy nem öltek ki belőled semmit, legfőképpen a szerelmi vágyat nem!…”
“Megmutatod az én szobámat is? – fordul felém az elvörösödő Mora. – Le szeretnék pihenni egy órára. Az egészségházban is ilyenkor kellett lefeküdni s belém van programozva a sorozat…”
“Hogyne” – mondom s felemelve bőröndjét megindulok a nyikorgó lépcsőkön fölfelé.
“Egy kérésem lenne, inkább az erdőre és a szakadékra a magnófákra nézzen a szobám, ne a tengerre… Nem akarom nézni a tengert, furcsa gondolatokat ébreszt bennem a hullámok, az egymást örökösen megsokszorozó és újjászülő hullámok látványa.”
“Kérésed számomra parancs” – nevetek.
“Tetszett az Álvaro verse?”
“Nem hallottam az egészet, de hát mindig is ez az áradás jellemezte, a mindent elmondani akarás tagadhatatlan vágya…”
“Igen. Van benne erő…S amint láttam válaszoltál is rá…”
“Á, csak rögtönöztem – nyújtottam feléje a noteszt. – Olvasd el.”
“Szép – jegyezte meg tárgyilagosan Mora – de úgy érzem még nincsen készen, nincsen befejezve, még dolgozni kell rajta…”
Elhaladunk Soares szobája előtt, a hangokból ítélve már ismerkednek egymással, Mora arca rángatózni kezd, láthatólag zavarja, hogy olyasmit hall, amit nem kellene, meggyorsítja lépteit. A szobája hasonlóan van berendezve, mint a Soaresé, csak itt a falon egy nagy kereszt van, amit még az előző tulajdonostól örököltem. Bekapcsolom a ventilátort, nyugodalmas pihenést kívánok barátomnak és kihátrálok.
“A tudós beteg? – kérdezi leplezetlen kíváncsisággal Noah. – Nagyon sápadtnak néz ki…”
“Inkább fáradt – legyint Álvaro. – Fárasztó volt az út…”
“Te hogyhogy nem voltál fáradt…”
“Őt jobban megviselte a hajóút. A tengeri betegség…”
“Az mi?”
“Van aki nem bírja a tengert, a hullámzást s állandó rosszulléttel küszködik…”
“De ha nem beteg, hogyhogy nem kell neki vahiné? Nem szerei a lányokat?…”
“Mindenkinek kell vahiné – szól bele mélységes meggyőződéssel Pomare. – Ha majd a tudós kipiheni magát, megbeszéljük, sok a szép lány errefelé. És végeredményben miért él az ember, ha nem azért, hogy a vahinéját szeresse, dédelgesse?…Máskülönben csak magányosan kódorognánk itt a földön, mint a kóbor kutyák. Én sok-sok éve szeretem Titit, a feleségemet, minden hajnalban egymással ismerkedve kezdjük a napot, még soha nem untuk meg egymást és nem is fogjuk megunni, azt hiszem, mert minket egymásnak teremtett Taroa. Amikor összefonja izmos combjait a derekamon és ringatni kezd, olyan boldog vagyok, hogy nem tudom kimondani…Rendszerint akkor kel fel a nap, kibukkan a tengerből, a feleségem szemében tükröződik és látom az arcán, hogy ő is boldog…Mint legelőször, amikor, pontosan a Hold arca mellett, együtt fürödtünk a vízben és utána feküdtünk a parton a fűben és kitárta ölét és én önkéntelenül is dalra fakadtam a csodálattól. Az énekeltem, hogy:

’ olyan az öled, mint
szikla tövében a táró bokrok sárga foltja …”(1o)

És azt, hogy:

’ Olyan az öled,
mint a viharok
s tenger tombolása.
Én a nagy csőrű papagáj,
ugyancsak megijedtem,
amikor egyszer nyílt tengeren ért a vihar.
Olyan az öled, mint
a Szomszéd Tenger, arra kelet felé.
Megpillantottam – és kiáltanom kellett.
Olyan az öled, mint
a tengeri rák Alu partjainál.
Én a virágzó fa, nagyon megrémültem,
mikor ollóját szétnyitotta …’/11/
 
Még nem enged ki magából, boldogan kérlel, hogy énekeljem el neki azt a dalt, amit akkor először, az ő varázslatos öléről, amellyel betelni nem tudok soha, és én teljesítem a kívánságát, énekelek és ő boldog, nagyon boldog!... Taroa is ilyen boldog lehetett, amikor azzal az asszonnyal hált, akit Kívül levőnek neveznek.”
 “Ő a maorik legendáriumában a tenger istennője” – magyarázom Álvaronak, aki elképedve figyel.
“Azután ilyen boldog lehetett akkor is a nagy Taroa, amikor együtt hált azzal a nővel, akit Belül levőnek nevezett.”
“A föld istennőjével” – mondom.
Álvaro nevet. – “A világ teremtése a társaság szigeteken. Fantasztikus.”
 “Amikor a Kívül levővel hált – magyarázza Pomare mély meggyőződéssel, – megszülettek a fekete felhők, a fehér felhők és világra hozták az esőt!… Amikor a nagy Taroa a Belül levővel szerelmeskedett, megszülettek a növények, a fák, bokrok, füvek és a virágok és megszületett a hegyeket óriási sapkaként borító köd, aztán megszületett az, akit Erősnek neveznek…”
“Ádám” – mondom Álvaronak.
“Őt követte az, akit Szépnek neveznek…”
 “Éva. Érted, nem? S ők megszerették egymást és szaporodtak. Mindenütt így megy ez!…”
“Az ő utódai vagyunk mi” – suttogja titokzatosan Noah és elpirul.
“Tudnod kell – mondom Álvaronak –, hogy összefüggő, világteremtéssel foglalkozó mítosz csak itt alakult ki. Még otthon tanulmányoztam például a Thurnwald – gyűjteményt /12/, ott nincs ilyesfajta, átfogó világmagyarázatot, világteremtést tartalmazó darab és nincsen a Thomson – gyűjteményben /13/ sem. Itt viszont több változatban le jegyeztem már a viszonylag terjedelmes és roppant izgalmas Taroa világteremtése című darabot (14), amely Taroa világteremtéséről beszél, majd együtt lefordítjuk, megéri, árad, mint a tenger vagy mint a te verseid.
Arról beszél, hogy a Nagy- Taroa - Igazság- Kútfeje- Föld- Megújítója…rengeteg alakban élt, de csak egyetlen Taroa volt, ő, fenn, lenn, világunkban és az alsó világban…
Arról beszél ez a gyönyörű költemény, hogy Taroa kagylóhéjában ült a végtelen időkön át, egyedül a sötétben…istenekért kiáltott és azok belőle születtek a sötétben. Ezért is hívják ama eget, az Istenek Egének…. És azután Taroa megteremtette a világot és Tuval együtt az első emberpárt…
“És az ők utódai vagyunk mi!” – ismétli boldogan Noah és olyan rajongva néz Álvarora, ahogyan hajnalban még rám nézett.
“Igen. Az övék. – Pomare lelkesen bólogat. – Csakhogy van itt valami, kár, hogy a tudós nincsen itt, már az előbb el akartam mondani. Taroa, aki válogatás nélkül szerelmeskedett minden nővel, aki csak az útjába került…”
“Akár Zeusz – szól közbe Álvaro elképedten. – Fantasztikusak ezek a nagy természetű istenek.”
“…így Ohinát is elcsábította…”
“A levegő istennőjét – magyarázom – aki a legszebb lehetett Taroa összes nője közül, mert továbbra is gyakran felkereste, s hosszan szerelmeskedtek, erről is szólnak a dalok…”
“Nászukból született a szivárvány – meséli tovább önfeledten Pomare –és a holdfény, azután a vörös felhők, a vörös eső s Tefatu, a földet mozgató gonosz szellem, aki a föld mélyéből hallatszó morajokkal tudatja, hogy máig él, még létezik s hamarosan kitör. Tefatu lehet az öt lábú láthatatlan pókszörnyeteg? – néz ránk és eltorzul az arca. – Csak egy Tefatu van, vagy több is…” (l4)
“Ha igaz Mora feltételezése, ha helyesen értelmezi Lovecraftot, akkor Tefatu az ötlábú szélszörnyeteg, hiszen a Dicső Faj tudósai szerint a Tefatuk, a szélszörnyetegek, vagyis a Mérhetetlen Vének örökké élnek, egészen a föld végső pusztulásáig. Ami azt jelenti, hogy most is élnek, ugrásra készen várakoznak valahol, a föld mély, sötét üregeiben és a hold arca egyik kijáratuk lehet, a felső világba…Arról viszont Lovecraft nem tesz említést, hogy a Dicső Fajjal és az Antarktiszt uraló csillagfejű szárnyas öregekkel (akik szintén nyugtalanul visszatérésükre várnak!) ellenségeskedő Mérhetetlen Vének, hogyan viszonyulnak az emberekhez?
Ellenségesen-e?!
Jelenthetünk-e mi egyáltalán bármilyen fajta veszélyt számukra, akiket a föld történetének legragyogóbb szellemei, a Dicső Faj tudósai sem bírtak legyőzni, pedig fantasztikus hadi arzenált fejlesztettek ki és éppen ellenük. Szólnak legendák arról, hogy bántották volna ezek a furcsa nyomokat hagyó, s bizonyára öt lábú lények (15) valaha is a maorikat?” – fordul a halász felé, aki feszülten figyel, láthatólag nem érti a kérdést.
Noah előzékenyen, a nyelvükön ismétli meg, noha a halász is jól beszél franciául, de most láthatólag nem teljesen érti mire vonatkozik a kérdés, megrázza a fejét.
“Ilyen esetekről nem tud – mondja –, de tény az, hogy a nekik felajánlott gyümölcsök, halak, rákok, sült malacok mindig eltűnnek a hold arca elől. Lehet viszont, hogy felelőtlen tolvajok lopják el őket s nem a láthatatlan lények…”
“Akikről egyébként azt sem tudjuk, hogy egyáltalán mivel táplálkoznak. – Álvaro széttárja a karját. – Erről is ki kell faggatnunk majd Lovecraft mestert, ha végre megérkezik.”
“És Fernandót mikor hívjuk ide?” – kérdezem türelmetlenül.
“Amikor megérkeznek a többiek is. Hárman, ehhez kevesen vagyunk, nem vagyunk elég erősek ahhoz, hogy a Felső Világból visszahívhassuk…”
“Honnan tudod?”
“Ő maga mondotta a halálos ágyán. Tudod, hogy közülünk egyedül én lehettem akkor mellette, testvérem. Azt mondta, drága Álvarom, ha szükségetek lesz rám, gyűljetek össze mindannyian, Ricardo is, António is, Cross, Search, Soares, Tejve bárója, Vicente Guedes és együtt hívjatok bennünket, engem, Albertot és Máriót, s ha tudunk, mindig eljövünk, hogy segíthessünk nektek.”
“Milyen lehet ott ahol ő van? – álmélkodik Noah. – Milyen lehet a Felső Világ, a másvilág, a túlvilág?”
“Ott ülnek a hidegben, reszketve, a holdban lobogó és a holdat vérveresre festő nagy űri tüzek körül és fáznak szegények, dideregnek, vacog a foguk és magányosnak, nagyon elkeseredettnek érzik magukat!…” – magyarázza szomorúan a halász és az arca csak akkor vidul fel, amikor váratlanul belép az ajtón Titi, a felesége.
Megcsókolja férjét, egy pillanatig hozzá simul, majd a megpucolt halra pillantva rám néz – “…hol süssük, künn a szabadban, nyílt lángon vagy a konyhában a serpenyőben?…”
“A konyhában – mondom. – Túl meleg van, a vendégeim még nem szokták meg?”
“Hol vannak? – pillant az asszony érdeklődve Álvarora. – Mert én egyedül ezt az urat látom.”
“Mora doktor úr lepihent, tudja ő most lábalt ki betegségéből, a hajóút is megviselte, a másik úr pedig vahinéjával ismerkedik…”
“Kivel?” – döbben meg az asszony, mint aki nem hall jól.
Noah felnevet.
“Tehurával – magyarázza a halász. – Noahval elmentek hozzuk, beszéltek a lány anyjával és az apjával, azt mondták egy feltételük van, tegye boldoggá a leányukat s egy hét múlva menjenek vissza, ha tényleg boldog, maradhat, ha nem otthon marad…”
“No hiszen – kacag Titi is, kivillantva egészséges fogait. – ettől nem kell félni, ez a mohó leány már most is nagyon boldog szerintem…Tudod jól – pillant Noahra –, mi a kedvenc dala?
 
’ Lustácskám!
Szeretnél velem hálni”
Akkor, hát rajta, gyorsan,
Üzenj értem, a vörös papagájért…’

Hát most megkapta a vörös papagáját…Miért ne lenne boldog?”
“Miért is ne lenne?” – nevetett Noah is, s nagy egyetértésben indultak ki a konyhába, megsütni a halat.
“A versemhez mit szólsz?” – fordul felém Álvaro.
“Mindig is szerettem azt, amit írsz. Van benne valami végtelen erő és áradás. A leveleimben és a verseimben igyekeztem is utánozni a modorodat, de én sokkal földhözragadtabb vagyok, mint te…”
“Nagyon meghatottál – mondta Álvaro és felállt. – Nemcsak azokat olvastam, amelyeket nekem írtál, hanem azokat is, amelyeket a többieknek. Téged, testvérem, megváltoztatott ez a sziget. Közvetlenebb lettél, megnyíltál. Ezért is jöttem én is ilyen szívesen ide. De az, ahogy a vagyonodat szerezted, az tényleg boszorkányos!…Megdöbbentő, hogy én sem, egyikünk sem gondolt rá…Egészen másként alakulhatott volna mindannyiunk élete, ha erre hamarabb rájövünk. A hajóroncsok, igen, az armada aranya.”
“A Borges ötlete volt…”
“Hálásnak kell lennünk, honorálnunk kell…”
“Már megtörtént. Kezdettől fogva úgy egyeztünk meg az összeg felét én kapom, a másik felén ő osztozik a három halász barátjával. Másokat veszélyes lenne bevonni, nehogy megszédüljenek a sok aranytól és ellenünk forduljanak. De az ő három gyermekkori barátjában vakon megbízhatunk, jó tengerészek, becsületes, vidám fiúk, s hálásak is, hogy ennyi pénzhez juthattak viszonylag kevés munkával…Bármikor számíthatunk rájuk s ami a legfontosabb tudnak titkot tartani, egyikük sem iszákos, nem kell félni attól, hogy valamelyik csapszékben, illetéktelen idegenek előtt eljár a szájuk. Másrészt a történet annyira képtelen, hogy amúgy sem hinné el senki…Borges megszervezte azt is, hogy kapják a pénz hivatalosan, bankon át Amerikából, mint örökséget. Ő maga személyesen intézte Bostonban az ügyet, így a fiúk hirtelen meggazdagodására volt elfogadható magyarázat és senki sem gyanakodhatott…”
“Vajon hogy jött rá ez a furfangos argentin költő a titkunkra?”
“Okos és tehetséges. Kitalálta.”
“ É s ő mire akarja fordítani a pénzét?”
“Létre akarja hozni a nagy bábeli könyvtárt, amelyben majd minden megtalálható lesz, ami létrejött az emberiség írásos kultúrájának végtelen történetében…”
Álvaro nevetett.
“Megyek és úszom egyet – szólt vissza válla fölül. – Elviselhetetlen ez a meleg. Nem jön senki?”
A halászra néztem. Bólintott. Szinte egyszerre álltunk fel és indultunk Álvaro után, s csak akkor nyugodtam meg valamennyire, amikor már mindhárman a hullámok között lebegtünk, s hallhattuk, hogy a kikötő felé tartó, egyelőre még apró játékszernek tűnő hajó kürtjének szavát.
Reméltem megjön Lídia, esetleg valaki más a meghívottak közül s eldöntöttem, ebéd után kimegyek a kikötőbe. Még órákba telhetett amíg a hajó befut, volt időm, csak azt nem tudtam eldönteni vendégeim közül kinek lesz kedve elkísérni? Campos és Soares el voltak foglalva új szerelmeikkel, Mora állapota pedig nem sok reménnyel kecsegtetett, fáradtnak tűnt, nyilván pihennie is kell, a séta, a tengerparton, a fullasztó melegben kétségtelenül nem tenne jót állapotának. Ami szomszédomat illeti, őt láthatólag teljesen lefoglalták a hold arcával kapcsolatos, hirtelen tudomására jutott információk, feszültnek, idegesnek tűnt és itt volt a felesége is, ki tudja mit tervezett délutánra ez a határozott asszony, akitől nem akartam volna elrabolni, órákra a férjét.
Akkor tehát, gondoltam egyedül megyek.
Álvaro felé fordultam, a hátán fekve lebegett a vízben, hunyt szemű arca olybá tűnt mint egy halotti maszk.
Megborzongtam.

4. Találkozás Drakulával

És akkor váratlanul árnyék takarta el a sugárzó napot, mintha egy hatalmas madár repült volna felettünk, a halászt, majd Álvaro elképedt arcába meredhettem, hátamra fordultam s észrevettem, hogy nem a titokzatos, repülni is tudó Mérhetetlen Vének takarják el a napot, hanem, bármilyen bizarrnak tűnik is, egy léghajó.
Találgathattam ki érkezik vajon vele: a rejtélyes, de mostanság sokat betegeskedő Lovecraft, a technikai érdekességek, újdonságok iránt oly érzékeny Borges, a várkastélyából, a falban fáradhatatlanul motozó patkányok, s a folyosókon ide-oda suhanó, fehér ruhás szellemek közül kimozdított báró, esetleg Lídia, Cross és (miért is ne?) az ismeretlen, balszerencsés Vicente Guedes, akitől Pessoa, érthetetlen módon megtagadta a nyilvánosságot, életre hívta, de megfeledkezett róla, volt is tehát, meg nem is, s hirtelen felrémlett előttem, hogy miféle kínokat állhatott ki szegény, az érthetetlen mellőzés éveiben, noha Az idegenség erdeje című poszt-szimbolista novellája, nem mindennapi tehetséget sejtetett. S ezért sem értettem a pálfordulás okát. Miért is nem adott Guedesnek lehetőséget Fernando?…
A part fele fordultam s gyors karcsapásokkal úsztam kifele. A léghajó egy darabig még fölöttünk lebegett, embereket láttam a kosarában, alulról piciknek tűntek, mint a játék babák, aztán a léghajó távolodni kezdett, a babákból ólomkatonák lettek, aztán eltűntek égő szemem elől, s a tengert tovább perzselte a tomboló nap. Hol szállhat le a léghajó? – töprengem, s fürdőlepedőmbe csavarodva lépegettem a ház fele. Amíg felöltöztem is ezen gondolkodtam, de képtelen voltam eldönteni.
“Akkor én most megyek, megnézni közülünk érkezett-e valaki!”
“Elkísérlek” – öltözött Álvaro is.
“Nem várjátok meg az ebédet?” – érdeklődött megdöbbenve Noah.
Legyintettem. – “Sietnünk kell – magyaráztam. – Nem szeretnék senkit megvárakoztatni. De ti nyugodtan ebédeljetek meg, ne várjatok ránk…Ki tudja mikor jövünk.”
“És nekik? – intett Noah az emelet felé és kacéran villant meg fekete szeme. – Vigyem fel az ebédet?”
“Majd lejönnek, ha megéheznek. Ne zavarjátok őket.”
A tengerparton indultunk el, izgatott a léghajó, vajon ki érkezhetett léghajóval a szigetre, Lovecraft, Borges, Tejve gőgös bárója?
“Lovon megyünk?” – kérdezte kíváncsian Álvaro.
“Gyalog – válaszoltam, elhúzva a szám. – Végre el akarom mondani  neked a Drakulával való találkozásunk, rettenetes élményéről írott versemet…”
“Kíváncsian várom – fordult felém érdeklődve Álvaro. – Levélben már írtál róla, de nem részletezted. Épp ideje, hogy megismerjem, noha engem soha nem izgatott a misztika, ellentétben Fernandoval, vagy veled.”
“Engem sem izgatott különösebben – legyintettem. – De hidd el el más volt!”
S ahogy egymás mellett sétáltunk, mezítláb a forró homokon, időnként meg-megmártózva a tengerben, elő szedtem a noteszem, és elkezdtem olvasni a szöveget.

Drakula kastélya

 Utazás Transsylvaniába. 1936 szeptember

1

Az Urubamba völgye, a tibeti barlang és a görög szigettengeren való
különös bolyongásaink után (itt találkozhattunk az élő szigettel)
Lídia különös kívánsággal lepett meg,
Drakula gróf kastélyát szeretné látni, a messzi Erdélyben,  ezer éves      tölgyek között, a feneketlen tó örökös gőzölgésében,
a fullasztó, soha teljesen fel nem szálló reménytelen ködben, s csak amikor arrafelé utaztunk egy szekéren és az oláh kocsis
köpködve morzsolgatta a nyakában lógó fokhagymakoszorút,
és a vastag aranyláncot, amelyen súlyos kereszt himbálózott,
döbbentem rá, amit én afféle regényes képzelődésnek hittem,
egy éjszakánként temetőkben kószáló,
különc skót író horrorba vaduló ábrándozásainak,
a vidék népének eleven valóság, folyamatos rettegés, örökös félelem.
A bozontos, ősz szakállú vendégfogadós,
(marcona alak különben, homlokán stigma,
egy régi kardvágás nyoma, ami kivörösödik, ha felemeli hangját,
ha ideges – mintha figyelmeztetni akarna a veszélyre!)
keresztet hányva igyekezett lebeszélni az utazásról.
Az erdők mélyén, higgyem el, nincsen semmi,
csak vaddisznók, farkasok, rókák, elhihetem ott soha nem járt senki,
nincs is örökké gőzölgő, feneketlen tó, kastély sincsen,
csak a föld füstölög örökké, mintha valóban tőzegláp lenne,
sajátságos módon az ember nem járta ősrengeteg kellős közepén.
amit valakik meggyújtottak egyszer, valószínű haramiák,
zsandárok elől menekülve és azóta ég, füstölög, szörnyű bűzöket lehelve!
És akkor még nem is beszélt a ködről, ami kiszikkasztja az elmét
és megfullasztja az álmokat a szívben…
Lídiát azonban nem lehetett lebeszélni.
Csillogó szemmel suttogta, béreljünk egy szekerest, csak találunk
olyan kocsist, aki nem fél, vagy kapzsisága erősebb a rettegésnél,
és  induljunk el, látni akarja az ősrengeteget, az ezer éves tölgyeket,
a füstölgő tőzeglápot és az örökké gőzölgő feneketlen tó partján álló,
ködben  fulladozó kínkastélyt!…Drakula gróf kastélyát.
És haladéktalanul találkozni akar a  homálygróffal,
a sötétség fejedelmével, hiszen velünk
sem a trachit kőtömbjeik között rejtőző, nyughatatlan inka istenek,
sem a tibeti barlang mélyén ólálkodó szörnyeteg jeti,
sem a misztériumok városának sikátoraiban gomolygó gólem,
sem a gondolatainkat befolyásoló görög sziget nem tudott elbánni,
miért félnénk akkor egy vámpírtól, aki minden valószínűség szerint
nem is létezik, csak a félelem, a rettegés,
a borzongás álmainak örökös vendége.
Csak a környék ostoba, elvadult lakói képzelegnek róla eszelősen…
És mosolygott, úgy, olyan elbűvölően, hogy ha akartam se tudtam volna
ellenállni kérésének…De akartam-e?

2

Hatalmas tölgyfák között kanyargott a süppedőkkel, gödrökkel teli út,
nagyokat döccent a szekér, de az kátyúkat és a keréknyomokat figyelve
kissé megnyugodtam, mégsem volt igaza a kocsmárosnak,
a szekérnyomok és maga az út is bizonyították valakik
                                               s korántsem szellemek,
mégiscsak járnak erre, mindezt nyugtalanítóan jelezték
az egymást elég sűrűn metsző keréknyomok. “Oare cine umbla aici,
si pentru ce?”(16) – fordultam érdeklődve a kocsis felé,
aki láthatóan megdöbbent, nem is képzelte, hogy beszélek anyanyelvén,
zavartan bámult rám, felváltva morzsolgatta a fokhagymákat
és a keresztet, kiköpött, “cine cine, domnisorule,
necuratul”(17) – böffentett,
s előhúzva kulacsát meghúzta, kérdőn nyújtotta felém,
megcsapott cujka szaggal vegyülő fokhagymaszagú lehelete,
undorom leplezve udvariasan utasítottam vissza,
s inkább szolgálati üvegemből ittam egy korty grappát,
még Velencében vásároltam néhány üveggel, mindenre felkészülve,
s nevetve mutattam meg, a még  Ravennában vásárolt,
régi, kivert agyú forgópisztolyomat, elvégre soha nem lehet tudni
és megcsörgettem egy kis gyolcszacskóban őrzött ezüstgolyóimat,
amelyek Pessoa szerint is, levélben nyugtatott meg, amikor utazásomról
értesítettem, “… egészen bizonyosan  földre döntik a vámpírt,
s akkor már nincsen más hátra, mint a gondosan meghegyezett karót
átverni beteg szívén. Ne féljek, nem lesz, nem lehet semmi baj,
nagy mágus barátja, az ördög szájánál rejtélyes módon,
nyomtalanul eltűnő Crowley is találkozott már démonokkal, szörnyekkel,
Drakulánál veszélyesebb sátánfajzatokkal is, s vele sem tudtak elbánni!
Csak egyre vigyázzak, legyek gyorsabb, mint a homálygróf,
a gyorsaságon múlik minden, Lídia élete is, sőt főként rá vigyázzak,
mert azt tudnom kell, velem Drakula akkor sem tudna elbánni, ha akarna,
rám nézve ez a találkozás semmiféle veszélyt nem jelent, mert én…”
Lídia – mintha kitalálta volna mire gondolok, talányosan mosolygott,  
és elkérte az üveget, ivott, arca kipirult, lélegzete felgyorsult
és nevetve nézett körbe. Akkor láttuk meg az első akasztott embert,
de Lídiának ideje sem volt felsikoltani,
amikor észrevettük a másodikat is, ez nő volt,
lábától fogva akasztották fel, lehulló piros szoknyája takarta arcát,
látni engedte viszont lecsupaszított szemérmét, aztán újabb és újabb
akasztottak következtek, nők, férfiak,
volt amelyik már régóta itt lóghatott,
a hollók kivájták már a szemét, s a húst is lerágták róla, de voltak még
teljesen épnek tűnő tetemek is, akikhez még nem fértek hozzá a madarak,
s csak koponyájuk szemürege követett kíváncsian, mintha ellenőrizni
akartak volna, egyszerre fordultak felénk s váratlanul ugyanolyan
zúgás hallatszott, mint a tibeti barlang előtt, a széljárta fennsíkon.
Idegesen néztem körbe, de képtelen voltam megállapítani
a zúgás eredetét, s azt se sejtettem az egyre nyugtalanabb kocsis
vagy Lídia hallják-e? Hirtelen szakadt meg az út is,
a félelemtől elsárgult arcú fuvaros
kérdőn nézett rám, világos volt, szekérrel innen már aligha
folytathatjuk utunkat. Fizettem, lekászálódtunk a szekérről,
s ő köszönés nélkül, idegesen csapott felnyerítő lovai közé.
A szekér nehézkesen fordult meg, mintha az erősödő zúgás
sem tudta volna elnyomni a minket eszelősen figyelő
akasztott emberek gúnyos röhögését. Megfordultam,
a szekér zörögve távolodott, váratlanul reccsenés hallatszott,
fél oldalára dőlt, mint egy süllyedő hajó s láthattuk amint a bal első kerék
begurul a fák közé és eltűnik a szakadékban. A kocsis káromkodva
kászálódott le a bakról, átkozódva rázta öklét a rengeteg felé,
valószínű arra, amerre Drakula kastélyát sejtette.
Ezek szerint mégiscsak létezett, s kimondottan neki,
az okkult erőknek tulajdonította, hogy szekere tönkrement,
majd nyögve mászott fel az egyik eloldott ló hátára,
s a másikat kötőféken maga után húzva, folyamatosan szitkozódva,
hamarosan eltűnt a délutáni szűrt fényben, a fák között,
a himbálózó akasztott emberek árnyai közé veszett…
Többé nem is láttuk. Nyomtalanul, megmagyarázhatatlanul tűnt el.
S a sziguránca buzgó nyomozói, néhány nap múlva, természetesen
minket is kihallgattak, de csak annyit tudtunk mondani,
hogy ahol az ösvény véget ért, elváltunk, különben is ideges,
rettegő kocsisunk a pénzt, amit fáradozásaiért fizettünk
meg sem számolva, azonnal visszafordult,
s köszönés nélkül hajtott tovább. Amikor szekerének kitört
az egyik kereke, átkozódva, lóháton folytatta útját,
halvány sejtelmünk sincs róla hová tűnhetett, mi történhetett vele!?
Lehet mégiscsak a farkasok tépték szét, egész este hallottuk
a közeledő-távolodó üvöltéseket, s láttuk is néha a fák között
az idegesen, feltartott fej jel üvöltő állatokat,
szőrük kékesen világított a hold ezüstös fényében,
amíg csak el nem borult az idő és ki nem tört a vihar.
“Miféle vihar? – döbbent meg a nyomozó s rágyújtott,
idegesen jegyezve fel valamit. – Tudniuk kell
akkor éjjel, de azokban a napokban, nem volt semmiféle vihar,
gyönyörű őszi idő volt, amilyen gyönyörű errefelé
a vénasszonyok nyara, vagy az indiánnyár egyáltalán lehet.”
És gyanakvóan bámult ránk, lehet mégiscsak titkos ügynököknek nézett?
De mit keresett volna két brazil kém a szép Romániában.
Ezt a vonalat valószínű ejtette s újra visszatért az eltűnt  fuvaroshoz.
Sorsáról azóta se értesültünk, még aznap tovább utaztunk a tengerpartra,
megnéztük a hisztriai romvárost, ahol kétezer esztendeje
a száműzött Ovidius hiába várta a felmentő hajót,
ott kellett élnie kopár vidéken, barbárok és kecskék között,
s az első hajóval elmenekültünk Isztambulba.

3

“Gyönyörű az idén a szeptember!” –  simult hozzám Lídia,
miután az átkozódó kocsis lovainak pata robaja elhalkult,
s mindent betöltött az erősödő, nyugtalanító zúgás.
Lídia vagy tényleg nem hallotta, vagy ha igen nem tulajdonított
különösebb figyelmet neki, ivott még egy korty grappát,  
igyekezett nem nézni a gúnyosan  röhögő akasztott emberekre.
“És most – néztem rá. A szemében örvénylő zöld körök között
fel-felvillantak a balsejtelem  lüktető pontocskái. – Most merre?”
Lídia arra fordult, amerre a kocsis, amikor öklét rázva, káromkodott,
a pokolbéli hatalmakat hibáztatva. “Talán ott lehet, arrafelé” – suttogta
és kézen fogva indultunk el. Az egyik akasztott ember ránk vicsorgott,
odamentem, de képtelen voltam megérinteni, kezem akadály nélkül
hatolt át a csontjain. “Nem is létezik! – nevetett Lídia. – Illúzió érted,
hallucináció, érzéki csalódás. Velünk valaki játszik, talán Drakula gróf,
aki megneszelhette, hogy érkezünk s most elszórakozik velünk?…”
A hatalmas tölgyek között utolsókat villant a nap,
a lombréseken szemünkbe villant a fény,
megvilágítva, már-már kimerevítve a vérző avart.
“Hamarosan alkonyodik” – jegyeztem meg –, estig mindenképpen
el kell érnünk a kastélyt, hanem kóvályoghatunk a sötétben.
Lídia nevetett. Mindenre gondoltunk, volt nálunk
négy zseblámpa is, tartalék elemek, rakétapisztolyok, gyertyák
“Majd csak lesz valahogy  nyugtatott meg Lídia –, de sötétben nem  
maradunk az biztos, vendéglátónk világít majd nekünk,
esetleg felgyújtja az erdőt is, legyen világosság!…”
Az erősödő zümmögést hirtelen farkasüvöltés nyomta el,
de nem ijedtünk meg, erre is gondoltunk, elvégre nem a
bécsi promenádra jöttünk, hanem az erdélyi ősrengetegbe.
Minden eshetőségre készen, levettem a vállamról
belga vadászkarabélyomat és csőre töltöttem.
Mintha újra hallottuk volna a közeledő farkasüvöltés
és az elállíthatatlan, egyre nyomasztóbb,
monoton zümmögés közepette is,
a nem is létező akasztott emberek esztelen röhögését.
A homályban mintha alakok kóvályogtak volna a fák között,                        
s fejünk fölött hatalmas fekete madarak köröztek önfeledten.
Megdöbbentő volt hogyan nem kavarodnak a hatalmas tölgyfák
hálószerűen összeboruló, sűrű lombjai s vaskos ágai közé,
hogy repülhetnek olyan lidérces nyugalommal,
olyan eszelős magabiztossággal az agg,
több száz esztendős faóriások között,  szemük mindenesetre
vörösen világított, mintha nem is lettek volna élő madarak,
mintha valakik lampionokat szereltek volna szemük helyére,  
s a sűrűből, a farkasüvöltést is elnyomva, gúnyos hahota hallatszott.
Valaki kétségtelen  – számunkra egyelőre megmagyarázhatatlan módon.
minden lépésünket figyelte, s jól hallhatóan derült botladozásainkon.

4

Lídia ennek ellenére, vagy talán éppen azért, hiszen megismertem már,
mindig is élvezte a veszélyt, a különös helyzeteket, a kihívásokat,
láthatólag élvezte az egészet, szorította a kezem, nevetett.
Eltűnt a nap. Hirtelen hullott ránk a sötétség.
A homály szobrai szörnyetegeket formáltak,
sárkányokat, orrszarvúkat, dinoszauruszokat,
de nem is hederítettünk rájuk, fáradhatatlanul lépegettünk tovább
a süppedő avarban, a mohaszőnyegen, a fák között,
a karvastagságú gyökerekben botladozva.
Elmaradtak a gúnyosan röhögő akasztott emberek is,
a vörös szemű fekete madarak is eltűntek a tintaszínű égről,  
elhallgattak a nyughatatlan éhes farkasok is,
ha ugyan egyáltalán léteztek és nem a hallucináció
orgonáló, fogukat csattogtató részei voltak?!
A hahota sem hallatszott többé, mintha már nem ólálkodott volna
körülöttünk a sötétség fejedelme,
csak a tibeti fennsíkra emlékeztető,
titokzatos zümmögés erősödött egyre,
s amikor hirtelen füstszag csapott meg, fellélegeztem.
Ha ez a láp lesz, már nem lehet messze a kínkastély.
A fák közül hamarosan kiértünk egy tisztásra,
ahol a tőzegláp kezdődött. Méteres, félméteres,
lila vagy veres sipkás koboldokra emlékeztető
lángok lobogtak, kékes-bordó lidércfények villóztak,
füstölgött, senyvedve égett, szikrázott körülöttünk a füstölgő talaj,
ráadásul váratlanul az ösvény is megszakadt. Megtorpantunk,  
kérdőn meredtünk egymásra, fogalmunk sem volt merre  tovább?
Elővettem a zseblámpát s fényénél néztünk körbe,
aztán megindultunk a láp mellett, az egyre szúróbb,
kellemetlenebb füstben, aggasztott a süppedékes talaj is,
de váratlanul egy hatalmas óriási, fekete ernyőre
emlékeztető fa mellett megtaláltuk az ösvényt,
s magunk mögött hagyva a fel-fellobbanó lángoktól megvilágított,
füstölgő tőzeglápot, újra több száz esztendős mamut fák között
araszoltunk előre, óvatosan kerülgetve a karnyi vastagságú ,
kígyókat formázó gyökereket.
                                              Váratlanul halkult el a zümmögés
és újra egy rétre érve ki, megláttuk a ködben gomolygó,
furcsa, leginkább középkori lovagvárakra emlékeztető kastélyt.
                                              Ablakszemei vörösen világítottak,
a nyitott ablakokban libegtette a huzat, vagy a hirtelen feltámadó
és a ködöt kíméletlenül cafatokra szaggató, ide-oda hajlítgató szél,
az elszabadulni vágyó madarakként csattogó fehér függönyöket.
Gyorsabban lépegettünk, már-már futottunk a fel-felszakadozó,
szörnyeket, ősállatokat formázó ködben, de a titokzatos kastély,
ahelyett, hogy közeledett volna távolodott,
                                             mintha játszott volna velünk,
s bárhogyan is igyekeztünk, nem tudtunk közelebb kerülni hozzá,
ezért valahol a rét közepén állottunk meg,
magányos középpontként magányos körben (18)  
s előszedve a távcsöveket figyelni kezdtük a kastélyt.
Egy férfit láttunk, amint éppen kimászik a toronyszoba kerek ablakán,
s arccal lefelé araszol a kastély falán, mint egy óriási fekete pók.
Érthetetlen volt hogyan nem zuhan le? Köpönyege szétterült,
mintha hatalmas szárny lett volna, látni engedve skarlátvörös bélését,
amely, mint vasreszeléket a mágnes vonzott magához,
s már nem is csodálkoztunk azon, hogy egyszerre ott állunk
a kastély kapuja előtt, s fölöttünk, a természet törvényeinek
fittyet hányva, ott lebeg, a falat alig érintve,
a fekete köpönyeges férfi és megint meghallottuk
gunyoros nevetését, de még mindég nem fordította felénk az arcát,
mögöttünk újra felhangzott a félelmetes farkasüvöltés
és hátukon az előbb látott, nem is létező akasztott emberekkel,
megjelentek a rémisztő, orrfacsaró bűzt árasztó fekete madarak is.

5     

És akkor hirtelen ott állott előttünk rejtélyes házigazdánk,
mintha leugrott vagy inkább iderepült volna  a falról,
fekete, vörös bélésű köpönyegét lobogtatta az egyre erősebb,  
már-már orkánszerű szél és a tintaszínű, riasztóan setét égen
fehér villámok cikáztak. Megfejthetetlen, villogó kérdőjelek.
Ott állott előttünk, négy lépésnyire, a zsebemben szorítottam
a csőre töltött pisztolyt, minden azon múlik, ötlött fel bennem
Fernando tanácsa, hogy ki lesz a gyorsabb, te vagy ő?
Csuklyáját követhetetlenül gyors mozdulattal rázta le a fejéről
és megláttuk az arcát, simára borotvált, fekete hajú férfi volt,
elsőre feltűnő, denevérszerűen megnyúlt, hegyes végű fülei
úgy mozogtak, mintha valami számunkra nem hallható
hangokat figyelt volna. Talán egy pokolbéli vonósnégyes
játszotta kastélya nagytermében a Pisztrángötöst.
Egyszerre mi is meghallottuk a csodálatos muzsikát,
megdermedtünk, elgyengültünk a gyönyörűségtől.  
“Ez nem lehet igaz! – suttogta Lídia, és remegni kezdett. –
Egy zenebolond vámpír, hát ezt senki sem fogja elhinni…”
A homálygróf ránk pillantott, fekete szemében
a téboly vörös körei tomboltak, mintha hangyabolyok
mozgolódtak volna szembogara mélyén. Beleszimatolt a levegőbe.
Akkor éreztem meg arcomon az első esőcseppeket,
egyfolytában villámlott és dörgött, tudtam percek múlva zuhogni fog
s nem lesz más megoldás, ha nem akarunk bőrig ázni,
be kell mennünk a kastélyba, el kell fogadnunk invitálását,
már ha egyáltalán behív, ha egyáltalán vendégül akar látni?
“Aha, szóval te vagy az a brazil költő, civilben hajóorvos,
akit egy különc, misztikus lisszaboni poéta talált ki
– jegyezte meg furcsa mély hangján, s nevetni kezdett. –
Ő pedig – pillantott Lídiára, vadul és gyűlölettel
mint vad a zsákmányára –, a szerelmed, jobban mondva a múzsád?!”
Bólintottam és úgy markoltam a pisztolyt, hogy megfájdult a kezem,
tudtam szükség esetén a zseben keresztül is lőhetek,
                                               hat golyó van a tárban,
az ezüstgolyók okvetlenül elgyengítik, leesik a földre, elalél,
percekre tehetetlen lesz, s ez elég idő ahhoz, hogy beteg és álnok
szívébe verjem az előkészített, még a fogadós szolgája által,
utasításomra kihegyezett, hátizsákomban rejtőző tölgyfa karót.
Nevetett, mintha kitalálta volna mire gondolok,
mintha olvasott volna gondolataimban,
szájából baljósan villantak elő tűhegyes fogai.
“Miért jöttél – nézett rám s többé nem is foglalkozott Lídiával,
mintha számára nem is létezett volna. – Meg akartál ismerni?
Beszélgetni akarsz rólam? Írni?
                                              Vagy meg akarsz ölni, Ricardo Reis?!
Tényleg azt képzeled, habókos mesterednek igaza van,
az ezüstgolyó átmenetileg lelassít, s te, amíg ájultan fekszem a földön,
átverheted a hátizsákodban rejtőző karót a szívemen,
de tévedsz, én hallhatatlan vagyok, tehát sebezhetetlen,
engem emberek sem tudnak elpusztítani,
nemhogy egy se nem ember, se nem szellem…”
Gúnyosan vigyorogva hallgatott el, kutakodva nézett rám,
igyekeztem nem pillantani fekete szemébe,
melynek halálosan fenyegető vörös körei,
ezek a miniatűr, eszelős hangyabolyok
örvényként szippantottak volna magukba…
Akkor már zuhogott. Megfordult. Nesztelenül tárult ki a kapu,
válla fölül szólt vissza: “gyertek!” S mi, mint akiket megbabonáztak
remegve követtük. A hatalmas terem üres volt,
nem voltak sehol a zenészek, de Schubert
bűbájos muzsikája egyre zengett, sehogyan sem akart véget érni.

6

“Nincs mitől tartania – nézett Lídiára gúnyosan a homálygróf –
feletted pedig, kedves Ricardo – meredt rám és vigyorgott –,
nagyon jól tudod, (értesülhettél már róla mesteredtől
vagy nemtődtől, az apádtól , nem is tudom hirtelen hogyan
nevezzem Fernando Pessoát, aki szép verset írt
a rózsakeresztesekről és Cristian Rosencreutzról!)
nincsen hatalmam, s érthető okokból nem is érdekelsz.
De az a szonett! A szonett!…S hirtelen felemelkedve
mély, búgó hangján mondani kezdte Fernando versét:

                 “Majd ébredvén az álomból, hogy éltünk,
                   megtudjuk-e, hogy mik vagyunk, mi volt
                   a testbe-hullás, éjbe merülésünk.
                   Mi lelkünkre vakságot lakatolt.
                és mindannak, mi feltűnt, folyt és eltűnt,
                titkolt igazságát megértjük  ott?” (19)

Elhallgatott, tapsolt, két meztelen lány jelent meg,
derékig érő vörös hajukat borzolta a huzat,  
egyikük kezében egy flaska volt, társnője kezében
nagy ezüstálca a poharakkal. Leplezetlen érdeklődéssel,
mohón bámulták Lídiát, rám ügyet se vetettek.
A gróf röhögve tessékelte ki őket, töltött.
A metszett kristálypoharakban fenyegetően csillant meg a vörösbor.
“Rajna menti – magyarázta, felemelve poharát. – l848-as évjárat,
jó esztendő volt az, mozgott a föld Európában s a szőlőszemeket
nemcsak a nap érlelte, de a szabadságvágy és a honfibú is. Proszit.”
Felemeltük poharainkat és a Drakuláéhoz érintettük.
Koccintottunk. Ittunk Noha éreztem, nem szabadna
elfogadnunk a kihívást, meg kellene maradnunk
a grappa mellett, ki tudja mivel kínál a vámpírfejedelem?
Megszédültem, hirtelen fordult el előttem a terem
és egy trópusi szigeten, egy nagy, földbe ásott kőfej előtt
dideregtem, az ötven  fokos hőségben.
“Megmutattam a jövendőt – magyarázta a gróf szívélyesen,
Lídiára pillantottam, tágra nyílt szemekkel bámult a semmibe,
láthatólag nem volt magánál. – Hamarosan találkozol
a hold arcával  és ez döntően változtatja meg az életed,
s korántsem csak a tiedet, kedves Ricardo, a barátaidét is,
                                              de lehet, hogy az egész világét.
Sok minden múlik rajtatok, heteronimákon is. Vigyázz!”
Merően nézett rám s amikor idegesen érdeklődtem
hol és mikor történik mindez, széttárva karját elvigyorodott.
“A szellemvilágban nálam hatalmasabb erők mozdultak meg,
többet nem mondhatok…És akkor se mondhatnék, hidd el,
ha látnám a jövőt. De nem látom.
Nem tudom biztosan mi fog történni kedves Ricardo Reis. Vigyázz!…”
És újra mondott szomorúan egy passzust Fernando előbbi verséből,
amely láthatólag mélyen megérintette, hiszen kívülről tudta:

                  Az árnyékok árnyék-testekre vágynak,
                  hogyan is éreznék, a test valóság?
                  Árnyék kezem csak árnyékod után kap,
                  de távollét, üresség e tapintás.
                  E zárt lélekből minket ki ereszt ki?
                  Vakon füleljük a túlnani zaját.
                  …S az ajtó nyitva? Hogyan? Nem rekeszt ki?”(2o)
    
Szomorúan hallgatott el, félrehajtott fejjel rám vigyorgott és tapsolt.

7

Lídia mint egy alvajáró felemelkedett, mellém sétált, én is felálltam,
átöleltem és hirtelen újra ott voltunk az évszázados fák között,
a feneketlen tó partján, semmi nem emlékeztetett az éjszakai viharra.
A nap tombolt, úgy, olyan erősen, mintha az elkövetkezőkért
akart volna kárpótolni. Előhúztam zsebórámat nyolc óra volt,  
holott számításaim szerint éjjel tizenegy felé találkoztunk
a sötétség fejedelmével, tehát, ha valakinek, akkor a holdnak,
Szelénének, Lunának, ezüst istenasszonyunknak kellene tündökölnie
a tó antracit tükrében, hiszen nem telhetett el annyi óra,
röpke látogatásunk alatt. “Fáj a fejem – tért magához Lídia –,
borzalmas álmot láttam Ricardo, te egy szigeten voltál,
szemben egy hatalmas kőarccal és láthatatlan lények
köröztek körülötted, láthattam furcsa, ijesztő, szokatlan,
mert ötszögletű nyomaikat is a porban.
Menjünk innen!…Félek!” Ivott egy korty grappát.
“Én úszom egyet, hogy térjek magamhoz!…”
Ezt javasolnám neki is, levetkőztem, beugrottam a vízbe,
hideg volt, hallottam ő is vetkőzik, követ, sokáig úszkáltunk,
a tiszta vízben jól látszottak alattunk az ölnyi mélységben
összegabalyodó árnyékaink, majd megszárítkoztunk a napon,
úgy ölelve egymást, mintha a másik pillanatban
el is veszíthetnénk, úgy, olyan szokatlan hévvel
és szenvedéllyel, ahogyan addig még soha,
még a tibeti barlang előtt sem az esőben,
miután szerencsésen szabadultunk meg a jetitől,
aztán felöltöztünk, visszasétáltunk a faluba,
most sokkal rövidebbnek tűnt az út. Sok emberrel találkoztunk,
keresztet vetettek amikor megláttak és sietősen tűntek el,
csattantak a kapuk. A fogadós döbbenten nézett ránk,
már a csendőrség, a katonaság, a sziguránca is önöket keresi! –
jegyezte meg. –  Tíz napja tűntek el! Hol voltak, Reis úr?
Kiadták már az országos körözést is,
azt hitték rablótámadás áldozatai lettek!…
                                              “Élünk!” – nevettünk
és tojásrántottát, túrót, paradicsomot, paprikát, bivalytejet
kértünk reggelire. Farkasétvágyunk volt, mintha tényleg,
napok óta nem ettünk volna, s szokatlan szomjúság gyötört.
Aztán felmentünk a szobánkba, de nem aludhattunk sokáig,
mert felköltöttek a nyomozók s eltűnésünk,
és az elveszett fuvaros után érdeklődtek.
Nem hitték el, hogy a fuvarostól tíz napja elváltunk,
azt se értették hogy hol voltunk és mit csináltunk tíz napig?
Hümmögtek, jegyezgettek. “Nászutasok?” – kérdezték,  
végül felírták a címünket, ha valami történik majd, ígérték,  
a követségen keresztül értesítenek. Lehet mégiscsak kémnek néztek
volna bennünket? Ki tudja mely nagyhatalom zsoldjában álló
titkos ügynököknek, de távozásunk elé nem gördítettek akadályt,
és mi azonnal tovább utaztunk a csodálatos román tengerpartra –
s miután megtekintettük a romvárost, ahol két ezer esztendeje,
szegény Ovidius nézhette, balcsillagzata vacogó fényénél,
reménytelen arcát a tükörben, várva a gályát, de nem jött
a felmentő levél – azonnal hajóra szálltunk
és elmenekültünk Isztambulba.
Hetek múlva jött egy értesítés a román parancsnoktól,
átfésülték az egész rengeteget, a füstölgő tőzegláp után,
valóban találtak egy hatalmas tisztást, de ott
nem volt semmilyen kastély és a tavat se találták meg,
a fekete tavat, amelyben, mint mondottuk, fürödtünk,
távol áll tőle, hogy kételkedjék szavainkban,
de javasolja, saját érdekünkben forduljunk idegorvoshoz.
Elhallgattam.
Némán meredtünk egymásra.
Álvaro az ötven fokos hőségben is reszketett az idegességtől.
“Persze még nincs kész – védekeztem ernyedten, barátom mozdulatlan arcából nem tudtam következtetni semmire és ez zavart. – Még sokat kell dolgozni rajta. S lehet, hogy nem is vers. Nem is tudom. Az élmény olyan intenzív volt, hogy…”
“Ugyan! – legyintett Álvaro. – Nem olyan mint az eddigi ódáid, de az itt írt egyéb verseid sem teljesen olyanok. Úgy látszik a rejtelmes sziget nagy hatással van rád, amin nem is csodálkozom. Ez a Drakula azonban…”
De nem fejthette ki (még) véleményét a versről, mert a mólón megláttuk az argentin költőt. Jorge Luis Borgest, kis vézna emberke álldogált mellette feje fölött hatalmas fekete ernyővel, hátrább egy magas lovaglócsizmás férfiú várakozott.
“Tejve bárója, Borges és Lovecraft” – súgtam a még mindég remegő Álvaronak és megindultam feléjük.
“És Lídia?”
“Valószínű Cross, Search és Guedes társaságában jön, az esti hajóval.”
“Reménykedjünk –sóhajt Álvaro, még mindég a történetem hatása alatt. –De nem bántad meg, hogy nekem adtad a szép Noaht. Egy istennő…”
“Ugyan – legyintek. – Csak Lídia meg ne tudja, hogy volt valami köztem és a lány közt.”
“Tőlem ugyan nem tudja meg, erről biztosíthatlak – súgja Álvaro, s érdeklődve fordul az érkezők felé. – Ami azt illeti Borges hamar ideért s elhozta a két különcöt is. Egy varázsló ez az ember.”
“Több annál – mondom lelkesen. – Majd megismered…”

5. A léghajó utasai

 Álltunk tőlük úgy tíz-tizenkét méterre és kíváncsian bámultuk egymást, majd Álvaro felemelt kézzel intett és megindult feléjük, alig tudtam követni.
“A báró urat már volt szerencsém megismerni – harsogta és összeölelkezett a magas, sovány, lovaglócsizmás, fekete kabátos úriemberrel, aztán Borges és Lovecraft felé fordulva meghajolt és kezet nyújtva mutatkozott be – Álvaro de Campos vagyok.”
 “A verseidet ismerem, barátom – hunyorgott a fehér öltönyben is verítékező Borges, a tűző fényben, s kezét szeméhez emelve figyelmesen tekintett testvéremre. – És Ricardo is sokat beszélt rólad, különleges képességeidről. Fernando is büszke volt rád…”
 “Lovecraft” – hajolt meg az alacsony termetű, sovány, sápadt arcú, vadászkabátot, térdnadrágot és bizarr csatos cipőt viselő író és kíváncsian meredt ránk. – A repülőn volt időm tanulmányozni költeményeiket, de társaik írásait is, mint a báró úr, mint Mora úr figyelemreméltó gondolkodó, maguk viszont kiváló költők, Pessoa barátom, akivel egyébként Crowley titokzatos eltűnése után sűrűn leveleztem, büszke lehet önökre. – Elhallgatott, hatalmas fehér zsebkendőt húzott elő zsebéből, verítékező homlokát törülgetve. – Ami előtt elmennénk a birtokára, innék valami hűsítőt – tette még hozzá, halkan, szinte bocsánatkérően. – A gyógyszereimet is be kell vennem!…Beteg vagyok, állapotom bármikor válságosra fordulhat, kimerített a repülőút is, noha sokat írtam róla, most ültem először igazi repülőn.”
“Akkor tehát nem léghajóval jöttetek? – bámultam kíváncsian Borgesre. – Mert egy-másfél órája láttunk lebegni egy léghajót is a sziget fölött.”
“Nem – ingatta a fejét Borges s nevetett. – Amikor megkaptam utolsó leveledet, léghajóval elutaztam Amerikába, megismerkedtem Lovecraft úrral, feltártam neki a helyzetet és úgy döntöttünk, bármennyire is rossz idegállapotban van, haladéktalanul ide kell utaznunk. Béreltem egy repülőgépet és azzal jöttünk. Ez talán nem fontos, részletezem még, ha ugyan kíváncsiak vagytok rá…”
“És a báró úr, hol csatlakozott hozzátok?”
“A lisszaboni repülőtéren – zengett fel a hórihorgas báró baritonja. – Borges úr sürgönye és a te leveleid meggyőztek, hogy el kell jönnöm, egyszerűen nem térhetek ki.”
“Vásároltam egy jachtot is, ahogy megbeszéltük, áramfejlesztőt is, hűtőgépet, ventilátorokat, dzsipeket, napelemeket, alkatrészeket egy szélturbina építéséhez. S bármennyire meglepő egy hidroplánt is – magyarázta Borges. – Jövő héten érkeznek a fiúk, a hajóval, s hoznak mindent.”
“Épp most sürgönyöztem Önnek – fordultam Lovecraft felé és fejemmel a velünk szemben lévő vendéglő teraszára mutattam – Amíg iszunk valamit, elolvashatja, hiszen nyilván most van úton, az ön lakása felé, az éteren át…”
Nevettünk.
“Éppen azt furcsálltam – motyogta az író, s botladozva indult a terasz felé. – Hogy nekem nem írt minderről, pedig a neve nem ismeretlen előttem, a megboldogult Fernando sokat írt önökről…”
“Olyan gyorsan történt minden – magyaráztam – Azt is hittem túlhaladnak az események.”
Leülünk a teraszon egy napernyő alá, Lovecraftnak limonádét rendelek, Tejve bárója száraz fehér bort kér, Borges és Álvaro sört, kis tétovázás után és is csatlakozom hozzájuk.
Lovecraft elkéri a kéziratot és belemerül, majd, miután elolvasta döbbenten fordul felénk. – “Hihetetlen – mondja. – De mesélje el, kérem a legelejétől, hogyan jött rá egyáltalán a bálvány létére?”
“Mondottam már – mosolyog Borges. – Ricardo orvos is és bizonyos angol tengerészek, akik a dzsungelben kóvályogtak találkoztak a rejtélyes, a bennszülöttek által a hold arcának nevezett bálvánnyal, aki (!) mindenkire másként hatott. A matrózok álomkórt kaptak tőle, a nap bármelyik órájában, bárhol, bármikor tehetetlenül álomba zuhantak, ami idegesítette őket, hiszen ilyen állapotban egyszerűen nem hajózhattak ki, nem gyakorolhatták mesterségüket. Orvosi tanácsot kérve keresték fel Ricardot, aki azonnal ellátogatott, az egyik bátor yorki tengerésszel a helyszínre és megtekinthette a bálványt, Ami versei, levelei, naplófeljegyzései is tanúsítják hihetetlen hatást gyakorolt rá…”
 “Ráadásul engem – jegyzem meg óvatosan –,álmatlansággal büntetett a bálvány. Azóta nem bírok aludni s ha elalszom bizarr álmaim vannak, látom például a víz alatt fekvő Cthulhut, amint merőn néz rám a víz nagyítója alól!”
 “Sok mindent megtudtunk a bennszülöttektől is, Ricardo szomszédaitól. Pomare, aki egyszerű halász létére kiválóan beszél franciául, mert szerzetesek nevelték, akárcsak barátnőnket, a gyönyörű Noaht, őt persze apácák, elmondta, hogy különös babonák fűződnek a bálványhoz, közelében néha rémületes, füttyögő hangok hallatszanak, aztán szélvihar támad, ami napokig is eltarthat, utána mindig megzavarodva jelennek meg, nagy számban a halak, s olyankor mindenki, a sziget apraja-nagyja halászik…Amikor viszont kitisztul az idő, a bálvány elé ajándékokat, gyümölcsöt, sült halat szoktak lerakni, amolyan adományként. Ezek általában másnap reggelre el is tűnnek, helyükön és körülöttük a homokon, amíg csak el nem mossa az első eső, furcsa, ijesztő, ötszögletű lábnyomokat látni….”
“Van azonban valami más is – szólalok meg én is, hideg söröm kortyolva. – Szeptember végén barátnőmmel, Lídiával, a messzi Transsylvániába látogattunk, felkeresni Drakula gróf állítólagos kastélyát Mindezt egy hosszú versben is megírtam, majd elolvashatják…A lényeg, hogy különös körülmények között ugyan, de tényleg találkozhattunk a sötétség fejedelmével, aki hipnotikus erejével bizarr látomásban részesített, egy bálvány előtt állottam ebben az álomban, azt sem tudva, hol vagyok? Amikor magamhoz tértem elmondotta, hogy a szellemvilágban nagy a felbolydulás, de vannak nála hatalmasabb erők is, részleteket nem árulhat el, de vigyázzak…Mivel Lídia is engem látott egy furcsa földbe süllyedt, óriási, kőből való emberfej előtt, amelynek borzalmas, már-már elviselhetetlen volt a tekintete, azt hittük képzelgés az egész, a vámpírkirály egyszerűen hipnotizált bennünket. És eljátszott velünk. Mindezt jelentenünk kellett a hatóságoknak, hiszen a fuvaros, aki a rengetegbe hajtott velünk, de egy idő után, amikor a szekérnyomok megszűntek visszafordult, s mialatt mi, Drakula vendégszeretetét élvezhettük, nyomtalanul eltűnt. Tudomásom szerint, azóta se került elő. Mintha egyszerűen elnyelte volna a föld!… A sziguránca és a katonaság később, a fuvarost keresve, de talán azért is, hogy megnyugtathassák a környék babonás népét, nagy erőkkel átkutatta a rengeteget, de a kastélyt és a mellette lévő, fekete vizű tavat, amelyben zűrzavaros éjszakánk végén, kora reggel, Lídiával meg is fürödtünk, nem találták, s emiatt, azt javasoltak az udvariasan szarkasztikus román tisztek, hogy haladéktalanul forduljunk idegorvoshoz. Velünk valaki játszik, az is lehet, hogy felajzott érzékeink és képzeletünk…Amikor viszont először láthattam meg a földbe süppedő, hatalmas fejet, megrendültem, pontosan ezt láttam abban az álomban, amit Drakula gróf idézett elő…S mintha hallottam volna a vámpír különös, mély, rekedtes hangját is, hogy vigyázzon Reis doktor, vigyázzon! Igen, bármennyire is furcsán hangzik, de ezt ismételgette a homálygróf, hogy vigyázzak, vigyázzunk, nagy változások következhetnek be, életünket de az egész világ életét befolyásoló, rettenetes, elképzelhetetlen események!…”
Lovecraft, aki feszülten figyelt, s közben egy kis noteszbe szélsebesen jegyezgetett is, udvariasan türelmünket kérve, maga elé húzta fekete füzetemet és elkezdte olvasni a verset.
Átültünk egy másik asztalhoz, hogy ne zavarjuk.
Borges bizalmatlanul, hunyorogva bámult rám – “Nem ittatok ti, akkor éjszaka túl sokat?” – kérdezte.
“Vagy – érdeklődött komoran Tejve bárója –, nem használtatok valami ajzószert, kokaint, ópiumot vagy más kábítószert?…”
“Bízhattok a testvéremben – kelt védelmemre Álvaro. – Ő és Lídia nem iszákosak, nem is kábítószer élvezők. Én ismerem őt, ő is én vagyok.”
“De tényleg ittunk néhány korty grappát, az éjszakai erdőben, amíg a titokzatos kínkastélyt kerestük, és maga Drakula gróf is megkínált egy pohár l848-as évjáratú, Rajna menti vörösborral. És valóban utána kerültünk abba a furcsa, révült, sokkos állapotba.”
“Azt maga a vámpír is előidézhette, a Rajna menti vörös nélkül is – ingatta a fejét Borges. – És tényleg nem bántotta Lídiát?”
“Nem – mondottam határozottan. –Reggel, amikor magunkhoz tértünk kábulatunkból, a csodálatos tengerszem, a fekete vizű a tó partján, s döbbenten bámultuk egymás tükörképét az antracit víztükörben, megdöbbenve, hogy hogyan eshetett ki nyolc-tíz óra az életünkből, gondosan megvizsgáltam szerelmem nyakát, de nem voltak rajta harapásnyomok, teste egyéb részein sem voltak sebhelyek…S maga, a sötétség fejedelme se volt agresszív, inkább szarkasztikus, de az is látszott, hogy komolyan óvni akar valamitől.”
Lovecraft visszaül az asztalunkhoz, tűnődve mered rám, kíváncsiság lobban fel a szürke szemében.
Borges átveszi a füzetet s belemélyed. Őt láthatólag nem zavarja, hogy közben beszélgetünk, sőt annyira leköti a szövegem, hogy átmenetileg söréről is megfeledkezik.
“Egy bizonyos: valami egészen furcsa történik itt – szólal meg Tejve bárója, borát kortyolva. – Olyasmi veszi kezdetét, aminek soha nem szabadott volna el sem kezdődnie. Nemrég, éjszaka, a teliholdat bámulva, kastélyom toronyszobájának kerek ablakából, arról elmélkedtem kedves barátaim, hogy a modern ember, amikor boldogtalan – és mikor nem az? – pesszimista is!…Rádöbbentem hogy van valami hitvány és arcpirítóan lealacsonyító abban, hogy fájdalmainkat az egész világmindenségre kivetítjük. Ebben valami aljas önzés nyilvánul meg, hiszen azt feltételezi, hogy a mindenség bennünk van, hogy az én valamiféle központi összefoglalása, vagy jelképe a mindenségnek. És lám, hirtelen olyan dolgok veszik itt kezdetüket, amelyek az egész általunk felfogott s mint kiderült képzelt mindenséget veszélyeztethetik.(21) De most már én is kíváncsi vagyok a Drakula gróffal való találkozásod történetére – mosolyog és elvéve Borges elől a füzetet, felemelkedve egy távoli asztalig imbolyog, a terasz sarkában állapodik meg, csíptetőt biggyesztve jobb szemére, türelmetlenül olvasni kezdi szövegem.
“Neked Ricardo már régóta novellákat kellene írnod – mondja tűnődve Borges. – Hidd el, ez nem jelenti azt, hogy le kell mondanod a versről, én se mondtam le, de vannak dolgok, mint például ez a bizarr élményed is, találkozásod a sötétség fejedelmével, melyek egyszerűen prózába kívánkoznak. Nem azt mondom, hogy ez nem vers, de bizonyosan nem is hasonlít eddigi verseidre…Tulajdonképpen már ez is egy történet, és ilyen az itt írott verseid között is van, gondolok elsősorban az élő sziget- tel való találkozásotokra, ahol a sziget útmutatásait követve, egy omladozó romtemplom rejtett kamrájában megtalálhattátok a Nekronomikont, gondolok a tibeti élményeitekre, amikor találkozhattatok a jetivel, de a Urubamba völgyi eseményekre, s a bizarr, nem véletlenül a perui farsang címet viselő szövegedre is. Veled és Lídiával egészen különös dolgok történtek az utóbbi időben, barátom. Ez a nő jó hatással volt rád, kimozdított magányodból és önmagadból, megváltoztatva Rilkét idézve, a léted. Mindannyian hálásak lehetünk neki ezért – pillant Álvarora – , hiszen Reis költészetének rejtett dimenzióit is előhívta asszociációinak sötét mezőiről, melyek, és ez egészen bizonyos, ezen élmények nélkül soha nem bukkantak volna felszínre... Egyébként a drága nő hol van? A haciendán?”
 “Jelenleg Cross, Search és Guedes társaságában tartózkodik. Velük jön, hajón. Úgy volt, hogy szilveszterkor találkozunk Velencében, de aztán felpörögtek az események és úgy egyeztünk meg, hogy mégiscsak ő jön ide, a fiúkkal…”
“Az is lehet ők jöttek a léghajóval – nyúl söre után Borges, mohón kiissza, intve a pincérnek, hozzanak még. – Maradjunk itt, bármelyik pillanatban kiderülhet.”
“Crosstól, aki rendkívül praktikus ember, nem áll távol a léghajókázás gondolata – nevet Álvaro. – Modern ember is, nemcsak életrevaló.”
“És igen izgalmas verseket ír…Az angol prózaversei leginkább a te ilyen irányú kísérleteidhez hasonlítanak, kedves Álvarom, de mégis mások, bennük inkább érzem szegény jó Walt Whitman verseinek dübörgését, s ritmusuk, akár a szívdobbanás…”
Álvaro elragadtatottan tapsol. – “Ezt majd mondd el Neki is, kedves barátom, örülni fog. Fernando eléggé mellőzte, kihasználta, rejtvényújságokat íratott vele, pocsékolta tehetségét, tékozolta ezt a páratlan szellemet. Egyébként jól jellemezted s tényleg kiváló verseket ír.”
“Mint maguk mindannyian – szólal meg a sápadt Lovecraft. – És azokat a bizonyos rémületes, füttyögő hangokat, mikor hallották utoljára a szigetlakók?!”
“Pomare szerint – válaszol Álvaro és izgatottan mered az íróra –, napok óta újra hallani, ez mindég nagy szélviharok, orkánok nemegyszer tájfunok előhírnöke, ez után kezdődik a nagy halászat.”
“Ezért is jó lenne – hadarom, alig bírván leplezni idegességem –, még a vihar kitörése előtt elmenni a bálványhoz, hogy láthassátok mindannyian miről van szó s, hogy megvizsgálhassa a Mester is…”
“A Mérhetetlen Vének uralják a szeleket – kezdi Lovecraft ünnepélyesen. – Haladéktalanul, még holnap reggel meg kell tekintenünk azt a bálványt.”
“Akár ma is megnézhetjük, Mester – lelkendezik Álvaro. – Itt későre megy le a nap, még van legalább négy-öt óránk…”
 “Délután, este és éjszaka veszélyesebb – méláz el Lovecraft. – Higgyék el jobb ha a reggeli nap, mindent lebíró fényében tekintjük meg a bálványt, hiszen maga sem látta még Campos úr, mint ahogy Borges úr sem. Ez ideig közülünk egyedül Reis úr láthatta, azokra a verseire is kíváncsi lennék, melyekről Borges úr említést tett.”
“De hiszen olvasta a repülőn – pillant rá Borges. – Vagy vannak újabbak is? – fordul felém –, mert azok engem is érdekelnének!”
“Az újabbakat természetesen – magyarázza Lovecraft. – S most, ha megbocsátják átülök a szomszéd asztalhoz. Át kell gondolnom ezt az egészet. Apropó – mered rám hirtelen és elvörösödik –, van a ház körül bádoglemez, esetleg falemez, karton?”
“Van – bólintok. – De miért kell olyan sürgősen?”
“A háromszög miatt – mondja tűnődve Borges és Lovecraftra mered. – Nem?”
“Természetesen – bólogat az író. – Háromszögeket kell készítenünk, jól látható s lehetőleg egyszínű, kék vagy vörös háromszögeket, amelyeket mindenki a kezében tart majd a bálvány előtt.”
Feláll, megindul és szinte összeütközik a visszatérő báróval.
“Ezt nem értem – dadogok, nyugtalanságérzetem erősödik, érzem fokozatosan bizonytalanodok el, már rég nem én ellenőrzöm a helyzetet.
“Püthagorász szerint – kezdi Álvaro – a háromszög egy egyetemes emberi jelkép. A béke szimbóluma.”
“Bravó – tapsol Borges. – Így van. Még ma este elkészítjük a háromszögeket s szerintem nem vörösre, hanem kékre festjük őket. Festéked van?”
“Van – bólintok. – Nemrég festettem a házban…”
“Kitűnő. Lesz mivel foglalkoznunk este, nem fogunk unatkozni, az bizonyos. – Rám pillant, kortyolva söréből  elismerően mondja: – Hát a találkozásod Drakulával, mélyen megérintett!”
“Engem is. És egészen más, mint az általam ismert eddigi költeményeid – kezdi Tejve és pipáját tömve rám pillant. – Még innék egy pohár bort, ha lehet. Sok mindent végig kell gondolnunk…”
Rendelek.
“Ez egy nagy novella – lelkendezik Borges. – Régóta mondom Ricardonak, hogy prózát is kellene írnia.”
“Én most nem mint irodalmi műről beszélek – fogalmaz szabatosan a báró és meggyújtva pipáját pöfékelni kezd. – Hanem, mint megrendítő emberi élményről. Én ez ideig nem hittem a szellemvilág létezésében, de a bálvány körüli mendemondák és Reis, a verseid is, mert, utólagos engedelmeddel, nekem is rendelkezésemre bocsátotta Borges úr, a repülőn, mélyen meggondolkoztattak. Azt mindég is vallottam, hogy a rossz jelen van a világban, de hát ez közhely, ezt egyetlen gondolkodó sem tagadta. Annak ellenére jöttem el, hogy soha nem tudtam meggyőzni magam arról, hogy képes volnék, vagy bárki közülünk képes lehetne lényegi megkönnyebbülést hozni az emberi bajokra, gyógyulást pedig még kevésbé. Ámde megfeledkezni sem tudtam róluk soha, a legcsekélyebb emberi szenvedés is – ha csak futólag gondoltam is rá – újra meg újra szomorúsággal vegyes aggodalommal töltött el, megzavart, s teljesen megfosztott attól a képességemtől, hogy összeszedjem a gondolataimat, hogy csak magamra figyeljek.(22) A bálvány körüli híresztelések, s Lovecraft úr egész fantasztikus elmélete megdöbbentett, de ezen túlmenően bizonyára sejtik a világban is egészen furcsa dolgok történnek. Sem Hitlert, sem Sztálint nem lehet megfékezni A társadalmak katonai organizációja sem a szovjetek, sem a fasciók formájában nem hoz megoldást, a békére viszont, ezen elbizakodott, önmagukat tévedhetetleneknek, már-már félisteneknek tartott vezérekkel megvert hatalmak puszta léte is veszélyt jelent. Hitler agresszivitása jelzi azt is, hogy a németek törleszteni akarnak, a számukra megalázó trianoni szerződésért, ebből következően a háború elkerülhetetlennek látszik….Sem az angolokban, sem a franciákban nem bízhatunk, ráadásul Sztálin is ugrásra készen figyel, most hogy belső ellenségeivel már nagyjából leszámolt!”
“Ennyire komoly a helyzet?” – meredek döbbenten rájuk.
Nevetnek.
“Sem az angolok, sem a franciák nem veszik komolyan Hitlert – magyarázza Borges. –S amire rájönnek, hogy milyen komoly veszélyt jelent az őrjöngő germán militarizmus, már késő lesz. S akkor még ott van, ahogy a báró úr is említette, ugrásra készen, a szovjet birodalom is, Sztálinnak is kezd megjönni az étvágya…”
 “Trianon – mondja tűnődve a báró, foga között a pipájával. – A rossz béke, amelynek, rájuk nézve igazságtalan és iszonyatos következményeit a vesztesek soha nem tudtak sem elfogadni, még kevésbé feldogozni. Én ezt is megértem és átérzem – sóhajtott, kortyolva borából. – Mindég is éreztem és átéreztem, érzékeny membránként reagáltam mindarra amitől szenvednek embertársaim, a Dosztojevszkij szép kifejezésével a megalázottak és a megszomorítottak, a nyomorúságot, fájdalmat és igazságtalanságot, amely a mai világot áthatja, de eddig csupán olyanképpen, ha értik, hogy mire gondolok, ahogyan egy béna ember érezhetné át mondjuk egy vízben fuldokló haldoklását, akin, még ha egészséges volna, akkor sem segíthetne, már csak azért sem, mert nem tud úszni…Mások fájdalma mindig is nagyobbra nőtt bennem a saját mindennapos fájdalmaimnál, s most az itteni események – mert érzem uraim, valami elkezdődött már itt ezen a csodálatos szigeten! –, és a világtörténelem eseményei mintegy felerősítik bennem a szorongást és az aggodalmat!…Tulajdonképpen ezért is jöttem el, noha nincsenek reményeim, gyógyíthatatlannak látom és tudom a világ fájdalmait, s igazán nem tudom mit tehetnénk, az itteni átláthatatlannak tűnő események megváltoztatása érdekében…”(23)
“Együtt nagyon sokat – gyújt rá Álvaro is egy szivarra. – Te barátom, kedves bárom nem hiszel a gyógyítás lehetőségében, kétségeid megfosztanak a cselekvés lehetőségétől is. Ez a gondolkodó állapota. Ezen túl kell lépni. Elsőbbséget kell adnod már végre az akaratnak is, a gondolattal, a cselekvésnek a meditálással szemben. Túl kell lépned tehetetlenségeden. A tehetetlenség, a mindenkori, ragályos köldöknézés is csak egy állapot, de meghaladható állapot. Nekem már csak azért is elhiheted, mert testvéred vagyok s mindannyiunkat jellemez ez bizonyos fokig, mint ahogy nemtőnket, a szegény jó Fernandót is jellemezte…De ezen túl kell lépni, s ahogyan Benedetto Croce olasz bölcselő írta: férfiként kell élni a jelenben, vállalva a mindenkori kihívásokat!”
 “Én is azt hiszem – mosolyog Borges –, hogy még nincs veszve minden, sőt még semmi sincs veszve. Együtt nagyon sokat tehetünk s mint láthatjátok – fordul a szomszéd asztalnál jegyezgető, töprengő Lovecraft felé –, a Mester már meg is kezdte a stratégia kidolgozását…Elképesztő ez az egész, kedveseim, vallotta meg nekünk a repülőn. Én ezt az egészet elképzeltem, s hirtelen valósággá válik. Hát ebbe kétségtelen bele lehet örülni! Megvigasztaltam, hiszen ahogyan Mallarmé is írta, a világon minden azért történik, hogy egy könyvben megírásra kerüljön, másfelől ha valamit elképzelünk, bármikor valósággá válhat…Bizonyára ti is úgy érzitek, mindez már megtörtént egyszer, mindezt egyszer már átéltük. Az Örök visszatérés elméletének hívei – pillant kihívóan Tejve türelmesen figyelő bárójára – esküsznek rá, hogy ez megfelel a valóságnak s épp e homályos lelkiállapotból igyekeznek feltárni meggyőződésük bizonyítékait. Ám megfeledkeznek arról, hogy maga az emlék is egy új elemet jelenthetne…” (24)
“Ami a tétel tagadásával egyenlő” – vonja le a beretva gyors következtetést a feszülten figyelő Álvaro.
“”Igen, azzal. – néz rá elismerően az argentin és rövidlátóan hunyorog. – Továbbá arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy az idő folyamatosan csiszolná az emléket – egészen addig, amíg egy távoli ciklusban az ember már előre látná a saját sorsát s ennek tudatában cselekedhetne."(25)
“Nietzsche egyébként sem említette sehol – szól közbe izgatottan, az eddig mozdulatlanul figyelő báró –, hogy emlékezetünk, ama bizonyos deja vu - érzet, az ez már megtörtént egyszer-érzés bizonyíték lehetne az örök visszatérésre!…Érdemes arra koncentrálnunk, hogy ez amiben most vagyunk s mindaz, amit ezután élünk át, még nem élte át senki soha. Mi sem! Ez valami új és teljességgel szokatlan.”
“Egyetértek – mondja Álvaro. – Magára a problémára kell koncentrálnunk, uraim. Arra a veszélyre, amelyet a Kapu előtt toporgó nagy öregek vagy a mérhetetlen vének jelenthetnek…”
“Egyébként Nietzsche – folytatja makacsul a báró, kihívóan pillantva a tétován mosolygó Borgesre, aki lehunyva szemét odaadóan fürdeti arcát a fényben – óva int a végtelen erőgondolatától, óvakodjunk gondolkodás efféle orgiáitól, fogalmaz…”
 “Ugyanakkor – folytatja Borges behunyt szemmel –, nagylelkűen elismeri, hogy az idő végtelen. S ha ez igaz akkor Lovecraft elmélete is igaz, az ember nem volt, nem is lehetett a föld egyetlen lakója, előtte számtalan más értelmes lények is megjelenhettek itt, a démoni isteneken Cthulhun és társain kívül, az Antarktiszt uraló csillagfejű, szárnyas öregek, a dicső faj, majd a mérhetetlen vének…Arra kell koncentrálnunk elsősorban, hogy a hold arca nevű bálvány mit is jelent? Hogy kik várakoznak a kapun túl? Vagy egyszerűen a föld méhébe költöző mérhetetlen vének unták meg lakhelyüket, ők akarnának, mindenáron, a felszínre törekedni. “
“A kihívás mindenképpen nagy! És a felelősségünk is!” – ért egyet váratlanul a báró. Kiissza poharát s jelzi az ugrásra készen álló pincérlánynak, hogy hozhatja a következőt.
“Legfőképpen a felelősségünk!” – mondja Álvaro, de én már nem tudok rájuk figyelni, mert egy taxi kanyarodik a kikötő elé és meglátom a kiugró Crosst, amint kitárva az autó hátsó ajtaját, kisegíti Lídiát, aki fehér ruhájában olyan mint egy elszállni kész pillangó, meglátom mögöttük, a kiszálló Search magas alakját is, ő sasszemével azonnal észrevesz bennünket, rikoltozni és integetni kezd. Mellette vékony fiatalember álldogál, a titokzatos Vicente Guedes lehet, akit még nem is láttam soha,  ő is tétován emeli fel a kezét. Közben a taxisofőr kirakja a csomagokat.
Felugrom, eszelősen kezdem kiabálni a Lídia nevét és a székem feldöntve, botladozva rohanok feléjük a napsütötte téren.

      6. Együtt

Borzongok a negyven fokos hőségben.
Közben Álvaro is felemelkedik, int a szekereseknek, akik már egy szekérre felpakolták  Borges, a báró és Lovecraft csomagjait.
Lídia is észrevesz, felsikolt és ő is futni kezd felém.
A tér közepén találkozunk, tébolyultan öleljük egymást, beszívom hajának ismert illatát, szédülök, úgy érzem hosszú távollét után végre hazaérkezem. Valami elkezdődik, aminek még korántsem látom a végét, nem tudom még elképzelni sem. s érthetetlen nyugtalanságérzetem csak erősödik, miközben mindenkivel váltok néhány szót, mint egy élő, de fáradhatatlan útikalauz sorolva a fény szigetének és páratlanul csodálatos környékének a nevezetességeit, közben állandóan érzem, hogy valami furcsa, szokatlan dolog történik hamarosan, valami szörnyű, nem várt esemény, ami megzavarja , szétzilálja, megszünteti ezt a bizonytalan idillt. Valamivel nem kalkuláltam, döbbenek rá, noha pontosan, minuciózus aprólékossággal terveztem meg mindent, egy valamit (de sehogyan se tudok rájönni mi lehet ez?) azonban számíráson kívül hagytam, s ezért, bizonyára szörnyű árat fizetünk majd.
  “Lehet bízni ezekben?” – lép oda hozzánk Álvaro és összeölelkezik Lídiával.
“Miért?”
“Előre küldhetnénk a csomagokat. Hiszen ti is fáradtak vagytok, valószínű szomjasak is, innátok valamit. Ott ülünk a teraszon.” – néz Lídiára, aztán összeölelkezik Crossal, Search-csal és Guedessel is. Kiderül őt is ismerte már.
“Lehet! – mondom, odaintve a szekereseket, kiadom az utasításokat: –menjenek előre a csomagokkal, rakják le házam udvarán, Noah otthon van, s utána haladéktalanul jöjjenek vissza utánunk.”
Bólintanak, visszatérve a szekerekhez, gondosan elrendezik a sok bőröndöt és hajóládát s elindulnak.
A nap változatlan erővel süt.
Lídia belém karol, megindul a terasz fele, hallom a többiek is követnek, megtörténnek a kölcsönös bemutatkozások, a rendelések, bor, sör, hűsítők.
Mindenki egyszerre beszél, senkire nem tudok figyelni, kézen fogom Lídiát, átülünk egy távoli asztalhoz, tétován simogatom a kezét, nézem a szív alakú arcát, szeretnék mindörökre zöld szeme örvényeibe veszni, szédülök.
“Fantasztikus volt léghajóról a tenger! – hajol közelebb hozzám. – Ez a Cross csodálatos fickó, utánam jött Velencébe, mindent percnyi pontossággal szervezett meg. Search viszont különös alak. Ő a léghajón is folyton jegyezgetett a noteszébe, aztán fényképezett!”
“És nem féltél?”
“Én soha nem félek – nevet. – Tudod. Drakula kastélyában sem féltem, Tibetben sem, a szigeten sem, az Urubamba völgyében sem. Prága sikátoraiban sem. Csak a fogorvosnál szoktam félni…Te ültél már léghajón, szívem?”
“Igen – bólintok. – Kipróbáltam ezt is, mint annyi minden mást. Egyszer Brazíliában ültem léghajóra, akkor egy nagyobb utazást tettünk. Még nem meséltem róla.”
“Annyi mindenről nem beszéltél még, szívem. – Lídia hozzám hajol, arcomhoz szorítja arcát. – Nehéz volt nélküled – suttogja. – Többé soha nem akarok elválni tőled. Veled akarok maradni örökké. Amíg csak élünk.…Tudod, hogy n is ültem már léghajón.”
“Erről még nem meséltél.”
“Szintén Brazíliában történt…Akkor sokáig, napokig a dzsungel fölött lebegtünk, néztem a zöld számtalan árnyalatában tobzódó őserdőt, olyan terrénumok fölött is elrepültünk, amelyeket nem láthatott emberi szem, egyszer viharba is keveredtünk, ki kellett dobálni a homokzsákokat, azt hittük le is kell szállnunk, ami nem lett volna egy mindennapos feladat, tisztás sehol, csak mindenütt a sűrű, áttekinthetetlen, összefolyó és összefüggő őserdő. Már egészen alacsonyan repültünk, láthattuk a harminc-negyven méter magasból a hírhedett törpe törzs aprócska harcosait, amint fúvó csöveikkel idegesen mutogatnak felénk, láthatólag puszta lebegő jelenlétünkkel is idegesítjük őket…Távcsővel figyeltem a piros és sárga festékkel kipingált arcukat. Meg voltak döbbenve a látványtól, a léghajótól, ami fölöttük lebegett, láthatólag nem értették, hogyan maradhat a levegőben, valószínű éles szemükkel minket is láttak a kosárban, nem tudták megmagyarázni mit keresünk odafenn, ez zavarta és dühítette is őket, nem fért bele a világképükbe, hát fenyegetően rázták fúvócsöveiket és lándzsáikat és furcsa kántáló szöveget üvöltöztek, ami megzavarta és menekülésre késztette a szomszédos fákon ramazúrizó majmokat, sivalkodva menekültek tovább…Sokért nem adtam volna, ha kommunikálni tudunk velük s ők saját szavaikkal mondhatják el, hogy minek képzelnek és milyennek látnak minket…”
“Elkészítettem a szobák beosztását – jött oda asztalunkhoz Álvaro. – Tudnod kell – nevetett Lídiára –, hogy Ricardonak valóságos kis kastélya van, szép, két emeletes, tornyos, fehérre festett, klasszicista épület. A földszinten nagy hall, két oldalt könyvtár és társalgó, hátul a tágas konyha, a kamrák, azután két emelet, hat-hat hálószobával, a páros számúak a tengerre, a páratlanok a dzsungelre néznek…Mindkét szinten van két-két fürdőszoba és van egy toronyszoba is, csillagvizsgálóval. Úgy gondoltam – ül le mellém és jegyezni kezd egy lapra –, hogy a következő lesz a beosztás, ti a második emeleten lesztek a hetes szobában, a nyolcasba Lovecraft költözik be, ő nem kívánja a tengeri panorámát, nyugtalanítja, akárcsak Morát, a kilencesbe Borges, a tízes üres marad, a tizenegyesbe a báró, a tizenkettes szintén üres marad. Az első emeleten, az egyesbe már beköltözött Soarez, a vahinéjával…”
“Kijével?” – döbben meg Lídia.
“A délelőtt megnősítettük a szegény ördögöt, aki ilyen lányokat soha az életében nem látott! A lisszaboni bordélyházakban bizonyosan nem. Megdöbbent a lány szépségétől, elment, beszélt a szüleivel, próbaidőre feleségül is vette a gyönyörű lányt, mint ahogy bevallom én is feleségül vettem egyet, majd megismered őket – mosolyog Álvaro. – Ebből is látszik, hogy nemcsak Ricardo, én is tanulmányoztam Gauguin emlékezéseit, s különben is a virtus mindég idomul a korszellemhez…Alkalmazkodni kell a helyi szokásokhoz. Már Morának is akartak lányt szerezni, itt gyorsan mennek a dolgok, s kétségkívül fel is gyorsultak érkezésünk után az események, de ő szegény beteg, megviselte a diliház. S bizonyára kerül lány a többieknek is. Itt, kedves Lídiám, ismétlem szélsebesen pörögnek a dolgok…Tehát –  pillant ismét rám – a kettesben Mora van, a hármas a Crossé lesz, a négyes a Guedesé, ő sem vágyik szegény, boldogtalan flótás tengeri kilátásra, megelégszik a dzsungellel. Érzékeit, magyarázta dadogva, kifejezetten izgatja a zúgó és sustorgó őserdő, a maga rejtelmes, megfejthetetlen hangjaival. Elmondtam neki, ott közvetlenül dzsungel határán, különös, félelmetes, az egész szigetet titokzatos módon átszelő szakadék tátong, sötéten ásító, borzalmas gondolatokat ébresztő mélység, amelyet azért nem fog látni majd az ablakából, mert eltakarják valamennyire a szélben remegő mangófák…De őt ez sem zavarja. Bevallotta kimondottan inspirálja ez a különös szakadék, majd meg fogja tekinteni… Az ötös a Searché lesz, az ezoterikus költő kifejezetten vágyik az óceán látványára, illatára, hangjaira, bizonyára, reméli jó hatással lesz nyugtalan idegeire. A hatos szoba üres. Két szabad szobánk van tehát, a hatos és a tízes, szellemeinket, Fernandót, Albertot, Máriót és Crowleyt is vendégül tudjuk látni, ha maradni akarnak, hiszen még ott van a kis parti kunyhó is, igazi kéjlak, s a toronyszobába is van ágy, pamlagok vannak a könyvtárban és a dohányzóban is, végszükség esetén ott is elalhat valaki. Hely van elég, nem panaszkodhatunk, lehet énekelni, verseket mondani. Tejve különben már ki is jelentette, hogy ő, néha, ha megengeded, igénybe is veszi a toronyszobát, patkányok és kísértetek járta ősi kastélyában is leginkább toronyszobájában tanyázik, hűséges és okos baglyai között…Nos, meg vagy elégedve?”
“Meg – bámulok elismerően a vigyorgó Álvarora. – Nagyszerűen elintézted, köszönöm. Csak egy valakire nem gondoltál.”
“Kire? – néz rám elképedve Álvaro. – Ha John Deet megidézzük ott van a toronyszoba is…”
“Magadra, kedves Álvaro. Ti melyik szobában lesztek, a bűbájos Noahval?”
“Noah azt szeretné, ha a kis tengerparti vityillóba költöznénk, legalább a mézeshetekre…”
“Rendben, de egy szobát azért csak fel kell tartanunk nektek, ha elromlik az idő, a házikóból kiönthet a víz!”
“Jó, akkor legyen a tizenkettes, ha már tizenhármas nincsen.”
Nevetünk
“Csodálatos ez az egész sziget, a fehérre festett, vakító ház meg minden – áradozik Álvaro -, csak azt nem tudom, hova mehetünk innen, ha a szigetre is elér a háború…Akkor csak Ausztrália marad vagy Új Zéland, mert én nem szeretnék mondjuk egy japánok, vagy amerikaiak által megszállt szigeten élni, a bizalmatlanság elmebeteg légkörében…”
“Hát tényleg azt hiszi, kedves Álvaro, hogy háború lesz, hogy Chamberlain nem fog tudni megegyezni Hitlerrel?!”
“Azt hiszem kedves Lídia, hogy a háború elkerülhetetlen. Azonkívül itt van ez a bálvány is. Hát nem is tudom…”
“Ti mivel jöttetek? – érdeklődik Lídia s kortyol hűsítőjéből. – Hajóval?
“Igen. Soaressel és Morával jöttünk meg, még a reggel…”
“Ahhoz képest, gyorsan feltaláltad magad! – nevet Lídia, s hogy szavai élét enyhítse, megsimogatja Álvaro arcát. – És Borgesék mikor érkeztek?
“Egy órája, de ők a báró úrral és Lovecraft mesterrel repülővel utaztak…”
“Borgesnek van már repülője is?”
“Ezt csak bérelte, de vásárolt egy jachtot és egy hidroplánt, azok a cimborái hozzák ide, akiket hallottam, te is megismertél már, amikor egyszer elkísérted Ricardot, a kincsvadászatra…Úgyhogy viszonylag szabadon mozoghatunk a környéken…Mert Borges szerint, aki alaposan áttanulmányozta a terepet, itt is vannak elsüllyedt hajroncsok…”
“Arra nem gondoltatok – töpreng Lídia -, hogy hogyan értékesítitek az aranyrudakat?! Egyre nehezebb lesz ugyanis, s itt a környéken hamarosan gyanússá is válhatunk…”
“Nem lesz más megoldás, tényleg kell vásárolnunk egy repülőt – töprengek – Így könnyebben megközelíthetjük Borneót is, Vietnamot, olyan városokban, mint Dzsakarta vagy Saigon virágzik a feketekereskedelem. S az arany, az arany. Repülővel elérhetjük Ausztráliát is, Új Zélandot is, Indiát is, hamar kialakíthatunk egy hálózatot. Ezt meg kell szervezni, de ezért, hogy őszinte legyek kedvesem, nem aggódom.”
“Csak arany legyen, amit értékesíthetünk – nevet Álvaro. – Át kellene ülnötök a mi asztalunkhoz, többen most látták először, és a verseidből ismert, bűbájos Lídiát is meg szeretnék ismerni, aztán, ahogy a szekerek visszajönnek, indulhatunk haza…Látjátok, már egy nap után is az otthonomnak tekintem azt a nagy, fehér házat, az egész életem le tudnám élni itt, nem kívánkozok én már sehova.”
Felállunk, átsétálunk a másik asztalhoz.
Először az egyre sápadtabb Lovecraft, majd szertartásosan, csizmáit összeütve s derékból meghajolva Tejve délceg bárója üdvözli Lídiát, Borgest is megöleli – ők már többször találkoztak ismerik és kedvelik egymást –, én közben bemegyek, elrendezem a számlát, s noha van otthon minden, előrelátóan rendelek még néhány láda sört, egy láda fehér és egy ládavörösbort, több láda szódavizet, hűsítőket, csokoládét, bonbonokat, kekszet…
“Egy órán belül ott lesz, Reis úr – nyugtat meg a tulaj. – Ne aggódjon.”
Kifizetem ezt is, borravalót csúsztatok a minket felszolgáló lányka kötényének a zsebébe s kimegyek.
A többiek már a tér közepén állanak Lídia körül, öltözékük annyiféle és annyira elüt a szigetlakók viseletétől, hogy elképedt arcok merednek rájuk, a járókelők megállanak, félrehajtott fejjel hosszan megbámulják őket, nevető gyerekek forognak körülöttük, akiknek a szemfüles, s lám mindenre gondoló Cross cukorkákat osztogat és énekelteti őket...
“Uraim, itt lengébben szokás öltözni – nevet Álvaro s rám mutat. – Ricardo már felvilágosított, azért vagyunk mi csak fürdőnadrágban, bár egy ing egy trikó mindég jól jön, másként nagyon hamar leéghetünk a napon.”
A gyerekek egyre lelkesebben énekelnek, az urak megbűvölve bámulják őket.
“Értesz-e valamit a szövegből?” – furakodik mellém Álvaro.
“Valami keveset – súgom. – Töredékeket. A felhőkről szól, arról, hogy szállnak a felhők, felébrednek a felhők, már hajnal előtt gomolyognak. Biztosan Noah, Pomare vagy Titi ismerik, majd lejegyezzük és lefordítjuk, szereztem be már szótárakat is, népköltészeti gyűjteményeket, néprajzi tanulmányokat is. Érdekel például a sámánizmus. Már csak a hold arca miatt is.
“Mikor megyünk megnézni?” – simul hozzám Lídia s zöld szemében vörös pontok villóznak.
“Reggel – súgom. – Lovecraft mester szerint délután este és éjszaka nem alkalmas a látogatásra.”
“S azonkívül meg kell csinálnunk még a háromszögeket is – magyarázza Álvaro. – Békés szándékunkat bizonyítandó.”
“Püthagorász szerint a háromszög, valóban értelemre és békés szándékra utal, mint jelkép – magyarázom – de egyáltalán nem bizonyos, hogy ezt a mérhetetlen vének, akikkel még a dicső faj nagy elméi sem tudtak kommunikálni, megértik ezt. Hiszen nemcsak láthatatlanok, de vakok is, másképpen érzékelnek mindent!”
 “De a formákat és a színeket mégiscsak érzékelhetik valamiképpen – töpreng Lídia. – Milyen színekre gondoltatok?”
 “A pirosra és a kékre” – válaszol Álvaro.
 “Inkább legyen kék” – kezdi lelkesen Lídia, de nem tudja befejezni, mert a kíváncsi Borges kihívja a vendéglőst, a gyerekek, Cross újabb bonbonjaiért, újra eléneklik a dalt, lassan, hogy az öregedő férfi, aki jól beszél angolul, fordíthassa.

“Égen szálldosnak a fellegek,
felriadnak a fellegek.
Már pirkadatkor gomolyognak,
magasra repülnek ha a tengerből kikel a nap.
Mintha ismeretlen kéz rázná őket,
mintha valaki buborékként fújná a kék égre,
a tökéletes formájú fellegeket,
mintha Oro-opaa a tengerkirály
játszadozna a magasban.
Az éj nedveiből
állanak össze a fellegek,
gomolyognak, mint a mozgó kapuboltozatok.
Mintha ismeretlen kéz libegtetné
a tökéletes felhőket,
mintha Oro-opaa játszadozna a magasban
a birodalmát otthagyó tengerkirály.
Éji árnyakból
emelnek akadályokat a fellegek,
érintik egymást eltávolodnak,
a nap veres kapujává változnak
hogy nyitogathassa őket pitymallatkor,
Oro-opaa, a tengerek királya.” (26)

“Bocsássanak meg – törli verítékező arcát a kereskedő –, ha nem értették meg. Ez a felhők születéséről szól.”
“Köszönjük! – mondja Borges és mindannyian meghajolnak a kereskedő felé, aki elpirul a megtiszteltetéstől, s tétován visszahátrál a vendéglőbe. – Hozzon pezsgőt – szól utána Borges. – Ezt okvetlenül meg kell ünnepelnünk. Életünkben először találkozhattunk az élő népköltészettel.”
A gyermekek nevetve szaladnak tovább, a kanyarban feltűnnek a szekerek, mi pedig a kikötő előtti téren pezsgőzünk és lelkesen dicsérjük a vendéglős stílusérzékét.
Ölelem Lídiát, s úgy érzem mintha álmodnék, annyira valószerűtlen ez az egész.
“Meghozattam néhány nagy angol és német nyelvű népköltészeti gyűjteményt – magyarázom. – Fantasztikusan lenyügözőek. Engem persze érthető módon a sámánok érdekelnek, de a természeti és a szerelmi költészetük is eszméletlenül érdekes.”
“A sámánokról mi van meg? – kérdezi érdeklődve a felvillanyozódó Lovecraft. – Nemrég olvastam egy nagy összehasonlító tanulmányt a szibériai és a polinéziai sámánizmusokról…”
“Hermann Baumann és Franz Boas minden elérhető közleményét meghozattam, azonkívül, Waldemar Bogoras sámánizmusról szóló írásait, Dixon munkáit, köztük az Oceanic- ot, s természetesen Frazer fellelhető könyveit, Handy alapművét, a The native Culture in the Marquesas- t…Majd meglátja, Mester, gazdag anyagot gyűjtöttem máris össze…”
“De hát ezek drága könyvek – döbben meg Lovecraft. – Honnan van maguknak erre pénze?…Borges a repülőn megmutatta, hogy miket hozott, milyen misztikus, okkult könyvritkaságokat… Elképedtem. Maguk tényleg milliomosok!?”
“Mondottam már drága Mester – nevet Borges, kivillantva vakító fehér fogait. – Az elsüllyedt spanyol, angol és holland gályákat fosztogatjuk…”
“Ez olyan mintha maga írta volna, kedves fiam – csóválja a fejét Lovecraft. – Maguk mélytengeri búvárok?”
“Nem – mondom komoran. – Kétéltűek vagyunk, mint a békák. Számunkra heteronimák számára, és ezt ők még – nézek Tejve elképedt arcába, a megdöbbent Crossra, az elfehéredő Search-ra, s az idegesen remegni kezdő Guedesre – nem tudják, a vízben is korlátlan ideig élhetünk. Ezért azután Borges úrral hajót béreltünk, a Buenos Airesi könyvtárban részletes listát állítottunk össze, eltűnt korok elsüllyedt aranyrakományokat szállító hajóiról és sikerült néhányat meg is találni. Most már értitek –fordulok körbe –, hogy honnan van pénzünk?”
“S még lesz – nevet Borges. – Ezért rendeltem jachtot, s hidroplánt is. A közelben van néhány hajóroncs, majd felkutatjuk őket.”
Lídia nevet. – “Megdöbbentek az urak. Higgyék el én is megdöbbentem, amikor Luissal – karol Borgesbe – és a három argentin tengerésszel órákig vártuk, felszínre bukkan-e már Ricardo, vagy nem? De amikor már komolyan megijedtünk, hirtelen felbukkant, s utána még többször is lemerült, a végén kötelekkel, csigákkal oldottuk meg, a zsákokba tömte az aranyat, megkötözte és a matrózok felhúzták. Egészen elképesztő volt, higgyétek el, s engem a hideg rázott, ha arra gondoltam, hogy elveszíthetem azt a férfit, akit a legjobban szeretek a világon. Hiszen cápa vagy polip is megtámadhatja…”
“Nem árthatnának neki – legyint Borges. – Számukra nem létezik, mert nem forróvérű, nem is érzékelik a jelenlétét, de azért ne gondoljátok, hogy teljesen gyanútlanok voltunk, mindég visz magával légpuskát, amelyben gyorsan ölő méreggel töltött golyók vannak cápák, polipok s más ragadozók ellen, de eddig még megúszta a támadásokat. Most, hogy többen lesztek, gyorsabban s veszélytelenebbül fog menni…”
“Parancsoljanak – intek. – Az első szekérre Álvaro ül fel, maga mellé ültetve a sápadt Guedest, halkan magyaráz neki valamit. Mögöttük az elválaszthatatlan barátok, a család angol ága, Cross és Search ül, láthatólag még mindég az elmondottak hatása alatt. Most fogják fel, hogy mindez megváltoztatja az életüket, egészen radikálisan változtatja meg. Mától kedvteléseiknek élhetnek, kivonulva az emberi világból. Nem kényszerülnek szellemi robotra, azt tehetnek amit akarnak, minden elképzelésüket teljesíthetik…
“Ha sikerül megoldanunk a bálvány rejtélyét” – mondja komoran Borges, mintha kitalálta volna gondolataimat.
 Mi a második szekéren helyezkedünk el, elől Borges Lovecrafttal, mögöttük Tejve bárója és én fogjuk közre a kipiruló Lídiát.
Elindulunk.
A gyerekek az egyik útkereszteződésnél újra elénk kerülnek, kedvesen integetnek.
Mindenütt nyílnak az ablakok. Elképedt, mosolygó arcok merednek ránk.
A nap még mindég hevesen süt, pedig már késő délután lehet.
“Tulajdonképpen milyen szerepet tölt be a bennszülöttek életében a sámán?” – kérdezi töprengve Tejve.
“Ahogyan az egyik tudós írta: főszerepet. Az extázis ősi, némely népeknél már régen feledésbe merülő technikáit gyakorolják, időnként szent őrületükben sokat esznek, hatalmas súlyokat emelgetnek, máskor sárkányon szállnak a felső világba vagy megnyitva házuk középső oszlopait megmártják arcukat az alsó világ fuvallataiban és alá szállanak…Számos monda szól a lián, fa, vagy papírsárkány segítségével történő égbeszállásról. A sárkányeregetésnek egész Polinéziában már-már rituális jelentősége van, a sámánok, a varázslók tudnak repülni, s pillanatok alatt hatalmas távolságokat tesznek meg. Handy jeles művében a hősök jellegzetes alvilágjárást is feldolgozza- A maori hős, Hutu alászáll az alsó világba, hogy visszahozza szerelmét Pare hercegnőt aki miatta lett öngyilkos. Kísérlete kalandos, ám sikerrel jár, Hutu visszahozza szerelmét a földre visszahelyezi lelkét a testébe és a hercegnő feltámad.”(27)
“Orpheusz mítosza a maoriknál – képed el a báró. – Döbbenetes.”
“Van még egy érdekes motívum egybeesés. Hiku egy Hawai szigeteki hős, szőlőindán ereszkedik le az alsó világba, elragadja szerelme, Kawelu lelkét, kókuszdióba zárva hozza vissza és szerencsésen visszatér a földre, s a lelket visszahelyezve az élettelen testbe, feléleszti a szeretett nőt. Mielőtt kísérletébe fogna bekeni testét avas olajjal, hogy hullaszaga legyen…”(28)
“Igen – derül fel Tejve –, az Orpheusz-mítoszban is szó van az élők szagáról, amit megéreznek az alvilági hatalmak, s valami módon védekezni kell ez ellen, meg kell téveszteni őket…”
“A polinéziai sámánjelenségek, amennyire eddig sikerült felderítenem az istenektől vagy a szellemektől való megszállottságról szólnak. Szomszédom, a halász, akit hamarosan megismer, szentül hiszi – noha katolikus szerzetesek nevelték –, hogy az isteni megszállottságot nemcsak a sámánok gyakorolhatják, hanem minden családfő számára elérhető Tahitin. A családfők kapcsolatba tudnak lépni halott testvéreikkel. Ilyenkor elveszítik eszméletüket, de a testvérek feltárják előtte a betegségek okát és gyógymódját vagy, mert ilyen is előfordul közlik vele, hogy a beteg menthetetlen.(29) Mint láthatod, kedves báróm, az efféle sámánista praktikáknak nagyon is gyakorlatias céljai vannak…”
“S hatnak a mágikus praktikák?”
“Van amikor igen, van amikor nem. A maori pap, mikor beteghez hívják először azt deríti fel milyen úton jött fel a rontó szellem az alsó világból, ezért vízbe dugja a fejét. Az útvonalat a tohunga nevű növény szára mutatja, ezért ezt letépi, s a beteg fejére helyezve, bájoló énekeket kántál, könyörög a szellemnek hagyja el áldozata testét, lelkét s menjen vissza oda ahonnan jött. Van amikor fából készített apró csónakot is hoz magával, s arra kéri a rontó szellemet, hogy hagyja el a beteg megszállt testét, üljön bele a csónakba és menjen vissza az alsó világba, ahova való…”(3o)
Itt tartunk körülbelül, amikor átmenetileg más irányt vesznek a dolgok, mert megérkezünk házam udvarára.
A többiek már ott vannak, ide-oda sétálnak a parton, nézik a tengert, láthatólag elbűvöli őket a táj szokatlan, barbár szépsége.
 A nap már hanyatlóban, de még mindég erősen süt.
“Fürödni szeretnék” – suttogja Lídia, amint leszállunk.
Mindhárman bemegyünk a házba, Noah nincs sehol, felmegyünk a nyikorgó lépcsőkön a második emeletre.
“A te szobád – fordulok a báró fele – a tizenegyes. Használhatod a másik fürdőszobát, mert ebbe – mutatok a szobánk mellett lévőre –, Lídia szeretne fürdeni. Kimerítette az út.”
A báró bekukkant a szobájába, visszafordul. – “Felhozom a csomagjaimat – mondja bizonytalanul. – Elrendezek mindent, én is megfürdök, hátha felfrissít egy forró fürdő, mert meglehetősen bágyadtnak érzem magam, s majd szeretném megnézni a toronyszobát. Hallom vannak távcsöveid is…Csodálatos lehet innen az égbolt, s szokatlan is, legalábbis számomra, aki még nem láthattam a dél csillagát…”
“Házam a rendelkezésedre áll, kedves Tejve, hiszen valamiképpen a tiéd is. Érezd otthon magad!” –bólintok és kitárom a hetes szoba ajtaját.
Az első amit Lídia meglát egy szál piros virág a vázában, Noah kedves ajándéka.
Szerelmem ide-oda forog, nézi a hatalmas franciaágyat, a Gauguin metszeteket a falon, a szekrényt, az íróasztalt, a déli oldalon álló kis asztalkát, aztán az ablakhoz sétál, néhány pillanatig megbűvölten csodálja a tengert, majd elhúzza a függönyöket.
“Hát itt fogunk élni – suttogja és rám fonja magát. – Csodálatos ez a sziget.”
“Megfürödsz, vagy…” – mondom és szám kiszárad a vágytól.
“Vagy – nevet és kibújik fehér ruhájából. – Zárd be az ajtót.” – suttogja és hanyatt vetődik az ágyon.
Kibújok fürdőnadrágomból, máris mellette vagyok, sikoltva fogad magába, aztán ringatni kezd s megint és újult erővel úgy érzem, hosszas távollét és bolyongás után végre hazataláltam.
Később együtt állunk a zuhany alá, átöltözünk és lemegyünk.
   A társaság már ott ül az asztal körül, Noah és Titi sült halat, gyümölcsöt, italokat, bort, sört, hűsítőket szolgálnak fel, Pomare pedig a tisztelettől remegő hangon meséli a füttyögő hangokat, a hold arcához fűződő helyi legendákat.
Észreveszem Soarest is, s a láthatólag boldog és felszabadult Tehurát, aki egy kiskanállal, hallevessel eteti urát és parancsolóját.
Szekér gördül be az udvarra, a szolgák behordják a megrendelt söröket, borokat, szóda vizes üvegekkel töltött ládákat, kosárkában az édességet.
Búsás borravalóval jutalmazom és a kapuig kísérem őket, nézem amint távolodnak, megy le a nap is, vörösre festi házam mögött a fák koronáját, egy pillanatig olybá tűnik, mintha lángolnának.
Visszafordulok és észreveszem Vicente Guedest, amint magányosan áll a tenger partján és nézi a vizet.
Odasétálok.
Rajongva fordul felém.
“Ez csodálatos – suttogja. – És az előbb kipróbáltam, lemerültem s sokáig maradtam lenn. Néztem a kagylókat, a rákokat, az apró halakat, a fenék sokszínű élővilágát, szerettem volna kiúszni a korallzátonyig, de elfáradtam és visszafordultam…De így is csodálatos volt. Köszönöm neked, kedves Ricardo, hogy rám is gondoltál…”
“A testvérem vagy – mondom szárazon, nehogy patetikusnak képzeljen. – Vahinét nem kívánsz?”
“Tehura, a Bernardo felesége megígérte, hogy még este hoz nekem egy lányt, s egyet Crossnak, egyet Searchnak is. A többiek még meggondolják, Borges csak nevetett, ő majd választ magának, amikor kedve támad, mondotta kétértelműen, Tejve mogorván fordult el, Lovecraft, mintha nem is hallotta volna, ő, amióta megjöttünk, Morával tárgyalt négyszemközt, majd hívatták a halászt is, s azóta a bálvány körüli legendákról van szó. Mikor láthatjuk végre ?”
“Reggel!”
“De miért nem most rögtön. Messze van?”
“Nincs túlságosan messze, de Lovecraft szerint a felkelő nap győzedelmes és vetkőztető fényében kell megtekintenünk, készülj fel, kora hajnalban kelünk. Láttad már a szobádat?”
“Igen, a négyesben lakom, csodálatos a kilátás a hegyekre, a smaragdzöld dzsungelre és a gyümölcsfákra. Noah azt mondja, hogy van ott egy szakadék is, majd holnap meg szeretném nézni. De a szoba, a szoba –, el hallgat szinte rémülten mered rám, zihál. – Pontosan olyan, mint az amelyikről novellámban Az idegenség erdejébent írtam, amikor még Pessoa úr nem döntötte el, hogy mi lesz velem s végül is elvette tőlem ezt az írást is, és én azóta csupán egy foszló árny vagyok, ködalak, mint ahogyan írtam, bocsáss meg, hogy magamat idézem, de egyszerűen nem tehetek másként, egy álmomat írom le, ebben az álomban én menekülök ugyan, de akarok-e menekülni? Koronként azon az erdőn át, amelyben távolról látom és érzem magam, lassú szél füstöt sodor magával, és az a füst annak a hálófülkének pontos és homályos képét rajzolja ki, amelyben jelen idejű vagyok, és éji kábulatának elködlő bútorait is ajtófüggönyeit. Azután ez a szél tovalebben, és annak a másik világnak a tájképe teljesen önmaga lesz…Máskor ez a szűk szoba csupán ködös hamu ennek az idegen országnak a látóhatárán. És vannak olyan pillanatok, amikor az a föld, amelyet ott taposunk, a látható hálófülke…Álmodom, és elveszek, kettő vagyok, magam és ez az asszony…Valami nagy fáradtság az a fekete tűz, amely elemészt…Roppant tétlen vágy ez a hamis élet. Amely jármába szorít. Ó, fénytelen boldogság!…Az az örökös megállás az útelágazásoknál!…Álmodom, és a figyelmem mögött valaki álmodik velem…Talán nem vagyok más, mint ennek a Valakinek az álma, aki nem létezik…És ez azóta így van, amióta már több mint húsz esztendeje ezt a novellámat megírtam, de Pessoa úr elvette tőlem s azóta tényleg bolyongó árny vagyok, sokszor úgy érzem nem is létezik, olyan vagyok, mint a láthatatlan ember…(31) De most itt a tengerben, ahogyan lemerültem és olyan volt mintha saját álmomban úszkálnék, úgy éreztem talán még semmi sincsen veszve, talán véget ér egyszer a száműzetésem, talán itt, köztetek kibontakozhatok végre, ezért is örültem mikor Noah nevetve heccelt, hogy olyan vahiném lesz de olyan, hiszen én egy szép fiú vagyok…Elpirultam, kirohantam, egyenesen a tengerbe és ez csodálatos volt, leírhatatlan. Éreztem hogy valami megváltozik bennem, hogy más leszek, talán ezért is akartam elúszni a korallzátonyig, hogy bizonyíthassam be magamnak olyan vagyok, mint egy normális ember, végre tudom hajtani elképzeléseimet, meg tudom csinálni, de csalódnom kellett ismét magamban, kedves Ricardo, mert elfáradtam, nem vagyok edzésben, éreztem nem lennék képes elúszni a csillogó korallzátonyig, ismét ott éreztem magamban és magam mellett azt az álombeli asszonyt, akit azóta keresek, de sehol nem bírom fellelni s lehet ezért is vagyok boldogtalan…”
“Majd, ha visszatérünk a dzsungelból – mosolygok. –Ha elenged a hold arca, majd együtt úszunk el a korallzátonyig. És miért ne lennél te olyan, mint a többiek? El kell fojtanod magadban, kedves Vicente az idegenség örökös érzését. Ezért is hívtalak, hogy végre a tieid között légy, itt, a fény szigetén, ahol tényleg úgy élhetsz, ha akarsz, mint egy álomban, nem kell gondolnod a hétköznapok nyomasztó gondjaira, itt azzal foglalkozhatsz végre amivel mindig is szerettél volna, önmagaddal és a regényeddel. Amit meg fogsz írni, hidd el, én tudom…Azt az álombeli asszonyt pedig felejtsd el, az itteni lányok szépek és van még egy fontos tulajdonságuk valóságosak és arra születtek, hogy szeressenek és szeressék őket. A szerelem istennői. A görög mitológia nimfái…Hátha ők kimozdítanak komor magányodból. Igen, hogy téged idézzelek, barátom Fedjük be, ó Csönd asszonya, egy finom lenvászon lepedővel Tökéletlenségünk merev és halott arcélét…Igen.
“Hát ismered – néz rám megrendülten Guedes és elsápad. – Te tényleg olvastál engem?”
 “A te életed csak most kezdődik…” – mondom, de nem tudom folytatni, mert valaki hátulról befogja a szemem és megérzem Lídia illatát
“Hát itt vannak az elveszettek” – kacag fel. Kis kék pettyes ruhában van, egy banánt majszolva ámulattal nézi a tengerbe haló napot, amint vérvörösre festi a vizet.
“Úszom egyet – kiáltja – kibújik hosszú ruhájából, alatta veszem döbbenten észre teljesen meztelen. – Gyertek.”
Máris mellette vagyok, látom amint szegény Guedes elvörösödve fordul el, de aztán egy kis tépelődés után ő is utánunk jön és Lídiát közrefogva hárman úszunk, ujjbegyeinket alig–alig érintve a vörös labda felé, amelyik félig már eltűnik a hullámok között, de utolsó erejével is eszelősen világít.
 Amire kimegyünk már végképp tengerbe vész a nap, s hirtelen hull ránk az alkony, a homály szobrai ott kerengenek körülöttünk. Tudom, hogy ez nagyon szokatlan, először engem is megdöbbentett, s ahogy nézem révült arcukat, felidézhetem akkori döbbenetem. Guedes nem mer az önfeledten forgó, meztelen Lídiára pillantani, zavartan kapkodja magára ruháit és halaszthatatlan teendőire hivatkozva elrohan, de nem a ház, hanem a dzsungel felé
“Mi van ezzel a fiúval? – néz utána Lídia és magára húzza fehér ruháját. – Gátlásos? Fél tőlem? Még nem látott volna meztelen nőt?”
“Nincs tisztában önmagával – legyintek. – Vele azután csúfosan elbánt Fernando, drága nemtőnk. Van is, meg nincs is.”
“Nehogy beessen a szakadékba – aggodalmaskodik Lídia. – Hiszen nem ismeri a helyet.”
Már szinte teljesen sötét van, a bársonyos, tintaszínű égen megjelennek a csillagok és a fogyó holdsarló.
Kézen fogom Lídiát s nyugtalanul indulunk el az erdő fele, de hirtelen szembe találkozunk Guedessel.
“Gyümölcsért mentem – liheg és elpirulva nyújt át Lídiának egy mangót, majd nekem is. – Gondoltam megszomjaztatok úszás közben.”
Állunk egymással szemben, bontogatjuk a mangókat. Az egész annyira valószerűtlen, hogy nem is csodálkozom a váratlanul megjelenő Álvaro és Noah elképedésén.
“Hát ti?…”
“Úsztunk – nevet Lídia. – Csodálatos volt…”
“És te – néz Álvaro kutakodva Guedesre. – Hogy érzed magad.”
“Hamarosan jobban fogod érezni – nevet Noah. – Elhoztam a lányt – kacag fel. – Nézd meg, tetszik neked?”
És a sötétből előlép egy hosszú világoskék ruhás gyönyörű lány.
“Ő Pauline. – magyarázza Noah. – Árva lány, apácák nevelték, innen francia keresztneve. Akarsz az úr vahinéje lenni? – húzza közelebb magához a megdermedt Vicentet.– Tetszik neked?”
És szembefordítja a csilingelve neve tő lányt, a szemmel láthatóan megzavarodott Guedessel.
   “Akarok” – mondja a lány franciául és váratlanul táncolni kezd a homályban, valami dalt is énekel, valami olyasmit, hogy ha szárnya volna átrepülné a tengert.
“És Vicente úr akar engem?” – kérdezi váratlanul, abbahagyva az éneklést.
Guedes bólint, a lány kézen fogja és elsétálnak a sötétben.
“Ez gyorsan ment” – nevet Álvaro.
“Pauline jó lány és még szűz” – magyarázza Noah.
Döbbenten nézek rá, de megismétli s látom komolyan beszél.
“Eddig még senki nem nyerte meg a tetszését. A kolostorban lakik, még mindig, segít nevelőinek, az öreg apácáknak. Biztos oda viszi a barátotokat is, hogy bemutathassa nekik. Mert ő komolyan gondolja a dolgot…”
“Guedes is – suttogja Álvaro szomorúan. – Nyugodt lehetsz. Egymásnak vannak teremtve.”
Noah Lídia mellé lép és kedvesen kérdezi – “tetszik neked itt?”
Lídia lelkesen mondja: “nagyon!” és felnéz az égre, mintha számolna a csillagokat, majd egymásba karolva, négyesben indulunk meg a ház felé, a többiek eddig már hiányolhatják jelenlétünket, gondolom, mégiscsak én vagyok a házigazda.

7. Kék háromszögek

Megdöbbenünk.
Az ebédlőben nincs senki .
Az asztalon ott vannak még az ebéd maradványai, poharak, italos és szódás üvegek.
Noah rögtön rendezni kezd, kis tétovázás után Lídia is segít neki.
“Hol lehetnek?” – kérdezi döbbenten Álvaro.
“Mora, a mester és a báró a halásszal felmentek a toronyba, mert Lovecraft kíváncsi Pomare csillagászati tudományára. Bernardo Soares a szobájában van, valószínű írja A kétségek könyvét. Tehura elvitte a két angolt, lánykérőbe. Én nem is tudom – nevet, a könyvtárszoba ajtajában megjelenő Borges – ezek direkt a lányokért jöttek ide. Mit szólna ehhez, Fernando, ha megtudná?…”
“Hamarosan meg fogja tudni, mert megidézzük – mondom kedvetlenül. – De nem hiszem, hogy a lányok jelenléte bármilyen szempontból is gátolná a terveink megvalósítását. Én azt akarom, hogy mindannyian érezzék jól magukat, hogy teljesíthessék ki magukat végre. Ezt az egész kommunát elsősorban ezért hoztam létre. Hogy végre mentesüljenek a mindennapok nyomasztó gondjaitól és műveikre koncentrálhassanak.”
“Persze tudat alatt ez még mindig a Mesteretek elleni lázadás egyik formája – kuncog Borges. – Ő köztudomású, irtózott a nőktől. Élete egyetlen nagy szerelmi kapcsolatát sem vállalta, csúfosan elbánt a kedves és bájos Ophéliával, mert félt, hogy gátolni fogja az alkotásban. Nem tudja elképzelni, írta nekem egy szomorú levelében, hogy száradó pelenkák alatt, kandi nagynénik tekintete előtt, a csecsemő bőgését, vagy a kedves Ophélia siránkozását hallgatva, egyáltalán bármit is írni tudna. Ő mindent az elhivatottságának rendelt alá, magának afféle váteszi szerepet tulajdonított, amint azt te, kedves Álvaro, aki végig a közelében élhettél, nagyon is jól tudod…”
“Igen - méláz Álvaro. – Tíz évvel első szakításuk után még egyszer felújult a kapcsolatuk, de most se tartott sokáig. Fernando megijedt. Félt, hogy Ophélia visszahúzza a mindennapok mocsarába. Ez fellengzősen hangzik, de saját szavait idéztem. Ekkor már egyre inkább saját elhívatottsága és Sebestyén király visszatérésének mítosza foglalkoztatta, amiken én magamban derültem, Reis pedig, mikor tőlem is, sőt magától Fernandotól is tudomást szerzett róla a távoli Brazíliában, vagy a tengeren, ha éppen kihajózott, hangosan nevetett…”
“És te mivel töltötted az időt, kedves barátom? Mert látom Pomare és a maorik csillagászati ismeretei nem nagyon izgatnak, hiszen nem mentél fel velük a toronyszobába…”
“Érdekelnének, de jobban érdekel másvalami. Én a sámánizmust tanulmányoztam, engedelmetekkel. – És Borges újra önfeledten nevet. – Egyáltalán vannak itt sámánok? Vannak még sámánok? Te ismerkedtél meg már, mióta itt vagy sámánnal?…”
“Igen. Vannak – bólintok. – Többel is megismertem itt, s szomszéd szigeteken.”
“Jó lenne mihamarabb felvenni a kapcsolatot velük s megismerni álláspontjukat a hold arcáról ás a rejtelmes, félelmet gerjesztő füttyögő hangokról.”
 “Erre már csak első látogatásunk után kerülhet sor – szól közbe Álvaro. – Ha ugyan túléljük és visszatérünk…”
 “Azt mondtad – néz rám Borges –, hogy van a háznál vastag karton, vagy vékony acél- vagy falemez. Tizenegy háromszöget kell kivágni és le kell festeni. Most ez a legsürgősebb feladatunk. Lovecraft, mielőtt felment volna a toronyba, megkért, ha megérkeztek, haladéktalanul csináljuk meg. Idő kell, amíg a festék megszárad.”
“Miért pont tizenegyet?” – ámul el Álvaro.
“Mert Lovecraft szerint pontosan annyian megyünk, a bennszülöttek nem jönnek, csak mi: Lovecraft, Mora, Bernardo, Tejve, Cross, Search, Guedes, Álvaro, Lídia, te és én.”
“A bennszülöttek miért nem? – hökkenek meg. – Pomare biztosan szívesen jönne, Noah is, s a lányok is biztosan kíváncsiak…”
“Mert így is túl sokan vagyunk. Lovecraft még azt is megfontolás tárgyává tette, hogy Lídia egyáltalán jöhet-e? Kitehetjük-e a veszélynek?”
“Ő nagyon készül – magyarázom. – Ha megtudja, hogy nem jöhet, nagyon szomorú lesz. Az utolsó években sokat utaztunk, elég sok veszélyes helyzetben is voltunk, amint azt ti is nagyon jól tudjátok. Nehezen tudnám megmagyarázni neki, hogy miért nem jöhet…”
“A háromszögek színét eldöntöttétek már? – tér vissza feladatunkhoz, a praktikus Álvaro. – Én először vörösre, majd kékre gondoltam…”
“Lídia is a kéket említette először, mint lehetséges színt.”
“Szavazással döntöttünk, Tejve és én a vöröset javasoltuk, Mora és Lovecraft a kéket. Ti nem voltatok itt, megkérdeztük az éppen nagy művén dolgozó Bernardót, aki szintén a kék szín mellett döntött. Tehát kék lesz.”
“Rendben, akkor akár neki is kezdhetünk.”
Levonulunk, mint az összeesküvők, fél szemmel körülkémlelve, nehogy váratlan támadás érjen bennünket, a ház tágas, szellős pincéjébe, amely több helyiségből áll, több nagy terem, szerteágazó folyosók, melyekből újabb termek és járatok nyílnak, valóságos labirintus, teljesen még fel sem sikerült derítenem. Az előtérben, amit raktárnak is használok, ha jól emlékszem vannak vastag kartonok, hamar meg is találjuk őket.
Álvaro, az egykori hajómérnök előveszi ceruzáját, rajzol egy méteres nagyságú háromszöget, ollót kér és kap, kivágja és sablonként használva, boszorkányos ügyességgel vág még ki tízet. Aztán kis tépelődés után még egyet.”
“Ezt kinek?” – érdeklődik kíváncsian Borges.
“Ezt itthon hagyjuk, hogy védje a házat, kiszögezzük a bejárati ajtó fölé. A festék hol van?” – fordul felém.
Némán nyújtom át a kék festékes üvegeket és az ecsetet.
Átveszi, néhány régi újságot terít a földre, kirakja a tizenkét háromszöget és gyors, pontos mozdulatokkal kezdi festeni, mintha egész életében háromszögeket festett volna, majd felállítja őket, egymás mellé, a falnak támasztva.
“Egy óra alatt megszáradnak” – jegyzi meg Borges.
“Szomjas vagyok – néz rám Álvaro és nevet. – Noah érdeklődött, Lídia sejti-e. hogy te és ő?…”
“Nem. – rémülök meg. – Még csak ez hiányozna…”
“Megkértem, hogy ne is mondja el neki – súgja Álvaro vigyorogva. – De a nőknél soha nem lehet tudni, szerinte Lídiának hálásnak kellene lennie, hogy amíg nem volt itt, vigasztalt és dédelgetett téged, hogy ne legyél egyedül. És ebben, mindentől függetlenül sok igazság van.”
Felmegyünk.
Kiveszek a hűtőből három hideg sört s ahogy, leülve az asztalhoz, csak úgy parasztosan, közvetlenül az üvegből kortyolgatni kezdjük, váratlanul jelenik meg Tehura, két lánnyal és a két vidám angol költővel.
“Ő Morau – mutat a magasabb lányra s kezét a lelkes Search kezébe teszi. – Ő lesz Alexander úr vahinéje. – A szülők is beleegyeztek. Egy hét próbaidő, de ha nem tudják egymást boldoggá tenni, akkor visszamegy…Ő pedig – teszi az alacsonyabb, nevetgélő lány kezét az elvörösödő Cross kezébe – Vaitua. Régen egy királynőt is így hívtak nálunk. Vele is ugyanez a helyzet. Az eső hét dönt. – A hűtőhöz megy kivesz egy–egy üveg pezsgőt és a férfiak kezébe adja. – A szobáikat tudják, nem? A Cross úré a hármas, a Search úré az ötös.”
Pukkannak a pezsgők, Tehura tölt négy pohárba, a kezükbe adja. – “A boldogságotokra – csicsergi. – Szeressétek egymást, így könnyebb elviselni, mint a nappalt, mint az éjszakát…”
A két pár mohón iszik, aztán kézen fogva indulnak meg a nyikorgó lépcsőn fölfelé.
“És Vicente úr? – kérdezi Tehura, aki láthatóan itthon érzi mag át. – Ő merre van? Neki is kellene egy vahiné…”
“Neki már szerzett Noah” – nevet Álvaro.
“Igen – döbben meg Tehura. – Kicsodát? Hogy hívják?”
“Pauline.”
“Az nem lehet.”
“Miért ne lehetne? Láthatólag tetszettek egymásnak. Láthatólag egymásnak vannak teremtve.”
“Mert Pauline még szűz. És nem is érdeklik a férfiak. Neki még nem volt tavéje. Értitek. Olyan különös. Az apácáknál lakik, néha hetekig ki se mozdul a kolostorból...Árva. A kolostor kapujába tették le szegényt. Ez azért is furcsa, tudják, mert ez nálunk nem szokás – magyarázza Tehura. – Nálunk általában örülnek a gyermeknek. Isten ajándékának tekintik. Noah merre van?”
“A konyhában.”
“Az úrnak nem kell vahiné – néz kutakodva Tehura Borgesre. – Beteg?”
“Gyászolok – sóhajt az argentin és elnéz a lány mellett, mintha egy láthatatlan árnyat nézne a sarokban. – Nemrég halt meg a szerelmem.”
Tehura szomorúan dörzsöl ki szeméből egy könnycseppet, szótlanul indul a konyha felé.
“Mikor halt meg Beatríz? – kérdem döbbenten. – Nem is írtad.”
“Nem akartalak terhelni vele. Amikor egy perzselő februári délelőttön meghalt – lenyűgöző haláltusájában egy pillanatra se süllyedt az érzelgősségig, se a félelemig, észrevettem, hogy a Constitution tér vaskeretes plakátállványain kicseréltek valami szőke dohány reklámot. Fájt a dolog, mert beláttam, hogy Beatríztól immár távozóban a szüntelen és hatalmas világegyetem, és ez csak az első változás egy végtelen változássorozatban. A világegyetem változhat, de én nem, gondoltam mélabús hiúsággal, tudom, hogy hiábavaló szerelmem olykor terhére volt, ám most, hogy Beatríz halott, én reménytelenül, de legalább megaláztatás nélkül emléke ápolásának szentelhetem magam.” (32)
“Felmegyünk a toronyszobába? – kérdem, mert elakarom terelni figyelmét Beatríz emlékéről. – Kíváncsi lennék miről beszélgetnek a szomszédommal. Pomare és a maorik csillagászati ismeretei egyebekben lenyügözőek, ez Gauguint is meglepte, írt is erről…Azt hittem túloz, mint rendesen, de hamar beláthattam – nem!”
“Előbb igyuk meg a söreinket – suttogja Álvaro és Beatríz fényképeit nézegeti, félrehajtott fejjel, amelyeket a szomorú Borges nyújtott át neki. – Lehet még ma megidézzük Fernandót? – És kérdően tekint rám, átnyújtva a fotográfiákat. – Vajon hogy dönt Lovecraft?!”
Nézem Beatríz Viterbót a képeken, eszembe jutnak találkozásaink. Kávéházakban találkoztunk, vagy parkokban. Magas, törékeny nő volt, mozgásában volt valami bájos félszegség, arcán valami borzongató,  révület. Szerette is Borgest, a maga módján, de ugyanakkor volt valami távolságtartás is a modorában, mint aki nem akarja igazán átadni magát szenvedélyeinek.
Igen, Beatríz szabad akart lenni, szabadon akart élni, mint a platánfák fölött nyughatatlanul kerengő madarak, akiket éppen mi zavartunk meg az ottlétünkkel.
Bámultam a képeket, Beatríz profilban, színes képen fél-álarccal egy 1921-es farsangi mulatságon, Beatríz aznap, amikor házasságot kötött egy öregedő ingatlanügynökkel, csakhogy szabaduljon a szülői házból, mert nem bírta a kötöttségeket. Szemében akkor is ott bujkál ama szelíd mélakor, amely későbbi viselkedését is döntően meghatározta. Beatríz sikertelen házassága után, a válás kimondásakor. Arca ugyanolyan, a méla bú nem tűnik el egy pillanatra sem…Beatríz ebéden a Zsokéklubban, vidám társasággal, a többiek harsány örömével éles ellentétben áll melankolikus arckifejezése. Beatríz kínai pincsijével, a kiskutyát is volt szerencsém ismerni. Beatríz félprofilban, profilban, mosolyogva, ami jól láthatóvá teszi a kis gödröcskét az állán, amelyet barátom annyira szeretett. Beatríz egy automobil kormányánál, Beatríz hosszú szipkával a kezében, érdekes arra nem emlékeztem, hogy cigarettázott is, Beatríz egy sétahajó fedélzetén, haja kibomlik, szabadon röpteti a szél, olyan szabadon ahogyan ő is akart élni.
“Számomra nem halt meg – ismeri be Borges tűnődve s noteszét elővéve olvasni kezd egy verset. – Évekkel halála előtt írtam, bonyodalmas, mások számára érthetetlen kapcsolatunkról, mely gyötrelmesen szép volt.

Mivel tudlak megtartani?
Üres utcákat, reménytelen naplementéket,
részeg külvárosok holdjait kínálom neked.
A magányos holdat hosszan bámuló ember
keserűségét ajánlom fel neked.
Felajánlom hőseimet, halottaimat, a szellemeket,
akiket márványban tisztelnek az élők, apám
apját, akit Buenos Aires határában öltek meg,
tüdejében két golyó, szakállas hulla, tehénbőrbe
temették katonái, anyám nagyapját, alig
huszonnégy évesen, háromszáz ember élén
Peruban – már szellemek nem létező lovakon.
Felajánlom neked könyveim szellemességét, ha van,
életem férfiasságát és humorát.
Felajánlom hűségemet, hisz hű nem voltam soha.
Felajánlom a magot amit sikerült magamból
 megmentenem valahogy, a szív lényegét mely
 szavakkal nem törődik, álmokkal nem üzletel,
idő, öröm és bal sors nem érintheti.
Felajánlom egy alkonyatkor megpillantott sárga
rózsa emlékét, mikor te még meg sem születtél.
Magyarázatokat kínálok magadról, elméleteket
    magadról, hiteles és meglepő újságokat
magadról.
Neked adhatom magányosságomat, sötétségemet,
szívem éhét, bizonytalansággal, veszéllyel,
 bukással próbállak megvesztegetni .(33)

De nem sikerült – mondja Borges tárgyilagosan. – Vesztettem. Mert meghalt. Oda menekült, ahová egyelőre nem követhetem. De mivel számomra él, izgatnak a sámánista praktikák, hiszen, ha jól hallottam amit a báróval beszéltetek hazafele jövet, az Orpheusz-mítosz egészen tébolyító változatai élnek errefelé. A maori legendakör számtalan változatban szól arról, hogy a hős hogyan megy le az alsó világba, halott szerelme után és hozza vissza…”
“S ha őt is megidéznénk – töpreng Álvaro. – Mersz vállalkozni rá?”
Borges keserűen nevet s elfordulva szárazon teszi hozzá – “…mindent vállalok, mert végre el szeretném dönteni szeretett-e egyáltalán vagy nem? Mindig volt közöttünk egy láthatatlan határvonal, még a meghittség óráiban is. Amikor karomban tartottam és egymásba vesztünk, még akkor is úgy éreztem, hogy ama középkori legendákban szereplő kard, ami a lovag és a várúrnő között van, ott imbolyog láthatatlanul közöttünk is…Képtelen voltam teljesen meghódítani. Mindég maradt benne valami ismeretlen, váratlan, valami meglepő, szokatlan, mintha addig felfedezetlen vidéken jártam volna. Tapasztalatlannak éreztem magam a társaságában. Állandóan úgy éreztem, meg kell tévesztenem…El kell bűvölnöm. Állandóan szerepeltem, fennhéjázóan hencegtem. Leszóltam másokat. Ripacs voltam, kedves barátaim, nevetséges akarnok. Pojáca…
Amikor a verset elolvastam neki, mélységesen meghatódva önnön bátorságomtól, saját érzéseimtől, el-elcsuklott a hangom. Ráadásul a következőképpen dedikáltam: Beatríznek, hátha megsajnál és…Ezen szárazon nevetett, nevetése köhögésbe fúlt, és ez nyomasztóan előrevetítette a közelítő, szörnyű véget. Odajött mellém, az ölembe ült, amit ritkán tett, átölelte a nyakamat, megcsókolt és sírni kezdett, te szegény, szegény, suttogta és könnyei végigfolytak az arcomon. Ezt az arcát sem ismertem, s még hány ilyen ismeretlen, feltáratlan terrénum lehet gondoltam, miközben lágyan világított a lenyugvó nap, s én szelíden simogattam a puha, selymes haját. Megnyugodott, s ez már-már az őrületbe kergetett engem, mert nyugtalanságom, amit átvettem tőle, kínzó féltékenységgel társult. Hogy volt-e alapos okom erre?! Voltak-e párhuzamosan más férfiak is az életében? Nem tudom. És most már nem is fogom megtudni soha…
Halála sem nyugtatott meg, azóta emlékeimben kísért, álmaimban csábít el, képzeletemben uralkodik. Minden reggel ébredés után elmondom versem első sorát:

A hasztalan hajnal egy kihalt utcasarkon talál:
túléltem az éjszakát .

 De a kérdés: még meddig akarom túlélni? És akarom-e, Akarok-e nélküle élni? De sikerülhet-e nekem az, ami a sámánoknak, a mitológiai hősöknek, Orpheusznak vagy Hutunak?”
Elképedve bámulunk rá Álvaroval, de mielőtt elkezdhetnénk vigasztalni a szobormereven ülő, mozdulatlan arccal a homály sarkában bujkáló szobrait figyelő argentin költőt, nyílik az ajtó, belibben Pauline, nyomában a szinte révült, halottsápadt Vicente Guedessel.
“Megkértem a kezét” – lihegi a boldog író.
“Hogy mit csináltál? – néz rá döbbenten Álvaro. – Megmagyaráznád kérlek, mert nem értjük.”
“Beszéltem az apácákkal, akik felnevelték és eddig gondoskodtak róla – magyarázza Vicente és rajongva néz a boldogságában kipiruló lányra. – És az öreg zárdafőnöknővel is. Holnap délután lesz az esküvő, az egyik atya ad majd össze a kolostorban s azt szeretném, ha a mélyen tisztelt Borges úr lenne a tanúm.”
Borges megrázkódik, lassan jutnak el tudatáig a szavak. – “A legnagyobb örömmel – dadogja. – Higgye el, kedves fiatal barátom, ez a legokosabb, amit csinálhat. Ha szeretik egymást, nincs más lehetőség. Én ettől is féltem. Beatríz hiába várta, hogy szóba hozzam a házasságot, most utólag visszagondolva, talán éppen ezért viselkedett néha szeszélyesen, csalafintán és kiszámíthatatlanul.”
“Te leszel az első heteronima, aki megnősül – jegyzi meg Campos. – Erre innunk kell.”
A hűtőhöz lép, kivesz egy üveg pezsgőt, felbontja, tölt két pohárba, majd ránk pillantva kis tétovázás után nekünk is, magának is tölt.
Felemelkedünk.
Csilingelve érnek egymáshoz a poharak.
“Legyetek nagyon boldogok!” – mondjuk, szinte egyszerre.
Vicente rajongva nézi a lányt s dadogva kezdi el: Az az álom, hogy éljünk szárnyasan előttünk járt, mi pedig egyforma és távoli mosollyal figyeltük, amelyben eggyé vált a lelkünk, bár egymásra sem pillantottunk, és csak annyit tudtunk egymásról, amennyit egy kar érintésének jelenléte árult el a másik, őt érző kar odaadó figyelmének. Életünkben nem volt belül. Kívül voltunk és mások. Nem ismertük egymást, mintha a lelkünknek egy álmokon át megtett utazás után jelentünk volna meg.( 34) De most végre találkoztunk.
“Én is láttam őt álmomban – szólal meg révülten a lány. – Egy hatalmas kertben, vagy erdőben sétáltunk, néha ledőltünk a mohaszőnyegre, néha karonfogva andalogtunk a hatalmas fák alatt, vagy fürödtünk a kristálytiszta azúr tavakban…Ott az erdő közepén volt egy tisztás, közepén egy romtemplom állott, amelynek köveire leültünk megpihenni és szánk egymásra tapadt, a mohó és tehetetlen vágytól, de soha nem tudtam igazán átélni az együttlét örömét, mert közben kínzó bizonyossággal tudtam, hogy ez álom. Én álmodok magamról, és erről a sápadt fiúról…”
Kiissza poharát, odalép a döbbenten hallgató Guedeshez és félénken megfogja a kezét – “Gyere – suttogja. – Gyere sétálni, kedves. Még sok-sok mindent el kell mondanunk egymásnak.”
Guedes magához ölelve sejtelmesen mondja: “…és mi ott tudtuk, valami olyan ösztönös megérzés alapján, amely bizonyosan nem is élt bennünk, hogy ez a fájdalmas világ, ahol ketten lennénk, ha ugyan létezett, túl volt azon a legtávolabbi vonalon, ahol a hegyek más formák leheletei, és rajtuk túl semmi nincs. Amiatt az ellentmondás miatt, hogy ezt tudtuk, a mi ottani óránk olyan sötét volt, mint egy gödör a babonások földjén, a mi rólunk alkotott érzése pedig különös, akár egy mór városnak az őszi szürkületben az égre rajzolódó körvonalai…(35)
De mégis ott voltunk és együtt voltunk és tudtam, hogy egyszer véget ér ez a kínzó, nyomasztó és mégis annyi elmondhatatlan gyönyörrel megajándékozó álom. Éreztem, hogy egyszer vége lesz és felébredünk és találkozunk a valóságban is, amelyik a közös álmunk másik neve.”
És kilebbennek az ajtón, mint két angyali árny.
“Pedig azt hittem, hogy én leszek az első – mondom. – Azt hittem, közületek egyik sem fog megelőzni?”
“Miben? – néz rám döbbenten Álvaro. – Nem értem, testvérem. Miről beszélsz?
“Feleségül akarom venni Lídiát – mondom. – Már régen eljátszottam a gondolattal, de itt Tahitin, kényszerű távollétünk során döbbentem rá, hogy nem tudok nélküle élni. Hogy ő és én egyek vagyunk, ahogyan ez a kicsi lány és ez a boldogtalan Vicente is megfogalmazta.”
“Semmi gond – vigasztal Álvaro. – Egyszerre lesz az esküvőtök, holnap délután, ha ugyan visszatérünk a látogatásról. Ha nem bánik el velünk a bálvány.”
“Hogy megváltoztatta ez a találkozás ezt a szegény fiút – töpreng Borges. – Megtalálta az igazit. Gyönyörű gyerekeik lesznek…”
“Azt nem lehet – meredek magam elé csüggedten. – Az lehetetlen.”
“Ugyan miért lenne lehetetlen?” – kérdezik izgatottan, szinte egyszerre.
“Nekünk heteronimáknak nem lehet gyerekünk – magyarázom. – Orvos vagyok, utánanéztem, hihettek nekem.”
“És ezt miért nem árultad el idáig? – mered rám felháborodva és szomorúan Campos. – Miért titkolóztál?”
“De hiszen te tudomásom szerint feleséget sem akartál, nemhogy gyereket…”
“Guedes az előbb miből idézett? – érdeklődik Borges izgatottan és rám pillant. – Valahonnan hátborzongatóan ismerős a szöveg, de képtelen vagyok rájönni, hogy honnan.”
 “Guedes első közölt s mindjárt nagy figyelmet és érdeklődést keltő írásából Az idegenség erdejéből, amelyet Fernando ki tudja miért később elvett tőle, s mindent megtett, hogy a balszerencsés Vicente amolyan teszetosza, tétova árnyként tengesse életét , nem engedte szabadon, ezért nem tudta szegény megvalósítani önmagát…”
“S érdekes, ez a kis maori lány is felhevülten, felcsigázva az érzelmek rohamától, a maga egyszerű szavaival egy ugyanilyen, nem kevésbé gyönyörű álomról beszélt. Lehet, hogy álmukban már találkoztak abban a kertben?…”
“Mindketten megszállottak – mondja komoran Álvaro. – A kis maori lányka a kereszténység szentjeinek bűvöletében él ugyan, de lelkében barbár és pogány, hiszen tudását a hit és oktatói határozzák meg, világérzékelését viszont a sziget, ami körülveszi, az otthona és a hagyományok, amelyektől ha el is akar, képtelen elszakadni. Ez a balszerencsés Vicente pedig tulajdonképpen Fernando szeszélyeinek a tehetetlen áldozata. Sokat kell vele még beszélgetnünk, de ez a találkozás a kislánnyal a legjobbkor jött. Nem tudom egyedül mire jutott volna itt, ezen az elvarázsolt szigeten? Végre szabad lett, de nem tudom, mit kezdett volna a szabadságával? Most itt van ez a lány, a jelenlétével, azzal hogy valóságos, teste is van nemcsak lelke, nem egy tünékeny visszatérő álom, hanem hús-vér angyal, önmagától megoldja Guedes gondjait. Ezentúl mindent azért tesz, hogy bizonyíthasson előtte. Felébreszti hiúságát, életre kelti ambícióit, s remélem megírja végre a regényét, amelynek olyan sejtelmesen izgalmas előhangja volt Az idegenség erdejében.”
Nem tudok válaszolni, mert a konyha ajtajában megjelenik a kipirult Lídia. – “Mindjárt kész a vacsora – jelenti be. – Az urak hol vannak?”
 “A toronyszobában – mondja Álvaro. – Megyek, hívom őket. Ami az angolokat illeti, ők most mással vannak elfoglalva. A részüket félretesszük, mint ahogy a Vicentéék részét is. Ők elmentek sétálni.”
“Egy kis bort innék! – fordul felém a lépcsőn megjelenő, fehér ruhájában szinte lebegő Lídia. – Megszomjaztam.”
“Vöröset vagy fehéret?”
“Vöröset – nevet Lídia. – Rajna menti vöröset, amivel Drakula kínált, emlékszel?”
“Le kell mennem a pincébe – mondom. – Van egy ládával.”
Elindulok, hallom még, hogy odamegy Borgeshez és megkérdi miért olyan gondterhelt, de nem hallom az argentin válaszát, kilépek a sötétségbe, a zseblámpa kerek fényköre után lépegetek, a pincében villanyt gyújtok, nézem a háromszögeket, nem úgy, olyan helyzetben vannak, mint ahogyan hagytuk, mintha valaki elmozdította volna őket, s mintha gúnyos nevetést is hallanék az egyik távoli járatból, de az is lehet érzékeim űznek gúnyt belőlem, fáradt vagyok, nyugtatom magam, nincs itt senki.
Belépek a borpincébe, megkeresem a Rajna menti vöröset, két üveget hónom alá szorítva megfordulok Mintha megint hallanám a gúnyos nevetést. Mintha egy sötét árny cikázna az egyik távoli folyosón, nem tudom megfigyelni, mert váratlanul kialszik a lámpa, s ott maradok a sötétben, felgyújtom a zseblámpát, gyorsan lépegetek kifelé, magamnak se vallom be, de félek, valami homályos előérzet kerít hatalmába, becsukom és kulcsra zárom a borospince ajtaját.
Az előcsarnokban nézem a zseblámpa kerek sárga fényében lágyan világító kék táblákat és megdermedek, nem elég, hogy nem úgy, olyan pozícióban vannak, mint ahogy hagytuk, de egy, döbbenek rá, megszámolva őket, hiányzik is. Most már tévedhetetlenül hallom, hogy valaki gúnyosan nevet, s a nevetés, mintha közeledne. Gyorsan felszedem a földről és egymás mellé a falnak támasztom a háromszögeket, majd kimenekülök a pincéből, gondosan bezárom a megvasalt ajtót magam után, s az udvaron is átrohanva, szinte beesem az ebédlőbe.
“Mi van? – mered rám ijedten Lídia. – Üldöznek?”
“Valaki van a pincében – mondom elfulladva. – Hallottam többször is a gúnyos nevetését. Azon kívül a kék háromszögek sem olyan helyzetben voltak – magyarázom az elképedt Borgesnek –, ahogyan hagytuk. Valaki elmozdította őket. Összehányta. S ráadásul egy hiányzik is! Amíg a bort kerestem, a villanyvilágítás is kialudt, s közben folyton hallottam a közeledő gúnyos nevetést.”
“Biztos vagy benne, hogy nem valaki közülünk van lenn és meg akar tréfálni?”
“Gyertek, nézzük meg – javasolja harciasan Lídia. – Csak előbb nyisd ki a bort.”
“Amúgy sem tud kijönni – árulom el. – Bezártam a borpince ajtaját s a bejárati ajtót is, ami olyan masszív, hogy bombával se lehetne kirobbantani…”
Borges elővarázsolja a dugóhúzót, kinyitja az üveget, egy talpas pohárba tölt Lídiának.
“Te nem iszol?”
“Sört ittunk – magyarázza a bánatos költő. – S pezsgőt is, a fiatalok boldogságára. Most valahogy nem kívánom a bort. Talán vacsora után.”
“Gyerünk – mondja Lídia és kiissza poharát. – Fegyvered van?”
“Nem kell fegyver – nevet Borges. – Biztosan valaki játszik.”
Azért minden eshetőségre készen magamhoz veszem a coltomat, adok nekik is egy-egy zseblámpát és megindulunk.
“De hát az ajtó nincs bezárva” – döbben meg Lídia.
“Vagy valakinek kulcsa van hozzá – töpreng Borges. – De kinek?”
Belépünk.
Megnyomom a kapcsolót, a fény elárasztja a helyiséget, az első ami feltűnik, hogy a kék háromszögek újra össze-vissza, egymásra vannak hányva, s ahogy megszámoljuk őket, kiderül, nem egy, hanem kettő hiányzik.
“Szerencsére megszáradt a festék – állapítja meg Borges és újra egymás mellé rakja a háromszögeket, akkurátusan a falnak támasztva őket. – Kettő hiányzik. Na jó, az egyik amúgy is a házé, azt a kapu fölé szegeztük volna, de a másik?”
“Valaki nem akar jönni” – mondom.
“Vagy azt akarja, hogy valaki ne jöhessen.” – töpreng Lídia.
“Szólnunk kell Álvaronak, még kell két háromszög!”
“Az már nem lesz ugyanolyan – kedvetlenedik el Borges és szimatolni kezd. – Valami furcsa, kámforos szagot érzek.”
“Hol a borpince?” – kérdezi Lídia
Előreindulok.
Újabb meglepetés.
Ez az ajtó csukva van ugyan, de nincs bezárva, noha határozottan emlékszem, hogy amikor kirohantam, gondosan kulcsra zártam magam után.
“Mekkora egyáltalán ez a pince?”
“Nem tudom. Még nem volt időm felfedezni mindent. Rengeteg járat van, rengeteg helyiség. Valóságos labirintus. Pomare szerint egy barlangrendszerrel is összeköttetésben van…Én csak az előcsarnokot használom és a borpincét.”
Újra elalszik a lámpa, állunk a sötétben, halljuk egymás el-elfulladó lélegzetét, s megint felhangzik a gúnyos hahota
“Nos, most már nem mondhatjátok, hogy képzelgek – suttogom elégedetten. - Nem mondhatjátok, hogy érzékcsalódás. Van itt valaki.”
“Megkeressük? – kérdezi Lídia és arra világít az éles fényű lámpájával, ahonnan a hahota hallatszik. – Kíváncsi vagyok idegen, vagy valaki ismerős?!”
Megint, mintha egy árny suhanna el, tőlünk, tíz-tizenkét lépésre.
“Ebből elég – mondja határozottan Borges. – Gyertek, menjünk fel. Eddig már keresnek. Holnap, ha lesz időnk, felfedezzük a pincéd labirintusát is, de most mennünk kell.”
A hahota elhallgat.
A zseblámpák egymást keresztező fényében, sietve lépegetünk kifelé. A borpince ajtaját újra, gondosan kulcsra zárom.
Az előcsarnokban Borges és én eloltjuk a lámpákat és elosztjuk a háromszögeket, ötöt visz ő, ötöt én, s a Lídia lámpájának fényénél megyünk ki.
“Hol a kulcs?”
“Az ingem zsebében”
Lídia hozzám lép, kiveszi a nagy szárnyas kulcsot az ingzsebemből és bezárja a megvasalt ajtót. Halljuk amint kétszer is elforog a kulcs a zárban.
“Ki lehet?! – töprengek. – Errefelé nincsenek tolvajok. Senki nem zár semmit, a bennszülöttek kunyhóinak ajtóin nincsenek is zárak. Amióta itt vagyok, még nem tűnt el semmi.”
“A bor, vagy valami amit itt tárolsz, hiányzik?”
“Nem volt időm megvizsgálni.”
“Szerintem nem hiányzik semmi – jelenti ki határozottan Borges. – Annak aki bent járt, csak a mi kék háromszögeink kellettek, méghozzá kettő. A kérdés csak az, azonos-e a tolvaj (mert akárhogy is eltulajdonított valamit, aminek ugyan csak eszmei értéke van, de mégiscsak a miénk!) a hahotázóval?”
“Ez hamarosan kiderül, mert vacsora után visszajövünk, hiszen Álvaro még kell készítsen két háromszöget.”
“Az már nem lesz ugyanaz.”
“De mégse hagyjuk befolyásolni magunkat idegenektől.”
Az asztal körül ott ül Lovecraft, Tejve bárója, Mora, Soarez, Álvaro, Pomare és a lányok. Élénk feltűnést keltünk, amint lihegve, fújtatva megjelenünk, kezünkben lágyan, megnyugtatóan világítanak Álvaro remekművei, a kék háromszögek.
Még nagyobb a döbbenet, amikor bejelentem, hogy: “…kettő eltűnt s hogy valaki járt a pincében, én is hallottam, amikor először a Rajna menti vörösborért lementem a gúnyos hahotázását, s ők is – mutatok Lídiára és Borgesre –, amikor másodszor lementünk. Először csak egy hiányzott, de feltűnően szét voltak hányva a háromszögek. Elrendeztem, feljöttem a borral, visszamentünk és ugyanaz a káosz fogadott. Ráadásul még egy tábla hiányzott. Az ismeretlen gúnyos nevetése ismét felhangzott, ismét sötétbe borult a pince, megszűnt az áramszolgáltatás, mint amikor először mentem le. Még szerencse, hogy volt nálunk zseblámpa.”
“A kérdés – rakja le Borges a háromszögeket -, hogy most megyünk-e vissza, hogy Campos még készítsen kettőt, vagy vacsora után?”
“Nem megyünk vissza – töpreng Lovecraft és merőn néz ránk. – Ez intő jel. Valaki nem fog jönni. De kié lett volna a tizenkettedik háromszög?! Hát nem mondottam, hogy tizenegy kell, hogy a bennszülöttek ezúttal nem jöhetnek, mert….”
“Arra gondoltam – magyarázza zavartan Álvaro –, hogy a ház bejáratára szögezzük ki. A kapu fölé, hogy láthassa mindenki, békés szándékú vendégek lakják a Reis - házat.”
“Van sejtésetek arról ki vihette el?” – kérdezi Tejve.
“Nincs.”
“A mi falunkban nincsenek tolvajok – dadog sápadtan Pomare és rémülten tekint körbe. – Soha senki nem nyúl ahhoz, ami nem az övé.”
“Soha – erősíti meg határozottan Titi. – Aki elvitte nem a mieink közül való volt, az egészen bizonyos. A mi falunkban nincsenek tolvajok.”
“Ezt tanúsíthatom – mondom, hogy megnyugtassam a vállára teszem a kezem. Érzem, hogy remeg. – Amióta itt vagyok, még nem tűnt el semmi…”
“A következő kérdés – töpreng Mora is –, hogy ki tudott a háromszögekről rajtatok (rajtad, Borgesen,  és Lídián) kívül?!”
“Vicente is tudott. Ő vitte volna el, amikor elmentek Paulinennal sétálni?”
“De akkor ki hahotázott?! – kérdezi Borges. – Amikor Ricardo először mondta, én se hittem s azt hiszem Lídia sem. Azt hittük kissé felcsigázták az események. De azután hallottuk mi is. Kétségkívül volt ott valaki, láttuk el suhanni az árnyát az egyik folyosón.”
“Nem biztos, hogy a két esemény, a táblák eltűnése és a hahota összefügg – mondja Lovecraft. –Sőt, egészen bizonyosan nem függ össze.”
“Ha nem Guedesék vitték el a háromszögeket(ki tudja mik járnak a szerelemtől elbódul ifjú agyában?) akkor teljesen világos, valaki azt akarja, hogy egy közülünk ne jöjjön a bálványhoz. – Borges kiissza maradék sörét és folytatja. – És nyilván azt, hogy a ház bejárata fölé ne legyen amit kiszögezni…”
“Vagy azt – fintorog Mora -, hogy kettő ne jöjjön, vagy három, hiszen annak aki elvitte, fogalma sem volt, hogy azért van tizenkettő, mert egy a kapu fölé kerül…”
“Uraim, érezzék otthon magukat – ülök le – , ha vacsora előtt valaki inni akar, szolgálja ki magát. A hűtőben van minden!” – iszom ki én is a sörömet.
“Tálalhatunk? – jelenik meg a konyhaajtóban a kipirult Noah. A vacsora készen van.”
Intek, hogy igen.
Titi és Tehura hordani kezdik befele a tálakat.
“Malac? – szimatol Álvaro és kivesz a hűtőből egy borosüveget. – Száraz egri leányka – mutatja körbe. – Magyar bor. Kér valaki?”
“Az angolok hol vannak?” – néz szét Tejve.
“Ismerkednek a vahinéikkal – kacag Tehura. – Ami igaz az igaz, már elég hosszú ideje ismerkednek.”
“És Guedes?”
“Ő sétálni ment álmai lányával. Végre megtalálta az idegenség erdejében álmodott angyalt. S most boldog.”
“Várunk rájuk?”’
“Nem. Majd esznek, ha megjönnek. A részüket mindenesetre meghagyjuk. Biztosan megéhezhettek addig a nagy ismerkedésben vagy a sétálás során, az eget és a csillagokat számolva.”
Campos bort tölt a bárónak, Lovecraft egy kis erőset kér, Bernardo szolgálatkészen ugrik és hozza a whiskyt, ő is azt iszik, Mora nem kér italt, Lídia Noahnak és Tehurának is tölt a vörösborból, Pomare whiskyt kér, kis gondolkodás után Borges is és én is, Titi a halász vidám felesége meglátva a maradék pezsgőt kitölti egy karcsú pohárba?
“Mit ünnepeltetek?” – kérdezi döbbenten
“A szerelmesek egymásra találását” – nevetek.
A helyzet beáll.

8. A szeánsz

A vacsora befejezése után Lovecraft emelkedett szólásra, ünnepélyesen, mint egy pátriárka.
Különben a vacsora végére megérkezett Guedes is, révült szerelmével, alig ettek, bár a szopós malacpecsenye – amelyet a kedves Titi ahi maá- ban, forróra hevített kövekből rakott kemencében sütött meg a kedvünkért, s a csemegének felszolgált mahi mahi, egy déltengeri halfajta, amelyet mitihué-ben (szárított tökben erjesztett kókuszdió tejben) párolnak igazán kiváló volt, a fa fa is fantasztikus volt (a taró levelek között sütött szalonna és csirke) s az édesség is, Noah kedvence, a poe, azaz manióka liszttel elkészített nyers banán, a gyümölcssaláták is – láthatólag nem bírtak betelni egymással, nem voltak képesek az evésre koncentrálni, legszívesebben, bármilyen banálisan is hangzik ez – egymást falták volna fel, őrjöngő vágyukban…
Később lejöttek a szobából a család angol ágának boldog képviselői is, az elbűvölt lányok kíséretében, megjegyzem ők farkasétvággyal ettek, ami már önmagában is mutatja, hogy a szerelem mindenkire másként hat!
Ismétlem, miután ők is befejezték az evést s ki-ki az italát kortyolta, a búskomor amerikai író emelkedett szólásra és arra kért mindenkit, hogy nézzék el nekünk, a heteronimáknak, Borgesnek és neki, hogy bevonulunk a dohányzóba, megidézni Fernando Pessoa ki tudja milyen rejtett. feltáratlan dimenziókban bolyongó, bizonyára nyughatatlan szellemét, s órákig távol leszünk, de a bálvány megtekintése előtt okvetlenül beszélnünk kell a költővel.
“De Mester – érvelt elvörösödve Lídia –, én miért nem lehetek jelen? Én az utóbbi esztendőkben minden veszélyes helyzetben Ricardoval voltam, Peruban is, ahol az istenek játszadoztak velünk, s alig úsztuk meg élve a kalandot, Tibetben is, ahol egy barlangban találkozhattunk a rettegett jetivel, az élő görög szigeten is, ahol egy romos Dionüszosz szentélyben megtaláltuk a Nekronomikont, a halott nevek könyvét, Prágában is, ahol egy sötét sikátorban láttuk a rettenetes gólemet, Drakula kínkastélyában is, ahol szintén az életünket kockáztattuk, már pusztán azzal is, hogy a rettegett vámpírfejedelem vendégei voltunk…Nem értem, hogy most miért tiltanak ki? Mi a bűnöm? Csak nem az, hogy nő vagyok?”
“És én is kíváncsi lennék a sokat emlegetett Fernando úrra – csatlakozik Noah is. – Ricardo is, Álvaro is annyit meséltek róla, hogy igazán szeretném látni…”
“S engem is érdekelne az önök szellemidézési technikája –jegyzi meg, kissé sértődötten Pomare. – Így összevethetnénk a mi praktikáinkkal. És sokat tanulhatnék is…”
“Értsék meg – érvelt halk hangon, de meggyőzően az egyre sápadtabbnak, törékenyebbnek, elesettebbnek tűnő amerikai író –, hogy valószínű, ha nem sikerül Pessoa szellemének lehívása a felső világból, egy idő után még nekünk is el kell hagynunk a helyiséget, Borges úrral!…Ugyanis ez nem szokványos szellemidézés lesz, hanem az önök barátai és szerelmei, a heteronimák idézik meg közös erővel, akaratuk maximális koncentrálása segítségével, szellemi erejük totális mozgósításával, azt a személyt, mesterüket, nemtőjüket, szellemi atyjukat, aki létrehozta őket. Ha minket, mint egykori személyes jó barátait és levelezőtársait, meg is tűr majd esetleg, a szeszélyes szellem (Fernando Pessoa életében is meglehetősen válogatós, különc ember volt, nem valószínű, hogy természete különösebben megváltozott volna az árnyak honában!) nem biztos, hogy mi is, látni-hallani fogjuk. Addig megkérem önöket, drága hölgyeim, hogy vonuljanak vissza a könyvtárszobába, hogy a szeánsz színtere, a dohányzó és önök között legyen egy üres szoba Ez nagyon fontos. Bármi is történik, nyomatékosan kérem önöket, hogy ne zavarjanak meg! Magát, kedves Pomare barátom, külön megkérem, hogy időnként sétáljon ki, figyelje meg történik-e valami szokatlan a ház körül, nem szeretném ha váratlan látogatóink érkeznének Tudniuk kell, hogy a doktor úrék, miután feljöttek a kék háromszögekkel, a borospince ajtaját is, a pincébe vezető ajtót is bezárták. Ha igényli, a doktor úr – pillant rám –, fegyvert is ad magának.”
“Ha lehetséges, kérném – suttogja zavartan a halász. – Ahol betörnek és lopkodnak, ott bármi megtörténhet…”
“A tárban hat töltény van! – nyújtom át neki a forgópisztolyt. – S itt van még a tartalék tölténytár is
“Reméljük nem lesz szükség rá – komorodik el Titi. – Halálra rémülnének a szomszédok, ha meghallanák a lövöldözést. A szigeten nem szoktak lövöldözni, csak a hivatalos ünnepnapokon.”
“Azt is lehet, hogy a tupapauk – suttogja rémülten Tehura. – Akkor pedig mind lövöldözhet Pomare, csak egyet ér el, hogy megharagszanak ránk és elragadnak magukkal, az ő sötét és nedves világukba…”
“Minden lehet – mondom óvatosan, s hogy megnyugtassam őket hozzáteszem. – De azért jó, hogy egy férfi is van a háznál. Tartsd nyitva a szemed, drága barátom – fordulok Pomare fele. – Valaki behatolt már ide, ellopott két háromszöget, hallottam gúnyos nevetését is, láttam árnyalakját is elsuhanni a pincében…És nemcsak én, Lídia kisasszony és Borges úr is észlelte, tehát tanúsíthatják mindezt.”
“Figyelni fogok – mondja a halász s átveszi a pisztolyt. – Megvédelmezem a házadat, barátom…Efelől nem lehetnek kétségeid.”
’Egyáltalán nem vagyok bizonyos próbálkozásunk sikerében! – magyarázza komoran Lovecraft –, de higgyék el, meg kell legalább kísérteni. Viszont ki kell zárni, lehetőleg minden kockázati tényezőt. Már pusztán az a tény, hogy két, frissen készített kék háromszög, megmagyarázhatatlan módon eltűnt, s hogy Reis úr, majd később Lídia kisasszony és Borges úr is, a pincében, gúnyosan hahotázó árnyakra figyelt fel, bizonyítja, hogy valami szokatlan van készülőben. Megértésüket előre is köszönöm, magam és barátaim nevében is. Ön pedig Lídia kisasszony, bocsásson meg, de ne higgye, hogy mindez egy gonosz öregember szeszélye. Én kedvelem Önt, s  különben is, hajnalban velünk jön a bálványhoz, legjobb lesz talán, ha most lepihen. Megjelenése esetleg elriaszthatná a költő árnyát, akiről köztudomású, hogy egész zaklatott életében rettegett és idegenkedett a hölgyektől…Noah kisasszonnyal is ugyanez a helyzet. Értsék meg, megjelenésükkel, pusztán ottlétükkel is veszélyeztethetnék a szokatlan és merész kísérlet sikerét…”
Feláll és görnyedten, jobb lábát húzva, köhécselve sántikál be a dohányzóba.
Tejve, Mora és Borges, poharukat is az asztalon hagyva, rögtön követik, Soares, Search és Cross csókkal búcsúznak szemlátomást ijedt és elbizonytalanodott vahinéiktól, Guedes összeölelkezik Pauline-nal, a lány sír, s úgy öleli, mintha soha nem is akarná elengedni. Campos is érzékeny búcsút vesz a láthatólag megbántott, sértődött Noahtól, én pedig kézcsókkal búcsúzom Lídiától, aki nem is néz rám, de mikor megfordulok, hogy kövessem társaimat, szinte sírva mondja: “Vigyázz magadra, szívem…”
“Maguk – rendelkezett Lovecraft határozottan, úgy tűnt pontos, minden részletében minuciózus aprólékossággal kidolgozott stratégiája van –, a kerek dohányzóasztal köré ülnek. A sorrend a következő: Search úr, Campos úr, Reis úr, Mora úr, Cross úr, Soares úr, a báró úr és Guedes úr. Mi Borges barátommal a sarokban foglalunk helyet, két fotelben. A villanyt természetesen eloltjuk, csupán egyetlen szál gyertya fog világítani az asztal közepén. Maguk kinyújtott kezeiket úgy helyezik az asztalra, hogy kisujjaik összeérjenek és egy élő gyűrű vagy kör, vagy lánc képződhessen így!”
Helyet foglalunk.
Borges meggyújtja a gyertyát, eloltja a villanyvilágítást és elhelyezkedik Lovecraft mellett, a sarokban álló fotelek egyikében.
Mi ott ülünk, a számunkra kijelölt székeken, az asztal körül, egyik kisujjam az Álvaro, a másik a Mora kisujját érinti.
A gyertya libegő fényében halott sápadtnak tűnnek a víg baráti arcok.
“Most pedig lazítsanak, száműzzenek minden felesleges képzetet és gondolatot, egy buddhista rítust ajánlhatok – ismerik netalán a Dam-ngag lana med pa vagy is az ennél magasabb nincs elnevezésű buddhista tanítást. Ami minden napra négy elmélkedést ír elő.”
“Ismerjük – mondja Campos. – És el tudunk lazulni, efelől ne legyenek kétségeid, kedves Lovecraft, mindannyian jógázunk…”
Csend lesz.
A déli elmélkedés három mondatát vetítem ki magam elé:
 
Testem olyan legyen, mint a hegy.
Szemem mint az óceán.
Szellemem olyan, mint az ég (36)

Érzem, hogy fokozatosan ürülök ki, mindent kizárok magamból, s már csak Pessoa szomorú arca lebeg előttem, s néhány verssora forog, mintha körhintán, körbe-körbe:

Valótlanok vagyunk, bolyongó árnyak,
 akik a létezésüket alusszák” (37)

Időérzékemet is teljesen elveszítem, s noha érezem ujjaimon Mora és Álvaro ujjainak remegését, olybá tűnik, mintha valahol, egy akváriumban kuporognék, embrionális állapotban, egyedül, vagy egy éjsötét, száraz kútban, ahonnan már nem bukkanhatok fel a napvilágra többé soha.
Egyre a sorok köröznek körülöttem, s mögülük mint rongált palimpszeszten derengnek át Fernando Pessoa arcai.
Először a tűnődő, szomorú arc, amit száműzetésemben nem láthattam, de amelyet olyan érzékletesen örökített meg leveleiben Álvaro.
Ezt az öregedő magányos arcot takarja el a fiatal Pessoa hetyke bajuszkás arca. Szemében lobog a minket is éltető tűz, kihívó tekintete az univerzum megfejthetetlen titkait, borzongató rejtelmeit fürkészi, a mindenségét amely az ő elmúltával sem szűnt meg, hiszen kicseréltek ugyan a reklámtáblákat kedvenc kávéházával szemben, bizonyítva hogy ő – akárcsak Beatríz Viterbo, Borges tragikus szerelme –, már teljesen elszakadt a világtól, de ugyanakkor Fernando mégis tovább élt, benne volt a mi nevetésünkben, sírásunkban, minden félrecsúszott nyakkendőnkben, borpecsétes zakónkban, félig szívott cigarettáinkban, kiivott borospoharainkban, verssorainkban, uralt bennünket a másvilágról is, uralgott árnya képzeletünkben, serkentett és korholt, bíztatott és bizonyos neki nem tetsző cselekedeteinket nehezményezte, egyetlen szóval velünk volt.
Nem hagyott magunkra, életünk egyetlen pillanatában sem.
Velünk volt amikor sétáltunk, amikor szeretkeztünk, amikor írtunk.
A verssorok most váratlanul lobbannak el, mint tűzbe vetett árkuslapok, csak a szomorú, magányos férfiarc lebeg előttem, szemében részvét. Hová lett a régi tűz? – gondolom és sírni szeretnék, üvölteni a tehetetlenségtől, tépni az arcomról a bőrt fájdalmamban, mint a vadak. De képtelen vagyok megmozdulni. A gyertya fénye most meglibben, mintha szél támadna, de hogyan támadhatna egy szobában, egy zárt helyiségben szél?
Hűvös lesz, hirtelen átmenet nélkül válnak a sápadt baráti arcok zöldessé, valaki, azt hiszem Bernardo Soares felnyög, hallom Cross köhögését, Mora kisujja remegni kezd, de nem bírok feléje fordulni, mintha székemhez szögezne egy ismeretlen erő.
A léghuzat ismét végigsöpör a szobán, a gyertya lángja meghajol, pislákol, félő, hogy kialszik és sötétben maradunk, de nem alszik ki mégsem, hősiesen küzd az egyre erősödő huzattal, érzékelem, hogy megmagyarázhatatlan módon egyre hűvösebb lesz a szobában, valaki közülünk máris vacogni kezd, ütemesen koccannak össze a fogai, Pessoa levegőben libegő arcai egymásra csúsznak, újra a testemre koncentrálok, olyan, mint egy hegy.
 De tényleg olyan?!
 A hegy milyen?
A tibeti hegyeket látom, a fennsíkon, a barlang előtt karmazsin-vörös és kénsárga levelek pörögnek az erőtlen szélben, de a fákat nem látni, egyszerűen nem lehet megmagyarázni honnan kerülnek ide ezek a tenyérnagyságú levelek, de itt vannak, a levegőben pörögnek vörös és sárga kérdőjelek, a hatalmas, kékesen derengő, felhők közé vesző hegyormok üzenetei, Pessoa arca egyre fiatalabb lesz, már-már egy önmagával eltelt, önmagában bízó fiú győzedelmes arca, emlékszem mennyit idézte Rilke egyik, számára kedves versét:
 
“ De ő felpillant, az asszonyra néz,
közben a csembalón tovább zenélve,
s úgy nézi majdnem, mint tükröt szokás,
mert eltölti saját fiatal arca…
s tudván, hogy csábítóban ül ki rajta
és szebben minden hang után a gyász.”(38)

Újra megborzongok.
 A hegy eltűnik!
 A verssorok, mint az előbbi levelek kavarognak a huzatban.
 Most a szememre koncentrálok, olyan, mint az óceán.
 Igen, a tenger fényes mozdíthatatlan tükör, a reggeli nap rézsútos fényében. Nem kérdez és nem is válaszol. Van.
 Pessoa arca újra öreg és komor, szeme megvillan, mintha közölni akarna velem valamit ez a testetlen arc?
 “Itt van!” – hallom a Mora hangját.
 Ezt az ismert, baráti hangot most nem színezi át érzelem. Egyszerűen egy tényt rögzít, egy számára evidens, megkérdőjelezhetetlen tényt.
 “Megérkezett!…”
 Ujja hirtelen vált el a kisujjamtól, aztán elvált az Álvaroé is.
 Felnézek.
 A szoba bal oldali sarkában ott áll Fernando Pessoa, görnyedten, sötét öltönyben és bizalmatlanul méreget bennünket. A léghuzat megszűnik, a hűvösség azonban nem. Ez magából atyamesterünkből áradhat?
 “Hát itt vagytok – szólalt meg fátyolos, halk hangon és köhintett. – Darab ideig hallgatott, bizonyára arcunkat nézegethette a gyertya libegő fényében. – Mindannyian itt vagytok, kivéve szegény Albertot, de hát ő most nem lehet itt, ő ott van velem.”
 Nem részletezte hol, újra elhallgatott, most vehette észre Borgest és Lovecraftot, mert feléjük fordult, meghajolt.
 “Önök is eljöttek, kedves barátaim. Soha nem gondoltam volna, hogy ilyen lehetetlen körülmények között fogunk találkozni, kedves levelezőpartnereimmel. Kár, hogy nem szoríthatunk kezet, nem ölelhetem meg magukat. Nekem már nincsen testem, amit önök látnak, az csupán egy ábrándkép, egy illúzió. Nem is tudnának megérinteni, ezért kérném, ne is próbálkozzanak vele”
 Lovecraft és Borges felálltak, meghajoltak.
 “Sok kérdésetek lenne, tudom – fordult megint felénk. – Érzem, hogy valami nyugtalanít benneteket, kedveseim. Érzem rajtatok a félelem szagát.”
 “Minden a Ricardo tahiti látogatásával kezdődött – kezdi Álvaro. – Kitalálta, hogy itt alakíthatnánk egy kommunát, egy költői falansztert, amire Gauguin kedves szigete igazán megfelelő hely. Egy alkotóházat is berendezett a számunkra, amikor leveleiben, verseiben, állhatatosan ide csábított minket…”
 “S ti el is jöttetek – mosolyodott el Pessoa, de a szomorúság árnyéka valahogy nem tűnt el az arcáról. – Az ötlet briliáns – néz elismerően rám. – Én is mindig ilyesmiről álmodoztam, de pénzhiány miatt nem tudtam megvalósítani terveimet. Mindig a pénz, a pénz…Azt az átkozott, istenverte pénz…Annyi mindent nem tudtam megvalósítani, merész és nagyra törő terveimből, anyagi függetlenség híján. De látom kedves Ricardo, neked sikerült…De ha nem tűnik kérdésem durván indiszkrétnek, hogyan? Honnan volt ennyi pénzed, hogy házat vásárolj Tahitin és összegyűjtsd az egész kompániát? Hajóorvosként azért mégsem kereshettél olyan sokat, bárhogyan is raktad élére a garasokat.”
“A Borges ötlete volt. Rájött, hogy mi heteronimák nem teljesen olyanok vagyunk, mint az emberek. Bizonyos értelemben hasonlítunk, de lényegesen különbözünk is.”
“Ezt nem értem. Ha világosabban kifejtenéd, kedves Ricardo.”
“Ismétlem a Borges ötlete volt. Rájött, hogy én a víz alatt is létezhetem, hosszú ideig, kétéltű vagyok, mint a békák. Elmentünk egy uszodába, kipróbálni. Megkért merüljek alá s addig maradjak lenn, a medence fenekén, a víz alatt, ameddig csak bírok…Korlátlan ideig maradhattam volna.”
“S erre a többiek is rájöttek?” – döbben meg Pessoa.
“Nem .- sóhajt Álvaro. – Nem jöttünk rá, pedig én szerettem úszni, hajómérnök vagyok, sokat hajóztam is…”
“A többi – folytatom el-elcsukló hangon –, jött magától. A Buenos Airesi könyvtárban, ahol Borges dolgozott s gyakorlatilag minden dokumentumhoz, feljegyzésekhez, térképekhez is hozzáférhettünk, hetekig tanulmányoztuk az évszázadok során elsüllyedt angol, holland, spanyol, portugál hajók eltűnési helyét, aztán béreltünk egy jachtot, Borges három megbízható tengerész cimborája irányította, felkerestünk egy helyet, megtaláltuk az évszázadok óta a hullámsírban örök álmát alvó spanyol gályát, még az inkák kincseit vitte volna Spanyolországba, de viharba került és elsüllyedt. Én elszántan lemerültem, órák alatt sikerült felhordanom a zsákokba rakott kincset. Később tökéletesítettük a módszert, csigával, amelyre kötelet erősítettünk, a végén egy horog volt, erre akasztottam a teli zsákokat, s ők felhúzták. Utána Borges körültekintően értékesítette a feketepiacon az aranyrudakat, s milliomosok lettünk. Később, félve, hogy sokaknak feltűnhet hirtelen gyarapodásunk, barátom elment a miscatonici egyetemre, bizonyos okkult, misztikus kéziratok miatt, akkoriban ismerkedett meg Lovecraft mesterrel is, s egy éjszaka kisétált a temetőbe, leírt néhány nevet, ellenőrizte a városi tanács dokumentumaiban, hogy vannak-e az illetőknek örököseik, ötnek nem voltak, lefizetett egy közjegyzőt, s a három tengerész, én, a brazil állampolgárságú hajóorvos és ő, az argentin könyvtáros, váratlanul hatalmas összegeket örököltünk, ezektől a régóta örök álmukat alvó személyektől, amelyeket természetesen ő rakott be egy amerikai bankba, amelyik átutalta argentin leányvállalatának. Így a világ előtt is meg tudtuk magyarázni hirtelen meggazdagodásunk történetét. Amerikai örökségünk volt a paraván. Később már egyszerűen ment, közös bankszámlát nyitottunk egy svájci bankban…A genfiek ezen a téren a legmegbízhatóbbak. A banktitok szent!…”
“S reméljük – sóhajt Borges –, hogy Svájc a hamarosan kitörő világháború folyamán is meg fogja tudni őrizni semlegességét s vagyonunk, amelynek tetemes része egy titkos széfben van, biztonságban lehet…”
“Hogy én erre nem gondoltam – csuklik el Pessoa hangja, s megrendülten néz ránk. – Egészen másképp alakul az életem az életünk, ha erre hamarabb rájövünk s megszűnnek nyomasztó anyagi gondjaink…A pénzt mire fordítottátok?”
“Ő – pillantok tétován Borgesre – az örök álma, a bábeli könyvtár létrehozásán fáradozott, én nyugdíjaztatásomat kértem a hajótársaságtól és megvalósítva régi álmomat, Lídiával utazgattam a világban…Voltunk az Urubamba völgyében, Tibetben, bejártuk a görög szigettengert, Európa nagyvárosait, Prágát, Transsylvaniát, a dalmát szigettengert, Isztambult, s az olasz és spanyol városokat, majd hirtelen ötlettől vezérelve, eljöttem Tahitibe. A célom eredetileg az volt, hogy a helyszínen tanulmányozzam Gauguint, akinek képei mindig is lenyűgöztek, s akinek emléke bizonyos értelemben itt még ma is él. Könyvet szerettem volna írni eredetileg róla, de egyelőre csak verseket, töredékeket írtam, Lídiának és a többieknek címezve. Megtetszett a sziget, egy holland kereskedőtől, aki szegény épp akkoriban temette el imádott feleségét, s hazakészült Rotterdamba, meghalni, megvettem ezt a házat, élénk levelezésbe kezdve testvéreimmel. (Neked is sokat írtam a másvilágra, Albertonak is, Mário de Sá-Carneironak is! ők vajon megkapták, velük érintkezésben vagy?) hívtam őket ide, akkor már körvonalazódott bennem az Álvaro által is helyeselt költői falanszter ideája…”
“És ők, látom mindannyian el is jöttek…”
“Igen – állok fel és tétován, félrehajtott fejjel nézek rá. – Eljöttek mindannyian, eljött Lídia is, eljöttek ők is – mutatok Lovecraftra és Borgesre –, mert közbejött valami.”
“Ezért rettegtek?”
“Igen. Még csak néhány napja voltam ezen a rejtelme s, elvarázsolt helyen, a fény szigetén, valamikor október legelején érkeztem ide, amikor felkeresett néhány rémült angol tengerész. Tudták, hogy orvos vagyok, az egyik vendégőben már biliárdoztam velük. Elmesélték, hogy a dzsungelben, egy folyó partján, ráadásul egy vízesés előtt találkoztak egy bálvánnyal, egy földbe ásott hatalmas emberfejjel, akit a babonás bennszülöttek a hold arcának neveznek. Már maga a fogalmazás megdöbbentett, úgy beszéltek egy szoborról, mint egy élőlényről, méghozzá egy különösen veszélyes élőlényről, mint egy démonról, akinek a tekintete meglehetősen révült állapotba hozta őket, s álomkórsággal bűntette. Ezért nem tudják mikor hajózhatnak ki, állapotuk válságos, a nap vagy az éjszaka bármelyik percében, bárhol rájuk törhet az álom, s ilyenkor órákig alszanak…A maorik ráadásul nem is költik fel őket, ők azt hiszik, amikor valaki alszik, a lelke távol van, s ha hirtelen rázzák fel, megbetegedhet, meg is zavarodhat, hiszen a távollévő léleknek nincsen ideje visszatérni az elhagyott testbe. Megvizsgáltam őket, fizikailag nem volt semmi bajuk, amennyire viszont meg tudtam ítélni rettenetesen féltek valamitől. Valami sokkszerű, iszonyatos élmény érhette őket. Serkentőket írtam fel nekik, javasoltam, hogy mozogjanak sokat, fussanak, súlyzózzanak, ússzanak és egyenek sok gyümölcsöt. Már akkor elhatároztam, hogy én magam is utánajárok a dolognak és megnézem a bálványt. Rettegve, keresztet vetve próbáltak lebeszélni, aztán amikor látták, hogy nem tágítok, egy yorki tengerész elkísért, s akkor láthattam először a hold arcát. Alaposabban nem tudtam megvizsgálni, így arról sincs fogalmam, hogy milyen kőből készülhetett, leginkább az inkák kedvenc trachitjára emlékeztet, a különös kőre, amely elnyeli, magába szívja a fényt, de persze nincsenek különösebb ásványtani ismereteim, ebben nem vagyok teljesen biztos. Mint ahogy a korát is képtelen vagyok meghatározni, az bizonyos, hogy több ezer éves lehet, vagy még több, a szfinx-szel lehet egyidős. Tekintete viszont megbűvölt. Nevetsz? Hogyan lehet egy szobor tekintetéről egyáltalán beszélni, nos ez itt nem túlzás, ha szembenézel vele, úgy érzed, hogy megvetően, tagadhatatlan rosszindulattal visszanéz rád! Ez a gonosz tekintet engem, aki tudod, soha semmitől nem félek, rettegéssel töltött el, pánikba esve fordultam meg és rohantam el a színe elől…”
“S azóta te is álomkórban szenvedsz, kedves Ricardo?”
“Nem. Én nem tudok aludni. S ha nehezen, sok kínlódás után végre elalszom Cthulhuval álmodok, a vizek alatt fekvőistennel, aki R’lyeh évmilliók óta víz alá süllyedt városában álmodva várja az ébredést és a régi öregekkel, akik ott várakoznak a kapun túl, hogy visszatérhessenek, s ismét birtokukba vehessék a földet…”
“De hát Cthulhu és a régi öregek, Nyarlathotep herceg, Yog-Sothoth, Azatoth költött személyek Lovecraft úr elbeszéléseinek és regényeinek hősei, mitológiájának főalakjai!…Nem élő, valóságos lények, hanem egy élénk képzelőerővel megáldott, tehetséges író, beismerem meglehetősen félelmetes szereplői!…”
“Bármi, amit valaki elképzel – szólal meg élénken Borges –, bármikor valósággá válhat. Ezt Ön is nagyon jól tudja, kedves Fernando.”
“Reis úr – szólal meg tétován, reszkető hangon Lovecraft s ahogy feléje fordulok megdöbbenve látom, hogy zöldül el az arca –, már eleve arra gyanakodott, hogy ez a bálvány egy, hogy is mondják féregjárat, egy átjáró a másik, túlsó világból, vagy ha így jobban tetszik egy, számunkra láthatatlan dimenzióból…”
 “Amikor viszont kifaggattam maori ismerőseimet, döbbenetes dolgokat meséltek a bálványról, akit rettegve tisztelnek. Mondják, hogy időnként jellegzetes és rémisztő füttyögő hangokat hallani, ilyenkor mindig szél támad, orkánszerű szél, ami napokig is eltarthat. Utána viszont kitisztul az idő és valami miatt megjelennek, nagy számban, mintha menekülnének a halak, s ilyenkor a szigetek népe, apraja-nagyja, még a gyerekek és az öregek is halásznak és hálájuk jeléül ajándékokkal kedveskednek a bálványnak, hallal, gyümölccsel, édességekkel. Ezek másnapra rendszerint eltűnnek, a homokban furcsa, ötszögletű lábnyomokat látni, ami arra utal, hogy Lovecraft úr mitológiájának legfélelmetesebb szereplői, a különben láthatatlan mérhetetlen vének, még mindég ott várakoznak valamire, a föld alatt. S a bálvány a kijáratukat takarja…Amikor a dicső faj harcban állott a mérhetetlen vénekkel, akiknek különös képességeik vannak, bármikor láthatatlanná tehetik magukat s uralják a szeleket, átmenetileg győzelmet aratva, a föld mélyébe száműzték őket, a járatokat lezárták, s gondosan őrizték, de különben, mivel ezek az, eonokkal előttünk a földet uraló, értelmes lények megoldották az idő rejtélyét és látták a jövőt, tudták, hogy a harc még korántsem dőlt el, hogy a mérhetetlen vének tovább fejlesztik haditechnikájukat a föld alatt, ha megint előjönnek, már képtelenek lesznek felvenni velük a harcot és örökre el kell hagyniuk a bolygót, amihez ezek a láthatatlan, füttyögő hangokat hallató, különös lények olyannyira ragaszkodnak, hogy, látták előre a dicső faj páratan elméi, vele együtt pusztulnak el…”
 “Rajtad kívül látta még valaki közületek ezt a bálványt?”
 “Nem. Ők mindannyian ma érkeztek, s Lovecraft úr úgy döntött, hogy hajnalra időzítjük a látogatást, a felkelő nap fényénél nézzünk szembe a bálvánnyal…”
“Történt azonban még valami – kezdi el Álvaro. – Lovecraft úr útmutatásai alapján, készítettünk méteres nagyságú háromszögeket és kékre festettük őket. Ezeket magunkkal visszük hajnalban, amikor…”
“De miért pontosan háromszögeket? – szól közbe izgatottan Pessoa. – Annyi mindent nem értek, mióta az árnyak honában tengődöm, többek között ezt sem…”
“Püthagorász szerint a háromszög egyetemes jelkép, a béke és a jó szándék szimbóluma.”
“De ki lett volna a tizenegyedik?” – érdeklődik óvatosan Pessoa.
“Lídia – válaszol Álvaro. – S készítettem még egy háromszöget, amit a ház kapuja fölé szögeztünk volna ki. Azonban az este folyamán, a száradni pincében hagyott tizenkét háromszög körül kettő, titokzatos módon eltűnt, ráadásul a tolvajok össze is hányták, szétdobálták az Álvaro által gondosan falnak támasztott, száradó háromszögeket, mintha keresni akartak volna valamit, de hogy pontosan mit, arra képtelenek voltunk rájönni…”
“És arra rájöttetek, hogy kik és miért vitték el a kék háromszögeiteket?”
“Azt, hogy ki nem tudjuk, azt azonban, hogy miért, sejtjük. Valaki nem akarja, hogy tizenegyen menjünk, valaki azt szeretné, ha egy közülünk kimaradna…”
“Vagy kettő – teszi hozzá félénken Cross. – Hiszen a tolvaj nem tudhatta, hogy egyet a Reis – ház kapubejárata fölé szögeztünk volna ki…”
“Ha jól emlékszem – töpreng Pessoa és először a látogatása során, érezhetően elbizonytalanodik a hangja –, tudjátok sokat felejtem odaát, néha a legmeglepőbb dolgok nem jutnak eszembe, verseket felejtek el, melyeket annak idején kívülről tudtam, de erre valahogy mintha emlékeznék…”
“Mire?”
“Arra, hogy Lovecraft úr elbeszéléseiben, ezekkel a mérhetetlen vénekkel, még a dicső faj képviselői sem voltak képesek kommunikálni. Honnan veszitek azt egyáltalán, hogy látnak, s ha látnak, meglátnak majd titeket is, amint magatok előtt tartjátok a kék háromszögeiteket és mindezt békés szándékaitok jeléül fogják fel. Hát nem tudom…”
“Van még más is – kezdem tétován. – Szeptember végén Lídiával a messzi Transsylvániába látogattunk, Drakula gróf kastélyába…”
“Ne haragudj, Ricardo – néz rám sajnálkozva. –, de nagyon megváltoztál. Te a ráció megszállottja, a görög és főként a római költészet megszállott szerelmese, babonás lettél?! Komolyan hiszel az efféle vámpírfejedelmek létében?! Különös, kedves barátom, fölöttébb különös…”
“De hát sikerült találkoznunk is vele, Rajna menti vörösborral kínált s álmot bocsátott ránk. Ebben az álomban mindketten láttuk a bálványt, s amikor magunkhoz tértünk, a sötétség szomorú fejedelme aggódva óvott a ránk váró veszélyektől és elmondotta, hogy a szellemvilágban nagy a bizonytalanság. De nem részletezte…”
“A szellemvilágban? – nevet fel rekedten Pessoa és újra köhögni kezd. – Veletek valaki játszott – mondja csüggedten. – Még hogy szellemvilág…Ha elmondanám mi van odaát, nem lenne kedvetek meghalni. Azon kívül Drakula nem is létezik. Ő is irodalmi hős. Egy bolond, éjszaka a temetőket járó, különc skót író elmeszüleménye!"
“De én találkoztam vele – erősködök. – Fogadott a kastélyában, Rajna menti vörös borral kínált, amitől Lídiával, mert ő is elkísért, elkábultunk s ugyanazt az álmot láttuk, erről a tahiti bálványról, melynek létezéséről akkor fogalmunk sem volt. Hajnalban egy különös fekete vizű tó partján tértünk magunkhoz, ellenőriztem szerelmem testét, nem voltak rajta harapásnyomok, a vámpír megkímélte őt, nem bántotta…”
“Ez olyan, mint egy Grimm mese – kuncog Pessoa, s gúnyosan teszi hozzá. – Csalódtam benned, Ricardo, te a görög és római költők méltó folytatója ilyen mélyre süllyedtél?! Vámpírok, bálványok, láthatatlan lények! Van bizonyíték arra, hogy a Drakula kastélya egyáltalán létezik?”
“Nincs – sóhajtok. – Amikor hosszú bolyongás után kitaláltunk a rengetegből és visszamentünk a vendégfogadóba, ahol előzőleg megszálltunk és csomagjainkat hagytuk, hogy végre nyugodtan aludhassunk, váratlanul felkerestek a román hatóságok képviselői, ugyanis a fuvaros, aki az erdőbe, a titokzatos, állandóan égő, senyvedő tőzeglápig vitt bennünket, nyomtalanul eltűnt. Minket is kihallgattak, elmondtuk Drakulával való találkozásunkat is, meghatározva a román hatóságok által is használt magyar katonai térképeken, hogy körülbelül hol lehet a kínkastély, aztán elutaztunk a tengerpartra, megtekintettünk egy görög romvárost, ahol Ovidius ette a száműzetés kenyerét, várva a gályát, de nem jött a felmentő ítélet, majd továbbhajóztunk Isztambulba…Igaz, hogy utána a román hatóságok levélben értesítettek a nyomozásuk eredményeiről. Kiderült, hogy sem a kastélyt, ahol voltunk, sem a fekete vizű, hegyi tavat, amelyben reggel megfürödtünk, nem találták, s javasolták forduljunk idegorvoshoz…”
“A román hatóságok bölcs tanácsot adtak! –nevet szárazon Pessoa. – Ezt kellett volna cselekednétek azonnal…Ami nem létezik, elég nehéz ugyanis megtalálni.”
“De mi tényleg találkoztunk a homálygróffal, s tényleg megidézte álmunkban a hold arca nevű bálványt, erre, amikor a yorki matrózzal először kerestem fel, azonnal rádöbbentem…”
“Kedves fiam, neked sok kiváló tulajdonságod van – mondja szomorú ünnepélyességgel Pessoa –, de sok hátránnyal is jár a heteronima - léted, nem lehet például gyereked, de nem lehetsz, többek között, médium sem.”
“De Lídia lehet – szól közbe izgatottan Borges. – S ez már önmagában más megvilágításba helyezi az egészet…”
“És Márió? – kérdezi türelmetlenül Search. – Vele mi van?”
“Nem tudom – ingatja a fejét Pessoa és hirtelen összerázkódik. – Most mennem kell – legyint csüggedten –, de holnap, ugyanebben az órában újra eljövök, mert érdekel mi lehet ez az egész?… Egy bizonyos, bármi is van a bálvány mögött, a bálványban, bárki is az a hold arca nevű titokzatos és ős öreg kőből lévő fej, az rátok, heteronimákra különösebb veszélyt nem jelent. Annál nagyobb veszély fenyeget viszont titeket – néz csüggedten Lovecraftra és Borgesre. – Én a helyetekben azt is meggondolnám, hogy egyáltalán elmenjek-e eléje? Én jelen voltam amikor Aleister Crowley, a híres angol mágus és költő, Lisszabon mellett, egy különös s nem véletlenül az ördög szájának nevezett rémséges helyen, ahol a sötétség hatalmait idézte meg, váratlanul, egyik pillanatról a másikra eltűnt, A Scotland Yard is, Salazar rendőrsége is nyomozott, eredménytelenül. Mint szemtanút engem is kihallgattak. Ezért mondom, kedves barátaim – mered kétségbeesetten Lovecraftra és Borgesre – gondoljátok meg a dolgot, még nem késő visszakozni, szégyen a futás, de hasznos!…Értsétek meg, túlságosan nagy a kockázat.”
“Már döntöttünk – emelkedik fel Lovecraft. – Vállalnunk kell a kockázatot – suttogja elhaló hangon, de tagadhatatlanul ünnepélyesen –, a megismerés érdekében…”
“Ti tudjátok, kedves Howard. De ha elfogadjátok a tanácsom, egy árva tünékeny árny vagyok csupán, nem parancsolhatok, nem is kérhetek, csak tanácsolhatok, ne vigyétek magatokkal Lídiát…Az ő jelenléte több szempontból is veszélyeket jelenthet.”
Azt azonban nem mondja meg, hogy miért ne vigyük magunkkal, azt sem fejti ki, hogy milyen veszély fenyegeti szerelmemet, aki, amint megtudtam, minden valószínűség szerint médium, megint léghuzat támad, a gyertya utolsókat lobban, kialszik, s amire Borges, elbotorkálva az ajtóig felkattintja a villanykapcsolót és erős fény önti el a szobát, a fekete öltönyös Fernando Pessoa szelleme eltűnik, csak nyugtalanító kérdőjelek vibrálnak helyén a levegőben, s hirtelen újra érezni a fojtogató hőséget.
Felállok és bekapcsolom a ventilátort.
“Hát nem lettünk sokkal okosabbak – ingatja a fejét szomorúan Mora. – Sőt, ha lehet, személy szerint én még jobban elbizonytalanodtam a titokzatos bálvány mibenlétét illetően…”
“Azt nem mondanám, hogy nem tudunk valamivel többet – mondja rekedten Lovecraft és felemelkedik. – Megtudtuk például, hogy a kedves Lídia médium, ami tényleg veszélyessé teheti jelenlétét a hold arcánál.
“Ha ide se jöhet – borzongok s megképződik előttem szerelmem arca és zölden világító szeme –, teljesen ki fog akadni és megsértődik. Hiszen főként ezért jött ide, hogy láthassa. Azonkívül bátor, talpraesett lány, eldöntöttem, hogy elveszem feleségül. Boldogságunk nem múlhat ezen…”
“S az se látom – kel védelmemre váratlanul Álvaro –, hogy egyszerűen hogyan, milyen indokkal tilthatnánk meg neki, hogy ne vegyen részt a kiránduláson, bármilyen veszélyes is. Eléje tárjuk őszintén a fenyegető kockázatot, ő majd eldönti, vállalja vagy nem. Mi nem dönthetünk helyette, de nem is tilthatjuk meg neki…”
“Ettől féltem – sóhajt az ajtóig érő és visszaforduló Lovecraft. – Hogy érzelmi szempontok befolyásolhatják esetleges döntéseinket, noha ebben a helyzetben a hideg agy a legfontosabb, s a könyörtelen racionális megközelítés az egyetlen esélyünk”
“De Álvaronak igaza van – mond ellent határozottan Borges és hunyorog. – Nem tilthatjuk meg Lídiának, hogy velünk jöhessen, S úgy egyáltalán, nem tilthatunk meg senkinek semmit.”
“Nekem is ez a véleményem – áll fel Tejve bárója is. – Ha tényleg létrehozzuk a költői falansztert, csak demokratikusan szervezhetjük meg, diktatórikusan semmiféleképpen sem. Akármennyi hátránya is lehet a demokráciának, saját méltóságérzetünk érdekében nem mondhatunk le róla. A világ valóságos életében csak az vesz részt, akiben több az akarat, mint az értelem, több a tenni vágyás, mint a józan ész. ’Disjecta membra’, mondja Carlyle, ’ csak ennyi marad bármelyik költőből vagy emberből.’ A mindent átjáró büszkeség, amely engem is a halál felé, a halálba sodor, nem viseli el az általa lakott és meghatározott lélek elkerülhetetlen esendősége, e csonka és formátlan test által okozott szégyent.”(39)
 “Ezt most nem és értem, egészen pontosan” – sóhajt Guedes, aki most szólal meg először a szeánsz során. – Kifejtené, kedves báróm.”
 “Az aszkéta és a köznapi ember között a lélek méltósága nem engedélyez átmenetet vagy félmegoldást. Aki vállalja, az vállalja, aki elutasítja magától, az utasítsa el. Aki vállalja, a vállalás kíméletlenségével, aki elutasítja, utasítsa el az elutasítás kizárólagosságával, könnyek nélkül, önsajnálat nélkül, legyen ura legalább saját határozott elutasításának, vesse meg magát, de tegye méltósággal!…”(4o)
 “Akkor tehát szavazzunk, jöjjön-e Lídia velünk hajnalban, vagy nem?”
 “Ön félreértett, kedves Lovecraft. Ebben a kérdésben nincs demokratikus megoldás, ezért szavazni sem érdemes…”
 “Ugyanis ez – mondja határozottan Mora –, kizárólag Lídia kisasszony döntésén múlik, ha tetszik nekünk ha nem, ebben a helyzetben ez az egyetlen demokratikus megoldás. Lídia kisasszony felnőtt ember, képes eldönteni akar-e valamiben részt venni, még ha veszélyek is leselkednek rá, vagy nem akar…”
“Nekünk most – jelenti ki Borges –, mielőtt néhány órára lepihennénk, már aki képes aludni, mert én nem, valahogyan azt kellene kiderítenünk, hogy kik vitték el a pincéből a kék háromszögeket?! Van valakinek ötlete hogyan nyomozhatnánk ki?”
“Van – mondja Lovecraft. – S most rögtön ki is fejtem, csak menjünk ki, ezt mindenkinek hallania kell.”
És egymás nyomába lépve vonulunk ki a dohányzóból, ahogy utolsónak lépve ki, behúzva az ajtót, utoljára még visszatekintek, mintha még mindég látnám Fernando Pessoa imbolygó, sovány, fekete ruhás árnyát. Mozog a szája, mintha szavakat formálna, mintha mondani akarna még valamit, de már nem képes hangokat kiadni, üzenete nem juthat el hozzám.
Megborzongok és leoltva a villanyt, becsukom az ajtót.

9. A varázstükör

Az ebédlő üres, az asztalról már szorgos kezek eltakarították a vacsora romjait, egy tálcán gondosan kikészített üres poharak, mellettük egy findzsában kávé, egy másikban tea, vörös- és fehérboros üvegek, whiskys palack, szóda. Bonbonok, keksz, gyümölcsök, banán, narancs, ananász…
“Akkor igyunk egy kortyot – javasolja Álvaro és tölt magának egy pohárba fehér bort. – Kiszáradt a szám a nagy élmény alatt. Hol elviselhetetlen meleg volt, hol hideg...”
A többiek komoran, töltenek, Tejve vörösbort, Borges whiskyt, Lovecraft, Mora és Guedes szódát, az angolok vörösbort isznak. Soarez (aki meg sem szólalt egész este, csak kidülledt szemmel bámulta Pessoa árnyát) kivesz a a hűtőből egy üveg sört, kinyitja, kitölti egy kriglibe, nézzük, ahogy emelkedik a sörhab.
“És ez volt a mi mesterünk – mondja szomorúan, kortyolva söréből. – Mintha megváltoztatta volna a halál.”
“Mintha nem ő írta volna az ezoterikus verseket – búsong Search is. – Úgy beszélt, mint egy könyvelő…”
“Neked mit tölthetek?” – fordul felém Álvaro.
“Whiskyt” – mondom és leülök.
“Egy kissé engem is megviselt a dolog – tölt és elém tolja a poharat. – Ő beszél rációról, aki utolsó éveiben okkult tudományokkal foglalkozott és Rosencreutzról írt verset. Furcsa…”
“Mintha nem is ő lett volna – kortyol borából a szomorú Cross. – Miközben a rejtvényújságba gyártottam kérésére, ami mégis inkább ,Saját váteszi elhivatottságán kívül, láthatólag már csak a természetfeletti izgatta, nem tudjátok, de a végén már alkímiával is foglalkozott, hitt a bölcsek kövében, csillogó szemmel mondta nekem ha sikerül, hallhatatlan lesz, mint Borges úr hőse…Persze valamit elhibázott, az egyik retorta szétrobbant, aztán másodszor a kemence robbant szét, túlságosan befűtött, s a tűzoltókat is ki kellett hívni. Ennek ellenére bizakodó volt. Már közel járok a megoldáshoz, kedves Cross, mondogatta…S most lám megró minket, hogy összekeverjük az irodalmat a valósággal, hogy valóságos személyeknek fogjuk fel az irodalmi hősöket.”
“Ha ugyan ő volt valóban? – tűnődik Search. – Hacsak nincs közöttünk egy médium, aki…” – rémülten hallgat el s komoran bámul maga elé.
“Dönthettek vagy Lovecraft vagy én lehetünk azok – nevet Borges. – Mint kiderült ti nem…”
“Az ő szelleme volt – mondja határozottan Mora. – Ismerjünk mindannyian, erről felesleges vitázni…Inkább hívjuk be a többieket s kezdjük el a nyomozást. Lovecraft úr említette, hogy van egy ötlete…”
Guedes felugrik, odalép a könyvtárszoba ajtajához, csak most látom, hogy remeg a visszafojtott idegességtől – vajon mi dúlhatta fel ennyire? – szertartásosan kopogtat, kinyitja az ajtót és beinvitálja a társaságot.
Először Lídia és Noah jelenik meg, majd Pauline, aki azonnal Guedes nyakába veti magát, és könnyezve öleli, mintha attól félne, hogy elveszítheti, majd Morau, Vaitua és Tehura. is megjelennek, férjeik mellé ülnek és kíváncsian, a félelemtől kerekre táguló szemmel bámulnak minket.
“És a szomszédok?” – kérdezi Borges. – Merre kóvályognak az éji homályban.”
“Az udvaron vannak, mivel gyanús zajok hallatszottak, Pomare azonnal kiment és Titi is követte, hogy ne legyen egyedül.”
“Milyen zajok?”
“Mintha lépéseket hallottunk volna.”
“Kimegyek – állok fel, magamhoz véve a zseblámpát s kis tétovázás után a vadászpuskát is. – Megnézem mi a helyzet s behívom őket.”
“Várj. Jövök én is! – lép szorosan mellém Lídia és puhán arcul csókol. – Ha Titi elkísérte az urát, én miért ne kísérhetnélek el téged, noha te nem vagy az uram.”
“Holnap az leszek” – nézek rá.
“Ezt, hogy értsem?” – döbben meg.
“Akarsz a feleségem lenni?”
Nevet.
“Nálad van a zseblámpád?”
“Igen.”
Először én lépek ki a sötétségbe, azonnal követ, csöndesen húzza be az ajtót maga után.
“Nem válaszoltál” – suttogom.
“De hát már évek óta a vahinéd vagyok – kuncog. – Mit számít az egyházi jóváhagyás vagy egy papír? Én mindig is a feleségednek éreztem magam.”
Elindulunk a homályban, egyelőre nem gyújtjuk meg a zseblámpákat, fülelünk, de nem hallatszik semmi zaj.
Csend van, amit csak a hullámok szelíd mormolása tör meg, időről-időre.
Fölöttünk a tinta-fekete égen világítanak a csillagok.
Körbejárjuk a házat, Titi és Pomare sehol. A pinceajtó, ellenőrzöm, zárva van. Visszafordulunk, lesétálunk a partra.
“Pomare” – kiáltom, többször is.
“Titi” – kiáltja Lídia is.
Az emberfej alakú szikla mögött ekkor világosodik ki a kunyhó,  megjelennek, kissé zavartan a szólítottak.
“Most jött rá a szerelem – magyarázza Titi és nevet. – S ha ő kíván, én is mindig kívánom. Hát kijöttünk.”
“Azelőtt is többször kínt jártam – jelenti katonásan Pomare. – Egyedül – teszi hozzá nyomatékosan. – De nem járt senki errefelé.”
“Nem jött rád a szerelem?” – simul hozzám Lídia.
“Menjetek vissza a házba – kérem Pomaret –, és mondjátok meg a többieknek, hogy mi még ellenőrizzük a terepet.”
“A kunyhóban?” – nevet megértően Titi.
“Most kérte meg a kezem – mosolyog Lídia. – Holnap lesz az esküvő. Meg kell ünnepelni.”
“Gratulálunk” – mondják szinte egyszerre, két oldalt arcon csókolnak s máris távolodnak a sötétben.
Mi pedig belépünk a kunyhóba, s úgy öleljük egymást, mintha évek óta nem találkoztunk volna, mintha hosszú-hosszú lemaradást kellene bepótolnunk.
 Megáll az idő, elveszek, mindenütt, alattam, fölöttem Lídiát érzem, mégis újra meg újra Fernando Pessoa szomorú, öreg arca vibrál makacsul előttem. Nem akar eltűnni, a szája mozog, mintha mondani akarna valamit, de Lídia szája mohón tapad a számra, haja eltakarja az arcom, s Pessoa árnyék-arcát újra elveszítem. Száműzi Lídia forró, odaadó teste, pulzáló öle, málnaszemként vöröslő mellbimbói, a besütő holdfényben meg-megvillanó, zöld szeme, derekamon összekulcsolódó combjai, tarkómat simogató keze.
Pessoa üzenete újra nem jut el hozzám.
Később fürdünk egyet a tengerben, még mindig elviselhetetlen a hőség, miközben úszom, újra, makacsul akarom magam elé idézni ezt a szomorú férfiarcot, mesterem arcát, érzem, hogy közölni a kart velem valamit, a könyvtárszoba ajtajában is éreztem, a kunyhóban, ölelkezésünk közben is, de most képtelen vagyok rá.
Nem jelenik meg, még mindig Lídia kéjben úszó, imádott arca vibrál előttem, nem bírok, bármennyire is igyekszem Pessoára koncentrálni, amint úszunk, ujjaink össze – összeérnek, s ilyenkor, mintha elektromos áram rázna meg, lökéseket érzek, megremegek.
“Túlságosan messzire beúsztunk!” – hallom a Lídia ijedt hangját.
Sietősen fordulunk meg és az erősödő szélben, a feltámadó hullámok között vergődve, minden erőnket összeszedve, igyekszünk kifelé.
 A parton percekig fekszünk, a kimerültségtől félájultan a homokon, majd feltápászkodva, kissé rendbe szedve magunkat, egymást át ölelve sétálunk vissza a házba.
“Hol voltatok ennyi ideig? – kérdezi döbbenten Álvaro – Már azt hittük elraboltak a pincében hahotázó, titokzatos idegenek és a keresésetekre akarunk indulni.”
“Ellenőriztük a terepet – motyogom. – Nagy a birtok.”
“S közben úszkáltatok is?…”
“Hőség van.”
“Akkor elkezdhetjük! – mondja türelmesen, sorsába beletörődve Lovecraft, fehér zsebkendőjével törülgetve verítékező arcát, szabatosan fejti ki: – már éjfélre jár, háromkor el kell indulnunk, tulajdonképpen már nincs is idő alvásra. Majd alszik, aki elfáradt, miután visszatértünk. – Köhög. Iszik egy korty szódavizet. – A szertartás egy varázstükörrel kapcsolatos mágikus praktika része, Grillot de Givry ismerteti nagy művében (41) Részletesen leírja, hogy hogyan lehetséges tolvajt fogni, a varázstükör segítségével. Kell mindenekelőtt megszentelt gyertya, vagy szenteltvíz. Van ilyesmi a házban?” – néz rám türelmetlenül.
Én riadtan kapom fel a fejem, úgy érzem elvesztem az előbb, még mindég Lídia engedelmes, forró testét ölelve rajzolgatom benne szeszélyes palimpszesztjeimet, szerelmem legtitkosabb s csak számára érthető üzeneteit.
Lovecraft, kissé ingerültebben ismétli meg a kérdést.
“Van-e a házban megszentelt gyertya vagy szentelt víz?”
“Van – bólintok diadalmasan. – Adventkor itt járt a kolostorfőnök, hozott szentelt vizet is, gyertyát is szentelt. Ott vannak a komódon.” –mutatom.
“Kell továbbá egy varázstükör? Van?”
“Van – lépek a komódhoz s kiveszem a fekete tükrömet, amelyet még mesteremtől Alberto Caeirotól, az imaginárius nyájak őrizőjétől kaptam ajándékba.
Lovecraft döbbenten nézegeti, de egyelőre nem kérdez semmit, a tükör elé helyezi a gyertyát és meggyújtja, majd zavartan körbepillant.
“A szertartáshoz szükséges egy szűzlány is…”
“Itt van Pauline” – mondják egyszerre mosolyogva a lányok.
A szólított elvörösödve emelkedik fel.
“Vagy már megtörtént a dolog? – kuncog Noah. – Mert akkor futhatunk körbe, amíg egy érintetlen leányt találunk a környéken.”
“Hova gondolnak – ugrik fel sértődötten Guedes. – Erre majd csak az esküvő után kerülhet sor.”
“Istennek hála – nevet Álvaro. – Akkor tehát nem kell szűzleányt keresnünk…”
“Maga leül erre a székre, kedves, a tükör elé és meggyújtja a gyertyát, valaki pedig eloltja a villanyt. Egy percig nézegeti a gyertya lángját a sötétben és igyekszik nem gondolni semmire, majd a következő szavakat mondja:

Fehér angyal, szent követ,
szentséged s szüzességem okán
fedd fel előttem,
ki lopta el a kék háromszöget?(41)

A tolvaj arcmása, ha Grillet de Gívry-nek hinni lehet ezután megjelenik a víz tükrében.”
“Sokra megyünk vele, ha nem ismerjük” – jegyzi meg szarkasztikusan Cross.
“Mindegy – legyint Bernardo Soares –, de legalább látni fogjuk az arcát, tudni fogjuk, hogy kit keressünk.”
De Lovecraft nem válaszol, mindannyian Pauline-t nézzük, remegve ül le a tükör elé, reszkető kézzel gyújtja meg a gyertyát, annyira ideges, hogy két gyufaszál is eltörik s csak harmadszorra sikerül.
Közben a kapcsolóhoz legközelebb ülő halász eloltja a villanyt.
Pauline zihálva nézi a gyertya megduplázódó lángját Alberto Caeiro fekete tükrében, majd dadogva kezdi a mondókát:

Fehér angyal, szent követ,
szentséged s szüzességem okán
fedd fel előttem
ki lopta el a két kék háromszöget.”

Csend lesz, mindannyian felugrunk s mögéje állva leselkedünk.
A tükörben először Vicente Guedes, majd Pauline arca jelenik meg.
“Gondolhattuk volna – kezdi Borges és felgyújtva a villanyt, elfúj ja a gyertyát, fehér zsebkendővel takarva le a fekete tükröt. – Féltette szerelmét a bálványtól, ezért rávette, hogy menjenek le és vegyenek el egy háromszöget, mert akkor valakinek ki kell maradnia, s mivel Vicente a legfiatalabb és a legtapasztalatlanabb közületek, csakis ő maradhat ki.”
“Így volt?” – néz Álvaro döbbenten a reszkető Pauline-t ölelő, sápadt Guedesre.
“Igen így – bólint. – Féltett s szégyenteljes tettünket csak végtelen szerelmünk magyarázhatja”
“Mert a bálvány istentelen! Sátáni erők munkálnak körülötte – hadarja szinte sírva Pauline. – Senkinek nem szabadna odamennie.”
“Kimentetek sétálni – folytatja könyörtelenül Borges –, s akkor jött a nagy ötlet. A pinceajtó nem volt lezárva, akadálytalanul behatolhattatok,  Pauline kiválasztotta a háromszöget, eléggé összehánytátok őket, de nem volt időtök rendbe rakni, mert hallottátok hogy jön lefele valaki, valószínű Ricardo, a borért. Gyorsan besurrantatok az egyik járatba és elrejtőztetek. Hallottátok, hogy megdöbben, amikor látja, hogy hiányzik egy háromszög, azt is, hogy kimegy és bezárja az ajtót. De Pauline nem ijedt meg, ismerte a pincét, azelőtt ő ápolta a holland feleségét. Igaz?”
“Igaz! – néz rá döbbenten az apácák nevelte lány és dacos fény lobban a szemében. – Honnan tudja az úr?”
“Nem volt nehéz kikövetkeztetni – vigyorog az argentin író, s már-már diadalittasan folytatja. – Pauline tudott az előcsarnokba egy másik rejtett ajtóról is, visszamentetek, s akkor döbbentetek rá, hogy ördögi módon mégiscsak tizenegy tábla van, ti nem tudtátok ugyanis, hogy Álvaro eleve tizenkettőt csinált. Egyet a háznak is!…Erre egyet megint kiválasztottatok, de most sem volt idő rendbe rakni az egészet, mert hallottátok, hogy jön Ricardo lefele megint, ezúttal nem egyedül, hanem Lídiával és velem. Féltetek, mert tudtátok fegyvere van, s ha nem ismer fel titeket, könnyen rátok lőhet. Elrejtőztetek tehát megint az egyik sötét járatban és megvártátok, amíg kimegyünk. Így volt?”
“Igen. – mondják egyszerre. – S hallottuk, hogy újra bezárják az ajtót – folytatja Guedes –, én nagyon megijedtem, de Pauline megnyugtatott, semmi vész, ő ismer egy járatot, amelyik egy barlangba torkoll, s ez a barlang egészen a zárdáig vezet. Nagyon sokszor így jött a házhoz, amikor a holland asszony beteg volt… Végigmentünk a végtelennek tűnő járatokon és a templomban jöttünk felszínre, az oltár mellett van egy elmozdítható kőlap, az rejti a lejáratot...”
“Ez mind szép – mondom én, kissé emeltebb hangon a kelleténél – De a gúnyos kacarászás mi volt?! Meg akartatok ijeszteni?”
“Nem mi voltunk! – mondják szinte egyszerre. – Mi is hallottunk és megijedtünk, de Pauline imádkozott, fogta a kezem, zseblámpát sem mertünk gyújtani a sötétben botorkáltunk a járatokban, amíg meg nem érkeztünk a templomba…”
“Nincs más hátra – szólal meg Álvaro tűnődve –, holnap fel kell derítenünk a pincét, a járatokat, ezek szerint ez egy nagy, összefüggő, földalatti barlangrendszer része?”
“Igen – bólint a megdöbbent halász. – Egy része természetes barlang, másik részét régen, nagyon régen csinálták az őseink. Én gyermek voltam még, amikor a holland kereskedő a házát építtette, s a pince készítésekor jött rá, hogy odalenn a föld alatt egész nagy barlangrendszer húzódik…”
“Tehát ez azt jelenti, hogy Vicente nem jön – állapítja meg szigorúan Borges. – Ki jön helyette?”
“Én – jelentkezik Noah. –Én nem félek sem a tupapauktól, sem a keresztény démonoktól, ”
“S a másik háromszöget kirakjuk a kapu fölé. Hirdesse csak, hogy békeszerető emberek lakják a Reis-házat – nevet Álvaro. – De csak azután, hogy visszajöttünk. Ezzel a háromszöggel ugyanis Pomare barátunk jön velünk.”
“Ezer örömmel – emelkedik fel, a váratlan bejelentéstől meglepődő szomszédom. – Köszönöm a megtiszteltetést. Remélem segítségükre tudok lenni, hiszen az utat is jobban ismerem, mint a doktor úr, vagy Noah…”
Álvaro gyanakodva fordul az összeölelkező párhoz. – “De a háromszögek remélem megvannak?”
“A pincében rejtettük el őket, az egyik oldaljáratban – mondják szinte egyszerre. – Lemegyünk és felhozzuk.”
“Csak valaki még jöjjön velünk, mert félünk” – szipog Pauline.
“Érdekes – jegyzi meg epésen Noah –, eddig nem féltetek.”
“Megyünk!” – nyugtatja meg őket Álvaro, felállva és melléjük lépve.
“Én is megyek” – csatlakozik Pomare.
“Én is” – mondom.
Titi, Lídia és Noah szó nélkül csatlakoznak.
Kilépünk az ajtón, az erdő felől bagolyhuhogás hallatszik, a holdsarlót felhő takarja.
Kizárom az ajtót.
Felkapcsolom a világítást, most működik, vakító fényben indulunk el az egyik mellékjáratban és azonnal megtaláljuk a két kék háromszöget.
Amikor visszafordulunk valami motoszkálás hallatszik az egyik járatból, valami furcsa, leginkább kaparászásra emlékeztető zaj.
Odavilágítunk, a zseblámpák vakító fényében egy pillanatra látszik az elsuhanó árny, majd felhangzik a gúnyos nevetés.
“Most elhiszitek, hogy nem mivoltunk?” – suttogja Guedes, remegő szerelmét ölelve, aki buzgón hányva a keresztet, félhangosan imádkozik.
“Követjük” – kérdezi harciasan Pomare.
“Erre most nincs idő – intem le. – Sok mindent meg kell beszélnünk, a hajnali kirándulással kapcsolatban. Az is lehet valami állat, vagy madár…”
“De a kacagás, a hahota – mond ellent határozottan Lídia. – Ez mégiscsak emberre utal.”
“Vagy papagájra – néz rám döbbenten Titi, mint akinek hirtelen megvilágosodása támad. – A hollandusnak, emlékszem volt egy nagy, vörös papagája, akit magányában megtanított beszélni és csak a szigetről való végleges távozása előtt tűnt el, noha magával akarta vinni Európába. Henrik (mert így nevezte, egy halott. misszionárius barátjára emlékezve, akit már megtérített emberevő hívei ettek meg, egy pápuák lakta, távoli Új Guineai szigeten), tudott beszélni, sírni, s hahotázni is. Cirkuszban lehetett volna mutogatni.”
“De a világítás hogyan szakadt meg, kétszer is? Ehhez csak nem érthet a beszélő papagáj.”
“Lehet valami rejtett hiba is a rendszerben – simul hozzám Lídia. – Van itt a szigeten villanyszerelő?”
“Nem kell – nevet Álvaro. – Mérnök vagyok, értek az elektromossághoz is, majd holnap megvizsgálom.”
 “Valamit még kell ? – kérdezi a praktikus Titi. – Csak azért, hogy ne járjunk fölöslegesen, kétszer…”
“Vörösbor még van?”
“Csak volt.”
Kinyitom a borospince ajtaját, magamhoz veszek néhány üveggel. Átadom Lídiának a kulcsot, aki gondosan bezárja, az előcsarnokon áthaladva újra halljuk a baljós neszeket, de már nem törődünk velük. Kilépünk a sötétségbe és Lídia kulcsra zárja a nagy vasalt ajtót is.
“Valaki tényleg van ott” – suttogja Noah.
“De ki lehet? – töpreng Pomare. – Lehet, hogy tényleg Henrik, a beszélő papagáj.”
“A barlangrendszer óriási, bárhol bejuthatott valaki! – mondja félénken Pauline. – A papagájra én is emlékszem, nagyon ragaszkodott a beteg asszonyhoz, ott üldögélt mellette, az ágy fejénél és több nyelven beszélt, énekelt is neki. Fantasztikus volt. Én féltem tőle, meg voltam győződve, hogy gonosz szellem költözött a testébe…”
“Holnap át kell fésülnünk a járatokat – töpreng Campos. – Valami csavargó is lehet.”
“Először azt kellene megállapítani, hogy hiányzik-e valami?”
“Ezt egyedül csak te tudod eldönteni…”
A cápa alakú felhő mögül kibukkan a holdsarló, ezüstös fénybe borítva a hullámzó tengert. Olyan mint egy kérdőjel.
“Az előbb újra láttam a Pessoa arcát – fordulok Álvaro felé. – Szomorúan, már-már kétségbeesetten nézett rám, s mintha mondani is akart volna valamit, a szája mozgott, de a szavait nem értettem, a hangját elnyomta a hullámverés zaja.”
“Előttem is állandóan megjelenik. Ez vajon mit jelent?”
“Régen nem láthattátok – vigasztal Lídia. – A találkozás érthető módon felkavart, nyugtalanít s nem tudtok szabadulni tőle. A bálványról mi volt a véleménye?”
“Nem volt véleménye. Amikor Drakuláról meséltem, kinevetett, azt mondta Drakula irodalmi hős s ne keverjük össze a valóságot az irodalommal. Az volt az érzésem, nem veszi komolyan az egészet, képzelgésnek véli, a tervezett költői falanszter ötletéhez azonban gratulált.”
“És nagyon szomorú volt – teszi hozzá Álvaro. – Nagyon kiábrándultnak tűnt. Amikor elmondtuk neki, hogy hajnalban meg akarjuk látogatni a bálványt, csak hümmögött, figyelmünket kifejezetten felhívta arra, hogy téged ne vigyünk magunkkal, mert jelenléted veszélyes lehet.”
“Miért?” – döbben meg Lídia s görcsösen kapaszkodik belém.
“Mert médiumnak hisz – simogatom a haját –, s ez s ez önmagában is veszélyt hozhat rád és ránk is.”
“Az volt a véleménye hogy neked sem, Borgesnek sem, Lovecraftnak sem szabadna jönnie!... Rátok nagy veszélyt jelenthet ez az egész, míg ránk heteronimákra nem. De én ezt nem hiszem. Ezért javasoltam, hogy jöjjön Noah is, Pomare is…”
“A mérhetetlen vénekről hogyan vélekedett?”
“Ugyanazt mondotta, amit Drakuláról, vagy Cthulhuról. Képzelgésnek tartja, szerinte Lovecraft irodalmi alkotásait sem szabad összetéveszteni a valósággal…”
“De akkor hogy magyarázza mindezt ami a hold arca zajlik. A füttyögő hangokat. A szélviharokat. A bálvány tekintetét, a hatást amit az emberekre gyakorol, a félelmet, ami belőle árad.”
“Sehogy. Egyszerűen nem hiszi, oktondi fantazmagóriának tartja – sóhajt keserűen Campos. – Ricardot azzal vádolta, hogy a tengeren, majd Tahitiben rossz hatással volt rá az egyedüllét. Csak épp azt nem mondta, hogy megőrült és képzeleg, azt viszont kijelentette, hogy Ricardo, a ráció meggyőződéses híve, a szkeptikus szellem és sztoikus költő, a római lírikusok méltó örököse, úgy tűnik végérvényesen az okkultizmus befolyása alá került. Pontosan ő, aki egész életében misztikus irodalommal foglalkozott, mert tébolyodottan izgatták a fekete mágia rejtelmei. Nem értem. Egyszerűen nem bírom felfogni, hogyan változhatott meg ennyire.”
“Mondtad neki – kérdezi izgatottan Lídia –, hogy miket közölt velünk Drakula? Hogy a szellemvilágban nagy a felbolydulás?!”
“Szellemvilág, mondotta kétértelműen és keserűen nevetett.”
“Arról, hogy mi van odaát nem beszélt?”
“Sajnos nem. Minden kérdésünk elől kitért – legyintek. – Egyszer viszont megjegyezte, ha tudnánk mi van odaát, nem sietnénk meghalni.”
“Amikor a gyertyafénynél – mondja Álvaro –, mert gyertya világított, eloltottuk a villanyt, fölfedezte Lovecraftot és Borgest, szeretettel üdvözölte őket, de azt javasolta ne is próbálkozzanak kézfogással, pláne baráti öleléssel, mert ő egy testetlen árny csupán, nincs is teste, ami előttünk áll, fekete öltönyben csak egy illúzió.”
“Nekem ez egy kicsit már sok” – sóhajt Lídia és megindul a ház felé.
“Mikor indulunk?” – kérdezi Pomare.
“Háromkor. Úgyhogy arra a rövid időre kár hazamennetek. Maradjatok itt, legalább a lányok sem maradnak magukra, amíg távol vagyunk, itt lesz velük Titi.”
“Van üres szoba?”
“Van – nyugtatja meg Álvaro. – Az első emeleten a hatos, a másodikon a tízes és a tizenkettes. Illetve az most már nem, mert mi alszunk ott Noahval, nem megyünk ki a kunyhóba …”
Visszamegyünk a házba.
Az asztal körül már csak Lovecraft ül, gondterhelten jegyezget valamit a noteszébe.
A többiek lepihentek.
“Azt hiszem én is ledőlök – áll fel Lovecraft s jobb lábát húzva indul felfelé. A lépcsőn visszafordul. – Akkor háromkor elindulunk. Addig mindenkinek készen kell lennie, nem tudunk várni. Fontos, hogy amikor a nap felkel, már ott legyünk. Nagyon fontos.”
“Akkor most mi is fenn alszunk – öleli át Álvaro Noaht. – Gyere szívem, lazuljunk el egy kicsit. Mi a tizenkettesben vagyunk. Ti – fordul Pomare fele –, gyertek a tízesbe.”
Megindulnak felfelé.
“S mi? – fordul felém Pauline. – Mi melyik szobában vagyunk?”
“A négyesben – öleli át Guedes s felém fordul. – Akkor mi most felmegyünk, Ricardo. S ne haragudj az egészért.”
“Nem haragszom. De gondold át. Hazudtatok, feleslegesen okoztatok gabalyodást, amikor amúgy is annyi más dolgunk van. Nem lett volna tisztességesebb egyenesen elénk tárni a dolgot, hogy szeretitek egymást, hogy Pauline félt és nem akar elengedni, erre a szerinte veszélyes kirándulásra?!”
“De igen, ez hiba volt –süti le a szemét és elfehéredik, majd bátran pillant rám. – Ezt nem gondoltuk végig, megtévesztettünk titeket, hibáztunk, majd igyekszünk kiérdemelni nagyvonalú bocsánatotokat. Hasznos tagjai szeretnénk lenni a közösségnek. Tettünk magyarázatára csak szerelmünket hozhatom fel. Olyan óriási volt, hogy egymásra találtunk. Olyan meglepő és olyan hihetetlen. Zátonyra futott, elhibázott életem ajándéka ő – szorítja magához az elvörösödő lányt –, egyszerűen félt engem. Hogy a bálvány elvarázsol, eltűntet s megint elveszít, megint csak az álmainkban találkozhatunk.”
“De a szobában – szól utánuk Lídia figyelmeztetően és elmosolyodik – csak egy ágy van…”
“Úgy fogunk aludni, mint a testvérek – motyogja Guedes. – Aminek meg kell történnie, persze meg fog történni, de csak holnap, az esküvő után…”
“És mi? – nézek Lídiára... – Ledőlünk arra a kis időre…”
“Igen.” – suttogja Lídia, s bezárva az ajtót, eloltja a villanyt. Zseblámpafénynél megyünk felfelé a nyikorgó lépcsőkön. Az első emeleten csend van, a második emeleten Álvaroék, s a halász szobájából még fény szűrődik ki, a Lovecrafté, a Borgesé és a báróé sötét.
Magam elé engedve Lídiát, belépek a szobába. De csak az éjjeli lámpát gyújtom fel, ellenőrzöm az ablakon a szúnyoghálót, egy káprázatos pillanatra szemembe villan az ezüstösen csillogó tenger.
Lídia kimegy a fürdőbe, hallom a zuhany hangját, de nem tudok elválni a tenger látványától.
Újra szélcsend van, borotvapengeként csillog a víz, a holdsarló fölötte lebeg, egyre vörösebb lesz, ami, hallottam, egyáltalán nem szokatlan errefelé, de engem mindég meglep.
Aztán valahonnan a dzsungel felől tompa morajlások hallatszanak, feltámad a szél, hullámzani kezd, toronynagyságú hullámok közé vész a fogyó hold, a varázslatnak vége. Amikor először hallottam ezeket a morajlásokat, nem tudtam mire vélni, első barátomat, az öreg, s azóta elhalálozó törzsfőnököt meg is kérdeztem, mi ez, ő elmosolyodott “…a tupapauk nyugtalankodnak, ilyenkor indulnak el új hazát keresni, hullócsillagok formáját öltve, mert megunták már ezt a szigetet, s máshová vágynak, valami szebb, ismeretlen helyre, de állandóan csalódniuk kell, mert Tahitinál szebb hely sehol sincsen. A mi szigetünk a föld páratlan helye…”
 Lídia visszajön, kibújik ruhájából, végigdől az ágyon s várakozóan néz rám.
Kezébe adom a füzetet, javasolom olvassa el a Drakula - verset, ezt még nem ismeri, s kimegyek a fürdőszobába. Miután zuhanyozok és fogat mosok, eszembe jut a varázstükör, zseblámpafénynél ballagok le, ott van az asztalon, ahol hagytuk a szertartás után, a gyertya mögött...Amikor rávilágítok a zseblámpával sötéten csillan meg, de mint mostanában mindig nem mutat semmit. Nem reagál a jelenlétemre. Zsebembe süllyesztem, felsettenkedek, óvatosan, a sarkamra  lépve, hogy lehetőleg ne nyikorogjanak a lépcsőfokok a kelleténél hangosabban.
Már csak a mi szobánkból szűrődik ki némi, halvány fény.
“Döbbenetes – lobogtatja Lídia izgatottan a füzetet. – De megfeledkeztél egy apró dologról. Emlékszel a nyakában aranyláncot és fokhagymakoszorút viselő, babonás, állandóan átkozódó, köpködő, elégedetlenkedő fuvarosunkra, aki addig vitt, ameddig a szekérút véget ért, s bárhogyan is kérleltük, nem volt hajlandó, még újabb, búsás borravaló reményében sem tovább szállítani bennünket, szótlanul, dühösen meredt ránk, de nem mondta meg, hogy miért nem visz tovább, azt sem, hogy mitől ijedt meg, sietősen, mint akit ellenségei üldöznek, megfordult és elhajtott, de kiesett a szekerének az egyik kereke s így kénytelen volt, hátra se nézve, búcsút sem véve tőlünk, lóháton folytatni útját…S mint utóbb kiderült, nyomtalanul eltűnt.”
 “Persze, hogy emlékszem – vetkőzök le és hanyatt dőlök mellette az ágyon, óvatosan helyezve az éjjeliszekrény szélére a fekete varázs  tükört. – Meg is írtam.”
“Igen. Kétszer is írtad, hogy a fokhagyma- és cujkaszagot árasztó, elvadult és babonás fickó nyakában a fokhagymakoszorú mellett egy vastag aranylánc is lógott.”
“Előttem van, ahogyan káromkodva és köpködve, felváltva morzsolgatja a fokhagymákat és a keresztet.”
“Csakhogy a láncán nem kereszt függött, hanem egy horogkereszt. Te rosszul látsz, igazán nem tudom miért nem viseled a szemüveged, ráadásul jól is áll neked, ezért vélted normális keresztnek.”
“És – nézek rá döbbenten –, ez mit változtat az egészen?”
“Megfigyelted mi volt a Drakula nyakában.”
“Igen, Egy súlyos aranylánc.”
“Amelyen egy ugyanilyen horogkereszt lógott. Ami Hitler náci pártjának jelvényein is szerepel, fasiszta szimbólum, de eredetileg a hindu mitológiából ismert. De nem csak a keleti kultúrkörben, hanem az ősi germán kultuszokban, az észak-amerikai navaho indiánok ábrázolásaiban éppen úgy feltűnik, mint a skandináv Thor mítoszban és megjelenik a Kanada területén őshonos Saskatchewan indiánok kultúrájában és használták a brit szigeteken a druidakultusz követői is...Úgy gondolom ez az egybeesés nem lehet véletlen. Mint ahogy az sem, hogy un. Jobbkezes horogkereszt volt!...”
“S mit jelenthet?”
“Bizonyos vélekedések szerint a Jobbkezes horogkereszt, a szerencsével szemben a hanyatlást, az élettel szemben a halált ábrázolta s okkult technikák tapadtak hozzá...Persze, már ha egyáltalán láttunk valamit is, Drakulát vagy a nyakában lógó Jobbkezes horogkeresztet?”
“Én is láttam és te is.”
“Viszont, ha én médium vagyok, akkor egészen könnyen megtörténhetett, hogy a félnótásnak tűnő kocsis szuggesztiójának áldozatai lettünk, ő hipnotizált bennünket, valószínű azért, hogy kirabolhasson, de valami közbejött.”
“S akkor az egész Drakulával való találkozást, a kastélyt, a tavat, mindent csupán álmodtunk?”
“Legalábbis a szkeptikus mesteretek szelleme szerint. Most már én sem tudom mit gondoljak?! Pessoa, ha jól emlékszem írja is valahol, hogy milyen közel van egymáshoz a képzelgés és a valóság, s milyen könnyű őket összezavarni, milyen gyorsan olvad egybe a kettő, milyen hamar véljük valóságosnak, amiről képzelgünk.”
“De akkor is tíz napig voltunk távol!…”
“Épp ez az, ami nyugtalanít.”
Odanyúlok az éjjeliszekrényre, elveszem a fekete tükröt s eléje helyezem.
“Ez honnan van?” – nézegeti érdeklődve.
“Még mesteremtől, Alberto Caeirotól kaptam, egyik mágus őséé volt, megmutatja a múltat, a jövendőt és az álmokat egyaránt, de vigyázni kell vele. Nem szabad telhetetlennek, mértéktelennek lenni. Én pedig állandóan téged akartalak látni, egy ideig mutatott is hűségesen, utoljára, pontosan tíz napja mutatott meg, amint egy velencei palota nagy termében, egy számomra ismeretlen, egyenruhás tiszttel keringőzöl, aztán villámlott egyet a tükör, fényei kihunytak, s azóta, legalábbis számomra megközelíthetetlen, nem mutat semmit!…Igaz, nem is merem végigcsinálni a rituális, rendkívül komplikált és veszélyes szertartást…”
“Az éjszakai kísérletnél viszont bevált – fészkelődik nyughatatlanul Lídia. – Megmutatta kik lopták el a háromszögeket. Varázsereje tehát a régi!…”
“Csak nekem nem akar engedelmeskedni – sóhajtok. – Próbáld ki te, lássuk neked mutat-e valamit?”
“Nem tudom hogyan kell bánni vele…”
“Egyszerű, nem is gondolnád milyen egyszerű! Elhelyezed, lehetőleg egy délre néző asztalnál, két, egy fekete és egy fehér gyertya mögé és belenézel. Ha valakit vagy valamit látni akarsz, erősen gondolsz rá, megpróbálod magad elé képzelni, ha arra vagy kíváncsi mi történt a múltban vagy mi fog történni a jövőben, akkor merően nézed s mormogod magadban a kérdést. Van persze egy egészen hosszú szertartás is, holnap ezt is megpróbálhatjuk, de erre nincs idő.
Vetkőzz le, meztelenre, feküdj hanyatt, lazulj el, nézzed a tükröt, mondjad a bűvös imát:
 
“Légy könyörületes hozzám, ó Istenem, űzd el kétségeimet.
Tisztíts meg hívságaimtól, bocsásd meg vétkeimet.
Tölts el fényeddel, hogy tiszta lehessek,
Mosdass meg, s fehérebb leszek, mint a hó,
Adj tiszta szívet, istenem, újítsd meg szellememet:
Te, ki a Korona valál
S a Királyság,

A Hatalom
S a Dicsőség
S az örök Törvény,

Ámen

Amikor a ’ korona’ szót kiejted tedd szívedre kezed, s érints érintsd meg halántékod jobb kezed mutatóujjával, amikor kimondod ’ királyság’ érints meg a szemérmedet, amikor kimondod ’ hatalom’ a bal válladat, amikor kimondod ’ dicsőség’ a jobb válladat, ahogy elhangzik az ’ örök Törvény’ érintsd meg szívedre tett bal kezed, s mutass egyenesen magadra, ahogy kimondod ’ ámen’, emeld fel jobb mutatóujjad s bökj fölfelé. Bal kezed maradjon szíved felett. Érintsd meg ismét kézfejed a jobb mutató ujjaddal aztán tény úgy, mintha ezüstösen izzó spirituális tűzvonalat húznál elő onnan. Mutass megint magad elé és az energiád lövelld a levegőbe, fordulj a Nap felé s jelöld ki az asztrál világ határait, a szívedből áramló fehér tűz körével. S mondd ki a következő szavakat:

E fehér tüzet lelkem leg-
    mélyéről lövellem. Ne léphessen át
    a körön sem tisztátalan,
   sem gonosz lélek,
s ne is maradhasson bévül rajta!” (41)

“Hosszú – sóhajt Lídia. – Nem bírtam megjegyezni…”
Némán nyújtom át a fehér lapot, rajta az ima szövege s a rituálé rendje…Elveszi, zihálva tanulmányozza.
“Csakhogy fekve nem lehet. Ülj a déli asztalka elé, tedd magad elé a tükröt, gyújtsd meg a két gyertyát, a fekete gyertyát a tükör bal, a fehéret a tükör jobb oldalára tedd…Én azonnal eloltom a villanyt, s máris kezdheted a rituálét.
Lídia suttogva, mély átéléssel mondja a könyörgés szövegét. Aztán meztelen testét megfeszítve kezdi el a szertartást.
Révülten mered a tükörre, láthatólag önkívületi állapotban van, nem is veszi észre, hogy lábujjhegyen lopózok mögéje.
Felvillan a fehér tűzkör, a tükör is villámlani kezd és hirtelen jelenik meg a hold arca. Mögötte jól hallhatóan dübörög a vízesés.
Egy pillanatig ránk mered a bálvány gonosz tekintete, aztán a tűzkör ellobban, a révület megszűnik, s Lídia ájultan hanyatlik hátra.
Karomban cipelem az ágyig, kétségbeesetten vizes ruhával dörzsölöm a szívgödrét, lassan tér magához, tétován néz
“De hát miért? – meredek rá. – Miért a bálványt idézted meg? Ez rendkívül kockázatos volt, nagy veszélynek tetted ki magad, a tűzkör is minden átmenet nélkül szakadt meg, ezek szerint a bálvány ereje elképesztő…”.
“És borzalmas a kinézete is! – suttogja. – Félelmetesebb és sokkal, de sokkal rondább, mint hittem. Azt hittem az a kis őrjöngő szűz túloz, amikor a sátán művéről hablatyol, de nem. Lehet, hogy neki sok egy kicsit a barbár, pogány háttér mellé a katolikus vallás, az agyára ment a misztika, a tupapauk és a szentek együttese, de ami a hold arcát illeti, egyáltalán nem túlzott!…Van ebben a fejben valami embertelen s a tekintete élő tekintet, bármennyire is furcsán hangzik ez. És gonosz. Nagyon gonosz. Érdemes odamenni?!””
“Már késő visszakozni. – sóhajtok. – Valami elkezdődött, már nem lehet megállítani…”
Felemelkedek, odalépek a kis asztalhoz, fehér kendővel takarom le a tükört és elfújva a gyertyákat, visszamegyek az ágyhoz, ledőlök melléje, szorosan hozzám simul, jobb combját átveti a derekamon, zihál.
“El kell mondanom valamit – mondja és sírni kezd. Könnyei végigfolynak az arcomon. – Én nemcsak táncoltam azzal az orosz, most szovjet gárdatiszttel, hanem pezsgőztem is, s utána, becsípve, ma se tudom magamnak megmagyarázni, hogy miért, felmentem a szállodai szobájába és szeretkeztem vele. Mióta együtt vagyunk, öt éve nem voltam más férfival, nem tudom mi történt velem, nem is éreztem semmit, hideg voltam s merev, mint egy darab fa, de az a részeg állat (aki a végén már vodkával itta a pezsgőt) nem vette észre, egy idő után lefordult rólam, elaludt, kapkodva öltöztem fel és mentem le a hallba. Az éjszakai portás hívott egy taxit, miközben gúnyosan méregetett Hazamentem, egy órát ültem a forró vízben, mert mocskosnak éreztem magam és elhatároztam, hogy azonnal idejövök és nem hagylak el többé soha. Másnap jött meg a hívó leveled, napok múlva jelentkezett Cross barátod és gondosan, hihetetlenül körültekintően szervezte meg az utunkat. A szovjet ezredessel többé nem találkoztam. Meg tudsz nekem bocsátani, kedves Ricardo?”
Magamhoz ölelem, mellei közé fúrom a fejem, simogatom a combjait, aztán amikor félreértve mozdulataimat reagálni kezd, eltolom
“Annál is inkább megbocsátok, mert én is…szóval nekem is volt itt a szigeten egy…hogy is fejezzem ki magam, vahiném…”
 “Tudom – szorít magához s könnyes arcát arcomhoz szorítja. – Az a gyönyörű lány, Noah, aki most Álvaroval van…”
“Honnan tudod?”
“Ő maga mondotta el, azt hittem összeesem.”
“Mit mondott?”
“Hogy amíg nem voltam itt, ő volt a vahinéd, szeretett, mert te jó vagy és sajnált is, hogy magadra maradtál…Mit tehetett volna mást, megvigasztalt, mert olyan szomorúság áradt belőled, ami megzavarta…Megsajnált, magyarázta, könnyes szemmel, mert magányosan éltél itt, megsajnált, mert olyan embertelenül egyedül voltál, félt, hogy beleörülsz a képzelgéseidbe és a verseidbe…Azt is megvallotta, miközben átölelt, megcsókolt és arcomhoz szorította a könnyes arcát, hogy én ezért tulajdonképpen hálás kellene legyek neki, hiszen helyettesített addig, amíg nem voltam itt…Egy ilyen férfinek mint te, vahinéra van szüksége, aki szereti, babusgatja, gondoskodik róla, eteti, s meghallgatja, még akkor is, ha nem is érti legtöbbször, hogy miről beszél…De most már itt vagyok, ő érkezésem pillanatától már nem a te vahinéd, hanem a legjobb barátodé, a testvéredé, Álvaroé. Elég könnyedén veszik itt, ezek a szép leányzók ezt a dolgot.”
“Vagy mi komplikáljuk túl, az örökös, kielégíthetetlen vágyainkkal, a kretén birtoklási ösztönünkkel, a magtalan hiúságunkkal…Holott csupán egyetlen dolog fontos!”
“Hogy szeretjük egymást.”
Egymást átölelve fekszünk, hallom a szívdobbanásait s ez megnyugtat, azt hiszem el is szenderedünk.
Csend van, csak az óceán mormolása hallatszik, amint a partnak ütődnek a fel-feltámadó szélben a hullámok, örökösen megtörve a móló kövein, de újra meg újra megsokszorozódva indulnak a végső rohamra.
Nincs megállás.

1o. A hold arca

Nem tudom mennyi idő telik el, hirtelen riadok fel, az órámra pillantok, fél három múlt három perccel.
“Lassan készülhetünk – ugrok fel. – Mindjárt indulunk”
“Mibe öltözzek?”
“Hoztál valami sportos ruhát…”
“Nem.”
“Erre is gondoltam, van itt még – nyitom ki a szekrényajtót, s mutatom a készletet. – Egy tucatot rendeltem, különböző méretekben. Éjszaka megyünk,  hidd el ez az öltözék a legpraktikusabb. Aztán, ha meleg lesz, s ha még élünk, úgyis fürdőruhára vetkőzünk. És bakancsot hoztál? Ez őserdő, Lídia...Ha belelépsz valamibe, fertőzést kaphatsz. Vannak gyógyszereim, mindenféle, pók- és kígyóméreg elleni szerek is, de azért nem kellene kipróbálni a hatásukat…”
Kiválaszt egy neki való méretet, engedelmesen öltözik. – “Még szerencse, hogy túracipő van nálam van – sóhajt. – Ezzel jártuk meg az Urubamba völgyét és ebben voltam Tibetben is…És a Drakula kastélyánál is, a zord Transsylvaniában!”
Én is felveszem a fehér, laza edzőruhám, leginkább még a karatézók és a judokák mezére hasonlít és bakancsot húzok. Azt amelyikkel én is megjártam Perut , Tibetet és az erdélyi rengeteget…
“De hát megfövünk…” “
“Nem, mert ezek a ruhák (mint láthatod, többet is rendeltem, hiba volt, hogy az este nem beszéltünk erről) elég lengék, nagy előnyük, hogy takarják a test felületét, így védenek a különféle bogarak, rovarok, de az ágak ellen is. S erre szükségünk is van, mi érzékenyebbek vagyunk, mint a maorik, egy rovar csípése, egy tüske szúrása könnyen fertőzést okozhat.”
“Tényleg szólni kellett volna a többieknek…”
“Várd meg a végét…”
Magam elé engedem, gazella járásában gyönyörködve húzom be az ajtót, kis tétovázás után visszafordulok és a ruha bal felső zsebébe, a szívem fölé rejtem, a fehér gyolcsba csavart, fekete varázs tükört.
A szobák világosak, észlelem, mindenki készül.
“Össze kell állítanunk a hátizsákok tartalmát.”
“Mit viszünk?”
“Vizet, teát, whiskyt, kétszersültet, csokoládét, gyümölcsöt, gyógyszereket, zseblámpát, gyufát, gyertyákat, iránytűt, távcsöveket és a búvárfelszerelést.”
“Azt miért?” – döbben meg Lídia, miközben villámgyorsan csomagol.
“Ki akarom vizsgálni a vízesést és a környékét.”
“Te megőrültél?! Alá akarsz merülni a bálvány mögött, a folyóban?”
“Igen”
   “De minek neked búvárfelszerelés? Hiszen te…”
“Nem nekem. Pomarenak.
“Beszéltél erről vele?”
   “Persze. Már régóta tervezzük…Kíváncsiak vagyunk mi van a barlangban, a vízesés mögött. De arra is, hogy mit rejt a folyófenék? S most, bármi történik magát a bálványt is meg fogjuk vizsgálni. Veszünk kőzetmintát is. Pomare már felcsomagolta a vésőt és a kalapácsot, s Borges azt hiszem szerzett részecskeszámlálót is…”
“Szendvicseket ne készítsek?”
“Kezdj neki, mindjárt jön Noah és segít.”
“Itt vagyok – szól ki Noah a konyhából. – Gyere Lídia. Elmondtad neki?”
“El” – ismeri be Lídia.
“És ugye, hogy nem bántódott meg.”
“Ő!?”
“Helyesen tetted, hogy elmondottad. Egy család vagyunk, nem lehetnek titkaink egymás előtt. Mert a titkolózás bizalmatlanságot szül. A bizalmatlanság gyanakvást. A gyanakvás féltékenységet. S a féltékenység megmérgezi a szívet…”
Mire mindent összecsomagolunk, megjelenik trópusi öltönyben, trópusi sisakkal a fején Lovecraft, majd a rövidnadrágos, pólós Cross is.
“Ti ilyen melegen öltöztetek – néz ránk vigyorogva s tölt magának egy pohárba whiskyt, kiissza, krákog. – Meg fogtok főni…”
“Téged meg, rövidnadrágban megzabálnak a rovarok…”
“Öltözzön hosszú nadrágba! – tanácsolja komoran Lovecraft. – Nincs magánál valami sportos öltöny, fiam?”
“Nincs!”
   “Gyere!”
Megindulunk fölfelé, szinte összeütközünk, a fekete nadrágos, fekete zubbonyos Borgesszel, aki fütyörészve siet lefele, bemegyünk a szobámba, a szekrényből előszedem a fehér edzőruhákat, kiválasztja a neki megfelelőt, gyorsan öltözik.
“Köszönöm, testvér – vigyorog. – Te tényleg mindenre gondoltál.”
“Bakancsod van?”
“Van.”
“Nagyon fontos, még nappal is veszélyes az erdő, hát még éjszaka. Könnyen beleléphetsz valamibe.”
“Éjszaka még elmegy ez – forog Cross a nagy állótükör előtt. – De nappal meg fogunk sülni.”
“Nappal levetjük s úgyis fürdőruhában maradunk. Már ha megérjük. Na gyere, a Mester már ideges.
Lesietünk a lépcsőkön.
“A többiek?” – néz az órájára türelmetlenül Lovecraft.
 Tejve és Soares ebben a pillanatban jelennek meg. A báró csizmában van, lovaglónadrágban és vadászkabátban, a prózaíró bricsesznadrágban és csatos cipőben. Olybá tűnnek, mint egy Verne-regény megelevenedő illusztrációi.
“Maga megörült, Bernardo – veszti el a türelmét Lovecraft. – Öltözzön másként, lehetőleg hosszú nadrágba, zubbonyba és bakancsba. S maga is, kedves báró. Elvégre az őserdőbe megyünk, az isten szerelmére, nem golfozni.”
Lerakom egy székre a fehér ruhákat, melyeket előreláthatóan magammal hoztam, s intek. – “Válasszatok – jegyzem meg szárazon. – S neked a csizma helyett – meredek az elképedt Tejvére –, inkább bakancsot ajánlok, a lovaglócsizma meglehetősen kényelmetlen viselet az őserdőben…Van nálad bakancs?”
“Van – bólint. – Néha én is kimozdulok ódon kastélyomból és járom a környék erdejét. Az erdőmet”
Kiválassza a neki való méretet, megindul fölfele.
“Nálam nincs – mondja Bernardo –, miután megtalálja a neki megfelelő ruhadarabokat. – Az én lábamon még nem is volt bakancs…”
“Vannak itt – mutatok a konyha fele, egy szekrényben. – Gyere válasszunk.”
Találunk egy megfelelő méretet, a szemérmes prózaíró visszamegy szobájába átöltözni.
“Hiba volt, hogy erről nem beszéltünk az este! – vigyorog Borges. – Mindent alaposan meg kellett volna tervezni…”
 Megjelenik az átöltözött Cross, s a az előrelátó, ám lám trópusi öltözéket is beszerző, ásítozó Search, nyakában elmaradhatatlan fényképezőgépével, majd a szintén fehér edzőruhát viselő Álvaro és int Noahnak, aki most jön ki a konyhából, hogy siessen átöltözni...
“Már a tegnap kiválasztottuk a készletből – mosolyog rám tegnapi vahiném –, a megfelelő méreteket.”
“Ki hiányzik?” – néz türelmetlenül órájára Lovecraft.
Noah fehér ruhában libeg vissza. Olyan, mint egy japán judo bajnoknő. Lídia mellé lép, villámgyorsan állítják össze a csomagokat, mindenki megkapja a maga csokoládé-, szendvics-, gyümölcs- és gyógyszeradagját, kulacsban vizet, kétszersültet, két decis üvegcsében whiskyt, kis termoszban kávét. És zseblámpát. Az út legnagyobb részét ugyanis koromsötétben tesszük meg.
“Pomare és Mora.”
“A halász már régen a parton van – nevet Álvaro. – Nézi a tengert és koncentrál.”
“És António?”
“Megnézem” – issza ki kávéját Álvaro és felrohan a lépcsőkön.
“Csak nem beteg a doktor? – mered rám Search. – Nagyon rossz bőrben van szegény.”
“Nem is tud jönni – jelenik meg Campos. – Rosszul van, nagyon rosszul, menj fel és vizsgáld meg, Ricardo.
“Kér valaki még kávét? – kérdezi Lídia. – Vagy whiskyt? Van grappa is…”
“Én kérek” – jelentkezik a gondterhelt, fehér ruhás Tejve, aki olyan mint egy ázsiai szellem.
 “Én is – dünnyög álmosan Search. – Elég kába vagyok…”
 Felsietek az egyre jobban nyikorgó lépcsőkön s belépek Mora szobájába. Halott sápadtan fekszik, nehezen veszi a levegőt.
“A szívem – suttogja. – Pontosan most hagy cserben a szívem, drága barátom.”
“Gyógyszert vettél be?” – nézem meg a tablettáit.
“Igen.”
“Kapsz egy nyugtatót – adok át neki egy fehér tablettát. – És itthon maradsz. Ilyen állapotban nem jöhetsz. Ez ugyan nem a brazil őserdő, nem is az afrikai dzsungel, de mégiscsak őserdő. S ez nem játék…Azonkívül nehezen bírnád a hőséget és a gyaloglást is! Mint testvéred, s ha megengeded, mint orvosod, a leghatározottabban megtiltom, hogy részt vegyél a kiránduláson…”
“Mit szólnak a többiek?”
“Megértik – nyugtatom meg. – S megkérem Tehurát és Guedest s Pauline-t is, aki képzett ápolónő, hogy nézzenek be hozzád.”
“Babonás vagyok, Ricardo. – mosolyog elkínzottan Mora. – Nem kívánok jó utat. Ki tudja mi vár rátok…Egyre kérlek, ne kapkodjatok. Kétszer is gondoljátok meg, hogy mit cselekedtek!”
“Meggondoljuk, ne aggódj! Inkább próbálj meg ellazulni és aludni, remélem délutánig hazaérünk. Ha rosszabbul leszel, szólj Pauline-nak, hívja ide a francia orvost. Ő jó ismerősöm, dzsipje is van, azonnal jön…”
Kezet rázunk.
Megdöbbenek milyen hideg a keze, s elszorul a torkom.
“Most menj! – sürget. – Ne várakoztasd a többieket. Kevés az idő és napfelkeltéig okvetlenül oda kell érnetek. Lovecraft szerint a felkelő nap fényében vagytok a legnagyobb biztonságban. Nem értem ugyan miért, de ha ő mondja, egészen biztosan így van. Ezt a báró sem értette, amikor a toronyszobában beszélgettünk, neki egészen más véleménye van erről a titokzatos, ősrégi kőfejről. Kifejtette, hogy ő a mágia létezésében ugyan nem hisz, de szerinte a rajtunk eluralkodó szomorúságnak – amit kétségtelen ez az ősrégi, ki tudja milyen régmúlt korok üzenetét hordozó bálvány is előhívhat – semmi köze sincs a zöldellő fákhoz, a vidáman daloló legények leányok természetes öröméhez!…
 Lovecraft nem értette, hogy jön ez ide, kissé zaklatott lett és akkor Tejve feltette a nagy kérdést, jelesen azt, hogy mi köze van az ő végső téli állapotának, amelybe hamarosan alámerül, (bálvánnyal vagy bálvány nélkül is?) a világon szerteágazó tavaszhoz, amelyben a természet törvényeinek megfelelően, a csillagok rájuk gyakorolt hatása következtében kifeslenek a rózsabimbók, s rá gyakorolt hatásuk következtében véget ér az élete. Mennyire lealacsonyodnék önmagam előtt, fejtegette mélabúsan és valójában minden és mindenki előtt, ha most azt mondanám, szomorú a tavasz, a virágok szenvednek, a folyók szomorúan csobognak, s még a parasztok énekét is a mélabú és a gyötrelem járja át! Ugyan miért is volna így?(42)
Elhallgatott.
Lovecraft és mit tagadjam én is, elképedve bámultunk rá, de Pomare ez a vadember, akit mégiscsak misszionáriusok neveltek s ezért a lelkében keveredik a maori világfelfogás és mindaz, ami a katolicizmusból megragadta fogékony, gyermeki lelkét, azt mondta, hogy ezt ő is pontosan így látja, magunkra vagyunk hagyva, a mindenség árvái, emberek, ezen nem segíthet semmi. A világ függetlenül tőlünk létezik, amíg vagyunk természetesen a részei vagyunk, de folytatódik azután is, ami után mi a túlvilágra kerülünk vagy tupapauként. hullócsillag formájában bolyongunk ezen a baj látott világon s őt ez a kőfej pontosan azért idegesíti, nyugtalanítja és tölti el rettegéssel, mert ez más, erre nincsenek hatással az évszakok, ez tőlük és tőlünk függetlenül is létezik és valamit akar, ő ugyan nem tudja, hogy mit, de egy bizonyos, valami mást akar, esetleg siettetni a végünket, meg akarja változtatni a mindenség örök rendjét és ezért, ahogyan az a kis megszállott szűz, Pauline is mondta nem is az emberi világ része, ettől független…”
“Nyugodj meg António – suttogom és megsimogatom verítékező homlokát. Egyáltalán nem bizonyos, hogy mindent meg lehet magyarázni racionálisan…”
 Megfordulok, s kibotorkálok a szobából, hátamban érezve aggódó tekintetét.
 A lépcsőn már rohanok lefele.
 Az asztalhoz lépek, töltök magamnak egy nagy adag grappát és egy hajtásra iszom ki. Összerázkódom.
 Már Guedes, Pauline, Titi és Tehura is lenn van. Izgatottan kérdezgetnek, elképzelni sem tudják mi történhetett.
“Rosszul van – sóhajtok. – A szívgyógyszereit már beszedte, adtam neki egy nyugtatót is. Ettől ellazul…”
“De hát mi baja van?” – kérdezik szinte egyszerre.
“A szíve – magyarázom. – Az utazás is kimeríthette s a tegnapi izgalmak is. A bálvány története, beszélgetései Pomareval, a báróval, Borgesszel, Lovecrafttal, velem…A klíma is megviselte. A tikkasztó hőség. Nyilvánvaló, ilyen állapotban, öngyilkosság lenne elindulnia. Mint barátja, mint orvosa szigorúan megtiltottam neki, hogy kikeljen az ágyból. Fennáll az infarktus veszélye is, sajnos…Közöltem vele, hogy ágyban marad, és ti – nézek Pauline-re s Tehurára –, időnként nézzetek be hozzá, s ha rosszabbul lesz, te, drágám – simogatom meg a sápadt Pauline arcát –, menj el a francia orvoshoz és hívd ide. Jó barátságban vagyunk, meg fogja érteni s azonnal idejön. Rendben…”
“Rendben – mondja a lány. – Ne aggódjatok. Ott fogunk ülni az ágya mellett. S ha rosszabbul lesz, máris hívom Mauriac doktor urat. Én is ismerem.”
“De akkor – töpreng Borges –, ki fog jönni Mora doktor helyett?”
“Én – jelenti ki Titi ellentmondást nem tűrően, s valami kenőccsel keni be testét, a rovarok ellen. – Ha Guedes úr nem gondolta meg magát?”
“Nem gondolta meg magát – sikoltja Pauline, mint egy beteg madár. – Ő nem mehet, s a legjobb lenne, ha maguk is elhalasztanák ezt a kirándulást. Az a bálvány veszélyes, az ördög műve, a pokolhoz tartozik, nem az emberi világhoz. Reis doktor úr sem tudta megállapítani a korát. Ki tudja mióta várakozik az áldozataira?!?…”
Megjelenik Pomare is.
Titi közli vele, hogy Mora doktor beteg, helyette ő jön és a kenőccsel a férje testét is gondosan bekeni.
“Ők ilyen lenge öltözékben jönnek?” – döbben meg a verítékező Soares.
“Ők helyiek. Már megszokták – nyugtatom meg s nevetek. – Ők itthon vannak, mi még nem, mi még vendégek vagyunk…”.
“Fegyvert viszünk” – kérdezi a praktikus Cross.
“Hozom a coltot, s a vadászpuskákat is – osztom ki Álvaronak, Pomarenak és Search-nek, a tölténytárakkal együtt. – Fegyver nélkül veszélyes…”
“Akkor lóra!” – vezényel Álvaro.
Sorban egymás után lépünk ki az ajtón. Mindenkinek hátizsák van a hátán, s a kék háromszög a jobb kezében. Pomare átadja a maga kis csomagját Titinek és hátára veszi a búvárfelszerelést.
Ezen megdöbbennek, s amikor közlöm velük, hogy fel akarjuk deríteni a folyót, s a vízesés mögötti barlangot, megrökönyödnek.
“De hát miért van csak egy felszerelés?” – kérdezi Search értetlenül.
“Mert nekünk nem kell” – válaszol Álvaro.
“A műszert sikerült beszerezned?” – kérdezem Borgest.
“Igen. Elég drága volt.”
“Miféle műszert?” – érdeklődik a kíváncsi Cross.
“A Geiger – Müller - féle részecskeszámlálót. Nagy a gyanúnk, hogy radioaktivitás veszélye is fennáll.”
“S ezt a műszer jelzi…”
“Ketyegni fog. A ionizáló sugárzások és elektromos töltésű részecskék jelzésére, megszámlálására szolgál…”
“Ti mindenre gondoltatok” – füttyent Álvaro.
“Az hamarosan kiderül – sóhajt Lovecraft –, hogy mire nem! ”
Magam elé engedek mindenkit, sóhajtok és kilépek a sötétségbe.
A ház sarkánál, amikor az erdő felé fordul az ösvény, visszanézek.
Az ajtóban ott áll a négy lány: Tehura, Pauline, Morau és Vaitua, közrefogva a felemelt kézzel integető Vicente Guedest.
Még sötét van.
A holdsarló ott függ a tenger fölött, már szinte nyaldossák a hullámok.
Hamar kialakul a sorrend, elől Pomare, mögötte Titi, Guedes, Tejve, Search, Lovecraft, Álvaro, Noah, Cross, Borges és Lídia.
Én zárom a sort.
Beérünk a fák közé s zseblámpák fénykörei ugrándoznak a fákon.
“Milyen fák ezek?” – érdeklődik Search
“Attól függ. Hatalmas összefüggő páfrányerdők borítják a szigetet . Vannak vasfák, kenyérfák, pandanuszfák, buraofák, kókuszpálmák, s mint említettem óriási páfrányok. A sziget növényzetében jelen van a Calophyllum isophyllum…”
“Az mi?”
“Majd napfénynél megmutatom. Zöldessárga gyantáját különben gyűjtik a bennszülöttek, különös illatú, bódító illatszereket készítenek belőle, fája kitűnő épületfa, sok ház ilyen fából épül a szigeten, gyümölcse magvából olajat is préselnek, ezt töltik a mécsekbe. De van Hibiscus Tiliaceus is, ennek magvaiból is illatszereket nyernek, méghozzá különösen egzotikus, a férfiakat megvadító illatszereket, virágjai rostjából, textilanyagot, kötelet is készítenek…S ahogy beljebb hatolunk, készüljetek fel rá, egyre sűrűbb, áthatolhatatlanabb és bujább lesz a növényzet, s az ösvények is meglehetősen nehezen járhatók. A szigeten megterem a kókusz, az ananász, a cukornád, a kávé, a banán, a gyapot, nagy kereslete van a vaníliának, s emiatt nagy becsben is áll…És megterem a Thespesia Populnea, ez az egészen csodálatos szépségű rózsafajta, amelyet Noah is a hajába tűz, s a szobáitokban a vázákban is láthattátok…
Szóval van itt minden, de mondom, készüljetek fel rá, ahogy beljebb érünk az erdőben, nehezebb lesz az előrehaladás, bujább és sűrűbb a növényzet. Ez tulajdonképpen trópusi esőerdő, az angol szerzők tropical rain forest-nek nevezik, mivel a sziget éghajlata, akárcsak Polinézia más szigeteié meleg és nedves, a növényzet bámulatos gyorsasággal fejlődik. A fák ötven-hatvan méter magasak, lombjuk nem hull, színűk az év minden szakában élénk- és smaragdzöld. Az erdőben beljebb haladva lesz egyre sötétebb, ide nem hatol be a napsugár soha. A pálmák, a cikádok és az óriáspáfrányok csak a magasban hajtják ki lombjukat, a bámulatos erővel terjeszkedő liánok pedig támaszként használják a többi fa törzsét, kígyóként tekergőznek rajtuk, egyik fáról a másikra kúszva szinte áthatolhatatlan és átláthatatlan smaragd útvesztővé változtatva az erdőt, egyetlen méregzöld szövevénnyé, míg végre fel nem jutnak a magasba, a fényre, hiszen ezért folyik a harc és ki nem nyílnak azután a gyönyörű virágaik. Mindebből persze most semmit se látni, ne is nagyon figyeljétek, lesz időnk megcsodálni nappal, most nézzetek lehetőleg a lábatok elé, hisz egyre nehezebb lesz az előrehaladás…”
“Ráadásul most a rövidebb úton megyünk – fordul vissza Pomare. – Még napkelte előtt oda kell érnünk a folyópartra.”
“Két nagy hegyorom van előttünk – magyarázom – Majd látni fogjátok. Két egykori tűzhányó, az Orohéna, és a valamivel alacsonyabb, de így is 2ooo méter magas Arohai...Két meredek, megmászhatatlan bazaltfalat láttok nemsokára, közöttük szurdok ásít, mélyén patak kanyarog, amelyiken, legalábbis azon az ösvényen, amelyiket én ismerek, háromszor is át kell kelni. A patak tele van sziklákkal. Fantasztikus látvány. Nagy esők után amikor megárad, fáradhatatlanul görgeti a sziklákat a tenger felé…Aztán folyóvá változik, úgy hívják Punaru.”
“A Punaru nem ez a patak – fordul hátra Pomare. – Igaz, hogy a Punaru is, van ahol egészen elsekélyesedik, s teli van sziklákkal, de ez egy másik patak.”
“Nos a bálvány ennek a folyónak a partján van, a folyó völgye különben szakadékként választja ketté a szigetet. A Punaru partján, nem sokkal a Tamanau fennsík előtt, van a hold arca. A fennsíkról különben már közelről látni a hegycsúcsokat: a Diadémot, az Orofénát és az Arorait, de ez már a sziget belseje…”
“Oda menni veszélyes – jelenti ki Titi. – Főként éjszaka, a sötétségben!”
“Miért?” – kérdezi a kíváncsi Cross.
“Mert ott lakoznak a tupapauk.”
“Azok micsodák?”
“A holtak szellemei.”
“Ez egy régi hiedelem errefelé – töpreng Borges. – Gauguin is írt róla. A tupapauk a fennsíkon laknak és a méltóságteljesen égnek meredő hegycsúcsokon, de nem érzik jól magukat, ezért bizonyos éjszakákon, hullócsillagok formáját öltve, cikáznak végig a tájon, új hazát keresve…aki ilyenkor látja őket, nagyon könnyen elragadhatják, magukkal vihetik…”
“Például a holdba – fordul hátra Pomare ismét, de változatlanul nem áll meg. Egyenletes léptekkel halad. Diktálja az iramot. Élő metronóm. – Ott aztán rakhatják a tüzet, estétől reggelig és reggeltől estig.”
“Ezt nem értem? – halljuk Bernardo Soares elképedt hangját. – Miért kell azoknak a balszerencsés flótásoknak, akiket a tupapauk, a holtak szellemei elragadnak a holdban rakni a tüzeket?”
“Mert hideg van. A holdban – magyarázza Titi kedvesen – nagyon hideg van. Iszonyú hideg van a holdban. Ezért azután egyszerűen nem tehetnek mást. Rakják a nagy égi tüzeket, hogy melegedhessenek, aztán addig fáznak és addig reszketnek, mert a holdbeli nagy tüzek sem bírhatják le az ég hidegét, mígnem tupapauk lesznek ők is, hullócsillag formáját öltve kereshetnek új hazát, de a legtöbben visszatérnek ide, Tahitibe, a Tamanau fennsíkra, s ott, a fák között, a páfrányok között, a vadbanánfák között és a buraofák között húzódnak meg, s valószínű emlékeikben újraélik az elmúltakat, amikor még ők is halásztak, vadásztak, babusgatták a vahinéikat.”
“Igen itt élnek, a kisebb fennsíkon, ahova –folytatja Pomare önfeledten –, a két, roppant magas hegyfal miatt a napfény is nehezen ér el, csak a holdfény világol, ahogy az atyák mondják, mint a lidércfény. Engem, tudják, kolostorban neveltek, bíztak benne, hogy pap leszek és apró gyermekkoromban két öreg francia misszionáriussal, nevelőimmel, Francois atyával és Clevens atyával jártunk először éjszaka, ezen a fennsíkon. Mivel sokat hallottak arról, frissen megkeresztelt híveiktől, lassan gyarapodó nyájuk legújabb báránykáitól, hogy a tupapauk ott laknak a Tamanau fennsíkon és éjszaka nyugtalanul foszforeszkálva adnak hírt magukról, meg akarták, közelebbről is szemlélni őket. Vittünk egy sátrat is, egy vadbanánfa alatt vertük fel, kiültük a sátor elé, megsütöttük a banánokat, néztük a két roppant magas hegyfal közül az ég egy darabkáját, a sziporkázó csillagokkal, aztán amikor elhamvadt a tűz és nyugovóra akartunk térni, megláttunk valamit.
Mintha valami éteri láthatatlan dolgok foszforeszkáltak volna, gyenge de kitartóan erős, ezüstös fénnyel, mintha csak a holdfényt ejtették volna foglyul a tupapauk szellemei, hogy ne maradjanak egyetlen pillanatig sem egyedül a sötétben, magyaráztam én, mire Francois atya nevetett s keresztet vetve, nézegette a körülöttük foszforeszkáló, bennünket körbefogó lidérces fényeket.
Hajnalban, mikor felkelt a nap s a sugarai bezuhanva a meredek sziklafalak közé, felébresztettek, a kíváncsi Francois atya felkelt és körbejárta a helyet, már ébren voltam én is, fél szemmel figyeltem, hogy mit csinál? Ide-oda lépegetett, mintha keresne valamit, aha, döbbentem rá, megjegyezhette az éjszaka, hogy hol láthatta a titokzatos, libegő, foszforeszkáló fényeket s igen hamar kiderítette, hogy lehet ugyan a tupapauk is itt laknak a fennsíkon, de hogy világítani nem ők világítanak éjszaka, foszforeszkálni se ők foszforeszkálnak és nézett rám, aki akkora már ott állottam mellette, a hold fényét sem ők lopják el maguknak, hogy ne legyenek sötétben.
Hanem? – nézett rá az addigra szintén felébredő és vizsgálódni kezdő Clevens atya kíváncsian, s én döbbenten, kidülledő szemmel bámultam az atya iszákjából előkerülő kis gombákat. Ez a nyirkos, nedves helyeke tenyésző, de a száraz ágakon megtelepedő gombafajta foszforeszkálva világít. Mivel, mikor tűzet tettünk az este, száraz ágakat kerestünk, olyanokat is idehordhattunk a sátor köré, melyeken gombák voltak és azok foszforeszkáltak…
Tanuld meg – mondotta nekem Francois atya kedvesen – , hogy a világon minden mindennel összefügg és minden dolognak magyarázata van, semmi nincsen egymaga, az egyik következik a másikból…
Lehet, hogy utunk során látni fogunk ilyesmit, ilyen világító, foszforeszkáló gombákat, ezért is meséltem el, nehogy okvetlenül a tupapaukra gondoljanak, noha, ötlött fel bennem akkor, gyermekként, lehet, hogy mégiscsak a tupapauk öltöttek az éjszaka gombaformát, hogy világítsanak nekünk, mert érezték, hogy szomorú a szívünk, egyedül vagyunk és megsajnáltak minket…”
Elhallgat.
Sokáig nem szólal meg senki, egyre sűrűbb lesz az erdő. A buja vegetáció éledezni kezd, motoszkálások hallatszanak, talán vaddisznó csörtet valahol, fel-felhangzik egy-egy ébredező madár sikoltozásra emlékeztető füttye is.
A holdsarló már a hatalmas fák között lebeg, szinte az ágak hegyén ül, a lombkoronák összehajolnak fölöttünk, olybá tűnik mintha egy smaragdzöld alagútban haladnánk előre.
 A zseblámpák ide-oda cikázó fénykörében felvillan egy-egy fa, egy bokor, de mindennek csak egy részlete, s azonnal, a nyugtalanító homályba vész. Elérjük a patakot, megállunk, a zseblámpák fényénél Pomare keresi a legmegfelelőbb átkelőhelyet.
Aztán kőről köre ugrálva indul meg, szerencsésen jut át, anélkül hogy vízbe merülne, gyorsan visszatér és sorban mindenkinek a kezét fogva, mutatva hogy hova lépjen az egész csapatot átsegíti a patakon, amelynek köveken, sziklákon meg-megtörő csobogása most átmenetileg mindent betölt.
Tovább megyünk, ugyanabban az ütemben, a homályos smaragdzöld alagútban, hallom a többiek lihegését, tudom, meg kellene állni, néhány percre, pihenőt kellene tartani, Lovecraft beteg is, nehezen bírhatja, s a többiek is kimerülhettek már az állandó koncentrált figyelemben, de azt is tudom nem állhatunk meg, nincs idő.
A holdsarló ugyan még ott függ a fejünk felett, de a bársonypuha koromfekete égen világító csíkok jelennek meg váratlanul, mintha egy ismeretlen isten parancsát követnék, megszólalnak, dalolni, trillázni kezdenek a madarak.
“Messze van még? – kérdezi aggódva Lovecraft. – Mert hajnalodik. Fogy az időnk.”
“Még tíz perc – mondja Titi. – De még egyszer át kell kelnünk a patakon.”
Szótlanul haladunk tovább, újra előttünk van a patak, Pomare zseblámpája ide-oda cikázik, talál is az előbbihez hasonló átjárót, de két kő között nagyobb a távolság annál, mintsem át lehetne ugrani.
“Két megoldás van – mondja gondterhelten. – Vagy megyünk tovább a parton, megfelelő helyet keresve, vagy muszáj lesz néhány métert a patakban megtenni.”
Lelép a kőről, térdig süllyed a vízbe, néhány lépés és máris a másik kövön van, onnan világít, most nem tér vissza értünk. Sorba indulunk el, hallom, ahogy társaim fel-felszisszennek, de hogy milyen hideg a víz, csak akkor döbbenek rá, amikor én is belelépek. Mintha éles késpenge vágna a lábamba.
Mindenki szerencsésen átjut, nem történik baleset.
Leülünk egy számomra ismeretlen fa alá, kicsorgatjuk bakancsainkból a vizet, s máris sietve megyünk tovább.
Az ég egyre fényesebb lesz, a holdsarló halványulni kezd, mint oszladozó köd, törik részeire a homály.
Jól érzékelhetően világosodik.
Egy hatalmas kenyérfa alatt állunk meg.
“Nincs idő pihenni – suttogja Lovecraft s verítékező homlokát törülgetve, hosszan, fulladozva köhög. – A nap első sugarainál kell megpillantanunk. Értsék meg ez nagyon fontos . És ahogy meglátják, okvetlenül emeljék maguk elé a kék háromszögeiket. Megértették. Ez is nagyon fontos. Ez a legfontosabb!”
“Fel nem foghatom miért? – morfondírozik Soares. – De ha azt mondja, rajtam nem fog múlni.”
“Siessünk – kiáltja Tejve izgatottabban a kelleténél. – Minden pillanatban felbukkanhat a nap – mutat a fokozatosan világosodó égboltra, amelynek szélén, a bálványon és a folyón túl, a hegyormok mögött megjelenik egy vörös folt és nőni kezd. – Nem szabadna elhibázni a pillanatot. Mert most értettem meg, hogy mit akar – fordul elismerően Lovecraft felé. – Siessünk! – hadonászik megint. Nincs idő!…”
“De hát megérkeztünk – nyugtatja Titi és elővéve kulacsát, megitatja a halott sápadt, fulladozva köhögő Lovecraftot. – Itt van előttünk húsz-huszonkét lépésre. Semmi ok az aggodalomra!”
Leülünk.
Hátam a fának vetve igyekszem ellazulni, Lídia odaül mellém, a vállamra hajtja a fejét.
“Félek – suttogj a. – Soha az életemben nem féltem így Ricardo, mint most. S rossz, nagyon rossz előérzetem van.”
“Ne félj – simogatom tétován a haját –, éltünk át mi már nehezebb perceket is, emlékezz!” – ölelem át és a többieket figyelem, hallgatagon  ülnek, aztán előkerülnek a kulacsok, a whiskys üvegek, ahogy világosodik szemembe ötlenek a sápadt arcok, s rádöbbenek nemcsak Lídia fél, mások is.
Cross idegesen malmozik, Soarez elmélyülten figyel egy menekülő bogarat, Tejve megigazítja hátizsákját, kézbe véve kék háromszögét feláll, felnéz az égre és lassan előre indul. Search is felemelkedik, kiveszi zsákjából, vállára veszi fényképezőgépét, s a kék háromszögét maga elé tartva, követi a bárót. Ő is ideges lehet, a háromszög jól észrevehetően remeg a kezében.
Én viszont, észlelem döbbenten nem félek, rajtam, akárcsak az idegesen fészkelődő Pomaren, az ezúttal egy korty whiskyt is elfogadó Lovecrafton, vagy a fütyörésző Borgesen, a vadász izgalma vesz erőt…
Az égen egy narancssárga csikk jelenik meg, vastagodni kezd, foltokra töredezik.
Pomare feláll, meglóbálja kék háromszögét
“Indulhatunk – mondja. – Pár perc és felkel a nap.”
Most nem egyes sorban, hanem egymástól eltávolodva, legyezőszerűen, félkör alakban közelítjük meg a folyót, már hallani a vízesés baljós moraját
Aztán a narancssárga folt megnő a hátunk mögött, vörösödni kezd és a fák fölött hirtelen, mintha odafestették volna, megjelenik a lángoló napkorong, fényei elérik a folyó partján, a földbe süppedt hatalmas kőfejet, amely mintegy magába sűrítve a fényt, méltóságteljesen és komoran emelkedik ki a háttérből.

11. A vízesés mögött

A többiekre pillantok, kimeredő szemmel bámulják a hold arcát, amely most olybá tűnik, mintha egy elsüllyedt, földbe temetett óriás feje lenne, a sugarak megtörnek a szeme helyén tátongó üregeken, amelyek fel- felvillannak, mintha lángra akarnának lobbanni, láthatatlan tükrökként villantják vissza ránk, a mérhetetlen gonoszság fényeit.
A kék háromszögeket ugyan magunk előtt tartjuk, de mellmagasságban, s így mindannyian úgy érezzük nem várt tragédia történt, megvakultunk, Lídia felsikolt, Titi is, Pomare fojtottan kezd üvölteni, de kiabálni kezd Soares is, Tejve és Cross dühödten káromkodnak, szidva a bálvány kurva anyját.
Ezen kissé megdöbbenek, még soha nem hallottam szájukból trágár kifejezéseket, még soha nem hallottam őket káromkodni.
“Hát erre nem gondoltunk, Mester.” – nevet fel Borges.
“Nem – ismeri be csüggedten Lovecraft –, de azért ne adják fel. Mindenki mutassa fel maga előtt a háromszöget, a bálvánnyal szemben. S amennyire lehet fejmagasságban, hogy védjék a szemüket…Higgyék el más lehetőségünk nincs.”
“Ha csak a megvakulást nem számítjuk – lihegi Cross, megvetően dobja háromszögét a földre, aztán melléje zuhan s torokhangon üvöltve dörzsöli szemét. – De én nem akarok megvakulni, értik, nem akarok! Nekem még dolgom van, számtalan verset kell megírnom és regényeket, tanulmányokat is…”
“Ne essen pánikba, kérem – kúszik melléje, kezét szemére szorítva Lídia. – Inkább öntsön a kulacsából vizet a zsebkendőjére és borogassa a szemét.”
“Ez okos gondolat –  füttyent Borges. – Lídia kisasszony, mint mindég most is kitalálta, hogy mit kell csinálnunk. Mást most, néhány percig aligha csinálhatunk. De ne ijedjenek meg, nem vakultunk meg, csak túlságosan erős és váratlan volt a villanás…Noha számítani lehetett volna rá, hiszen egyszerű optikai magyarázata van, a fénylő szemüregek egyszerűen visszaverték a hirtelen koncentráltan, nagy tömegben rájuk zúduló fényeket. Az adott helyzetben tehát tükörként funkcionáltak!”
Mindannyian eltakarjuk a szemünk, a vigyorgó bálvány átmenetileg káprázatok közé vész, Cross és Tejve továbbra is fojtottan káromkodnak, Soares felnyög, hallom Lídia lihegését, Noah hisztérikus kacagását, Álvaro meglepett füttyentését, Search vizes zsebkendőjét szemére szorítva motyog is valamit, nem érteni.
Soares dünnyögve jegyzi meg: – “Ezt nem lehet!” –, de nem folytatja, így soha nem tudhatjuk meg hogy mit nem lehet.
“Ebben nincs igaza kedves Soares! – suttogja Lovecraft s köhögni kezd. – Mindent lehet…De ha megfogadják a tanácsom, egy ideig ne nézzenek rá…”
Dörzsölöm a szemem, zsákomból vakon tapogatózva veszem elő a vizes kulacsot, megnedvesítek egy zsebkendőt, égő szememre szorítom, fájdalmam valamelyest enyhül, s ahogy mély lélegzetet véve, fejem lesütve kinyitom vakuló szemem, pislogva észlelem, hogy látom magam előtt a vibráló vörös foltok között a fűcsomókat, és a körülöttük eszelősen kerengő hangyákat, tehát nem vakultam meg…
Ez mindentől függetlenül megnyugtat, s ahogy fokozatosan kezdenek eltűnni káprázó szemem elől a lilába-bordóba váltó vörös foltok, s látásom valamennyire kitisztul, vigyázva, hogy ne emeljem fel a fejem, lehetőleg nem szeretnék, legalábbis még egy ideig szembenézni a hold arcával, oldalra pillantva, döbbenten észlelem, hogy az előrelátó, ám lám mindenre felkészülő Borges, fekete napszemüveggel amúgy is örökké égő, káprázó szemén (amikor, még barátságunk kezdetén ezt észrevettem, megvizsgáltam, nem is érdekelte diagnózisom, biztosra vette ugyanis, hogy szemidegsorvadása van, amit nem tudtam cáfolni, s azt is, hogy előbb-utóbb meg fog vakulni! Amire nem volt mit mondanom…) érdeklődve figyeli a mozdíthatatlannak tűnő bálványt, amely most olyan mintha időtlen lenne, mintha örökké itt lett volna a folyó partján, a dübörgő vízesés előtt, mintha rá nem lennének érvényesek a természet törvényei, mintha egy másik már régen elmúló világ valami módon itt maradó rekvizituma lenne. Mozdíthatatlan, fenyegető tanú…
De Borgest mindez láthatólag nem hatja meg, őt egész más érdekelheti, körbejár, felszedi a ledobált háromszögeket és gondosan a fáknak támasztja őket, a bálvánnyal szemben.
“Ha valakik figyelnek bennünket – dünnyögi –, így is látják s ha megértik, akkor tárt karokkal fognak fogadni – kuncog –, meg lesznek győződve a jó szándékunkról!”
“Ne gúnyolódjon, kedves Luis – kéri komoran Lovecraft. – Ez már nem játék! Ez már nem irodalom, ráadásul maga hangoztatta, hogy mindaz, amit valaki, valahol, valamikor, valamiért elképzelt, bármikor valósággá válhat. Élje bele magát a helyzetembe, az íróéba, akinek fantazmagóriái lassan, de feltartóztathatatlanul és félelmet keltően válnak valóságossá!”
De Borges nem válaszol, láthatólag nem akar vitát kezdeményezni, iszákjából előveszi a részecskeszámlálót, feláll, s felém nyújtva egy fekete szemüveget, fejét leszegve indul el a homokban a hold arca felé, hallani amint a készülék, halkan, majd egyre erősebben ketyegni kezd.
Végre szememre illesztve a szemüveget, felemelem a fejem, látom a bálványt, most sötétebb, így talán még fenyegetőbb is mint az előbb, de a napsugarak valószínű már más szögben érik a szemüregeit, mert már nem villog annyira felénk. Argentin barátomnak tehát megint igaza volt, egy egyszerű optikai jelenséggel kerültünk váratlanul, mert felkészületlenül szembe. Nem gondoltuk, hogy a szemüreg belseje annyira fényes, hogy akár tükörként is funkcionálhat…
Borgest figyelem, amint, kezében a ketyegő készülékkel, lassú léptekkel , de feltartóztathatatlanul közeledik a hold arcához, s kikerülve a napsugarat visszatükröző baljós szemek fenyegető látóköréből, felemeli a fejét és válla fölött szól vissza.
 “Jelez a készülék, Ricardo! – hümmög. – Hogy ez mit jelent, teljesen világos. A bálvány s környéke veszélyes hely, a közeg, de lehet, hogy az egész hely, a hold arca és környéke fertőző lehet, hiszen a radioktivitás, hallhatod a ketyegő készüléket, realitás. Minden egyéb lehet szuggesztió, önbecsapás, hallucináció, érzékeink játéka, de a műszert nem lehet becsapni. Az jelzi, amit jeleznie kell! Most odamegyek, egészen közel, hogy lássam, a bálvány közvetlen közelében mennyire erős a sugárzás, ha mégis alá akartok merülni, most tegyétek, ha a sugárzás erősödik, úgysem érdemes itt maradni, s holmi sugárzásveszélynek tenni ki magunkat. Rátok nem tudom, hogyan hat ez az egész, de hogy a tisztelt Pomare barátunk nagy kockázatot vállal a búvárkodással, az bizonyos. És én is azzal, hogy ilyen közel merészkedek ehhez a…” – nevetni kezd, nem nevezi nevén a bálványt.
“De akkor miért mész annyira közel hozzá? Ha a készülék ketyeg. Már megvan a bizonyíték. Minek feleslegesen kockáztatni?!”
   “De értsd meg, közelről akarom látni.”
Hirtelen elhallgat, döbbenten mered maga elé.
“Gyere ide Ricardo – fordul felém döbbenten. – Ezt látnod kell!”
Érzékelem még, hogy Pomare, mintha nem is hallotta volna Borges előbbi megjegyzését, felölti a búvárruhát, fölteszi a nagy búvárszemüveget is, amelyik óvja valamennyire a szemét, s ahogy felállok, zsebemből előszedem a mágikus varázstükört és átnyújtom Lídiának, megkérve, vigyázzon rá, még látom, hogy blúza bal felső zsebébe süllyeszti, a szíve fölé, majd zsákomból kivéve a vésőt és a kalapácsot, fejem a földre szegezve indulok el Borges felé, hallom, hogy Pomare is, földre szegezett fejjel, imbolygó léptekkel jön utánam.
“Vigyázzanak!” – mondja Lovecraft rekedten, de nem tudja befejezni a mondatot, még mindég a fűben ül, akárcsak a többiek, vizes zsebkendőt szorítva szeméhez.
“Jókor mondja – röhög keserűen Cross. – Hamarább is eszébe juthatott volna…”
“Bocsássanak meg – kéri Lovecraft. – Én sem gondolhattam mindenre…”
“Akkor mi most lemerülünk – suttogja, mellém érve Pomare. – Minek halogatni, nem igaz? Clevert atyának a misszióban mindig az volt a kedvenc mondása, ha kell ha nem idézte is, a lustákat ostorozva, hogy amit ma megtehetsz, ne halaszd holnapra!…Minek várni, doktor úr. Vagy pláne elhalasztani?!””
“Sok értelme várni tényleg nincsen – mondom –, de hallhattad, hogy veszélyes lehet.”
“Már azzal is kockázatot vállaltunk, hogy egyszerűen ide jöttünk. Nem értem miért kellett a felkelő nap fényénél megpillantanunk a bálványt, szinte elvette a szemünk világát…”
“Én igen – nyugtatom meg. – S dühös is vagyok magunkra, hogy nem gondoltuk végig az egészet, a tükör-effektusra például nem is számítottunk…”
“Ez hiba volt – dünnyögi. – S mit tagadjuk, doktor úr, főként a kettőnk hibája, hiszen mi már közelről is láthattuk a kőfejet, s nagyon jól tudtuk, hogy a szemüregek tükörként fénylenek…Elővigyázatosabbnak kell lennünk. – Nem emeli fel ő sem a fejét, de kíváncsian kérdezi. – A víz alatt például hogyan fogunk értekezni?”
“Mutogatni fogunk, lefele, felfele, oldalra, előre. Majd csak kialakul!…”
Borges mellé érünk, aki döbbenten mutatja a jellegzetes öt szögű nyomokat, amelyeket mintha vastűvel karcoltak volna a finom, fehér homokba.
“Itt jártak a mérhetetlen vének – fordul meg. – Lovecraft ezt látnia kell. Itt vannak a láthatatlan mérhetetlen vének lábnyomai, pontosan olyanok, mint ahogyan leírta őket.
“Még nem látok – halljuk az öreg amerikai író elfulladó hangját. – S nekem nincs fekete szemüvegem, mint maguknak…”
“Nem azt mondtam, hogy most azonnal jöjjön. Vizes zsebkendővel borogassa a szemét, aztán, úgy induljon el, hogy a földet nézze maga előtt és ne is pillantson a bálványra. Teremtményei nyomait okvetlenül látnia kell. Szerencse nem fúj a szél, még egy ideig jól láthatóak a nyomok. Search lefényképezi őket. Kíváncsi vagyok szuggesztió áldozatai vagyunk-e, vagy tényleg valóságosak ezek a nyomok… De egy bizonyos, pontosan olyanok, ahogyan Ön, kedves Howard, akit mesteremnek tekintek, leírta őket. Egy tanítványnak, még ha önjelölt, botcsinálta tanítvány is, kötelező ismernie a Mester textusait – nevet. – Tehát: …ezek a lenyomatok hármasával ismétlődtek – írja az Árnyék az időn túlról című örökbecsű történetében, amely lám, szemünk előtt válik valóságossá! – mindegyik valamivel hosszabb volt harminc négyzetcentiméternél, és mindegyik további öt, csaknem kör alakú, egyenként hét-hét centiméter átmérőjű lenyomatot tartalmazott, amelyek közül egy előbb volt a többi négynél…”(43)
Soares, fejét maga elé szegezve, hogy még véletlenül se pillanthasson a bálványra, önfeledten tapsol.
Megfordulok, látom amint Search, fejét leszegve, fényképezőgéppel a kezében, imbolyogva indul felénk.
“Akkor én – veszi át Borges a vésőt és a kalapácsot, letéve a lábnyomok közé, a homokba a makacsul ketyegő részecskeszámlálót –, megközelítem ezt a különös bálványt történjen bármi, megpróbálok kőzetmintát venni! Már ha egyáltalán lehetséges, mert ahogy látom – már két lépésre áll a hold arcától –, ez se nem gránit, se nem trachit.”
“Akkor micsoda?” – kérdezem.
“A trachitot te is ismered, láthattad az Urubamba völgyében, az egyik legkülönösebb kőfajta, az inkák kedves köve, egy kemény, sötét, infantilis kő, emlékezz Novalis osztályozza így a köveket, szerinte vannak artista kövek, filozofikus kövek, tragikus kövek. Nos ez a mi, egyelőre meghatározatlan kövünk is elnyeli a fényt, mint a trachit, de tompa, már-már időn túli, eszelős szürkeségében (ami tulajdonképpen átmenet a sötétszürke és a koromfekete között!) van valami ijesztő is, valami teljességgel szokatlan… Az inkák Makcsu Pikcsut trachit sziklák közé, trachitra trachitból építették A bálvány építői, akárkik is lehettek, a kéznél lévő, egyetlen rendelkezésükre álló kőből. De mintha mégsem emberi alkotás lenne. Van benne valami, valami földön kívüli, amit jobb híján démonikusnak is nevezhetnénk. Igen, ez démonikus kő, s olybá tűnik, mintha csak egyszerűn lenne, de úgy lenne, mintha mindig is lett volna, mintha direkt a földből nőtt volna ki, számunkra teljességgel fölfoghatatlan módon!…Emlékezz, valami hasonlóról írta Shelley:

 “Mintha nem emberi mű romja volna,
hanem titáni munka, mintha gyomra
szülte volna a földnek, mintha hegyből
bújt volna ki, élő sziklakövekből,
mélyükben fényesedve s magasodva…”(44)

Ez a bálvány is olyan, mintha tényleg a földből nőtt volna ki, mintha egy kőóriást temettek volna nyakig a földbe, kíváncsi lennék mi van, mi lehet alatta?…Ezt sem tudjuk meg soha!”
“A sugárzás mennyire erős…”
“Hát az átlagosnál bizonyára erősebb! – hümmög Borges, fejét vakarva. – Mert ez az átokverte készülék idegesítően ketyeg. De a piros jelzés még nem gyúlt ki, akkora veszély azért még nincs. Mondta a mérnök, akivel vettem, hogyha a radioaktivitás meghaladja a normális szintet, s már olyan jellegű, hogy emberre is veszélyes lehet, kigyúl és villog egy vörös kör…Hát még egyelőre istennek hála nem villog…”
“Hát Borges úr, a bálvány alá nem mászhatunk be, azt tehát, hogy alatta mi van, valóban nem tudhatjuk meg soha…De azt igen, hogy mi van a folyóban, és mi a vízesés mögött.” – suttogja titokzatosan Pomare, mintha attól félne, hogy valakik, talán a magukat láthatatlanná tevő lények hallgatóznak a közelünkben, mert, hogy itt voltak világos, jelzik a nyomaik, sőt, az is lehet, hogy még mindig itt vannak, hát gyanakvóan kémlel körül és óvatosan ereszkedik alá a mederbe, vigyázva, hogy még véletlenül sem emelje fel a fejét.
Levetkőzök, ruháimat akkurátusan összehajtogatva hagyom egy rejtélyes nyom mellett, zsákomból előveszem és hátamra akasztom a hálót, övet erősítek a derekamra, benne egy tokban az a különleges, mélytengeri búvárok által használt légpisztoly, amelynek párja Pomarenél van s ami olyan speciális méreggel töltött lövedékekkel van ellátva, amelyek még a legvadabb, legagresszívebb cápákat is pillanatok alatt ölik meg.
“Felkészültetek mindenre, Ricardo” – jegyzi meg Search elismerően és odajön mellém, fáradhatatlanul fényképezi a nyomokat.
“Az majd ezután válik el” – sóhajtok s egy szál fürdőnadrágban ereszkedem alá, kis tétovázás után visszafordulok, leteszem a fekete szemüveget is egy lábnyom mellé, még látom, hogy Search guggolva fényképezi a ruháim melletti nyomokat.
“A ruháimat és a szemüvegemet is fényképezd le, de úgy hogy a nyomok is beleessenek a képbe! – szólok vissza. – A ruhák, a szemüveg valóságosak, biztosan látszani fognak a képen, s ha mellettük nem lesznek ott ezek a bizarr lábnyomok, akkor ezek csak illúziók. S utána tedd fel a fekete szemüveget, kedves Alex. Mégiscsak biztonságosabb…”
“Oké” – kiáltja az angol, lefotózva a szemüveget is, leguggolva, több szögből, majd utánanyúl és a szemére illesztve, óvatosan fordul a bálvány felé. Most olyan, mint egy bevetésen lévő titkos ügynök.
Mély lélegzetet véve merülök alá a folyó vízébe, hidegebb mint gondoltam, mintha éles kések hasogatnának, alámerülök, még látom előttem húsz- huszonöt méterre a vízesést, az alázúduló s napfényben szikrázó víztömeg harsogása minden más zajt elnyom, pedig mintha Lídia aggódó hangját is hallanám, de az is lehet csak ez már csak érzékcsalódás, hisz az imént még ott ült, vizes zsebkendőt szorítva szeméhez, a többiek között a földön, lehetséges, hogy ideszaladt volna, el akart volna búcsúzni tőlem?
A folyó mélyebb, mint hittem, egyelőre nem is látom a fenekét, kisebb-nagyobb halak cikáznak körülöttem, hosszan elnézegetek egy kígyószerűen tekergőző angolnát, aztán észreveszem a kristálytiszta vízben, tőlem öt-hat méterre, a szintén ereszkedő Pomaret, aki szigonyt tart a kezében, de nála is van, minden eshetőségre készen légpisztoly, méreggel töltött golyókkal, amelyek egy cápával, polippal, vagy egy prehisztorikus időkből itt maradt szörnnyel is elbánnának, noha nem hiszem, hogy ebben a folyóban ragadozóhalak vagy szörnyek létezhetnének, de az elővigyázatosság, ahogy Borges mondotta, amikor felhívta ezekre a speciális mérgekkel ellátott golyókkal működő pisztolyokra a figyelmem, még Buenos Airesben, hajókirándulásaink előtt, soha nem árt (Vásároltunk is belőle egy tucatot, s több tucat tölténytárat…)
Pomare oldalazva úszik mellém, a szigonnyal lefele mutogat, ereszkedünk s döbbenten észlelem, mintha melegebb lenne a víz, aztán elérjük a folyó kövekkel teli fenekét. Nézem a mélységmérőt, tizenegy métert jelez.
Mutatom Pomarenak is, látom, hogy a szemüvegen keresztül kerekre tágul a szeme s előre mutat a szigonnyal, a vízesés felé.
Néhány kisebb vöröses, bordó és meglepőnek tűnő sötétkék követ rejtek a nyakamon lógó, apró szemű hálóba, s ahogy keresgélek a kövek között, meglepetten veszem észre, hogy egyik-másik mintha emberi kéz nyomát viselne magán, furcsa állat- és szörnyfejeket formáznak, kizárólag csak fejeket.
Pomare is észreveszi, látom, hogy ideges lesz, remeg, de néhányat, minden eshetőségre készen ő is a hálójába rejt, majd újra a vízesés irányába mutat szigonyával.
A szigony jól észrevehetően remeg a kezében. Valamiért nyugtalaníthatják ezek a ki tudja mióta a folyó fenekén heverő faragványok, kis szobrok, mini bálványok, nem is tudom egyelőre hogyan nevezzem őket, de egészen bizonyos, hogy nem a természet, hanem az ember művei.
Újra nagy, kígyószerű angolnák jelennek meg, eszelősen köröznek körülöttünk, előveszem a légpisztolyt, de Pomare, mozdulatom látva, tagadóan rázza meg a fejét és nyugodtan, egyenletes tempóban úszik tovább, mit tehetnék, elvégre ő van nagyobb veszélyben, felzárkózom mögéje, az angolnák, tíz-tizenkettő lehet, egy darabig még kerengőznek körülöttünk, egy ismeretlen, csak általuk hallott, de bizonyára mélabús melódia dallamára, majd megunják és elúsznak.
Egyre melegebb lesz és hirtelen homályosul el körülöttünk az eddig kristálytiszta víz, minden mozgásba jön, örvénylik, a vízesés alatt lehetünk, érzem forgatni kezd egy örvény, utolsó erőmet összeszedve, teljesen lemerülve, hasammal szinte az itt már homokos fenék talaját horzsolva, araszolva haladok előre, aztán még melegebb lesz a víz, s folyamatosan tisztul ki.
Pomare tétován néz rám, szigonyával fölfelé mutogat.
Rádöbbenek mindenre gondoltunk, csak arra nem, hogy mi lesz, ha elérjük a folyófenéken a vízesést, s túlhaladunk rajta?
Most mit csináljunk?
Bámulok rá, talán megérti a mozdulataimat, mindenesetre határozottan előre mutat a szigonnyal, megadóan bólintok és megpróbálunk tovább vergődni a homokos folyófenéken, még korai lenne felszínre bukkanni.
Egyelőre láthatólag ő sem tud dönteni, tétován araszolunk tovább, s hirtelen egy sima, fekete kőfalba ütközünk, amelyen nemhogy barlangjárat, de még egy repedés sincs, olyan, mint egy antracit tükör (mintha az Alberto Caeirotól kapott varázstükör nőtt volna tízezer szeresére!) s ez a leküzdhetetlen akadály végre helyettünk is eldönti a dilemmát, felszínre kell bukkannunk, egyszerűen nem tehetünk mást…
Fölfelé bökök, a még mindég jobb kezembe tartott pisztollyal, majd visszadugom az övemen lógó tokjába és erőteljesen rugaszkodva el a talajtól, emelkedni kezdek.
Pomare valahol alattam lehet, egyelőre nem látom, egy örökkévalóságnak tűnik amíg felérünk s kidugva fejem a vízből, szétnézhetek.
A vízesés mögött lehetünk hét-nyolc méterrel, a sötétkék zuhatag eltakarja a túlsó partot, de szerencsére a bálványt is.
Amikor végre Pomare is felszínre bukkan, s maszkját levéve, nagyokat szippant az éles, tiszta levegőből, észreveszem a barlang oválisan tátongó, félelmetesen sötét bejáratát.
“Bemegyünk?” – kérdezem.
“Igen, csak kifújom magam” – suttogja, s előszedve hálójából egy sötétkék bizarr szörnyfejet ábrázoló faragványt döbbenten, félrehajtott fejjel hosszan elnézegeti.
“Van fogalmad arról, hogy mik ezek? – ordítom kíváncsian. – Mert, hogy emberek művei az biztos!”
“Van – üvölti, és babonásan, azzal a kezével vet keresztet, amelyben a bálványfejet tartja. – Bárcsak ne lenne!” – kiáltja és hálójába rejti a fejet.
“De hát miért? – hökkenek meg. – Nem értem?”
“Ez még az Areoik idejében keletkezhetett – mondja s riadtan néz szét, mintha attól félne valaki meghallja szavát, noha rajtunk kívül nincsen itt senki, s a vízesés dübörgő zaja miatt én is alig értem mit mond, inkább a szájáról olvasom le a szavakat. Másodszor is riadt áhítattal ismétli meg –, az Areoik idejében…”
“Ki voltak azok a…azok az Areoik?” – kérdezem s hirtelen rémlik, hogy róluk Gauguin is ír a könyvében, de hirtelen nem tudom felidézni, hogy pontosan mit. Tény, hogy a maori legendárium szerves részei, valami vezérek, vagy tanítók?
Nem válaszol.
A barlang bejárata felé mutat.
Elindulunk.
Előbb éri el az ovális barlangbejáratot, mint én, sietve, gondolkodás nélkül úszik tovább, mielőtt követném, még egyszer visszafordulok, pillantásom bekeretezi a csodálatos látványt, az örvénylő folyót, a már-már kobaltkékben játszó vízesést és a vízben csillámló, önmagát játékosan megsokszorozó napot, aztán beúszom a homályba, Pomare már néhány méterrel előttem úszik, sisaklámpája világítja meg a baljósan sötétlő barlangot.
Én is előveszem a lámpámat és érdeklődve pillantok körbe.
Ahogy távolodunk a világosan derengő bejárattól, fokozatosan halkul el a vízesés dübörgése, a sötétlő víz egyre hidegebb lesz, de az eleinte szűk, inkább egy földalatti patak medrének tűnő barlang fokozatosan tágul ki, s már-már földalatti tóra emlékeztet.
Pomare bevár, rám támaszkodva emelkedik fel és körbevilágít lámpájával, komoran sötétlenek a falak, ugyanaz a számunkra azonosíthatatlan sötétszürke, de inkább fekete kőzet, mint amit lenn, a vízesés alatt is észleltünk, amikor beleütköztünk a szinte tükörsima antracit falba és amiből, feltételezésem szerint a rettenetes bálvány is készülhetett. Bárkik is készítették, csak ezt a követ használhatták. Egyszerűen nem volt kéznél más.
Tovább úszunk, már alig hallani a vízesés előbb még fülsértő morajlását, valami ijesztő csend uralg a barlangban.
Már-már azon a ponton vagyok, hogy feladom és közlöm Pomareval nem érdemes tovább mennünk, úgysincs itt semmi. Az élet nyomaira utaló jelek is teljességgel hiányzanak, a csend, amelyet csak karcsapásaink törnek meg, már-már embertelen.
“Hát mégis igaz – mormogja Pomare s amint felém fordult a lámpa fényében elképedt arcára meredhetek. – Pedig azt hittem csak legenda, mese…”
“De hát miről beszélsz? – meredek rá s az az érzésem, önhibámon kívül megint kimaradtam valamiből. – Nem mondanád el mégis, hogy mi van itt? Hogy értsem én is…”
Előre mutat, a tó hirtelen szűnik meg, a homokpadon egy bizarr, leginkább emelvényhez hasonlító magaslat emelkedik ki a vízből, s amint lámpáink vibráló fényében látni, mögötte folytatódik, a kissé szűkülő járat, a kavicsok, apró kövek baljósan villannak meg, valami ismeretlen, ugrásra kész veszélyre figyelmeztetve.
Kimászunk a vízből, dideregve nézünk szét.
Egy kőasztalt látunk közepén egy kőtrónus áll, jobbra is balra is három-három kisebb kőszék.
Leülünk, kifújjuk magunkat.
“Itt volt az Areoik tanácsterme! – magyarázza izgatottan Pomare. – Úgy tűnik ők nem féltek a bálványtól, s azért rendezték itt, ebben a babonás népség számára megközelíthetetlen barlangban a titkos megbeszéléseiket.”
“De hogyan jutottak be? És kik voltak ezek az…ezek az Areoik?”
“Valószínű a barlangrendszernek lehet egy rejtett kijárata, amelyet az erdőből lehet megközelíteni. Megkeressük és ott megyünk vissza!”
“Nem tartom túl jó ötletnek – sóhajtok. – Könnyen eltévedhetünk.”
“Ez igaz – ismeri el Pomare. – Nem kockáztathatunk…”
“Valami feljegyzést, iratot, dokumentumot nem találunk – nézek szét. – Valamit csak hagytak maguk után ezek az Areoik.”
“Tudósok voltak és tanítók, de az írást nem ismerték.”
“Akkor hogyan irányítottak? – meredek rá döbbenten. – Hogyan rögzítették a továbbadandó hagyományok szövegét, ha nem tudtak írni?”
“Napokat töltöttek azzal, hogy megtanulják – sóhajt Pomare, de mintha valamiféle büszkeség is kiérződne a hangjából. – Fennhangon mondották fel egymásnak, mindenkinek tudnia kellett, s így azokat a szent szövegeket, amelyeket az elején, a tanulás kezdetén bizonyára nem értettek, megpróbálták kívülről megtanulni, s a sok ismétlés során, amíg memóriájukban rögzítették a tanítást, a maguk módján értelmezték is.”
“Ezt majd kint megbeszéljük – mondom. – Rossz előérzetem van, gyere forduljunk vissza.”
“Ne mozdulj!” – sziszegi Pomare, már-már követhetetlen mozdulattal rántja elő a légpisztolyt és célzás nélkül lő.
Érzem amint valami síkos test csúszik le meztelen hátamon s nagyot koppan a földön.
Hátrafordulok. Egy legalább négy méter hosszú, karvastagságú kígyó vonaglik a földön, de már hat a méreg.
“Soha nem láttam ezt a fajtát itt a szigeten – vet keresztet Pomare, s a kígyó mellé guggolva, övéből előhúzott késével levágja a fejét és a farkát, elégedetten süllyesztve a kövek és a bálványok közé, a hálójába. – Gyere, húzzunk el innen – emelkedik fel. – Lehet, hogy nincsen egyedül, lehetnek társai is, s ki tudja még milyen rémek lakozhatnak ezekben az évezredek óta sötét járatokban?…”
Ide-oda fordulva, néhány ugrással elérjük a tavat, mintha sziszegést hallanék a hátam mögött, de nem fordulok meg, Pomaret követve csobbanok bele a vízbe, s azonnal alámerülve két-három métert, minden erőnket összeszedve úszunk, noha föltehetően a második kígyó nem indul üldözésünkre, megbosszulva társát.
 Akkor sem nyugszunk meg amikor érezhetően melegebb lesz a víz, s ahogy kijutunk a barlangból a folyóba, már örvényleni, homályosodni kezd.
Szinte egymás mellett merülünk alá, egészen a folyó puha, finom, szinte vibráló homokszemcsékkel fedett aljáig, araszolva jutunk túl a vízesés alatt…Amikor a víz tisztulni kezd, feltűnnek a táncoló angolnák is s egy ideig ismét egy csak általuk hallott melódia dallamára, kígyózó mozdulatokkal kerengenek körülöttünk, majd elmaradnak.
Pomare fölfelé bök a fejével, elrugaszkodunk a talajtól, itt már kövek vannak, felsebezhetnék hasunk vagy a mellkasunk, de most hiába figyelek, nem látom az előbbi bordó, sötétkék, fekete, szürke szörnyfejeket ábrázoló faragványokat, pedig még szeretnék néhányat összeszedni, de meglepő módon most nincsenek sehol, mintha egy láthatatlan varázsló tüntette volna el.
De ahogy a felszínre bukkanunk, azonnal rádöbbenek miért nem láthattam őket, varázslatról szó sincs, a sodrás legalább ötven-hatvan méterrel sodort el a rézsútos fényben is fenyegetően komoruló bálványtól, s ezek a faragványok valószínű csak a bálvány mögött találhatóak, a folyófenéken. Ez, gondolom megborzongva, a már legalább negyven fokos melegben, nem lehet véletlen…
Kimászunk a partra, s elindulunk a hold arca felé, megkeresni a többieket.
A kőfej oldalról is pontosan olyan fenyegető, mint szemből.
De valahogy nincs kedvem nézegetni, noha már nem villódzik úgy, mint napfelkeltekor, most újra a bálvány megszokott színe dominál, a már-már eszelős sötétszürke, itt-ott sötétebb fekete foltokkal, amelyek mintha mégiscsak ábrák lennének, homályos és nyomasztó emlékeket ébreszthetve azokban, akik, mint mi is elmerülten figyeli őket, de a hold arcát elég veszélyes hosszasabban nézegetni, nem várt események következhetnek be, lásd az angol tengerészek orvosilag megmagyarázhatatlan álomkórságát, vagy az én teljességgel előzménytelen, nyomasztó álmatlanságomat, ha el is alszom néha, hallucinatórikusan gyötörnek a visszatérő rémálmok, látom Cthulhut a víz alatt, nyitott szeme mereven figyel, mint kígyó a madárkát…Ezért gyorsan elkapom a tekintetem, s földre szegezett szemmel haladok tovább.
Ahogy közeledünk a bálványhoz meglepetten észleljük, hogy már nem látszanak a bizarr, öt szögletű nyomok, mintha Lovecraft magukat láthatatlanná tevő teremtményei időközben eltüntették volna őket.
Nincs óránk, fogalmunk sincs mennyi időt tölthettünk a víz alatt és a barlangban, ahogy megfordulunk, azonnal meglátjuk a fáknak támasztott, reményt keltően kéklő háromszögeket, s néhány pillanatig sajnálom, hogy nem vagyok festő, eszméletlenül szépek. Elképesztő lehetne ez a kép, a bálvány, mögötte a vízesés, előtte a homokpad, az erdő, s a fáknak támasztott kék háromszögek.
A fák mögött – mutatja örvendezve, az eddig tétován pislogó, hallgatag, valamin láthatólag töprengő Pomare –, ott ülnek a többiek, ahogy észrevesznek, felugrálnak, integetni, kiabálni kezdenek, Lídia és Titi futva indulnak felénk.
Mi is rohanni kezdünk feléjük, nem szeretnénk ha túlságosan közel kerülnének a kőfejhez, amelynek néma mozdulatlanságában van valami komor fenség és ijesztő nyugalmából mérhetetlenül fensőbbséges, gőgös erő árad.
Valahol félúton találkozunk, magamhoz szorítom Lídiát, megcsókolom forró arcát, látom, hogy Titi is a Pomare nyakába csüng, majd segít levenni róla a búvárfelszerelést.
“Hány óra?” – kérdezem, döbbenten észlelve, hogy mindkét nő szeme duzzadt és ijesztően vörös. Majd meg kell vizsgálnom őket.
“Tíz perc múlva tizenegy – válaszol Lídia. – Már nagyon féltünk.”
“Hihetetlen – döbben meg Pomare. – Azt hittük egy, legfeljebb másfél óra telt el lemerülésünk óta…”
“Ott valahogy nem érzékelni az időt!” – magyarázom, de így is hihetetlennek tűnik, hogy majdnem hat órát töltöttünk a víz alatt és a titokzatos barlangban.
“Már nagyon aggódtunk – emelkedik fel Lovecraft. – Azt hittük elvesztetek odalenn, hogy újra történt valami nem várt esemény, amire nem gondoltunk, hogy katasztrófa történt, valami szokatlan és meglepő dolog, ami veszélybe sodorta az életeteket.”
“Már készültem lemerülni s utánatok menni – magyarázza Álvaro. –Alex is jött volna, de a többiek azt mondták várjunk délig.”
“A nyomok mindenesetre eltűntek – meredek Search-re. – Kíváncsi vagyok a fotográfiákon fognak-e látszani?”
“Hogy-hogy eltűntek? – néznek rám döbbenten. – Hiszen nem is volt szél.”
“Itt egyfolytában megmagyarázhatatlan jelenségekkel találkozunk – emelkedik fel Borges, kezében a Geiger–Müller-féle részecskeszámlálóval. – Most már ez is megbolondult. Nem ketyeg. De radioaktivitás vagy van, vagy nincs, ha akkor amikor ideérkeztünk volt, nem szűnhetett meg egyik pillanatról a másikra! Ezt egyszerűen nem tudom racionálisan megmagyarázni, teljességgel érthetetlen.”
“A piros jel kigyúlt?”
“Nem! A sugárzás nem érte el a kritikus határt. Viszont kilenc óra körül, egyik pillanatról a másikra megnémult. Azóta nem jelez!”
“Közegmintát sikerült venned?”
“Nem. Amikor megpróbáltam úgy éreztem áramütés ér, amikor másodszor is próbálkoztam, s már nagyobbat ütöttem, olyan erő ragadott meg és röpített el a bálványtól vagy négy métert, amire egyáltalán nem találtam semmiféle magyarázatot.”
“És mi sem – sóhajt Lovecraft. – Mi sem bírtuk megmagyarázni, miféle erő lépett, léphetett működésbe?”
“Tény, hogy a bálvány nem viseli el, ha megérintik, pláne ha vésővel ütögetik” – nevet, fehér fogait kivillantva Álvaro. – Novalis szerint vannak artista kövek, ahogy Borges mondotta hajnalban, s vannak bölcselkedő kövek, bohóckodó kövek, melankolikus kövek…Nem tudom a hold arcát minek nevezte volna?…Militáns kőnek? Mert szegény Luist, úgy röpítette a levegőbe, mint egy tollpihét…”
“Mi csak annyit láttunk, hogy Borges úr egyszerre a levegőbe emelkedik – magyarázza Titi –, s aztán aléltan hull a földre…Én azonnal odarohantam, vizes kendővel dőzsöltem a mellkasát, a szívgödrét, az arcát.”
“Akkor döntöttünk úgy – szól közbe komoran Tejve –, hogy visszavonulunk a fák menedékébe, a kék háromszögek mögé, s háttal fordulva a bálványnak, várakozunk.”
“Más nem is igen tehettünk volna – sóhajt Soares. – Főként miután Borges magához térve, elmondta, hogy bármennyire is furcsán és hihetetlenül hangzik, de úgy érezte elektromos áram rázza meg.”
“Keményebb a trachitnál is. – magyarázza búsan az argentin költő. – A mi eszközeinkkel nem is lehetne kőzetmintát venni…”
“És ti? – fordul felénk Cross. – Elég nyúzottnak tűntök, fiúk. Nehéz volt? – Az ő szeme is duzzadt és vörös. Sajnálkozva pislog s felénk nyújtja a whiskysüvegét. – Miket láttatok? Mi van odalenn?”
Iszom néhány kortyot, majd továbbadva a földön tehetetlenül fekvő Pomarenak, vizet kérek
Pomare felemelkedik, iszik a whiskysüvegből, de ő teát kér, a mellkasát vizes ruhával dörzsölő Tititől, majd újra hanyatt fekszik a földön, lehunyva a szemét.
“Amikor alámerültünk – kezdem el –, legnagyobb élményünk az volt, hogy a víz kristálytiszta és rettenetesen hideg. Aztán, ahogy ereszkedtünk a meder alja felé, észleltük, hogy melegedik a víz. Tizenegy méter után értünk el, a Punaru köves fenekére. Elképzelni sem tudtam volna, hogy ilyen mély…Ott, a fenéken találtunk valami furcsa faragványokat, kis kőfejeket, bálványokat. Itt vannak – ürítem eléjük a sötétkék, lila, karmazsinvörös kövecskéket –, aztán úsztunk tovább. Nagy angolnák tűntek fel, őrjöngve keringtek körülöttünk, mintha táncoltak volna, de nem támadtak ránk, így nem kellett használnunk a pisztolyokat. A víz viszont, számunkra megmagyarázhatatlan módon egyre melegebb lett, már-már forró, s amikor elértük a vízesés helyét, hirtelen válott homályossá és jött mozgásba…
Kavargott, sistergett a víz, elég nehezen tudtunk túljutni ezen az örvénylő helyen, még tíz-tizenegy méter mélyen is érződött a vízesés iszonyatos ereje. Aztán tíz-tizenkét métert előre úszva, egy teljesen sima, fekete, tömör falhoz érkeztünk. Olyan volt mint egy antracit tükör. Nem volt más megoldás, felszínre kellett jönnünk. Ami után kibukkantunk láttuk, hogy a vízesés mögött vagyunk, takarja a bálványt, így soha nem tudhatjuk meg hátulról milyen? És eltakar sajnos titeket is, nem tudtunk integetni…
Észrevettük viszont a barlang ásító bejáratát, újra alámerültünk és beúsztunk. Először olybá tűnt, mint egy csatorna, aztán tóvá szélesedett. Itt, akárcsak a vízesés alatt, homokos volt a talaj, mégis felszínre bukkantunk, s a nyomasztó, elképzelhetetlen sötétségben, Pomare búvársisaklámpájának, s az én lámpámnak a fényénél, láthattuk a falakat, ugyanolyan feketék voltak, mint a folyó alatt. Itt csak ez a tömör, sötétszürke, feketébe áttűnő, néma kő van, ami, erre én is rájöttem, nem trachit! Én nem harcias, inkább gőgös kőnek nevezném…
Egy azonban bizonyos, azok akik a hold arcát készítették, csak ebből a kőből faraghatták ki, elképzelni sem tudom hogyan és milyen szerszámokkal és miért.? Milyen célból? Mert a bálvány kifaragása időt, energiát vehetett igénybe!…S igen, azt sem tudom, hogy kik lehettek…”
“Ezt, hogy érted? – szól közbe izgatottan Álvaro. – Nem emberek voltak.”
“Valószínű, nem. Vagy ha igen, egészen másfélék lehettek…A tóban tovább úszva elértünk egy homokpadra, amelyen, mint egy emelvény emelkedett ki, egy nyolc-tíz méteres kőterasz. Itt egy kőasztalt, egy kőtrónust és jobb és baloldalán három- három kőszéket láttunk. Pomare szerint itt lehetett a titokzatos Areoik búvóhelye. Ide vonultak vissza tanácskozni, mivel ide a népség nem követhette őket, mert rettegtek a bálványtól. Azt nem tudtuk eldönteni hogyan juthattak be ide, a folyót aligha tudhatták átúszni, pláne hogy általában öreg korukra választották meg őket…
A terasz mögött, láthattuk a lámpafényben, tovább haladt a barlang s több járatra oszlott. Itt már teljesen száraznak tűnt minden, a földet apró kavicsszerű kövecskék födték, a falak ugyanolyan antracit tükörként villantak vissza ránk, mint a folyó fenekén…De a sötétség és a csend iszonyatos volt. Az Areoik után aligha járhatott itt ember, de előttük sem, évezredekig. Ez az enyészet birodalma. Borzalmas, mivel nem pusztul el semmi, a tó, a falak, a kövek ugyanolyanok mint amilyenek voltak, és mégis szinte érzékelhető a halál lopakodó jelenléte…
Továbbra is az foglalkoztatott bennünket, talán, hogy eltereljük mélabús gondolatainkról a figyelmet, melyeket ez az elátkozott hely szuggerált, hogy hogyan juthattak be ide az Areoik? Pomare szerint elképzelhető, hogy valamelyik járat kivezet a felszínre. Ezt a légáramlatok is magyarázták, s ezek útját követve talán mi is megtalálhattuk volna a rejtett kijáratot. Töprengtünk felkutassuk-e, de nem mertük vállalni a kockázatot, annál is inkább mert megtámadott egy négy méteres óriáskígyó, olyan amilyent még Pomare sem látott, s ha ő – nézek a nyitott szemmel hanyattfekvő és a kék eget bámuló halászra – nem olyan gyors, ki tudja mi történik? – borzongok meg –, de ő észrevette és azonnal lőtt és a méreggel töltött golyó megölte a kígyót.
Ekkor úgy döntöttünk visszafordulunk, megijedtünk, elképzelni sem tudtuk még milyen lények bukkanhatnak fel, s rájöttünk kár tovább maradni…Élhetnek itt prehisztorikus időkből itt maradt őslények is, s ki tudja rájuk hogyan hat egyetlen fegyverünk, a méreggel töltött golyó? Akkor gondoltunk először rátok, hogy ti is aggódhattok már. S rádöbbentünk, ha mégis a barlangban kutatnánk tovább, megtalálhatnánk esetleg az Areoik által is használt titkos kijáratot, de ki tudja, a hegy és az erdő melyik részén bukkannánk elő s akkor kereshetnénk titeket, akik már amúgy is aggódhattok túlságosan hosszúra nyúló távollétünk miatt…
Minden baj nélkül jutottunk vissza, de a folyó alján hiába kerestünk még bálványköveket, nem találtunk. Mintha valaki, gondoltam, szánt szándékkal tüntette volna el őket!…Amikor végre felszínre bukkantunk, a bálványkövek eltűnésére is megtaláltuk a racionális magyarázatot. Valószínű azért nem találtunk őket, mert ezek és ez nem lehet véletlen, kizárólag a bálvány körül lehetnek a mederben, s a folyó alaposan elsodort bennünket. A hold arcától úgy ötven-hatvan méterre érhettünk partot. Oldalról is komor, ijesztő és fenséges, ez a bálvány. Valami tébolyító nyugalom, s ugyanakkor iszonyatos, visszafojtott düh árad belőle…
Stirner valahol megjegyzi, hogy a világ úgy néz vissza rád, ahogyan te nézel rá. Nos, ez esetben, ha ezt elfogadjuk, s nem látom be miért ne fogadhatnánk el, ez a kőfej nem a világ része, legalábbis nem a mi világunkhoz tartozik, teljesen mindegy tehát, hogy hogyan nézünk rá, ő a maga módján néz vissza ránk, s ez, láthattuk mérhetetlen veszélyeket is rejthet magába…Ha elfogadjuk, hogy ez a kőfej szobor, műalkotás tehát, amit valakik, ismeretlen lények, lehet emberek, lehet nem emberek egy meghatározott céllal hoztak létre, azonnal zavarba jövünk. Nem ismerjük ugyanis ezt a célt, a műalkotásnak nem fedezzük fel a funkcióit.
A hold arca puszta léte cáfolja Nietzschet is, ő arról elmélkedik, hogy a dolgokban végtére is csak az van, amit az ember tett vagy lát vagy magyaráz beléjük. s ezt hívják művészetnek. Akkor ez a kőfej mégsem szobor, mert mégsem emberek készítették, vagy ha igen, tőlünk teljesen különböző emberek, nekünk már fogalmunk sincs, hogy jelképez-e valamit, van-e valami haszna, valami célja a létének?!? Mi csupán azt érzékeljük, hogy tőlünk teljesen függetlenül létezik! Van, meglehetősen komor jelenség, félelmetes nyugalmával és nyomasztóan szuggesztív, elementáris erejével. Olyan, mint egy csapda. Mintha várakozna valamire. Talán a zsákmányra…
Amikor közelebb értünk hozzá, döbbenten észleltük, hogy a titokzatos ötszögletű lábnyomok eltűntek, mintha soha nem is lettek volna. Aztán megláttuk a kék háromszögeket, s mögötte titeket. Akkor sajnáltam igazán, hogy nem vagyok festő. Tébolyító képet lehetne festeni, a bálvány, mögötte a vízesés s a hegy, előtte a fák és a nekik támasztott kék háromszögek és ti, mint várakozó zarándokok, mint egy titokzatos szekta tagjai…”
“Most már én is megértem – sóhajt Search –, hogy mi is igézte meg Gauguint ezen a csodálatos szigeten…”
“Azt hiszem – iszom még egy korty grappát, mert Noah előrelátóan azt is csomagolt –, hogy az időnk, ahogyan Rilke is írta, letelt. Ha kifújjuk magunkat, fordulhatunk is meg. Hőség van, s ez csak erősödni fog. Amellett aggasztóan néztek ki, Borgest kivéve mindegyiketeknek dagadt és vörös a szeme. Hoztam szemcseppet – nyúlok a zsákomba –, cseppentsetek magatoknak, vagy ha nincs gyakorlatotok, akkor egymásnak, otthon majd alaposan megvizsgállak benneteket.”
Engedelmesen nyúlnak a kis üvegek után, tehetetlenkednek, így Lídia és Noah cseppent mindenki szemébe, a Borgesébe is, majd Noah a Lídiájéba, Lídia az övébe, s az enyémbe, és a Pomaréjéba is, noha a mi szemünk, szerintük nem nagyon duzzadt, s nem is annyira vörös.
“Borges fekete szemüvege tehát jó ötlet volt – állapítom meg. – Kár, hogy nem hoztunk magunkkal többet. Megkímélhetett volna a felesleges ijedtségtől és fájdalomtól. S a rettegéstől, hogy esetleg megvakulunk!…”
Lovecraft pislogva nézegeti a bálványköveket.
“Csak hatot hoztatok – kérdezi Cross. – Hozhattatok volna többet is.”
“Más köveket, kavicsokat is hoztunk – mutatom. – De van faragvány a Pomare hálójában is.”
Titi kiborítja férje hálóját, döbbenten észleljük, hogy a kavicsok és kődarabok mellett, ő is hat bálványfejet hozott.
“Összebeszéltetek?” – kérdezi Borges, s érdeklődve, a magasba emelve vizsgálja a kígyó levágott, smaragdszínű farkát, majd ijesztő zöld fejét, amelyeket az előrelátó halász szintén elhozott.
“Nem – mondjuk szinte egyszerre. – Hiszen ha akartunk volna, sem tudtunk volna beszélgetni a víz alatt!”
“A barlangban, leülve a kőszékekre – sóhajt Pomare – már igen, de ez a kövecskék összegyűjtése után történt, az Areoik rejtekhelyén…És nem is volt időnk megszámolni őket. Volt ott más, egyéb elfoglaltságunk éppen elég…”
“Akkor ez nem lehet véletlen! – vonja le a következtetést diadalmasan Lovecraft. – Tizenkét háromszöget hoztunk, tizenkét bálványfejecske van.”
“Most már csak arra kell rádöbbennünk – töpreng Bernardo Soarez, ámultan nézve egy ismeretlen szörny-fejet ábrázoló, sötétkék faragványt –, hogy ez mit jelenthet? Az üzenet értelmét kell megfejtenünk. Méghozzá sürgősen, mert fogy az időnk.”
“De ezt csak akkor fejthetjük meg – állapítja meg Lovecraft –, ha rájövünk arra, hogy milyen célt szolgáltak ezek a bálvány kövecskék? Mi lehetett a funkciójuk? Mert abban a doktor úrnak – néz rám, zsebkendőjével törülgetve vörös, könnyező szemét –, teljesen igaza van, hogy ezek, akárcsak a hold arca  – nem műalkotások!”
 “Vagy ha mégis azok – vizsgál Tejve egy borzalmas, tátott szájú szörnyet ábrázoló vörös kövecskét –, mi nem értjük őket, mert nem tudjuk kik csinálták, mikor és azt sem, hogy egészen pontosan miért?”
“Kik azok az aerok vagy mik ?” – kérdezi érdeklődve Search.
“Areoik – javítja ki akkurátusan, a még mindég csukott szemmel a hátán fekvő Pomare. – Tanítók voltak, vezérek, sámánok. Egy félelmetes és titokzatos szekta tagjai. Nehezen lehet megmagyarázni. A szerepük viszont sorsdöntő volt a mi kultúránkban, akárcsak a sámánoké…Én már nem ismertem egyetlen aeroit sem, egy idő után eltűntek, de nagyapám és a nemrég elhalálozó öreg törzsfőnök, aki azóta már ki tudja hol bolyong, miközben fáradhatatlanul rakja a tüzet, bizonyára nagyapámmal együtt, a holdban, hogy ne fázzon az űr mérhetetlen hidegében, sokat meséltek róla.”
“Ezek szerint a kőfej és a bálvány kövecskék nem az Areoik idején készülhettek, hanem évezredekkel később – sóhajt Cross. – De kik voltak az Areoik? Én is olvastam Gauguint, ő is ír róluk a Noa-Noa című könyvében, ahol példátlanul érzékletesen és lenyűgözően idézi fel polinéziai emlékeit, s a Tahitin töltött élményeit, de nem emlékszem pontosan a legendára.”

12. A titokzatos Areoik
 
“Maradunk még? – emelkedik fel Pomare. – Mert ez hosszú történet.”
“Napszálltáig – mondja eltökélten a sápadt, a hőséget láthatóan nehezen bíró Lovecraft. – Akkor távozunk amikor lemegy a nap.”
“Még mindig azt hiszi, hogy teremtményei felveszik velünk a kapcsolatot? Hogy érintkezésbe léphetünk velük? Hogy a kék háromszögek meggyőzték őket békés szándékunkról? Hogy egyáltalán vannak itt valami, önmagukat láthatatlanná tevő lények, akiktől a homokban jól látszó és időközben eltűnő, öt szögletű, bizarr, baljós emlékeket ébresztő lábnyomok származnak. S akiket öntörténeteiben mérhetetlen véneknek nevez?! S ha vannak és a maguk különös módján – hiszen azt írta nem látnak! – valamiképpen mégiscsak érzékelik a jelenlétünket, hiszi, hogy megjelenhetnek. Hiszi, hogy a mi kék háromszögeink meggyőzik őket arról, hogy érdemes velünk kapcsolatot kezdeményezniük, hogy érdemes előbújniuk a föld mélyéből, de helyesebb ha azt mondjuk méhéből, ahol hosszú-hosszú évezredek óta élnek?! Évezredekkel azelőtt itt lehettek, sőt bizonyosan itt is voltak, akkor is, amikor, a mi időnk kezdetén, a nagy görög bölcs, Hérakleitosz leírta, hogy nem szabad alvók módjára cselekedni és beszélni, de azt is, hogy az emberek tévedésben élnek a látható világ ismerete felől is, Homéroszhoz hasonlóan, aki a görögök között mindenkinél okosabb volt. Mert tetvészkedő gyerekek az orránál fogva vezették, amikor azt mondták: amit meglátunk és megfogunk, azt itt hagyjuk, amit nem látunk meg és nem fogunk meg, azt magunkkal visszük.(45) De arra nem gondolt, kedves Howard, hogy esetleg tényleg léteznek a maga teremtményei, akiket mi nem látunk, értelemszerűen meg se foghatunk tehát, és ők fognak meg bennünket, esetleg még akkor is ha ők, ahogyan méltóztatott rá felhívni a figyelmet nem is látnak?!”
“Ne gúnyolódjon, kedves Borges – köhög a megbántott Lovecraft – Nem tudom mivel érdemeltem ki ezt a hangot, azt se, hogy kiérdemelte-e egyáltalán, de a leghatározottabban tiltakozom. Uram, Ön túlmegy minden határon…Elvégre, ne felejtse el, mi ide ön szántunkból és nem mogyorót ropogtatni jöttünk…”
“Szerintem is maradnunk kell napszálltáig – jelenti ki határozottan Tejve. – Ha belekezdtünk valamibe, végig kell csinálnunk. Különben kár volt idejönnünk és kockáztatnunk a szemünk világát…”
“Szavazzunk – javasolja Borges. – Elvégre demokrácia van, vagy nem. S a demokrácia legalábbis az egyenlőség eszméjével a legbarbárabb elméket is rendszerint elbűvöli…”
“Ki akar maradni?” – kérdezi Tejve.
Soarest és Borgest kivéve mindenki felemeli a kezét.
“Akkor jöhet a legenda – sóhajt Search és könyékre dőlve figyeli a töprengő Pomáret. – Tehát kik is voltak azok a titokzatos Areoik?”
“Egy különös szekta tagjai, tudósok és vezetők – magyarázza Pomare. – Történelmünk során egy időszakban, ami a maguk történelemfelfogásában, ahogyan ezt Francois atya is hangsúlyozta, talán a feudalizmus korának felel meg, példátlan befolyásra tettek szert, kezükben összpontosult minden hatalom, a szigetek népe tisztelte és rettegte őket.”
“Iratokat, dokumentumokat nem találtatok a barlangban? – kérdezi Cross – Bizonyítékokat, hogy tényleg léteztek? Vagy eszetekbe se jutott rejtett szekrények után kutatni?”
“Nem volt értelme, hiszen nem ismerték az írást. Tanításaikat fennhangon ismételték, megjegyezték és továbbadták.”
“Heten voltak? – érdeklődik Search. – Mivel a trónus jobb és baloldalán egyaránt három-három kőszék állott?”
“Ez semmire nem bizonyíték – mondom. – Legfőképpen az Areoik számát illetően nem. Az ugyanis teljesen világos, hogy a kőtrónus, a kőasztal és a kőszékek, nem az Areoik idejéből származnak. Régiek, talán olyan régiek, mint maga a rettenetes bálvány. Azok készíthették, sejtéseim szerint, akik a hold arcát is.”
“Ha ez így van – füttyent Álvaro –, akkor egyben biztosak lehetünk, hogy azok is emberek voltak, ha ismerték az asztalt és a székeket.”
“Csak az kérdés – szól bele izgatottan Lídia – hogy milyen emberek?”
“Maga szerint, kedves Ricardo – fordul elém feldúltan Lovecraft és elcsuklik a hangja az idegességtől –, akkor az Areoi szekta egyszerűen örökölte volna ezt a barlangot, az emelvényszerű terasszal s a kellékekkel a kőtrónussal,  asztallal, székekkel együtt?”
“Igen – bólintok. – Örökölhették! Valaki felfedezte a barlangrendszert, s a végtelen járatok útvesztőin át, eljuthatott a földalatti tó partjára, megtalálhatta ezt a titokzatos tanácstermet, s az Areoik, felismerve, hogy milyen páratlan búvóhellyel áldotta meg őket a sors, ide húzódtak vissza tanácskozni, mivel itt abszolút biztonságban érezhették magukat…”
“Kihasználták a nép félelmét, a titokzatos bálványtól? – töpreng Tejve. – Hogy ide még a legmerészebb kíváncsiskodók sem merték követni őket, ha egyáltalán tudott valaki is a barlangról és a kőasztalról. Mert az Areoik tudhattak titkot tartani. Pontosan összetartozásuk és titkaik jelentették hatalmukat.”
“De ez azt is bizonyítja – szól közbe izgatottan Cross –, hogy ők maguk nem féltek tőle, a kígyóktól, s más esetleges szörnyektől sem, amelyek a barlangban élhettek.”
“Azt jelenti – bólintok. – Bár itt kétségeim vannak, voltak-e egyáltalán az ő idejükben kígyók, vagy prehisztorikus időkből származó és számukra fenyegetést jelentő őslények. Mert ha voltak, akkor az Areoik olyan fegyverrel rendelkeztek, ami meg tudta őket védeni. Ismerték a nyilat?” – fordulok érdeklődve Pomare felé.
“Igen – bólint a halász. – És a fúvócsöveket is. S kígyóméreggel kent nyílvesszőik, úgy tűnik, megvédték őket…”
“Lehetséges – értek egyet vele. – De mielőtt még rátérnénk arra, hogy kik is voltak ennek a titokzatos szektának a tagjai, engedjék meg, hogy Pomare elmesélje a legendát, amelynek számtalan változata kereng a szigeteken…”
“Mint tudják engem francia misszionáriusok neveltek – kezdi ünnepélyesen Pomare –, és gyermekkoromban még elevenen élt a szigeteken az Areoik emléke. Francois atya, aki megszállottan kutatta a maori ősvallást, a szokásokat, a történelmet, megkérte az öreg törzsfőnököt (akivel még a doktor úr is elbeszélgethetett, nemrégen halt meg s azóta nagyapámmal együtt rakja a holdon a tűzet, hogy ne dideregjenek az ég mérhetetlen hűvösében!), hogy foglalja össze a különféle, egymásnak ellentmondó, színes és változatos legendákat. Én is jelen lehettem, sőt engem bízott meg az atya azzal, hogy jegyezzem az öreg törzsfőnök szavait. Kiderült, hogy Taaroa isten elsőszülött fia, a szenvedélyes természetű, kalandvágyó Oro, egy napon lejött a földre, hogy feleséget keressen magának a szigeteken lakozó nők között. Egyetlen vágy vezérelte, az hogy a kiválasztott halandó lány szép legyen és érintetlen! Vele kívánta volna megalapítani azt a magasabb rendű nemzetséget, amelyik példával szolgálhat a többieknek és alapja lehet egy nemesebb emberfajtának…Oro átjött a hét égen, amely az istenek lakhelyét tőlünk, tudvalevőleg elválasztja és szivárványon ereszkedett le a legmagasabb csúcsra, Paiára…Itt, Bora Bora csodálatos szépségű szigetén lakott két nővére, Teuri és Oaaoa, akikkel közölte nagy tervét s akik egyetértettek vele, mert féltették a szigetek népét az elkorcsosulástól és az elállatiasodástól... Mindhárman emberi alakot öltve, kezdették el hosszú esztendőket tartó vándorlásukat a szigeteken. Mindenütt kedvesen fogadták őket, nagy lakomákat csaptak a tiszteletükre, sok szűzlány is felajánlkozott a délceg ifjúnak, de Oro valamennyiükkel elégedetlen volt, nem találta a kiszemelt lényt, azt a gyönyörű szüzet, aki méltó lett volna hozzá, s akivel megalapozhatta volna tervezett nemzetségét…Már szomorúan éppen azon töprengett, hogy nemes terve nem sikerült, ideje fogyóban. Nem maradhat, nem kereshet tovább. mert sürgősen vissza kell térnie a hét égen át, otthonába, az istenek közé, ahol eddig már bizonyára kereshetik is és aggódhatnak megmagyarázhatatlan eltűnése miatt…Amikor Bora Bora szigetén, épp a szivárványt akarta idevarázsolni, hogy rajta menjen vissza az egekbe, egy kis tóban megpillantott egy gyönyörű lányt, aki mezítelen volt, hiszen éppen fürdött. A lány, Vairaumati ismétlem szép volt, olyan szép, hogy meghatotta az istent, kék karbunkulushoz hasonló szemében titkok villództak, mézszínű teste ígérte a soha nem tapasztalt gyönyöröket, sűrű hajában a szerelem megfejthetetlen titkai rejtőztek és keblei, combjai, tojólúdhasa és ölének aranysárga háromszöge valósággal megigézte az érzéki istent. Oro döntött, hamarosan feleségül vette és vele élt, boldogan, mint egy halandó ember…
Közben az égben már keresték, nem tudták hova tűnhetett, két fivére Orotefa és Uretefa, a szivárványon aláereszkedve, szintén emberi alakban járta a szigeteket, míg meg nem találták fivérüket. A fiatal nő szépsége őket is annyira megejtette, hogy rádöbbentek ajándékok nélkül nem járulhatnak színe elé. Egyikük piros tollakká változott, a másik emsévé. Utána visszaváltoztak, s a megmaradt tollakat és a disznót ajándékba adták a boldog párnak. Az emse még azon az éjszakán hét malacot ellett… ezek közül egyet félretettek, a másikat az isteneknek áldozták, egyet a vendégeknek hagytak meg, a negyediket a szerelem tiszteletére áldozati malacnak nevezték, kettőt megtartottak, hogy tovább szaporodjanak a hetediket pedig megsütöttek, maori szokás szerint forró köveken és nagy lakomát csaptak. Hetekkel fivérei látogatása után Oro megtudta feleségétől, hogy célja teljesült, s Vairaumati áldott állapotban van. Azt már megismerkedésükkor megvallotta neki, hogy csak addig élhet vele, paradicsomi boldogságban, mint egy halandó, csak addig maradhat földi ember képében vele, amíg terhes nem lesz…Amikor megbizonyosodik arról, hogy imádott földi felesége gyereket vár, haladéktalanul visszatér az istenek közé. Oro megfogta az egyetlen megmaradt malacot és elment Maraeba, Vapoa isten templomába s egy Mahi nevű embernek adományozta, ünnepélyesen közölve vele, hogy őrizze meg jól, mert ez szent malac, a vérével kell megfesteni a tőle származó férfiak hímtagját. Ezek lesznek majd az Areoik, akik hirdetni fogják az ő tanításait s az szerint kell élniük…
Utána visszament feleségéhez, érzelmes búcsút vett tőle, utolsó ölelkezésük két nap és két éjszaka tartott s ezalatt hihetetlen dolog történt a nők és a férfiak is együtt háltak és az állatok is üzekedtek, ezen a napon sok gyermek fogant meg és még több állat, hirdetve a termékenység és a szerelem összefonódását…Aztán Oro búcsúzóul még szenvedélyesen megcsókolta feleségét és tűzoszloppá változva emelkedett a levegőbe, a legmagasabb hegycsúcsok fölé, aztán utolsót lobbanva, örökre eltűnt az őt bámuló emberek és síró Vairaumati szeme elől. Fia, Haa Tabute Rai, az egek szent barátja örökölte isteni atyja vonásait és felserdülve igen kiváló főnök lett, emlékét sok dal, legenda és mese őrzi. Hát a törzsfőnök szerint ez volt az Areoik szektája keletkezésének az igaz története. Az egyik a sok közül. A legenda, amelyet, ahogy a doktor úr is említette számos dal és mese őrzi a szigeteken…”
“Valószínű van valami valóságos magva is a legendának – töpreng Lovecraft. – Oro egy idetévedt brahman lehetett, aki sok mindenre megtanította a fogékonyabb bennszülötteket…”
“Igen – bólintok –, az óceániai vallásban tényleg föllehetők az indiai lélekvándorlás nyomai, s ezt azért maguktól nem találhatták ki…”
“Ezt a törzsfőnökünk is elmondotta a megdöbbent Francois atyának – folytatja ünnepélyesen Pomare. – Hogy az Areoik igenis hittek a lélekvándorlásban, hittek abban, hogy a test pusztulása nem jelenti egyúttal s törvényszerűen a lélek megszűnését is, hirdették, hogy a magányos lélek, a tupapau, hullócsillagok alakjában vándorol a szigeteken, néha talál magának egy új testet is, felölti, vagy beleköltözik, mindegy az, és megint földi emberré válik…Miközben fennhangon ismételve az először bizonyára számukra teljességgel felfoghatatlan tanításokat, amelyekkel a vándorló brahman ismertette meg őket, az Areoik megtanultak, ahogy Francois atya is rádöbbent: önállóan gondolkodni. Igyekeztek felfogni a számtalanszor fennhangon ismételt tanítások lényegét, de ezáltal, mivel sokat voltak együtt, egyre jobban elkülönültek a közönséges emberektől. Végül szektát alkottak, s egy időszakban fényes öntudatra ébresztve a maori szellemet, magukhoz ragadták a vallási és politikai vezetést. Ők jelölték a királyt és szervezték az ünnepélyes szertartásokat, melyekről szintén számtalan legenda szól…”
“De azt is hirdették – jegyzi meg szarkasztikusan Borges –, hogy az emberáldozat kedves az istenek előtt. S az elsőszülötteket kivéve, a gyermekeket könyörtelenül feláldozták az isteneknek!…”
“Ezzel kettős céljuk lehetett – szakítja félbe türelmetlenül Lovecraft, akit láthatólag egyre jobban ingerelnek Borges ironikus megjegyzései. – Meg akarták akadályozni a túlnépesedést és meg akarták fékezni a kannibalizmus, bizonyos polinéziai szigeteken tudvalevőleg elterjedt, általuk barbárnak tartott szokását. Azzal érvelhettek, ha a lélek vándorol előfordulhat, hogy egymást falják fel, arról a brahman tanítása nem szólt, hogyha megesznek egy embert, mi lesz a lelkével? Így döntöttek az emberevéssel szemben, a gyermekáldozat mellett!…”
“A kannibalizmus bizonyos szigeteken mégis kialakult – érvel Search. – Miért?”
“A túlnépesedés miatt! – válaszol az amerikai. – Úgy gondolom ez annyira nyilvánvaló, hogy még vitatni sem érdemes!”
Hirtelen hallgat el, megrezzen és érdeklődve fordul a hold arca felé.
“A szigeteket tenger vette körül – folytatom. – Ez adott ugyan elegendő halat, az erdő vadat és gyümölcsöt, de ha túlságosan sokan lettek, igen ha mar beállhatott az éhínség…”
“És kínjukban, az éhhalál elől menekülve ették volna egymást?! – kérdezi döbbenten Bernardo Soares. – Ezt egészen egyszerűen nem tudom elhinni. Ezt nem mondhatjátok komolyan!”
“Pedig így volt – legyint Borges. – Mint ahogy az Areoik rituális gyermekgyilkosságai, egyúttal a faj kiválasztását is szolgálták…A megfelelő lélekszám megőrzése mellett, mondjuk így nemesítését is!”
“Hallgassanak csak – szól rájuk Lovecraft s hangjában izgalommal vegyes iszonyat vibrál. – Nem hallanak valamit?”
Csend lesz és mindnyájan meghalljuk a jellegzetes, sokat emlegetett füttyögő hangot.
Megdermedünk.
Elkérem Searchtól a fekete szemüveget, felteszem és a bálvány felé fordulok, most mintha sötétebb lenne, nyugtalanítóan feketébb és komorabb, mint eddig, s mintha a levegő is vibrálna körülötte
Dél van.
“Európa városainak templomaiban most szólalnak meg a harangok – suttogja Lídia. – Ravennában, emlékszel Ricardo – fordul felém –, a sok harang már-már felesel egymással…”
“Most, ha lehet, hagyjuk az európai harangokat, kedves Lídia – kéri elfulladva Lovecraft és mereven bámulja a hold arcát, amely előtt valami alaktalan tömeg vibrál és foszforeszkál a levegőben és újra, most már erősebben hallani a rejtelmes, bizarr asszociációkat ébresztő, füttyögő hangot, s váratlanul jelennek meg körülöttünk a fekete, eszeveszetten kerengő légyrajok, amelyek, a megdöbbent Pomare szerint, mindig megelőzik a szörnyű szélviharokat
“A legjobb lenne – szólal meg tépelődve a halász –, ha azonnal, haladéktalanul és sietve indulnánk hazafele.”
“Így sincs semmi biztosíték rá – teszi hozzá Titi –, hogy a vihar és az ezt kísérő, orkánszerű szél előtt hazaérhetünk.”
“Miféle vihar? – mutat Soares a háromszögeinknél is kékebb égre, amelyen szinte lángol a napkorong. – Itt nem szokott elsötétedni az ég, vihar előtt, mert Lisszabonban és környékén igen. Fekete felhők jelennek meg eső előtt, a fehér város fölött…”
“Hagyjuk most, kérem, ha lehet a lisszaboni fekete felhőket – könyörög Lovecraft, a feje körül keringőző legyeket hessegetve. – Koncentráljanak, ha lehet arra!” – mutat a komor, egyre ijesztőbben feketedő bálvány előtt vibráló valamire, ami alakot is ölt, meg nem is ölt alakot, de van, jelenlétét aligha lehetne immár kétségbe vonni és megjelenése, láthatólag mindenkire másként hat.
Lídia közelebb húzódik hozzám, érzem, hogy remeg. Védelmezőn átölelem és hirtelen hallom meg a ravennai templomok egymásnak felelgető harangszavát, szállnak a tiszta levegőben, ott állunk a Via Roma és a Via Diaz kereszteződésénél, ahonnan kis utca vezet a valamivel mélyebben fekvő, nyolc szögletű ariánus keresztelőkápolnához. Bemegyünk? – kérdezi Lídia és hozzám simul. Fehér öltönyben vagyok, szalmakalapom a kezemben tartom. Ő is hosszú, fehér ruhában van, a fel-feltámadó szél lobogtatja kalap alól kiszabaduló dús, vörös haját. Igen, látni akarom a folyamistent, hallom a saját hangom. Szinte lebegve sétálunk a bejáratig, keresztet vetve lépünk be a hűvös templomba. Lídia a szenteltvízbe mártott ujjal rajzol egy keresztet a homlokomra, a gyertyák huzatban meg-meglebbenő lobogó fényében, felfelé fordított fejjel nézegetjük a kupolamozaikon Krisztus megkeresztelését, aki a tizenkét apostol körében áll, s üdvözült mosollyal tekint le ránk, balra tőle, a Jordán folyó istene emelkedik ki a vízből, fején folyondárkoszorú, körülötte buja vízinövények. Mindez annyira valószerű, hogy beleszédülök, érzem az olvadó viasz semmivel össze nem téveszthető szagát, sercegve lobognak a gyertyák, noha ugyanakkor ott ülök, hátam fának vetve Tahitin, a hold arcával szemben, és a harangszó sem tudja elnyomni, az egyre erősödő füttyögő hangokat, s ahogy föltartott fejjel nézem a mozaikképet, a folyamisten fokozatosan alakul át a hold arcává.
Felnyögök a tehetetlenségtől.
“Mi van veled? – kérdezi fojtottan Lídia. –Úgy remegsz, mintha a hideg rázna. Csak nem lázasodtál be ebben a hőségben?”
“Nem tudom – válaszolok suttogva s ijedten észlelem, hogy hihetetlen erőfeszítésembe kerül szavakká formálni a gondolataimat. – Hirtelen az volt az érzésem, hogy Ravennában vagyunk az ariánus keresztelőkápolnában.”
“Nekem is – suttogja döbbenten Lídia. – Fehér ruhában voltunk, a szenteltvízzel keresztet rajzoltam a homlokodra, aztán nézegettük a kupolamozaikot, amelyen Jézustól és a tanítványoktól balra, a Jordán folyó istene ül a vízben és…” – rettegve hallgat el.
“És átalakul a bálvánnyá! – fejezem be. – De mit keres a hold arca a Jordánban, ráadásul egy kupolamozaikon, Ravennában, az ariánus keresztelőkápolnában?!”
Rémülten mered rám. – “Nem tudom!” – sikoltja és aztán döbbenten mutat a többiekre.
Kimeredő szemmel ülnek, egymáshoz dőlve, mint feldőlt tekebábuk, ki tudja milyen látomások nyűgözik le őket? Search reszket, s olyan mozdulatokat tesz mintha vívna, Lovecraft folyamatosan remeg és tagadóan rázza a fejét, Borges arcán boldog mosoly, lehet megint Beatríz Viterboval sétál valamelyik Buenos Airesi mellékutcában és félbeszakíthatatlanul mesél a lánynak, szavai hálójába akarja csalogatni, de Beatríz mindég kisiklik, gúnyosan nevet, megsimogatja az arcát, ne erőlködjön Luis, hallom kissé rekedt hangját, s lábuk között ott ugrándozik a japán pincsi. Cross arcán rémült kifejezés, ki tudja hol lehet, de hogy kimondhatatlanul retteg valamitől, az bizonyos. Titi és Pomare egymáshoz tapadnak, arcukon révült mosoly, lehet most látogatják meg a törzsfőnököt és nagyszüleiket a holdban, ahol végre együtt van megint az egész család és rakják a tűzet, kitartóan és fáradhatatlanul, hogy meg ne fagyjanak az űr dermesztő hidegében. Noah Álvarora tapad, mintha szeretkezni akarna, arcán az a boldog kis mosoly, amit annyira szerettem, barátom nyitott szeme viszont elnéz az őt ölelő, lihegő lány szeme mellett, hogy mit lát elképzelni se tudom, de kétségtelenül nem tölti el kimondott örömmel a látvány. Mint amikor vita közben, csak az ellenkezés kedvéért szokott ellentmondani, most sem ért egyet valakivel, akit én nem látok, de ő igen. Soares is magyaráz valamit, tátog, nem tudja kimondani a szavakat, de láthatólag magyarázkodik, talán kretén irodafőnökének meséli, hogy miért késett el megint, Tejve bárója egyenes derékkal ül és üveges szeme kitartóan mered a bálványra, arcán nem látszik semmi érzelem, olyan most ez a félelmetes karvalyarc, mint egy keresztes lovagé, csak a páncél hiányzik róla és a sisak a fejéről…Valami, őt is előbb-utóbb birtokába kaparintó, iszonyatos erővel harcol, de láthatólag nem adja fel, s elszántsága végre engem is észhez térit.
Felugrom és teli torokból harsányan kezdem elénekelni a Marseille-t
Ez végre hat, sorra térnek magukhoz, vizet, grappát, teát, whiskyt isznak, arcuk dörzsölik, szemük vörös, mint a nyúlé s mindannyian erősen verítékeznek.
“Mi van Ricardo – bámul rám Álvaro. – Énekórát tartasz. Megőrültél? Mi van veled? Tudtommal te királypárti vagy, nem republikánus?”
Tejve felemelkedik. – “Nem – mondja elismerően, anélkül, hogy rám pillantana és rágyújt egy hosszú, vastag bőrszivarra. – Nem őrült meg. Magunkhoz akart téríteni, abból a kábulatból, amivel a bálvány kedveskedett nekünk. Úgy látszik Ricardo a legerősebb, pedig én is küzdöttem az erő ellen, ami – mutat a bálvány előtt vibráló, gomolygó alaktalan valamire –, az én agyamba is be akart hatolni, engem is befolyásolni akart…”
“Hogyan – mered ránk elképedten Borges. – Tömegszuggesztió lett volna? Buenos Airesben sétáltam Beatrízzel és egy új versemet mondottam fel neki, amelyben bizarr módon a holdról volt szó:

“Csupasz folyómeder, már nem is szomjaz vizet,
a hold, a hajnali hidegben elveszett,
a póknál is szegényebb, éhező sík felett.” (46)

Tetszett neki, nem tett gúnyos, szarkasztikus megjegyzéseket mint máskor és amikor odáig értem, hogy:
 
“Én, aki milliárd estén élve maradtam,
akinek a nevétől minden lándzsa remeg.
Nem végezhetem itt, e sivár kősivatagban.
Talán meghallhat egy kard? Meghalhat egy sereg.”

 Könnyes szemmel ölelt meg, amit soha nem szokott és megcsókolt., de nem tudom meg soha miért tetszett neki ennyire ez a versem, mert hirtelen hallottam meg a Ricardo hangját, amint hamisan énekeli a Marseille-t, mint egy elfuserált forradalmár, hangja kiragadott a boldog látomásból és itt voltam megint, a kőarccal szemben, Tahitin, fának vetett háttal ültem, szám kiszáradt a vágytól és a forróságtól. Úgyhogy igazán megérdemlek egy kis grappát. Nem gondoljátok?”
“Mindent megérdemelsz és a vers is gyönyörű – jegyzi meg elismerően Search és átnyújtja a grappás üveget. – Én életem egyik legkínosabb kalandját éltem újra, egy párbajomat Indiában, egy idióta angol tiszttel, akit akkor megsebeztem ugyan, s mivel első vérig ment a dolog, vége is lett annak a hülye, értelmetlen párbajnak, de aki most keményen sarokba szorított, kivédte egy oldalvágásomat és szúrt. Hogy eltalált volna-e, nem tudom meg soha, mert arra riadtam fel, hogy itt vagyok ebben a pokoli hőségben, a bálvánnyal szemben és Ricardo harsányan énekli a francia himnuszt…”
“Tehát szuggesztió volt – liheg Lovecraft. Lídia odakúszik melléje és megitatja, törülgeti sápadt verítékező arcát... – Én egy gonosz boszorkánymesterrel vitatkoztam, Providenceben, valamikor a tizenhetedik században, aki nem akarta vállalni az előnytelen küzdelmet a környék rettegett boszorkányával, egy fekete hajú démonnal, s azt magyarázta nekem, remegve a félelemtől, hogy szégyen a futás, de hasznos. Aztán megjelent a gyönyörű némber és félreérthetetlen mozdulatokkal hívott magához, hosszú, vörös színű szoknyáját felemelve, annyira, hogy megláthattam vöröslő szemérmét…El akartam futni, de mozdulni se tudtam, tehetetlenül tűrnöm kellett, hogy odajön hozzám és lihegve tapogatni kezd…”
“S a végén megkúrta a boszorkányt, kedves mester? – kérdezi Borges. – Teljesült a fehérmájú némber vágya?”
“Nem – ingatja a fejét Lovecraft. – Még időben hallottam meg  Ricardo doktor hangját, amint harsányan énekli a francia forradalmárdalt, s kábultan tértem magamhoz…Néhány pillanatig azt se tudtam, hogy hol vagyok? Szuggesztió lett volna, tömeghipnózis?”
“ Szuggesztió bizony – sóhajt Cross, homlokát dörzsölve, halántékát masszírozva. – A teremtménye – mered Lovecraftra –, kóstolgat bennünket, be akar hatolni az agyunkba, meg akarja ismerni az életünket, emlékeink között kotorászik, mint az utcaseprő a szemetesvödörben. Én életem legszörnyűbb tragédiáját éltem át, tűz volt a házban, ahol akkori szerelmemet vártam, ráadásul a padlásszobában, elmélyülten olvasva Rilke verseit, későn vettem észre a tüzet, már körülöttem lobogtak a lángok, amikor feleszméltem, s rádöbbentem: ebből az utolsó csapdából én már aligha menekülhetek.”
“Ez már megtörtént veled? – érdeklődik Borges. – S ha igen, hogyan végződött. Sikerült mégis megmenekülnöd valamiképpen a lángoló házból?”
“Akkor igen – suttogja Cross és átvéve a grappás üveget mohón iszik, arca lassan simul ki. – Átrohantam a lángoló szobán, kirohantam a folyosóra és a második emeleti ablakból kiugrottam a virágoskert kellős közepébe…De most, úgy éreztem kész, vége, nem menekülhetek meg, ott égek el, elevenen abban az átkozott házban.”
“Én a tengerparton simogattam Álvarot – suttogja Noah és elkéri a whiskys üveget. – De mégsem voltunk boldogok, mert ő egyre a tengert figyelte, s arról beszélt, hogy valami szörnyeteg emelkedik ki a zöldesen sustorgó habok közül és ha nem futunk el, hamarosan elevenen fal fel bennünket El akartunk rohanni, de meg sem tudtunk mozdulni, tehetetlenül, egymáshoz tapadva észleltük, hogy a hold arcát felöltő szörnyeteg egyre közelebb kerül hozzánk és szándékai felől nem voltak, nem lehettek kétségeink.”
“Igen, a folyamistent vártam – magyarázza tétován Álvaro és átvéve Noahtól a whiskysüveget, mohón iszik. – Valami miatt ez a szörnyeteg a ravennai ariánus keresztelőkápolna mennyezeti mozaikján lévő folyamistenhez hasonlított, de fokozatosan és megmagyarázhatatlan módon alakult át ezzé a rémséggé! – mutat megvetően a bálvány felé, s arca eltorzul a visszafojtott dühtől. – Mert ez úgy látszik mindenütt ott van!…És igenis, igaza van a lánynak – simogatja Noaht –, szándéka egyértelmű volt, nem lehetett félreérteni, igenis fel akart zabálni. Ez teljesen egyértelmű volt, kétség se férhetett hozzá. És mi meg sem bírtunk mozdulni, pedig tudtuk futni, rohanni kellene, minél messzebb a hullámzó tengertől és a közeledő szörnyetegtől…”
“Ez nem lehet – ámul el Lídia. – Mi is ott voltunk Ricardoval a keresztelőkápolnában, fehér ruhában, annyira valószerű volt az egész, hogy még az olvadó sztearin jellegzetes, semmi mással össze nem téveszthető szagát is éreztük és…”
“… és a kupolamennyezet híres freskóján – veszem át a szót –, a Jézus baloldalán lévő Jordán folyóból kiemelkedő, sással, náddal övezett, fején vízililiom koszorút viselő folyamisten hirtelen alakult át a hold arcává. Annyira iszonyatos volt, hogy magamhoz tértem, Lídia már hamarabb visszajött a révületből, amelyet ez a szörnyeteg bocsátott ránk – mutatok megvetően a mozdíthatatlan kőarcra –, s amikor látta, hogy delirálok, magamhoz térített. Döbbenten láttuk, hogy ti sem vagytok magatoknál, hogy nyitott szemmel bolyongtok valahol, emlékeitek labirintusában, éreztem tennem kell valamit, erőt merítettem a báró úr elszántan megfeszülő arcából is, aki láthatóan nem adta meg magát, küzdött a minket lenyűgöző erővel, ezért hogy minél hamarabb magatokhoz térjetek, teli torokból énekelni kezdtem…Hogy falsul? – nézek vigyorogva Álvarora. – De hát nem vagyok egy Toscanini…”
“Én a magam részéről hálás vagyok neked, kedves Ricardo – törli verítékező arcát Bernardo Soarez és nyeli a vizet. – Én a főnökömmel vitatkoztam, ezzel a pofátlan, brutális vadállattal, ezzel a műveletlen barommal, aki azt is állandóan számon kérte, ha késtem tíz percet…”
“Mi a holdban voltunk a családdal – suttogja remegve Titi, ha lehet még közelebb húzódik Pomarehoz s elkérve Álvarótól a whiskysüveget, mohón iszik. – Raktuk a tüzet, hogy ne fázzunk.”
“Szörnyű hideg van odafent a holdban – suttogja Pomare. – Hálás vagyok neked, doktor, hogy az éneked magamhoz térített. Lehetséges, hogy megfagytam volna, ha továbbra is ott maradok, pedig kitartóan raktuk a tüzet…”
“Mi a versed címe – fordulok érdeklődve a lassan megnyugvó Borges felé. – Mintha olvastam volna már valahol…”
“Quiroga generális hintón hajt a halálba! – válaszol Borges és szomorúan néz rám. – Olyan szép volt Beatríz, de tudtam, ha vele maradok, már soha többé nem találok vissza az életembe. Ott maradok vele, a sikátorban, az idő egy másik dimenziójában, s most, hogy magamhoz tértem igazán nem tudom nem az lett volna-e jobb, ha ott maradok…”
“Hogyan is végződik vers?”
Borges sóhajt, iszik egy korty vizet s engedelmesen kezdi el mondani, kissé dallamosan, mintha énekelne:

“A halott, halhatatlan, gyalogos ködalak
megjelent a pokolban, ahogy rendelte Isten,
mögötte árva lelkek, emberek és lovak
a parancsára várva, vérben és összetörten.”

 “Ki volt ez a generális? – kérdezi érdeklődve Soares. – Mintha már hallottam volna róla.”
“Egy argentin hős – legyint Borges s a hold arcára mutat, amely egyre ijesztőbben sötétül el, s előtte ott vibrál az az alaktalan, félelmetes, nyugtalanító valami. – Úgy érzem, készül megint valami kis mókára a teremtménye, Mester!…”
“Hány óra?” – kérdezi érdeklődve Tejve.
“Fél öt – nézi meg az óráját Álvaro és elképedten bámul ránk. – A teremtményei kedves kis mókája – ismétli meg Borges kifejezését s tehetetlen dühvel és mérhetetlen utálattal pillant a mozdulatlan, komor kőarcra – több mint négy órát tartott. Elképesztő. Mi ebből megint alig érzékeltünk valamit…”
“Hogyan? – értetlenkedik Soares. – Ezt honnan veszed, kedves barátom?”
“Mert akkor kezdődött az egész – magyarázza a halott sápadt Lovecraft –, amikor a kedves Lídia arról beszélt, hogy Európában ilyenkor kondulnak meg a harangok!…”
“Tehát délben – vonja le a következtetést, kedvetlenül Tejve. – Tehát több mint négy és fél órát voltunk ennek az alaktalan, lebegő, vibráló valaminek a fogságában, ha maguknak jobban tetszik hipnotikus erejének a hatása alatt. Ez az idő valószínű elég volt a láthatatlan lénynek, vagy lényeknek, hogy megtudják pontosan kik is vagyunk mi.”
Elképedten, döbbenten, kissé ijedten meredünk egymásra.
“Hiszen mi – mondjuk Crossal és Borgesszel, egymás szavába vágva – perceknek érzékeltük az egészet…”
Hirtelen hatalmasat dördül az ég, s valahonnan fekete felhők tűnnek elő, ott gomolyognak az előbb még kökénykék égen.
“Menjünk – áll fel Lovecraft. – Nem maradhatunk tovább. Ki tudja mire készül? – mutat a bálvány fele. – Esetleg majd még visszajövünk, de most sürgősen tűnjünk el innen, ha ugyan még szabadon elmehetünk?…”
A legyek eltűnnek, feltámad a szél, kapkodva szedjük össze szétdobált dolgainkat, idegesen, türelmetlenül csomagolunk.
“És a háromszögek ? – mutat Borges a jelképeinkre. – Elvisszük, vagy itt hagyjuk őket ajándékba a mérhetetlen véneknek? Nagyon fognak őrülni neki. De akkor se lenne helyes elvinni...”
“Hát nem – sóhajt Lovecraft. – Még félreérthetnék!…”
“S az ajándékot – vigyorog Borges – azért mégsem illik visszavenni…”
 “De teljesen eláznak – nézi művét sajnálkozva Álvaro. – Az eső lemossa róluk a kék festéket. S a szél is elsodorhatja őket…”
“De a háromszögforma megmarad – legyint Tejve. – Egyébként sincsen már sok értelme. Induljunk!”
Felemelkedünk és sietve indulunk el a fák között kanyargó ösvényen.
Ahogy visszafordulva elbúcsúzom a hold arcától, úgy tűnik mintha gúnyosan vigyorogna.
 Már mélyen benn járunk az erdőben, amikor az első vízcseppek szétporlanak az arcomon.
Hirtelen, átmenet nélkül kezd esni az eső. Egy nagy kenyérfa alá húzódunk.
“Engedett elmenni – suttogja Search. – Vajon miért?”
“Várjuk meg a végét – dünnyögi Tejve, maga elé meredve. – De tudnotok kell, valamiképpen már bennük van és velünk is marad. Nem szabadulhatunk meg tőle többé soha…”
“Ölelj magadhoz. Fázom – simul hozzám Lídia. – Lehet fel kellene vennünk az edzőruhát…”
“Teljesen mindegy – dünnyögi Álvaro. – Pillanatokon belül ronggyá ázna úgyis.”
“Én azt mondom menjünk tovább – emelkedik fel Pomare. – Ez az eső egyhamar úgyse áll el, s a sárban még nehezebben fogunk tudni járni…”
Elindulunk.
Az orrunk hegyéig sem látunk az esőfüggöny eltakar mindent, de Pomare úgy megy elől mintha egy láthatatlan fütty vezetné, láthatólag behunyt szemmel is eligazodna az erdejében. Otthon van!…
Elérjük a kis patakot, amelyik most hitetlenül megduzzadva, sárgán hömpölyög, derékig, mellig érő vízben egymás kezét fogva bukdácsolunk át.
Megisszuk, testvériesen elosztva az utolsó üveg grappát is, már vizünk és teánk is alig maradt, a vizes banánokat majszoljuk, a szendvicsek is teljesen eláztak, el kell dobni őket, csak most érezzük, hogy milyen éhesek vagyunk.
“Ami nem is csoda – vigyorog Cross. – Egész nem semmit nem ettünk, egyszerűen elfelejtettünk enni…”
Egyre nehezebben haladunk, a bokáig térdig, érő sáros vízben nehéz az előrehaladás, de nem adjuk fel, tudjuk minden perc múlva még nehezebb lesz, kitartóan emeljük a lábunk, de mégis egy örökkévalóságnak tűnik amíg észreveszem a házam.
“Jót fog tenni egy forró fürdő – mondom. – Először Lovecraft és Borges, Soares és Tejve fürdik. Majd Cross, Search s mi – nézek Álvarora. –A forró víz jót fog tenni. Addig a lányok készítenek valamit ebédre, eszünk, s utána megbeszéljük ezt az egészet. Valószínű, ahogyan ígérte Fernando is meg fog jelenni, lehet Márió is, de azt hiszem most már elkerülhetetlenül meg kell idéznünk Crowley angol mágus szellemét, akinek földi vonulása oly megmagyarázhatatlan hirtelenséggel fejeződött be a pokol szája nevű borzalmas hely mellett, egészen egyszerűen eltűnt, semmivé foszlott…”
Ahogy sárosan és vizesen megérkezünk a ház elé, s tocsogva megyünk fel a lépcsőn és benyitunk, a lányok sikoltva fogadna. Tehura a nyakig sáros Soares, Vaitua Cross és Morau Search nyakába veti magát, ölelik-csókolják az ázott férfiakat.
“Hát éltek! – dadogják – és mi még azt hittük, hogy elveszejtett benneteket az a gonosz bálvány. Naponta többször s imádkoztunk értetek!…”
“Ezt tanúsíthatom – bólint Guedes szó nélkül tölti a whiskyt s adja kezükbe a poharakat. – Már el sem tudtuk gondolni mi lehet veletek, főként akkor kezdtünk komolyan félni, amikor minden előzmény nélkül kitört a vihar. Éppen a tengerben fürödtünk, a nap tombolt, aztán egyik pillanatról a másikra cápa alakú, fekete felhők falták fel a napot és ömleni kezdett az eső. De szó szerint!…Mintha meghasadt volna az ég. Amíg berohantunk a házba, már pocsolyák voltak az udvaron, most víz van a ház körül…”
“És António – kérdezem érdeklődve. – Hogy van?”
“Rosszabbul lett délre – magyarázza a sápadt Guedes. – Pauline elhívta a francia orvost, aki megvizsgálta, hümmögött, gyógyszert adott be neki és azóta is ott ül,  Paulinennel együtt az ágya mellett. És ti milyen szerencsével jártatok? Sikerült-e megfejteni a hold arca rejtélyét?! Hogyan végződött a kaland?
“Hosszú történet. Mindenesetre, amint láthatod – mutatok magunkra –, alaposan eláztunk…Ha érdekel milyen egy trópusi eső, tégy egy munkalátogatást a valóságba. A fürdő és a vacsora után majd részletesen elmeséljük. Lehet, hogy ismét jön Fernando, hiszen emlékszel, megígérte…Érdekli, hogy mi történik velünk…Akkor az első csoport, Lovecraft, Borges, Tejve és Cross mehetnek is fürödni – iszom meg a whiskymet –, ti pedig drágáim – fordulok a konyhaajtóban álló vahinék, Vaitua és Morau felé, készítsetek valamit vacsorára, mert mi ma még nem ettünk, csak banánt.”
“Segítünk mi is” – mondja Titi és betámolyog a konyhába. Noah is követi.
Lovecraft, Tejve, Borges és Soares, nagy nedves nyomokat hagyva maguk után mennek felfelé, Tehura követi imádott tanéjét...
“Én majd megfürdetlek, drágám” – suttogja és elpirul.
Soares bevárja s összeölelkezve mennek felfele.
“Mit csináltatok egész nap? – simogatja Cross Vaituát. – Történt valami említésre méltó.”
“Nagy volt a hőség – válaszol a lány csendesen. – Fürödtünk a tengerben, szedtünk gyümölcsöt. A pincébe nem mertünk lemenni.”
“Majd lemegyünk mi – simogatja Search a hozzá bújó, örömében pityergő Moraut. – És megfogjuk a papagájt.”
“Én pedig írtam!” – húzza ki magát Vicente Guedes és a szemembe néz.
“Ennek szívből őrülünk – kortyol Álvaro is a whiskyjéből. – Ezt várjuk tőled, kedves Vicente, mi a testvéreid, a barátaid, költő-és írótársaid, akik szeretünk.”
“Hát nem tartotok gyávának?”
“Miért tartanánk? –Nevetek. – Neked elment az eszed?”
“Hát hogy nem mentem veletek.”
“Pauline-nak volt igaza – mondja csendesen Lídia. – Nekünk sem volt ott semmi keresnivalónk. S szinte ráfáztunk a kíváncsiságunkra. Az a hely veszélyes és teljességgel embertelen.”
Guedes némán bámul ránk, nem mer kérdezni semmit.
Körülöttünk tócsává nő a víz, amint rendületlenül csöpögünk, a praktikus Morau száraz törülközőket nyújt át nekünk, s egy felmosóronggyal törülni kezdi a padlóról a vizet
Álvaro sörösüvegeket vesz elő a hűtőből. – “Kiszáradtam ebben az átkozott esőben” – vigyorog és felénk nyújtja az üvegeket.
Lídia is, én is, Search is mohón isszuk a sört.
“Ne bánkódj testvér – vigasztalja Search a hallgató, sápadt Guedest. – Nem veszítettél semmit, s hogy egészen pontosan mi történt vagyis pontosabban mi is történt szerintünk, mert lehet, hogy egészen más is történt, majd este megtudod. Ne légy türelmetlen…”

13. A mutánsok

Később, miután Borges és Tejve befejezik a fürdést, s felváltja őket Cross és Search a vahinéikkal, megjelenik a lépcsőn a francia orvos. Kissé megdöbbenve bámul ránk, nem lehetünk valami szívderítő látvány.
“Köszönöm, hogy eljött – üdvözlöm –, s nézze el, hogy ilyen ázott állapotban vagyunk. De a zuhogó esőben voltunk kénytelenek hazajönni…”
“Nem lehetett valami kellemes…”
“Nem volt az!…Mi van a barátommal?…”
“Alszik – mondja a francia orvos és leül. – Az utazás is megviselhette, az izgalmak, s az itteni klímához is még akklimatizálódnia kell…”
“Iszik egy whiskyt velünk, doktor úr?”
“Igen – bólint a francia és rágyújtva figyelmesen nézeget bennünket. – Tehát igaz – jegyzi meg elégedetten és kortyol poharából. – Elmentek a bálványhoz.?!”
“Túléltük – nevet Álvaro, kivillantva vakítóan fehér fogait. – Igaz, hogy nem volt könnyű…”
Röviden összefoglalom kirándulásunk történetét, a francia orvos elképedve hallgat.
“S én még azt hittem, hogy a maorik szokásos túlzásra való hajlama, legendaépítő tehetsége magyarázza bele, ebbe a ki tudja mikor és kik által készített kőfejbe, a sátáni tulajdonságokat, amelyeket, hiszen egyszer én is láttam, sajátságosan démonikus, ijesztő kinézése is kiválthat. De hogy szuggerálta volna magukat, hogy négy és fél órát magukon kívül voltak, hát ha nem Ön mondaná, kedves Ricardo, nem is hinném el…Éreznek valami fájdalmat!? Fáj-e a fejük, szúr-e a mellkasuk, a hátuk? Ha bármi történik, azonnal küldessen utánam és jövök…Ez nem vicc, drága barátom, csodálkozom, hogy ilyen könnyedén veszik, mintha egyáltalán nem is történt volna semmi magukkal…”
Kiissza poharát, szertartásosan kezet csókol a köpenybe burkolózó Lídiának, kezet ráz Álvaroval és velem, kifeszíti hatalmas fekete esernyőjét és kilép az esőbe. – “A kocsimig eljutok valahogy” – szól vissza a válla fölött és eltűnik.
Lovecraft és Soares is kiabálnak, hogy befejezték, mehetünk.
Álvaro Noahval, tűnik el az egyik gőzölgő fürdőszobában.
Én Lídiával lépek be a másikba.
“Na végre – sóhajt Lídia és ledobja köpenyét, meglepődve látom, hogy alatta meztelen. Lehajol, kimossa, kisúrolja a kádat és megengedi a vizet. – Na gyere – húz magához és szája mohón tapad a számra. – Egy forró fürdő mindenképpen jót fog tenni…”
“De azért jó volt Ravennában, az ariánus keresztelőkápolnában – mondom, miközben ő önfeledten ringatózik az ölemben, s a gőzben kihívóan csillog zöld szeme. – Csak az volt borzalmas, amikor a Jordán folyóistene átalakult a bálvánnyá…Ez azt jelenti, hogy képesek voltak belépni az emlékeinkbe…”
Aztán hosszú percekig nem szólal meg, lehunyja szemét, érzem, hogy össze - összerándul, majd felsikolt és kienged magából.”
“Az orosz tiszttel jobb volt?” – kérdezem.
Bosszúsan néz rám. – “Ez most nem volt fair – suttogja. – Én is kérdezhetném, hogy hogyan volt Noahval, de nem kérdem. Más volt.”
“Bocsáss meg – kérlelem. – Butaság volt megkérdezni…”
“Eljutunk mi még Ravennába?” – kérdezi és sóhajtva simogatja a hátamat. – Vagy Velencébe?”
“Miért ne jutnánk? Borges már vett egy jachtot, jövő héten hozzák Pedróék, tudod, az argentin tengerészek, akikkel elsüllyedt gályákra vadásztunk, de már most van annyi pénzünk, hogy léghajót vagy akár repülőt is vásárolhassunk – nevetek és elnyújtózom a forró vízben. – S ha a kirándulásunk sikerül, s megtaláljuk az elsüllyedt holland hajót, bank számlánk csak növekedni fog…”
“Én azt hittem, többé nem mozdulunk el erről a szigetről – mosolyog Lídia és beszappanoz. – Azt hittem, hogy életünk végéig itt maradunk…”
“Azért még én is szeretnék utazgatni – nyugtatom meg. – Tavasszal elmegyünk Itáliába.”
“Sietnünk kell – suttogja Lídia. – Háború lesz, Ricardo. Te mostanában mással voltál elfoglalva, nem követted az eseményeket, de hidd el, a háború elkerülhetetlen. Hitler törleszteni akar Trianonért, az angoloknak és a franciáknak, s Mussolini a szövetségese. S akkor még ott van a kiszámíthatatlan bolsevik vezér is…”
“Tavasszal elmegyünk – ígérem és most én kezdem szappanozni a testét. – Csak azt nem értem, hogy te hogyan tértél olyan hamar magadhoz.”
 “Amikor elindultatok Pomareval, ideadtad a varázstükört. Nem emlékszel? Ott volt a zsebemben, pontosan a szívem fölött, s megvédett!…Így csak egy kissé aléltam el, nyöszörgésedre azonnal magamhoz tértem, de így is időbe került, amíg vissza tudtalak hozni téged is.”
“Hol a tükör?” – kérdezem izgatottan.
“A köpenyem zsebében – nyugtat meg. – Bebugyoláltam egy kendőbe, hogy nehogy valami sérülés érje.”
Felemelkedik, kilép a kádból és köpenye zsebéből előszedi a zöld kendőbe burkolt tükört, kibontja és a kezembe adja, de a fekete üveg elhomályosul a gőzben.
“Majd a szobában megnézem” – mosom le magam, s már lépnék ki a kádból amikor megkér, mosnám meg a haját.
Visszaülök s elkezdem.
Szerelmünk havában vallotta be, ez nála a szerelem és a bizalom legfontosabb jele, soha senkinek még eddig nem engedte meg, hogy megmossa a haját, még az édesanyjának sem.
Dörzsölöm, majd tiszta langyos vízzel öblögetem, közben masszírozom a tarkóját és a fejét.
Megelégedetten szuszog.
“Köszönöm, kedvesem – mondja és megcsókol. – Olyan fáradt vagyok, hogy egyedül nem boldogultam volna, még a karom is alig bírom felemelni.”
Megtörülközünk, magamhoz veszem a zöld kendőbe visszacsomagolt fekete tükört, s fürdőlepedőkbe burkolózva megyünk a szobánkig.
Az ablakot előrelátóan becsukta valaki, elég fülledt a levegő.
Amíg én kitárom, s a ventilátorokat is bekapcsolom, Lídia megtörülgeti a tükröt és leteszi a déli asztalkára, a fekete és a fehér gyertya közé, s az ajtóhoz sétálva leoltja a villanyt, majd szertartásosan gyújtja meg a gyertyákat, s tiszta kendővel dörzsöli hatalmas vörös sörényét, amelybe annyiszor temettem már az arcom…
Egymást átölelve hajolunk a tükör fölé, az antracit felület azonnal vibrálni kezd és váratlanul megjelenik a hold arca, valamiféle ködalakok gomolyognak előtte.
“Elképesztő – suttogom. – Úgy működik, mint egy kamera.”
Három lépéssel elérem az ajtót, kinyitom lerohanok az első emeletre és beleütközöm Searchba.
“Gyere – mondom neki lihegve –, gyere drága Alex, ezt látnod kell.”
“De mit? Mit kell látnom?! Mi dúlt fel ennyire? Mitől vagy ilyen izgatott? Történt valami?””
“Hiába mondanám, úgyse hinnéd el. gyere, ezt látnod kell.” – vonszolom magammal s elégedetten észlelem, hogy nála van a fényképezőgép.
Döbbenten nézi a mozdulatlan, komor bálványt a fekete tükörben és az előtte libegő ködszerű lényeket, mert a tükör pontosan mutatja, hogy nem egyetlen alaktalan tömegről van szó, hanem többről és igenis van alakjuk, bizarr, félelmetes, félig hüllő, félig madár, félig pók, de leginkább mégis polipszerű lények.
Előkapja a gépét és készít néhány felvételt a tükörbeli képről, különböző szögekből. Villan a magnézium, vakító fény önti el a tükört, de a kőarc nem tűnik el. – “Azonnal elkezdem előhívni a fényképeket – dadogja. – Ez hihetetlen drága Ricardo, ez elképesztő…”.
A tükör villámlik egyet s egyetlen pillanatra láthatóvá is tesz egy félig hüllő, félig madártestű, mérhetetlen gonoszságot árasztó pók-szerű szörnyet,
Search ezt is lefényképezi, a vakító magnézium villanása kimerevíti a hüllő és madártestű lényt, majd nagyon villan és kihuny, de kihuny a tükör is, eltűnik a bálvány, s a fura, levegőben lebegő, rémes alakok is.
“Akkor én megyek a sötétkamrába! – dadogja Search és kirohan a szobából. – Egyetlen pillanatot sem várok…”
Elfújom a gyertyákat, letakarom a tükört.
“Öltözz – kérem Lídiát. – Együnk már valamit, mert éhen halok…”
“De hátha mutat még valamit – öltözik Lídia engedelmesen. – Hosszú fehér pelerint ölt, alatta kedves szép itteni szokása szerint teljesen meztelen – Te nem vagy kíváncsi…”
 “Éjszaka, a rituálé szerint idézzük meg a helyet – bújok rövidnadrágomba s egy fehér pólót húzok fel –, akkor talán majd többet is megtudhatunk, ezt akkor rögzíthette, amikor téged védett az idegen lények szuggesztív erejétől. Érted már?…És sikeresen védett meg, mert hamarabb magadhoz tértél, s magadhoz térítettél engem is, én pedig a többieket…Ha nem lesz nálad a tükör, ki tudja magunkhoz tértünk volna-e egyáltalán?! Ki tudja, ki tudhatja mi történt volna velünk?!”
Belecsókolok a nyakába, nevetve tiltakozik.
“Ne csináld ezt. Tudod, hogy csiklandós vagyok.”
Előre engedve lépek ki az ajtón, lefele menet bekukkantunk Mora szobájába. Barátom nyugodtan alszik Nincs szívem felébreszteni.
A többiek már ott ülnek az asztal körül, Titit és Pomaret kivéve, ők most vonultak el fürdeni.
Noah hideg húst, sajtot, vajat, dzsemet, gyümölcssalátákat, sült halat, osztrigát rak az asztalra.
“Vörösbor még van – kérdezi halk hangon Lovecraft. – Most innék egy pohárral…”
“Ha nincs lemegyünk – fogadkozik Álvaro. – Legfeljebb megfogjuk a beszélő és gúnyosan röhécselő papagájt. – Mondjátok nem félünk…”
“Nem félünk – nevetek –, de lemenni sem kell Az este hoztunk fel még egy pár üveggel. Nem emlékszel?”
Álvaro kétkedve nyitja ki a hűtőajtót. – “Itt csak egri leányka van! – csettint és az asztalra tesz egy üveget…”
“A vörösbort nem a hűtőben tárolják – vigyorog Borges. – Hanem a kamrában. Ennyit még egy elfuserált futurista költőnek is tudnia illene…”
Kimegy a konyhába és diadalmasan tér vissza két üveg Rajna menti vörössel. – “Döntsék el hölgyeim és uraim ki milyent akar, vöröset-e vagy fehéret” – és töltöget, szakavatottan, mint egy főpincér.
“Hol van Search?” – néz szét.
“A sötétkamrában – mondja Morau. – S nem szabad bemenni, mert a fény…”
“Mit csinál ott?”
“Hívja elő a fényképeket – magyarázom. – Tudni akarjuk, látszanak-e a nyomok? Vagy csak szuggesztió volt ez is, sajátságos illúzió…”
“De miért ilyen sürgős?”
Elmondom mit láttunk a fekete varázstükrömben.
Elképedten hallgatnak.
“Szóval madár és hüllő alakúak?” – néz rám megdöbbenve Lovecraft s kezében megremeg a pohár, néhány csepp vörösbor is kicseppen.
“Mutánsok. S van bennük valami pókszerű is…valami polipszerű is…Ettől olyan félelmetesek, olyan ijesztően idegenek…”
“Egyet szinte megmutatott a tükör – meséli Lídia. – Aztán villogni kezdett és elsötétült. De így is ő mentett meg minket.”
“Kicsoda?” – döbben meg Tejve.
“A varázstükör! – magyarázom. – Amikor lemerültünk Pomareval, odaadtam Lídiának, betette a blúza bal zsebébe, a szíve fölé, ezért ő viszonylag kevés ideig alélt el, nagyon hamar magához is tért, sokáig harcolt az őt lenyűgöző, idegen akarat ellen, de sikerült ellenállnia, sőt visszahozott engem is és én ébresztettelek titeket. Mindent mesterünk Alberto Caeiro varázstükrének köszönhetünk!…Ha nincs Lídiánál a tükör, ki tudja, magunkhoz tértünk volna-e egyáltalán? Ki tudja mi történik. Most is ott aludhatnánk az esőben…a fák között…”
“De miért hoztad magaddal a varázstükört? – kérdezi megdöbbenve Cross. – Vagy mindig hordozod magaddal?”
“Nem – ingatom a fejem. – Soha nem viszem sehova magammal. De most, hajnalban, amikor kiléptem volna szobánk ajtaján mintha hangot hallottam volna, vigyél magaddal, hihetetlen, tudom, de mintha megszólalt volna a tükör. Rossz előérzetem is volt, hát az ingem zsebébe süllyesztettem. Lídiának akkor adtam oda, amikor lemerültünk Pomareval, s nem kértem vissza akkor sem, amikor, órák múlva visszatértünk, egyszerűen megfeledkeztem róla, úgyhogy Lídiánál maradt…Érdekes módon ő is blúza bal zsebébe tette, a szíve fölé. És ez volt a szerencsénk, higgyétek el.”
“Szóval léteznek – füttyent Borges. – És szemük van?”
“Ennyire nem tudtuk megfigyelni…”
“De talán látszani fog a fotográfián! – bizakodik Lídia. – Nem volt időnk aprólékosan megfigyelni, de én úgy láttam, hogy van. De a fotográfián minden bizonnyal látszani fog!…”
“Milyen fotográfián – mered ránk elképedten. –De hiszen Alex, csak a nyomaikat fényképezte.”
“De a tükörbeli képekről is készített fényképet – mondom diadalmasan. – Nála volt a gép. S egyszer, pillanatokra egy példány megmutatkozott a maga valóságában, félig hüllő, féli madár, de van benne, ismétlem valami pók vagy polipszerű is. Mindenestől félelmetes és ijesztő. Ugyanaz a gonoszság árad belőle, mint a bálványból. Ezeknek mind jöhettünk mi a kék háromszögeinkkel?!”
“Hol van az a híres tükör? – érdeklődik Lovecraft s kortyol borából. – Megnézném közelebbről.”
“Majd később – nyugtatom meg. – Most megvacsorázunk, s azonnal mehetünk is a könyvtárba, mert jön Fernando…”
“Mi most sem lehetünk jelen? – kérdezi majdnem egyszerre Lídia és Noah és elpirulva pillantanak egymásra. – Minket továbbra is kitiltanak a szeánszról, mi ma este sem láthatjuk soha meg a mestert? Nem hallgathatjuk őt?”
“Nem – ingatja a fejét sajnálkozva Álvaro. – Csak megijedne, fölösleges zavart keltenétek a jelenlétetekkel,”
“De megkérdezzük tőle?” – mondom megnyugtatóan.
“Mit? – hökken meg Lídia. – Mit kérdeztek meg?”
“Hogy akar-e látni titeket? Akarja-e látni azokat a hölgyeket, akiket mindenkinél jobban szeretünk a világon?”
Még a vacsora befejeződése előtt diadalmasan jelenik meg Search.
“Látszik – kiáltja, ledübörögve a lépcsőkön. – Látszik a teremtménye, kedves Mester – fordul Lovecrafthoz. – Ami azt illeti nem nyerne szépségversenyt.”
“És a nyomok? – türelmetlenkedik Borges. – Mi van a nyomokkal? ”
“A nyomok is? – kérdezi idegesen Tejve. – A nyomaik is látszanak?”
“Igen – kezd enni Search. –Azok is, amelyek között ott hever Ricardo fekete szemüvege…Most száradnak a képek, mindjárt meg lehet tekinteni. De érdekes az is, ha nem is olyan tisztán mint a varázstükör mutatta képen, de a kőfejről, délben, meg az ájulásunk előtt készített fotográfiákon is látszanak a vibráló, foszforeszkáló, számunkra alaktalannak tűnő lények körvonalai. Valamifajta mutánsnak tűnnek, a madár, a hüllő, a polip és a pók furcsa, mamut keverékének. Azért is olyan ijesztőek, mert mi még elképzelni sem tudtunk ilyen lényeket…Szárnyaik vannak, de csápjaik is, sok csápjuk és a lábaik karmokban végződnek, de erről nyomaik alapján is fogalmat alkothattok…Elképzelni sem lehet ilyen alakzatokat. Nem földi teremtmények, az biztos.”
“A Mester szerint – mosolyog Borges – az univerzumból röpültek ide, még akkor amikor a földet az antarktiszi csillagfejű, szárnyas öregek lakták. Gondoljátok csak el, milyen erősek és szívósak lehetnek, ha űrhajó nélkül át tudták repülni a világmindenség elképzelhetetlenül távoli tereit…kibírták a kozmosz elképzelhetetlen hidegét. Én nem is tudom…”
“Vajon honnan jöhettek? – fordul Search érdeklődve a komoran hallgató Lovecraft felé. – Van valami sejtése?”
“Van – bólint az amerikai. – Tőlünk több száz fényévre lakhattak, valahonnan a Lant csillagkép valamelyik napjának bolygójáról jöhettek…Hogy mi késztette őket gyors, már-már menekülésszerű távozásra és miért választották pontosan a földet, nem tudom. De itt városokat és furcsa kúp alakú, ablaktalan épületeket emeltek maguknak. A dicső faj képviselői már itt találták őket s egy idő után, mivel képtelenek voltak kapcsolatba lépni, harcba keveredtek velük és száműzték őket a föld méhébe…”
“De utána mégis ők győztek – sóhajt Search. – Csak azt nem értem, miért ragaszkodtak ennyire a földhöz? Miért nem repültek tovább?”
“Kérsz egy kis bort? – érdeklődik Cross. – Igazán megérdemled…Kiszáradhatott a szád a sötétkamrádban!”
“Fehéret, ha lehet. Magyar leánykát. – csillan fel a szeme és felém fordul. – Ti bizonyára abban az Egerben is voltatok, Lídiával, amikor meglátogattátok Drakula kastélyát.
“Nem voltunk. Eger Magyarországon van, Erdély pedig, a trianoni döntés óta Romániához tartozik – magyarázom türelmesen. – A románok és a magyarok sem tudják eldönteni, hogy a hírhedett Drakula gróf tulajdonképpen magyar volt-e vagy román? ! Ezt már maga a jeles szerző sem tudta eldönteni, hiszen utalásaival az őrületbe kergette a kutatókat. Román grófok ugyanis nincsenek, csak hercegek. Annál több viszont a magyar gróf, Transsylvaniában is…Sokan egy havasalföldi fejedelmet tekintenek Drakulának, akinek előneve karós, mivel nagy előszeretettel húzatta karóba az ellenfeleit…De neki valószínűleg semmi köze nincsen a sötétség rettegett fejedelméhez, a jelző, amit hozzá társítottak egy román szó: drác, ami ördögöt jelent. A vámpírokról szóló legendák, csak az ő halála után kétszáz esztendővel jelennek meg a mai Szerbia területén...”
“Egészségetekre – emeli fel poharát Search és iszik. – De a leányka finom!” – csettint a nyelvével.
Borges belép a könyvtárba, az Enciklopédia Britannia egyik kötetével tér vissza, kiderül, hogy ez az Eger, nemcsak fehér és vörös boráról nevezetes.
“Méghozzá az itt termesztett speciális vörösbort bikavérnek nevezik – mosolyodik el Borges. – De híres a váráról is, a melyet a hős magyarok a tizenhatodik században, a török előretörések idején, már Mohács után, ahol a magyar seregek súlyos vereséget szenvedtek és az ország szabad prédája lehetett a szultán hadainak, kitartóan védelmeztek, s a túlerőben lévő török hadsereg nem is tudta elfoglalni…”
“Egy ideig – legyint Álvaro. – Azután elfoglalták. Így megy ez!…Egész Európát lerohanhatták volna, ha nem olyan mérhetetlenül korruptak és ostobák.”
“Magyarország akkor három részre szakadt, Erdély, Drakula székhelye önálló magyar fejedelemséggé lett, a történelmi Magyarország egy részén a török, a másik részén a Habsburgok uralkodtak. Ráadásul a magyarok vallásilag is megoszlottak – magyarázza Borges. – Nem lehetett könnyű magyarnak lenni…”
“A képek mikorra száradnak meg? – kérdezi türelmetlenül Lovecraft. – Már szeretném látni őket.”
Felállunk, átvonulunk a könyvtárba.
“Menjetek a dohányzóba, ha leszedtétek az asztalt – szólok vissza. – S bármi történik, nagyon kérlek, ne zavarjatok….”
“És António? – érdeklődik Lídia. – Ő sem lesz jelen?”
“Menj fel, nézd meg ébren van-e s hogy érzi magát. Ha képes lejönni, kísérjétek le…”
Pauline és Lídia megindulnak fölfelé a lépcsőn, mi elhelyezkedünk az asztal körül, Borges leoltva a villanyt meggyújtja a gyertyákat és leül Lovecraft mellett, egy sarokban álló fotelbe.
Kopogás hallszik, de Lídia csak megnyitja az ajtót, nem jön be, láthatólag nem akar zavarni.
“Alszik – suttogja. – Nem volt szívünk felkölteni!…Olyan sápadt szegény, olyan nehezen lélegzik. Nagyon félek…”
Óvatosan csukja kilincsre az ajtót.
“Heten maradtunk! – sóhajtok lemondóan és két kezem engedelmesen teszem magam elé az asztalra.
“Heten, mint a gonoszok” – teszi hozzá búsan Álvaro.
Úgy üljük körbe az asztalt, ahogy a tegnap: Search, Campos, én, Cross, Soares, Tejve és Guedes, csak most, a hiányzó António helyett Cross kisujja ér az enyémhez, érzem, hogy ideges, mert remeg a keze.
Zárul a kör, komoran meredünk magunk elé.
“Koncentráljanak – kéri suttogva Lovecraft. – Igyekezzenek maguk elé képzelni Mesterük arcát”
A gyertyák fénye meg-meglibben a huzatban s hűvös légáramlat tör be a helyiségbe, ami a tegnap is megelőzte Fernando eljövetelét, jelezve, hogy Pomarenak, amikor a holdi tüzeket rakó öregeikről és a mérhetetlen űri hidegekről beszél, mégiscsak lehet valami igaza. Vajon a mérhetetlen vének nem fáztak, amikor átrepülték az univerzum hihetetlenül hatalmas tereit. Egyáltalán érzékelik ők a hideget, vagy a meleget, vagy függetleníteni tudják magukat mindentől. Lovecraft valahol megjegyzi, hogy a dicső faj rájuk szakosodó tudósai szerint nem is szaporodnak, annyian vannak, amennyien, de nem is kell szaporodniuk, mert gyakorlatilag örök életűek, s csak azért nem halhatatlanok, mert valamikor a távoli jövőben, a föld pusztulásakor ér véget az ő életük is, mert ezt a zöld bolygót már nem hagyják el soha. A tudósok szerint vagy azért, mert időközben elfelejtették a repülés tudományát, vagy azért mert eszükbe sem jut. A mindenség hidegéről ezek a tudósok is beszélnek, noha a dicső faj is űrhajók nélkül bolyongott a kozmoszban, igaz ők, bármikor tudták változtatni alakjukat, bármilyen formát magukévá tudtak tenni, mindenhez tudtak hasonulni, szívósságuk és alakváltoztatási képességük káprázatos volt, de a világűr hidegétől ők is rettegtek. (“Olyan hideg van, hogy még a lehelet és a vizelet is megfagy! – magyarázta egyszer, még barátságunk kezdetén a halász, s vacogni kezdett, már az emlékektől is. – Álmomban jártam ott, hogy beszéljek nagyapámmal és tanácsát kérjem egy fontos dologban és olyan hideg volt, kedves Ricardo, hogy napokig borzongtam utána…Ott minden megdermedés jéggé fagy, doktor, kivéve az érzelmeket, mert az érzelmek nem fagynak meg, a család pontosan úgy szereti egymást, pontosan úgy ragaszkodnak egymáshoz, mint itt lenn a földön, s miközben rakják a máglyákat, mindég ránk gondolnak, hogy velünk mi van, mit csinálunk, sikerül-e a halászat, elég ízletesre sütjük-e a malacokat, a forró köveken, születnek-e gyermekeink, hogy a família megállíthatatlanul, feltartóztathatatlanul és győzedelmesen folytatódhasson a dübörgő időben, az ősi törvény szerint.”)
Magam elé idézem Fernando arcát, de egyelőre nem sikerül, egyre a holdbeli máglya tűnik elém és körülötte toporgó, prémekbe burkolt alakok, majd a hold arcának gazdái, a madár – hüllő – pók - szerű lények, amelyek a vacogtató űri hidegben nem tudják teljesen láthatatlanná tenni magukat csőrük, számtalan csápjuk, hatalmas szárnyaik és öt karomban lévő talpaik szinte vibrálnak a levegőben, s a holdi hóban is jól látszanak jellegzetes, összetéveszthetetlen, bennem rémületet keltő nyomaik
Egy életfogytiglani pillanatra én is ott toporgok a tűz körül, észreveszem az öreg, hajlott hátú, bölcs törzsfőnököt, aki ideérkezésem után olyan szeretettel fogadott és annyit mesélt életformájukról, kultúrájukról és történetükről, feléje fordulok, üdvözölni akarom, de nem tudok megszólalni a hidegtől, és a háta mögött észreveszem a toporgó Fernando Pessoát.
“Te is itt vagy? – akarom kérdezni. – Mind itt vagytok. Szeretnék találkozni Márióval is, ő merre bolyong az éji homályban? És Alberto? És Aleister Crowley? Vele sikerült-e ott, az árnyak beláthatatlan birodalmában találkoznod? Kiderült-e, hogy hová tűnt akkor az ördög szájánál? Elrabolták? Trükk volt az egész? Megtudtad-e pontosan mi történt. Elvégre a világmindenségben semmi sem tűnhet el nyomtalanul, megmagyarázhatatlanul?…”
De hiába erőlködök, nem jönnek ki a szavak a számon, vagy ha igen, azonnal megfagynak és koppanva hullanak a hold havára, fura alakzatokat formálva a mérhetetlen vének nyomai körül.
Ahogy tátogok, hogy kimondhassam a szavakat, hogy feltehessem végre a mesteremnek a kérdéseket, leheletem is azonnal megfagy.
Most olyan csőröm lehet, gondolom elborzadva, mint annak a mérhetetlen vénnek, aki megindul felém.
Üvölteni tudnék az iszonyattól, de meglepve látom, hogy Fernando is és az öreg törzsfőnök is szeretettel, derékból meghajolva üdvözlik a lényt, s mintha, számomra felfoghatatlan, telepatikus módon társalognának is vele. Láthatólag ismerik egymást, sőt kimondottan barátinak mondható a viszonyuk.
Fernando és a törzsfőnök rám mutogatnak, a hüllő – madár - pókszerű mutáns is felém pillant, a félelemtől elborzadva és összerándulva látom végre meg sötétzöld, teleszkóp nagyságú szemét, ebben, gondolom azonnal, nem volt igaza Lovecraftnak ezek igenis látnak, hiszen van szemük, s olyan félelmetesek sem lehetnek, ha Fernando és az öreg törzsfőnök nem retteg tőlük.
Most újra hallom a jellegzetes füttyögő hangot, feltámad a szél, a hatalmas holdbéli máglya lángja derékban hajlik meg, mintha el akarna törni.
“Itt van – hallom az Álvaro hangját. – Megérkezett!”
Újra az asztalnál ülök, bár arcomon még mintha érezném a szélben lengedező hatalmas holdbéli tűz forróságát, egyik kisujjam a Crossét, a másik az Álvaroét érinti, s ahogy fölemelem a fejem, észlelve, hogy újra kellemetlen hűvösség árad el a helyiségben, a gyertyák libegő, bizonytalan fényében meglátom mesterünk, Fernando Pessoa rejtelmes, fekete kabátos, felkiáltójelként magasló árnyát.
Komoran és bizalmatlanul méreget bennünket és egyelőre nem szólal meg.
Kivár.
Élvezi, hogy ő a helyzet ura.
Mindég is ilyen volt, gondolom leverten. Beteges gyanakvása, amely annyi kínos incidenst idézett elő életében és megrontotta kapcsolatait barátaival és az egyetlen nővel is, Ophéliával, aki szerepet játszott az életében, úgy tűnik halála után is megmaradt. Az ember árny alakjában, a szellemvilágban sem változik meg? Tulajdonságai megmaradnak?
Magam sem tudom miért – talán, hogy bosszantsam, vagy éppen ellenkezőleg meghassam? – mondani kezdem egyik gyönyörű versét, amely mindég elbűvölt csodálatos és áttetsző formájával:

“Most császári bánata vagyok annak,
aki voltam, távoli önmagamnak –
saját elvesztett kincsem én vagyok.”

Zavartan hallgatok el, de Álvaro váratlanul segítségemre siet, megérti mit akarok és folytatja a verset:

S az út mentén, mely a Kétesbe lépked,
kis-glóriás napraforgói égnek
az országnak, mely bennem rég halott.” (47)

Pessoa tapsol.
“Megható! – jegyzi meg rekedtes hangján, amely árnyék-létében ha lehet még rekedtebb lett, meg kellene érdeklődnöm, hogy van a cigarettával, egyáltalán dohányozhat-e egy szellem? – Igazán kellemesen érint, hogy nem felejtetek el, kedveseim, hogy mondjátok még sikerületlen, rossz, kopogó, zeneietlen, dilettáns verseimet. Mert egész életem egyetlen csőd volt, egyetlen összefüggő csődtömeg.”
“Ez egyáltalán nem így van! – mond ellent váratlanul és indulatosan Tejve. – Számtalan gyönyörű verset, számos csillogó esszét és szarkasztikusan villódzó vitairatot írtál. Büszkék vagyunk rád, és szeretünk! Ne értékeld le, de ne is sajnáltasd magad. És ne légy szerény, kedves Fernando, igazán nincs mire…”
“Most mégsem azért hívtunk, kedves Fernando – szól közbe Cross, mintegy meggátolva, de legalábbis elhalasztva egy időre, a Tejve és Pessoa között előbb-utóbb úgyis kirobbanó, szokásos vitát –, hogy életed állítólagos csődjéről cseréljünk eszmét, ami így, te is tudod, nem igaz, hiszen voltak fönséges pillanataid is, örömeid és igen, sikereid is, noha te soha nem voltál pojáca, komédiás, aki igényli a tapsot, sőt mindég is csodálattal adóztunk nagyságodnak, a szellem méltóságát képviselted, büszkén és rátartin egy alpári és infantilis korszakban…”
“Inkább tanácsodat szeretnénk kérni, Mester – veszi át a szót Search élénken. – Mert egymás nélkül sötétben vagyunk…”
“A hold arcával kapcsolatban?” – kérdezi kedvetlenül Pessoa és megborzong.
A szobában, ha lehet még hűvösebb lesz, mindannyian dideregni kezdünk, Lovecraftnak és Soaresnek összekoccan a foga.
“Te is tudod – magyarázza Álvaro –, hiszen elmondottuk a tegnap, hogy tervezzük meglátogatni a bálványt, nos…”
“Nos én is ott voltam, engem ezek a maga teremtményei kedves Howard, a maga mérhetetlen vénjei jelenlegi alakomban, hogy is mondjam – húzódik tehetetlen vigyorra a szája, mintha késpenge hasítaná ketté – nem érzékelnek. Ők csak az élő organizmusokat érzékelik. Csak élőlényekre reagálnak. Úgyhogy nyugodtan megfigyelhettem őket, működés közben…Azt is láttam amikor elaltattak benneteket, valószínű ismerik az indiai mágusok által is gyakorolt hipnózis bizonyos formáit…”
“Miért nem avatkoztál közbe, kedves Fernando – szólal meg izgatottan Borges. – Miért hagytad, hogy játszadozzanak velünk?”
“Én nem avatkozhatok közbe – mondja fojtottan Pessoa és összerázkódik. – Ez kifejezetten tilos, de az is igaz, egy idő után megkönnyebbültem, mert akármennyire erősek is, nem tudtak teljesen birtokukba kaparintani benneteket!”
“Miért?” – kérdezi izgatottan Tejve.
“Mert ellenálltál például te is, kedves báróm. Küzdöttél, mint egyik ősünk, egy keresztes lovag, a Szent Sír visszafoglalásakor, akire te, már régen meg akarom vallani, igen emlékeztetsz. Volt egy festmény is róla, gyermekkoromban sokat nézegettem, félelemmel vegyes borzongással, aztán pénzszűkében voltunk és nagymama eladta. Nos, te is ilyen voltál ott, a kőfejjel szemben, félig már elvarázsolva, mint az a lovag-ős lehetett. Harcoltál magadért. Nem engedted, hogy irányítson az idegen akarat. Nem engedted át magad az idegen befolyásnak. S mert Lídia, akinek szíve fölött ott volt a varázstükör, hamar magához tért és bátran, önfeláldozóan, órákig viaskodott velük. Egy hős az a nő, Ricardo, becsüld meg, örülj, hogy találkozhattál vele, őrülj, hogy szeret. Engem például soha nem szeretett így nő, ahogy téged Lídia, aki oroszlánként küzdött érted, értetek. Mondottam, hogy médium. De a tükör is, furcsa s számomra rejtélyes módon megsokszorozta erejét, a mutánsok bizonyára egy idő után megunták a viaskodást, vagy egyszerűen elfelejtették mit is akartak, igen-igen feledékenyek ugyanis, ez a sebezhető pontjuk és Lídia végre magához tudott téríteni téged, kedves Ricardo, te aztán harsányan énekelni kezdtél, a hangod s a dallam, a melódia, úgy egyáltalán a zene mélységesen meglepte ezeket a lényeket, annyira megdöbbentette és nincsen más szó rá meghatotta és elbűvölte őket, hogy pillanatokra elfelejtették álcázni is magukat. Mert képesek láthatatlanná válni, a ti esetetekben erre azért is szükségük volt, mert nem akartak külső megjelenésükkel, meglehetősen rémséges alakjukkal, halálra rémíteni benneteket, hiszen érzékelték, hogy rettegtek tőlük, ezért is válaszoltak, a maguk körülményes módján a tizenkét kék háromszögre, ami – pillant Lovecraftra elismerően – rendkívüli jó ötlet volt, s meggyőzte őket békés szándékaitokról, a kis bálvány-kövecskékkel. S aztán érdekelni kezdte őket, hogy kik vagytok és mit akartok?! Azt rögtön érzékelték ugyanis, hogy mások vagytok, mint a szigetlakók, akik istenként tisztelik őket és áldozatokkal kedveskednek nekik, amin ők derülnek, mert, bármennyire meglepően is hangzik, igen fejlett a humorérzékük és…Tudnak nevetni is. Ezt például elképzeltétek volna róluk?!”
“Mi az a furcsa füttyögő hang? – szól közbe izgatottan Search. – Így kommunikálnak.”
“Így nevetnek – magyarázza türelmesen Pessoa. – Legnagyobb döbbenetemre alaposan megfigyeltek benneteket, anélkül egyébként, hogy közeledtek volna hozzátok, hogy megérintettek volna!…Azt is érzékelték például, nagy meglepetésemre, hogy közöttetek heteronimák és a veletek lévő három férfi és három nő között is különbség van, hogy ti gyakorlatilag átláthatatlanok vagytok számukra, nem tudnak mit kezdeni veletek…Azt viszont külön élvezték, s elismerően adóztak Lídia képességeinek, hogy egy, általuk különben lenézett, megvetett, alacsonyabb rendűnek tartott emberi lény dacolni képes velük, méghozzá egy mágikus tükör segítségével, amit nem voltak képesek birtokolni, sőt az ereje meg is lepte őket, nem tudták ugyanis, hogy micsoda. Ilyesmivel még nem találkoztak évmilliókat kitevő vándorlásaik alatt, vagy ha igen, sajnálkoztak bosszúsan, már elfelejtették. Ha nem zaklatjátok őket, titeket is el fognak felejteni. Honnan van az a tükör, Ricardo? – kérdezi türelmesen s tagadhatatlan érdeklődéssel. Láthatnám?”
“A szobámban van…Még szegény Alberto ajándékozta nekem – suttogom. – Azt mondta mindent megmutat, de vigyázzak vele, ne legyek, mohó és telhetetlen. Egyébként azt is elmesélte akkor, hogy egy alkimista őséé volt, aki személyesen ismerte a híres angol mágust, az Európát szintén bebarangoló John Deet, aki először fordította angolra a Nekronomikont és megfordult Prágában is, II. Rudolf császár udvarában állítólag aranyat is előállítva, varázsolta el a császárt, de mélységesen unta a püspökök bigottságát s az udvari etikettet, ezért tovább ment észak felé és valahol a Balti tengeren tűnt el a vízben, Vinetát igyekezett megkeresni az elsüllyedt balti várost, Észak Atlantiszát…”
 “Badarság – nevet gonoszkodva Pessoa. – Albertonak nem is voltak ősei. Az alkimista az én ősöm volt…Értitek – húzza ki magét dölyfösen. – Az én ősöm…”
 “Azt mondod nem jelentenek számunkra veszélyt? – kérdezi izgatottan Tejve. – Azt mondod van humorérzékük és feledékenyek?! – Láthatólag semmi kedve Alberto Caeiro és Fernando Pessoa állítólagos őseiről vitázni, akik elsüllyedt városokat kerestek az északi tengeren. – Hogy képesek nevetni?! De mi, sajnos csak a mérhetetlen gonoszságot érzékeltük, ami már a hold arcából is árad s elviselhetetlenné teszi a bálványt és környékét…”
“Ez egy védekező mechanizmus, az álcázás része. Még akkor alakult ki bennük, amikor a dicső faj három méteres, leginkább élő oszlopokra emlékeztető lényeivel harcoltak. Ők száműzték a mérhetetlen véneket (akik gyakorlatilag hallhatatlanok és legyőzhetetlenek, semmilyen lény, semmilyen erő, semmilyen fegyver nem bírja elpusztítani őket!) a föld mélyébe, de ott kifejlesztették védekező fegyvereiket, mert ők nem agresszívek, nem támadnak, csak védekeznek és sikerült megdöbbent ellenségeiket, a világ legfejlettebb technikájával és hihetetlen, hatalmas, felmérhetetlen tudással rendelkező dicső faj egyedeit egymás ellen fordítaniuk s végül elűzniük a földről. Ez volt az, amitől rettegtek, hogy telepatikus befolyásuk alá vonják őket.”
“Számunkra tehát nem jelentenek veszélyt?” – kérdezi izgatottan Soares.
“Ha békén hagyjátok őket, akkor nem…Ne foglalkozzatok velük, kerüljétek el a bálványt, éljetek a költészetnek, itt, ezen a gyönyörű szigeten, s ne állandóan olyan dolgokkal foglalkozzatok, amelyek szellemileg, ne tagadjuk, meghaladnak benneteket, gyakorlatilag pedig megoldhatatlanok. Az volt a vágyatok, hogy függetlenek legyetek mindentől, Ricardo és Borges jóvoltából azzá váltatok – mert ebben a világban csakis az lehet szabad és független és az élhet mániáinak, rögeszméinek, mert a líra is, a próza is, az egész költészet az egész irodalom egy fertőző mánia, egy ragályos rögeszme, akinek van pénze!…Használjátok ki és írjatok drága fiaim, írjatok, itt most Reis is, Campos is kiteljesítheti líráját, Soares is végre nyugodtan, gyönyörű vahinéjától dédelgetve fejezheti be a hihetetlenül elnyúló kétségek könyvét, Tejve megalkothatja sztoikus filozófiáját, ajánlom inkább a kínaiakra emlékeztető példázatokban gondolkozz, de te tudod, s kiteljesítheti önmagát a szabad verseiben az avantgárddal kacérkodó Cross és elmélyülhet a kedves Search ezoterikus költészete. És te Vicente – fordul a sápadt, izgatottan remegő Guedes felé –, végre te is kiteljesítheted önmagad, megírhatod a műveidet. Veled különösen igazságtalan voltam fiacskám, bocsáss meg, ha tudsz. Pauline kedves kislány, nagy támaszod lesz ebben az egyre kiszámíthatatlanabbá váló életben. Ne zavarjon hogy bigottan vallásos, ez csak a máz, valójában ő lelkében őrzi a pogány maorik hajthatatlanságát, s isteneként fog szeretni téged. Igyekezz ne visszaélni a végtelen szerelmével és a mélységes türelmével…”
“Igyekezni fogok Mester – dadogja meghatottan Vicente Guedes és az izgalomtól óriási vörös foltok gyúlnak ki az arcán. – Én magam is félresikerült sorsom ajándékának tekintem Pauline-t…”
“Az is – legyint Álvaro. – S ne értékeld le magad állandóan, kérlek. Ezzel csak magadnak ártasz. Az a te bajod, testvér, hogy nincsen önbizalmad!”
“Ő az én fiam – suttogja meghatottan Fernando Pessoa és szeretettel tekint Guedesre. – Ilyen voltam én is, ilyen szerény, soha nem volt önbizalmam…S ezzel, nagyon jól tudjátok, számosan visszaéltek, számtalan megaláztatásban volt részem nekem, Luzitánia legnagyobb költőjének, Camoes egyetlen, méltó utódjának!…”
“Örülök, hogy itt lehetek közöttetek – motyogja Guedes elfogódottan. – A bálványhoz sem mentem velük – fordul Pessoa felé. – Pauline se engedte…”
“Nagyon helyesen – bólint Pessoa. – Semmi keresnivalód nem lett volna ott. Nektek se volt – pillant ránk. – Remélem megértettétek…”
“De nekem sem volt kedvem – magyarázza boldogan Vicente. – Ahogy elmentek, máris elkezdtem írni…”
“Tegyétek mindannyian ezt. António hol van?! – néz szét meglepetten. – Ő már nem is kíváncsi rám. Vagy haragszik, még mindég haragszik azért, hogy az egészségházba utaltattam?! De hát ti tudjátok a legjobban, hogy beteg volt, súlyos beteg…”
“Most is az – szakítom félbe. – Azt hittük infarktust kap, ő sem volt velünk a kiránduláson, ágyban maradt, gyógyszereket, nyugtatókat adtam neki, hogy pihenjen. Az utazás, a velünk, majd a veled való találkozás is megviselte, a hold arcának rejtélye is, s úgy tűnik idő kell, amíg Tahiti rendkívüli éghajlatához alkalmazkodik. Amíg akklimatizálódik az amúgy is legyengült szervezete ehhez a meleg, párás környezethez!… De én is kérdeznék valamit, Mester, Márióval, vagy Albertoval találkozhatnánk.”
“Miért ne? – húzódik Fernando árnyarca valami mosolyfélére. – Ha meghallják a hívást, bizonyára idejönnek, ha tehetik…”
“Tehát azt mondod – áll fel izgatottan Lovecraft – hogy hagyjuk békén a mérhetetlen véneket , ne háborgassuk őket.”
“Igen, azt – mondja a kelleténél szigorúbban Pessoa és felemelve kezét, tanáros gesztusokkal kezdi magyarázni, hogy milyen mérhetetlenül, túlzóan erősek, mindenben mennyire fölöttünk állnak. – Épp ezért – folytatja – csak egyet tehettek, kedves Howard – elkerülitek a bálványt…Nem keresitek velük az érintkezést, rendkívül ingerlékenyek ugyanis, a hallásuk nagyon érzékeny, nehezen viselik el a zajokat, a zene elbűvöli, de a fegyverek ropogása, a bombák robbanásai hihetetlenül idegesítik őket…”
“És az öregek? - kérdezem izgatottan.
“Miféle öregek?” – kérdez vissza.
“Amióta először láttam a bálványt – kezdem a gyónást, halk, el-elcsukló hangon, az izgalomtól dadogva – állandóan Cthulhu jelenik meg álmomban, R’lyeh víz alá süllyesztett városában várva az ébredést. S mind a többiek, Yog-Sothoth, a szentségtelen tudás őre, Azatoth, aki az univerzum közepén fortyogó káosz közepén…”
“Az univerzumnak nincs is közepe! – szól közbe szigorúan Pessoa. – Miről beszélsz?”
“… körülötte – folytatom remegve –. csontfurulyáik őrjítő hangjára járják tébolyult, eszelős táncukat a démonok... Nyarlathotep herceg is megjelenik álmaimban, az emberi alakban köztünk járó Isten…Félek, hogy visszajönnek. Veszélyben a föld…”
“A föld mindég és mindenkor veszélyben volt. Most is abban van, mert háború lesz, iszonyú és kegyetlen háború, de ne félj Ricardo, a régi öregek nem térnek vissza. A mérhetetlen vének nem engedik és ők az erősebbek…meríts erőt Lídiából, mert ő valóban erős, s ne engedd át magad képzelgéseidnek. Téged racionálisnak szerettelek, nem is értem miféle rögeszmék, fantazmagóriák nyűgöznek mostanában le. Inkább írjál, barátom, ez a dolgod…S hagyd az álmaidat, ne engedd eluralkodni a kényszerképzeteket, egy heteronima ugyan nem őrülhet meg, de soha nem lehet tudni…Vigyázz magadra – válik baljóssá a hangja. – Te hajlamos vagy, amint megdöbbenve látom, a pánikra, és ez…”
Nem fejezi be, mintha hirtelen hívást hallana, összerázkódik. – “…mennem kell, kedveseim – suttogja bocsánatkérően és sajnálkozva teszi hozzá – Elmúlt az időm. Most egy ideig nem jövök. Nem jöhetek. Vigyázzatok Antóniora…Vigyázzatok magatokra és hagyjátok a bálványt…Az nem a ti világotok. Felejtsétek el…S ha nem jelentek meg a hold arcának környékén, hátha ők is megfeledkeznek rólatok! Mondottam már, hogy egy hibájuk van, a vénségtől romlik a memóriájuk, ahogy ők kifejezik, minden elfütyül a fejükből…”
“De ők vajon tényleg elfelejtenek bennünket? – kérdezi kihívóan Tejve. – Mert én úgy érzem, máris bennem vannak, belém költöztek…”
“Ugyan – halljuk valahonnan, már távolról, nagyon távolról mesterünk hangját. – Fantazmagória…”
Szélvihar seper át a szobán, eloltja a gyertyákat, s amikor Borges a kapcsolóhoz ugorva felgyújtja a villanyt, már csak vibráló kérdőjelek kavarognak Fernando Pessoa helyén a levegőben.
Volt, nincs…
Elképedten meredünk egymásra, aztán mind egyszerre szólalunk meg, hogy ez nem lehet igaz, hogy Fernando egyszerűen gúnyolódik velünk, hogy nem vesz komolyan bennünket, hogy …
Borges váratlanul eszelős röhögésbe tör ki.
“De igaza van – szögezi le határozottan. – Egyszer s mindenkorra felejtsük el a bálványt és a mutáns-lényeket…”
“De azért a varázstükörrel még egyszer próbálkozhatnánk – tépelődik Search. – Mit veszíthetünk? De addig is megyek és hozom a fotográfiákat, hogy ti is láthassátok őket. Be kell vallanom első látásra mindenre fogtok gondolni, kedves barátaim, csak arra nem, hogy ezeknek a lényeknek humorérzékük van!…”
“S a pincébe is le kellene menni – szól közbe Tejve. – Már csak vörösborért is. És kíváncsi lennék ki kacagott az este olyan gúnyosan, a sötét járatokban…”
“Erről elfelejtettük kérdezni a drága Mestert” – búsong Cross mintha rá is ráragadna Borges jókedve, nevetni kezd.
Lovecraft szomorúan mered maga elé, most olyan mint egy öreg játékmester, akitől elvették a kedvenc játékait, s végérvényesen magára maradt a porondon.
“De abban föltétlenül igaza van a kedves Fernandonak, hogy egyszer s mindenkorra el kell felejtenünk a borzalmakat, hagyunk kell a bálványt – látszik szándékosan nem nevezi nevén. – Többé a közelébe se menjetek! És abban is igaza van, hogy írnotok kell. Elvégre Ricardo – néz rám szomorúan – ezért, kizárólag ezért hozta létre ezt a kolóniát, ezt a költői falansztert…Elvégre mi más értelme lenne?…Ezért arra kérném magukat, kedves fiatal barátaim, mint öreg ember, akinek nincs már olyan sok ideje hátra, hogy hagyják az irracionális jelenségeket. Én egész elhibázott életemben ezeket kutattam, s lám milyen eredménnyel. Egyszerűen meg kellett élnem, hogy amit írok és képzeletem játékának vélek, maga az általam elképzeltnél is szörnyűbb valóság. Ki tudja már akkor a vének irányítottak telepatikusan?…”
“Ezért olyan borzalmas a stílusa – hergelődik Borges és átöleli Lovecraftot. – Mindég mondottam, emlékezzen vissza, a történetei jók, de a stílusa!…”
“De miért tették volna?” – kérdezem döbbenten.
“Hallotta, hogy van humorérzékük. Egyszerűen játszottak. Rájöttek, hogy egy magányos, misztikus, természetfeletti jelenségeket kutató, nyilvánvalóan félbolond amerikai író, a messzi Providenceben, valami módon megsejtette jelenlétüket s szuggerálni kezdték. Uralva képzeletét bizarrabbnál bizarrabb tényeket, adalékokat sugalmaztak neki a prehisztorikus időkről, a földet az emberek előtt benépesítő különös, félelmetes, démonikus fajokról, melyeket ez az író megszállottan, már-már az eksztázis epileptikus írásgörcsében vetett papírra, ráadásul, hallhatták – pillant Borgesre –, borzalmasan stílusban, s a végeredménytől, az elbeszélésektől és regényektől elszörnyedt a nagyközönség és rángógörcsöt kapott a kritika. Meg kell vallanom Önöknek és ezért – bármekkora fiaskó is volt ma, ez a hold arcánál tett látogatás – örökre hálás vagyok…Önök komolyan vettek engem és ez mérhetetlenül jólesett sértett hiúságomnak és táplálta mérhetetlen gőgömet…Tulajdonképpen Pessoa volt az első író, mondjuk így szakmabeli, aki komolyan vett (ezt hosszú évet óta tartó s csak a mesterük halálával kényszerűen megszakadó levelezésünk is bizonyítja), utána jött Borges, aki a maga ironikus modorában többször is próbára tette kevés, megmaradt türelmemet, de mégis éreztem, gúnyolódik, gúnyolódik, pucki természet, de szeret és hisz bennem. S akkor jött ez a látogatás, ez a csodálatos sziget és amikor itt, ebben a házban meggyőződhettem, arról, hogy önök, kedves Reis doktor, mennyire mélyen és alaposan ismerik méltatlan műveimet, éreztem, nézzék el ezt egy beteg öregembernek, némi elégtételt is. Hogy mégsem volt hiábavaló ezekről a sokak számára őrültségnek, megalapozatlan képzelgésnek tűnő esetekről írni, dacolva minden tiltakozással, a folyóirat szerkesztők ellenállásával, a megvetéssel és a sokszor bevallom nemtelen rágalmakkal és támadásokkal…Mora doktor úrral és a báró úrral tegnap délután sok mindent tisztáztunk, meglepett érdeklődésük és az enyémnél mélyebb, átfogóbb, megalapozottabb tudásuk, de arra, ami ma történt, mégsem számítottam…És most már, meghallgatva Mesterük árnyát, igazán nem tudom mi a teendő…”
“Mert nem ismeri, nem ismerjük a mérhetetlen vének célját? – töpreng Tejve. – Azt, hogy miért használták fel Önt, kedves Howard? Miért közölték Önnel, telepatikus úton a földünk, ember előtti történeteinek némileg hézagos és homályos, de mégis megdöbbentő és elképesztő töredékeit? Ha ugyan ők közölték? S miért akarták, hogy meglehetősen bizarr formában, egy író műveiből szerezhessünk tudomást történetükről és a többi, a földet az ember előtt belakó fajok történetéről?! Egyáltalán arról, hogy ezen a renitens zöld bolygón, már előttünk, emberek előtt is hatalmas civilizációk léteztek, s ezeknek a lényeknek, az Antarktiszt benépesítő csillagfejő szárnyas öregeknek, vagy a dicső fajnak a tudása messze meghaladta a földi ember mai tudását… S végül azt sem értjük mit akartak velünk? Miért mutatkoztak meg előttünk valóságos alakjukban? Mi volt mindezzel a céljuk?! Vagy menetközben, ahogyan Fernando mondotta, elfelejtették volna?!”
“Ezért kell még egyszer s talán utoljára a varázstükörhöz fordulnunk – mondom eltökélten és végignézek a sápadt baráti arcokon. – Még egyszer igénybe kell vennünk a tükört, bármennyire is ésszerűek és logikusak Pessoa érvei, hogy hagyjuk békén a bálványt és a mutáns lényeket, bizonytalanságban nem maradhatunk. Már késő, sodor az örvény. A megismerés örök vágya…”
“Hátha a tükörben – méláz el Álvaro – megmutatkoznak végre a mozaik még hiányzó kockái, mert olyan ez, egyre inkább olyan, kedveseim, mint a kirakójáték, melyet néhány elem hiányában nem rakhatunk ki. S ez továbbra is nyugtalanítani fog bennünket, nem koncentrálhatunk sem önmagunkra sem az irodalomra…”
“A báró úrnak – pillantok elismerően a tépelődő Tejvére – igaza van, a lények már bennünk vannak, velünk is maradnak, éppen ezért meg kell tudnunk azt, amit még nem tudunk, hogy kialakulhasson a sakkban ismert patthelyzet, még akkor is ha ők az erősebbek és nevükhöz méltóan mérhetetlen fölényben vannak velünk szemben…”
“De ne felejtsétek el – mondja izgatottan Borges –, hogy milyen kockázattal jár mindez? Akárhogyan is a varázstükrön keresztül valamiképpen ismét kapcsolatba kerülünk velük, amit nem vitás ők is érzékelni fognak….”
“S Fernando világosan figyelmeztetett – folytatja idegesen Cross –, hogy egyszer s mindenkorra hagyjuk békén őket, máskülönben örökre bennünk is maradnak, irányítani fognak bennünket. Mi a biztosíték arra, hogy a tükör, amely ugyan bizonyára meg tudja idézni őket, meg is fog tudni bennünket védeni…”
“S azt sem értem – szólal meg Vicente Guedes s kissé értetlenül bámul ránk –, hogy mit, ugyan mint tudhatunk meg még róluk, azon kívül, amit már tudunk…”
“A föld történetének legfejlettebb civilizációját megalkotó dicső faj sem tudott velük kommunikálni – sóhajt Lovecraft. – Harcoltak, de nem beszéltek egymással. Velünk valamilyen módon mégis vállalták a kapcsolatfelvételt. Vajon miért?”
“Pontosan erre adhat választ a tükör – vonja le könyörtelenül az egyetlen logikus következtetést Search. – Veszteség nélkül nincs nyereség, kockázat nélkül tudás. Meg kell, utoljára még egyszer meg kell kísérteni…”
“Szavazzunk – mosolyodik el Borges. – Emelje fel a kezét, aki a varázstükörben, még egyszer meg szeretné idézni a mérhetetlen véneket.”
Lovecraft, én, Search, Tejve, Álvaro, majd kis tétovázás után legnagyobb meglepetésünkre Borges is felemeli a kezét, így a kérdés eldől, Soares, Cross és Guedes kisebbségben marad.
“Most már csak egyetlen kérdésem lenne – áll fel Álvaro. – Mindenki jelen lehet? A többiek is?”
“Szavazzunk! – javasolja Tejve gúnyosan. – Ha már ennyire megejtett titeket a, már a görögöket is megbolondító demokrácia varázsa.”
Mind a kilencen fölemeljük a kezünk.

14. A fotográfiák

“ Akkor kedves Ricardo, készítsd elő az egészet! – javasolja Álvaro. –Mi addig Serachel lemegyünk borért a pincébe. Hátha előcsaljuk a papagájt is, mert szerintem nem szellemek és nem csavargók vannak ott, hanem a hollandus magánytól félőrült papagája, aki bizonyára unja magát és azért röhög olyan illetlenül, hogy becses személyére felhívja a figyelmet…”
 “Mióta kóvályoghat a járatok sötétjében az a szegény madár?” – kérdezi érdeklődve Soares.
“Mióta a holland kereskedő, felesége halála után eladta házát és én ideköltöztem. Van annak immár két hónapja is…”
“Szerencsétlen Henrik. Az agyára mehetett az egyedüllét – sóhajt Soares. – Ne nevessenek ki, de én mindenkinél jobban megértem ezt, hiszen sokat, nagyon-nagyon sokat voltam egyedül…Tulajdonképpen a kétségek könyve is erről szól. Az egyedüllétről. Állandóan úgy éreztem magam, mint egy hajótörött, aki éppen akkor fullad meg, amikor föltűnnek előtte a mesebeli szigetek, azokon az aranyfényben fürdő ibolyakék tengereken, amelyekről távoli ágyán fekve álmokat szőtt…(48)
“ Én is – jegyzi meg, lemondóan Vicente Guedes. – Én is tudom, hogy mit jelent a magány…Higgyétek el, egészen addig amíg partra nem szállottam ezen a szigeten, ahol Bernardo is bizonyára meglátta a sokat álmodott, aranyfényben fürdő, ibolyakék tengerét, a fehér tarajú hullámokat, egyedül voltam…Azután jöttetek ti és sorsom váratlan ajándékaként, Pauline…Tényleg jó lenne befogni és visszacsalogatni azt a beszélő papagájt…”
“Én is, többnyire egyedül voltam – áll fel Tejve, megropogtatva a csontjait, s ásítozva magyarázza. – Számomra az egyedüllét volt az élet egyetlen módja, amelyet még el tudtam viselni. Így is, időnként szinte beleőrültem a tehetetlenségbe. Hogy látom a világ állapotát, a bajokat és nem tudok segíteni rajta. Ültem, gondolkodtam és írtam a toronyszobámban, beszélgetni is, csak a baglyaimmal beszélgettem, néha sétára indultam kastélyom félhomályos, szellemek járta folyosóin, megálltam őseim páncélzata előtt és néztem a sisakokat, amelyek hajdan annyi, a kelleténél makacsabb Tejve, bizonyára forró fejét is védték, és mi végre, kérdem, a kardvágások okozta horpadásokat bámulva, azért hogy azután szívroham végezzen velük, vagy a fekete halál? Néha sétákat tettem az erdőmben is, néztem a fákat, a csodálatos alakú gombákat, a madarakat, ilyenkor megtelt a szívem részvéttel és szeretettel, szégyelltem, hogy én, Álvaro Coelho de Athayde, Tejve tizennegyedik bárója, aki eredetiben olvasom Tao The Kinget és Hénoch apokalipszisét, a Talmudot és a Koránt, Hermész Triszmegisztoszt, az egyiptomi halottas könyvet, a Védákat, Hérakleitoszt, Empedoklészt, Platónt és a római költőket és történetírókat, a mágusokat és a kabbalístákat, nem ismerem az ősi erdőmben termő gombák és az ott tanyázó madarak nevét. És hálatelt szívvel fogadtam meg, hogy haladéktalanul beszerzek egy gomba- és egy madárhatározót...De az ilyen pillanatok viszonylag ritkák voltak. Inkább az egyedüllét volt a jellemző életvitelemre, belátom, hogy egy papagájnak, aki ráadásul, bizonyára mozgalmas élete során, megszokta az emberek társaságát, mégsem ez az ideális létállapot…Tényleg vissza kellene csalogatni Henriket. Már nagyon sok mondanivalója lehet…”
 “Hidd el, kedves báróm – veszi magához Álvaro a pisztolyt s a zseblámpát, intve a szintén felfegyverkező Searchnek, hogy kövesse –, mindannyian magányosak vagyunk, mint a te, torony körül kerengő, nyughatatlan baglyaid…És, mint Poe hollója, ez a nemes fekete madár, akit nem véletlenül szerepeltet egyik festményén Gauguin is, a sziget szerelmese, ahol az ágyon fekvő és bizonyára a mindenütt jelenlévő és őt kísértő tupapauktól rettegő mezítelen lány éppen olyan egyedül van, mint ajtóban megjelenő két szomszédasszony és az ablakban tollászkodó ében madár…”
“És ezt épp te mondod?! – csóválja a fejét Bernardo Soares. – Te, a lisszaboni éjszakák hercege, a táncparkett őrdöge, a krupiék réme, akinek kalandos életéről bulvárlapok cikkeznek…?”
“Ez csak a látszat – nevet Álvaro. – Az ember egy labdarúgó mérkőzés zsúfolásig tele stadionjában is olyan egyedül lehet, mintha a sivatagban bolyongana.”
“Ezt nem mondhatod komolyan?!” – áll fel döbbenten Bernardo Soares.
“Arról is szó van, hogy milyen világban élünk – magyarázza kedvetlenül Search. –Erről soha nem szabadna megfeledkezni.”
“A századok legmélységesebb és leghalálosabb unalma hullott ránk- borong Tejve. – az összes lehetséges erőfeszítés hiábavalóságának és minden szánd ék ürességének mélységes megtapasztalása…(49)
 “Ez – nevet Álvaro –, mondjuk így, a metafizikai megközelítés. De a korról, melyben élnünk adatott maga Fernando is lesújtóan vélekedett egyik verses pamfletjében, a salazari ideális állammal gúnyolódva szarkasztikusan jegyzi meg:

“Számomra te vagy a rend kormánya:
Portugália nem csak egy ábra
a térképen – még az is te vagy.
Ó, te Új Állam, te Terror Háza,
menekülj előlem, ha tudsz, szaladj!

Nemzeti Egység, te kedves,
Hogyan is nőjön a blokkunk,
Hogyan is férjek szívedhez,
Víz fölött siklik a talpunk,
Hát együtt kéne maradnunk…”(5o)

“És ezt Fernando írta? – döbben meg Soares. – Soha nem tételeztem volna fel, hogy ennyire…”
“Mert túlságosan önmagaddal voltál elfoglalva, legkedvesebb Bernardom. – nevet Álvaro. – De abban az egyben igaza, mélységesen igaza van, hogy együtt kell maradnunk. Na gyere Alex, vár a pince!…”
És elindulnak felderíteni a ház alatt fekvő, földalatti labirintust, melynek átláthatatlan, sötét járataiban ott bujkál eszelősen röhécselve egy magányos papagáj.
“Készülhetsz” – lépek ki a halba és arcul csókolom Lídiát.
“Mire?” – néz rám döbbenten.
“A szellemidézésre. Úgy döntöttünk, hogy Fernando Pessoa minden tiltakozása és figyelmeztetése ellenére, még egyszer igénybe vesszük a tükört, hátha megtudjuk, hogy mit akartak tőlünk a mérhetetlen vének?
“És miért én készüljek? – kérdezi elkínzottan Lídia. – Erre most valahogy nem számítottam.”
“De hát maga a médium, Lídia kisasszony…”
“De szeretném, ha holnapra halasztanánk – néz könyörögve az izgatott Lovecraftra a sápadt, remegő Lídia. – Ma nem lennék képes rá. Iszonyúan kimerített a mai nap.”
“Akkor holnap – bólint az amerikai író. – Hiszen nem erőltethetjük, Lídia kisasszony…Ha gyengének érzi magát, ha fáradt, ha képtelen koncentrálni, kár lenne belekezdeni, amúgy sem sikerülhetne…”
 “S mi is eléggé nyúzottak vagyunk – tölt magának egy pohár szódavizet Borges és mohón kiissza. – Kissé hosszú volt a mai nap. Nem gondoljátok?”
“Én el is búcsúzom tőletek – indul fölfele Lídia. – Álmos vagyok. Csak meg akartam várni mi volt Pessoa véleménye az egészről?”
Az, hogy azonnal szálljunk ki a buliból – magyarázza Cross. – És hagyjuk a mutánsokat, mert veszélyesek!…”
 “Feledékenyek – szól bele Soares is. – Gondolta volna Lídia kisasszony?…Hátha elfeledkeznek rólunk, ha többé nem zaklatjuk őket és messzire elkerüljünk a bálvány környékét?”
“És humorérzékük is van – simogatom Lídia kezét. – Ezt azért soha nem hittem volna. Amikor jellegzetes füttyögő hangjaikat hallatják, akkor tulajdonképpen nevetnek és Pessoa szerint rajtunk, próbálkozásainkon, téblábolásainkon sokat nevettek, míg rá nem döbbentek arra, hogy téged nem tudnak szuggerálni, te, erőt merítve a szíved fölött lévő varázstükörből, ellen tudsz állani nekik. Pessoa sokra becsül téged, azt mondja, te mentettél meg minket, nélküled, még mindég ott feküdnénk egy végtelen és lehet soha véget nem érő álomban, mert a mérhetetlen vének egyszerűen megfeledkeznének rólunk és sorsunkra hagynának, az álom örökös terein…”
“Majd reggel elmesélitek részletesen” – suttogja Lídia, hozzám lépve arcul csókol, aztán lassan megfordul, megindul fölfelé a lépcsőn.
“És is elbúcsúzom – indul Lovecraft is Lídia után. – Fáradt vagyok, még benézek Antóniohoz, aztán lefekszem.”
“Mi is megyünk – öleli magához Soares az ásítozva hozzá simuló Tehurát. – Gyere drágám.”
“Mi nem megyünk? – csicsergi, Crosshoz bújva Vaitua. – Te is fáradsz lehetsz már s én is alszom el a lábamon.”
A két pár is eltűnik a lépcsőn.
“És Álvaro hol van? – jelenik meg a konyhaajtóban Noah. – Elvitte magával mestere tudálékos szelleme?”
“Lementek a pincébe borért, Alexanderrel – magyarázza Morau. – És szeretnék befogni a beszélő papagájt is.”
“Mi is lefekszünk – néz Guedesre, incselkedve Pauline. – Abba kell hagynod az éjszakázást drágám, hogy a regényedre tudj koncentrálni.”
És egymást átölelve tűnnek a lépcsőfeljáróban.
“A kard még közöttetek van-e?” – szól utánuk nevetve Borges, de nem válaszolnak, lehet már nem is hallják a gúnyos megjegyzést.
Tejve leül az asztalhoz, előveszi pipáját, ráérősen kezdi tömni, rágyújt és látható élvezettel pöfékel.
“Már nincsen közöttük – suttogja titokzatosan Noah. – Már a délelőtt megtörtént a dolog.”
Borges idegesen sétál fel és alá, a lányokra pillant.
“Nem jönnek – sikoltja Morau. – Nem kellene utánamennünk és megnézzük, hogy mi történt?! Hogy hol késlekednek?! Annyi minden förtelmes dolog történhet egy sötét pincében.”
“Nyugodj meg – öleli magához Noah és simogatja a haját. – Nem gyerekek már és van náluk fegyver…”
“Sokra is mennek vele, ott a sötétben – sírja el magát Morau. – És hátha nem a papagáj kacag, hanem csavargók , rossz emberek. Vagy – torzul el az arca a félelemtől – a tupapauk!…Vagy azok az idegen lények, azok a láthatatlan repülő pókok, a bálvány urai…”
“Megyek – állok fel. – Megnézem hol késlekednek.”
Elveszem a vadászpuskát, a zseblámpát, kilépek az ajtón, a zuhogó esőben futva érek a pincebejáratig, még hallom, hogy valaki követ, a nyitott pinceajtót lengeti a huzat, megfordulok és a pislákoló fényben meglátom Noah sápadt arcát
Az előtér üres, a boros pinceajtaja is tárva nyitva van, de Álvaro és Search nincsenek sehol.
Kiabálni kezdjük a nevüket, semmi válasz.
“Keresik a papagájt – töprengek. – S elkeveredhettek a végtelen járatokban.”
 Noah előrelép, lámpájával előre világít, én is arra villantok, a fényben árnyéka egy pillanatra a falra vetül.
Megborzongok.
“Merre induljunk?” – kérdezi.
“Fogalmam sincs – ingatom a fejem s a ládákra világítok, de a Rajna menti vöröseket tartalmazó doboz fel sincs nyitva, láthatólag ezt későbbre halasztották. – Valószínű itt voltak már, de nem vették magukhoz a boros flaskákat, mert hallhattak valami hangot, s elindultak felderíteni.
Hirtelen lövés hallatszik, egymás után kettő is, a dörrenések zaja tompán görög a járatokban
“Oltsd el a lámpát! – szólok Noahra, aki szótlanul engedelmeskedik, s odajön hozzám, egészen közel.
    Egymáshoz simulva állunk a sötétben, hallom amint nyugodtan egyenletesen ver a szíve, aztán, mielőtt kezünk eltévedne egymás ismerős testén, feltűnik egy vibráló lámpafény és egyre közeledik.
 Noah puhán szájon csókol, előrelép és felgyújtva lámpáját, jelez.
 “Ti lőttetek – jelenik meg az izgatott Search. – Mert két lövést is hallottam.”
“Nem – tiltakozom. – Mi csak most érkeztünk. Aggódtunk mi történt veletek s lejöttünk utánatok.”
   “Akkor csak Álvaro lőhetett – mondja Noah. – Ő hol van?”
“Amikor leértünk azonnal meghallottuk a gúnyos kacagást, amit ezúttal valami hadaró hang is kísért és habozás nélkül elindultunk feléje Egy helyen elágaztak a járatok, ott elváltunk. Úgy egyeztünk, hogy egy fél óra múlva itt találkozunk.”
 “S letelt már az a fél óra?”
 “Le!” – bólint Alex idegesen pillantva előhúzott zsebórájára.
 “S Álvaro hol van?”
 “Itt vagyok” – jelenik meg mellettünk nesztelenül, s kezében egy hálóban ott a halálra rémült, ezúttal néma papagáj.
“Hogy sikerült megfognod” – kérdezem döbbenten.
“Lőttem kettőt, erre ő maga repült oda hozzám. Úgy látszik azt hitte a gazdája. Biztosan vitte vadászni is a hollandus. Amikor észrevette, hogy tévedett, már késő volt, elkaptam és beraktam a hálóba.”
Search boros flaskákat rak a táskájába és megindulunk fölfelé.
Még mindég szakad az eső, futva érünk a lépcsőfeljáróig, szinte beesünk aj ajtón.
“Valaki lőtt!” – fogad komoran Borges.
“Hát élsz – esik Morau Alex nyakába. – Már azt hittem elraboltak a láthatatlan pókok.”
“Kalitkája van?” – kérdezi Álvaro és mint egy győzelmi trófeát mutatja fel a halálra rémült, reszkető Henriket.
Mutatom, hogy ott van a sarokban, a kis asztalon.
Álvaro berakja egy tálkába vizet is tesz be neki, Noah a kamrából hozza a kölest is.
Henrik bizalmatlanul bámul bennünket, aztán inni kezd.
“Hogyan sikerült megfogni?”
“Lőttem és ő azt hitte visszajött a gazdája. Ez valamiféle jel lehetett közöttük, vagy egyszerűen a hollandus elvitte vadászatokra. Odajött hozzám, mire észrevette volna, hogy tévedett, már el is kaptam.”
“Pimasz, alávaló fráter – kezd rikácsolni Henrik. – Alávaló gazfickó. Hogy az ördögök öreganyja szánkázzon a hátadon, te cemende…”
“Na ebből elég – dob sértődötten a kalitkára egy nagy fekete kendőt Álvaro. – Hálát ne várj senkitől, de ez azért mégiscsak több a soknál.”
“A többiek – bontakozik ki Search Morau öleléséből. – Hova tűntek a többiek?”
“Fáradtak voltak és lefeküdtek.”
“Hát nem lesz szellemidézés?”
“Ma nem.”
“Miért?”
“Mert Lídia fáradt volt, azt mondta ilyen állapotban nem meri vállalni. Kimerítette a küzdelem a lényekkel. Evvel Lovecraft is egyetértett, így holnapra halasztottuk.”
Borges az asztalra rakja a vörösboros palackokat s dugóhúzót is találva, egyet szakavatott mozdulatokkal nyit ki. És kitölti hét pohárba.
   “Ezt megérdemeljük – sóhajt Search s felemeli a poharát. – Proszit.”
Egymáshoz koccannak a poharak, a csilingelő hangok megzavarják a már szendergő Henriket, mert ugatni kezd, mint egy kutya, de hamar abbahagyja.
“Én is lefekszem – suttogja Morau. – Te nem jössz?”
“Majd később” – nyugtatja meg Alex.
“Én jövök” – suttogja Noah, puhán arcul csókolja Álvarot, s kézen fogva az ásítozó Moraut, megindulnak fölfelé a lépcsőn.
“Hatalmas ez a barlangrendszer – kortyol borából Álvaro és rágyújt egy bőrszivarra. – S ki tudja mik rejtőznek a sötét járatokban. Mintha más neszeket is hallottam volna a Henrikén kívül.”
“Holnap elindulunk és megpróbáljuk felderíteni. Én még nem voltam a borospincémnél messzebb, sőt azt terveztem, hogy építek oda egy falat, hogy zárjam le a barlang többi részétől.”
“De gondolom hagytál volna egy ajtót?”
“Minek?”
“Hát, hogy be tudj menni a barlangba. Te nem akartad földeríteni.”
“Én m ég magamat sem vagyok képes földeríteni, hát akkor egy barlangot. S őszintén szólva nem is izgatott. A versek kötöttek le, ti és a hold arca. A pincébe csak akkor mentem le, ha bort vagy valami mást kellett felhozni…”
“Pomare hol van?” – néz szét Álvaro.
“Még akkor elmentek haza Titivel, amikor mi Pessoával társalogtunk. Ők is kimerültek nagyon…”
Borges elveszi a fekete füzetemet, előszedi töltőtollát és elmerülten írni kezd, s mialatt mi beszélgetünk, kóstolgatjuk a bort, megállás nélkül ír.
“Ez hiányzik nekem is – néz rá elismerően Tejve. – Az írás. Holnaptól én is írni fogok. A pihenésnek és a kalandozásoknak vége.”
“Ez az – mondom én is nyugtalanul figyelve Borgest. – Írni kell, nem holmi szárnyas, idegen, mutáns lényekkel foglalkozni. Felejtsük el őket, hátha majd ők is elfelejtenek. Egyébként hamarosan megjön a jachtunk és indulhatunk a kincsvadászatra.”
“Már alig várom – lelkendezik Search. – Milyen érzés úszkálni a víz alatt?”
“Semmilyen. – legyintek. – Majd megszokod. Amikor először merültem le, az volt a legkülönösebb, hogy nem éreztem semmi rendkívülit. Mintha mindig is a víz alatt éltem volna. Mintha egy eddig rejtett életformám ismertem volna meg, amiről tudat alatt mindig is tudtam…”
“Én úszni sem tudok – ismeri be Tejve. – Az ősi birtokon se folyó, se tó. Csak egy kis patak van, amelynek csobogásában sétáim során annyiszor elgyönyörködtem, nézve a bizarr alakzatokat formázó kisebb-nagyon köveket, amelyeket az én kicsi patakom, több napos, heves esőzések után, majdnem folyóvá dagadva, harsogva és tombolva görgetett magával a hegyekből.”
“Úszni mindenki tud. Majd megtanítalak.”
“Valahol elsüllyedt hajó van a közelben?” – kíváncsiskodik Alex.
“Van itt több is. Mindig nagy volt errefelé a forgalom. Fosztogatták a szigeteket az angolok is, a franciák is, a hollandusok is, a portugálok is…”
 “Az éjjel egy órát aludhattam – kezdi Tejve ráérősen s újra pipája után nyúl, kiveri a hamut, tömni kezdi. – Mégis volt egy fölöttébb nyugtalanító álmom. Mindannyian lemerültünk, hogy felkutassuk azt a gályát, legnagyobb döbbenetemre én is tudtam úszni, fickándozva követtelek benneteket és Reis utasításai alapján meg is találtuk, mintha a tenger alatt is tudtunk volna valamiképpen kommunikálni, de hogy hogyan arra már nem emlékszem. Igen, ott volt az évszázadok óta elsüllyedt hajó, de nem fértünk hozzá a kincseket rejtő ládákhoz, mert az ajtóban ott állott egy mérhetetlen vén és nem engedett be…Csápjaival és szárnyával haragosan kezdte verni a vizet s mi ahányan voltunk, annyi felé menekültünk. Én egy polippal találkoztam, de lehet ez is ugyanaz a lény volt, a mérhetetlen vének egyik példánya, aki, alakot változtatott, ha ugyan nem ilyen volt mindig is?…Mi a madár, a hüllő, és a pók furcsa keverékének láttuk ugyan, de lehet, hogy mégiscsak egy szárnyas polip volt, elejétől fogva?…És mi magyaráztunk bele mindenfélét, tehetetlenségünkben, mivel nem láthattuk, sőt elképzelni sem tudtunk eddig ilyen lényeket!…Hozd már ide azokat a fotókat, kedves Alex, szeretném most már tényleg látni, hogy néznek ki. Mindenesetre álmomban, ott a víz alatt, a szörnyű mélységben, már nem menekülhettem előle tovább, teleszkóp-szerű szemei rám meredtek, ha akartam volna se tudtam volna már menekülni, csápjaival azonnal nyúlkálni kezdett utánam, megragadott és fojtogatni kezdett. Verítékben úszva ébredtem fel…Jelent ez valamit?”
“Igen – nevet Álvaro és újratölti a poharakat. – Azt, hogy nem kapcsoltad be a ventilátort és hőség volt a szobában. Akárhogy is, a trópusokon vagyunk…Azon viszont el kell gondolkodnunk, hogy te, még azelőtt láttál egy ilyen rémet, mielőtt találkoztunk volna velük és Alex lefotografálta volna őket. Ez azért felettébb különös, nem.”
“Hiszen pontosan ezért idéztem fel ez a szörnyű álmot, amelynek feltóduló újabb és újabb képeitől elgyöngülök és kiver a hideg.”
“Hozom a fotókat – áll fel Alex s felém fordulva, érdeklődve kérdi – nagyítód van Ricardo? Valamiket meg kell vizsgálnunk, s a nagyító nagyon fontos lenne.”
“Van – nyugtatom meg. – Akkor rendeltem őket, amikor a régi polinéziai szigetekről készülő térképeket tanulmányoztam, amit még a hollandus vett valakitől, nem árulta el, hol és mikor és itt hagyott nekem…”
Alex visszatér a fotográfiákkal, kiteríti őket egymás mellé az asztalra és előszedem, minden eshetőségre készen a nagyítókat is.
   “Kérlek – húzza maga elé a fotográfiákat –, abban a sorrendben nézzétek, ahogyan készültek. Be kell tartani az időrendet. Majd rádöbbentek, hogy ez mennyire fontos. Itt gondolatátvitellel működtetett  fantáziaképekről van szó. Ezért nem tudtak velük a dicső faj jeles elméi kommunikálni.”
“Hát nem azért – kérdem döbbenten –, mert, ahogy gondolták, ahogyan Lovecraft is írja, másfajta szerkezetű lett volna az agyuk, az érzékelésük, a…”
“Nem is akartak kommunikálni velük, azok után, hogy ellenségesen léptek fel velük szemben…”
“De vereséget szenvedtek. Az elektromos fegyverek megsemmisítették őket…”
“De nem az egész fajt – fintorodik el Search. – Feladták hatalmas, hatvan méteres, ablaktalan toronyházaikat, visszahúzódtak a föld alá, ahol kifejlesztették védekező mechanizmusaikat, az általuk addig nem ismert elektromos fegyverek ellen. Ne feledjétek el, ők gyakorlatilag mindenen képesek voltak áthatolni. Ha a testük nem is, a szellemük. Így maguktól a dicső faj tudósaitól tudták meg a fegyverek technológiáját. Vagy egyszerűen telepatikus úton állították le a katonákat. Ezért rettegtek tőlük annyira, mert ismerték ezt a képességüket, ami ellen nem volt védekezés! Értitek már?”
“A döbbenetes az volt, hogy a dicső faj nagy elméi ezt is előre látták! – magyarázza Tejve –, mivel ők megoldották az idő rejtélyét. Tudták, mivel nem győzhetik le a véneket, menekülniük kell, s szellemüket más és más organizmusokba vetítve át, tűntek el az univerzum végtelen terein, hogy valahol, egy távoli naprendszerben, egy számukra elfogadható bolygót találhassanak maguknak…De a vének itt maradtak s itt vannak ma is, évmilliók óta rejtőzködnek a föld alatt…”
“De mi volt a céljuk?” – kérdezem.
“Nem volt ilyen, vagy ha volt is időközben megfeledkeztek róla – fintorog Tejve. – Hallhatatlanok voltak, egyszerűen nyugodtan akartak élni, s csak akkor léptek fel a maguk védelmében, ezt illik hangsúlyozni, amikor létüket fenyegették, illetve megzavarták életterüket…”
“De miért nem akartak visszatérni a felszínre?…”
“Már tornyaikon sem voltak ablakok, valamiért szerették a sötétséget. Na, itt van az első fotó. Jól látszik két lábnyom!” – tolja Search Borges elé a fotográfiát, aki figyelmesen nézi, továbbadja Álvaronak, ő Tejvének. A báró hümmögve, félrefordított fejjel hosszasan elnézegeti, majd elém tolja.
Mintha tűvel karcolták volna, a bálvány körüli fehér homokban világosan kivehető bizarr nyomokat.
“És itt a következő, ahol a két nyom között, ott van Ricardo szemüvege is!” – veszi elő Alex a következő fényképet. – És itt még kettő, az egyiken három nyom is látható, a másik hátterében ott a bálvány.”
Körbejárnak a képek, de a fáradhatatlan Search már szedi is elő a második sorozatot.
“Ezeket délben készítettem, amikor Lídia kisasszony Európa harangjait emlegette és Lovecraft figyelmeztetett, hallgassunk, mert valamiféle zaj hallható, figyeljük inkább azt. Több fotográfia használhatatlan volt, csak valami olyasmi látszott, mintha finom füstfelhő takarná a bálványt, ezen viszont – tol elénk egy fotót –, jól látszanak a vibráló láthatatlan lények körvonalai.”
Hosszan vizsgáljuk, olybá tűnik mintha valami finom szemcséjű háló takarná a bálvány fölött lebegő hatalmas madár, de nem mégis inkább pók, vagy polip-szerű lényeket.
“Hányan lehetnek? – kérdezi Tejve. – Öten, hatan?”
“Nem lehet megállapítani, hiszen egymást takarják – szólal meg döbbenten Tejve. nagyítóval is vizsgálva a fotográfiát. – Nem, nem lebegnek, hanem állandó mozgásban vannak, mintha forognának egymás körül. Mintha táncolnának!…”
“És ezután jött a szuggesztió és aludtunk el – sóhajt Alex. – De a varázstükör felületén, amikor Ricardo izgatottan behívott az este, a szobájukba, a bálvány előtt jól látszott egy lény. Ez már nem volt láthatatlan…Nézzétek.”
S elénk csúsztatja az utolsó fényképet.
“Egy hatalmas szárnyas polip látható a képen, nagy kerek teleszkópszerű szemei mintha ránk merednének, számtalan csápja van, s két lába, amelyik éles karmokban végződnek, ezek lenyomatát láthattuk a homokban.
“Úgy tűnik akkor is nyomot hagynak, ha leszállnak a földre s lépegetnek, amikor láthatatlanok – bámulja a fotográfiát meredten Álvaro. – S mekkora, istenem…”
“Szinte eltakarja a bálvány fejének felét. – mondom elképedten. – De vajon tényleg ez lehet a valóságos mérete…”
Majd ki fogom nagyítani – fogadkozik lelkesen Search. – Akkor a részletek jobban fognak…”
De még nem kezdhetjük el az alapos vizsgálódást és benyomásaink megvitatását, mert Borges, aki eddig megszakítás nélkül írt, láthatólag nem is érzékelve, hogy hol van és mi történik körülötte, most felénk fordul, diadalmasan vigyorog, felemelkedik, iszik egy kortyot, látható élvezettel forgatja szájában a vörösbort, arca kipirul.
“Kész a nagy mű?” – fordul feléje Álvaro.
“Olvassa fel? – kéri Tejve. – Kíváncsiak vagyunk rá nagyon…”
Borges éneklő hangon olvassa a címet: A mágus ős, majd az ajánlást: Jorge Luis Borges verse Ricardo Reis Fekete füzetébe, újra kortyol poharából és kissé hadarva elkezdi felolvasni az angolul írott versét, előzőleg, kedves szép szokása szerint hozzáteszi, persze még nincsen készen.

Első

Az Alkimista kétely éjjelében,
ismerte meg az árulást, a kéjt.
Tudta várja! Azt nem, hogy hol az éden?
Míg a téboly vak dalnoka zenélt,
ő a Hradzsin homályos folyosóin
kerengett nyughatatlan, várva a jelt,
egyre fel az extázis stációin
döbbent rá, hogy az ideje betelt
és még annyi mindent nem ismert meg,
nem látta éjjel Bizáncot, Granadát,
az új világot, Alexandriát,
az űrt, ahol bolyonganak a lelkek.
   Varázstükrében víz alatti várost
   látott. Sodorták a látomások

“Ekkor már – magyarázza szemét dörzsölve abbahagyhattam volna, hogy tovább csiszoljam, még áttetszőbbé tegyen, de éreztem még sok minden hiányzik, bizonyos dolgokat élesebbé kell tenni, hogy mások a megváltó homályban maradhassanak. Értitek, nem? Hiszen mindannyian költők vagytok.
“Én még soha nem írtam verset – kéri ki magának Tejve és nevet. – Persze itt köztetek lehet, hogy én is írni fogok, megírom, mondjuk az álmom a polippal, a szárnyas polippal, amelyre az a mérhetetlen vén, akivel én találkoztam a tenger alatt, a hajóroncs közelében s nem tudtam menekülni előle, az idő egy másik dimenziójában még mindig fojtogat, lehet már meg is ölt, vagy elhurcolt rejtekhelyükre, hogy megvizsgáljanak. Mert azt éreztem, hogy nem okvetlenül megölni, megsemmisíteni, elpusztítani akarnak, hanem csak foglyul ejteni. És ez volt a legdöbbenetesebb, nem is volt ellenemre a dolog. Akárcsak a Borges alkimistája, én is mintha hallottam volna a belső hívást, s ez minden ellenállásomtól megfosztott. Én is azt akartam, amit támadóm és majdani rabtartóm. Minél hamarabb eljutni oda, ahol ő lakik, ahol ő rejtőzik, ahonnan ő jött, hogy azalatt amíg ő és társai engem vizsgálnak én is képet alkothassak róluk!…”
“Nem figyeltem kezdettől az álmára, de az eset amit megjelenít jellegzetes, a pszichológia is foglalkozik vele. A gyengébb mindég igyekszik, mintegy önmaga megnyugtatásául indokolni vereségét. Vagy egyszerűen behódol az erősebb előtt. Így van ez a természetben is, gondoljanak a kígyó és a madárka esetére. A kis madár még menekülhetne, de már fogva tartja a kígyó hipnotikus tekintete s már nem menekül, megadja magát.”
“Ön félreért, kedves Luis – méltatlankodik a báró. – Én, ott nem szenvedtem semmifajta vereséget, hiszen alig harcoltam!…Ugyanaz a mérhetetlen sóvárgás fogott el az ismeretlen után, ami a maga alkimistáját is. Egyszerűen meg akartam ismerni azokat, akik szintén meg akartak ismerni engem.”
 “Ezt még lesz időn megvitatni – Álvaro igyekszik elkapni szemét, a kiteregetett fotográfiákról. – Most szeretném hallani a második részt…”
Borges iszik egy kortyot, mély lélegzetet vesz s most már jóval lassabban, nyugodtabban folytatja.

Második

És tudta el kell érjen Vinetába,
hol választ remélhet kérdéseire.
Nincs már miért itt maradni. A kába
Rudolf császár is meglesz nélküle.
Tereket látott a tenger alatt
Danzigban, a kikötőben várta,
hajóját. Végleg magára maradt,
tudta nem érhet véget még a vágta.
Nem érdekelte az arany. A világ
értelmetlen lett. Indult a gálya.
Várta Vineta örök éjszakája,
ismeretlen, víz alatti csodák.
   Varázstükrét rokonának küldte
   alászállott a fénylő víztükörbe.

“Már látom, hogy a következő expedíciót oda fogjuk szervezni, Vinetába. Az Északi tengerre – sóhajt Search. – Tengeralattjárót is vehetünk, hiszen ha megtaláljuk a Társaság szigetek között elsüllyedt gályákat, rengeteg pénzünk lesz…”
“Sajnos aligha indulhatunk egy ilyen expedícióra – hűti le Álvaro –, pedig engem is érdekelne, s a tükör segítségével, bizonyára meg is találnánk Észak Atlantiszát, a szláv mitológiák elsüllyedt ősi városát, a tengeralattjáróval melléje ereszkedhetnénk le, s így nyugodtabban vizsgálódhatnánk, hiszen ez egy hosszabb folyamat lenne, s ha kimerülnénk, bármikor visszatérhetnénk a tengeralattjárónkra, pihenni, erőt gyűjteni….Mindez, ismétlem megvalósítható lehetne, de…”
“Én sem értem, miért nem mehetnénk el?”
“Hogy te nem érted, kedves Ricardo, az teljesen világos, hiszen hónapok óta nem a jelenben élsz, nem olvasol újságokat, nem hallgatsz híreket, ez rendben van, de te Alex pontosan tudod mire célzok…”
“A közelgő háborúra?!”
“És a háborús veszéllyel növekedő, végtelen gyanakvásra…Nyilván vagy a németek, vagy a szovjet elvtársak azonnal kiszúrnának. Eleve gyanúsak lennénk, magányos angol és spanyol utazók, akik Vinetát az elsüllyedt várost keresik. Kémeknek tartanának bennünket.”
 “Úgy látom – fordulok a feszengő Borges felé, van még egy rész, olvasd fel, kedves Luis. Kíváncsian hallgatjuk. Vers még hallgatóira aligha tett ilyen hatást! Ha tehetnénk, azonnal indulnánk a rejtelmes Vinetába…”
Borges most még lassabban olvassa versét, hosszú, már-már indokolatlan szünetekkel, talán, hogy jobban rá tudjunk hangolódni?

Harmadik

De varázstükre itt maradt nekünk.
És ellobbantak az évszázadok.
A bűnt gyűlölte. Hazug látszatok
   el nem bűvölték. Csak az életünk
mutatta, nem a hazugságokat,
antracit síkján villant múlt s jövő,
öngyilkos jelölt, boldog szerető,
felmutatta az árulásokat,
kardot, melyet a norvég és a dán
forgatott és átjárta Hamletet,
hajnali folyót, rózsakerteket,
a bölcset, ki az Idő hajnalán
   vakon is a végtelenbe nézett,
   árnya őrzi, százharmincegy idézet.

“Ez gyönyörű – tapsol a báró önfeledten. – Hérakleitoszra gondolt, nem. Ő írta egyik töredékében: “Mindaz, amit ébren látunk halál, mindaz, amit alva, álom.”
“Van egy javaslatom – fordul felénk hunyorogva Borges. – Mindenki írja meg a saját vízióját az alkimista ősről és az elsüllyedt városról. Így legalább egy kissé elfeledkezünk a bálványról is, a félelmetes mérhetetlen vénekről is…”
 “Én még nem írtam verset – védekezik ernyedten Tejve. - Az én műfajom…”
 “Akkor a maga műfajában írjon egy példázatot, amúgy is, ha jól értettem Fernando is ezt javasolta Önnek…”
    “Megírom én is – lelkesedik Campos. – A kihívások mindig izgattak. Már Atlantisz is érdekelt, de bevallom erről az északi elsüllyedt városról nem sokat hallottam eddig. Talán António többet tud róla, őt mindig is érdekelték a prehisztorikus kultúrák…”
“De mi lehet vele? – állok fel. – Megyek megnézem.”
“Én is megírom a magam verzióját – fogadkozik önfeledten Search. – Csak előbb Borges úr is nézze már meg a fotográfiákat!” – és az asztalon legyező alakban kiterített fotókra mutatva, óvatosan tolja őket, a borát kortyolgató költő elé, aki poharát letéve, kezébe veszi s pörgetni kezdi, mint a kártyalapokat, figyelmesen nézi a nyomokat, a déli fényben vibráló lebegő árnyalakokat, majd a bálvány előtt lebegő és ezúttal látható mérhetetlen vént.
“Rajtunk kívül ki tud ezekről?” – kérdezi.
Én akkor jövök lefele a lépcsőn, ellenőriztem António alszik, a nyugtatók tehát hatottak. A ventilátor is megy, aggodalomra tehát semmi ok. – “A maorik – legyintek. – De ők…”
“A francia orvos is tud róla – töpreng Álvaro. – Te mondtad el neki, Ricardo, hogy elaltatott a bálvány.
“De azt hiszem a lényekről nem beszéltem” – bizonytalanodok el.
“Mert ha a hatóságok idejönnek – töpreng Borges –, s jelentést készítenek arról, hogy prehisztorikus időkből itt maradt, különös őslények bujkálnak Tahitin, a föld alatt, a tudásszomjukról ismert párizsi politikusok azonnal ideküldenék tudósaikat és katonáikat, hogy fogják be, vagy ha nem lehet pusztítsák el őket, s akkor, elképzelhetitek, nem is kell hozzá túlságosan élénk képzelőerő, visszafordíthatatlan dolgok történhetnének.”
“Megölnék őket? – mered rá Search. – Nyilván védelmeznék a lakóhelyük, az életterük bejáratát, a bálványt. Őket nem viccesen fognák fel, mint minket, rajtuk nem röhögnének, őket kinyírnák…”
“Nem ők – emelkedik fel Borges és hunyorogva mered ránk. – Hát még mindég nem értitek? Ezek soha nem öltek. Amikor a földre érkeztek, letelepedtek valahol a mai Ausztrália területén, s láthatatlanná válva, telepatikusan kényszerítették a repülő csillagfejű öregek szolgáit, robotjait, a Sottgothokat, hogy felépítsék furcsa, hatvan méteres ablaktalan tornyaikat, majd elűzték a csillagfejűeket az Antarktiszre, hogy ne zavarják a köreiket… Valószínű vagy közöttük idéztek elő, gondolatátvitel útján belviszályt, amit iszonyatos vérengzés követett, vagy egyszerűen szuggerálták nekik, hogy menjenek el…Értitek már kikkel állunk szemben? Amikor a dicső faj megérkezett, a dolog eleinte nem működött. A mérhetetlen vének, legnagyobb meglepetésükre nem tudták pszichikai befolyásuk alá vonni a faj nagy elméit, s megkezdődött a háború, amelyben ők csak veszíthettek, hiszen fegyvereik sem voltak. Már régen lemondtak a fegyverekről, a gépekről…Elméjük ugyan minden akadályon áthatolt, de testük nem… Testi valójukban, döbbentek rá ezek a hallhatatlan lények, valójában igenis sebezhetőek voltak, a faj elektromos fegyverei és minden valószínűség szerint lángszórói, képesek voltak elpusztítani őket…Ezért határoztak úgy, hogy feladják tornyos városaikat és lemenekülnek a föld mélyébe.”
“De ez csak időleges vereség volt” – szól közbe izgatottan a báró.
“Igen, a dicső faj elméi ezt is előre látták…”
“Mit?” – bámul rá Alex.
“Hogy előbb-utóbb erősebbek lesznek náluk, behatolnak az ő tudatukba is, ettől rettegtek, ezért féltek úgy a kitöréseiktől és végeredményben ezért is adták fel a bolygót, mielőtt még megtörténhetett  volna a jóvátehetetlen s a vének telepatikusan egymás ellen nem fordították volna őket, hogy a saját szuper fegyvereikkel pusztítsák el egymást. Ezért menekültek előre a jövőbe, ezért vetítették ki elméiket más organizmusokba, végeredményben ezért hagyva, a mérhetetlen véneknek a földet.”
“Még mindig nem értem – suttogja Search –, hogyan jön ide a hadsereg, s milyen veszélyben lehetnek egyáltalán, hiszen aknavetőikkel elpusztíthatják a bálványt, a lángszóróikkal, bombáikkal a véneket is, ha kitörnek…”
“Nincs igazad kedves Alex – néz elismerően Tejve Borgesre. – Nem a bálványt, hanem egymást lőnék a gall kakas hős katonái, hiszen a vének telepatikus úton befolyásolva, fordítanák egymás ellen őket. Ezért kell vigyázni, hogy a mi kirándulásunkról és róluk – arról, hogy tényleg léteznek semmi konkrétum ne szivárogjon ki. Maradjon csak a bennszülöttek legendája az egész és a mi titkunk…”
“Mi pedig – vigyorog Borges –, bízzunk abban amit Fernando Pessoa mégiscsak elárult róluk, hogy tényleg feledékenyek s megfeledkeznek rólunk.”
“Így legyen!” – emeljük fel poharainkat és koccintunk.
“Most pedig – vigyorog ráng Borges –, koncentráljunk a varázstükör egykori tulajdonosára, az alkimistára. Mert lehetséges, hogy ő a rejtély kulcsa, s ha ez így van, akkor haladéktalanul, vállalva a kockázatot, el kell utaznunk a Balti tengerre, felkutatni a rejtélyes ősi várost, Vinetát, amely, akárcsak Atlantisz, valami katasztrófa folytán a tenger alá süllyedt…Holnap este, ha mégiscsak igénybe vesszük a varázstükört – jelenti ki határozottan – akkor első tulajdonosára, Caeiro vagy Pessoa ősére, a titokzatos alkimistára kell koncentrálnunk. Róla kell megtudnunk mindent, amit lehet. ”
“Csakhogy ezt nehéz lesz megmagyarázni Lovecraftnak?” – nem gondolod?
“Nehéz, de nem lehetetlen – szól közbe Tejve. – Mindent elmondunk neki s ő is rájön, hogy kockázatos, veszélyes és lényegiekben immár felesleges is tovább foglalkoznunk a mérhetetlen vénekkel…”
    “Számomra csak egyetlen dolog nem világos, miért akarták a vének, hogy tudomást szerezzünk róluk? Miért szuggerálták Lovecraftot, hogy írja meg rémtörténeteit?”
“Nem ők szuggerálták – magyarázza türelmesen Borges. – Lovecraft bizonyos titkos könyvekből a Nekronomikonból, a Pnakotikus kéziratokból indult ki, melyekben bizarr módon keveredett fantazmagória és valóság. Ezt be is tudom bizonyítani, itt vannak, elolvassuk, át tanulmányozzuk majd ezeket a könyveket s még másokat is, s akkor megértitek, hogy Lovecraft nem médiumként működött. Senki nem szuggerált neki semmit. Egyszerűen alkotó módon gondolta tovább rémtörténeteiben az egészet.”
“Ha ez így van, előttünk miért fedték fel magukat?” – nézek rájuk.
“Szerintem ti érdekeltétek őket – nevet Borges. – A heteronimák lénye izgatta a véneket, nem tudták kik is vagytok ti, csak azt érzékelték, hogy különböztök az emberektől, akiket már ismertek. De azóta már rájöttek, hogy a ti sem jelentetek, rájuk nézve semmilyen veszélyt. Ezért is lenne kockázatos a varázstükör segítségével tovább fürkészni titkaikat, mert erről tudomást szerezve, ki tudja hogyan reagálnának.”
“Hagynunk kell, hogy felejtsenek el?” – kérdezi Search.
“Nem tehetünk mást – issza ki poharát Borges. – Én mindenesetre lefekszem. Fárasztó volt a mai nap, nehezen tudom elfelejteni Beatrízt, annyira eleven volt álmomban, hogy elképzelni sem tudjátok…”
“Én is megyek aludni? – mondom. – Ti még maradtok?”
“Én meg akarom írni a verset az alkimistáról.”
“Én is – csatlakozik Álvarohoz Alex. – Annyira felcsigáztak az események, hogy amúgy is képtelen lennék aludni.”
“Én pedig, azt hiszem, felmegyek a toronyszobába – áll fel Tejve –, s megpróbálom végiggondolni a dolgokat…Lehet és is megírom életem első versét az alkimista ősről.”

15. Az alkimista

   Jó munkát kívánunk a többieknek, kiisszuk poharunkat, egy-egy üveg szódavízzel a kezünkben indulunk fölfelé, még bekukkantunk Antóniohoz, mélyen alszik, a ventilátor megnyugtatóan zümmög, a függöny gondosan el van húzva.
“Normális ez?” – kérdezi nem titkolt aggodalommal a hangjában Borges és António fölé hajol.
“Micsoda?”
“Hát, hogy ennyit alszik?”
  “ Szívbetegeknél ez nem ritka. De ő el is volt fáradva, kimerítette az utazás. A környezetváltozás. Gondold csak el, a bolondok házából szöktette meg Álvaro, akkor amikor már nem is álmodhatott arról szegény, hogy valaha is kikerül onnan!”
Megigazítom a takarót, Mora motyog valamit álmában, nem érteni. Kimegyünk, a második emeleti félhomályos folyosón búcsúzunk el, nyugodalmas jó éjszakát és szép álmokat kívánva egymásnak.
“Hátha Beatrízzel álmodsz! – bíztatom. – Soha nem lehet tudni…”
Borges megfordul, szomorúan néz rám. – “Túlságosan valószerű volt a délutáni álom, olyan volt, mintha élne…Nem, nem akarok vele álmodni. Soha többet nem akarok vele álmodni. Félek, hogy ott maradok vele, hogy soha többet nem ébredek fel…”
Óvatosan nyitok be a szobánkba. Nem gyújtok lámpát, zseblámpám fényénél ellenőrzöm rendben van-e minden? A varázstükör ott fekszik, zöld kendőbe csavarva, a déli oldalon elhelyezkedő asztalkán, ahol hagytuk. Lídia, hasára fordulva mélyen alszik, a ventilátor kitartóan zümmög, az ablakon, döbbenek meg, nincs elhúzva a függöny, eloltom a zseblámpát, odasétálok, a növekedő vörös félhold tébolyultan imbolyog az alig hullámzó víz felett, ezüst fénybe borítva a tengert és a szobát is. Ezen kissé megdöbbenek, Hogyhogy? – hiszen az előbb még esett, nem állhatott el ilyen hamar, ez ellenkezik tapasztalataimmal, amióta Tahitin vagyok, megszokhattam már, ha itt egyszer esni kezd, akkor napokig nem áll el. Mégiscsak a mérhetetlen vének idézték volna elő ezt az egészet, hiszen ők uralják a szeleket. De miért?
Megborzongok, mintha lebegnék a szűrt ezüst fényben. Sietősen húzom el a függönyt, levetkőzöm, bebújok Lídia mellé a vékony takaró alá, motyog valamit álmában, de mintha megérezné hogy ott vagyok, rám kulcsolja magát s álmos hangon kérdezi:
“Hány óra?”
“Nem tudom – suttogom. – Kettő? Három? Lehet fél négy is?”
“Hol voltatok ilyen sokáig?”
“Beszélgettünk, terveztünk…”
“Nézd Ricardo – fordul szembe velem –, én nem akarok médium lenni. Én nem akarok részt venni többé, ennek a te varázstükrödnek semmilyen akciójában. Megnéztétek a fotókat?”
“Igen.”
“Sikerültek?”
   “A  nyomok is jól látszanak, a déli fényben imbolygó, alaktalan, vibráló lények is, a bálvány is, egy felvételen, amit az este készített Alex, emlékszel, a tükörben megjelenő, a tükör által valami módon rögzített lény is jól látszik. És leginkább, tudjad, mégiscsak egy szárnyas poliphoz hasonlít…”
“Akkor még mit akartok tudni róluk?! Nem is értem. Ez már mánia. Rögeszme. Ha jól hallottam Pessoa, az imádott mesteretek is lebeszélt arról, hogy továbbra is a mérhetetlen vénekkel foglalkozzatok. Egyszer életetekben, higgyetek neki.”
“Nem is őket szeretnénk megidézni!”
“Hanem kit?”
“Másik mesterem, Alberto Caeiro ősét, az alkimistát, akié a tükör volt és aki, állítólag a Balti tengeren tűnt el, keresve Vinetát, az elsüllyedt várost, észak Atlantiszát.”
“Ez megint kinek az infantilis ötlete?! Értsd meg, én nem veszek részt ebben. Félek a tükörtől.”
“Mitől? – meredek rá döbbenten. – A varázstükörtől?! De hiszen a délután megvédett…”
“Nem ismerjük a mechanizmusát, igaz a délután segített, de ki tudja mi történik, ha régi tulajdonosát akarjuk megidézni?! S félek attól a rituális szertartás után létrejövő, bűvös, fehéren villódzó tűzkörtől is…”
“Na jó – nyugtatom meg, puhán simogatva a haját, a hátát. – Holnap megbeszéljük. De tudd meg, téged nem kényszeríthet senki semmire. Aludjunk…Nagyon fáradt vagyok.”
Durcásan fordul el, lélegzete hamar egyenletessé válik, én ellazulva, jobb oldalamon fekve nézem az ablak négyszögén át, a tébolyítóan vörös félholdat, s máris, egy ismeretlen város sötét sikátorában lopakodok előre. Fogalmam sincs hol vagyok, nem is érdekel. Tudom, találkozni fogok hamarosan valakivel, akitől választ kaphatok nyugtalanító kérdéseimre. Hangokat hallok, vasalt csizmák kopogását a kövezeten, s épp időben ugrok be egy sötét kapualjba. Megvárom, amíg elvonul az éjjeli őrjárat, a telehold eszelős fényében nyugtalanítóan villognak az alabárdok. Ahogy távolodnak a léptek, kilesek. A sikátor üres, pillanatnyilag nincs veszély, behúzott nyakkal, minden érzékemmel figyelve a váratlan veszélyekre, óvatoskodok előre, kiérek egy utcára, sehol senki, felgyorsítom a lépteimet, hamarosan egy szív alakú térre érkezem, közepén egy bizonyára fejedelmet, királyt vagy hadvezért ábrázoló lovas szobor, kivont kardján fenyegetően csillan meg a holdfény. Talapzatán fekete köpönyeges férfi ül, ahogy észrevesz engem, felemelkedik. “Isten hozott – mondja. – Már régen vártalak, testvér!…Mehetünk” Nem látom a csuklya takarta arcát, mégis ellenvetés nélkül követem. Átvágva a téren, egy nagy emeletes ház előtt állunk meg, szárnyas kulcsot szed elő, kinyitja a vasalt ajtót, az előtérből hatalmas terembe érünk, a függönyök nincsenek elhúzva, a rácsos ablakokon akadálytalanul, szabadon ömlik be a holdfény, az ezüstös, eszelősen vibráló sugárzásban ugrásra kész ősállatoknak tűnnek a furcsa alakú bútorok. Ahogy szemem hozzászokik a félhomályhoz lassan elnyerik valóságos körvonalaikat, szekrényeket látok, támlás székeket, egy nagy kerek asztalt, egy alkimista kemencét, polcokat, tégelyekkel, lombikokkal. “A jelszó?!” – fordul felém a férfi, lerázva fejéről a csuklyát, szabaddá válik markáns arca s egy életfogytiglani pillanatra szúrós, fekete szemébe meredhetek. “Miféle jelszó?” – kérdezem döbbenten. Egy lépést hátrál, ellenségesen méreget. “Ki vagy te?” – kérdezi – Az ő ügynökük nem lehetsz, ha még a jelszót sem tudod?” És köpenyéből tőrt ránt elő, hadonászni kezd. “Tudj! Merj! Akarj! Hallgass! – mondom, mintha valaki súgná a szöveget. “Hát megjöttél testvér – nyugszik meg és eltéve a tőrt, könyveket, kéziratokat, elixíres üvegcséket, különféle dobozokat csomagol egy nagy zsákba. Már nincs sok időnk – suttogja. – John, hogy van?!” Vállat vonok. “Nagyon ideges mostanában – mondom. Nagyon nyugtalan. A felesége miatt is aggódik s az angyal is csak hitegeti…” “Sajnálom szegényt – fordul felém idegesen a férfi, s hangjából leplezetlenül árad a gyűlölet és a megvetés. – Az a ribanc Kelley megint átverte. Az egy alávaló sarlatán, egy csepűrágó, egy fajankó, egy pojáca, ráadásul, tudjad, csak a szája jár, nem is tud aranyat előállítani és erre előbb-utóbb a gyanakvó császár is rádöbben, ha már eddig rá nem döbbent és akkor elképzelheted mi lesz? Tovább már nem hazudozhat, Rudolf is ért valamit az alkímiához, nem lehet már sokáig hülyíteni!…Becsapni pedig egyáltalán nem lehet Érzésem szerint hamarosan kiderülnek a gazfickó turpisságai, hogy így a Nyugati Ablak Angyala, meg úgy!…Csakhogy Rudolfot nem ez érdekli! A császár eredményt vár, őt csak az arany nyugtathatná meg. A sok arany. Értem én, a birodalom ügyei nehezen mennek, nyikorog minden, mint a kenetlen szekér, csak arannyal, sok-sok arannyal lehetne kenegetni, de Kelley képtelen erre, ő csaló, nem tud és soha nem is tudott aranyat csinálni, szegény Johnt is bajba sodorhatja, hiszen a vágott fülű sarlatánnal szóba sem állnának, John tekintélye nélkül, már rég, a másik fülét is levágták volna s még örülhetett volna, hogy megússza ennyivel, mindenesetre egy bizonyos, sokáig már nem vezetheti orránál fogva, a gyanakodó Rudolfot. A császár nem ostoba, s már sejt valamit. Mindenáron bizonyítékokat akar!” Bólogatok. “Nincs sok idő – súgja s egy titkos faliszekrényt megnyitva újabb könyveket, kéziratokat, tégelyeket, dobozokat csomagol a nagy zsákba. – Sietnünk kell.” Kintről, mintha csak szavait igazolnák, lábdobogás, fegyvercsörgés, kiabálás hallatszik, s valakik verni kezdik a vasalt ajtót, nem emlékszem bezárta-e a titokzatos vendéglátóm, miután bejöttünk? Úgy tűnik igen, mert nem tudják kinyitni. “A törvény nevében!” – kiáltja egy sztentori hang. “Gyere – suttogja türelmetlenül a férfi. – Menekülnünk kell!” S bebújva az asztal alá, fölemel a csapóajtót. Megcsap a mélység hűvössége, s valami meghatározatlan, kellemetlen szag. Betuszkol, a zsákkal a vállán ő is utánam ugrik és pontosan akkor húzza feje fölé és zárja le a csapóajtót, amikor a poroszlók betörnek a szobába...Mécsest szed elő, kovakővel szikrát csihol, meggyújtja. Csigalépcsőn megyünk lefele, valamiféle pincehelyiségbe érünk, ahonnan járatok ágaznak el…A mécs pislákoló fényében úgy látom valami barlangban vagy alagútban lehetünk. Vendéglátóm némi habozás után a baloldali járatot választja. Szinte futva indulunk el, a mécses pislákoló fényében is látom a bizarr rajzokat az oldalfalakon, de nincs időm közelebbről megszemlélni őket, mert a férfi türelmetlenül nógat. “Siessünk!” Hirtelen hallom meg az ismert füttyögő hangot, s magunk előtt néhány méterrel, meglátom a szárnyas polipszerű lényt, amint elállja utunkat és kitátja hatalmas csőrét, két teleszkópszerű, tébolyítóan vörös szeme ránk szegeződik. Felsikoltok.
“Mi van veled? – simogat ijedten Lídia. – Nyöszörögtél s dobáltad magad, kedvesem. Rosszat álmodtál?!”
Röviden, dadogva, a félelemtől még mindég remegve összefoglalom szokatlan álmom.
Nevetve néz.
“Túl sokat képzelegtetek az éjszaka a rejtélyes alkimistáról, hát visszaálmodtad magad Rudolf császár idejébe… Prágában voltál, nem?! S aztán jött a füttyögő hang, megláttad a lényt és sikoltozni kezdtél. Még jó, hogy vissza tudtál jönni, hogy nem ragadott el, hogy nem vesztél el saját történetedben, ami nem is a tiéd, mert bizonyára…”
Nem fejezi be, feláll, az ablakhoz sétál.
“Kéne egyet úsznunk – javasolom. – Az most jót tenne…”
“Hol?” – mered rám döbbenten.
“Hol, hol? Hát a tengerben.”
Odajön az ágy mellé, szánakozva néz. – “Ebben a viharban nem lehet! Túl veszélyes lenne. A hullámok háznagyságúak – mutat a tenger felé. – Gyere nézd meg, ha nem hiszel nekem! A tegnap délután óta esik.”
“De hát az éjjel, amikor lefeküdtem, láttam a holdat – nyögök fel. – Szép, tiszta idő volt. Csodálkoztam is, hogy hogyan lehet, hiszen amikor itt esni kezd, napokig nem áll el. A növekvő vörös félhold fénye olyan erős volt, olyan ezüstös sugárzás borította el a szobát, mintha egy akváriumban lettünk volna. Kénytelen voltam elhúzni a függönyt.”
“Ricardo drága, veled valaki játszik. Egész éjszaka esett, álmomban is hallottam az esőt s a szél korbácsolta hullámok moraját. Egyszerűen nem láthattad a holdat. A függöny pedig – mutat az ablak felé – nincs is elhúzva. Már ezt is álmodhattad…”
“Hány óra?”
“Fél nyolc – ásít és visszabújik mellém az ágyba. – Még aludhatnánk egy kicsit, nem gondolod? Egyébként jártam kint, a fürdőszobában, csend van. Mindenki alszik.”
“Félek visszaaludni. Ki tudja felébredek-e még? Már kezd az idegeimre menni ez az egész…”
“Hát ebben semmi csodálatos nincs – simogatja a fejem. – Egyébként mi volt a Fernando véleménye a bálványról és a lényekről?”
“Ő is végig jelen volt. Látta mi történik, csakhogy ő nem avatkozhatott közbe. Szerinte hálásak kell legyünk neked, főként én, hiszen te mentettél meg minket. Lehet, ha nem térsz magadhoz, ha nem ébresztesz fel engem, még mindig ott aludnánk a parton. Egyszerűen sorsunkra hagytak volna a vének, hiszen Fernando szerint nagyon feledékenyek. Amikor viszont én, magamhoz térve, harsányan, már-már üvöltve kezdtem el énekelni, hogy ébredjenek már fel a többiek is, addigi közönyös viselkedésük megváltozott, elbűvölte őket a dal s ezért néhány percre láthatókká váltak, elfelejtették álcázni magukat…Ezek szerint, ha valamivel hatni lehet rájuk, akkor az a zene. Ha az én kappanhangom elbűvölte őket, mit szólnának Bachhoz vagy Mozarthoz. Vivaldihoz, Handelhez?”
“Még mit mondott Fernando?”
 “Hogy hagyjuk békében őket. Végül is nem ezért jöttünk ide. Örüljünk, hogy Borges ötlete bevált, s a hajóroncsokat fosztogatva, akkora vagyonra tehettünk szert, hogy végre a költészetnek és kedvteléseinknek élhetünk. Örüljünk ennek, hagyjuk az univerzum titkait. Ne játsszuk a világmegváltót, erre a történelem során mindig, mindenki ráfázott. Írjunk s örüljünk hogy együtt lehetünk végre ezen a csodálatos szigeten. Ne keverjük össze állandóan, kedves, de szerinte infantilis szokásunk szerint a valóságot, a kelleténél jobban, saját, sokszor morbid, eszelős képzelgéseinkkel.”
Erre idézte a mélységesen megdöbbent Tejve Hérakleitoszt, a mértékről. “Mert a sokaság arra, amit ébren tesz nem eszmél fel, ahogyan azt, amit álmában tesz, elfelejti. Mert a többség nem eszmél fel arra, amibe beleütközik, és ha tudomást is szerez felőle, akkor sem ismeri meg, legfeljebb csak azt hiszi. Azzal a Mértékkel, mellyel szüntelen érintkezésben állnak, értetlenek, s az, amibe egész nap beleütköznek, idegennek tűnik előttük. Sem hallani nem tudnak, sem beszélni.”(51)
“Bölcs szavak. De próbálta megérteni valaki is közületek?! Hiszen nem volt elég a bálványnál tett ostoba, esztelen, kihívó megjelenésünk, erre most, ha jól értettem, amit az éjszaka mondottál, a varázstükör segítségével Alberto Caeiro állítólagos ősét, a varázstükör egykori tulajdonosát akarjátok megidézni, azt az alkimistát, akiről álmodtál. Kicsodák azok akikről beszélt?”
 “John Dee angol mágus és asztrológus, a Nekronomikon első angol fordítója, és társa Kelley, egy levágott fülű sarlatán, egy hencegő médium, aki megidézte a Nyugati Ablak Zöld Angyalát, a démon pedig egyfolytában azzal hitegette, hogy közli vele az aranycsinálás és a bölcsek köve, a hallhatatlanságot ígérő élet elixír előállításának titkát.”
“És közölte?”
“Nem. Viszont egy ismeretlen nyelven diktált bizonyos dolgokat Deenek és Kelleynek. A szellem vezette a kezüket, hogy papírra vethessék a hieroglifákra emlékeztető jeleket. Ezek igen-igen különös betűformák, Énok ábécéjenek nevezik őket, a kéziratok eredetije megtalálható a British Museum könyvtárában…”
“És a tükör tulajdonosa, hogy jön ide?”
“Ő is alkimista volt, megfordult Prágában, ahol akkoriban nagy volt a sürgés-forgás! Rudolf császár nagy híve volt az okkult tudományoknak, mindenáron aranyat akart, Prágába csődítette a korszak nagy tudósait, alkimistáit, asztrológusait és szélhámosait…Ez a férfi viszont (a neve ismeretlen), nem akart a szolgálatába állani, állítólag elmenekült Prágából, egy Laski nevű, kalandvágyó lengyel herceg, Krakkó melletti birtokára. Onnan, vendéglátója segítségével Danzigba ment, bérelt hajóval indult el a Balti tengeren, keresve Vinetát, a szláv mitológia elsüllyedt városát, az észak Atlantiszát. Borges erről írt is az éjjel, egy gyönyörű, három részes szonett-ciklust a fekete füzetembe, miközben mi Alex fotográfiáit nézegettük.”
“Valamit nem értek – ül fel Lídia és felém fordul. – Nektek heteronimáknak nem lehet gyereketek, igaz?”
“Igaz.” – ismerem be csüggedten.
“Akkor ez az alkimista, ha egyáltalán létezett, hogyan lehetett Alberto Caeiro őse?!
“Pessoa is ezt mondta. Kihívóan vetette szemünkre, rátartin és gőgösen figyelmeztetve helyzetünkre, hogy nekünk nem lehetnek őseink, az az alkimista csakis az ő őse lehetett.”
“S most ő foglalja le, túlságosan is tevékeny képzeleteteket. Nem látom be, miért kellene felidézni? Mit akartok tőle? Végre, a félelemtől kijózanodva abbahagyjátok a láthatatlan lényekkel való esztelen viaskodást, s rögtön jön egy másik hóbort, talán, hogy egyetlen pillanatra se unatkozhassunk…”
“Ez nem hóbort, drágám, te valamit félreértesz?…”
“Ez a tükör veszélyes is lehet, Ricardo. A tegnap megvédett minket, de mi történik akkor, amikor állítólagos egykori tulajdonosát akarjátok megidézni? Nem tudom. Te se tudod. Nem is tudhatja senki. Mit tudunk a varázstükörről, még a korát sem lehet, hozzávetőlegesen sem megállapítani. Hol készíthették, Egyiptomban, valahol keleten. Mit sem tudunk, az általa működésbe hozott dolgokról, mert nem ismerjük a mechanizmusát. Kétségtelen szép kis dolgokba botlunk állandóan, egy gondolatátvitellel működtetett szerkezet, ami bármikor önállósíthatja magát. Hiszen tapasztalhattad, nemcsak akkor indul be, amikor a misztikus rituálé szerint akarnánk igénybe venni. Lehet, hogy a varázstükörforma, csak álca? Lehet, a földet még a bibliai időkben sűrűn látogató, a próféták által angyaloknak nevezett lények hagyták itt…Használata egy olyan újabb bolondéria, amit ésszel sem bírok fölfogni. Azt hittem, most, hogy pénzünk van, végre kedvteléseinknek élhetünk, írhatsz, utazhatunk a világban. A sziget ötletét is rendkívülinek találtam, pontosan azért mert (és ezt nem akarod te felfogni, mivel hónapok óta álmaid, fantazmagóriáid és rögeszméid bűvöletében élsz!), hogy a világban hamarosan háború lesz, s mi ebből, szerencsésen kimaradhatunk, ide a világ végére talán nem ér el az egész őrület, s ha igen, még mindég továbbmenekülhetünk Ausztráliába vagy Új Zélandra. S erre ti, ahelyett, hogy végre a verseknek, az irodalomnak élnétek, először holmi idegen lényekkel foglalkoztok (Lovecraftot tisztelem, de egész elméletében ellenőrizhetetlenül vegyülnek a valóságelemek és a misztikus zagyvaságok, láthatólag egy súlyosan beteg ember), majd egy hol volt, hol nem volt, kalandort, egy középkori alkimistát akartok megidézni, akiről azt se lehet tudni pontosan, hogy létezett-e egyáltalán…”
“De a tükör, legyen bármi, létezik!”
“Hagyjátok a tükröt, a varázslatokat, a misztikát. Te, és meg kell vallanom pontosan ezért szerettem beléd, a tegnap még egy mélységesen racionalista lény voltál, a római költészetért rajongtál…Gyönyörű verseket írtál. Hittél abban, hogy a világ átlátható és leírható, tehát meg is érthető…Most pedig sodor a misztika iránti érdeklődés, mintha elvarázsoltak volna, kedvesem Olyan ez, mint a malária, csak egyelőre nem találom a kinint. A gyógyszerét…”
“Pessoa is ugyanezt mondta. S azt is hozzátette, hogy megváltoztam. De hát valóban megváltoztam-e?! Rajtad kívül, most is a római költészet érdekel, végre meg szeretném írni Propertius és Ovidius átirataimat, sok tervem van, ma is hiszem a világ leírható, a dolgok átláthatóak és mindennek létezik racionális magyarázata, noha ketten Urubamba völgyében is, a rejtelmes görög szigeten is, Tibetben is, Drakula kastélyában is olyan események részesei lehettünk, amelyek teljes mértékben irracionálisak. De én, ennek ellenére, hiszek a dolgok átláthatóságában, ne felejtsd el viszont, hogy a többieket rendkívüli módon feldúlták a tegnapi nap eseményei, nehéz lesz leállítani őket…”
“De a tükör a tiéd! S ők a vendégeid…”
“Nem élhetek vissza a vendégjoggal…”
“Nem is azt mondtam, hogy visszaélj…A barátaid, nem? A testvéreid! Egy nagy család vagytok, vagyunk. Egyszerűen rejtsd el a varázs tükört s beszéld rá ezeket a holdkórosokat, hogy hagyják abba a képzelgéseket…Ha jól értettem, maga Fernando Pessoa is ezt javasolta, nem?
“De igen…”
“Először életetekben hallgathatnátok tisztelt teremtőtök re, mesteretekre is. Hagyjátok abba a bolondériákat, amelyek egymást gerjesztik, s térjetek végre észhez.”
“Most kirándulást terveznek a Balti tengerre” –suttogom csüggedten.
“Hova?!”
“A Balti tengerre…”
“Miért?”
“Hogy fölfedezzék, felfedezzük az elsüllyedt Vinetát. Így beírhatjuk a nevünket a tudomány történetébe…”
“Ez már maga az őrület – döbben meg Lídia. – Ti az irodalomtörténet be már beleírtátok magatokat, hagyjátok a tudományt. Nem is beszélve arról, hogy ma egy kirándulás arrafelé, életveszélyes kockázatokkal jár… Azonnal leállítanák a hajót. A németek is, az oroszok is gyanúsnak találnának, kémeknek hinnének benneteket, hiába védekeznétek, hogy ti egy régen elsüllyedt várost kerestek, amely különben is egy legenda, ráadásul egy lengyel legenda része, semmi biztosíték nincsen rá, hogy valóban létezett…”
 “Éppen azért szeretnék felkutatni…” – kezdem erőtlenül, de dühösen közbevág. Haja kibomlik, szinte szikrázik a zöld szeme, olyan szép ebben a pillanatban, hogy szám kiszárad a vágytól, s a tehetetlenségtől összekoccannak a fogaim.
“Ez egy marhaság – torkoll le. – Már megbocsáss. Nem tudom, mintha mindenkinek egyszerre ment volna el az esze, mintha túlságosan is megsütötte volna, amúgy is forró fejeteket a nap. Mióta leszállottam a léghajóról, úgy érzem egy színielőadásba kerültem, ráadásul olyan statisztaként, akinek fogalma sincs az előadás lényegéről és céljáról, már ha egyáltalán van ilyen. Olyan, mintha egy mozgó tébolydában lennénk, hát nem érzed…Ki csinálja ezt veletek? A vének játszadoznának, hiszen Pessoa szerint állítólag van humorérzékük, vagy egymást gerjesztitek a vadabbnál vadabb, eszement ötletekkel. Olyanok vagytok kedvesem, mint a gyermekek, akik felvágják kócbabájukat, hogy megnézzék mi van a hasában. Sajátságos..."
“Én is egészen másképp képzeltem, hidd el – állok fel, odamegyek az asztalkához, kicsomagolom a zöld selyemkendőből a varázstükört és nézem a vakító antracit felületet. – Csak jött a hold arca, s ez mindent megváltoztatott. Akkor, abban a pillanatban amikor a segítséget kérő tengerészekkel megismerkedve egy yorki matrózzal először mentem el a bálványhoz és megláttam. Azóta mintha tényleg el lennék bűvölve…”
“De most vége – jön oda mellém Lídia és a hajamba túr. – Remélem felfogtad, hogy igazam van, hogy ezt az egészet így tovább nem lehet folytatni, mert sorra egymás után, mindannyian megőrülünk…Szegény Mora már meg is betegedett, s meg kell vallanom Lovecraftért is aggódok, ő sincs a legjobb bőrben…”
“Meg is akarom vizsgálni. Be kell vinni Morát is, őt is a francia misszió kórházába.”
“Ezt nagyon helyesen teszed. Én azon is csodálkozom, hogy kibírta szegény a tegnapi napot…”
“Estére már nagyon rosszul nézett ki. Nagyon sápadt volt…Képzeld el, miket élhetett át, amikor találkozott hőseivel, s hirtelen elevenedett meg mindaz amit írt, s amelyek miatt az amerikai kritikai egy része hóbortosnak tartotta…”
“Egyébként a pincében voltatok? Kiderült, hogy ki bujkál a végtelen, sötét járatokban?”
“Hát nem mondtam?! Henrik, a beszélő papagáj. Álvaro meg is fogta őt, most alszik a kalitkájában.”
“Hogy tudta megfogni?”
“Lőtt kettőt a barlangban, erre Henrik azt hitte, hogy visszajött a gazdája, mennek vadászni és magától odarepült. Amire rájött tévedésére, már késő volt…”
“S mit csinált?”
“Evett, ivott. De utána olyan patáliát csapott, haragjában, s talán azért is, mert megint volt nézőközönsége, hallgatósága, hogy rá kellett dobni a kalitkára a fekete kendőt, hallgasson végre el. Képzeld, ugatni is tud. Egy ideig még a sötétben, a kendő alól is ugatott. Kutyái is lehettek a hollandusnak, tőlük tanulhatott meg a jó Henrik ugatni, sőt vonítani, morogni, képzelem, hogy az eszelős ugatásaival az őrületbe kergette a szerencsétlen vadászebeket…”
“Megnézem – ölti fel pongyoláját Lídia. – S hozok kávét is. A reggelit felhozzam-e? Vagy lejössz enni?”
“Kávét hozzál és sört. Addig megpróbálom egy kicsit összeszedni magam. Fáradt vagyok Lídia és teljesen elbizonytalanodtam”
Kimegy.
Elmerülten nézem szomorú arcom, a fekete tükörben.
Újra az az érzésem valamiről megfeledkeztünk, valamit nem vettünk figyelembe, aminek még különös következményei lehetnek.
Álmom részletei elevenen villannak fel, érzem orromban még mindig a labirintusszerűen elágazó földalatti barlangjáratok fullasztó szagát, látom magam előtt a gyorsan haladó alkimistát, aki látszólag nem is törődik az utunkat elálló hallhatatlan vénnel, mintha egyáltalán nem is izgatná, mintha ismernék egymást, kapcsolatban lennének? Hátunk mögül felhangzik a poroszlók lármája, elég hamar megtalálták a rejtett csapóajtót, vagy, ami valószínűbb eleve tudhattak a létezéséről, hogy mi történik soha nem tudom meg, mert az iszonyattól, ahogy rám merednek a most önmagát láthatóvá tevő lény, vörös, teleszkópszerű szemei, sikoltva és az aggódó Lídiát megijesztve, riadok fel.
A tükör fekete síkjáról most egy szakállas férfiarc néz vissza rám. “Laskihoz megyünk, Krakkóba – suttogja alig mozgó szájjal. – Ha valaki, hát ő segíthet eljutni Danzigba.” Ködbe boruló mezőn lovagolunk, majd erdőben, évszázados fák között. Jelen is vagyok, meg nem is. Ébren is vagyok, álmodok is. Csőszkunyhóban szállunk meg, az éjszakák hidegek, tűz mellett didergünk, tüsszögve a füstben, távolabb egy fához kötözve dobrokolnak a lovak. Ahogy pirkad elindulunk, most már egyre elvadultabb lesz az erdő. Vaddisznók csörtetnek a bozótosban, medvék? A lovak toporzékolnak, idegesen nyihognak fel. A férfi a nyeregben felemelkedve, fölemelt fegyverrel, mindenre elszántan nézelődik. Mintha farkasok követnének, néha hallom panaszos, elnyújtott üvöltésüket. Emberrel egyáltalán nem találkozunk. Ő egyre a danzigi kikötőről beszél, ahol (veszem ki töredékes közléseiből) egy hajó várja, azt viszont láthatólag nem akarja elárulni, hogy miért? Hogy hova akar utazni? Mintha nem bízna bennem. Állandóan magamon érzem gyanakvó tekintetét. Hegyi patak zárja el utunkat, a tiszta levegőben kéken derengenek a csúcsok. Három farkas tűnik fel, szőrük foszforeszkál a holdfényben. Kék farkasok. Fejük magasra emelve üvöltenek. A férfi lő, a legelöl rohanó farkas véresen rogy össze, a többiek azonnal mohón marcangolni kezdik, a patak partján lovagolunk, valahogy át kellene jutni a túlsó partra. A másik két farkas, újra utánunk indul. Most nem üvöltenek és ez, ha lehet még félelmetesebb. A töltés túl meredek, nem tudunk lejutni a vízhez. A férfi újratölti puskáját, s idegesen szól rám, mire várok, vegyem elő én is az enyémet. Nem teátrumban vagyunk. Mivel ezen a részen lehetetlen lejutni a patakhoz, úgy dönt megállunk, tüzet teszünk és bevárjuk üldözőinket. A nedves fűzfaágak nehezen gyúlnak meg, de lángra kapnak végül, füstjük émelyítően csípős. A farkasok tíz méterre állanak meg tőlünk, vicsorognak, szőrük felborzolódik. A férfi gondosan céloz és lő. Az egyik ordas véresen rogy össze, de a másik most nem kezdi el marcangolni társát, felénk ugrik. “Mire vársz – üvölt rám a férfi. – Lőj már!…” Lövésem ugrás közben éri a farkast, véresen zuhan elénk, nyitott szemében egy pillanatra felvillannak a tűz lobogó fényei.
Iszonyodva fordulok el, látni sem, hallani sem akarok semmit, a zöld kendővel sietősen, reszkető kézzel takarom le a tükört, de komoran villódzik alóla is, mintegy jelezve, hogy valami elkezdődött.
Felugrom, az ablakhoz menekülök, künn elállíthatatlanul zuhog trópusi eső, az erősödő szél felkorbácsolja a hullámokat, fáradhatatlanul tőrnek meg a parti köveken.
Nyílik az ajtó, megérzem a kávé illatát.
“Képzeld - magyarázza Lídia a kezembe adva egy csésze kávét. – Senki nincs lenn. Senki nem kelt még fel, pedig már elmúlt fél kilenc. Mi történhetett?”
“Alszanak – kortyolok a kávéból. – Mi történhetett volna? Egyszerűen ki vannak merülve, túl hosszú volt a tegnapi nap, túl sok élmény érte őket, elfáradtak…”
“Azért legalább Antóniohoz be kéne kukkantani – kortyol ő is a kávéjából. – Mi lehet vele vajon?”
“Mielőtt lefeküdtem volna megnéztem. Nyugodtan aludt.”
“Nem tudom. – indul a fürdőbe Lídia. – Nekem szokatlan ez a nagy csend. Nézz be Antóniohoz, amíg megfürdöm.”
A kávézacc különös ábrákat formál, mintha a szakállas férfiarc nézne vissza rám a kávéscsésze aljáról is.
Kinyitom egy sört, kitöltöm a pohárba, magabiztosan emelkedik a sörhab, eltakar mindent, majd egy idő után meglöttyen, megereszkedik, a buborékokban is gyönyörködhetnék, de még mielőtt ezek is hasonlítani kezdenének valakire, megiszom, belépek rövidnadrágomba, előkeresem a sarukat, óvatosan nyitva ki az ajtót jutok ki a félhomályos folyosóra. Csend van. Semmi mozgás. Egyik szobából sem hallatszik semmi zaj. Lemegyek a lépcsőkön, belépek Antóniohoz. A homályban mintha árnyalakok gomolyognának, rögtön feltűnik, hogy a ventilátor megállt, aztán döbbenten veszem észre, hogy az ágy is üres. A beteg nincsen sehol. Kirohanok a szobából, a hallban sincs senki, leveszem Henrik kalitkájáról a fekete kendőt, tiszta vizet töltök tálkájába, kölest is adok be neki. Tollászkodva bámul rám, de egyelőre még nem szól.
 “Én leszek az új gazdát – mutatok magamra teátrálisan. –Érted? Az új gazdád! Becsüld meg magad…”
“Fajankó – rikoltja. – Galád cemende. Ne hazudj…”
Levetem rövidnadrágomat és elszántan lépek ki az esőbe, a szélben bukdácsolva, a bokáig-térdig érő pocsolyákban tocsogva érem el a tengert, bemegyek a vízbe, elszántan igyekszem úszni néhány métert, a hullámok felkapnak, elejtenek megint, nem erőlködöm tovább, hagyom, hogy sodorjanak. A víz megdöbbentően meleg. Egy idő után mégis megunom, felemelkedek, az esőfüggöny eltakarja a partot, egy tarajos gőtére emlékeztető. hatalmas hullám felemel, de mielőtt beljebb sodorna, minden erőmet összeszedve kezdek úszni a part fele, futva megyek a házamig, az eső mindent eltakar. Belépek az előtérbe, Lídia egy nagy fürdőlepedővel vár.
“Gondoltam, hogy hol lehetsz. – nevet. – Amit te egyszer elhatározol…Hideg volt nagyon?
“Nem. Egyáltalán nem volt hideg – kezdek tüsszögni. – Csak nagyon hullámzik. Elég nehéz úszni, s féltem is, hogy túlságosan eltávolodom a parttól.”
 “Pálinkás jó reggelt!” – halljuk a Henrik recsegő hangját, majd előzmények nélkül kezd ugatni.
“Be van programozva a sorozat” – nevetek.
“Miféle sorozat?”
“Ez lehetett a reggeli program. Köszöntötte a hollandust, a gazdáját aztán ugatni kezdett, hívta a kutyákat, hogy ugatásával az őrületbe kergesse őket. A gyanakvó kutyák hallották is az ugatást, idegesen morogtak, nyakukon fölborzolódhatott a szőr, de hiába keresték, nem találták a társukat. Azt nem hitték, nem hihették el, hogy a papagáj ugathat…”
“Most nincsenek kutyák, csak a házat ébreszti fel.”
“Majd veszünk kutyákat is. Hogy érezze otthon magát.”
“Én leszek az új gazdád – hallom meg váratlanul saját hangomat. – Becsüld meg magad!…”
 Lídia elképedve bámul rám, majd Henrikre és hirtelen, megértve a helyzetet nevetni kezd.
“Úgy látom elkezdted a nevelését. Nem lesz könnyű dolgod…António hogy van?”
“Nincs a szobájában.”
“Mi beszélsz – néz rám Lídia ijedten. – Hova tűnhetett?”
“Valószínű felment a toronyba. Gondolta, hogy ott találja a bárót.”
“Nem nézed meg, hogy tényleg ott van-e? Rossz előérzetem van. Hátha a többiek sincsenek a szobájukban. Hátha mindenki eltűnt.”
“Majd felmegyek, csak előbb megfürdöm s átöltözöm. Te addig készítsd el a reggelit.”
“Mit kívánsz?”
“Sonkás omlettet” – vigyorgok és elindulok fölfele.
A meleg vízsugár alatt megpróbálom átgondolni álmom – ha ugyan álom volt? –, aztán a tükör sugallta képeket. Annyira valószerűek voltak, éreztem a sercegő, nedves fák csípős füstjét, amikor éjszaka tüzet tettünk, hallgatva amint orgonálnak a farkasok. Nem, ez nem lehetett álom? Igaza lehet Lídiának, sürgősen ki kellene szakadni már a képzelgések egymást gerjesztő képei közül, míg végérvényesen be nem szippant ennek a régi történetnek az örvénye.
Borotválkozok, hosszadalmasan kenem arcomra a habot, a beretvapenge fenyegetően csillan meg a lámpafényben, a tükörben látott arc most valahogy idegennek tűnik, s az az érzésem áll valaki a hátam mögött és figyel.
Arcszesszel dörzsölöm be az arcom, fürdőlepedőmbe burkolózva megyek vissza a szobába. A csend már tényleg kezd idegesíteni? Mi történhetett? Vagy mind alszanak még, vagy, akárcsak a beteg António, eltűntek valamerre? De hová?
Hosszú, fehér vászonnadrágot keresek elő., fehér inget, igyekszem nem is pillantani a tükörre, amely a zöld kendő alatt is villódzva, változatlanul mágnesként vonzza a tekintetem. Kilépek az ajtón, lemegyek.
Lídia terít, hozza az omlettet, s egy tálban gyümölcsöt, ananászt, banánt, narancsot, egy meglékelt kókuszdiót.
“Nem tudom, de nekem nagyon gyanús ez a csend?” – ül le velem szembe.
Mielőtt válaszolhatnék, lépések hallatszanak és megjelenik Bernardo Soares.
“Jó étvágyat” – mondja.
Hangja hallatára az eddig a kölesszemeket csipegető Henrik újra felélénkül és összefüggéstelenül, különböző nyelveken kezd hablatyolni.
“Hát megkerült a papagáj?”
“Álvaronak sikerült még az éjszaka befognia.”
“Kér omlettet?” – fordul a csodamadarat nézegető Soares felé Lídia.
“Hálásan megköszönném s nézze el kedves Lídia kisasszony, hogy telhetetlen vagyok, de egy előbb mégis egy kávét innék…”
Lídia kitölti, s visszamegy a konyhába. Az ajtóból szó vissza. – “Én nem tudom, de olyan szokatlan volt ez a csend, ma reggel. Ráadásul António sem volt a szobájában”
“Egy korty whiskyt?”
“Nem kérek – néz rám kissé meglepetten. – Én ilyen korán még nem szoktam alkoholizálni, kávéval kezdem a napot…”
“Nekem jól fog esni – vigyorodok el. – Úsztam egyet a tengerben és megfáztam, noha meglepő módon nem volt hideg a víz…”
“Hát elállt az eső?”
“Nem. És még napokig nem is fog.”
“S ebben az esőben is kimentél – ingatja a fejét. – Nem volt veszélyes? Nem féltél, hogy bármilyen jó úszó is vagy, elsodorhatnak a hullámok?!”
“Rosszat álmodtam – magyarázom, whiskymből kortyolva. – S gondoltam kissé magához térit a hullámzás. Az erőfeszítés, hogy úszhassak a háborgó tengerben. Ki is akartam próbálni magam.”
“De hova tűnhetett António? – néz rám döbbenten Soares, mint akinek a tudatásig csak most jut el Lídia közlése, hogy beteg barátunk nincsen a szobájában. Kortyolgatja kávéját, rágyújt, karikákban fújja ki a füstöt. – Sétálni mégsem mehetett ebben a zuhogó esőben. Az ő állapotában, nem gondolod?…”
“Bizonyára már helyrejött. Sokat aludt, a gyógyszerek és a nyugtatók is hatottak. A szívbetegeknél ez nem is annyira szokatlan…”
“Jobban tudod. Te vagy az orvos. De hol lehet?”
“A toronyszobában …”
“Nem értem. Mit keres ott?”
“Beszélget a báróval. Tejve még az éjszaka felment, azt mondta szeretné otthon érezni magát s a kastélyában is leginkább a toronyszobájában tanyázik, kedves baglyai között. Valamit írni is akart…”
“Hát ennek örülök. És nem mondotta miről akar írni?”
“Az alkimistáról.”
“Fel kéne menni – jön vissza Lídia és Soares elé tolja a tányért, a frissen elkészített omlettel. – Nem tudom, de a tegnap annyi váratlan esemény történt, ami engem is teljességgel megzavart…Rossz előérzetem van.”
“Nekem is – sóhajt Soares. – Itt, amióta leszálltam a hajóról, csak váratlan és megmagyarázhatatlan események történnek. – Enni kezd, majd váratlanul abbahagyva, mint akinek csak most jutnak el a tudatáig szavaim, rám bámul. – Miféle alkimistáról?”
“Most ez a legújabb rögeszméjük – nevet Lídia. –A mérhetetlen véneknek vége, akárcsak a vizek alatt örök álmát alvó Cthulhunak, most jön az alkimista…”
“De hát miféle alkimista? – bámul ránk Soares. Mint aki úgy érzi menthetetlenül megint kimaradt valamiből. –Nem értem. ”
“Albert Caeiro őséről van szó, akitől mesterünk a varázstükört örökölte – magyarázom. – Az éjszaka, miután nyugovóra tértetek, Alex megmutatta a fotográfiákat, látszanak a nyomok, látszik a lény is, meg kell vallanom leginkább egy szárnyas polipra hasonlít. Rádöbbentünk a fotókat nézegetve, hogy Fernandonak igaza van, meg kell fogadnunk a tanácsát (többször is nyomatékosan hangsúlyozta, emlékszel?) és messzire el kell kerülnünk a bálványt, hátha a lények elfelejtenek…”
“De hogy jön ide az alkimista? – tölt magának, kissé remegő kézzel Soares egy jó adag whiskyt és kiissza. – Nem értem .”
“Mialatt mi a képeket nézegettük, Borges írt a fekete füzetembe egy három szonettből álló versciklust az alkimista ősről, javasolva nekünk is, hogy szálljunk be a játékba, rendezzünk afféle költői versenyt, mindenki írja meg a maga verzióját, majd elment aludni. Álvaro és Search ráharaptak az ötletre, azonnal írni is kezdtek, én túl fáradt voltam, felmentem lefeküdni. Tejve a toronyszobába indult, fogadkozva, hogy ő is megírja élete első versét. Ráadásul, mint megvallotta az alkímia rituális szertartásai és mágikus praktikái mindég is érdekelték…Az arany oroszlán. A processzió. Mindebben van valami igazi, tiszta, éteri költészet, lelkendezett… Borges valóban zseniális ötlete láthatólag mindannyiunkra jó hatással volt, végre sikerült kiszakítania az őrületből, amely a hold arca körül kerenget!”
“És átlöknie egy másikba – állapítja meg szomorúan Lídia, kávéját kortyolgatva. – De ez, még mindig jobb, mint azokkal az iszonyatos mérhetetlen vénekkel való foglalatoskodás. Írjatok, hiszen azért vagytok itt…De a balti tengeri utazást verjétek ki a fejetekből!”
“Milyen utazást?” – bámul ránk Bernardo Soares s látszik nem ért az egészből semmit.
“Képzelje, hajókirándulást terveznek az Északi tengerre…”
“Miért?”
“Hogy felkutassák Észak Atlantiszának, a rejtelmes körülmények között elsüllyedő Vinetának a romjait.”
“Én nem értek a politikához, de egy bizonyos – néz rám Soares –, hogy ma nagyon kockázatos egy ilyen kirándulás, azokon a vizeken. Másrészt Vineta egy legendás hely, vannak bizonyítékok arra, hogy egyáltalán létezett?
“Tudomásom szerint nincsenek – mosolyog Lídia. – De ez, a maga kalandvágyó és élénk képzelőerővel megáldott barátait, kedves Bernardo, egyáltalán nem zavarja…”
“Miért zavarna? – nevetek, az úszás és a whisky feldob, kezd megjönni a kedvem, már nem látom teljesen reménytelennek a törekvéseinket. – Ahogy Álvaro mondaná, ha nincsenek, hát mi majd keresünk…Egyébként is utána kell nézni a föllelhető adatoknak. Mint láthattad meglehetősen sok könyvet sikerült már gyűjtenem s Borges is, Cross is sok mindent hozott…”
“Tegyük fel, hogy tényleg létezett valaha! – Lídia hámozni kezd egy narancsot és bűbájosan mosolyog ránk. – Valami kozmikus katasztrófa következtében elsüllyedt. Esetleg felfedezitek a romokat, ha mégis odamentek, s nem csípnek nyakon a német fasiszták vagy a szovjet kommunisták, mint gyanús idegeneket, titkos kémeket. Mire lesz bizonyíték ez? És hogy függ össze mindez a titokzatos, Vinetát kereső és az egykori helyén a tengerbe merülő, kalandos alkimista történetével?! Lehetséges kedveseim, hogy nekem túlságosan földhözragadt a gondolkodásom, nem vagyok költő, mint ti, de nem értem világosan az összefüggéseket…”
“Nincsen egyedül, kedves Lídia. Én sem értem – szól közbe tépelődve Bernardo. – Lehet nincsenek is ilyen összefüggések?! Ami viszont Borges nagy ötletét a költői versenyt illet, azzal én is maximálisan egyetértek. Zseniális ötletnek tartom. Mert végre elmozdít a holtpontról, és nem foglalkozunk annyit a titokzatos lényekkel, a hold arcával, a mérhetetlen vénekkel, a kapu előtt várakozó öregekkel…”
“S újra írni kezdtek – ragyog Lídia. – Még ha egy hol volt, hol nem volt alkimistáról is…”
Itt tartunk, amikor hirtelen mozgásba jön minden, először Tehura jelenik meg, majd Álvaro és Noah, Cross és Vaitua, Morau és Search, végül Pauline, Guedes és a sántikáló, elgyötörtnek látszó Lovecraft…
Borges, döbbenek rá, nincsen közöttük. Ő hol lehet? A toronyszobában, vagy esetleg alszik még. Felvillan előttem elgyötört arca, az éjszaka, amikor búcsúztunk, a félhomályban is látszott, hogy milyen szomorú, és milyen nyugtalan. S valami olyasmit is mondott, ötlik fel bennem, hogy nem szeretne Beatrízzel álmodni, fél, hogy nem ébred fel…Fel kell mennem hozzá, emelkedek fel.
A boldogságtól kiviruló Pauline-t felismerve, Henrik éktelen hahotára fakad s több nyelven is összefüggéstelenül kezd galatyolni
“Isten hozott, kis lotyó! – rikácsolja. – Végre megjöttél te is, már csak te hiányoztál? Milyenek voltak az éjszakai mozgolódások?”
Mindenki nevet, körülállják a kalitkát.
   “Takarodjatok – hőbörög Henrik. – Ki hívott ide szemetek, ripők cemendék, csürhe, alávaló gazfickók…Hogy az ördögök öreganyja szánkázzon a hátatokon.”
“Ti már reggeliztetek?” – érdeklődök Álvaro.
“Lídia készített sonkás omlettet”
“Tanítsd meg a lányokat is” – kérleli Álvaro.
Lídia feláll, int Noahnak és a többieknek. Kimennek a konyhába, kis tétovázás után Cross is követi őket.
Pauline könnyes szemekkel nézi Henriket, kinyitja a kalitkaajtót, a papagáj a vállára száll és végre megnyugodva elhallgat.
“Ő soha nem volt bezárva – magyarázza a madár fejét simogatva a lány. – A kalitkájában lakott, de az ajtaja mindig nyitva volt…”
“Szabad madár – lelkesedik Guedes. – Nem bírja a rabságot.”
“Fajankó – rikoltja Henrik s felborzolódik a tolla, láthatólag féltékeny Guedesre. – Takarodj a pokolba, ostoba fajankó…Ki hívott ide?”
“Választékos a szókincse – jegyzi meg Lovecraft szarkasztikusan, félrehajtott fejjel gyönyörködve a madárban, aztán észreveszi az elsápadó Vicentet és megveregeti a vállát. – Ne keseredjen el, fiam, nem tudja mit beszél. Össze-vissza mond mindent amit hallott és amit megjegyzett. Utánoz bármit, de nem érti amit mond.”
“Egy vén tengeri medve hagyta a hollandusra, amikor a halálán volt az egészségházban – meséli Pauline. – Napokig nem beszélt, csak a kalitkájában gunnyasztott, de aztán valami miatt megkedvelte az új gazdáját. Talán mert lövöldözött. A lövések zaja leírhatatlan hatással volt Henrikre. Talán mert mindent tudott utánozni, csak a puska és a pisztoly dörrenését nem…”
“Ha inni akartok itt a whisky – mutatok az üvegre. – Én megnézem mit csinál Borges s felmegyek a toronyszobába. Jó étvágyat.”
“Elkísérhetlek – emelkedik fel Bernardo is. – Érdekel miről társaloghatnak odafenn.”

16. Egy kihallgatott beszélgetés

A lépcsőről visszanézek, egy viccet törvényszerűen követő félmosolyba merevedve ülnek az asztal körül, a poharakban megcsillan az aranysárga whisky.
Henrik már a Lovecraft vállán üldögél, s elégedetten pislog körbe, láthatólag megtalálta új gazdáját.
Mindenki egyszerre kezd beszélni.
“Felgyűlhetett az éjszaka, társainkban a mondanivaló! – jegyzi meg szarkasztikusan Bernardo Soares.
 A beszélgetés sajnos még foszlányokban sem ér el hozzánk, elnyomja az eső monoton dobaja és a viharos tenger harsogása.
Borges ajtaja előtt állunk meg.
Kopogtatok.
Semmi válasz.
“Bizonyára ő is a toronyszobában van” – súgja Soares.
“Nem tudom? Elég borús hangulatban volt, amikor elváltunk. Félt, hogy ismét halott szerelmével Beatrízzel álmodik, mint délben a bálványnál. És túl eleven volt az  álom, mondta. Túl valószerű. Félt, hogy ha még egyszer Beatrízzel álmodik, már soha többé nem jön vissza közénk, ott marad vele, bárhol van is, hiszen álmában boldog volt, érezte, hogy szeret és viszontszeretik, s ha ez még egyszer megismétlődne, már nem lenne ereje visszatérni, s sok értelmét sem látná, mert az életét is unja és ezt a bolond, végzete felé feltartóztathatatlanul rohanó világot is.”
“Annyira szerette?”
“Annyira.”
“Megnézzük, hogy a szobájában van-e?”
“Nem szeretném megzavarni…Felébreszteni, ha mégis alszik.”
Állunk még néhány pillanatig a csukott ajtó előtt, de megismételt kopogásunkra sem érkezik válasz, elindulunk a toronyszobába, a második emeleti folyosó végén nyílik egy kis kamra, ahonnan, meredek csigalépcső vezet a toronyba.
Ahogy minden lépésünkre ügyelve megyünk fölfele, meghalljuk a báró kissé rekedt tenorját. Intek Soaresnek, megállunk, hogy ne zavarjuk meg.
“… de miért lenne vége a világnak? Csupán mert Álvaro Coelho de Athayde, Tejve tizennegyedik bárója, gyötrődve fölfedezte, hogy nem képes megírni azt a könyvet, amit szeretne? Körülírtam magamnak a tragédiámat. Megszenvedem, de szemtől-szembe szenvedem meg, metafizika és szociológia nélkül. Bevallom, hogy legyőzött az élet, de nem vallom be, hogy fölém került(52)...
Hát, kedves António, ilyen lelkiállapotban értek Ricardo konokul ismételt meghívása, versei, levelei…Csábított Tahitibe, mint bizonyára téged is, mint mindannyiukat, s egyszerre, magam számára is váratlanul, elhatároztam mégis kimozdulok szellemek és patkányok járta kastélyomból. Úgy éreztem semmit nem veszíthetek, hiszen már mindent elveszítettem.
Elindultam és ez a sziget, ez a társaság, a felpörgő történet a mérhetetlen vénekkel, az idő és a tér hallhatatlan vándoraival, mint az örvény szippantott magába, s akkor, amikor, tegnap délben, a bálvány előtt ülve, minden erőmet mozgósítva, harcoltam a tudatomat befolyásoló idegen akarat ellen, óhatatlanul is ráláttam életemre és megdermedtem a kétségbeeséstől, mert nem tragikus, szenvedő filozófusnak láttam magam, ahogy eddig képzeltem, hanem szenvelgő, félnótás szofisztikus hasbeszélőnek, akit tereken kellett volna mutogatni, csepűrágók és pojácák között, hiszen közéjük tartozott, az állandó halálvágyával, ami nem volt őszinte, hiszen nem akartam meghalni, élni akartam, az állandó, kétségbeesett önelemzésével ami póz volt, demagógia és lényegében hazugság, hiszen semmit nem gondoltam végig, mindig megálltam a határon, olyan voltam, mint a kötéltáncos, aki bravúrosan táncol a kötélen, hiszen tudja, alatta a háló, s ha félrelép, nem törheti ki a nyakát…
Igen, üvölteni tudtam volna a tehetetlenségtől és az undortól, hát ez voltam én, ez a demagóg pozőr, ez az állandóan a maga nagy lelkéről purpárlézó bohóc ?! Talán pontosan ez az önutálat mentett meg, ezért nem tudtak befolyásuk alá vonni a mérhetetlen vének, s azóta is azon töprengek, hogyan torzult el ennyire a világlátásom és hogyan tévesztettek meg a szavak, hogyan siklott ennyire félre az önérzékelésem?…
Mert minden a könyvem írása közben romlott el, hamis volt a kiindulási alapom, mert hamis volt a magamról kialakított, dédelgetett képem. Nem tudtam ki is vagyok én valójában? Szenvelegtem és képzelegtem…
Igen, talán mégiscsak a magány volt az oka, ahogy az a fiatal színésznő mondotta aki…de erről később…
Egész éjszaka írtam, először egy versszerű valamit (s tényleg, először életemben próbálkoztam a verssel!) egy alkimistáról…
Nevet, Mora?
Őrülök kedves barátom, hogy fel tudom deríteni, tulajdonképpen ez az ami hiányzott az életemből, a nevetés és a nevettetés képessége, az irónia és az önirónia tehetsége…
Hogy miért írtam verset egy alkimistáról?
Jaj, persze, maga nem is tudja Borges (miközben mi Search sikerült és megdöbbentő fotográfiáit néztük a bálványról, az önmagukat láthatatlanná tevő lények, a homokban jól látszó, jellegzetes és összetéveszthetetlen nyomairól, a déli forróságban vibráló alaktalan árnyakról, majd a Caeirotól örökölt varázstükör megmutatta bizarr madár-hüllő- pók- és polipszerű lényről) az argentin mágus szonetteket írt Alberto őséről, az alkimistáról, aki John Dee kortársa volt, s minden bizonnyal tőle örökölte a nyájak őrizője, azt a különös képességekkel rendelkező varázstükört, amiről maga szintén nem tud, de ami megmentette az életünket. Nélküle én és Lídia még mindig nyitott szemmel, a többiek csukott szemmel aludnánk éber vagy éppenséggel mély álmunkat, s lehet föl sem ébrednénk többé és eddig már megfulladtunk volna az esőben…
 A vének ugyanis, legalábbis Fernando Pessoa szerint feledékenyek s lehet megfeledkeztek volna rólunk.
Csakhogy a fekete varázstükör, ami Lídia kisasszony blúzának zsebében volt, a szíve fölött, megmentette őt, növelve az ellenállását, annyira, hogy több órás viaskodás és küzdelem után mégiscsak képes volt fölébreszteni Ricardot, aki kínjában (látva maga körül, a tehetetlen, tekebábukként földön fekvő társait, s engem, amint üveges szemmel nézek farkasszemet a déli forróságban vibráló, alaktalan lényekkel!), énekelni kezdte a Marseille-t s mindannyian magunkhoz tértünk, a lényeket pedig, mesélte Pessoa – mert az este másodszor is megidéztük mesterünket! –, annyira elbűvölte a dal, hogy hosszú pillanatokra az álcázásról is elfeledkeztek, láthatóakká váltak…
Hogy milyenek valóságos alakjukban?!
Search egyik fotográfiája megmutatja: szárnyas polipok, hüllő-, madár-és pókszerű lények, a föld általunk ismert állattenyészetében (ha ugyan állatok?) nincs is hozzájuk hasonló. Félelmetesek hatalmas csőrükkel, nagy, teleszkóp szerű vörös szemükkel, számtalan csápjukkal. Még csak elképzelni sem tudjuk mit látnak, s láthatólag egyetlen dologgal lehet hatni rájuk, a zenével. Ha a francia himnusz, Reis doktor előadásában ennyire elbűvölte őket, milyen hatással lenne rájuk mondjuk Bach, Vivaldi vagy pláne Mozart?…
Nos Borges ezenközben, anélkül, hogy egy pillantást is vetett volna a fényképekre, megírta három szonettből álló ciklusát a varázstükör egyik első tulajdonosáról. Ez a kalandos életű alkimista az északi tengeren tűnt el, a rejtélyes körülmények között, az elsüllyedő várost, Vinetát keresve…
Maga mit tud erről egyébként!? Érdekelne mindaz ami a szláv mitológiában és legendáriumban fennmaradt róla, majd megmondom miért?
Ismétlem, mi bámultuk a képeket, Lovecraft váratlanul, bár nem minden baljós előzmény nélkül megelevenedő fantazmagóráit, melyeket én férfiasan bevallom, addig egy beteg elme képzelgéseinek véltem (a repülőn olvashattam először bizarr, horrorisztikus rémtörténeteit), s Borges ezenközben, magát nem kímélve, szonetteket írt az alkimistáról, majd ő is végigpörgetve ujjai között, mint a kártyalapokat, a fotográfiákat, felolvasta gyönyörű, enigmatikus és ezoterikus, de rám különös hatást gyakorló hármas-versét és költői versenyre hívott ki bennünket.
Azt mondta, felejtsük el a szárnyas, hallhatatlan lényeket, az idő és a tér e feledékeny vándorait (akiknek szörnyű kinézetük ellenére, legalábbis Pessoa szíves közlése szerint, igenis van humorérzékük, s amíg mi rettegünk tőlük, ők nevetnek rajtunk, jókat derülnek okoskodásainkon! Mert szellemük áthatol mindenen, s úgy olvasnak bennünk mint mi egy könyvben, egész szomorú, elhibázott életünk nyitott könyv előttük!) s írjunk inkább, hiszen házigazdánk mégiscsak ezért hozta létre ezt a költői falansztert...Egyetértettem vele és elhatároztam, hogy feljövök ide, ebbe a toronyszobába, ami bizarr módon kastélyom toronyszobájára emlékeztet, ahol napjaimat s éjszakáimat általában töltöttem és megint írni fogok. Nemcsak verset, kedves António, mást is, a százszor elégetett, százszor újrakezdett, majd ismét félredobott könyvemet, amelynek egész anyagát, töredékeket, nagyobb részleteket, elkészült fejezeteket s a hozzájuk kapcsolódó feljegyzések halmazát, sikerült kimentenem Portugáliából és elhoznom magammal…
A vers számomra természetesen kihívás, hogyne volna az? A szerepjáték ragyogó példája: megírni egy hol volt, hol nem volt alkimistát, aki szabadon, mint a szél kóborolt a világban, hitt az aranycsinálás misztériumaiban s a bölcsek köve előállításán fáradozott, aztán hirtelen lépett ki egész addigi életéből, mint egy rossz cipőből és elsodorta képzelete, magába szippantotta őt is a rögeszméje, mint engem ez a hallhatatlan lényekről szóló történet. Igen, sugárzó, csodálatos látomása, fantazmagóriájának az őrvénye pörgette a mi kalandorunkat, látta, hunyt szemhéja mögött s a végén bizonyára már nyitott szemmel is, a máig felderítetlen körülmények között, a tengerbe süllyedő várost, látta, hogyan élik lakói életüket tovább a tenger alatt, látta, hogy szabadok és boldogok és elindult megkeresni őket, mert érezte, hogy közöttük a helye, ha valahol, hát ebben a tenger alatti metropolisban találhatja meg lelki békéjét, köthet alkut az őt egész addigi életeiben nyugtalanító és kísértő démonaival, hogy a a csillogó, elkápráztató, a sivár bűnt, a telhetetlen mohóságot gerjesztő aranyról megfeledkezve, legfontosabb feladatára, a titokzatos elixírre, a hallhatatlansággal kecsegtető bölcsek kövére koncentrálhasson.
Engem, doktor úr egyenesen elbűvölt ez a középkori kalandor, eza vándoralkimista, ez a bolyongó mágus…
Mintha magamat láttam volna benne, visszavetítve az időben. Vagy előrevetítve, hiszen Borges szerint az idő nem lineáris, hanem körkörös, még egyszerűbben forgunk magunk körül, mint a macska, akinek vásott kamaszok csörgőt kötnek a farkára…
 Borgesszel beszélgettem erről a repülőn, azt állította, az örök visszatérés elméletét lucidusan boncolgatva, hogy ha titokzatos módon egybeesik Edgar Allan Poe, néhány viking, Iskarióti Judás és az olvasóm sorsa – lévén, hogy csak egyetlen lehetséges sors van –, akkor a világtörténelem valójában egyetlen ember élete.(53) Különös példával világította meg kihívó állítását, egy teológusról szóló novellájáról beszélt, hőse egész életében kitartóan és elszánt dühvel cáfolja egy eretnek tanait, vitatkozik vele, legyőzi, elárulja s a pergamoni zsinat határozata máglyára küldi az eretnek Euphorbust, aki mielőtt belecsapnának a lángok azt kiáltja: nem egy máglyát gyújtotok meg, hanem egy tűzlabirintust lobbantotok lángra. Ha minden máglya, amin már égtem, itt összegyűlne, nem férne el a földön, és megvakulnának az  angyalok. Már sokszor elmondtam ezt. Ezután felkiáltott, mert belekaptak a lángok…Amikor viszont maga, Pannóniai János is meghal, őt is eretnekséggel vádolják és máglyahalálra ítélik, akárcsak Euphorbust, ellenfele Aurelianus végignézi kivégzését, aztán tovább vándorol s egy idő múlva, aminek már nincs jelentősége, Hiberniában, egy őserdőtől körülvett kolostor egyik viskójában hajnaltájt az eső neszezésére riadt fel. Egy római éjszaka jutott eszébe róla, amikor ugyanígy felriadt erre a halk neszezésre. Délben egy villám lángra lobbantotta a fákat, és Aurelianus úgy hallhatott meg mint János…A mennyben, ahol nincs hatalma az időnek, elbeszélget Istennel és rádöbben, hogy Isten szemében ő és az eretnek, a gyűlölködő és a gyűlöletes, a vádló és az áldozat egy és ugyanaz a személy. (54)
Az a fiatal komédiásnő, Mirandolina, akinek egy szerelmes éjszakán beszéltem elhibázott életemről, szánakozva nézett rám, könnyezett is, annyira megsajnált és mindent összevetve a magányom okolta mélabús lelkiállapotomért. Túlságosan sokat vagy egyedül, mondotta, s ezért képtelen vagy örülni a világnak, a napfelkeltének, az esőnek, a hónak, a madarak énekének, egy Browning versnek. De hogyan is kezdődött végzetes kapcsolatunk?! Amikor egy viharos éjszakán, a truppal bezörgettek a kastélyomba, szállást kérve, s annyira zuhogott s annyira tombolt a szél, hogy megesett rajtuk a szívem és utasítottam szolgáimat eresszék be őket, noha öreg mindenesem figyelmeztetett: az efféle kóboroknak ragadhat a kezük, ki is rabolhatnak, mire én nevetni kezdtem, hát hogyisne, nevettem, lopni az én kastélyomból, mit, ugyan mit, a családi ezüstöt, vagy az ősök képeit a falról, a rozsdás páncélokat, amelyekbe izzadva, hős őseim annyit harcolhattak a Szent Sír visszafoglalásáért…Vagy az öreg bőrbe kötött könyveimet, melyeknek mások szemében bizonyára semmi értéke nincs…
Hálából, hogy befogadtam őket, Mirandolina mindenáron jósolni akart a tenyeremből.
Piros rokolyás, fiatal, vörös hajú lány volt, ahogy kezébe vette a kezem, úgy éreztem titokzatos áram ráz meg és jár át meg át, ő is érezhetett valamit, mert kutakodva rám nézett, elpirult, s csak annyit mondott, hogy nagy utazások várnak rám, amin én természetesen nevettem, megvallva, hogy kastélyomból hosszú esztendők óta ki sem teszem a lábam és az elkövetkező időkben sincsen szándékomban ezen változtatni...Elfogyasztottuk a vacsorát, produkálták magukat, a szállást s a sültet meghálálandó, verseket mondottak, árnyjátékokat adtak elő, részleteket mulatságos komédiákból, majd éjfél körül nyugalomra tértek, én pedig visszamentem a toronyszobába, folytatni a százszor eldobott és századszor is elővett könyvem kéziratát. Itt lepett meg a lány, egy szál pendelyben jött s nem is csinált titkot abból, hogy mit akar tőlem. Karjaimban reszketve és a pendelyétől is megszabadulva vallotta meg, hogy már akkor amikor meglátott, majd későbben, amikor végre, a jóslás ürügyén megérinthetett, kezébe vehette a kezem, ellenállhatatlan vágyat érzett, ami azóta is fokozódik…
Hajnal felé, újra kicsiny kezébe vette a tenyerem, megint egy közelgő, nagy utazásról beszélt, s szép arca elborult.
Mi van? – nevettem, játszva a rendíthetetlen férfiút, aki nem hisz az efféle babonákban, mint a tenyérjóslás.
Akkor mondotta el, félig sírva s arcomhoz szorítva forró arcát, hogy nagy veszélyek leselkednek rám a közeljövőben, majd ajánlotta, hogy maradjunk együtt, hiszen érzi, hogy én is ugyanazt a lázas vonzódást érzem iránta, amit ő érez irántam, tartsak velük, hagyjam itt rozoga lovagváramat, lépjek be a truppba, kiváló orgánumom van s magas vagyok, kis maszkírozással kiváló komikus válhatna belőlem, amúgy is olyan vagyok, mint a bús képű lovag reinkarnációja, ne rökönyödjek meg, simított végig a mellkasomon, a legnagyobb tehetség az, ha valaki másokat meg tud nevettetni...Elhúztam a szám, valahogy nem tudtam elképzelni magam, Tejve tizennegyedik báróját vándorszínészként, noha a lány már könnyezve kérlelt, s azt is mondotta, hogy így talán elkerülhetném a veszélyeket, ha együtt maradhatnánk ő vigyázhatna rám…
Mit gondolsz, mit szólna Ricardo, ha ezt a lányt, elhívnám ide Tahitire, ha írnék neki?!
 Azóta sem tudom elfelejteni, állandóan előttem van aggódó arca, itt ő is kiélhetné színészi tehetségét, alakíthatnánk egy vándortársulatot, hogy megnevettessük a szigetlakókat, egyedülálló színház lehetne, gondold csak el, mi magunk írnánk, mi magunk rendeznénk és mi magunk játszhatnánk is el azt, amit írunk.
Hogy miért nem hoztam már eleve a lányt magammal, amikor volt hely a repülőn? Jó kérdés.
Nézd, kedves António, én arisztokrata vagyok, de szegény, mint a templom egere, s akkor még azt sem tudtam, hogy Ricardonak honnan van ennyi pénze, hogy repülőt bérelhet és nem akartam visszaélni a vendégszeretetével…”
Egymásra meredünk Bernardoval, most pláne nem zavarhatjuk meg a beszélgetést, bár egyre kínosabban érzem magam és látom, hogy ő is, hiszen akaratlanul is fültanúi vagyunk egy olyan vallomásnak, ami nem nekünk szól, de most már nincs mit tenni, ha lépünk egyet a nyikorgás elárul, elmenni pedig már nem tudunk, várni kell tehát a megfelelő pillanatra, amikor olyan fordulatot vesz a vallomás, hogy nyugodtan cseverészve indulhatunk meg fölfelé.
“Szerintem – halljuk a Mora erőtlen hangját –, beszélj vele, őszintén tárd fel előtte a helyzetedet, s hívd ide a lányt, ennek az ég világán nincs akadálya, a pénz a legkevésbé az, hiszen hallhattad, egy újabb hajóroncs felderítését is tervezik, s ebből a pénzből már ti is megkapjátok a magatok részét, Ricardo épp azt akarja, hogy ne érezzétek eltartottaknak, kiszolgáltatottaknak magatok, ne higgyétek azt, hogy ő tart el benneteket, ne érezzétek állandóan feszélyezetten, a tőle való anyagi függőségetek! A függetlenséghez pénz is kell, kedves báróm, ezt te tudod a legjobban…Sőt, mindenekelőtt pénz kell. Borges ötlete kiváló volt s annyira kézenfekvő, annyira logikusan következett a mi sajátságos, az emberektől lényegiekben eltérő tulajdonságainkból, hogy csodálkozom senkiben még csak föl sem merült az ötlet, hogy senki nem jött rá…Mindenesetre Ricardoval alaposan áttanulmányozva az elsüllyedt hajóroncsok helyét, brilliánsan vitelezték ki a dolgot s ezzel más irányt szabtak az életünknek...Úgyhogy, ismétlem, beszélj vele. Örülni fog, ha Mirandolina idejön, hogy a társaságunk új taggal gyarapodik és a színház ötlete sem rossz, sőt…Most hol van a te Mirandolinád?”
“Valahol Portugáliában járja társulatával a városokat és a falvakat, de megegyeztünk egy lisszaboni címben, a nagynénje címére bármikor írhatok, táviratozhatok neki.”
“Beszélj Ricardoval és sürgősen táviratozz. Nincs elvesztegetni való idő…”
“Csakhogy tudod, doktor, nehéz kérni olyan embernek, akitől eddig mindig mások kértek valamit. S egy hajóút Portugáliából Tahitibe elég sok pénzbe kerül.”
 “Ricardo meg fog érteni. Sőt, kölcsön is kérhetsz tőle, hiszen hamarosan lesz amiből megadnod. Hát még mindig nem érted?…Az is lehet még itt van a repülő, szó volt arról, hogy megvásárolják, s akkor egyszerűen elküldi utána s napokon belül itt lehet a lány.”
“A felfogásom – nevet rekedten Tejve –, kissé valóban lassú, de nem rossz. A sok lacafacázás, sehova nemvezető tépelődés, a dolgoknak az állandó újragondolása, valaminek a bizonyítása, majd cáfolata és az első állítással homlokegyenest ellenkező állítás briliáns bizonyítása, majd elszánt bírálata kedves időtöltésem volt, ami valóban azt jelentette, Mirandolinának igaza volt, túlságosan sokat voltam egyedül, egy idő után elveszítettem valóság iránti érzékemet, ha ugyan volt ilyen érzékem egyáltalán? Hajlamos voltam összekeverni azt ami van, azzal amit elképzelek. Néha, sétára indulva erdőmben és parasztokkal találkozván, vagy dolgozni látván a sovány, elgyötört, rosszul öltözött, rossz arcú embereket a földeken, sajnáltam őket, de tudtam semmit nem tehetek értük, sorsuk Salazar új államában, amelyről olyan zseniális szatírát írt Fernando a halála előtt, mindörökre eldőlt, megpecsételtetett, s az eleve elrendelés ellen nem lehet semmit tenni.
A világ már csak ilyen, gazdagokra oszlik és szegényekre, kevés számú tehetősre és nagy számú nyomorultra s ha, a (valahol a két csoport között imbolygó) szemlélődő, mint én, sajnálja is őket, őszinte lehet vajon ez a sajnálat...Hiteles lehet a részvéte annak, aki ezek szemében mégis csak nagy úr, kastélyában él s azt mondják állandóan ír. Vajon miket írhat? – hallgattam ki egyszer önhibámon kívül két paraszt beszélgetését az erdőben. Épp csapdát állítottak, ami tilos volt, s mivel az erdő a birtokom volt, akár feljelentést is tehettem volna ellenük, törvény elé citálhattam volna őket és nem vitás kinek adott volna igazat Salazar bírósága. De most jobban érdekelt az, hogy mit beszélnek rólam, minthogy botrányt csapjak, már csak azért is, mert a botrányoktól viszolyogtam.
Te vajon honnan veszi ez a báró, mindazt, amit leír?...Jorge elmondja –ő volt az egyik szolgám, aki bevásárolni rendszeresen lejárt a faluba s ám lám felelőtlenül fecserészett! –, hogy egész nap, sőt éjszaka is, gyertyafény mellett csak ül a toronyszobájában és ír, egyik árkuspapírt a másik után írja tele. Miket ír vajon? Nem kellene jelenteni a rendőrőrsön?! Erre ne is gondolj, komám, beszélte le sürgősen a másik, idősebb, himlőhelyes arcú sovány férfi. Kutya a kutyának nem árt soha. Holló a hollónak nem vájja ki a szemét. S egyáltalán mit tehet egy ostobácska rendőrparancsnok, egy nagyúr, egy báró ellen? S írni ráadásul, tudomásom szerint, az új államban nem is tilos. A báró úrnak ideje van, s úgy látszik mondanivalója is, hát ír! Mások, a hozzá hasonlók szépasszonyokkal kerengőznek a tánctermekben, vagy rulett kaszinókban verik el a pénzüket…Ő nem is hasonlít kasztjához, ő ír és ez csak a mi számunkra különös, akik tegnap óta nem ettünk, s korgó gyomrunkon kívül másra aligha tudnánk figyelni. – Hát ez igaz – sóhajtott a másik. – De egyszer komám – folytatta a férfi, a felállított csapdában gyönyörködve, ha végre teli zabálom magam őz vagy nyúlhússal, majd én is kipróbálom, hogy milyen az, ha valaki ül egy árkuspapír előtt, ceruzával a kezében, gondolkodni kezd, majd a levegőben vagy a fejében kerengő szavakra vadászva, leírja azt, amit gondol. Nem ajánlom komám! – röhögött a másik. – Mert ha a te irományaid lennének gyanúsak, s előbb-utóbb azokká válnának, veled hamar elbánna a rendőr… Képzeld csak el, mit gondolna rólad? Eleve gyanús személlyé változnál a szemében, egy paraszt, egy nincstelen nyomorult, aki ír. Mindenkiben fölmerülhetne a kikerülhetetlen kérdés: miért teszed s az is, hogy miket írsz? Elégedetlen vagy talán az új állammal?! És az általad ostobának nevezett rendőrparancsnoknak bármikor törvény elé citálhatna az általa felforgatónak, a társadalmi rendre veszélyesnek tartott eszméid miatt. Saját irományod juttatna kelepcébe, mert te nem vagy Tejve tizennegyedik bárója, aki úgyszólván mindent megengedhet magának…
Otthagyták csapdájukat, beszélgetve távolodtak az erdőben. Én pedig magamra maradtam kételyeimmel, s hirtelen pánik fogott el, valami meghatározhatatlan, nyüszítő, már-már állati félelem, hogy mi lesz ha valaki máris feljelentett, ha hozzám is megérkeznek az illetékesek, no nem a vadorzók által, talán nem is alaptalanul ostobának tartott, tényleg korlátolt őrsparancsnok, aki mindig is mély tisztelettel, hajbókolva köszöntött, ha néha találkoztunk, hanem az új állam civil ruhás, szigorú nyomozói, akik kifürkészhetetlen pókerarccal mutatva fel házkutatási engedélyüket, azonnal, késedelem nélkül indulnának a toronyszobába, hiszen a feljelentő pontosan közölte volna velük, hogy hol tartózkodom egész nap, sőt a lobogó gyertyafény szerint éjszaka is, és minden szó nélkül, céltudatosan kotorászni kezdenének irományaim, kézirataim, naplófeljegyzéseim között, s nyilván eleve gyanúsnak találnák ténykedésemet.
Egy arisztokrata, aki ír!
Már ez, önmagában is botrányos! Miért nem utazik? Miért nem vadászik? Miért nem nőzik? Miért nem kártyázik? Miért nem klubjában, a hozzá hasonlók között tölti az időt?
És miket ír?!
Rádöbbentem nem is kell sok képzelőerő hozzá. hogy felforgató, a társadalom menetére nézve veszélyes fragmentumokat pécézzenek ki írásaimból, hogy nihilistának, anarchistának, sőt mi több a liberális- zsidó- bolsevik-szabadkőműves világ összeesküvés oszlopos tagjának tartva azonnal és haladék nélkül lefoglalják, a társadalom menetére nézve veszélyes, az új állam haladás-elvével ellenkező irományaimat s engem, mérsékelt tisztelettel ugyan, hiszen mégiscsak arisztokrata vagyok, nem egy közönséges bűnöző, haladéktalanul a fővárosba kísérjenek, kihallgatásra...Letartóztatásom híre azonnal elterjedne a vidéken, s a parasztok elégedetten néznének össze, mit mind firkálgatott az a félnótás báró, ment volna inkább hajókirándulásra, vagy vadászott volna üres óráiban, járt volna kaszinóba, a többi báró és gróf közé, akkor most nem kísérnék civil ruhás nyomozók, megbilincselve, mint egy lótolvajt, ki tudja hova?
Esetem a vadorzókat is elgondolkodtathatná.
Nem volt igazad, pajtás, mondaná a fiatalabb, holló a hollónak ám lám mégiscsak kivájja a szemét, mert azt, hogy ki az igazi holló, mindig a másik, magát eleve igazinak gondoló dönti el.
Nem, nem, legyintene idegesen a himlőhelyes arcú, pusztán arról van szó, hogy mindig az erősebb kutya baszik, de ne féltsd te a mi bárónkat, kimagyarázza ő magát nagyon hamar. Tejve tizennegyedik báróját mégsem vegzálhatják csak azért mert ír?! De épp azáltal jelenthet veszélyt a társadalomra, érvelne a fiatalabb s újabb és újabb csapdákat raknának szerteszét immár védtelen erdőmben, kihasználva időleges távollétemet.
Hazarohantam, hogy azonnal mindent elégetek, de már a toronyba menet rájöttem ez lenne a lehető legnagyobb őrültség, amit helyzetemben egyáltalán elkövethetnék, hiszen nem hinnék el, hogy elégettem irományaimat, felforgatnák az egész kastélyt, a kézirataimat keresve, hiszen annak amit írtam csak kell legyen valami nyoma, okoskodnának a maguk szempontjából egyébként logikusan, senki nem tölt hosszú esztendőket írással, csak azért, hogy elégesse szorgos évei munkáját, melankolikusan bámulva égő kéziratai utolsó táncát a tűzben, amint felkunkorodva lobbannak szét a lapok s egy-egy mondat utoljára még láthatóvá válik a lángok fényében, mintha titokzatos módon akarna üzenni valamit... Amíg felértem stúdiómba megnyugodtam kissé, s szortírozni kezdtem irományaimat, a nagy mű megmaradt töredékeit s elkészült nagyobb változatait különválasztva, egy irattartóba helyezve, dupla fenekű bőröndömben rejtettem el, minden mást, úgy hagytam ahogy volt, szétszórva, a keletre nyíló ablak előtt álló hatalmas íróasztalomon, a déli ablakra néző komódon, a szoba közepén álló kerek asztalon, s a szekrényekben, fiókokban, rendezetlenül. Úgy ahogy volt egyébként…
Mindig terveztem, hogy egyszer elrendezek mindent, de most nyugodt lélekkel halaszthattam az általános rendcsinálást jobb alkalomra, rádöbbentem ugyanis, hogy az esetleges rendcsinálás, az elrendezett, rendszerezett, dossziékba, borítékokba szortírozott, címekkel ellátott kéziratok, eleve gyanakvó nyomozóimban azonnal gyanút kelthetnének, s keresni kezdenék, azt amit minden bizonnyal elrejtettem…Így, a rendetlenséget látva s elborzadva (ezek a titkos rendőrök, úgy képzeltem precíz, smokságig pedáns, rendszerető emberek) nyomozóimban még föl se merülhetne, az elkerülhetetlennek látszó házkutatás alkalmával az a gyanú, hogy elrejtettem volna valamit is, hogy gyanakodtam s jöttükre várva–felkészültem, biztos helyre dugva azon irataimat, amelyek bizonyíthatnánk a feljelentés igazát és a házkutatás létjogosultságát, mert én, természetesen, játszva a blazírt, cinikus, raccsoló arisztokratát, tiltakoztam volna, hivatkozva jogaimra…mosolyt csalva a nyomozók agárarcára…
De a civil ruhás titkosrendőrök nem jöttek, helyettük Reis doktor úr versei érkeztek, melyekben egyre nagyobb hévvel hívott Tahiti szigetére, vázolva a költői kommuna tervét, kifejtve azon elképzelését, hogy nekünk heteronimáknak, Fernando Pessoa teremtményeinek, alakmásainak együtt kell élnünk és írnunk, s erre jelenleg alkalmasabb hely nincs a világon, mint a fény rejtelmes szigete. A meghívás kapóra jött, pláne, hogy levelet kaptam Borgestől is, hogy ekkor és ekkor vár a lisszaboni repülőtéren, mert egy bérelt géppel, Lovecraft amerikai íróval együtt (akinek bizonyos történeteivel csak a repülőn ismerkedhettem meg, addig sajnos elkerülték a figyelmemet…) indulunk Tahitibe. Rendbe van-e az útlevelem?!
Rendben volt, elutazásom elé a hatóságok, nem gördítettek akadályt.
Lezártam tehát kastélyom, s bőröndömmel – benne ruhák, fehérnemű, kedvenc tárgyaim, távcsövek, fényképezőgép, szextáns, iránytű, zseblámpa, néhány könyv, s a rejtett rekeszben a nevezetes kézirat, amelyet itt szándékozok újraírni, végleges formába önteni – elmentem Lisszabonba, ahol még egy felejthetetlen, utolsó estét tölthettem imádott Mirandolinámmal, aki épp akkor a fehér városban tartózkodott s nagyon megőrült annak, hogy végre kimozdulva bagolyváramból, világ körüli útra indulok...Azt hiszem, ha hívom első szóra beleegyezik és velem jön, örömmel elkísér és többé nem válunk el soha, de nem tudtam milyenek itt a viszonyok, s mit szólna Ricardo ahhoz, hogy nem egyedül érkezem, ezért úgy egyeztünk, először megbeszélem vele a dolgot és ha utazása elé nem gördül semmiféle akadály, ha ő is szívesen látott vendég Tahitiben, azonnal küldöm a meghívólevelet, s a pénzt a hajójegyre…”
Soares rám néz, bólintok, s fütyörészve, lehetőleg minél nagyobb zajt csapva, hogy érkezésünk ne érje őket váratlanul, megindulunk fölfelé a meredek csigalépcsőn.

17. Mirandolina

Belépünk a toronyszobába.
A báró a tengerre néző, keleti ablaknál áll, Mora a déli ablak alatt lévő íróasztal mellett ül és ír valamit, de felénk fordulva abbahagyja.
“És Borges? – kérdezi Bernardo Soares. – Nincs itt? Tulajdonképpen őt keressük, a reggelihez sem jött le és a szobájában is hiába kopogtattunk, vagy aludt még, vagy elment valahova…”
“Nem is volt fenn –lepődik meg a báró. – Amióta az éjjel elváltunk, nem is láttam. Én voltam itt, a toronyszobában, egész éjszaka, egyedül. Végre írtam. Mora doktor úr egy órája érkezhetett…”
“Hogy vagy? – lépek Morához, s pulzusa után nyúlok. – Nagyon aggódtunk érted. Sajnáltuk, hogy nem jöhetsz velünk, de hidd el abban az állapotban istenkisértés lett volna elindulnod…”
“Elég gyengének érzem magam – sóhajt. –Úgy látszik túl sok volt nekem ez az egész. Az utazás, az élmények, a hőség…”
“És a szíved? Mióta vannak szívbántalmaid?”
“Néhány éve állapította meg az egészségház egyik orvosa, hogy szívpanaszaim tulajdonképpen neurotikus jellegűek…Hogy általában idegesség, nyugtalanság válthatja ki. S erre a tegnap, mikor megismerkedtem a helyzettel…”
“A tegnapelőtt – javítom ki. – Egy fél éjszakát, egy napot s egy újabb éjszakát szerencsésen átaludtál! Mi azalatt meglátogattuk a hold arcát…”
“Igen – néz rám zavarodottan. – A báró úr is célzott rá. De valahogy nekem olyan valószerűtlen az egész. Ami felfogtam balul sikerült látogatásotokból, hogy a Lovecraft teremtményei, ahogyan én eleve sejtettem is, nem a képzelet szüleményei. Valóban léteznek s szuggesztióik igen veszélyesek is lehetnek…Szellemi erejükről még elképzeléseink sincsenek. De az, hogy már a (mi banális fogalmaink szerint) mindenható dicső faj is tartott tőlük, erről is sokat elárul.
Lovecraft szerint annyira rettegtek tőlük, elsősorban félelmetes hipnotikus szellemi erejüktől, hogy tulajdonképpen nem is születtek leírások arról, hogy valójában ezek a magukat bármikor láthatatlanná tevő lények milyenek?! Hogy hogyan is néznek ki a valóságban?! Valószínű sejtették ha leírják vagy filmezik őket, a föld alá száműzött lények különös, telepatikus szellemi ereje is önállósulhat, s ellenük fordul. Illetve őket fordítja egymás ellen!… Akkor kezdtek megint a hipnózis, a gondolatátvitel különböző formáival foglalkozni… De megjeleníteni féltek őket…”
“Mi akkor már, legalábbis ebben a vonatkozásban többet tudunk valamivel náluk. Mi legalább tudjuk, hogy milyenek a valóságban…Search lefényképezte a nyomaikat is, őket is – szól közbe Bernardo. – Az egyik képen jól látható a maga valós alakjában egy mérhetetlen vén, amint éppen megbűvölve hallgatja a francia himnuszt, Ricardo előadásában.”
“Pessoa szerint – folytatom – nagy zenebolondok.”
“Ezt mikor közölte veletek?”
“Az este, hazatérésünk után ismét megidéztük (te azért nem lehettél jelen, mert még a nyugtatók hatása alatt, mélyen aludtál és nem akartunk megzavarni…), s kiderült, hogy ő végig jelen volt, ott lebegett felettünk láthatatlanul a levegőben, csak rá a mérhetetlen vének nem figyeltek fel, mert csak az élő organizmusokra érzékenyek…”
“Pessoa tehát mindent látott – veszi át a szót Bernardo –, csak nem avatkozhatott közbe, akkor sem, amikor délben felfigyeltünk a bálvány előtt gomolygó-vibráló alakzatokra, pedig akkor már sejtette a veszélyt…”
“Milyen veszélyt?” – döbben meg Mora.
“Hogy kapcsolatba lépnek velünk, hogy befolyásuk alá vonnak, hogy elaltatnak. Másra nem is nagyon emlékszünk – folytatja Bernardo –, csak arra, hogy egyszerre a déli forróságban valami vibráló alakok kezdenek gomolyogni a kőarc előtt, de nem tudtuk minuciózus aprólékossággal megfigyelni őket, mert hirtelen elaléltunk, elveszítettük eszméletünket s ebben a tehetetlen állapotunkban, Pessoa szerint, könnyű prédáik voltunk a kíváncsi lényeknek, behatoltak az agyunkba, az emlékezetünkbe, az hívhatta fel ránk a figyelmüket, hogy érzékelték, mi heteronimák mások vagyunk, mint az emberek, mint a bennszülöttek, akiket már ismertek és derültek azon, hogy babonásan rettegnek tőlük, miközben istenként tisztelik őket. Mert Pessoa szerint, bármennyire is furcsa, humorérzékük is van, jellegzetes füttyögő hangjuk tulajdonképpen nevetés…Ismétlem alaposan elbántak velünk, volt amin füttyögniük, s nagyon nagy szerencsénk volt, Lídia kisasszonnyal, akit nem tudtak teljesen hatalmukba keríteni, mert nála volt Ricardo, mesterünktől, Alberto Caeirotól örökölt varázstükre és ez valamiképpen, amit én nem is értek, erőt adott neki, s magához tért. Látta, hogy a báró úr, ülve egy fának vetett háttal üveges szemekkel viaskodik velük, s a többiek mélyen alszanak. Erre azonnal felébresztette Ricardot is, aki látván, hogy mi aléltan heverünk szerteszét, mint feldőlt tekebábuk, énekelni kezdett. A Marseille ébresztett bennünket és teljesen elbűvölte a lényeket, akikre, ha valami hat, akkor az a zene.”
“Kiderült az is, hogy ezek a hallhatatlan lények nagyon feledékenyek…”
“Ezt honnan tudjátok? Ki állítja ezt?”
“Pessoa – magyarázom. – Neki egyébként az a véleménye, hogy hagyjuk abba a kutatásokat és széles ívben kerüljük el a bálványt és környékét, mert egy esetleges következő találkozás, végzetes következményekkel járhatna. Ha még egyszer elaludnánk, esetleg soha többé nem térnénk magunkhoz…A lények egész egyszerűen megfeledkeznének rólunk és sorsunkra hagynának bennünket egy végtelen álom közepén.”
 “Szeretném látni azt a varázstükört – néz rám kérdően Mora. – A báró úr elmesélte, hogy Alberto egyik alkimista ősétől örökölte, akiről Borges az este verset irt s titeket költői versenyre hívott ki.”
“Mi a véleményed az egészről?”
“Még nem ismerem a részleteket, nem láttam a fotókat, a varázstükört, ami kétségtelen ősrégi, nagy erejű szerkezet lehet, még nem beszéltem Lovecrafttal…És mindenkivel külön is el szeretnék beszélgetni, érdekel hogy hogyan élte át Álvaro ugyanazt, mint te vagy Lídia, vagy a halász. Hogy ugyanazt ugyanúgy láttátok-e? Hogy a történeteitek között van-e különbség?”
“S ez miért lenne fontos? – mered rá döbbenten Soares. – Az esetleges eltérések, (mert ugyanazt mindenki másként élhette át, nem gondolod?) mit bizonyíthatnának…”
“Hogy mikor kezdődött a szuggesztió? A lények mikor figyeltek fel rátok, s miért csak délben került sor az akciójukra, amely számotokra nézve akár tragikusan is végződhetett volna…”
“Megkapod a fotográfiákat – nyugtatom meg –, és mindenkivel elbeszélgethetsz, akivel csak akarsz, megvizsgálhatod a varázstükört is, csak először kellene enned is már valamit. Nem gondolod?…S alaposabban is meg szeretnélek vizsgálni. Nyugtalanított az állapotod. Volt itt közben, amíg mi a bálványnál időztünk, egy francia orvos is. Ő a fáradtságoddal magyarázta állapotod, és az itteni klímával, amihez nehezen tudsz alkalmazkodni. De a diagnózis megállapításához egy általános kivizsgálásra lenne szükség. Be kell mennünk a francia misszió kórházába…”
“Kedves Ricardo – fordul felém zavartan Tejve –, ha lehetséges négyszemközt szeretnék beszélni veled.”
“Ennek semmi akadálya – vigyorgok rá. – Bernardo lekíséri Antóniot reggelizni. Te nem vagy éhes? Elég sápadtnak tűnsz, aludtál egyáltalán valamennyit az éjszaka?”
“Nem – legyint idegesen. – De ennek most nincs jelentősége. Előbb okvetlenül beszélnünk kell…”
António feláll és imbolygó léptekkel indul az ajtó felé.
Szememmel intek Bernardonak, aki azonnal kapcsol, utána lép, belekarol, s elindulnak lefele az elég meredek csigalépcsőn.
Tejve az ajtóig sétál, aggódva néz utánuk. – “Leértek – sóhajt. – Féltem, hogy probléma lesz a lépcsőn. – Becsukja az ajtót, s felém fordulva, zavartan kezdi el. – Egy nagy kérésem lenne, kedves Ricardo. Az olyan emberek, mint én, ritkán kérnek valakitől valamit is. A nevelés, az örökölt családi gőg miatt elég nehezemre esik kérni tőled valamit, azok után, hogy ilyen kedvesen fogadtál itt, ahol remélem be fogom tudni végre fejezni azt a könyvet, amelyen évek óta dolgozom, s amelynek töredékeit, elkészült fejezeteit és jegyzetanyagát sikerült, dupla fenekű bőröndömben kimenetem Salazar paradicsomából és magammal hoznom. Ugyanis otthon, az új államban helyzetem eléggé ellehetetlenült. Bármikor várhattam a titkosrendőrséget, s a házkutatást, ami rám nézve baljós következményekkel is járhatott volna. Esetleg felforgatónak tarthatták volna írásaimat, az államrendre veszélyesnek ítélhették volna…
Így leveled, gyönyörű hívó verseid a legjobbkor érkeztek.
S ezért is döntöttem úgy, hogy elhagyom őseim kastélyát, noha mindig azt hittem, erre soha nem fog sor kerülni. Az utóbbi években viszont, életmódom miatt kissé tényleg elszigetelődtem a világtól, ami döbbentett rá egy új, váratlan kapcsolat, nem tesz jót nekem sem és készülő könyvemnek sem. Közben ugyanis én a magányos bús képű lovag, összeismerkedtem egy lánnyal, egy vándorszínész társulat tagjával, akivel egymásba szerettünk…”
“Miért nem hoztad el őt is – mosolyodok el. – A repülőn lett volna hely…”
 “Nem akartam visszaélni a vendégszereteteddel, kedves Ricardo. De közben rájöttem nem tudok nélküle élni s ahhoz szeretném kérni anyagi segítségedet – néz rám elvörösödve s remegni kezd a visszafojtott idegességtől –, hogy valami módon ideutazhasson. Az indulásunk előtti éjszakát együtt töltöttük s nagyon őrült az életformaváltásomnak, annak, hogy ide utazhatok, közétek, a fény szigetére, s végre könyvemnek szentelhetem magam, ugyanakkor nagyon sajnálta, hogy ismét el kell válnunk, noha oly szívszorítóan keveset lehettünk együtt.
Láttam rajta szívesen jönne ő is velem, megvallottam neki, hogy ez nekem is őrült vágyam, de amíg meg nem ismerem az itteni helyzetet, nem hozhatom magammal…Hiszen nekem Tejve tizennegyedik bárójának nincs pénzem, kastélyomon a környező erdőn kívül nincs semmim…S csak engem hívtál meg….””
“Mert róla nem is tudtam. Hiba volt, hogy nem hívtad el. Borgesszel miért nem beszéltél erről?! Ő eloszlathatta volna kétségeidet, hiszen az a pénz, amit az ő ötlete nyomán, a hajóroncsok fosztogatásából nyertünk – közös! A tiétek. S most, hogy látom milyen problémát okoz ez nektek, hamarosan mindenkinek, külön névre szóló bankszámlát nyittatok…S azt is bizonyára tudod, hogy hamarosan egy újabb hajóroncs átkutatására készülünk, itt a Társaság szigetek között is ránk vár néhány elsüllyedt gálya, a tenger fenekén, úgyhogy problémáid, kedves báróm, mondhatni egyik napról a másikra megoldódnak. De most, visszatérve a lányra, még ma kellene táviratoznod neki, ha akarod, szívesen elkísérlek a postára. S nem is kell hajóval jönnie, túl fárasztó, túlságosan sok időbe telik, a repülő, amivel ti érkeztetek itt van még, lehet meg is vásároljuk, s miután táviratozol, hogy holnap legyen a lisszaboni repülőtéren, azonnal indulhatna utána…”
“Én nem is tudom miért voltam ilyen ostoba – sóhajt Tejve. – A gőg, tudod, hogy egy Tejve, a tizennegyedik a bárók sorában, nem kér senkinek semmit, senkivel nem beszél bizalmas problémáiról, pláne szerelmi ügyeiről…”
“Csakhogy én – jelenik meg az ajtóban váratlanul a vigyorgó Borges –, mégiscsak tudomást szereztem a problémádról. Igaz én nem vagyok gőgös portugál arisztokrata, csupán egy holdkóros argentin költő, aki pontosan azért tudja értékelni a szerelmet, mert túlságosan korán veszítette el azt, akit az életénél is jobban szeretett…S a lánnyal is sikerült megismerkednem. Sőt, hogy meglepetést okozhassak neked, kedves báró, ide is varázsoltam a kisasszonyt, a szerelmi ügyekben ám lám megértő és gáláns mérhetetlen vének segítségét kérve.”
Félreáll s az ajtóban megjelenik egy magas, szőke lány.
Ránk néz, elpirulva pukedlizik.
“Mirandolina! – néz rá döbbenten a báró –, hát itt vagy, egyetlenem!? Hát eljöttél!” – S kitárja karját, a lány máris átröpül a szobán, ölelik, csókolják egymást.
“Mi most feleslegesek vagyunk – kacsint rám Borges. – Gyere Ricardo. Még rengeteg megbeszélnivalónk van, közben beindult a vers-gyár. A költők alkotnak! El kell ismerned az alkimista, mint hívó téma, jó ötlet volt, bizonyos időre mégiscsak eltereli figyelmüket a veszélyről, amelyben voltunk és még mindig vagyunk.”
Észre sem veszik, hogy kimegyünk.
“Gondolod, hogy emlékeznek még ránk? Pessoa azt mondotta, hogy ha békében hagyjuk őket, talán elfelejtenek…”
 “Talán, de semmi biztosíték nincsen rá…Akartak tőlünk valamit s nem biztos, hogy elérték a céljuk, a kapcsolat tehát folytatódni fog, de most az ő térfelükön a labda, ők a kezdeményezők…Épp ezt kellene megvitatnunk a többiekkel. Addig azonban – vigyorog kópésan – némi magyarázattal tartozom a szép Mirandolina ittlétét illetően. Amikor megismerkedtem a lánnyal, (kedves, bűbájos teremtés s rádöbbentem m ennyire szereti a bárót s Tejve is őt!) elhatároztam, hogy a repülőre csempészve hozom el ide, méghozzá úgy, hogy Tejve ne is tudjon róla. Ráadásul titokban csempésztem fel a repülőre, lefizetve a korrupt őrséget (úgy tűnik a nyerészkedés iránti leküzdhetetlen vágyat az új állam sem tudta szerencsére megszüntetni!), mert a lány elmondotta nekem azt is, amit a bárónak nem mert megvallani, kímélte, nem akarta nyugtalanítani, hogy halálos veszélyben van, hiszen ő kommunista s üldözi a rendőrség…Ezen jót derültem magamban, egyéb nem is hiányzott a mi kis kommunánkból csak egy kommunista színésznő.
Hát nem?
Amikor a gépről leszálltunk, ő még maradt, a pilóta kísérte el egy hotelbe, eleve úgy beszéltük meg, hogy ma reggel megyek utána, addig kipihenheti magát, tudtam, hogy a tegnap haladéktalanul már hajnalban indulunk a bálványhoz, nem akartam, hogy megjelenésével esetleges zavart okozzon. Vigasztaltam, legalább kipihenheti magát, s közöltem vele röviden azt is, hogy mire készülünk. Megértően, kissé rettegve nézett rám, arra kért ne feledkezzek meg róla holnapután reggel, azaz ma menjek utána és hozzam ide, már nagyon szeretne megismerni titeket és Tejvével szeretne lenni végre, hisz végzetes találkozásuk óta olyan szívszorítóan keveset lehettek együtt.
Megígértem és betartottam a szavam. Ma reggel, ebben az átkozott esőben elmentem utána, s szerencsénk volt, hiszen találkoztunk a kedves francia orvossal, aki dzsipjén haza is hozott. Megkértem, ha lehet senkinek ne beszéljen arról, hogy mi csoportosan látogattuk meg a titokzatos kőfejet s arról pláné ne, hogy hogyan jártunk a bálványnál, hogy a hold arca mély álmot bocsájtott ránk…Erre rám nevetett s kifejtette, hogy Tahitin semmi sem maradhat titokban, pláne egy ilyen horderejű esemény, már mindenki beszél róla…Az egész szigetet ez foglalkoztatja, most van születőben a legenda, kár, hogy nincs közöttünk etnográfus, most érdekes megfigyeléseket tehetne a néplélekről, arról, hogy hogyan alakul ki egy mítosz!…
S én, miközben hallgattam, kissé megzavarodva gondoltam arra, hogy a lényekkel kapcsolatos szavak, képzelgések, a rengeteg rájuk való utalás és hivatkozás megannyi gondolatimpulzus s ha egyéb nem,  ez újra felhívhatja ránk a figyelmüket, ha figyelnek és jelenlétük látogatásunk alkalmával bizonyítja, hogy igenis állandó megfigyelés alatt tartják az emberi világot, permanens készenlétben várakoznak…”
“És mi mit tehetünk ebben a helyzetben?” – kérdezem. – Utazzunk el egy hajókirándulásra…”
 “Előlük nem lehet elbújni Ricardo. Ők mindenütt ott vannak – sóhajt Borges. – Meg kell beszélni az egészet, közösen, ezek a felismerések a többiek előtt sem maradhatnak titokban és ki kell dolgozni a megfelelő, védekező taktikát. Méghozzá sürgősen barátom, ez már nem játék, önhibánkon kívül olyasmibe keveredtünk, amiből nagyon nehezen keveredhetünk ki. Olyan helyzetben vagyunk, mint szegény Münchhausen báró, akinek önmagát kellett kihúznia a gödörből.
Mert ezek, tudjad, nem szálltak le rólunk, ne is reménykedj!
Ezt onnan tudom, hogy megint Beatríz Viterboval álmodtam. Hihetetlenül intenzív álom volt, a katonai akadémia épülete előtt állottunk a napsütésben, annak a magyar tábornoknak, Juan Czecz-nek a szobránál, aki Kossuth seregében harcolt s emigrációja színteréül, nagy szerencsénkre Argentínát választotta, megalapítva új hazájában, a katonai akadémiát…A Habsburg császár in effigie ítélte halálra – s ő közben Buenos Airesben képezte ki Argentína új hadseregének a katonáit, s emlékiratokat írt az elbukó magyar szabadságharcról…Ott állottunk a dicsőséges hős generális szobra mellett, nézegettük a napfényben sétálgató galambokat, amikor Beatríz váratlanul felém fordulva, könnyes szemmel, könnyektől nedves, forró arcát arcomhoz szorítva, könyörögni kezdett, ne hagyjam magára a hidegben, maradjak vele, tudja hogy nagy veszélyben vagyok, ne menjek vissza, bántaná, ha bajom esne, könyörög, hogy maradjak vele, ha én vele vagyok talán nem fog annyira fázni, ha akarom térden állva könyörög…
Miért, hát fázik? – meredtem rá döbbenten s ő dideregve bólintott. Ó, itt nagyon hideg van kedvesem, nem is tudok elképzelni mennyire hideg van…
Szép, hosszú, finom vonalú kezével keresztet rajzolva homlokomra tényleg letérdelt elém, s követve tekintetének irányát, megdöbbenve észleltem, hogy a katonai akadémia épülete előtt, a napfényben, vibrálva és villódzva egy ismerős, testetlen árny gomolyog.
Igen, ide, álmomba is követett egy gyanakvó és nyughatatlan mérhetetlen vén…
Amikor verítékben úszva felriadtam, ott hagyva a téren a napsütésben is didergő Beatrízt, azonnal kissé még kábán és az álom hatása alatt el is bizonytalanodva mentem zuhanyozni, esőkabátot öltöttem, elvettem két nagy fekete esernyőt és haladéktalanul indultam Mirondolináért.
Útközben, a zuhogó esőben gondoltam át ezt az egészet, elsősorban nem mi érdekeljük őket, sem mi emberek, sem ti heteronimák. Őket a varázstükör érdekli!…Olyasmivel ugyanis, ami fölött nincs hatalmuk régen nem találkozhattak, az élmény meglephette, bizonyára el is gondolkodtatta őket. Ezért minél hamarabb, alaposan meg kell vizsgálnunk ezt a titokzatos fekete tükört, valahogy tisztába kell jönnünk a mechanizmussal, ami működteti, vagy amit a médium működtet, az ő közreműködésével, s ezt csak úgy tudjuk megtenni, ha minél hamarabb megidézzük egyik, egykori tulajdonosát, azt a kalandos életű alkimistát.
Én még nem is néztem meg közelebbről ezt a különös tükört, de bizonyára igen régi lehet. Talán még a ókori Egyiptomból származhat, vagy keletről!…De korát is, tulajdonságait is megtudhatjuk egykori kalandos életű tulajdonosától. Csak ehhez természetesen meg kell idéznünk őt…Meg kell zavarnunk nyugalmát, az árnyak birodalmában, gondoltam a zuhogó esőben bőrig ázva, meglehetősen nehezen jutva előre a bokáig, de néha térdig érő zavaros, sárgás vízben, de végül mégiscsak elérkeztem a hotelig. Mirandolina már felöltözve várt rám, s ahogy elindultunk, szerencsére, mint mondottam megláttuk a dzsipjével valahova igyekvő francia orvost, aki megismert, felvett és hazahozott...Egyszerűen nincs más lehetőségünk, Ricardo, csak az alkimista megidézése…Tudod a rituálét, nem? Mert ezúttal, kedves barátom semmit nem bízhatunk a véletlenre…Mindent szabályszerűen kell csinálni, másként eleve kudarcra vagyunk ítélve s ezúttal nem engedhetjük meg magunknak a kudarcot…”
“Csak az a baj – lépek be a szobánkba, a déli sarokban álló asztalkán fekvő, zöld kendőbe takart tükörre mutatok, mint egy sámán trónol a nevezetes varázseszköz a fekete és a fehér gyertyák között –, hogy Lídia megijedt a fehér tűzkörtől, ami akkor keletkezik, amikor a rituálé szerint beindul a varázslat…”
“Hogyan – mered rám kissé ijedten. – Ti már próbálkoztatok?”
 “Még az első éjszakán. Megérkezésetek éjszakáján…Végigcsinálta a rituálét, annak rendje és módja szerint, megjelent a fehér tűzkör, ami villódzva választotta el tőlem és a világtól s megpróbálta megidézni a hold arcát…”
“És sikerült?”
“A tükörben egy életfogytiglani pillanatra megjelent a bálvány, ránk meredtek a kőarc félelmetes szemüregei, aztán történt valami, a tükör félelmetesen villámlott egyet és kihunyt, a tűzkör magától szakadt meg, Lídia pedig aléltan hanyatlott hátra, alig tudtam magához téríteni…Erre emlékezve jelentette ki, hogy ő erre még egyszer nem vállalkozik, nem kényszeríthetjük, hogy testi vagy szellemi épségét kockáztassa egy varázslat miatt, amelynek ráadásul nem is látja semmi értelmét, különben is unja az egészet, fél, nem akarja vállalni többé a médium szerepét…”
“Itt van viszont Mirandolina – csillan fel Borges szeme és óvatosan bontva ki a zöld kendőből a tömör, antracit tükört, anélkül, hogy kézbe venné nézegetni kezdi…. – Született médium.”
“Az az érzésem ennek Tejve nem fog örülni…”
“Meg fogja érteni. Nő kell és erre a szerepre Lídián kívül, igazán csak ő alkalmas. Noah is kedves lány, a többiek is, de ki tudja hogyan reagálnának a rituáléra, működésbe léphetne a sámán praktikák sora is, amelyek öntudatlanul is kislánykoruk óta beléjük ivódtak, hiszen számtalanszor lehettek szemtanúi a sámánok varázslatainak, alámerüléseinek, a felső és az alsó világokkal való kapcsolatfelvételeinek. Nem, a maori lányok szerepeltetése médiumként nem jó ötlet. Én határozottan ellenzem.”
“S ha meghívnánk egy sámánt?…Többet is megismertem már, a két erő hátha segítené egymást. Ezek a maori sámánok is sokat tudnak, el sem tudod képzelni mennyit…”
 “Nem! – ingatja a fejét hunyorogva Borges. – Ez túl veszélyes. Nem tudhatjuk hogyan reagálna a sámánra, a tükör, ezt végszükség esetén még ugyan megkockáztathatjuk, de most Tejvét kell meggyőznünk, hogy csak Mirandolina segíthet rajtunk, aki különben is, akárcsak Lídia, született médium…”
“Csak nem most. Hagyd, hogy örüljenek egymásnak.”
“Hát persze, hogy hagyom, és félek, azzal fog vádolni, hogy titokban direkt ezért csempésztem fel a repülőre, pedig ez, esküszöm Ricardo, akkor eszembe sem jutott. Én rájuk gondoltam, a szerelmükre, ha már nekem nem sikerült, hátha sikerül nekik. Ismersz, nem voltak hátsó gondolataim. Amellett a lány veszélyben is volt, bármikor letartóztathatták volna, az illegális portugál kommunista párt munkájában való részvétele miatt, amelynek a hatóságok szerint egyetlen célja van, megbuktatni a rendszert!…”
“Reggeliztél már?
“Ettem valamit reggel, indulás előtt – legyint s figyelme újra a tükör felé fordul. – Valamifajta ábrák vannak a hátán, oldalt, láttad már?” – veszi kézbe óvatosan barátom a fekete tükört s én hirtelen megint ott ülök mesterem, Alberto Caeiro mellett az imaginárius, ám mégis valóságos domboldalon.
 “Közeleg a halálom – mondja búsan a nyájak őrizője s szemem előtt a domboldalon, a nem is létező fehér bárányok kavarognak. – Ezért valami olyasmivel ajándékozlak meg, kedves Ricardo, ami nagy hasznodra lehet életedben, de persze csak akkor ha betartod a játékszabályokat, ha nem önző, nemtelen célokra akarod igénybe venni segítségét. De ismerlek téged, te sohasem tennél ilyent…”
Felelevenítem Borgesnek Alberto Caeiro talányos szavait, elgondolkodva félrehajtott fejjel nézegeti a fekete tükör sík felületét, amelyen most nem jelenik meg kép, majd óvatosan csomagolja vissza a zöld kendőbe.
“Úgy érzem mindezt mi álmodjuk – suttogja. – S bármelyik pillanatban felébredhetünk.”
Már épp kilépnénk a szobából, amikor észrevesszük, hogy a zöld kendő alatt villózni kezd a tükör, bizarr zöldes fénybe borítva a szobát.
Odamegyünk, reszkető kézzel csomagolom ki, az antracit felületen négy fehér szó villog: Tudj! Merj! Akarj! Hallgass!
“Álmomban is ez volt a jelszó – sóhajtok. – Nem is mondtam még, hogy az alkimistával álmodtam. Egy holdfény sütötte téren várt rám, Prágában, egy fejedelem, király vagy hadvezér szobrának talapzatán ülve, s hazavezetett lakására.
Akkor kérdezte a jelszót, s amikor megdermedve hallgattam, gyanakvóan meredt rám a szobát elöntő ezüstös holdfényben és köpenyéből pillanatok alatt varázsolta elő a tőrét, de akkor valami isteni sugallat hatására ezeket a szavakat mondottam: Tudj! Merj! Akarj! Hallgass! S ő megnyugodva csomagolt tovább, aztán menekültünk a poroszlók elől, egy földalatti alagútban vagy barlangban, ahol utunkat állta egy, ezúttal önmagát valami miatt láthatóvá tevő mérhetetlen vén, s én rettegve, sikoltva riadtam fel, nagyon megijesztve Lídiát. Szegény alig bírt megnyugtatni, azután közölte velem, meglehetősen szigorúan azt is, hogy neki elege van ezekből a misztikus, irracionális dolgokból, mesterünknek igaza van, hagyjuk békén a véneket és inkább írjunk, hiszen elértük a mindég is áhított függetlenséget s végeredményben azért vagyunk itt.”
“Ez igaz – mosolyog Borges. – A kérdés csak az, hogy a mérhetetlen vének békén hagynak-e bennünket?!”
“Álmom azonban – folytatom remegve, a felidézett képek hatása alatt – borotválkozás közben, a gőzben úszó fürdőszobában, ébren is tovább folytatódott. Lóháton menekültünk, széljárta őszi mezőkön, ahol egykedvűen görgette a szél az ördögszekereket, sűrű erdőkben, aztán egy patakparton farkasok vettek üldözőbe, lelőttük őket, de a patakon nem tudtunk átkelni, túl meredek volt a partszakasz ahhoz, hogy megkockáztathattuk volna a leereszkedést, tüzet raktunk, az álom vagy vízió annyira eleven volt, hogy orromban éreztem a nedves fa füstjének csípős szagát.”
“Azt közölte, hogy hova mentek ilyen lóhalálában?”
“Igen. Egy bizonyos herceghez, vagy fejedelemhez igyekeztünk…”
“A nevét elárulta?”
“El kell jutnunk Laski, Krakkó melletti birtokára. Ennyit elárult. Az a bizonyos sokat emlegetett Laski valami korabeli főúr lehetett, nem, aki pártfogolta az alkimistákat, hiszen a mi emberünk közeli ismerősei, John Dee és a vágott fülű Kelley is vendégei voltak…”
Borges mereven néz maga elé.
 “Ez az álom sem lehet véletlen – tűnődik. – De most hagyjuk ezt. Valami készül, érzem. Laski különben egy korabeli, kalandos életű főúr volt, ahogyan nagyon helyesen megjegyezted. Bejárta egész Európát, állandó pénzzavarban küszködve kereste az alkimisták barátságát, meghívta őket késmárki majd Krakkó melletti birtokaira is. Egy időben a lengyel trónra is tört ezért is kellett neki az arany!… John Deet különben Londonban ismerte meg, a mágus filozófiai, matematikai, asztrológiai ismeretei elbűvölték, remélte, hogy vele és a melléje szegődő Kelley segítségével aranyat is csinálhatnak, sőt, álmodoztak, talán a Nyugati Ablak Zöld Angyala segítségével előállíthatják, minden alkimista örök álmát, az életelixírt, a hallhatatlansággal kecsegtető bölcsek kövét is…”
“Csakhogy a mi emberünk ekkor már kiábrándult az aranycsinálásból, II. Rudolf martalócai is üldözték, már egyetlen célja volt, eljutni Danzigba és hajót bérelve keresni meg az északi tengeren, a titokzatos víz alá süllyedt várost, Vinetát. Ott, csakis ott valósíthatom meg elképzeléseimet, mondotta nekem, a tűz mellett heverve, a redves fa füstjének csípős szagát most is érzem, miközben a közeli bokrokban a minket bekerítő farkasok szemei villogtak, de a tűz – nem hagyhattuk kialudni! – egyelőre távol tartotta őket…”
 “S arról nem beszélt, hogy miért akar eljutni Vinetába?” – érdeklődik kíváncsian Borges.
“Nem – próbálok, minden erőmet összeszedve emlékezni álmom bizonyos, homályosabb részleteire is. Azt mondta évek óta mint egy sugárzó látomás jelenik meg előtte ez a föld alatti város, lassan betölti és uralja a képzeletét, hiszi, ott teljesítheti ki életét, a víz alatti város örök csendjében talán sikerül végre nagy álma, a bölcsek kövének előállítása is...S amikor azt kérdeztem, nem fél, hogy megfullad? Hát hogyan akar élni a víz alatt? Ez lehetetlen! Nem válaszolt, rám nézett és nevetett. De álmom vagy vízióm ezen, Vinetára vonatkozó részletei túlságosan homályosak.”
 “Utána kell nézzünk a szláv és a lengyel mitológiában is a Vinetára vonatkozó utalásoknak. Rengeteg lehet.”
Állunk a tükör előtt, mint két őrkatona, s a fekete felületen változatlan intenzitással lángol a felirat. TUDJ!MERJ! AKARJ! HALGASS!
“Hát itt vagytok – lép a szobába Lídia. – Már mindenütt kerestünk! Senki sem tudja hova tűnhettetek?” – S kissé döbbenten bámul ránk, majd észreveszi a tükört, elolvassa a feliratot, arca elborul.
“S a többiek? – kérdezem. – Mit csinálnak?”
“Írnak – mosolyog Lídia s újra zöld kendőbe csavarja a lassan kihunyó tükört. – Közben megérkezett Tejve szerelme is, egy lisszaboni színésznő. De hát maga csempészte ide, kedves Luis. Nagy kópé maga. Mindenre gondoltam volna, csak arra nem, hogy ennek a bárónak szerelme van, hogy ez bús képű lovag ilyen lángoló hévvel szerethet valakit, pláne egy ilyen kedves lányt, mint Mirandolina…”
“Mert előítéletei vannak, kedves Lídia. Noha megtanulhatta volna már, hogy az embereknek van egy rejtett életük is, s lehet ez az igazi, nem az amit éppen megélnek. Nézze csak meg Bernardo Soarest, a kétségek végtelen, befejezetlen könyvének íróját is hogy megváltoztatta a szerelem, amit ő , a sztoikus gondolkodó ráadásul nem egy művelt, kedves, s a sors kifogyhatatlan kegyelméből gyönyörű színésznő iránt érez, hanem egy bennszülött kislány iránt, akinek fogalma sincs arról, hogy kicsoda Bernardo Soares, de szereti őt, s barátunk életéből pontosan ez hiányzott eddig, hogy szeressék...Most hirtelen, egyik pillanatról a másikra, mint a mesében, teljesült nagy, megfogalmazhatatlan álma, ami után egész eddigi, nyomorúságos életében, sivár albérleti szobáiban, az olcsó kifőzdékben, a kuplerájokban, unott fizetett ringyók ölelésével vigasztalódva, vagy a félhomályos irodákban örökké sóvárgott. Kíváncsi vagyok milyen hatással lehet a boldogság egy örök kételkedőre, hogyan fogja tovább írni kétségeinek befejezhetetlen könyvét?”
“Elmesélte magának Ricardo a bizarr álmát?”
“Igen.”
“S maga szerint is a lények műve?”
“Valami érdekli őket. Lehet, hogy pontosan a varázstükör. Hiszen hosszú, számunkra felfoghatatlan idő után találkoztak valami olyasmivel, amit nem tudtak uralni.”
“Ezért gondolja, hogy nem felejtenek el? Hogy továbbra is foglalkoztatjuk őket?”
“Igen.”
“S vannak elképzelései mik történhetnek?”
“Vannak, drága Lídia.”
“De hát, legalábbis azt állították, hogy mesterüknek, Fernando Pessoának az volt a véleménye, hogy nem terveznek semmit ellenünk, hogy…”
“Én nem is azt gondolom, hogy ők lépnének fel ellenünk erőszakosan – tűnődik Borges. – Nem ilyesmit nem is képzelek el.”
“De akkor mitől fél? A varázstükör (legyen akármi is ez a titokzatos szerkezet) hátha távol tartja őket s mi magunk is különféle autogén tréningekkel, a tibeti jóga bizonyos változataival edzhetjük akaraterőnket…”
“Ez mind igaz, drága Lídia. Maga, mint mindig, most is lucidusan és elfogulatlanul méri fel a helyzetet. Én nem is attól félek, hogy ismételten behatolnak az agyunkba és álmainkba. Ezt előbb-utóbb megunják…”
“Akkor mitől?”
“Hogy tagadhatatlan szellemi erejükkel ellenünk fordítják a környék babonás bennszülöttjeit. Ami beláthatatlan következményekkel járhat. S ennek nyilván nem szabad megtörténnie, valahogyan meg kell gátolnunk. Csak ehhez meg kell ismernünk a varázstükör természetét, a rejtett mechanizmust…”
“S van elképzelése arról, hogy hogyan?”
“Csupán egy módon tehetjük. Megidézzük annak az alkimistának a szellemét, aki egyik tulajdonosa volt, s akitől Ricardo mestere, Alberto Caeiro is örökölte.”
“De én félek – sápad el Lídia. – Annyira félek, hogy a kísérlet eleve bukásra ítéltetik. Higgye el, már Ricardonak is mondottam – simul hozz ám, védelmet keresőn –. én képtelen vagyok a médium feladatát vállalni…”
“Nyugodjon meg, drága Lídia. Nem is magára gondoltunk.”
“Hanem kire? Noahra, Tehurára? Titire? Valamelyik maori lányra?”
“Hideg, hideg…”
“Akkor kire?”
“Rá – mutat az ajtón belépő Mirandolinára. – Ő lehet a mi megmentőnk…A mi kommunista médiumunk.”
“Igen, hallottam – mondja a lány sápadtan és a belépő Tejvéhez simul. – Ő is mondotta, hogy Lídia kisasszony már nem vállalja, mert fél, s hogy egyáltalán nincs más lehetőségünk, mint megidézni azt az alkimistát. Én készen állok. Mikor kezdjük.”
“Este – mondom tűnődve. – Tizenegy után. S örömmel hallom, hogy a kedves kisasszony nem fél…”
“Mindenki fél, doktor úr – suttogja a lány. – Ha tudnánk min mentem én keresztül az elmúlt hónapokban, a fehér városban, ahonnan maga, hallom időben elmenekült, elképednének. Ahhoz képest egy szellemidézés igazán üdülésnek, szórakozásnak tűnik. Színháznak. S mint tudják én színésznő vagyok és szeretnénk szervezni – simít végig a Tejve arcán – színházat is, itt ezen a szigeten. A világ egyetlen olyan színháza lehetne, melynek szereplői írják is a saját szövegeiket . Elbűvölő lenne, nem?”
És mosolyog.
S bizakodó mosolya mindannyiunkat megnyugtat.
“Hol van az a tükör?” – kérdezi váratlanul, mire szótlanul mutatunk a déli asztalkán, a két gyertya között fekvő, zöld selyembe csomagolt varázstükörre.
Sóváran nézi, de erőt vesz magán, nem nyúl utána, Tejvébe karol.
“Menjünk le – köhög zavartan a báró. – Már mindannyian rátok várnak – mered rám és Borgesre. – Tulajdonképpen Lídia kisasszony is értetek jött fel…”
“Csak megint történt valami – szomorodik el Lídia. – Megint történt valami teljességgel megmagyarázhatatlan, irracionális dolog…”
“Micsoda? – kérdezi a báró. – Mi történt?”
“A tükörben megjelent egy lángoló felírat. TUDJ! MERJ! AKARJ! HALGASS! Ha nem láttam volna én se hinném, de láttam.”
 “Ez volt a középkor mágusainak jelmondata, az alkimistáknak, akik egyszerre akartak aranyat is csinálni és a titokzatos bölcsek kövét, a hallhatatlanságot biztosító életelixírt is előállítani. – magyarázza Tejve s érdeklődve nézi a déli asztalkán a zöld csomagot. – S azt mondják, teljesen magától jelent meg ez a felirat?”
“Már indultunk lefele – mondjuk, szinte egyszerre Borgesszel, aztán én elhallgatok s ő tűnődve folytatja –, amikor észrevettük, hogy a zöld selyem alatt villódzni kezd a tükör, furcsa zöld fénybe borítva az egész szobát, odamentünk, kicsavartuk a selyemből, amely olyan forró volt már, hogy féltünk lángra gyullad s akkor láttuk meg a feliratot s az értelmén töprengtünk, amikor váratlanul betoppant Lídia kisasszony.
Lídia bólint, a tükörhöz lép és szabaddá teszi.
Az antracit felület síkja most vak.
“Még a végén, ha megint lobogni kezd, felgyúl a ház! – mosolyog. – S akkora tűz lesz, amit a trópusi eső sem tud majd eloltani…”
És felemelt fejjel fordul meg, kézen fogva húz magával, kimegyünk a szobából, hallom, hogy Mirandolina, a báró és Borges is követnek.
“Elkezdődött” – jegyzi meg talányosan, az ajtót becsukva maga után a félhomályos folyosón az argentin látnok, úgy olyan hangsúllyal, hogy mindannyian beleborzongunk, noha nem folytatja, nem magyarázza meg, hogy mi kezdődött el…

18. A költői verseny

Mindannyian ott ülnek az asztal körül s figyelmesen nézik Álvarot, aki észrevéve minket int a kezével.
  “Gazfickók, cemendék, kurvapecérek – rikoltja Henrik, aki változatlanul a füzetébe jegyzetelő jegyezgető Lovecraft vállán ül. – Már vártunk titeket, világ árvái!”
“Na végre megjöttek az elveszettek – ujjong Cross.
“A kinnrekedtek – mered ránk Lovecraft is. – Már azt hittük elrabolták magukat. Elképzelni nem tudtuk hová tűnhettek?”
“A kisasszonyt külön üdvözöljük – emelkedik fel Search és gálánsan kezet csókol az elpiruló Mirandolinának.– A báró úrnak – néz Tejvére –, külön is gratulálok. Hol találta ezt a gyönyörű lányt és eddig hol rejtegették, hiszen ahogy hallottuk ő is a repülőn jött veletek?”
“De titokban – nevet Borges s hálásan néz Tehurára, aki eléje teszi a sonkás omlettet. – A köz érdeke azt kívánta, hogy a kisasszony ittléte, egészen ma reggelig maradjon titokban – kezd enni. – És egy kávét is kérnék – néz fel –, és valami szíverősítőt. Nagyon eláztam az esőben…”
Álvaro tölt neki egy pohár whiskyt és kérdőn néz ránk, Mirandolina is, a báró is, én is kérek. A poharakban fenyegetően csillan meg az aranysárga ital.
“És a szomszédok – nézek szét felemelve poharam. – Titi és Pomare? Még nem jöttek át?”
“Még nem –válaszol Noah. – Nem is sejtem mi lehet velük? Őket is kimeríthette a tegnapi nap.”
“Valaki kér még valamit – néz szét Tehura. – Ahogy Borges úr befejezi a reggelit, rögtön kezdődik a felolvasás.”
Álvaro elveszi a whiskys üveget, mindenkinek tölt.
“A kisasszony egészségére – emeli poharát. – Isten hozta, körünkbe…”
“A színházunkra – érinti poharát Soares is, a Mirandolina pohárkájához. – Mert ti még nem is tudjátok, hogy a kisasszony megszervezi a színtársulatot, magunk írjuk szövegeinket és magunk is játsszuk el…”
“Ki kezdi? – kérdezem kíváncsian. – Mert sajnos nekem még időm sem volt megírni…”
“Én is csak most értesültem róla – jegyzi meg Cross. – S egy ilyen vershez idő kell.”
“Én is még csak ezután írom meg – fogadkozik Soares. – A magam modorában természetesen.”
“Álvaro, Alex és a báró úr már készen vannak – mondja Lovecraft. – És én is írtam valamit, de csak estére véglegesítem a szöveget!…Vicente barátunk még nem nyilatkozott.”
“Csak estére leszek meg én is – suttogja Guedes titokzatosan. – Majd Lovecraft. Cross és Soares urak után olvasom fel a szövegemet, s a sort nyilván a házigazda zárja, ha addig elkészül és a doktor úr – néz kíváncsian Morára –, ha tényleg ír valamit…”
“Valamit igen, de nem verset – nevet António. – Mert verset még soha nem írtam.”
“Éppen ideje lenne próbálkoznia – mosolyog Lovecraft is. – Elképzelni se tudnám milyen verset írna a doktor úr.”
“Fel Belgrádra – harsogja elszántan Henrik és a Vicentet áhítatosan bámuló Pauline vállára száll át. – Ausztriának szüksége van ránk…”
“Ez a papagáj okosabb mint hittem – mered rá Borges, befejezve az evést és maga elé húzva kinyit egy dobozos sört. Mohón iszik. – Kitől tanulhatta ezeket?”
 “Ez például valami idézet volt – töpreng Soares. – De honnan? Kitől? Hirtelen nem ugrik be…”
“A Svejkből” – mondjuk, szinte egyszerre Borgesszel és nevetünk.
“Ki ismerhette a környezetében, a derék katonáról szóló szatírát?! – néz ránk döbbenten Cross. – Ez egy sokat próbált, világ járt, művelt papagáj, kár lett volna a pincében hagyni, megőrült volna a magánytól…”
“Akkor kezdheted – kortyol söréből Borges és figyelmesen néz Álvarora. –Az én versemet olvastátok már, nem?”
“Igen – bólint Lovecraft. – De úgy egyeztünk, csak a végén mondjuk el a véleményünket, amikor mindenkinek elhangzik a szövege, tehát este, a szellemidézés előtt…”
Álvaro ránk néz, felemelkedik és sétálva a szobában kezdi mondani a szövegét.

A király keresése

Álvaro de Campos verse Reis fekete füzetébe

Sokszor képzelegtem arról, hogy elsüllyed Lisszabon is,
az egyre szürkébbé váló fehér város,
ahol tehetetlen, béna, lábatlan koldusok nyújtogatják kezük,
   de egyre kevesebb az alamizsna és vak hegedűsök játszanak a tereken,
szélben a szélnek, de a hegedűszót elnyomja a vonatok,
gépkocsik, villamosok, teherautók dübörgése,
a zaj, amit nem hallhatott az alkimista, s ami önmagában cáfolja azt,
hogy mindaz, ami egyszer már volt, örökké ismétlődik,
mert akkor nem voltak vonatok, repülők, autók, gőzhajók, villamosok,
a csapodár szél önmagának játszott a sikátorokban,
s őt az alkímia fenséges misztériuma nyűgözte le,
Mercurius, a Fiú legyőzi a halált,
mert ő maga is a halálban született!
Ezért azonosítja Fludd a követ a Megváltóval.
Krisztus a lelki Kő, mely betölti a mindenséget,
ezért vagyunk mindannyian részesei a Kőnek.
Ezért vagyunk mindannyian eleven Kövek,
öröké keresve az egyetemes nagy Követ, melyről leváltunk,
mi, a mindenség porszemei, a vándorok.
De én, gondolta, hagyva az aranycsinálás lobogó misztériumát –
hiába öli meg a vándor az oroszlánt,
elvéve vörös vérét és fehér csontjait,
semmire nem jut vele –úgyis eljutok a városba,
mely betölti képzeletem, vár rám Vineta,
a víz alá süllyedt város, ahol, a tenger fenekén sínylődik
szabadulására várva, a királyi szubsztancia
és ébren is, álmomban is hallom könyörgését.
“Ki szabadít meg engem a vizek örökös éjjeléből?
Ki hoz fel a szárazföldre engem?!”
   Sokan hallják a kiáltást, de ki merészkedik rajtam kívül,
víz alá merülve indulni a Király keresésére,
ki merné magát tengerbe vetni,
ki segítene másokon, saját élete kockáztatásával?!

Én a névtelen, az egyetemes Kő része indulok.
Egyetlen vagyonom hagyom rátok, utódaimra,
az Egyiptomból származó fekete tükört.
És véle az erőt, mely megsegít –ha élni tudtok vele,
de könyörtelenül semmisít meg, ha hatalmával visszaéltek.

Álvaro meghajol, leül, és megiszik egymás után két pohár vizet.
A többiek, mintha csak most ocsúdnának fel, tapsolni kezdenek, Noah hozzá simul, láthatóan büszke rá, de Mirandolina is gratulál.
“Ismerem a verseit, kedves Campos. Tudja, én egy vándortársulattal jártam a vidéket, de néha Lisszabonban munkások között is felléptem és sokszor mondottam, nagy sikerrel, a maga lázongó, a szó igaz értelmében szabad verseit is, amelyekben, legalábbis én úgy éreztem, benne lüktet a század, a maga technikai csodáival és újdonságaival, de minden bornírtságával és vandalizmusával együtt, különösen érzékenyen reagált mindig a szegények szenvedéseire és ezt érezték meg a legprimitívebb hallgatóim is, állandóan maga után érdeklődtek, hogy hol él, mit csinál?…És örökké azt javasolták, egyszer hozzam el magát is a munkások közé, maga hajómérnök, nem idegen magától a munka világa!…”
“Hát persze, hogy nem idegen – nevet Borges és gratulál Camposnak. – Ha mindenki legalább ennyire komolyan vette a feladatot, már érdemes volt elkezdeni. Végül is már T. S. Eliot is megmondotta, hogy minden vers alkalmi vers, egy bölcs latin mondás szerint pedig alkalom szüli a tolvajt…A mi esetünkben ez úgy módosul, hogy a verset! Következzen hát Alex barátunk, akinek remek fotográfiai mellett arra is volt energiája, hogy fölvegye a kesztyűt és megírja a maga vízióját az alkimista misztériumról.”
Search feláll, meghajol és rendkívül érzékletesen, sok iróniával adja elő két részes költeményét. Közben néha szüneteket tart, amelyek, jövünk rá, soha nem indokolatlanok csak aláhúzzák ama Nagy Kérdést, amelyet a kérdések sora alkot

A sötét torony

Alexander Search verse Ricardo Reis fekete füzetébe

Az álmodó sötét toronyban fekszik,
láncra vert foglyok között egyedül.
Kijuthat-e a napvilágra estig?
Vagy lelke örök sötétségbe merül?

Az álmodó kijuthat-e a fényre?
Vagy a foglyokkal együtt lenn marad,
a mélyben ahol fortyog a salak,
ül láncra verve, halálra ítélve?

És hol a torony? A tenger fenekén?
Alászállok és megkeresem én.
és kivégzem a halálraítéltet.

Kiszabadul az álmodó király,
és trónjára ül az isteni pár.
Nem lehet vége a keresésnek.

 Inverz

Nem lehet vége a keresésnek.
és trónjára ül az Isteni pár.
Kiszabadul az álmodó király,
és kivégzem a halálraítéltet.

Alászállok és megkeresem én.
És hol a torony? A tenger fenekén
ül láncra verve halálra ítélve?

A mélyben, ahol fortyog a salak?
Vagy a foglyokkal együtt ott marad?
Az álmodó kijuthat-e a fényre?

Vagy lelke örök sötétségbe merül?
Kijuthat-e a napvilágra estig?
Láncra vert foglyok között egyedül,
az álmodó sötét toronyban fekszik

 “Bravó – kiabál a papagáj s váratlanul Search vállára száll. – De hol maradtak a hollók?” –kérdezi rejtelmesen s szárnyai közé dugva fejét elszundikál.
Lovecraft is, Borges is gratulál a fülig vörösödő Searchnak.
“Az ő verseit ismerte a kisasszony?” –kérdezi érdeklődve Álvaro, Mirandolina felé fordulva.
“Sajnos mindeddig nem olvastam – pirul el Mirandolina. – De pótolni fogom ezt a hiányosságomat, ígérem.”
“Egyébként ő angolul ír, ezoterikus verseket – mondom. – Nem valószínű, hogy ezeket munkás összejöveteleken kellene mondani, de egyetemisták között sikert érhetne el vele kisasszony, ez egészen bizonyos. Az induló, ifjú portugál tehetségek szeretik a kihívásokat, vonzódnak az ezoterikus tudományokhoz, a misztériumokhoz, úgy általában a misztikához, uralg az okkult tanok divatja, márpedig Alex minden verse enigmatikus rejtély…”
“És most Tejve bárója következik – áll fel Álvaro, mint egy konferanszié és meghajol. – Tudnotok kell, hogy a sztoikus gondolkodó első versét halljátok, idáig ezzel a műfajjal nem is kísérletezett és saját bevallása szerint nem is gondolta soha, hogy valaha is verset fog írni…”
“Már ezért is érdemes volt vállalnia a meghívást – jegyzem meg –, és Tahitibe jönnie!…”
“Hajrá Luzitánia – rikácsolja Henrik, fölriadva. – Sebestyén király visszajön és megint vígan dudál a portugál.”
Tejve föláll, magas, hórihorgas alakja a társaság fölé magasodik, de legnagyobb döbbenetemre, a hallgatag báró egyáltalán nem elfogódott, sőt!…
Szinte színészi adottságokat mutatva adja elő bizarr tankölteményét, időnként annyira ironikusan, sőt önirónikusan, hogy többen nevetnek és önfeledten közbetapsolnak.
Jó szeme lehet ennek a lánynak, pillantok kíváncsian a figyelő Mirandolinára, hogy már első találkozásuk után észrevette a bárónk színészi adottságait.

A vigasztalás

 Tejve tizennegyedik bárójának verse Reis fekete füzetébe

Gyerek voltam. Az erkélyről nézelődtem önfeledten,
Színes pillangót bámultam. Virágról virágra szökken.

És a napfény lángra gyullad szivárványszín szárnyfedőjén.
Magával ragadott engem, életre kelt a lepke-én.

Szálldostam térben, időben. Kleopátra udvarába
is betértem kíváncsian. Komarios tanítása

Megigézett, hiszen hogyan száll a magas alacsonyhoz?
Hogyan növeszti fel magát az alacsony a magashoz?

Hogyan szállanak az áldott vizek alá az égboltról?
Hogyan szereznek tudomást bilincsbe vert halottakról?

Akik gyötrődnek szüntelen, lenn a mélyben, a sötétben,
az Árnyak Birodalmában , Hadész setét belsejében?

És így szólott a királynő: feléleszti a testeket!
Lezúduló vizek árja ébreszt alélt szellemeket.

Lassanként kialakulnak, színt is öltenek magukra,
mint tavasszal a virágok, kivirulnak virradatra.

S tudtam is a feladatom. Rudolf császár udvarából
távoznom kell. Dolgom betelt. Kiszakadok a világból.

Alámerülök a vízbe, megkeresem az ős várost.
Látomásban keressetek, jelenéseiben Jánost.

De ha hívtok fölbukkanok tenger mélyéből a fényre.
Rózsa leszek, mirákulum, Krisztus elcseppenő vére.

Mert az arany sivár ábránd. Nincs sehol a bölcsek köve.
A békéjét mindenkinek magában kell keresnie.

Ezt üzenem Vinetából. Fölöttem a tenger árja.
A víz eloltja a tüzet. A dolgok szimmetriája

Vigasztalhat hiszen a tűz, felfőzheti a vizeket,
párologva, szünet nélkül táplálván a fellegeket,

melyből megint aláhullnak. Örök körforgás az élet.
Az üzenem Vinetából: higgyetek mert van ítélet.

“Kedves Tejve – áll fel meghatottan Borges -, maga megint elképesztett bennünket.”
Lídia is meghatottan gratulál, Bernardo Soares pedig lelkesen fogadkozik, hogy lehetséges ő is megpróbálkozik a verssel.
“Hajrá Luzitánia!” – rikácsol Henrik s megint visszatelepszik a leplezetlen áhítattal Tejvét bámuló Pauline vállára.
“Köszönöm a verset – mondja a lány és elpirul. – Úgy érzem, hogy direkt nekünk írta a báró úr, Vicentenek és nekem. Köszönöm!”
És mielőtt a meglepett Tejve megakadályozhatná, felugrik, letérdel eléje és megcsókolja a kezét, Henrik pedig méltatlankodva száll vissza Lovecraft vállára.
“Ez hiányzott magának báró úr –mosolyog elismerően Álvaro. – A siker. Ami nemcsak azt jelenti, hogy valakiknek tetszik, amit felolvas és tapsolnak, hanem főként azt, hogy lemérheti hogyan hatnak gondolatai a hallgatóságára!”
“De hát soha nem is szerepelt közönség előtt – magyarázza Mirandolina. – Fogalma sem volt, hogy milyen az, amikor mások is hallják a szöveget, amelyet magányos óráiban fogalmazott meg. Nem tudta lemérni szavai, üzenetei súlyát.”
“Az én írásaim, az évek óta készülő mű részletei nem is olyan jellegűek voltak, amelyekből közönség előtt kellett volna felolvasni. A szervezett munkások, filozófiai műveltség híján, valószínűleg nem is értettek volna semmit az egészből, az egyetemista ifjúság pedig, minden jel szerint csak a nihil szirénhangjait, az anarchista üzenetét hallotta volna ki mondataimból, noha semmi sem áll távolabb tőlem, mint a nihilizmus, vagy az anarchia!… Én senkinek sem szerettem volna lázadásához vagy kompromisszumaihoz argumentumokat prezentálni. Mi sem állott távolabb tőlem, mint pillanatnyilag még nem is létező olvasóim befolyásolása, noha nem vagyok naiv, sejtettem ha egyszer elkészül a mű, befejezem, s annak rendje és módja szerint könyv lesz belőle, akkor már nem ellenőrizhetem tovább, elindul a saját útján, mindenki azt olvas ki belőle, amit éppen akar. Ezért törekedtem világos, célratörő és pontos fogalmazásra, ezért részesítettem kitüntetett figyelembe a racionalista, logikus okfejtéseket. Alkatilag is irtózom a homálytól, a dagályosságtól, a populizmustól… ”
“Még rosszabb perceiben, mélabús hangulatban sem kacérkodott a gondolattal – kérdezi Borges –, hogy az egész világrend elhibázott, hogy sem a konzervativizmus, sem a liberalizmus, sem a köztársaság, sem a monarchia, sem a fasizmus sem a kommunizmus nem megoldás, hogy valami más kellene?!”
“Erre a kérdésre maga a könyv nyújthat feleletet, már ha egyáltalán létezhet mindenki számára elfogadható válasz! – válaszol Tejve s felemelkedik, karját nyújtva Mirandolinának. – Elnézésüket kérve, mi most visszavonulnánk pihenni, én ugyanis az éjszaka írtam és álmos vagyok. S neki is pihennie kell, hiszen este nagy feladatok várnak rá.”
“Akik írni akarnak, szintén követhetik a báró úr példáját.” – emelkedik fel Lovecraft is.
Soares, Cross, Guedes és én is követjük, s kis tépelődés után Mora is.
“Zavarlak, ha én is felmegyek?” – kérdezi Lídia.
“Ezt nem kérdezheted komolyan…”
Nevetve karol belém, a lépcsőről visszafordulva látom, hogy Álvaro sakktáblát szed elő és kihívóan kérdezi: – “Ki mer kiállni velem?” A választ már nem hallom, ha megfelelő ellenfélre akadt, úgyis megtudjuk a részleteket, gondolom.
A félhomályos szobában, összeölelkezve hosszan nézzük a zápor verte, szél korbácsolta tengert, majd odamegyek íróasztalomhoz forgatom verseim, leveleim kéziratait, a lapok pörögnek a ventilátor kavarta huzatban, úgy nézem ezeket a verseket, mintha nem is én írtam volna néhány nappal azelőtt, mintha hónapok, évek teltek volna el a tibeti barlang vagy a perui farsang írása óta…Az alkimista, akiről írnom kellene, ott ül a tűz mellett, térdén a puskája és nézi a körülöttünk baljósan ólálkodó farkasok szürke, ugrásra kész árnyai...Néhány papírlap zizegve hull a földre, Lídia elfordítja a ventilátort, összeszedi a lapokat, visszahozza és hanyatt fekszik az ágyon.
Ki tudja mire gondol?
Az alkimista fölemeli puskáját és tüzel. Én is követem a példáját, két farkas vérben fetrengve összerogy, a többiek morogva kezdik marcangolni a tetemeket. “Hátha ez átmenetileg megint darab időre visszafogja őket” – motyog a férfi s gondosan tölti újra puskáját, de készenlétbe helyezi pisztolyait is. Fölöttünk ott világol a talányos holdtányér, elomló fényében foszforeszkálnak a tőlünk tizenkét-tizenöt lépésre várakozó farkasok bundái. Hányan lehetnek, heten-nyolcan-tízen?…Ha egyszerre rohannának meg, semmi esélyünk sem lenne, de egy ideig még távol tartja őket a tűz, melyre újabb ágakat dobok. Fa legalább van, azzal is nem kell takarékoskodni.
Írni kezdek, a látomást vagy álmot írom meg, találkozásunkat a téren, menekülésünket a pincén és földalatti folyosókon át, a lovaglást a mezőkön, az ördögszekerek csikorgó zörgését, a mérhetetlen erdőségeket, a patak csobogását, a tűz lángjait s a farkasok minket követő tekintetét. Hajnalodik. A holdtányér még nem tűnik el, de elveszíti telt ragyogását. Vékony narancssárga csík jelzi a fák koronája fölött, hogy hamarosan fölkel a nap. A farkasok újra mozgolódni kezdenek, újra lövünk, kettő ismét összerogy, következik a már ismert színjáték, a marakodás, halljuk a morgásokat, a fogak csattogását. Egy magányos ordas nem merészkedik a többiekhez, oldalt állva, merev nyakkal, föltartott fejjel üvölt. Az alkimista újratölti puskáját és lelövi. “Még idecsalja a többieket!” – morogja. Én is lelövök még egyet, gyorsan töltöm újra a fegyvert. A férfi már a pisztolyait is kilövi, a megmaradt farkasok társaik még meleg tetemével vannak elfoglalva, marcangolják a húst, habzsolják a vért, talán észre sem veszik, hogy lóra pattanva távolodunk, mindenesetre egyelőre nem követnek. Kihalt vidéken járunk, a patakmeder egyre meredekebb, pedig valami azt súgja jó lenne leereszkedni a patakhoz, inni a kristálytiszta vízéből és átléptetni a túlsó partra, bár sejteni sem lehet, hogy ott mi várna ránk?!
Magas hegyeket látok a felkelő nap fényében, kékes-fehéres ködben imbolyognak a csúcsok. Lakatlan, kihalt vidéken járunk, szóvá is teszem, hogy napok óta nem láttuk sehol az élet legapróbb nyomát sem, mióta menekülünk nem találkoztunk emberrel, igaz szándékosan kerültük el az utakat, s az utak mentén a ködben megbúvó falvakat. “Még pontosan az hiányozna, hogy haramiákkal találkozzunk” – suttogja a férfi és visszafordul, hosszú csövű messzelátójával nézegeti követnek-e a farkasok, de nem látja őket. “A puskalövések viszont olyanokat is idecsalhatnak, akiknél, tudjad, még a farkasok is jobbak, ha megjelennek, meglátod, visszasírnánk még az ordasokat!” –mondja, de ennek ellenére nem megyünk be a biztonságot nyújtó fák közé, az erdőbe, ott maradunk a patakparton. Fölöttünk nagyobb madarak, talán héják vagy szirti sasok kóvályognak, árnyékuk makacsul elkísér. Követnek. Talán zsákmányt sejtenek bennünk ezek is. “Hamarosan elérjük a fogadót, ott majd megpihenünk és eszünk is – bíztat a férfi, felém nyújtva pálinkás butykosát. – A fogadósnét ismerem, megbízható, nem árul el, de jó lenne hétig odaérni. Talán két-három napot is alszunk, nagyon kimerültem. S Krakkóig még több napos út vár ránk, de ezt a kényszerpihenőt nem lehet kihagyni, a lovaknak is pihenésre van szükségük.” Mohón iszom, az erős ital átjár, kimelegít, érzem, hogy vörösödik el az arcom s ég a fülem. “Igen – mondom. – S egy forró fürdő is jót tenne.” “Lesz minden, ne aggódj – veszi vissza a butykost és ő is iszik. – Johnék még ott vannak? – kérdezi érdeklődve. – Mit tudsz erről. Miben egyeztetek meg?” “Hogy ott találkozunk” – mondom, aztán megint szótlanul lovagolunk tovább, a nap sugárzó fényében feltűnik a táj szokatlan, barbár szépsége. A hegyormok a felszakadó ködben olybá tűnnek, mintha pipálnának s elmaradnak a fölöttünk állhatatosan repülő fekete madarak is, ami arra utal, hogy immár közel lehet a társam által emlegetett fogadó. A papírokon sokasodnak a sorok, most már csak a formát kellene eldöntenem, gondolom, a hegyi táj távolodik, meghallom Lídia egyenletes szuszogását. Elaludt, észlelem, s ott ülök megint íróasztalomnál, a ventilátor monoton zúgásában is érzékelem, hogy valami történik, elfordulok, észlelem, hogy a varázstükör ismét fel-felvillan, mintha jeleket sugározna.
Óvatosan emelkedek fel, lábujjhegyen megyek közelebb, föléje hajolok. Döbbenten veszem észre az előbbi tájat, s a két lovast. Az egyik én vagyok, a másik a titokzatos alkimista, s ahogy közelről figyelem az arcát megdöbbenek, annyira hasonlít Lovecrafthoz. Igen, ilyen lehetett a törékeny öreg amerikai író, fiatal korában, amikor még bizakodó volt, hitt törekvéseiben…Tejve Borgest idéző szavai visszhangoznak bennem, az örök visszatérésről, talán a névtelen, Vinetát kereső alkimista reinkarnációja lenne Lovecraft?
A tükör kihuny, a sima fekete felületen saját arcom homályos körvonalait látom derengeni, visszamegyek íróasztalomhoz s tovább írok, de az anyag ellenáll, sehogyan sem akar verssé formálódni, szonettet, Borges és Search után nem akarok írni, szabad verset sem, s valami prózaversszerű, indázó mondatokkal operáló, homályos utalásokkal teli, misztikus prózavers mellett döntök.
 Amikor felírom a címet. “Tud! Merj! Akarj! Hallgass!”, elképzelem a többiek megdöbbent arcát és Borges, Tejve, Mirandolina és Lídia egymást kereső tekintetét, amint arcukon a beavatottak mosolyával figyelnek. De aztán váratlanul – mintha valaki változatlanul állana a hátam mögött és figyelne –, mégiscsak egy szaggatott, félig rímes, leginkább drámai monológokra hajazó formát választok, s úgy írom, javítás nélkül a sort sor alá, mintha diktálná a hátam mögött álló ismeretlen.

Tudj! Merj! Akarj! Hallgass!

Ricardo Reis álma tahiti fekete füzetébe

Holdfényben várt rám Prága főterén.
Fekete köpeny. Fekete csuklya.
Innen minden út végtelenbe fut.
Körülöttünk a semmi árnyai
kavarogtak. “Már vártalak!” – súgta.
Távol éjjeli őrjáratok vasalt
csizmái szabdalták a múló időt.
Műhelyébe mentünk…A kemence
ajtaján láttam át egy más világba.
Tudj! Merj! Akarj! Hallgass! – volt a jelszó.
Lóhalálában futottunk poroszlók
elől. John Deeről kérdezett, szidta
Kelleyt. “Vágott fülű, ripők sarlatán!”
Barlangjáratokban menekültünk,
mintha egy állat rángó belsejében.
Az a lovaglás néptelen mezőn,
hol csikorogtak az ördögszekerek,
sűrű erdőkben, patakparton.
Farkasok eszelős vonítása.
És az út, mely a végtelenbe visz.
Fölöttünk már ott kéklett a Tátra.
Mennie kell Krakkóba! Bármi is
történik, már nem fordulhat vissza,
várja Danzigban a bérelt hajó,
mert el kell jutnia Vinetába.
Nem késlekedhet. A Király várja.
Sikerülnie kell a processzusnak…
Most az övé lesz a bölcsek köve.
A mindent tudás és az örök élet.
Végig ott voltam. Zord tengerészek
keresztet vetve mutatták a helyet:
“Itt van a város, lenn a mélyben,
hallani néha harangok szavát.
Igen, mélységben harangoz Vineta!…”
Keresztet vetve nézték a férfit,
ki rám hagyta tükrét. fóliánsait,
levetkőzött és ahogy anyja szülte,
mezítlen merült a habokba el
A varázstükör még villant egyet.
Lemerült ő és én visszajöttem.
Ma is úgy érzem, ő halt meg helyettem,
ha meghalt? Lehet várta a király
a szabadítót? És trónra ült a pár?
Tekintetét nem tudom feledni.
Tükréből követ. A vizek alól.
Kérdez csak, kérdez. “Nektek sikerült?”

Lídia megmozdul, álmos hangon hív, befejezem az írást, ledőlök melléje, rám fonja magát, motyog még valamit álmában, de nem értem, mert azonnal elalszom. Egy hatalmas, beláthatatlan tenger partján állok, egyedül. Szél fúj, csattogtatja hosszú fekete köpenyem nyakamba lógnak az ónszínű fellegek, a láthatáron már csak apró fekete pont a hajó, amelyről egy-másfél órája szállhattam le, búcsút véve a babonás tengerészektől, akik, miután rezzenéstelen arccal néztem végig ruháit levető és rendben elém rakó, iszákját, fóliánsaival, elixírjeivel, kenőcsökkel teli tégelyeivel és a titokzatos fekete varázstükörrel rám bízó alkimista ugrását és elmerülését, csodálattal vegyes irtózattal bámultak rám…Addig, barátom tervéről értesülve még tettek néhány bornírt, szarkasztikus és trágár megjegyzést, de miután az elszánt férfi eltűnt a vizek mélyén, döbbenten elhallgattak. Én sem erőltettem a beszélgetést, egyre azt a helyet láttam, ahol az alkimista a tengerbe merült, végrehajtva tervét, s ahol, legalábbis az öreg kapitány szerint Vineta, az elsüllyedt város rejtőzhet a mélyben. “Hiszen – mondotta az öregember és keresztet vetett –, tiszta időben látszanak a templom tornyai is a víz alatt s hallatszanak a vinetai templomok harangjai is! Ezek szerint – iszik egy korty rumot, s elénk tolja a flaskát –, még élnek a lentiek, a lent rekedtek s rendes keresztény emberekhez méltóan templomba is eljárnak, hát különben, ha nem így lenne, miért harangoznának? Hogy ez miképpen lehetséges, ne tőlem kérdezzék! –meredt ránk, hályogos kék szeme megrebbent és újra keresztet vetett. – Voltak már maga előtt is – mered az alkimistára – kalandvágyó ifjak, akik lemerültek, hogy felkeressék a víz alatti várost, abban a reményben, hogy kincseket találnak, de ezek soha többé nem kerültek elő, mindörökre a tenger mélységébe vesztek…”
Az alkimista mosolygott és amikor a kapitány kiment megsúgta, hogy csomagjában, amit ruháival együtt rám hagy, a fóliánsok és könyvek, elixíres tégelyek és kenőcsös dobozok mellett – egyébként mindegyikhez mellékelve van a használati utasítás és az előállításához szükséges tudnivalók –, rám bízza legféltettebb kincsét, a fekete varázstükört is. Nem fejthette ki pontosan miről is van szó, mert visszatért a kapitány és pipájával a foga között, komoran közölte: “…készülhet, mert hamarosan elérjük azt a helyet…”
A hajón nem is nyitottam ki az iszákot, s a kikötőben sem. Leszállva a hajóról betértem egy matrózkocsmába, ittam és ettem, majd kisétáltam a partra, hogy még láthassam a horgonyt azonnal fölszedő hajót, amely már csak egy pirinyó pontszem volt a horizonton. Hol látszott, hol nem látszott. Sóhajtva tértem vissza a kikötőbe és egy fogadóban szobát béreltem...Amikor végre egyedül maradtam, bezártam az ajtót és kiraktam az asztalra az örökséget, könyvek, fóliánsok, alkimisták iratai, tégelyek, egy zacskó arany, hogy elutazhassak John Deehez, Angliába, üvegcsék és igen, a titokzatos fekete tükör. Antracit tükre vakon meredt rám, dúlt arcom láttam tükröződni benne, s hirtelen megmagyarázhatatlan módon tűnt fel az alkimista boldog, mosolygó arca. Egy tenger alatti templomban térdelt a Madonna előtt és imádkozott.
“Ébredjetek – hallom az Álvaro hangját és hirtelen riadok fel. – Este van már, meddig akartok aludni?”
“Ránk fért már, nem? – morog durcásan Lídia. – Napok óta nem aludtunk rendesen. Már támolyogtunk a fáradtságtól. Lehet – néz elmosolyodva Álvarora –, ezért is beszéltünk össze annyi csacsiságot?!”
“Már mindenki megebédelt, hamarosan kezdődnek a felolvasások. Gyertek, ne várakoztassátok az író urakat.”
“Megyünk” – szállok ki az ágyból s indulok a fürdőbe. Lídia is követ. Álvaro még utánam szól:
“S a versed? Megírtad a versed?”
Bólintok és eltűnünk a fürdőszobában.
Zuhanyozunk, a hideg víz kissé felfrissít, visszamegyünk a szobába, Lídia fehér ruhát ölt, én maradok a rövidnadrágban, s egy laza fehér inget választok. Elveszem az asztalról a füzetet, ingzsebembe rejtem a tükört, amelyre még ma éjszaka nagy feladatok várnak és megindulunk lefele.
“Teknősbéka levest főztünk” – jelenti büszkén Noah és tálal.
Az asztal körül mindannyian ott ülnek, hallgatagon merednek egymásra, Henrik Lovecraft vállán gubbaszt és meglátva minket vidáman rikácsolni kezd.
“Hétalvók!” – kiabálja s átröppen a sápadt Pauline vállára.
Miután ettünk Álvaro tölt egy-egy pohár fehérbort is, de én először inkább vizet iszom.
“Ki kezdi?” – kérdezi Borges.
“Én – mondom, kortyolva boromból. – Ha már rám vártatok, ennyivel kárpótollak benneteket.”
Felállok és a szobában körözve adom elő a versem.
Döbbenten hallgatnak.
“A doktor úr speciális mélylélektani eset – jegyzi meg szarkasztikusan Borges és rám kacsint. – Úgy, olyan érzékletesen írja le az egészet, mintha átélte volna.”
“Lehet, hogy át is élte” – kel védelmemre talányosan Lídia.
“Semmit nem lehet kizárni – jegyzi meg Mirandolina is. – Még azt sem, hogy Reis doktor úr egy másik életében alkimista volt Prágában és társával együtt menekült…”
Odajön, megpuszil és elkéri a kéziratot.
“Az itteni versei mások drága doktor úr, mint az általam ismert ódái…”
“A sziget bűvös hatása – nevet Álvaro. – de arról volt szó, hogy a pályamunkák elhangzása után jön a kiértékelő. Ki következik.”
“Lovecraft úr – néz az amerikaira Borges. – Majd Soares, Cross és Guedes urak és Mora doktor zárja a sort.”
Henrik, amikor meghallja a Lovecraft nevét, visszarepül az öreg amerikai vállára és figyelmesen néz körbe, mintha keresne valakit.
“Bocsássanak meg, de én nem vagyok olyan jó színész, mint a barátaim s ülve is maradok, fájnak a lábaim a tegnapi nagy meneteléstől, nem is érzem a legjobban magam.”
Tagoltan, érzékletesen olvassa versét.

 A bölcsek köve

 H.P. Lovecraft verse Reis fekete füzetébe

“minden sötétség szétoszlik előtted…”
                          
                                      Hermész Triszmegisztosz: Tabula smaragdina

Az alkimista az edényt kereste,
hogy nászt ülhessen a királyi pár.
napra nap múlt, estére este.

Cserép, üveg, réz se volt megfelelő,
hogy megtörténjen az átalakulás,
a hollófejet fehéríthesse ő!

És vörösben történjen meg a nász!
Csattogott felette mennyei olló,
de edény híján késett a varázs.

Míg rá nem jött és ez lett a veszte,
hogy az elixír létrehozható!
És az edény ő.  A saját teste!

Szétnézett. Csak kéjsóvár, mohó
pofákat látott, az aranyat leste,
pór és király! Az isteni kohó,

testének temploma fellázadt.
’ Ezeknek arany, életelixír?
Nem számít nekik semmi, csak a látszat!’

Álmot látott, vízbe merült várost,
és azonnal elindult Vinetába.
Urborus vezette. Örök párost

látott férfi-nőt, hermafroditát,
S tudta célt érhet végre lenn a mélyben,
felébresztheti az alvó királyt,

Megérdemlitek az örök életet!
A mindenségben nem létezik párja,
rátok hagyom a varázstükrömet.

Ha nő a veszély, gyertek Vinetába.

“Hajrá – rikácsolja Henrik. – Vinetába – láthatólag tetszik neki az új szó, többször megismétli. – gyertek Vinetába.”
Döbbenten nézzük a láthatólag elfogódott, sápadt öregembert, először Tejve, majd Borges, utána Cross gratulál neki. Mirandolina és Lídia arcul csókolják, a színésznő érdeklődik, hogy “…történetein kívül, amelyekkel az alatt ismerkedett meg Tahitin, a szállodaszobában és fürdések közben a parton, mialatt mi a bálványhoz látogattunk, még írt-e verseket?”
“Persze, hogy írt – válaszol helyette Borges. – Biztosan van nála a köteteiből is. Versei igen szépek és különösek. A kisasszony olvas angolul?”
“Igen – mondja Mirandolina és Lovecraft felé fordul. – Ha van a mesternél kötet, szívesen elolvasnám.”
“A szobámban van, majd lehozom” – válaszol méltóságteljesen a kérdezett, megsimogatva a vállán pihenő Henrik fejét.”
“És most – áll fel Álvaro ünnepélyesen s a borosüveggel a kezében kérdezi ki kér bort és töltöget – Bernardo Soares következik, A kétségek könyve írója.”
“Vers vagy próza?” – érdeklődik Tejve.
“Prózavers!” - válaszol a kérdezett és olvasni kezdi fölöttébb különös művét, olyan csend lesz hírtelen hogy hallani megint az eső monoton kopogását a tetőn és a hullámok mólón megtörő harsogását.

A pók a falon

 Bernardo Soares verse Reis fekete füzetébe
 
                             “S nem találkozunk-e még egyszer a hosszú úton?”
                                                                           Nietzsche (55)

  Alberto Caeiro portugál nemesi családból születik meg, valamikor a tizenhatodik század második felében. Születésének pontos adatai – a hely és az idő! –, nem állnak rendelkezésünkre, mert a családi birtok gyermekkorában tűzvész áldozata lesz, csak annyit tudni, hogy Párizsban tanul, igen korán kitűnik matematikai, asztrológiai, filozófiai tájékozottságával, majd vándorévek következnek, a keresés és a várakozás, szívet és elmét szikkasztó évei. Londonban tűnik fel, megismerkedik John Deevel és a mágus vezeti be az alkímia rejtelmeibe. Újabb homályos esztendők következnek, feltűnik Madridban, Velencében, Firenzében, Késmárkon, egy bizonyos, kísérleteiben már nagyon messzire jut, híre előtte szállong, így nyer meghívást Rudolf császár udvarába, ahol a gyanakvó császárt is elbűvöli s ígéri, hogy aranyat készít neki, mert birtokában van a nagy titoknak. Egy este, háza udvarán ül egy lánnyal, aki gyermekkora óta kísértő álmát meséli neki, ebben az álomban a lányt egy saját farkát harapó kígyó állhatatosan üldözi, homályos folyosók labirintusán át, de soha nem tudja utolérni, hogy rátekeredhessen és birtokolhassa, mert a lány felébred. Alberto megsimogatja a haját. Csókkal vigasztalja meg, nagy fehér madarak röpködnek fölöttük, s felrémlik neki, amint a lány válla fölött egy falon mászó fekete keresztes pókot figyel, hogy ezt az este már megtörtént – a holdfényt, a piruló lányt, a köröző fehér madarakat és a menekülő pókot már látta egyszer, mindez csak ismétlés, ő már más alakban jelen volt ebben a történetben, mint ahogyan sok másban is, ezért nem tud különbséget tenni képzelgései és emlékei között, nem tudja világosan mi az amit elképzelés mi az ami ténylegesen megtörtént vele, de rémlik, hogy ismerte Kleopátrát, hallgatta a tudós főpap előadásait, élt Rómában is, Marcus Aurelius uralkodása alatt, a filozófus császár bizalmasa volt, valamikor, az ezredforduló táján, valahol a messzi ázsiai sztyeppéken, egy harcias törzs sámánja lehetett, de a lány, a holdfény, a fölöttük kerengő fehér madarak és a keresztes pók minden emlékében visszatér, ez a különös tavaszi este állandóan megismétlődik. Rádöbben arra, hogy léte csak átmenet s ugyanakkor arra is, hogy hiába keresi az edényt, az életelikszír előállításához, hiszen az edény ő maga. A saját teste… Ekkor már tudja, soha nem fog aranyat csinálni Rudolfnak, s helyzete lassan tarthatatlanná válik, gyanús lesz az udvarban, menekülnie kell, de már tudja úti célját, megjelenik álmában egy rejtelmes víz alatti város, Vineta. Tudja ott végre elérheti, amit akar, előállíthatja az életelixírt, ott már nincs marakodás, hajsza az arany után, s az elsüllyedt városlakói örökre megbűnhődtek már alamuszi kapzsiságukért, kéjsóvárságukért, csalárdságaikért, megérdemlik az örök életet. Megszökik Prágából, Krakkó érintésével Danzigba megy, hajót bérel, egy dán kapitány viszi el arra a helyre, ahol a babonás hajósok az elsüllyedt város harangszavát is hallani vélik tiszta időben és az összesúgó, keresztet vető, káromkodó tengerészek döbbenetére alámerül, hogy századunkban szülessen újjá, jelenjen meg ismét, a nyájak őrizőjének képében és archaizáló, a pogány kort idéző verseiben valljon a koráról. Halálos beteg ebben az az életében, de tudja, ez az alakmása is csak egy állomás hallhatatlan én- je örök vándorlásának hosszú útján, s egy tanítványának ajándékozva titokzatos hatalommal bíró, élete minden állomásán őt hűségesen elkísérő fekete varázstükrét – meghal, de előtte még egy estén egy lány, miközben fehér madarak köröznek fölöttük leállíthatatlanul, az álmát meséli neki egy holdfény sütötte lisszaboni ház verandáján, ebben az álomban a lányt ijesztő, két fejű kígyó kergeti, de mielőtt rátekeredhetne, hogy rabul ejthesse és birtokolhassa, ő mindég felébred…Megsimogatja a lány selymes, szőke haját, csókkal vigasztalja meg és válla fölött egy menekülő fekete keresztes pókot lát a falon. Minden megvan.

“Nemcsak Ricardonak tett jót ez a sziget – jegyzi meg melegen Borges, s a többiek is felállnak, gratulálnak az elvörösödő Bernardonak, Tehura büszkén egy szál vörös virágot ad át pukedlizve s Mirandolina ezt a szöveget is elkéri.
“Eldőlt – mondja felénk fordulva. – Elő fogom adni egy műsor keretében a verseket, megírásuk, vagy elhangzásuk sorrendjében, úgy gondolom nem lesz tanulság nélkül való.”
 “Ráadásul nem is volt jelen Bernardo, amikor a repülőn az örök visszatérésről beszélgettünk Borgesszel – jegyzi meg csodálkozva Tejve. – S a reggel erről cseréltünk eszmét Mora doktor úrral is…Úgy látszik bennünket titokban ugyanazok a dolgok foglalkoztatnak.”
“Különös darab – mondja elismerően Lovecraft is. – Érdemes lenne írni az ötletből egy elbeszélést is. Úgy érzem, maga kedves Bernardo kiváló prózaíró lehet, most már tényleg kíváncsi vagyok A kétségek könyvére…”
“Cross barátunk következik –jelenti be ünnepélyesen Borges. – Bizonyára az ő verseit sem ismeri, kedves kisasszony – fordul Mirandolina felé –, ő fordította Fernando Pessoa verseit angolra s ezen a nyelven írja áradó költeményeit is.”
 Cross feláll, meghajol és lendületesen kezdi el:

A találkozás

A. Cross verse Reis fekete füzetébe

Londonban, egy félreeső sikátorban, ahol Robert Browning egyszer,
különös körülmények között látott egy döglött óriásbálnát,
s ahol a vörös házak, a nap visszasütő fényében,
tébolyító vörös körökké válnak káprázó szemünk előtt,
egy szeptemberi alkonyatkor, feltűnt egy különös,
hosszú fekete lepelbe burkolózó alak és félrehajtott fejjel
a napfényben szinte lángra gyulladó
vörös házakat hosszan elnézegette,
majd odajött hozzám és kivette kezemből az akkor vásárolt
arab-angol szótárt, belelapozott, arca felderült,
szúrós fekete szeme rám meredt s furcsa akcentussal kérdezte meg:
(mintha Shakespeare és Marlowe nyelvét
beszélte volna, döbbentem meg
ki lehet, valami exhibicionista színész? –töprengtem)
“… még mindig mohók az emberek,
pénzéhesek sóvárak, becsapják egymást, hazudoznak?!
Netalán gyilkolásznak is, rabolnak fosztogatnak?!”
Nem tudtam ellentmondani neki, bólintottam, megjegyezve:
“Vannak persze kivételek is…” Ő visszaadva könyvem,
szomorúan jegyezte meg: “… vannak persze, hogy vannak,
 de ezek csak a szabályt erősítik, hidd el!”
“De miért kérdez ilyesmiket, elég ha belelapoz a nagy napilapokba,
mindenütt gyilkosságról, erőszakról,
rablásról szóló híreket olvashat...”
Legyintett és komoran szögezte le: “Nem, nem érdemlik meg,
   nem még nem jött el az idő! Az idő teljessége…S ki tudja eljön-e?”
És hirtelen szertefoszlott, semmivé esett, káprázó szemem előtt
ivódott a lemenő nap fényében szinte lángoló, vörös házfalakba.

És én ott maradtam a kétely körülöttem köröző tigriseivel
és ugattak a bánat fekete kutyái a szívemben…

“Nos uraim – fordul elismerően Borges az elvörösödő Cross felé. – A kocka el van vetve.”
Lídia is, Mirandolina is gratulálnak a költőnek, a büszke Vaitua egy szál virágot nyújt át neki s úgy ül mellette, mint egy királynő.
“Erről beszéltem, látja kedves kisasszony – néz a színésznőre Álvaro. – Mi egyek vagyunk ugyan, de mégis mások. S most már én is úgy látom, érdemes lesz az egész sorozatot előadnia. Mert fantasztikus módon egészítik ki egymást, úgy, hogy időnként az egyik állítás, teljesen természetes módon ellentmond a másiknak, de a szövegek, ezt senki nem tagadhatja élnek!”
“Nem is beszélve arról, hogy Cross úr ötlete teljesen nyilvánvaló volt – jegyzi meg Tejve. – A problémát egész más szögből láttatja, mintegy félretolva az alkímia sajátságos, hermetikus, szimbólumokban oly gazdag, s ezért a költők számára vonzó s kihívást is jelentőbeszédmódját!…”
“Arra céloz, hogy az ötlet – mosolyog Álvaro –, kártyás hasonlattal élve, eleve benne volt a pakliban?”
“Igen.”
“Ráadásul – töpreng Lovecraft – azzal, hogy az eddigieknél élesebben teszi morális problémává az egészet, azzal, hogy (nem szeretem ezt a szót, higgyék el, de nincsen jobb szó rá): aktualizálja . Ítéletet mond a mai világ fölött is, amelynek formáit a délelőtti beszélgetés során, Borges úr. Tejve bárójának verse kapcsán, olyan egyértelműen ítélte el.”
“É s most – áll fel Álvaro – Vicente Guedes következik, aki Fernando szeszélye folytán elég sokáig volt az árnyékban, noha mi akik ismertük és szerettük, mindig is nagyra tartottuk őt…”
“Hajrá Luzitánia – rikácsolja Henrik, Lovecraft válláról és felborzolódik a tolla. – Ránk vár Vineta!…– S mivel tetszik neki a frissen tanult, új szó, háromszor is megismétli – Vineta, Vineta, Vineta!”
A sápadt Vicente feláll, Pauline izgatottan súg neki még valamit, megsimogatva az arcát, s az izgatott fiatalember elkezdi olvasni szövegét, kezében reszket a papírlap.

A titok

Vicente Guedes meséje Reis fekete füzetébe

Az alkimista, Prágában, a misztériumok városában, egy kora őszi napon, amikor még érezni a nap melegét, találkozik egy koldusasszonnyal. Először arra figyel fel, hogyan sötét rongyokba burkolózó, fél lábú személy – már épp aprópénz után kutat a zsebében, hogy minél hamarabb megszabaduljon tőle –, riadtan bámul rá és amikor, szándékai ellenére egy aranyat vesz elő, s az előtte álló fekete kalapba dobja, a ráncos arcú nő, akinek korát képtelen eldönteni (hol reszkető fejű matrónának látja, hol kék szemű fiatal lánynak, dús szőke haját lebegteti a szél) remegve nyúl utána, visszaadja és izgatottan jelenti ki: “…magától én fiatalúr, nem fogadhatok el pénzt.” Felemelkedik. Ezek szerint csak ügyesen maga alá húzta a jobb lábát, csak tettette magát, gondolja a férfi, de az asszony szapora léptekkel indul meg és int, hogy kövesse, sikátorokon, sötét udvarokon mennek át, már-már visszafordul, hiszen az az érzése gúnyt űznek belőle, amikor a rongyokba burkolt asszony, egy ház hátsó udvarára vezeti, egy félhomályos verandán ülteti le, megrázza magát, s az elkábult alkimista bámulva veszi észre, hogy mégiscsak fiatal lány, dús aranyszőke haját lebegteti a huzat, szív alakú arca körül, hogy nézhette az előbb matrónának, föl nem foghatja? “Tőled nem fogadhatok el pénzt – hallja a vendéglátója hangját, arcuk olyan közel van egymáshoz, hogy érzi meleg leheletét is, de a közelség most természetesnek tűnik, nincs ellenére. – Rád feladatok várnak!” – hallja. A rongyaitól megszabaduló lány meztelenül libeg előtte, akármerre fordul csak őt látja, s olyan gyönyörű, mint egy angyal, úgy megkívánja, hogy szája kiszárad a vágytól, fogai összekoccannak és dideregni kezd. “Évek óta kísérletezel, kutatod a nagy titkot – , hallja a hangot –, hogy aranyat csinálhass, hogy elkápráztathasd a világot.” “Nem, nem csak azért – védekezik ernyedten. – Én elsősorban az életelixírt szeretném előállítani, az arany nem is igazán érdekel, az csak bizonyítéka lehet annak, hogy képes vagyok…” “Mire? – kérdezi gúnyosan a lány és az ölébe ül, egészen szorosan tapad hozzá. – Mire lehet bizonyíték az, ha a fémeket, a művelet során arannyá változtatod?” – hallja megint a kérdést, de nem tud válaszolni, mert a lány nevet, s ahogy átölelve, meg akarja csókolni, döbbenten veszi észre, hogy öreg, ráncos arcú koldusasszony ül az ölében, fekete fogcsonkjai közt kígyóként cikázik vörös nyelve. Ellöki, fel akar ugrani, de lábai nem engedelmeskednek, képtelen megmozdulni, egy nála erősebb akarat szögezi a székhez. A matróna megvetően nézi. “A látszatok után futsz, csalóka árnyak után, áltatod magad, nemcsak a világot csapod be, nemcsak a hiszékeny embereket, ne gondold…” “Nem gondolom” – formálja a szavakat a férfi. Észleli, hogy nehezére esik a beszéd, mintha elvarázsolták volna. “A titok ami után rohansz, nem létezik. Te magad vagy a titok. Az edény, amit keresel s azzal áltatod magad, hogy kísérleteid azért nem sikerülnek, mert nem találod a megfelelő edényt, te magad vagy. Menj, azonnal indulj Vinetába?” “Hol…van…Vineta?” – nyögi a férfi s érzi, hogy fokozatosan erőtlenedik el. “A tenger alatt! –hallja a talányos választ. – Ott, abban a víz alatti városban, megtisztulva a bűntől, a kéjsóvár és mohó gondolatoktól, a hatalomvágytól és a kapzsiságtól, talán sikerülhet!” “De hát a víz alatt hogyan élhetnék? – tér magához a férfi. Újra sugárzó szépségű fiatal lány áll előtte, de hiába nyúl utána nem éri el. – A víz alatti városba el sem juthatnék, máris megfulladnék. Én ember vagyok, hogyan élhetnék a víz alatt?!” “Ha te vagy a kiválasztott –hallja messziről a lány hangját –, akkor…” –, de a mondat másik felét már elsodorja a szél. Az utcán áll megint, előtte féllábú, sötét rongyokba burkolt koldusasszony ül és hunyt szeme alól megvetően figyeli őt. Újra bedobja az aranyat a kalapba és tovább megy, nem akar visszafordulni, küzd magával, de kíváncsisága erősebb, amire visszatekint, a koldusasszony eltűnik, csak kérdőjelek vibrálnak helyén a szúró napsütésben. Éjszaka álmot lát, egy víz alatti városban van, hatalmas templomban imádkozik a Madonnához, különös alakok lebegnek körülötte. “Segítünk neked – hallja a hangjukat. – Gyere közénk.” Reggel felébred, kirohan az utcára, keresi a tegnapi koldusasszonyt, de sehol nem találja. A járókelőktől is érdeklődik, de senki sem emlékszik rá, ráadásul az idő is elborul, felhők közé vész a nap és esni kezd az elállíthatatlan őszi szemerke. Napokig keresi a titokzatos koldusasszonyt, de többé sehol nem lelheti fel, álmában viszont újra meg újra visszatér a víz alatti város egyre otthonosabbá váló képe. Amikor megkapja a császár hívó levelét, amely burkolt fenyegetés is egyben, ha nem bizonyítja sürgősen be, hogy tényleg tud aranyat előállítani, többé nem védi meg őt a felséges kegy, s lecsaphatnak rá, az őt amúgy is évek óta boszorkánysággal, fekete mágiával, sátánista praktikákkal vádolók, a szent inkvizíció megszállottan utána nyomozó pribékjei. Dönt, elhagyja a várost, hetekig vándorol, hajót bérel Danzigban, azon a helyen ahol a babonás hajósok Vinetát sejtik a mélyben, meztelenre vetkőzik és a gúnyolódó tengerészek legnagyobb döbbenetére alámerül, az esőverte, szelek korbácsolta hullámok közé vész... Úgy érzi, hosszas távollét után végre hazaérkezik. Csomagját (kéziratait, könyveit, ingóságait) egy danzigi ismerőse juttatja el szülővárosába, a távoli Lisszabonba. A csomag – benne egy titokzatos fekete tükörrel –, jó fél éves hányódás után érkezik meg a fehérvárosba, egy bizonyos Caeiro családhoz. De ez már egy másik történet.

A kissé hosszúra nyúló döbbent csend után többen tapsolni kezdenek, gratulálnak a sápadt Vicentenek, Mirandolina természetesen tőle is elkéri a kéziratot.
“Nos uraim – emelkedik fel Álvaro, s miután gratulál a fiatalembernek – ezt a szellemet hagyta az árnyékban, drága mesterünk, Fernando, ma sem tudom milyen meggondolásból? Ugyanis ő, mint tudjuk nem volt feledékeny mint a mérhetetlen vének.
“De a hosszú hallgatásnak vége! – gratulálok én is meghatottan Guedesnek. – Remélhetőleg kijut az idegenség erdejéből, s a történet, a másik, a harmadik, tényleg folytatódik, a történetek, nevezzük mesének, prózaversnek, bárminek folytatódni fognak, hiszen a költő – nézek a piruló Pauline-re – megtalálta múzsáját, őrangyalát. Vigyázzon rá, drága kisasszony!…”
“Vigyázni fogok – rebegi meghatottan a lány és megfogja a Vicente kezét. – Vele maradok, amíg csak élek.”
Borges töltögetni kezd ő is gratulál Vicentenek fölemeli a poharát. – “Erre azért ihatunk is. Legyetek boldogok.”
Koccintunk, iszunk, aztán a görnyedt Mora felé fordulunk.
“A doktor úr következik – jelenti be ünnepélyesen Álvaro. – Nemzedékünk büszkesége, akinek sanyarú sors jutott osztályrészéül, szintén a szeszélyes, kiszámíthatatlan Fernando jóvoltából, de aki az egészségházban is fáradhatatlanul írt és kidolgozta az új pogányság ideológiáját, most pedig a barátai és a játék kedvéért megírta élete első versét. Hallgassuk figyelemmel.
Mora elnézést kér, hogy ülve marad, képtelen lenne felállni, pláne sétálni a teremben, neki színészi adottságai sincsenek, mint testvéreinek – itt felénk néz és elmosolyodik, majd a kezében tartott lapról lassan, tagoltan kezdeni olvasni versét, de saját dallama elragadja s egyre ellenállhatatlanabbá válik.

A jelentés

 António Mora verse Reis fekete füzetébe

Én, António Mora,
az ész satnya növénye,
hazátlan, bitang, kóbor,
luzitán számkivetett,
áhított új pogányság
kába megálmodója,
az ördög háza mellől,
Cascaisból jelentem,
lerobbant sárga házból,
hogy a világnak vége,
felrobban mint egy bomba,
mit repülőkről szórnak
máskülönben normális,
kedélyes derék fickók,
szeretik feleségük,
gyermekeikért élnek,
minden vágyuk, hogy otthon,
nyaralójuk kertjében,
bimbózó vörös rózsák
illatától bűbájolt
méhecskék zümmögése
varázsolja el őket…
De hát jön a behívó,
amiről nem tehetnek,
gépre szállnak, kioldják
(térkép a táj alattuk!)
ledobálják a bombát,
parancsra cselekednek,
felmentheti ez őket?

Tenger alatt a férfit
látom most, Vinetában,
a víz alatti város
terein bolyong egyre,
s aggódik a világért…
Ezeknek öröklétet?!
De azért sajnálná, ha
ostobán, önfeledten
pusztítanák el egymást.
Az élő ellentmondás,
mivelhogy hallhatatlan,
megengedhet magának
némi ellágyulást is.
“Igaz kapzsi bolondok,
vérnősző barmok, ahogy
Shakespeare is rég megírta,
de azért nem lenne jó
ha így érhetne véget
ez a szép, bolond, kerge,
eszeveszett kerengés,
ez a kábító körtánc,
ész és bűbáj varázsa,
 az álmok útvesztője…

Kereste a szavakat,
hát hogyan is nevezze?
És könnyezett a férfi,
víz alatt, Vinetában.

Mora elhallgat, először Lovecraft gratulál meghatottan, a papagáj átszáll a sápadt, Morát tágra nyíló szemmel figyelő, meghatott Pauline vállára, majd Tejve jegyzi meg, töprengve: “…ezt azért nem gondolta volna!” De hogy mit nem gondolt volna, nem tudhatjuk meg, noha engem kimondottan érdekelne, mert nem fejezi be a mondatot, tűnődve néz maga elé s egy fehér papírlapra szélsebesen jegyez le valamit.
Mirandolina Morától is elkéri a kéziratot, arcul csókolja, Lídia is megilletődve gratulál.
“Kár, hogy nem írt verseket, kedves António – suttogja, az elvörösödő Mora arcához érintve arcát. – Csodálatos volt. Megrendítő…”
“És gyermekkorában sem írt verseket soha, kedves António? – érdeklődik kíváncsian Borges. – Soha, élete egyetlen pillanatában sem, diákévei alatt sem érzett kísértést, hogy versben közelítse a kimondhatatlant.”
“Nem – tiltakozik a láthatólag kimerült Móra. – Nekem más volt a feladatom. Én a barátaim verseiről írtam elemzéseket, őket próbáltam a portugál költészetbe bevezetni és megkíséreltem kidolgozni az új pogányság elméletét, de akkor – pontosan emlékszem, Leuvenben, az akkor még meglévő, páratlan ritkaságokat, eredeti kéziratokat is tartalmazó könyvtár olvasótermében (amely a világháborúban, a várost elemésztő iszonyatos tűzvész martaléka lett!) a holtak könyvének egy John Dee fordította angol példányát lapozgatva, döbbentem rá arra, hogy az ember nem lehetett egyedüli lakója a földnek, renitens zöld bolygónkat előttünk már különös, nem is föltétlenül emberszabású, de föltétlenül értelmes lények lakták, akik a civilizáció nekünk ma elképzelhetetlen, rendkívül magas fokára jutottak el, meghódították a teret, az időt…az univerzum titkai feltárultak előttük!
Annyira megrendített a felismerésem, hogy kirohantam a csendes könyvtárteremből, már esteledett, szinte tébolyodottan tántorogtam el a Szent Péter-templomba és hosszan imádkoztam, térdre hullva Bouts mester Úrvacsora című festménye előtt, amely a megváltó utolsó szabad perceit ábrázolja, Jézus éppen megtöri a kenyeret, hogy szétoszthassa tanítványainak, fogadják magukba az ő testét, borral kínálja őket, saját vérével...De képtelen voltam megnyugodni, mire kimentem a templomból már besötétedett, körülöttem a homály árnyai kísértettek, elballagtam a Dijle partjára, leültem a vízparton a főbe és fának vetett háttal, hallgatva a folyó megnyugtató csobogását, próbáltam újra átgondolni felismerésem. Az eddig sehogyan sem illeszkedő mozaik darabkái kezdettek összeállni. Éjszaka hosszú levélben számoltam be erről Fernandonak, aki meghökkent, gyanút fogott, postafordultával válaszolt, próbált megnyugtatni, a Nekronomikon, írta, egy őrült arab fantazmagóriája, az is lehet nem is ő a szerzője, hanem John Dee, aki félelmében, hogy boszorkánysággal vádolhatják, mint ahogy vádolták is hosszú élete során, nem merte vállalni a szerzőséget s önmagát, mint fordítót tüntette fel. Fernando érvelése nem győzött meg, soraiból kiéreztem az aggódást, de ekkor már nem állhattam le, tovább kutattam s visszatérve Lisszabonba, egy estén előadtam, szűk baráti körben előadtam, mindenkit elképesztő, megdöbbentő és megrendítő, többek által démonikusnak, riasztónak, elrettentőnek tartott elméletem, minek következtében a megrettent és elmeállapotom elborulását vizionáló Fernando azonnal beutaltatott gyógykezelésre Cascaisba, az egészségházba. Szerencsére nem vették el könyveimet, jegyzeteimet, nem akadályoztak a munkában, dolgozhattam tovább, az altatók fehér holdja alatt, melyeket ha tehettem be se vettem, gyógyszereimet, mikor csak tudtam eldobáltam, tudtam ha beteg is vagyok, az én betegségemet nem ezek a porok és pirulák orvosolhatják…Ott, a rácsokkal fedett ablakon át bámulva a talányos teliholdat, kristályosodott ki elméletem, s amikor megismerhettem Lovecraft úr bizarr kísértethistóriáknak tartott történeteit – pillant elismerően az őt érdeklődve figyelő amerikaira –, megnyugodtam, nem vagyok egyedül…S ha a föld két távoli pontján élő emberben, akik ráadásul nem is ismerik egymást, ugyanazok a gondolatok merülnek fel, mi több ugyanazokra a felismerésekre jutnak, az nem lehet véletlen…”
“Persze, hogy nem véletlen!” – bólint Borges.
“S persze, hogy nem vagy egyedül – öleli meg Álvaro. – Velünk vagy drága António és velünk is maradsz. Cascaist mindörökre felejtsd el…”

19. Az elsüllyedt város legendája

“Az eredeti elképzelés szerint most értékelnünk kellene a verseket – kezdi Álvaro, rágyújtva egy bőrszivarra. – Az első, amit el kell mondanom mindannyian többé kevésbé felhasználtuk az alkímia misztériumában rejlő lehetőségeket, mutatva, hogy mégsem voltunk Fernando Pessoa legrosszabb tanítványai, mindannyiunkat elbűvölt az a hermetikus filozófia s főként metaforikus szóhasználat, ami ezekben az alkimista elképzelésekben uralg. Ezek nagyon sokszor szándékosan homályosak…”
“Valahogy úgy lehettek ezzel – nevet Mora –, mint a mai irodalomtörténészek, esztéták a lábjegyzet széles körben elterjedt, már-már kötelező használatával. Nem is számít komoly tudósnak ma az, aki nem használ kellő mértékű lábjegyzetet, a hivatkozások és magyarázatok sokszor áttekinthetetlen hálóját hozva létre így, saját szövege körül. Az alkimisták, ha írtak, direkt törekedtek a homályosságra, nem is tehettek volna másként, hiszen maga a technika egyszerűnek tűnhet, a rituálé már bonyolultabb, a magyarázatok viszont nemhogy sokszor terjengősek s túlbonyolítottak, de a racionális megközelítés számára érthetetlenek is, ezért sokan az alkimistát elsősorban ezoterikus költőnek tartják, akinek nyilván csak egyik műfaja a szó…”
“S nem elhanyagolhatatlan – mondom –, hiszen ez a te versedből is világosan látszik, hogy közelítették világmagyarázatukat a keresztény valláshoz, felhasználva a szimbolikát s korántsem csak azért, mert így akartak volna védekezni az eretnekség fejük fölött Damoklész kardjaként lógó vádjai ellen, noha ez sem elvetendő szempont, hanem főként, s a mi megközelítési módunkból következtetve, elhanyagolhatatlan módon azért, mert egyesek, ahogy te is idézted Fludd nevezetes iratát, igenis hitték, hogy az Egyetemes Kő részei…”
“Ami viszont feltűnő – vág közbe Borges –, hogy nem ismertük, legalábbis az elhangzott szövegek szerint sem Vineta igazi történetét, sem az elsüllyedt város ettől elválaszthatatlan, bizarrériákban, különös eseményekben igen gazdag legendáriumát. Az első és kikerülhetetlen kérdés az, hogy miért is süllyedt el, már természetesen ha egyáltalán létezett, amit most nem vonok kétségbe, bár a szakirodalomban, a kutatók közül nagyon sokan egyáltalán létezését is megkérdőjelezik, s legendájának mesebelien szép, fantasztikus elemekben bővelkedő fragmentumaira koncentrálnak Amíg a társaság írt vagy pihent – pillant rám és Tejvére –, én a könyvtárban utánanéztem ennek-annak, s meglepő felfedezéseket tettem, főként mert Reis doktor úr – pillant ismét elismerően rám –, viszonylag rövid idő alatt igen gazdag, ezoterikus, mágikus, filozofikus, misztikus és okkult művekben bővelkedő könyvtárat hozott létre, amelyet én is gazdagítottam néhány becses és igen ritka kiadvánnyal….S ha jól tudom Cross úr is elhozott néhányat, a Ricardo kérte könyvek közül…”
“Igen – bólint a kérdezett. – Hiszen levelezésünkből az derült ki, hogy a halott nevek könyvét, a híres Nekronomikont itt fogjuk lefordítani, ezért rengeteg szótárat is hoztam, a kért unikális példányokon kívül…”
“S nálam is vannak könyvritkaságok, amelyeket természetesen a költői kolónia könyvtárának adományozok – jelenti ki Lovecraft. –Fogadjuk el tehát, hogy Vineta mégiscsak létezett – töpreng s kortyol vizespoharából. – Amiről én személy szerint meg is vagyok győződve, hiszen bizonyos elhanyagolhatatlan iratok, mint Észak legnagyobb kikötővárosát említik…A kérdés tehát az, hogy miért is süllyedt el, ez a gazdag és virágzó város?”
“Erre természetesen több kézenfekvő válasz is adódik – válaszol Borges. – De előbb lássuk hol is volt ez a mi városunk és ha volt, milyen lehetett a valóságban? Brémai Ádám lo68-ban, Hamburgban megjelenő nagy egyháztörténeti művében Jumnet, azaz Vinetát (nála Winietát, más kutatóknál Wienietát!) a görögök s pogányok laktak híres várost, az akkori Európa egyik legnagyobb városának nevezi, megjegyezve, hogy a görögök és barbárok mellett természetesen legnagyobb számban szlávok lakták, de megtelepedhettek szászok is, azzal a feltétellel, hogy keresztény hitüket nem gyakorolhatják nyilvánosan. Tudniillik a város lakói megtartották erős pogány hitüket (ennek részletezésére, mibenlétére sem a buzgó keresztény szerző, sem forrásai nem térnek ki?!), de, hangsúlyozza a történész, az idegenekkel mindig is vendégszeretőek és becsületesek voltak, s ennek akkor lesz jelentősége, amikor kifejti, hogy az északi népekkel kereskedve gazdagodtak meg. Ő is kiemeli a legendakör egyik kulcsfontosságú elemét, a város szokatlan, korában egyedülálló, elképesztő gazdagságát…Ír még a Vulkán krátere nevű világítótoronyról, amelyet a városlakók Solinus görögtűzének neveztek, s kihangsúlyozza, hogy a legenda szerint ezen a helyen Neptunusz háromféleképpen is megmutatkozhatott, hiszen a szigeteken elhelyezkedő Jumnet három tenger mossa, a déli oldalról zöld, a nyugati oldalról fehér, míg az harmadik, északi oldalról viharoktól zúgó, tehát sötét tenger!…”
“Ezt későbbi kutatók – magyarázza mosolyogva Mora –, úgy értelmezik, hogy Vineta, Damerowon túl, egy félszigeten terülhetett el, s a jeles (de a pogány szertartásokra sajnos nem nagyon kitérő) Brémai Ádám emlegette három tenger is megvan, csakhogy ezek közül csak egy nevezhető igazi tengernek, a várost északról ostromló, a sötét, tehát hullámzó, igen sokszor viharos Balti tenger, a nyugati oldalon egy csendes, fehér tó terült el, délről pedig a várost a zöld Acherwasser, az egykori szkíta mocsár határolta.”
“Mora doktor úr tájékozottsága – jegyzi meg elismerően Lovecraft –, természetesen most is elképesztő, viszont ha meg akarjuk érteni miért is süllyedt el a város, vissza kell térnünk, a már Brémai Ádám által is emlegetett legendáriumhoz, amelyet más krónikaírók és történészek is tovább színeznek és árnyalnak, mivel elbűvöli őket a belőle áradó tragikus szépség...”
“Amint a történetírók kivétel nélkül hangsúlyozzák, hogy Jumne, Vine ta, Wineta, illetve Wienieta lakói kiváló kereskedők voltak, igen gazdag kapcsolatokat ápoltak az akkoriban fenyegetőnek és ismeretlennek tűnő keleti kereskedőkkel is, az akkor ismert világ minden részéről özönölt Vinetába a hajókon és a szárazföldről érkező kereskedőkaravánok szekerein, az igen sokszor egzotikusnak számító, csak itt kapható áruk tömkelege, élelmiszerek, fűszerek, gyümölcsök, de természetesen ruhaneműk, ékszerek, drágaságok, fegyverek, paripák sokasága is…Természetesen folyt a rabszolga-, a gyermekkereskedelem is, gyönyörű nőket is lehetett vásárolni, keletről bódultságot, kábulatot és hihetetlen álmokat előidéző különös növények is érkeztek a város piacaira. Így a világkereskedelem akkori egyik centrumának számító város hihetetlenül meggazdagodott. Hatalmas jólét uralkodott el, a városkapukat bronzból, a harangokat ezüstből készítették. Az ezüst példának okáért annyira elveszítette valós értékét, hogy a gyerekek ezüsttallérokkal játszadoztak az utcákon, s a hétköznapi eszközök jelentékeny részét is ezüstből készítették. Ahogy az történni szokott – néz ránk melankolikusan félrehajtott fejjel Borges – ez a mérhetetlen gazdagság, a már-már elviselhetetlen jólét okozta a város romlását. A virágkorban, amikor Vinetánk (verseinkben annyit emlegettük, hogy igenis közünk van hozzá s a magunkénak érezhetjük!) a kor leggazdagabb, vágyott és irigyelt városának számított, lakói váratlanul vitába keveredtek.
A várost lakó sokféle nemzetiség közül mindegyik a maga elsőbbségét szerette volna, bármi áron kivívni, hogy uralkodhasson a többiek fölött…A vitákat már nem lehetett, a szintén több pártra szakadt városi tanácsban megoldani, a város is több, egymással ellenségeskedő részre szakadt, s az egymás elsőbbségét megkérdőjelező nemzetiségek véres harcba keveredtek egymással. Mivel igen gazdagok voltak s mindenáron győzni akartak, idegen martalócokat, svéd és dán zsoldos katonákat hívtak segítségül, akik, kihasználva az uralgó zűrzavart sokszor kíméletlenül feldúlták és kifosztották a várost, de a harc változatlan erővel folyt tovább, mert az egymással hadakozó s a viszályt szító táborok egyike sem engedett. Csak egyben hasonlítottak egymáshoz, makacsok voltak, s minden áron azt akarták, hogy az övék legyen a végső győzelem…Így, a nagy ukrán síkságon kószáló tatár hadakat is behívták, akik a helyzetet kihasználva szintén fosztogattak és öltek…”
“Mindez mikor történhetett?” – kérdezi az izgalomtól elfúló hangon Lídia.
“Nagy Károly császár korában.”
“Más történetírók szerint – folytatja Mora –, viszont a város nem a polgárháború és a felbérelt idegen, de ellenük forduló zsoldosseregek és martalóchordák áldozatává válott, hanem saját lakóinak kapzsisága és az élvezetek hajszolása veszejtette el.”
“S itt jön a mi verseink szempontjából az egyik hangsúlyos elem – folytatja fáradtan Lovecraft –, amire páran, ha nem is világosan, ha nem is racionálisan, de homályosan (mintegy idomulva az uralgó alkimista szerzők hermetikus írásmódjához s metaforakészletéhez) mégiscsak céloztunk, hogy Vinetát ugyanazok a káros és átkos élvezetek és szenvedélyek: a hatalom és bírvágy, a mohóság, a kapzsiság, s az erőszakra való hajlam veszejtette el, ami a mi alkimistánkat saját korában, II. Rudolf idején is arra kényszerítette, hogy a szó igazi értelmében elmeneküljön az igazságtalanságokra épülő, éppen azért szerinte, a végzete felé rohanó világból!…Ne feledjük, csak távozása után kezdődik a korszak nagy, harminc évig tartó háborúja, amelynek puszta ténye is bizonyítja, hogy a mi névtelen alkimista hősünk helyesen döntött, amikor ezeknek – versemben utalás is történik rá, hogy egyformán kapzsi és mohó volt pór és nemes! – nem akarta előállítani sem a vágyott aranyat, sem az annyira óhajtott elixírt, hiszen nem érdemelték volna meg a hallhatatlanságot és a hatalmat, óhatatlanul is visszaéltek volna vele!…”
“Erre akartam pontosan rávilágítani – mosolyog Borges, kortyolva borospoharából –, hogy oda menekül, arra a helyre amelyet a lakosság pogány istenei, a legenda szerint, épp azért veszejtettek el, amik miatt ő is, már-már elviselhetetlennek érezte saját korát…”
“Konkrétan – érdeklődik ismét Lídia, s arcán vörös foltok gyúlnak ki az idegességtől, döbbenten bámulok rá, nem értem miért ilyen izgatott? – hogyan is történt ez?! Mi volt a kiváltó oka? Az utolsó csepp a pohárban?”
“Erre a legendák természetesen más és más válaszokat adnak. A végtelen gazdagságukban nemcsak egymást, de erősen úgy tűnik az ép eszüket, a józan ítélőképességüket és a morális gátlásaikat is elveszítő vinetaiak olyannyira hódoltak élvezeteiknek, hogy puszta szeszélyből, mondhatni szép mai szóval divatból, hóbortból még emberhúst is próbáltak enni. Ellenfeleik húsát természetesen. Ez olyan mértékben felingerelhette pogány isteneiket (hogy kik voltak ők, arról a krónikákban, útleírásokban, noha a város fénykorában számtalan utazó is megfordult itt, arabok, bizánciak, perzsák, rómaiak s sokan meg is örökítették élményeiket, még homályos utalások sem esnek!), hogy óriási vihart támasztottak a tengeren, láthatólag ők is uralták a szeleket, mint a mérhetetlen vének, s az erkölcstelen, romlott város a hullámok martalékául esve, a tenger fenekére süllyedt, züllött lakói pedig, elnyerve méltó büntetésüket, szörnyű árat fizetve tévelyedettségükért, kapzsiságukért, öldökléseikért – menthetetlenül a vízbe fulladtak…”
 “Mi viszont – szól közbe Álvaro –, abból indultunk ki, hogy a tenger fenekére süllyedve, a vinetaiak egy része mégsem halt meg! Csoda történt, a szászok tiltott keresztény istene adott nekik még egy utolsó esélyt. Megváltoztak, megszűnt az ellenségeskedés, mindannyian felvették a keresztény hitet és hihetetlen boldogságban éltek, közéjük, illetve leszármazottaik közé, érkezett meg, a katasztrófa után egy fél évezreddel (de az időpontok, akárcsak a krónikák földrajzi utalásai, rendkívül megbízhatatlanok!) a mi alkimistánk.”
“A források persze hangsúlyozzák – folytatja Borges –, hogy a város nem süllyedhetett túlságosan mélyre, hiszen a katasztrófa hírére, a Gotland szigetről azonnal ideérkező svéd kalandorok, az elsüllyedt romok alól kihalászták a kincseket, rengeteg aranyat, még több ezüstöt, cinket és márványt találtak, de még a bronzból készült, furcsa módon épségben maradt híres, hírhedett városkaput is felszínre emelték s városukba szállították, mely később Vísby néven ismert kereskedelmi gócponttá válott. Mindez azonban az élve maradt vinetaiakat nem izgatta, őket már a világi hívságok nem érdekelték, hagyták a fosztogató idegeneket, de aztán a viharok következtében a város mélyebbre süllyedt, s lakói nagy katedrálist emeltek az őket megmentő keresztény isten tiszteletére, s több kisebb templomot és kápolnát. Ezeknek a harangszavát hallhatták a mélyből, az erre hajózó babonás hajósok, akik a napsütésben a tenger alatti épületek körvonalait is jól láthatták és bizonyára káprázó szemük előtt, a titokzatos, monumentális kőtömegek s márványoszlopok között, nagydarab alakok is feltűntek, akik méltóságteljesen vonultak fel és alá a kacskaringózó kis utcákon, hosszú palástok úsztak utánuk és apró halak követték őket, útjuk a homályos fő utcára vezetett, melynek közepén helyezkedett el a hatalmas katedrális.
Időnként, tiszta időben, írja egy lelkes utazó, nagy fekete méneket is látni, hátukon arcukat csuklyával takaró, sötét köpönyeges alakokkal, más sötét lovak arannyal díszített, s a sugárzó napfényben szemkápráztatóan csillogó hintókat húznak, melyekben csodálatos szépségű nők ülnek és titokzatosan mosolyognak rájuk. Ezek a mosolyok már sok kalandvágyó tengerészt veszejtettek el, akik meg akarván közelebbről is ismerkedni ezekkel a szép nőkkel, bátran vetett ék magukat a tengerbe, de soha nem érhették el a város utcáit, hogy közelről is megszemlélhessék a rájuk mosolygó, gyönyörű hölgyeket, mert a vízbe vesztek. Ma úgy is mondhatnánk, hogy érzéki csalódás áldozataivá váltak, a város mélyebben helyezkedett el, mint a napsütés káprázatai elhitették velük s egyszerűen nem bírtak olyan mélyre merülni, menthetetlenül megfulladtak...Más útleírások lassan vonuló, fekete köpenyes alakokról is írnak, nyilván gyászmenetekről lehet szó ezekben a felhevült leírásokban, ami ellentmond a mi hitünknek, (annak a verseinkben körvonalazódó meggyőződésünknek!), hogy alkimistánknak mégiscsak sikerült a lehetetlen, a bölcsek kövének az előállítása, s így gyakorlatilag hallhatatlanná tette az őt befogadó vinetaiakat….Vagy pedig mégsem gyászmenetekről, hanem egy különös szertartásról van szó, amint az egyik felhevült képzeletű szerző lejegyzi, a városakók úgy ünneplik meg Vineta elsüllyedésének napját, hogy gyászmenetet imitálva vonulnak az utcákon…”
“Egyik szerzőnk – egészíti ki Mora –, Vineta végzetét húsvét reggelére teszi. Ezek a gyászszertartások mindig húsvétkor történnek és tiszta időben a hajósok megdöbbenve figyelhetik a fekete köpenyes, lehajtott fejű, arcukat csuklyákkal eltakaró alakok lassú, méltóságteljes, végtelennek tűnő vonulását, s hallhatják a város ezüsttel kivert, nehéz harangjainak a nyugtalanító szavát.”
“Egy másik legendaíró – mosolyodik el Borges –, megemlíti, s erre a nagy Brémai Ádám is céloz, hogy húsvét reggelén, Winieta végzetének napján, házaival, kapuival, hídjaival és templomaival, melyek tornyaiban gyászosan konganak a harangok, kiemelkedik a víz alól az egész hatalmas város, s néhány életfogytiglani pillanatra láthatóvá válik a hatalmas metropolis–árny, hogy azután a tombolni kezdő tenger mélyébe süllyedjen megint, hiszen Winieta elpusztulásának évfordulóin, rendszerint már délutánra tombolni kezdenek az elemek, mintha csak a mellőzött pogány istenek mutatnák hatalmukat, s azt hogy változatlanul uralják a szeleket és olyan vihar tör ki amelyik már az arra járó hajókat is fenyegeti, s mely kapitánynak esze van, sürgősen más helyre vonul a hajójával, kikötők oltalmába húzódik, mert istenkísértés ilyenkor kint maradni a nyílt vizeken, mintha az árnyék város, a város-árny állna bosszút ilyenkor az idegenek tolakodó kíváncsiságáért.
S ha a gyors meggazdagodásban reménykedő kapzsi tengerészek (foglyul ejtve a tiltakozó és őket a pokol tüzes lángjaival fenyegető kapitányukat, természetesen a száját is betömve, hogy ne hallhassák átkozódásait, kötözik az árbochoz, mint hajdan viaszkot fülükbe tömő társai a cseles Odüsszeuszt, aki hallani akarta a szirének bűvös énekét, s így nem tömte be füleit, ellenben az főárbochoz kötöztette magát, hogy ne bájolhassa el az ének…)mégiscsak kint maradnak a nyílt tengeren, abban reménykedve, hogy amikor feltűnik a vizek mélyéből kiemelkedő város, ha résen állanak még kifoszthatják a templomokat vagy a házakat, üzleteket, reménytelenül elvesznek, a vihar szikláknak veri hajójukat s megkötözött, mindezt előre látó, betömött szájú kapitányuk szeme láttára, zúzódnak ízzé- porrá a várossal együtt kiemelkedő hatalmas köveken.
A végzetes találkozást – tölti tele borral a poharát Borges és mohón iszik –, senki nem élheti túl. Ahogy a mi mélységesen hívő, egyébként ferences rendi szerzetes-szerzőnk, már idézett krónikájában fogalmaz, elnyel mindent és mindenkit a háborgó tenger, a mélységbe vesznek, mert Vineta végzete ragályos, lehúzza őket is a mélybe, mintha a város valamiért haragudna azokra, akik ki akarják fürkészni a titkait. Más tengerészek viszont, jegyzi meg, talán saját megnyugtatására – ilyenkor a kikötők óvó fedezékébe irányítván hajóikat, buzgón imádkoznak a mindenható s könyörületes istenhez..."
“Hogy Vineta mégiscsak létezett – egészíti ki Mora, mélán mosolyodva el – vagy a mi szempontunkból létezik, néhány érdekes régészeti felfedezés is tanúsíthatja. Negyven esztendeje, 1895-ben a Swinoujscie-i kikötő közelében, a Sirályok félszigeténél a víz, egy hatalmas vihar utáni reggelen, két nagy harangot vetett a partra. Hamar elterjedt, hogy a titokzatos tenger alatti város, Vineta harangjaira bukkantak, s ezeket akkoriban, a hatalmas érdeklődés miatt, Szczecinben, egy múzeumban, ki is állították. Egy művészettörténész szerzetes barátom, aki láthatta őket, így mesélte el nekem Leuvenben, a könyvtár csendes, félhomályos olvasótermében: a nagyobb harang (67 cm átmérőjű), néhol megtört koronáját leszámítva jó állapotban maradt fenn. A tetején, mesélte átszellemülten csillogó szemmel, hat ovális plakett található, amelyek különféle nézetekből a keresztutat ábrázolják. A harangon egy XIV. századi manierizmusra utaló, legalábbis arra emlékeztető feszület is látható és oldalán gót betűs írás is olvasható: Krisztus dicsőséges királyunk jöjj el békében. Mindezt, drága António testvérem, érzékenyült el a szerzetes, nem lehetett meghatódás nélkül szemlélni… A harang két oldalán látható volt még, folytatta az élménybeszámolót, Szent Katalin és Szent Miklós arcképe is. A kisebb harang (58 cm átmérőjű) sajnos már sokkal rosszabb állapotban maradt fenn, de azért hosszasabban szemlélve kivehetőek voltak az oldalán bizonyos díszítőelemek, amelyek egy sugarakat markoló griffmadár ábráját rajzolták ámuló szemünk elé… A művészettörténészek, már a manierizmusra uraló díszítőelemek miatt is úgy magyarázták a dolgot, hogy a harangokat valamikor a XIV - ik században szállító hajó egy viharban süllyedhetett el, s a két harang, bizonyára más, még a tenger alatt pihenő társukkal együtt így került a tenger fenekére, ahonnan most egy másik vihar felszínre hozta őket, s a hullámok a partra sodorták...Igen, suttogta a tudós pap, a leuveni könyvtár olvasótermében, átszellemülten, ez volt a hivatalos magyarázat, de mindenki sejtette valamilyen módon a titokzatos víz alá süllyedt város, Vineta üzent nekünk és mi, az elkorcsosult, magát felvilágosultnak tartó, mindent észérvekkel, logikusan magyarázni akaró nemzedék, a korcs utódok, nem is próbáljuk megfejteni az üzenet értelmét...És mi lenne az? – érdeklődtem óvatosan, mire a pap suttogva válaszolt, figyelmeztetés, hogy véres vihar közeledik. Akkor mosolyogtam magamban, néhány hónap múlva viszont kitört a háború, Leuven a békés egyetemi város is hadszíntérré vált és az ágyúzások következtében, tűzvész martalékául esett házainak nyolcvan százaléka porig égett; a felbecsülhetetlen egyedi ritkaságokat is tartalmazó könyvtár is, ahol annyit ülhettem olvasva, jegyzetelve és álmodozva…Szerzetes barátom is a lángok között lelte halálát, elhívatott tudósként menteni akarva a felbecsülhetetlen értékű, unikális példányokat…”
“Akkor térjünk vissza a versekhez – javasolja szelíden Álvaro. – Hogyan is kezdődött az egész? A bálványnál végletes élményeket élhettünk át, szerencséseknek mondhatjuk magunkat, hogy nem alszunk még mindig a hold arca előtt a füvön, a fák között. Eddig meg is fulladhattunk volna az esőben...Itthon, miután többen a fáradtság és az átéltek hatása alatt nyugovóra tértek, mi, az ébren maradottak kíváncsian vártuk meg, amíg Alex előhívja filmjét és épp a bizonyos szempontból akár fantasztikusnak is nevezhető fotográfiákat nézegettük, miközben Borges, ránk se figyelve írni kezdte, majd felolvasta a titokzatos alkimistáról szóló gyönyörű szonettjeit. Nyilván azt akarta, hogy végre szakadjunk ki már a bálvány okozta révületből vagy tébolyból…”
“S egy másik őrületbe lökött át titeket – jegyzi meg Lídia szarkasztikusan. – Igaz, ennek az volt a haszna, hogy végre tényleg nem a bálvánnyal és a titokzatos hallhatatlan lényekkel, a világűr feledékeny vándoraival foglalkoztatok, hanem elkezdtetek írni…”
“De honnan jött az ötlet?” – érdeklődik kíváncsian Mora.
“Ismertem már Ricardo tükrét, még Buenos Airesben megmutatta nekem, s ismertem a legendát is, amit mestere, Alberto Caeiro mondott el neki rejtélyes őséről, az alkimistáról, akitől a varázstükört örökölte, s közelgő halála előtt tanítványának ajándékozta. S tudtam nyilván azt is, hogy milyen szerepet játszott ez a tükör a szabadulásunkban, abban, hogy nem kerültünk a lények végzetes szellemi hatása alá…”
“A versben viszont, életre keltve az alkimistát – szól közbe izgatottan Lídia –, elhelyezted II. Rudolf, a fekete mágiáért köztudottan rajongó, alkimista császár korában, világossá téve, hogy a története Prágában zajlik, a misztériumok városában, ahonnan menekülnie kell a titokzatos, elsüllyedt, víz alatti városba, Vinetába. Ugyanakkor, s ezt is tudniuk kell – néz az elképedt társaságra –, Ricardo elkezdte megálmodni a történetet, amint azt Luis is tanúsíthatja – néz a bólintó Borgesre –, hisz neki és nekem mesélte el visszatérő álmát, amelyben, mint az alkimista kísérője, ő maga is szerepel. Úgyhogy Ricardo verse azért is hangzik (bármennyire bizarr is ezt egy vizionárius költeményről elmondani!) valóságosan, mert nem tett egyebet, mint leírta különös álma bizarr, ugyanakkor valószerűtlenül reálisnak tűnő részleteit.”
“De az ő verse csak este hangzott el – veti közbe csendesen Mora –, délelőtt már hallhattuk Álvaro gyönyörű látomását, amelyik bátran használja fel az alkimista filozófia hermetikus metaforáit és  létértelmezését, s ugyanezen a vonalon halad Search különös tükör szonettje is, mindketten valamiképpen arra a processzusra koncentrálnak, melynek során az alkimista létrehozza az aranyat vagy az életelixírt, ami ugyan tudomásom szerint senkinek nem sikerült, mert nem is sikerülhetett, de az alkimista jelképek használata különös fényben ragyog fel. Ezután jött Tejve, engem őszintén megdöbbentő, gyönyörű verse, melyben az alkimista világmagyarázat, az örök körforgás bomlik ki, különös látomásban, a lepke-ént igen szerencsésnek érzem dilemmáinkra nézvést és a versbe idézett egyiptomi pap kikerülhetetlen kérdéseit is. A végén, meglepő módon, a filozófus-költő önfeledten kiszól a látomásból, mintegy szentenciaként fogalmazza meg igazságát, miszerint van ítélet, tetteink egy imaginárius mérlegen igenis megmérettetnek…Este Ricardo, ahogy hallom álomleírásával kezdődött a felolvasás sorozat, amelyet én mégiscsak versként értékelek, s ahol a költő már mintegy természetesen szól ki a látomásból, megszólaltatva a férfit, akit kísérhetett álmában kalandos, veszélyekkel teli útján, Prágából Danzigba. Nektek sikerült? – kérdezi kíváncsian az alkimista.”
“Ez engem is meglepett – motyogja fáradtsággal küszködve, a szavakat keresve Lovecraft –, hiszen én konkretizáltam, illetve legyek szerényebb konkréttá próbáltam tenni mindazt, amire az ítélettel Tejve s a kérdésével Ricardo is célzott.”
“És ez a fantasztikus elképzelés sikerült – állapítja meg Álvaro. – Szembe állította a bölcsek köve megkövetelte emberi tisztaságot azzal a kéjsóvár, kapzsi világgal, amely alkimista-hősünket körülveszi és amelyből menekül. Amint hallhattuk a legendárium ismertetése kapcsán, a sors kifogyhatatlan szeszélye folytán pontosan abba a városba, amelyet a pogány istenek éppen ezért süllyesztettek el, hogy finoman fogalmazzunk erkölcsi eltévelyedéseik miatt, de amelynek lakói meg bűnhődve változtak meg, alakultak át és kezdték el isteni kegyelemből az új életüket.”
“Azt a felhívást azonban, hogy “ha nő a veszély, gyertek Vinetába” nem kellene teljesen komolyan venni – kacag Lídia. – Ma ugyanis elindulni a Balti tengeren, az elsüllyedt város keresésére, felér egy öngyilkossággal, mint mondottam, életveszélyes lenne egy utazás ma az északi tengeren, a gyanakvó fasiszta és bolsevista hatóságok előbb-utóbb elkapnának és kémeknek néznének bennünket!…”
“Ezt mindentől függetlenül én is így látom – mereng el Mora. – Jobb ha mi csak képzeletben utazunk, barátaim, ahogyan Álvaro fiatalon, kitűnő Opiáriumában megírta.

“Hiába jártam végül Keleten.
Hiába láttam Indiát és Kínát.
A föld kicsiny, hasonló minden ország.
Egyforma mindenütt az életem.” (56)

De most egyelőre még hagyjuk az örökös tervezgetéseket, térjünk vissza a versekhez. Bernardo Soares prózaverse, mintha a régóta készülő nagy mű, A kétségek könyve egy kitépett lapja lenne, végre arról beszél, ami benne van a témában, jelesen az örök visszatérésről. Erről az elmúlt napokban többen is vitáztak itt, ahogy hallom, Bernardo mindenesetre Nietzsche mondatait idézve, variálva kibontva és kontextusba helyezve, gyönyörű vízióval ajándékoz meg a lélekvándorlásról. Az egyelőre névtelen, de általa szintén Alberto Caeironak nevezett alkimistát is, Alberto Caeirot, a nyájak őrizőjét is ugyanazon én más és más alakváltozatának láttatva az időben. Ezek után számomra a legteljesebb mértékben megdöbbentő volt Cross kihívó verse, ő ugyanis egy rendkívül merész húzással, mintegy időlegesen feltámasztja és a mai Londonba viszi az alkimistát, akivel el is beszélget, hogy kiderüljön a világ, a férfi önkéntes vízbemerülése óta sem változott, ezért nem tehet mást, visszatér Vinetába, a mai emberiség sem érdemli meg a vágyott örök életet.”
   “És ezek után következett számomra legalábbis – mondom az elpiruló Guedesre pillantva –, Vicente prózaverse. Ami egyfelől bizonyítja, hogy milyen károkkal s felbecsülhetetlen veszteséggel is járt az irodalomra nézve, hogy szeretett mesterünk, Fernando, számomra érthetetlen, felfoghatatlan, megmagyarázhatatlan szeszélyből mellőzte őt, másfelől mintegy Bernardo párversét alkotva meg, bizarr, de gyönyörű történetben jeleníti meg az alkimista utolsó prágai napjait, pontosan megvilágítva a különös döntés hátterét, nem feledkezve meg arról sem, hogy a vízbe merülő férfi ingóságaival együtt, a varázstükör is eljuthasson a Danzigba hagyott, s az ismerős által a messzi Lisszabonba küldött csomaggal, hosszú, kalandos vándorlás után (ami akár külön történet is lehetne!), a Caeiro - családhoz. A varázstükör tehát, sugallja, itt marad nekünk. Rajtunk áll mihez kezdünk vele és szabadságunkkal, valamint azzal a szabadsággal és védelemmel, amit kétségtelenül nyújtani tud!…”
“António verse ezek után – folytatja elismerően Borges –, csak az I-re tette fel a pontot, levonva a kilenc szövegből adódó tanulságokat, méghozzá egy személyes vallomásban, ahol egyetlen indázó, szeszélyesen kanyargó, bravúrosan megszerkesztett mondatban (engem ez egyszerre képesztett és bűvölt el!) a mai világ pusztulásának képét jeleníti meg s a gyötrő látomás, mintegy az egymásnak ellentmondó és egymást kiegészítő versek és prózaversek mementójak ént, méltó befejezéseként, a víz alatti városban minket sirató alkimista megjelenítésével zárul…”
“Önök uraim – szólal meg ámultan, csodálkozását nem is leplezve Mirandolina –, meglehetősen pontosan világították meg egymás verseinek közös pontjait, s értelemszerűen az eltéréseket is, viszont higgyék el és remélem ez előadásom után ki is derül majd, hogy ezeknek a gyönyörű szövegeknek még számtalan olyan árnyalata és rejtett üzenete van, ami fel fog izzani a tolmácsolás során. És Vineta legendáriuma is gyönyörű volt – fordul elismerően Borges és Mora felé. – Külön köszönöm. Önök egyenként is, együtt is fantasztikusak uraim, a tudásuk egészen egyszerűen lenyűgöző…”
“Most már csak azt kellene eldönteni, hogy mi is ez a rejtélyes szerkezet, ez a varázstükör?”
Mindannyian döbbenten meredünk Morára s legnagyobb meglepetésünkre Noah és Tehura válaszolnak, rendkívül izgatottan, egymás szavába vágva.
(Ezek szerint, meredek rájuk, végig figyeltek, követték a verseket is, a vitát is s a maguk módján megpróbálták értelmezni…)
“Olyasmi, mint a sámánok dobja vagy varázsbotja …”
“ Segíthet kapcsolatba kerülni az alsó vagy a felső világgal!…”(57)
“Ez nagyon könnyen lehet, de azért engedjék meg, drága kis asszonykáim, hogy néhány más hipotézist is megosszak önökkel. Varázstükör, hát persze, ugyanazt a funkciót is betöltheti, mint a sámánok varázslathoz használt eszközei, a titokzatos sámándob például. Igen, ez nyilvánvaló. De csak a dolgok egy részére ad magyarázatot. Csak látszat, kedveskéim. Ez egy különös, igen-igen különös szerkezet. Eszköz, de csak azok kezében akik ismerik mechanizmusát és tudják irányítani... Ebből következően varázstükörnek csak azok nevezik, akik hisznek a varázslatokban. Mély meggyőződésem, hogy egy olyan szerkezettel állunk szemben, amely nem földi eredetű, amit a piramisépítők korában, a földet már a próféták közlései szerint is fölöttébb gyakran látogató idegen civilizáció, angyaloknak is nevezett lényei hagyták vagy felejtették itt, s ha merésznek tűnő feltételezésem igaz, velük is fölvehetjük a kapcsolatot, ha ugyan léteznek még valahol, a világűr végtelen útvesztőjében.”
 “Ha terveink szerint megidézzük az egyik régi tulajdonosát, a titokzatos alkimistát, megtudhatunk esetleg valamit a tükör eredetéről s általunk eddig nem ismert tulajdonságairól is.”
“Ezzel egyetértek, kedves Lovecraft. Egy azonban bizonyos, ezt a különös, általunk jobb híján varázstükörnek nevezett szerkezetet olyan lények készítették, akik legalább olyan szellemi színvonalon állottak, mint a dicső faj vagy a mérhetetlen vének, ezért is védelmezte Lídia kisasszonyt, kivonva a láthatatlan szárnyas polipok telepatikus hatása alól, s lényegében ezért nem sikerült a véneknek véglegesen és végzetesen birtokukba venni szellemetek.”
“Ez minden bizonnyal így van – sóhajt Lovecraft. – Éppen ezért nagy baj, hogy nem ismerjük a tükör tulajdonságait s nem vagyunk képesek irányítani…”
Nem tudja befejezni a mondatot, mert váratlanul kopognak, s az ajtóban ott áll, bőrig ázva Titi és mögötte feltűnik Pomare is.
Noah tiszta törülközőket hoz nekik , törülköznek, körülöttük tócsává nő a víz.
“Már azt hittük – nevetek – hogy elraboltak benneteket…”
“Bizonyos szempontból ilyesmi történt – sóhajt szomszédom és reszkető kézzel dönti magába az Álvaro által kezébe adott nagy pohár whiskyt. – Ugyanis azóta alszunk, amióta hazamentünk, számítsátok ki…”
“A tegnap este óta alszunk – suttogja riadtan Titi és ő is egy hajtásra issza ki a poharát. – Egy egész napot átaludtunk. Rosszabb volt, mintha elraboltak volna.”
 “Kávét kértek?” – fordul feléjük Lídia s amikor szinte egyszerre bólintanak, kimegy a konyhába, hogy megmelegítse.
“Olyan erős, hogy a halottat is felébreszti” – kacag Tehura.
“Én nem is merek inni – nevet Vaitua is –, mert ha iszom ebből a fekete léből, egész éjjel csak forgolódok, nem hagyom aludni a drága tanémat – csókolja arcon a meglepett Crosst. – Mivel én se bírok elaludni…”
“Ezt, hogy magyarázod? – ül le mellém a még mindig didergő Pomare és szokása ellenére, egy hajtásra issza ki a második pohár whiskyt is. – A bálvány hatása?”
“Az angol tengerészeknek, nagyon jól tudod, hiszen láthattad őket, tényleg álomkórt okozott, de nem egyfolytában aludtak egy egész napot! – töprengek. – A ti esetetek azonban más, hiszen ti nem most láttátok először. S eddig tudomásom szerint soha nem volt rátok ilyen hatással.”
“Álmodtak is?” – fordul feléjük érdeklődve Lovecraft s az eddig a vállán szunyókáló és a hirtelen mozdulattól felriadó Henrik, észrevéve a kedves, és az általa már régebb megismert vendégeket víg ugatásba kezd, majd megszállottan kezdi ismételni a nemrég tanult szót: “Vineta!…Vineta!…Vineta!…”
“Ráadásul mindketten ugyanazt – mered maga elé kétségbeesetten Titi. – Mintha egymás álmában vendégeskedtünk volna!…”
“Egy víz alatti városban voltunk, de nem fulladtunk meg, ugyanúgy lélegeztünk a tenger alatt, mint te – magyarázza Pomare. – Ide-oda sétáltunk a kacskaringózó utcákon, aztán kiértünk egy főútra, melynek végén egy hatalmas templom volt, egy legalább akkora katedrális, mint a londoni, a Szent Pálról elnevezett nagytemplom, amelyet fényképen láthattam. Félelmünkben, mert az álom alatt egyfolytában féltünk és rettegtünk, valami ismeretlen veszedelemtől, betértünk ebbe a kongó hodályba, ahol a szentképek előtt kis és nagyobb halak úszkáltak és imádkoztunk, hogy ébredjünk már fel, mert mindketten tudatában voltunk annak, hogy álmodunk. Egy magas férfit láttunk, részt vevően nézett minket és anélkül, hogy megszólalt volna megvigasztalt, noha arcát se láttuk, mert fekete kámzsa takarta…”
“Szavai viszont, melyeket ki sem mondott, a fejünkben öltöttek alakot!” – sóhajt Titi és megköszönve Lídiának a kávét, cukrot téve csészéjébe és a Pomare csészéjébe is felváltva kezdi kavargatni.
“Ne féljetek, visszhangoztak szavai a fejünkben. – magyarázza Pomare, megrendülten, láthatólag még mindég az álom hatása alatt. –Másra nem emlékszem.”
“Én sem – szürcsöli Titi, a bizonyára forró kávét. – De vége lett ennek is. Egyszerre csak felébredtünk, ott feküdtünk egymás mellett s el-elcsukló hangon, dideregve, mintha fáztunk volna a hőségben, vagy mintha váltóláz gyötört volna, kezdtük mesélni egymásnak az álmunkat, s kiderült ugyanazt álmodtuk.”
“Ezt az egészet érdemes lenne leírni – mondom tűnődve –, és elküldeni Jungnak, a nagy pszichológusnak (akit különben személyesen is ismerek, egyszer, még Amerikába való elutazása előtt, meg is látogattam s hosszan beszélgettünk a genfi tó partján, arról érdeklődött Brazíliában tűnnek-e fel titokzatos repülő csészealjak, mert az Egyesült Államokban igen és őt mélységesen izgatja ez az egész jelenség…) Kíváncsi vagyok mit szólna a ti közös álmotokhoz? Egy házaspár ugyanazt álmodja s mindketten jelen vannak a másik álmában. Különös, nem? És arra is kíváncsi lennék, hogy mit szólna a kiváló Jung ehhez az egészhez, amit mi itt, megérkezésetek óta – pillantok Borgesre – átéltünk?!”
“Ezt megtudhatjuk – mosolyog Álvaro. – Leírjuk az élményeinket és levélben elküldjük neki, Amerikába, ahol azóta már rájöhetett, hogy a repülő csészealjak a kollektív tudatalatti, mondhatni visszatérő motívumai…Mindenkivel nagyjából ugyanaz történik, elrabolják, megvizsgálják, néha különös orvosi beavatkozásokkal kínozzák, majd szabadon bocsátják őket s a delikvensek nem tudnak szabadulni a gyötrő élménytől…”
“Akárcsak mi” – bólintok.
“Nem vagytok éhesek? – fordul feléjük Noah. – Mindjárt kezdődik a szellemidézés, addig – néz a társaságra – ehet, aki akar…”
“Milyen szellemidézés?” – kérdezi óvatosan, forró kávéját fújva és nyalogatva Pomare. – Kit idéztek meg?”
“Azt a férfit, aki titeket szavak nélkül vigasztalt meg a tenger alatti város mérhetetlenül nagy katedrálisában!”
“Miért – néz rám ijedten Pomare. – Te tudtál a mi álmainkról?”
“Nem – nyugtatom meg s én is iszom egy korty whiskyt, most érzem csak, hogy mennyire valószerűtlen, mennyire ijesztően bizarr és rettenetes ez az egész szituáció, amelybe feltartóztathatatlanul csúszunk bele. – Én is álmodtam vele. Sőt, verseket is írtunk róla.”
“Miért?”
“Mert ő volt a titokzatos fekete varázstükör egyik régebbi tulajdonosa és meg szeretnénk kérdezni mit tud a tükör rejtélyes tulajdonságairól... Meg akarjuk tudni, megvédelmezhetne-e bennünket ez a fekete tükör, ha a mérhetetlen vének mégse feledkeztek volna meg rólunk és ismét kísérletet tennének szellemi hatásuk alá vonni?”
“S mit keres a férfi abban a víz alatti városban?”
“Ott lakik – mondom. – Az a tenger alá süllyedő ősi város, Vineta az ő lakóhelye, öt évszázad óta!…”
Elképedve bámul rám, nem mer kérdezni semmit, óvatosan kortyolgatja forró kávéját és arca lassan pirul ki, testét valami belső remegés rázza, talán a felébredése óta, az álmából elkísérő félelem. Amely, veszem észre döbbenten, úgy tűnik nem költözik ki házunkból többé már soha...
“Ezt nem értem doktor úr – didereg Titi, kezét melengetve a bizonyára forró kávéscsészével. – Hogy-hogy a tenger alatt?”
“Vineta” – rikácsolja önfeledten Henrik, s Lovecraft válláról átröppen Pauline vállára, s én félrehajtott fejjel, az elnémuló társaságot hosszan bámulva döbbenek rá, mintha a kétely, Cross által megénekelt kutyáinak sziluettjeit látná a papagáj is a szobában, az eszelősen kerengő eb-árnyakat, minden előkészület nélkül hosszan felvonít, majd ugatni kezd.
“Akkor lassan elkezdhetjük a felkészülés! – jelenti ki ünnepélyesen Lovecraft és felém fordul. – Van valami konkrét terve doktor úr?!”

 2o. Egy illúzió vége

“Felkészült, kedves Mirandolina? – kérdezi szórakozottan Borges, hosszú, zongoraművész ujjai között pörgetve egy könyv lapjait, mely könyvet az előbb hozott ki a könyvtárból. – Készen áll?”
“Igen – válaszol a színésznő és rám néz. Várom az utasításokat, kedves doktor úr.”
“Én azt hiszem – szól közbe váratlanul Lídia és elpirul –, hogy nem kell kitenni az egész, számomra érthetetlen, értelmetlen és ijesztő procedúrának. Annak a borzalmas fehér tűzkörnek például. Sőt, azt hiszem, hogy most nem is kell médium.”
“Hogyan? – mered rá döbbenten Lovecraft. – De hát…”
“Azt hiszem Lídia kisasszonynak – töpreng Borges, vaksin pislogva maga elé –, mint rendesen most is igaza van.”
 “Ha kifejtené világosabban, kedves Luis…”
“Én is azt hiszem nem kell a megszokott eljárást alkalmaznunk – szólok közbe. – Lehet, hogy elég lesz annyi, ha pusztán az asztal közepére a két gyertya közé helyezzük a tükört és állhatatosan meredve rá, az alkimistára koncentrálunk. Igen, azt hiszem elég lesz ennyi, ha rágondolunk, biztosan meg fog jelenni. S nem kell kitennünk a kisasszonyt semmifajta veszélynek…”
“És nem hangzik el semmilyen – Lovecraft keresi a szavakat, tehetetlenül nézve ránk – varázsszöveg, semmi, olyasmi, amit ilyenkor felmondanak, ami a megidézést szavatolhatná?…”
“De igen – magyarázza Borges. – A dohányzóbeli kerek asztal közepére, meggyújtott fekete és fehér gyertyák közé helyezve el a tükört, leoltjuk a villanyt, leülünk a kerek asztal köré, kezünk magunk elé helyezzük, de úgy hogy kisujjaink összeérjenek szomszédaink kisujjával, mint Fernando Pessoa megidézésekor és egyszerűen megpróbálunk az alkimistára koncentrálni, ami, azt hiszem, nem ütközik különösebb nehézségbe, hiszen az utóbbi órákban volt róla szó éppen elég, elhangzottak a neki szentelt, sőt róla szóló versek is, s amikor úgy érezzük eljött az idő, a kisasszony elmondja a következő szöveget: Ezen eszközt a Fény szolgálatának szentelem, el ne homályosuljon soha…(58) Ezt mindannyian kétszer-háromszor, zsolozsmaszerűen ismételjük meg és várunk.”
“Ezúttal mindenki részt vesz – kérdezi Pomare. – Mi is?”
“Igen.”
“És őrizet nélkül marad a ház?”
“Majd bezárjuk az ajtót – legyintek. De nem hiszem, hogy valaki pont ma késő este látogat meg bennünket, ebben az istenverte esőben.”
“Tehát csak ülünk, mint Fernando megidézésekor?” – néz ránk döbbenten Soarez.
“Csak most – vigyorog Campos –, nem szeretett mesterünkre gondolunk, hanem az alkimistára…Ez nekünk nem lesz nehéz, hiszen amúgy is, egyfolytában rá gondolunk órák óta. Amíg a verseinket írtuk is ő foglalkoztatott, amikor a versek elhangzottak is róla volt szó…Őt próbáltuk egész nap elképzelni…”
“S ha nem történik semmi? – szól közbe izgatottan Cross. – Ha mégsem jelenik meg?”
“Akkor elmondjuk az idézés szent szövegét – magyarázom. – Együtt, közösen.”
“Ez hogyan hangzik?”
“Ezt majd megtudjátok akkor…”
“Nem értem, hogyan fogjuk tudni közösen elmondani…”
“…azt – szól közbe idegesen Search –, amiről fogalmunk sincsen?
“Mint bizonyos szertartásoknál, én leszek az előimádkozó, mondom a szöveget, s ti minden egyes mondatot megismételte k.”
Kiisszák a poharaikat, Pauline megfogja, megsimogatja és kalitkájába teszi be a döbbenten rikácsoló Henriket, a kalitkára borítva a fekete kendőt. Noah álmatagon lép a bejárati ajtóhoz és bezárja s egymás után sétálunk át a társalgóba. Megvárom amíg mindenki helyet foglal, mellém jobboldalt Álvaro ül, baloldalt Lídia, utána a következő a sorrend: Borges, Tehura, Soares, Vaitua, Cross, Pauline, Vicente, Morau, Search, Titi, Pomare, Mirandolina, Tejve, Lovecraft, Mora, Noah…
És bezárul a kör.
Álvaro ünnepélyesen az asztal közepére helyezi a tükört, s leül mellém, a helyére. Lídia hozza és meggyújtja a két gyertyát, a fehéret a nyomasztóan vakító, titokzatos antracit tükör bal, a feketét a jobb oldalára helyezi el, leoltja a villanyt s elvakulva a félhomályban, botladozva jön az asztalhoz, leül mellém, a bal oldalamra, engedelmesen nyújtja ki a kezét, kisujja, érzem döbbenten, amint az enyémhez ér, remeg. Izgatott lehet?
Egy pillanatig megigézetten nézem a fekete tükörben egymás mellett lobogó, manósipkákra emlékeztető lángokat, mély lélegzetet veszek és intek, kezdhetjük...
“Ezen eszközt – mondom s ők szinte kiáltva ismétlik meg, a hangjukon észreveszem, hogy meg vannak illetődve, az is lehet félnek? – a Fény szolgálatába helyezem, el ne homályosuljon soha…”
Engedelmesen ismétlik meg, háromszor is, zsolozsmaszerűen, hangjuk visszhangzik a dohányzóban. Valószerűtlen az egész helyzet, újra úgy érzem megfeledkeztünk valamiről, egyetlen apró részletről, ami a dolgok további alakulására is végzetes befolyással lehet.
Csend lesz, olyan csend amilyent utoljára Pomareval érzékelhettünk a barlangban úszva s lámpáink sötétséggel küzdő, vibráló fényében szemlélve a barlang oldalán lévő titokzatos ábrákat, kibetűzhetetlennek tűnő írásjeleket, amelyeket, már akkor tudtam hiba volt figyelmen kívül hagyni és meg nem vizsgálni, nem nézni meg közelebbről, de a nyomasztó csendben eszünkbe se jutott megállni, arra nem emlékszem, hogy én féltem volna, de nem voltam, ez kétségtelen túlságosan jókedvű sem, nyomasztott a szokatlan csend, a hulló hangulatban eszembe se jutott lassítani és megnézni az ábrákat, kitartóan úsztunk előre, a barlang mélye felé. Annál inkább hiba volt ezen rajzok, hieroglifák vizsgálatának az elmulasztása, mivel ezek semmi esetre sem a rejtélyes Areoik idejéből származhattak, hiszen a titokzatos s a sziget történelmének egy bizonyos idején, olyan nagy hatalomra szert tevő szekta tagjai nem ismerték az írást. Ezek a rajzok, jelek, bizarr formák – ezért is gondoltam, amint elúszva mellettük önkéntelenül is megbámultam őket, rögtön az egyiptomi hieroglifákra, majd a kínai írásjelekre –,valamikor, a bálvány létrejöttének idején keletkezhettek, nagyon-nagyon régen, évezredekkel ezelőtt...Vissza kellene menni, ötlik fel most bennem, a tükörben villódzó kettős gyertyalángot állhatatosan figyelve, méghozzá Search kíséretében, hiszen Pomaret aligha tudom még egyszer rávenni, hogy odamerészkedjen a hold arcához, arra még kevésbé, hogy alámerüljön velem a folyóba, a bálvány közvetlen közelében, hogy elkísérjen a hold arca mögött elhelyezkedő, rejtelmes barlangba, láthatólag, pillantok a gyertyák fényében zöldes arcára, megviselték az elmúlt napok eseményei, teljesen magán kívül van…Search viszont, nézek rá, merev arccal bámulja a tükört, valószínű szívesen elkísérne, s ha több lámpát vinnénk, esetleg rakétapisztolyt, lefényképezhetné ezeket a titokzatos ábrákat. Szép feladat lenne kideríteni melyik időből és kiknek a kezétől származnak? Másik oldalamon Álvaro ül, ő is ideges lehet érzékelem, kisujja talán még jobban remeg, mint a Lídiáé. Ezt nem is értem, nem jellemző testvéremre. Mitől lehet ideges? Mitől félhet?
Mereven nézem az egyelőre vak antracit síkot, kavarognak az utazás képei, érzem, megint érzem orromban a nedves ágak csípős szagát, lobog a tűz, a farkasok tizenöt-húsz méterre lehetnek tőlünk, a fel-fellobbanó fényben foszforeszkál a szőrük, villog a szemük, egyikük kissé távolabb állva, feltartott nyakkal üvölt. “Még idecsalhatja a többieket is!” – magyarázza a férfi és lő, a farkas véresen esik össze, a többiek rárohannak, marcangolják még meleg húsát, habzsolva szürcsölik a vért, halljuk a foguk csattogását, acsarkodásaikat, vicsorgásukat, morgásukat, ahogy egymással viaskodva igyekeznek minél nagyobb részt kiszakítani a zsákmányból, az sem érdekli őket, hogy a tetem nem is olyan régen, néhány pillanattal ezelőtt még a társuk volt, valószínű a falkafőnök, mereven feltartott nyakkal üvöltött, az eszelősen világító, a tájat ezüstbe borító, vörös holdra meredve. A férfi ismét fölemeli közben gondosan újratöltött fegyverét, céloz, lő, én is követem a példáját, a két tetemre azonnal, üvöltve, fogukat csattogtatva rohannak rá a többiek. “Hogy legyen mivel elfoglalniuk magunkat!” – mormogja az alkimista és sietve újratölti puskáját, kirakva maga elé megtöltött pisztolyait is. Én is megtöltöm a puskám, két pisztolyom is, lőni kezdjük a hordát, egyre több tetem bukik fel, teljesen összegabalyodnak, nem is foglalkoznak már velünk, figyelmük elfordul tőlünk és mi, ezt felhasználva, azonnal, késedelem nélkül lóra pattanunk és a remegő lovakat sarkantyúzva, gyorsan távolodunk tőlük, de láthatólag tudomást sem vesznek menekülésünkről, a váratlanul növekedő zsákmánnyal vannak elfoglalva, s mohóságukban talán nem is tudatosodik bennük, hogy saját társaikat falják fel. “Ha jóllaknak – suttogja a férfi –, talán megússzuk, talán nem követnek…” Hajnalodik. A fehér ködben gomolygó távoli csúcsok mögött narancssárga, lassan vörösödő csikk jelzik, hogy hamarosan felkel a nap. A férfi pálinkával kínál. “Hétre – suttogja – el kell érnünk a fogadót, ott majd reggelizünk, veszünk egy forró fürdőt is, jól ismerem Hankát, a szép fogadósnét, mindent megkapunk, amit csak akarunk…És alszunk, bármennyire is hihetetlen neked, testvérem, paplanos ágyban fogunk aludni és ki sem kelünk ebből a paplanos ágyból három napig. – Rekedten nevet. – Ránk is, a lovakra is, ránk fér a pihenés.” Bólintok, iszom, a pálinka íze a számban, átjár, megremegek s megfordulva figyelem követnek-e a farkasok, de senki nincs a nyomunkban. Ebben a pillanatban a jeges csúcsok tetejét vörösre festve – olybá tűnik mintha véreznének –, megjelenik a sugárzó napkorong. Hetek múlva, visszasütő fényében búcsúzunk a hajó fedélzetén, a babonásan keresztet vető, össze- összesugdosó matrózok között. s váratlanul észreveszem, hogy előttem, a fedélzet deszkájában egy bog van, egy barnuló, göcsörtös bog, amelynek erezetei körkörösen sokszorozva meg magukat, már-már áttekinthetetlenül áradnak szét a deszkában, mint vízkörök, amikor valaki követ dob egy tóba…Az alkimista követi pillantásom és elvigyorodik. “Az emberi sors is ilyen. Köröz maga körül, eszelősen, feltartóztathatatlanul, kiszámíthatatlanul…Ágazhatna több felé is, de aztán…” Nem fejezi be, legyint, vetkőzni kezd. A matrózok elképedve nézik, rádöbbenek tényleg meg fogja tenni, amire vállalkozott, amiért a hajót bérelte, meg fogja keresni, akár élete kockáztatása árán is, a titokzatos víz alatti várost. Egészen eddig azt hitték, a férfi csak a levegőbe beszél, ugratja őket, de most már látják, hogy elhatározása végleges. Már meztelen, felém nyújtja tömött zsákját, amelyben fóliánsok, kéziratok, könyvek, receptek, tégelyek és üvegcsék között, fehér gyolcsba bugyolálva a varázstükör is ott lapul, amint erre búcsúzóul még nyomatékosan hívja fel a figyelmem, és a zacskó arany is, amivel eljuthatok John Deehez, Londonba, “…ahol majd – hangsúlyozza ki – minden eldőlhet!” De nem részletezi, mindez már, sejteti, nem az ő élete eseménye lesz, hanem az én életemé, azt kezdek vele amit akarok. Ez a szabadság! “Isten veled” – szorítja borostás arcomhoz, frissen beretvált arcát, az előbb borotválkozott meg, hátát a hajó árbocának vetve, két helyen is megvágva magát. Utoljára néz a szemembe, elhúzza a száját, mintha kacagni akarna, vagy talán mondani még valamit, de mosolya félbemarad, elkapja rólam a pillantását, a tengerre mered, talán a helyet választja ki, gondolom borzongva, arcán megalvadnak a vércsíkok, most olyan mint egy kifestett indián törzsfőnök, de nem csodálhatom sokáig, máris felemelkedik, fellép a palánkra és ugrik…Nézzük az elképedt matrózokkal eltűnő testét a sárgás, zöldes habokban és szólni sem tudunk a döbbenettől. A nyomában maradó, engem valami miatt az előttem lévő görcsös bog sokfelé elágazó erezeteire emlékeztető körkörös hullámokat figyelem, amelyek egymást sokszorozzák, s egy idő után természetesen eltűnnek sajgó szemem elől a visszasütő nap szúró fényében, amint az alkimista is a habokba vész. Volt, nincs. “Ez képtelenség – mormogja mellettem az öreg kapitány, pipával a foga között. – Senki nem érhet le a víz alatti városba, mélyebben van ugyanis, mint hinnénk, csak látszólag vannak ilyen közel hozzánk ama tornyok – mutat a pipa szárával a tengernek ama pontjára, ahol az előbb elmerült a férfi – valójában sokkal nagyobb a távolság, nincs ember aki kibírna annyi ideig a víz alatt, hogy elérje a tornyokat s ha el is éri, akkor ott fullad meg közöttük, hiszen a tüdejéből elfogy a levegő s ha akarna sem bírna már visszajönni…” Nézzük a lassan elcsituló hullámköröket, a buborékok valahogy nem akarnak feltűnni. “Illúzió ez is, káprázat – magyarázza rekedten a kapitány, mintha kitalálná a gondolataimat –, vannak buborékok, kell, hogy legyenek, csak nem látszanak…” Elfordul, int a kormányosnak s amire sűrűsödni kezdenek fejünk fölött a fekete fellegek és villámlások fehér csíkjai s a nyomukban erősödő mennydörgések jelzik a vihar eljövetelét, a hajó megfordulva indul vissza a kikötőbe. Feltámad a szél s az asztal mellett ülve, érzékelve, hogy Lídia kisujja is, s az Álvaroé is remeg, érzem az arcomon a Balti tengeri szelet, orromban még a tenger vadítóan sós, lebírhatatlan szaga. Az azóta eltelő évszázadok sem tudják semlegesíteni…Felnézek, látom a hullasápadt, zöldülő arcokat a pislákoló gyertyák fényében. A tükör síkja üres, az antracit felületen csak az egymás körül kerengő, libegő gyertyafények látszanak. Nem történik semmi.
“Kezdje el, Ricardo – hallom a Lovecraft rekedt suttogását. – El kell kezdenie! Nincs miért várni…Úgy tűnik valami miatt…” – Nem fejezi be a mondatot, köhög.

Légy könyörületes hozzám, ó Istenem, űzd el kétségeimet –

kezdem el, szinte kiáltva ismétlik meg, a gyertyák fénye meglibben.

Tisztíts meg hívságaimtól, bocsásd meg vétkeimet –

folytatom, kissé halkabban ismétlik meg.

   Tölts el fényeiddel, hogy tiszta lehessek –

mondom és az ismétlésben hirtelen érzem meg a bizakodást, ami közös imádkozások alkalmával tapasztalható meg, ha az üldözött, hitükért gályára küldött prédikátoroknak hihetünk.

Mosdass meg, s fehérebb leszek mint a hó –

mondom a tőlem telhető áhítattal

Adj tiszta szívet istenem, újítsd meg szellememet!

A kórus mintha szavaim visszhangozná, mintha hallanám megint a tenger hullámzását, de óriási erőfeszítéssel kiszakadok a rám törőemlékek közül és folytatom:
   
   Te, ki a Korona valál

Zengve ismétlik, már lehetetlen megkülönböztetni a hangokat, egyetlen határozott szólammá álltak össze.

S a Királyság

Megvárom amíg elhalkul a felzendülő kórus, kivárok.

A Hatalom

Újra kivárok.
    
   S a Dicsőség

Megint türelmesen kivárom, amíg elhal a kórus

   S az örök Törvény
Ámen!(59)

Csend lesz megint, a két gyertyafény egybefonódik a tükörben, újra érzem arcomon azt az álombeli szelet, a Balti tenger hullámai közé vesz tekintetem, már leszálltam a hajóról elbúcsúztam a kapitánytól, biccentettem az engem egyre ellenségesebben méregető matrózoknak,  zuhogó esőben ugrottam be egy csónakba, amely kitett a kikötőben. Öreg tengerész evezett, kétszer is szúrósan nézett rám, valami ismeretlen nyelven kérdezett is valamit, de nem értettem s ő sem forszírozta, láthatólag nem is várt választ, úgy, olyan félelemmel vegyes gyűlölettel meredt rám, mintha leprás lettem volna. Azt már fél-szavakból is megértettem, hogy a babonás tengerészek társam vízbeugrása és a kitörő vihar között egyenes összefüggést tételeznek fel. Mormogásukból, rám vetett gyűlölködő pillantásaikból megértettem, hogy azt hiszik az alkimista tette ingerli a tenger isteneit, halandónak nincsen mit keresnie a víz alatti városban s a vihar is ezért tört ki, hogy erre figyelmeztessen… Kiugrottam a ladikból és vissza se nézve indultam el, a zsákkal a vállamon. Egy ideig a danzigi kikötőben ténferegtem, az eső csendesedett, majd egy kocsmába tértem be, sört ittam, hideg húst ettem, majd visszasétáltam a tengerpartra, közben a vihar elvonult, mintha tényleg a hajót kísérte volna, s néztem amint az újra megjelenő, győzedelmes napkorong a hullámok közé vész, majd visszamentem abba a vendégfogadóba, ahol előző este még együtt lehettem a férfivel, két napra még kifizettem a szobát, felmentem a recsegő lépcsőkön, hátamban érezve a kövér fogadós gyanakvó tekintetét, azelőtt kérdezte meg, fojtott hangon, bizalmatlanul tekintve rám, hogy “…a barátom hol van?” “Elutazott!” –válaszoltam, de nem részleteztem, megfordultam. “Jó lenne ha maga is sietne – hallottam még – Az előbb kereste két gyanús külsejű idegen!” Legyintettem, de hirtelen tört rám a félelem, felrohantam a nyikorgó lépcsőkön, gondosan zártam be magam mögött az ajtót, s a félhomályban rakosgattam ki az asztalra a zsák tartalmát, az örökségemet, a tégelyeket, üvegcséket, fóliánsokat, könyveket, kéziratokat, recepteket, megtaláltam a zacskó aranyat s a fehér gyolcsba göngyölt fekete tükört is. Sietősen raktam vissza mindent a zsákba, összeszedtem az én holmimat is, a két puskát, a két pár pisztolyt, s elhatároztam, sötétedés után azonnal indulok. A két ló az istállóban van, ha fizetek a fogadósnak talán nem gördít akadályt pánikszerű távozásom elé, talán elmehetek…Mert sejtettem kik szimatolhatnak utánam, s váratlan megjelenésül jelezte, hogy végig a nyomunkban lehettek. Nyilván elsősorban az alkimista érdekli őket, de most már, hogy hetek óta együtt voltunk én is gyanússá válhattam a szemükben s nem szívesen találkoztam volna velük, hiszen mit is felelhettem volna a kérdésükre, hogy hol van a társam? Az igazságot, miszerint hajót bérelt és a rejtelmes Vineta elsüllyedésének helyén a tengerbe ugrott, megkeresni a víz alatti várost amúgy sem hitték volna el. S bizonyára megkínoztak volna, hogy minden áron megtudják az igazságot. Ráadásul sejtettem mégsem az inkvizíció emberei, a férfi célzott rá, hogy még Laski késmárki udvarában találkozott egy olasz alkimistával, aki féltékeny volt rá, egyfolytában utána szimatolt, egyszer rajtakapta, hogy szobájában kutat holmijai között és rettenetesen elverte. “Nos, töprengett lehet ez a fickó jár a nyomunkban, társával, egy baromi erejű volt vásári erőművésszel, mert azt feltételezik, hogy birtokomban van a fémeket arannyá változtató titokzatos por. Az is lehet a varázstükör érdekli őket. Mindenesetre óvakodj tőlük – tanácsolta, még hajóra szállásunk előtt, a kikötőben. –Babonás, ostoba fickók, de éppen ezért veszélyesek is. Éjszakára ne maradj a fogadóban, indulj el, de ha mégsem tudsz menekülni előlük, lődd le őket. Hidd el ez még mindég jobb, mintha a kezükbe kerülnél…” Élesen, áthatóan nézett rám és elhúzta a száját. “Az is lehet – jegyezte még meg, talán, hogy megnyugtasson, mert látta, hogy a kelleténél jobban feldúlnak szavai, kifut arcomból a vér, idegesen kezdek remegni, mint lovaink, amikor megérezték a farkasok bűzös szagát –, hogy már régen elveszítették a nyomunkat. Mindenesetre ne maradj egy pillanatig sem Danzigban. Ne kockáztass feleslegesen. A hősködésnek sincsen semmi értelme, a gyilkolásnak sem. Hiszen azután már emberölésért köröznének. Vigyázz!… S az éjszakát se várd meg, még este indulj el. Biztos, ami biztos.” Mintha sejtette volna, hogy az olasz és az erőművész cimborája mégsem tévesztették el nyomainkat, Prága óta követnek, makacsul, kitartóan, lerázhatatlanul. Megborzongok. Künn a folyosón váratlanul reccsen meg a padló, lopakodó lépteket hallok, felhúzom a pisztoly kakasát és az ajtóra meredek, de a léptek elhaladnak a szoba előtt. Övembe csúsztatom a pisztolyt.
Az emlék olyan éles és olyan eleven, mintha nem is az álmomban történt volna, hanem az előbb, alig néhány perce, egy fél órája, látom magam, amint a félhomályban, a zárt ajtó mögött is leselkedő tekintetektől rettegve, óvatosan, remegve az izgalomtól csomagom ki a jézusfehér gyolcsból a titokzatos tükört (amelyről akart valamit mondani az alkimista, de már nem volt ideje rá, elterelte a figyelmét a kapitány fecsegése, a matrózok ellenséges, gyűlölködő tekintete, már csak a tengerre figyelt, a pontot kereste, ahol alámerülhet, már csak a rejtelmes víz alatti városra gondolt!…) s meglátom sötéten derengő síkján sápadt arcom. Félelmemben lehunyom a szemem, üvölteni szeretnék a tehetetlenségtől, ugyanis nem az én szomorú arcom néz vissza rám a tükörből, hanem valaki másé, de hogy kié nem tudom meg soha, a danzigi fogadó szobája darabjaira hull, semmivé esik az idő örvénylésében, volt, nincs és én ott ülök megint tahiti házam tágas, félhomályos társalgójának kerek asztala mellett, s érzem, hogy Lídia kisujja megremeg, aztán az Álvaroé is, huzat támad a szobában, nyomában dermesztő hideg, a gyertyák meglibbennek, hajladoznak, félő, hogy kialszanak és végérvényesen magunkra maradunk a borzalmas sötétségben, megoldhatatlan kételyeinkkel, meghatározatlan félelmeinkkel, a rettenettel, amely immár örökre tahiti házamba költözött.
A tükörre meredek – sötét felületén csak a gyertyalángok táncolnak –, amikor váratlanul meghallom a ventilátor zúgását, már eddig is tudat alatt idegesített ez a különös, alattomos, elnémíthatatlan zúgás, nem tudtam elképzelni honnan eredhet, talán a megidézett szellem eljövetelét előzi meg, nyugtattam magam, de most, hogy szétesik a danzigi fogadó és már, ha akarnám sem tudnám magam elé képzelni az alkimista éremre kívánkozó arcát, lobogó fekete szemét, magas homlokát, sörényszerű haját, sasorrát, hirtelen döbbenek rá, hogy a ventilátor zúg, a készülődés lázában egyszerűen elfelejtettük kikapcsolni a társalgó szellőztető berendezését, noha ki kellett volna, éreztem hogy egyetlen apró részletet figyelmen kívül hagyunk, ami majd befolyásolhatja, esetleges, amúgy is kockázatos kísérletünk sikerét, s íme, megfeledkeztünk a ventilátorról…
Ahhoz viszont, hogy kikapcsolhassam, fel kellene állni, oda kéne sétálni a berregő, zümmögő készülékhez, az erősödő huzatban és megmagyarázhatatlan hidegben, de ezt csak úgy tehetném meg, ha megszakítanám a kört, ami végzetes kísérletünk átmeneti kudarcához vezethetne, érzem Lídia kisujja is, az Álvaroé is egyre jobban reszket, de nem csak ők lehetnek idegesek, nem csak ők retteghetnek a közelgő ismeretlentől, de a többiek is, a remegés lassan, alattomosan terjed, olybá tűnik, mintha billegni kezdene a masszív kerek asztal is, a hollandus és barátai kártyacsatáinak emlékezetes helye, mintha a szoba is megmagyarázhatatlan módon megmozdulna, megdőlne, mint hajó a szélben. Mi lehet ennek az oka? – tépelődök – földrengés? Ami nem lehetetlenség errefelé, de, ahogyan még ideérkezésem után értesülhettem róla, magától a holland kereskedőtől, akitől a házat vásároltam, meglehetősen ritkaságszámba megy. “…Ezért is rettegnek a földrengésektől a maorik, az istenek ítéletének tartják őket, leborulnak a földre s nem mozdulnak, noha házacskáik bármikor maguk alá temethetik őket, majd, amikor véget érnek a földmozgások, összegyűlnek a sámán házánál, aki azonnal kapcsolatba lép a felső vagy az alsó világgal, hogy megtudakolja hol és miben tévedtek, miért részesültek ebben a súlyos büntetésben?!” “És ez hogy történik? – kérdezem a bánatos, még mindég feleségét gyászoló öregembert. – Maga már vett részt ilyesfajta szertartásokon?” “Igen! – válaszolta. – Az egybegyűltek mozdulatlanul ülnek a sarkukon, némán figyelik a sámánt, aki nyugodtan ül szembe velük, ugyancsak a sarkán s félig vagy teljesen lehunyt szemmel, látszólag mindenből kiszakadva, összpontosít. Afféle edénynek képzelik őt, aki képes magába fogadni az isteneket és a szellemeket. A maoriknak van egy kifejezésük is erre, a waka, ami annyit tesz, hogy a megszállt személy, a sámán vagy nagyon sokszor egy általa irányított médium, úgy hordozza magában az isteneket, a szellemeket, mint csónak a gazdáját. A sokszor percekig, néha tovább tartó nyugodt összpontosítás után, következik a második fázis, amikor a megszállt személy minden előzmény nélkül, látszólag már a felső vagy az alsó világgal való érintkezést megteremtve, sőt a kapcsolat egyenes következményeként őrjöngeni kezd, s közben szaggatottan, üvöltve bizonyos, első hallásra értelmetlennek tűnő szavakat mond, néha egész mondatokat is, mintha párbeszédet folytatna valakivel, akit csak ő lát, mi nem. Ezek a szavak, mondatok jelentésértékűek, nagy fontossággal bírnak a maorik számára, hiszen a tört közlésekből következtethetnek például arra, hogy miért is büntették Tahitit, a föld eme csodálatos, páratlan helyét isteneik földrengéssel, s milyen áldozatokkal engesztelhetik ki őket…Az eljárás ugyanolyan, ha azt akarják megtudni, hogy milyen áldozatokat kívánnak tőlük isteneik, amikor nagy, a törzs életében sorsdöntő vállalkozásokhoz, például utazáshoz, netán háborúskodáshoz kérnek tanácsot, vagy ha a betegségek eredetét szeretnék megtudni... Mert a sámánok híres gyógyítók is…(6O) Majd meglátja Reis úr – kínált whiskyvel az agg hollandus –, hogy milyen érdekes, színes világ ez. Hogy unatkozni nem fog, az bizonyos, erre már most bevehetné a mérget…” És ittunk, figyelmesen nézegetve egymás arcát. “S az igaz, hogy repülni is tudnak?” – érdeklődtem, eszembe villant, hogy nemrég olvastam erről valamit egy tudományos folyóiratban. “Legalábbis azt tartják, hogy tudnak – itta ki poharát az öreg és azonnal újratöltötte. – Azzal hencegnek, hogy képesek a mágikus röpülésre, bármikor a levegőbe tudnak emelkedni. Számos népdal és legenda, mese szól a papírból, fából vagy liánból készített sárkányokkal való égbeszállásokról.” (61) “S tényleg a levegőbe emelkednek, tényleg repülnek?” – ittam ki én is a poharam. A holland mosolygott. “Ugyan…Ezek a legendák, dalok mesék inkább a repülés iránti vágyakozásra utalnak, bár néhány, általam is ismert sámán, amikor megkérdeztem őket, szemrebbenés nélkül jelentette ki, hogy bármikor, a megfelelő előkészület és összpontosítás után, képes a levegőbe emelkedni, s tud repülni is, szempillantás alatt hatalmas távolságokat tesz meg, a szelek szárnyán lebegve, tehát röpülve, de azt hiszem ez inkább csak vágy, fantazmagória. Én legalábbis nem láttam még, a saját szememmel repülő sámánt…” Amikor minderről megkérdeztem szomszédomat, Pomaret, bólogatott. “Igen. A sámánok valóban tudnak repülni…Ezt nyilván senki se hiszi. Francois atya sem hitte a kolostorban, hiába esküdött meg ő, hogy már látott repülő sámánt, azt mondta csak képzelte, mert bűvölet hatása alatt állott, a sámán akarta azt, hogy lássa őt a levegőbe emelkedni, de valójában végig ott állott vele szemben, háza előtt, amíg ő áhítatosan követte levegőben repdeső alakját…” “Tehát hipnotizálta?…” “Nem értem ezt a szót – mondta zavartan Pomare. – Ők is ezt használták, akkor sem értettem, de tőlük szégyelltem megkérdezni.” “A hipnózis azt jelenti, hogy az egyik személy a másikra kényszeríti akaratát – magyarázom. – Szellemi befolyása alá vonja őt, így azután olyan dolgokat lát és képzel valóságosnak, amelyek nem esnek meg…” “Te képes vagy ilyesmire, doktor?” – kérdezi elfehéredve Pomare, egy lépést hátrál és rémülten bámul rám. “Igen – nyugtatom meg. – Orvos vagyok, s a hipnózist, néha gyógyítás során is alkalmazzák. De ne félj, téged soha nem foglak hipnotizálni, hiszen te nem vagy beteg…És az orvosok is csak a beteg tudtával és beleegyezésével alkalmazzák ezt a módszert…” “S azt mondod, az a sámán képes volt erre…” “Miért ne lett volna képes rá – nevetek –, hiszen nem ördöngösség ez. Képesség, ami vele születik, vagy megtanulja mesterétől és fokozatosan kifejleszti magában…” “Clevert atya akkor ellentmondott Francois atyának – emlékezett Pomare – és egy bizonyos Simon mágust emlegetett, aki, legalábbis szerinte, szintén tudott repülni, amire Francois atya bosszúsan legyintett, ez csak legenda, de akkor Clevert atya szokatlanul indulatosan, békés, birkatermészetű ember volt különben, emlékeztette őt arra, hogy ebben maga Péter apostol is kételkedett, amikor Rómában találkozott a mágussal, aki azért jött ide, hogy összemérje erejét Péterrel és azt állította magáról, hogy igenis képes a levegőbe emelkedni. Bizonyítsd be, mondotta a sokaság füle hallatára Péter. Mindjárt felrepülök az égbe, válaszolta erre Simon. Csak ehhez összpontosítanom kell…Nem könnyű dolog repülni, mint egy madár!... Szeretném látni, mondotta Péter és izgalmában megreszketett a hangja. S akkor a mágus valóban a levegőbe emelkedett. De le is zuhant, legyintett Francois atya, aztán hirtelen észrevéve, hogy én még mindig ott vagyok, elhallgatott. Isten akarta, hogy felrepüljön, de ugyanakkor ő akarta azt is, hogy lezuhanjon, mondotta makacsul Clevert atya és arca kipirosodott. Hogy bebizonyíthassa, az emberi képességeknek is vannak határai…De rám pillantva ő is hirtelen hallgatott el és én hiába érdeklődtem tőlük Simon mágusról,(62) udvariasan ugyan, de kitértek, mintha nem akarták volna, hogy bizonyos dolgokról tudomást szerezzek. Te bizonyára hallottál Simon mágusról, Ricardo? ” “Igen – bólintok –, minden valószínűség szerint ő volt az első gnosztikus gondolkodó. Szamáriában született, Krisztus után az első században élt, nagy hatású, a tömegeket befolyásolni tudó vallásalapító volt, aki egy ideig együttműködött a korai kereszténységgel, majd szembefordult velük… Szerepel a legendás Péter aktákban is. Erre célzott akkor Clevert atya. Feltűnt ugyanis Rómában, ez már a korai kereszténységgel való szembefordulása után lehetett (a gnosztikusok összekuszáltak minden hierarchiát, visszautasítva az istenség valamennyi megjelenési formáját!), hogy megmérkőzzön a későbbi Szent Péterrel. Az akták huszonnyolcadik fejezetében egy halottat akartak feltámasztani, de ez csak Péternek sikerült, Simon csak annyit tudott elérni, hogy a halott megmozduljon, fölemelje a fejét. A nagy próbáról, amelyet Clevert atya akkor felemlegetett, később esik szó. Simon a város lakossága előtt, hosszas előkészületek után valóban a levegőbe emelkedik és sasmadárként röpködve tűnik el a megdöbbent emberek elől, a felhők között, Péter viszont térdre hullva kezd imádkozni, Isten segítségét kéri, hogy a gonosz varázsló szégyenüljön meg, követeli istenétől, hogy mutassa meg az erejét és a mágus egyszerre megjelenik a felhők között, kőként zuhan a tömeg közé, az emberek sikoltozva ugrálnak félre és döbbenten nézik vérző tetemét a földön, hiszen Simon valóban lezuhan a felhők közül. Egy másik legendában – mert ezek csupán legendák! –, hiszen ha valóban lezuhant volna meg is hal, hiszen egy ilyen zuhanást nem élhetett volna túl, Simon azzal kérkedett, hogy élve temetteti el magát. Nem félsz, hogy meghalsz? – kérdezték tanítványai, mire nevetett, de hiszen három nap múlva feltámadok. Amikor hetvenkét óra eltelte után tanítványai feltárták a sírt, már csak a tetemét találták, tetemét, amelyet már kikezdtek a nyüvek, a mágus ugyanis megfulladt a zárt sírban és ígéretét sem váltotta be, hiába reménykedtek megjelenését várva hívő tanítványai, nem is támadt fel soha…” “De miért titkolták el ezt előlem tanítómestereim? – kérdezi csüggedten Pomare. – Miért nem bíztak bennem?” “Mert szerettek – vigasztalom. – És nem akarták megzavarni a fejed holmi csodákat tevő, halottakat feltámasztó, levegőben madárként röpdöső vagy élve eltemetkező mágusok legendáival…” “Így viszont állandóan róluk képzelegtem! – mondja szomorúan Pomare. – Nem tudtam másra gondolni, csak Simon mágusra, amint a felhők közé repül, mint egy nagy, fekete madár…” Ránézek, arca merev, mintha maszkot viselne, a tükört bámulja, de láthatólag magán kívül van. “Simonról azt se tudni élt-e, valódi történetéről igen keveset tudni – vigasztaltam akkor, nem sokkal megismerkedésünk után. – Péternek csupán mint negatív, taszító ellenpéldára van szüksége rá!” “Ezt nem értem – mondja a halász csüggedten. – Ezt nem bírom felfogni…” “Vele akarta Péter megmutatni az Isten mindenhatóságát, hatalmát, mindenek fölött álló erejét. Most már érted? Akkor sem hitt mindenki s a Simonhoz hasonló mágusok és varázslók, csak megzavarhatták volna az emberek fejét, pláne ha kiderül, hogy tényleg tudnak repülni, vagy tényleg képesek életre kelteni a holtakat…S esetleg kételkedni kezdettek volna Isten mindenhatóságában a hívők is.”
A ventilátor berregése hirtelen, átmenet nélkül szakad meg és a szoba sarkában ott áll egy sötét köpenyes alak, most jelent meg, minden átmenet nélkül, hirtelen, vagy már régóta ott állt? Nem tudom megállapítani, miközben folyamatosan érzékeltem, hogy az asztalnál ülök és kisujjam Lídia és Álvaro remegő kisujjaihoz ér, benne voltam tehát a körben, végig másra gondoltam, egyszerűen képtelen voltam helyzetünkre és a megidézendő alkimistára összpontosítani.
Figyelem az alakot, mi mást tehetnék, kétségtelen ott áll a sarokban, ahol legutóbb mesterünk, Fernando Pessoa is állott, s ugyanolyan hideg van, ha nem hidegebb, mint akkor amikor mesterünket idéztük meg, mindez Pomare mérhetetlen hitét támasztja alá, hogy a másvilágon rettenetesen hideg van, ezért is rakják halottaik hatalmas tüzeiket a holdban, hogy védekezhessenek, hogy valamiképpen elűzhessék a másvilág, a mérhetetlen űr elviselhetetlen hidegét.
Az idegen figyel minket, csuklyája eltakarja a homályban amúgy is kivehetetlen arcát, az is lehet nincsen arca, szél támad, líbegteti hosszú, fekete köpönyegét, a bélése, veszem észre vörös, akár a Drakula köpenyéjé, a gyertyák meghajolnak, most mintha keresztet formáznának a tükörben, de nem alszanak el, hősiesen kitartanak, libegő fényükben egymás elszánt arcába meredhetünk.
Az árnyék nem mozdul, figyelmesen néz minket, a szél, úgy tűnik el, ahogyan érkezett, átviharzik a szobán, csak a hideg lesz egyre dermesztőbb, már látszanak leheletünk rózsái is a homályban. Néhányan máris vacogni kezdenek, összekoccan a foguk, valaki talán Morau, talán Pauline felsóhajt, a két gyertyaláng kiegyenesedik a tükörben, a csendben hallani, ahogyan odakünn erősödik az eső és morajlik a tenger. Ez mindent beszámítva mégiscsak vigasztaló, hiszen jelzi, hogy a világ mindentől függetlenül, rajtunk kívül is létezik. Érzem, hogy Lídia kisujja, ha lehet még jobban remeg, az Álvaroé viszont már nem. Képtelen vagyok feléje fordulni, szemem nem tudom levenni a sötét köpönyeges, csuklyás idegenről, aki továbbra is némán áll és figyel bennünket, bár csuklyája eltakarja az arcát, az is lehet, ötlik fel bennem újra, hogy nincs is arca, s akkor szeme sincsen, lehet nem is lát bennünket, csak a jelenlétünket érzékeli valamiképpen. “Ne is próbálkozzanak kézfogással vagy pláne öleléssel – hallom mesterem fakó, szomorú hangját. – Amit látnak, az csupán egy szánalmas illúzió, hiába is próbálnának megérinteni, amúgy se sikerülne…Én már nem úgy vagyok, mint maguk, nem olyan vagyok…” Igen, egykori barátainak, a megrendült Lovecraftnak és Borgesnek címezte a figyelmeztetést, miközben minket, teremtményeit nézett, figyelmesen és szánakozva és fekete szeme kerekre tágult. Neki tehát – illúzió ide, illúzió oda! – mégiscsak volt arca.
Óriási erőfeszítéssel fordulok el az idegentől, alakja, csuklyás arca vonzza a tekintetem, mint üveglap alá elhelyezett mágnes, az üveglapra szórt vasreszeléket, érdeklődve pillantok a tükörre, az antracit sík most zöldes fényben foszforeszkál, a gyertyák lángjai is megzöldülve kerengőznek egymás körül, mintha megtébolyodtak volna.
 “Ki vagy?” – hallom António hangját. Több nyelven is megismétli a kérdést, láthatólag zavarja a komor idegen hallgatása.
“Ti kik vagytok? – halljuk a hangot a csuklya alól, mélyről jön, mintha valahonnan a pincéből szólana hozzánk, furcsa, régies angolsággal. – Hogyan merészeltétek megzavarni nyugalmam?”
“Amíg nem tudjuk, hogy ki vagy, nem válaszolhatunk – mondja kihívóan Mora. – Még egyszer kérlek, fedd fel kiléted, hogy válaszolhassunk.”
“Kik vagytok?! – kacag rekedten az idegen. – Lelkes amatőrök, akik megidéznek valakit, de fogalmunk sincsen, hogy kit? Boldogtalan és hiú műkedvelők, akik szabad idejükben szellemeket idézgetnek?!”
“Mi egy alkimistát akartunk megidézni – válaszol szabatosan Mora. Hangja nyugodt, nem fűti át érzelem. – Egy mágust, aki valamikor régen ennek a tükörnek a tulajdonosa volt!” – mutat a zölden foszforeszkáló varázstükörre.
A sötét köpönyeges ismeretlen összerezzen, a zöld fényben izzó tükörre pillant, aztán újra felénk fordul.
“Mit akartok tudni?” – kérdezi.
“A tükör korát.”
Az idegen felkacag, újra szél támad, meglibbennek a gyertyák, de most sem alszanak ki, libegve küzdenek a széllel.
“Tehát a tükör érdekel?…”
“És a tulajdonságai – folytatja komoran Mora. – Azt tudjuk, hogy hatalmas erővel rendelkezik, de nem tudjuk irányítani.”
“Egyáltalán hogyan került hozzátok?” – kérdezi az idegen s most először bújik meg mély hangjában valami érdeklődés.
“Én kaptam ajándékba mesteremtől – szólalok meg. – Egy Alberto Caeiro nevű költőtől, akinek családja egy alkimista ősétől örökölte…”
“És az a költő sem tudta – az idegen zavarban van, láthatólag keresi a szavakat – irányítani?”
“Arról nem beszélt – sóhajtok. – Csupán annyit mondott, mindent megmutat, de csak akkor ha szándékaim tisztességesek, s a tekintetem tiszta. Ha nincsenek hátsó gondolataim, ha senkinek nem akarok ártani vele…”
“S most egyszerre miért akarod, miért akarjátok irányítani? – pillant ránk. – Miért érdekelnek a tulajdonságai? Mi a célotok vele?”
“Veszélyben vagyunk – veszi át a szót Lovecraft. – Ha a tükör nem lenne, lehet már nem is élnénk.”
“Kik fenyegetnek benneteket – lesz türelmetlen az idegen. – Válaszolj tisztán és világosan. Ne célozgass és ne prédikálj. Nincs időm a fecsegéseiteket hallgatni.”
“A szigeten van egy bálvány, a hold arca – mondja továbbra is higgadtan Lovecraft. – Furcsa lények uralják, akiket mi mérhetetlen véneknek nevezünk, bizarr, elképzelhetetlen madár – polip – kígyó – pók – hárpia - szerű lények, akik a föld mélyében időznek, sok-sok évezrede már…Gyakorlatilag hallhatatlanok, bármikor képesek láthatatlanná változtatni maguk, szellemük áthatol mindenen és mindenkit a befolyása alá von és akik uralják a szeleket.”
“Hogyan kerültetek kapcsolatba velük?”
“Elmentünk a bálványhoz – kezdi Lovecraft. – Békességes szándékaink jeléül kék háromszögeket is vittünk magunkkal.”
“Tehát megzavartátok a nyugalmukat, pontosan úgy, mint az enyémet is! – vág közbe dühösen az idegen. – Azt hittétek néhány kék háromszöggel elintéződik minden.”
“Igen, azt hittük – ismeri be Lovecraft. – Délben furcsa gomolygó árnyalakokra figyeltünk fel a bálvány előtt. Másra nem is emlékszünk, mert álmot bocsátottak ránk. Hipnotizáltak. Még ma is aludnánk, de még valószínűbb, hogy álmunkban fulladtunk volna meg a viharban, hiszen azóta esik, ha nincs Lídia kisasszonynál a tükör, de ott volt a bal felső zsebében a szíve fölött, ezért őrá nem hatott a szuggesztió, felébresztette Reis doktort is, aki látva, hogy mi kábán fekszünk, mint feldőlt tekebábuk, harsányan kezdette el énekelni a Marseille-t, ami annyira elbűvölte a lényeket, hogy pillanatokra láthatóvá is váltak, s megszűnt a hipnotikus erő, ami álomban, mondhatni kómában tartott bennünket, és el tudtunk menekülni…”
“Hát ezért érdekelnének a tükör tulajdonságai – folytatja Mora. – Mert úgy érezzük továbbra is veszélyben vagyunk s csak a tükör védhet meg. De ha nem ismerjük a tulajdonságait, ha nem tudjuk irányítani, képtelenek leszünk védekezni a mérhetetlen vének szellemi befolyása ellen, végérvényesen a hatalmukba keríthetnek bennünket.”
“Ha azt hiszitek, hogy én segíthetek – röhög durván az idegen s ismét szél támad, s beindul az eddig érthetetlen módon leálló ventilátor is, zúgásával mintegy háttérzenét szolgáltatva szavaihoz – tévedtek! Én semmit nem tudok erről a tükörről, nem is az vagyok, akit ti akartatok megidézni, tévedtetek és ez bizonyára sokba kerül nektek. Adjátok fel, tehetségtelenek vagytok, lelkes amatőrök, ne zavarjátok a nálatok erősebbek nyugalmát. Igen, hiába néztek rám elképedten és ijedten, akkor sem mondhatok mást…Adjátok fel. Ez az egész amúgy is túlhalad benneteket…Ami a láthatatlan lényeket illeti, semmit sem tudok róluk, sőt nem is hiszem, hogy valójában olyanok, mint ahogy leírjátok. Veletek a sátán incselkedik, szerencsétlenek. Vegyétek észre és imádkozzatok.
“Padre nu estro que estás en los cielos…” (63) – kezdi el zengő hangon Mirandolina a miatyánkot s az eddig fölényes, szarkasztikus idegenre leírhatatlan hatást gyakorolnak az imádság szavai. Megremeg, elfordul, görcsösen rángatózik, mintha epilepsziás rohama lenne zuhan végig a földön, aztán úgy tűnik el, ahogyan jött, zöld fények villóznak a helyén, a tükör ha lehet még erősebben kezd foszforeszkálni, a hideg viszont egyik pillanatról a másikra szűnik meg.
“Nem is tudtam, hogy maga tud spanyolul? ” – fordul Mirandolina felé Borges, de a színésznő nem figyel rá, most angolul mondja a miatyánkat.
“Ez ördög volt, maga volt a sátán volt. Az arcát sem fedte fel, nem is volt arca!” – ugrik fel Pauline megrettenve és térdre hullva, franciául, már-már hisztérikusan kezdi mondani a miatyánkot.
Lídia felugrik, az ajtóhoz rohan, felkapcsolja a villanyt.
“Mi volt ez?” – mered rám kíváncsian Álvaro.
A kör megszakad.
Felugrálunk, mindenki egyszerre kezd beszélni.
“Alighanem tévedés volt – sóhajt Lovecraft. – Mást idéztünk meg, nem azt, akit szerettünk volna.”
“Elfelejtettük kikapcsolni a ventilátort is – sóhajtok. – Amire rájöttem mi az a folyamatos zúgás, már késő volt. Csak akkor kapcsolhattam volna ki, ha felállok, de ezzel megszakítottam volna a kört.”
“De az idegen megjelenése után a ventilátor leállt – szól közbe izgatottan Search. – Vajon hogyan? Miért?”
“S egy idő után megint beindult – jegyzi meg Bernardo Soares s gyöngyöző homlokát tapogatja, melegje lehet. – Megint zümmögni kezdett. Hatással lehet egy szellem megjelenése az elektromos berendezésekre? Nem tudom elhinni…De nézzétek csak – mutat idegesen a fekete tükörre. – Valami történik…”
A varázstükörre nézünk, továbbra is zöldes fényben ragyog, erősödik és halkul de nem szűnik meg a pulzáló, foszforeszkáló zöld fény.
“Hagyjátok a ventilátort – szól ránk idegesen Cross. – Nézzétek inkább a tükört. Az az érzésem még semminek nincs vége. Sőt, csak most kezdődik a történet.”
“Miféle történet? – kérdezi kedvetlenül Lídia és hunyorogva néz ránk. – Nem jelent meg az a bizonyos alkimista és tudjátok miért nem? Mert nem halt meg. Sőt nem is élt. Soha nem is létezett!…És egy nem létező, elismerem vonzó, regényes életű személy, egy fikció, akiről ti, figyelemreméltó empátiával és tehetséggel, élete imaginárius terét konkretizálva, versről versre létező személyt formáltatok, jobban mondva hiteles és rokonszenves irodalmi alakot, nem is jelenhet meg. Illúzió volt elhinni a létezését, magatok csaptátok be létezőnek fogadva el őt és ebből következett a felsülés is, hogy képtelenek vagyunk közös erővel előhívni a múltból, az árnyékvilágból, feltételezett lakóhelyéről, Vinetából, a víz alatti városból, ahol feltételezéseitek szerint ötszáz éve él…Hiszen aki nincs és nem is volt, annak szelleme sem lehet. Vagy tévednék? Saját világmegváltó illúzióitokat vetítettétek vissza a múltba és a titokzatos alkimista alakjába. Megint összekevertétek az életet az irodalommal.”

2l. Váratlan vendégek

Csend lesz.
Komoran ülünk az asztal körül, kerüljük egymás tekintetét, Mirandolina és Pauline is befejezik az imádkozást, sápadtan merednek maguk elő és akkor hirtelen, amikor már nem is várnánk – noha a tükör pulzáló, de egyre erősödő zöldes fénye jelzi, hogy történni fog valami –, újra szél seper végig a szobán, felborítja a poharakat, egy, a kis asztalon fekvő kézirat lapjai elszabadulva, fehér madarakként cikáznak a szobában, egy kék porcelánvázát Cross még szerencsésen elkap, de egy másik már kicsúszik a tétován utánanyúló Guedes kezéből és csörömpölve törik szilánkokra a padlón, a szobában ismét hűvös lesz, elhalványul a villanylámpák fénye, de teljesen nem alszanak ki, hunyorogva küzdenek az őket kioltani akaró titokzatos erővel, s a sarokban, azon a helyen ahol mesterünk, Fernando Pessoa már kétszer megjelent az elmúlt napokban és ahol az imént a titokzatos, rajtunk gúnyolódó fekete köpönyeges, arcát csuklyával takaró kísértet is feltűnt, ismét ott áll egy sötét ruhás alak.
“Mi van? – kérdezi. – Nem engem vártatok.”
“Mario – mondjuk szinte egyszerre Álvaroval és felemelkedünk. – Hát eljöttél. Soha jobbkor…”
“Ne gyertek közelebb – halljuk szomorú hangját és a lámpák fénye ismét felerősödik, látjuk zöldessárga arcát és ránk szegeződő bánatos, fekete szemét. – Megérinteni amúgy sem tudnátok, amit láttok az csak egy árnykép, egy illúzió. De ez nem jelenti azt, hogy a szellem, akit láttok ne én lennék. Még a halálban is csalunk barátaim, testetlenül, láthatatlanul mégse jelenhettem volna meg, halálra rémisztve benneteket. Ezért választottam ezt a szürke öltönyt. Egyébként ti, kedvesem – fordul Álvaro felé és felém –, nagyon jól tudjátok, hogy nekem soha nem is volt szürke öltönyöm, mondhatni utáltam a szürke zakókat és általában az öltönyöket. Én az élénk, rikító színeket kedveltem, volt például egy vörös zakóm, de volt egy kanárisárga is, s az abszintot is általában, a smaragdzöld színe miatt részesítettem előnyben, más italokkal szemben, de szerettem a vörös malagaborokat és az aranysárga, szőke, dán söröket is. Most, amióta testetlenül bolyongva emlékezem földi vonulásomra, az emlékek áradatát mindég egy-egy szín indítja el. Sokat járok múzeumokba, nézem azokat a festményeket, melyeket életemben nem is láthattam soha, mert valami polgárpukkasztó gőgből mellőztem a régi, klasszikus festőket, az új világot szerettem volna megjeleníteni, úgy ahogyan te, kedves Álvaro, de képtelen voltam rá. Lenyűgöztek az álmaim, rabul ejtettek csökönyös kispolgári előítéleteim, melyekben, most visszatekintve már látom, kétségtelenül az a legfurcsább, hogy én magam gyűlöltem a kispolgárt, minden megjelenési formájában, mégis egyfajta gőgből nem foglalkoztam azzal az egyetlen dologgal, amit a polgárság létrehozott, hányatott története során, a művészetével. Ezért és csak ezért nem voltam képes áradó, futurista szabadversekben megjeleníteni az új világot. Párizsban, az északi pályaudvar mellett laktam egy hotelben, hajnalban, ha kitártam az ablakot, hogy kiszellőztessem a cigarettafüstöt, mindég éreztem a vonatok füstjének összetéveszthetetlen szagát, jöttek, mentek a vonatok, a kis hotel állandóan mozgásban volt, meg-megremegett amikor a pályaudvarra befutott vagy kifutott egy-egy vonat. Talán éppen a remegés miatt választottam ezt a szállodát, érezni akartam a világot, ha már írni nem tudok róla, úgy olyan felszabadultan és természetesen, ahogy barátom, Álvaro de Campos. A mozdonyokról szerettem volna énekelni, a repülőkről, az automobilokról, a gyárakról és a nincstelen proletárokról, de ehelyett felgerjedt álmaimat írtam le, ahol hurik nyüzsögtek, angyalarcú nők, akik megbabonáztak, de csupán addig tartott a varázslat, amíg meg nem ismertem egyet közelebbről és rá nem jöttem, hogy a vele töltött, felejthetetlen és csodálatos éjszaka megismételhetetlen…És ezért is döntöttem úgy hogy meghalok…Ma úgy látom kissé talán tényleg elkapkodtam a dolgot, Ricardonak, aki ezt őszintén meg is írja egyik, nekem címzett versében, teljesen igaza van. Rossz volt a kiindulási pont, következtetésképp a konklúzió is hibás volt, amit levontam belőle…Talán nem kellett volna bevennem a mérget és megrendeznem a halálomat, a nemlétbe menekülve, a költészet elől…Azóta is ezen töprengek, rájöttem, hogy tévedtem, de most már késő. Néha az ember bedől a saját rögeszméinek és az életével fizet érte. Ezért sem értettem egyet Fernandoval, aki már azon gondolkodott, hogy elvisz titeket is magával. Csak bonyolítjátok a saját életetek, magyarázta nekem, egy bárányfelhőn üldögélve, valahol távolabb innen, ahol nem esik az eső, mert az esőt be kell vallanom, nem szeretjük.”
Elhallgat. Fáradtan néz ránk.
“Ezt nem értem – meredek rá döbbenten és érzem, hogy erőtlenedem el. – Hogyhogy elvisz magával. Hova visz el?”
“Fernando szerint, ha ő befejezte földi vonulását, tulajdonképpen már nektek sem szabadna életben maradnotok, hiszen ti mindannyian valamiképpen ő vagytok. Az ő énjének megsokszorozódásai. Ehhez, vetettem közbe én szigorúan, nincs joga. Hiszen nem Isten. Már végre, ha kénytelen is volt rá, de elengedte, el kellett engednie a kezetek, most egyet tehet, figyelheti hogyan élitek meg a szabadságot, ami után, az ő, szerinte elhibázott, félresikerült életében örökké sóvárogtatok. Ezért is lázadoztatok annyit, a vélt zsarnoksága ellen. Noha ő, bevallása szerint, csak óvni akart titeket. Hogy ez mennyire sikerült és egyáltalán lehetséges-e, számomra (és ezt beszélgetéseink során soha nem titkoltam, nem rejtettem véka alá!) legalábbis kétséges. De ő igen hiú, szeszélyes ember – bizonyos tulajdonságaink ideát sem változnak, sőt! – és nem bírja elviselni a bírálatokat. Neki és Antónionak címzett verseid Ricardo, ezt tudnod kell, nagyon felkavarták. Mélyen megérintették. Megbántódott, noha verseidben sok igazság volt, még ha nem is a teljes igazság, még ha a teljes igazságnak csak különös, bizarr és fájdalmas részletei...Hálátlanok, suttogta nekem elkeseredve, a szívfájdítóan fehér bárányfelhőről, ami a szárnyas pelenkákra emlékeztette őt, ezek alatt kényszerült volna verseit írni, ha vállalja élete egyetlen szerelmi kapcsolatát és mégiscsak feleségül veszi Ophéliát…De erre is képtelen voltam ismerte be, lelógatva lábát a bárányfelhőről, szomorúan nézegetve az alattunk hullámzó óceánt.”
“Hogyhogy el akart vinni magával – dühöng Álvaro. – Ennyi önzést még én sem tételeztem volna fel róla…”
“Abból indult ki – magyarázza türelmesen Mário és mosolyra húzódik az arca, hogy ti tulajdonképpen nélküle már amúgy sem vagytok teljes értékűek, az ő énjének megsokszorozódásai vagytok, de nélküle képtelenek vagytok kiteljesíteni önmagatok, hibát hibára halmoztok.”
“Te is tudod – suttogom fáradtan, elkedvetlenedve –, hogy ez nem igaz. Épp most, hogy létrehoztuk ezt a költői falansztert, teremtettük meg önmagunknak azt az esélyt, amire mindég is vágytunk, hogy kiteljesíthessük önmagunk, életünkben és művészetünkben egyaránt. S most, merő rosszindulatú önzésből, ezt az esélyt is el akarja venni tőlünk? Nem értem, nem értem…”
“Én határozottan lebeszéltem szándékáról – mosolyog bíztatóan Mário de Sá–Carneiro. – Nagy bátorságra, erőre, szellemi önállóságra vallott már az is (dicsértem, hiszen tudjátok mennyire hiú, az igazságot szép szavakba becsomagolva lehet beadogatni neki, mint gyermekeknek mézzel vagy lekvárral a keserű pirulát!), hogy létrehozott benneteket, az asszociácói sötét mezőin gomolygó árnyakat. De azzal, hogy életre keltett, hogy elindított titeket az irodalomban, hogy megírjátok mindazt, amire ő, a nagy luzitán hazafi, a Sebestyén király bűvöletében élő poéta doctus, a nemzeti költő, egyszerűen képtelen lett volna, mert nem tartotta összeegyeztethetőnek nemes elveivel, melyek különösen az én szerencsétlen halálom után erősödtek fel benne és váltak meggyőződésévé, elindított egy folyamatot, amelyet most hirtelen, merő gonoszságból, gonosz szeszélyből (módosítottam rögtön ítéletemet, mert nem akartam még jobban megsebezni, mégiscsak a barátom!) egyszerűen nem állíthat le. És miért nem? – meredt rám sértődötten. Én találtam ki őket, én is fejezhetem be ezt az egészet, hiszen már látom az ég világán semmi értelme nincs a működésüknek, ráadásul ellenem is fordultak, hálátlanok!…Ez nem igaz, érveltem. Tulajdonképpen örülnöd kellene, magyaráztam, hogy nagy műved, a halálod után is igen-igen változatos formákban folytatódik, hogy teremtményeid végre elkezdték önálló életüket, hogy végre itt a kommunában lehetőségük van arra, hogy kiteljesíthessék önmaguk. És ezt az esélyt nem veheted el tőlük. Egyszerűen megtiltom. Milyen jogon? – nézett rám dölyfösen. A barátság jogán, válaszoltam szelíden. És azért, mert igazságérzetem is tiltakozik egy ilyen brutális befejezés ellen...Meg kell várnod, amíg műveikben ők is eljutnak a vég tónusáig, ami hosszú, bonyolult, kacskaringókkal, szellemi tévelygésekkel zsúfolt élmények sorozata. De az ő élményeiké és nincsen jogod megfosztani őket ezektől, a megengedem keserű tapasztalatoktól. Hát nem érdekel, hogy milyen irányba fordult Ricardo, Tahitin átalakuló költészete, hogy hogyan fejezi be Bernardo a kétségek befejezhetetlen, végtelen könyvét, hogy hogyan jut ki végre szegény Vicente az idegenég erdejéből, hogy milyen lesz Tejve bárójának, hosszú esztendők óta készülő, nagy filozófiai munkája, hogy hogyan alakul Mora új pogányság-elmélete, megírja-e régóta tervezett könyvét az ősi kultúrákról, hogy milyen verseket ír itt a szigeten, nagyvárosi környezetéből kiszakadva Álvaro, hogy hogyan mélyül el és válik egyre áttetszőbbé Search enigmatikus, ezoterikus költészete, hogy hogyan teljesíti ki az avantgárd bűvöletében alkotó, de attól itt, a fény szigetén mindenképpen elszakadó Cross áradó, a világot végre megszólító költészetét?! Ők tényleg a te egód megduplázódásai, de már régóta önállósultak, s már olyasmikre is képesek, amelyekre te a portugál költő, a nemzeti poéta soha nem lettél volna képes, mert szerepeddel összeegyeztethetetlennek tartottad mindezt, amit ők most helyetted írnak meg. És te, merő szeszélyből, pontosan ettől akarod megfosztani őket. Ellenzem, a barátság jogán is ellenzem. De hát látod, mibe keveredtek, kesergett. Éppen ez az, érveltem, most, hogy tényleg bajba kerültek, mintegy megóvandó szellemüket, el akarod ragadni magaddal ide, az árnyak birodalmába, ahol keserűen döbbenhetnek rá arra, hogy mitől fosztottad meg őket, s egész árny-létükben kísérni fogja őket is a kielégületlenség érzése, a bűntudat, hogy mennyi mindent megírhattak volna, de nem tudták megírni, egyszerűen azért mert te, mint egy isten, elragadtad őket. Egész további szellem-létükben kísérteni fogja őket megíratlan műveik fantomképe. Soha, soha nem fogják neked megbocsátani ezt a brutális gesztust…Ami ráadásul ellentmond annak is, amiért, végeredményben egyáltalán létrehoztad őket!…”
“És mit mondott? – kérdezi idegesen Álvaro és rágyújt egy bőrszivarra, döbbenten látom, hogy reszket a keze. – Miben maradtatok?”
“Hogy megadja nektek még ezt az utolsó esélyt . Hogy itt a kommunában végre nyugodtan alkothassatok Csak ehhez ki kellene mászni a gödörből, melybe ezek a bizarr formájú, hallhatatlan lények taszítottak…”
“Éppen ezen kísérletezünk – mondja Mora. – Mert minden helyzetből van, kell legyen kiút. Ennyit már megtanultam tőle…Ezt akár el is mondhatod neki, amúgy sem dicsértem soha, különösen végzetes döntése után, amikor fatálisan félreértve törekvéseimet, a bolondok házába száműzött…”
“De ott sem adtad fel – néz rá elismerően a szürke zakós árny. – Ott is dolgoztál…Bámullak, kedves António, kimondhatatlanul örülök, hogy Campos ki tudott juttatni az egészségházból és elhozott ide…”
“Megkaptad a verseket, az ál leveleimet?”
“Olvastam a nekem szóló verseidet, Ricardo. – fordul felém. – Mi ott mindenhez hozzájuthatunk, amihez csak akarunk, s hallottam Fernandotól azt is, hogy bajban vagytok, hogy itt, ezen a csodálatos szigeten (ahol Ricardo megvalósította a költői kommuna nagy álmát, amelyről mi is annyit álmodoztunk mesteretekkel, csak sem képzelőerőnk, sem pénzünk nem volt álmainkat valóra is váltani!), milyen veszélyek leselkednek rátok…”
“Szerinted mit tegyünk? – kezdem kapkodva. – Meg szerettük volna idézni a varázstükör egykori tulajdonosát – mutatok a zöldes fényben úszó tükörre. – Még mesteremtől, Alberto Caeirotól, a nyájak őrizőjétől kaptam ajándékba, nem sokkal halála előtt. Ő mesélte, hogy egy alkimista őséé volt…”
“És ez a tükör védett meg benneteket, ahogy hallottam – nevet kissé gúnyosan Mário, majd újra elkomorodva néz ránk. – Ha nem lesz Lídia kisasszonynál, talán fel sem ébredtek az álomból, amelyet azok a láthatatlan teremtmények bocsátottak rátok…”
“Igen – tűnődik el Álvaro. – És minden valószínűség szerint, már nem is élnénk, hiszen azután kezdődött a vihar és ott fulladhattunk volna meg a zuhogó esőben…”
“S már veletek lehetnénk” – vigyorgok.
“Ne siess – szól közbe, kissé élesebben – És ezt én mondom neked, aki kissé elkapkodtam ezt az egészet…Fogalmatok sincsen, hogy mi…” – de nem folytatja, láthatólag erről akárcsak Fernando, ő sem beszél szívesen. – Tehát ha jól értem – néz ránk megint, kissé szánakozva –, most attól féltek, hogy azok a hallhatatlan lények, akik ráadásul láthatatlanokká is képesek válni, amikor csak akarnak, továbbra is figyelnek benneteket s bármikor újra hipnotikus erejüket érvényesítve altathatnak el?! Csak az nem világos számomra, hogy mit akarnak tőletek?”
“Igen. Erről sejtelmünk sincsen – sóhajt Álvaro. – A tükör – mutat mereven a továbbra is egyre méregzöldebb színekben foszforeszkáló varázstükörre –, egyszer már megvédett, de mivel fogalmunk sincs a szerkezet rejtelmeiről, nem tudjuk irányítani, ezért aztán elképzelni sem tudjuk, hogy mi történik, ha a Fernando szerint állítólag feledékeny mérhetetlen vének, ismét érdeklődni kezdenek, ha mondjuk egyikük itt, ebben a házban jelenik meg, amit nem lehet kizárni, az is lehet, már régen itt is van, csak mi nem látjuk, mert képes láthatatlanná tenni magát…”
“Nincs itt – mosolyog megnyugtatóan Mário. – Nyugodjatok meg. Ha itt lenne, ha itt lennének, én látnám őket!…”
“De meddig tart ez? Lehet, hogy ismét eszükbe jutunk s akkor eljönnek meglátogatni, aminek beláthatatlan következményei lehetnek. Az életünk is veszélyben forog. Ez már nem játék!…”
“Ezért akartátok megidézni egyik régi tulajdonosát, azt az alkimistát – nevet Mário –, hogy hasznos tanácsokat kérjetek tőle a tükör, a különös szerkezet működését illetően?”
“Csakhogy valami hiba történt – magyarázza Mora –, és nem ő jelent meg, hanem valaki más, egy fekete köpenyes, rejtelmes, goromba alak, akinek arcát ráadásul csuklya fedte, ezért nem is láttuk és aki egyszerűen nem volt hajlandó felfedni kilétét…”
“Lehet nem is volt arca – legyint Álvaro. – De meglehetősen ellenségesen viselkedett, szemünkre hányta, hogy megzavartuk a nyugalmát, akárcsak azokét a lényekét, akiktől félünk, s az volt a véleménye, hogy adjuk fel…”
“És az alkimista nem jelent meg?”
“Nem – szólal meg Lídia is. – És feltételezéseim szerint azért nem, mert nem is létezett. Ha a heteronimáknak nem lehetnek gyerekeik, akkor hogyan lehetett Alberto Caeironak egyáltalán őse?…”
“Jó kérdés, kisasszony. De arra nem gondolt, hogy esetleg a Fernando őse lehetett ez az alkimista? De egyelőre Fernando sem jött még rá, hogy hogyan került a titokzatos fekete tükör, a család birtokába…”
“Én, tudod jól, mérnök vagyok – szól közbe izgatottan Álvaro – és Fernandoval és másokkal ellentétben a misztika, az alkímia eddig nem nagyon érdekelt. Most, hogy megvédett, vizsgálgattam és sejtem, hogy ez a tükör egy igen különleges képességekkel rendelkező szerkezet, amit, és ebben Mora doktorral és Lovecraft úrral is egyetértünk – néz a megnevezettekre –, évezredekkel ezelőtt felejthettek itt, a földet, a bibliai próféták szerint is fölöttébb gyakran látogató idegen civilizációk értelmes lényei. De az is lehet szándékosan hagyták itt, hogy kommunikálni tudjanak az általuk megismert emberekkel…”
“Meg is vizsgáltad?”
“Nincs mit vizsgálni rajta, nem mechanikus, hanem gondolati erővel működtethető szerkezet.”
“Gondolati erővel működtetett mechanizmus?! – ámul el Mário. – Jó kis dologba botlottatok.”
“Van valami elképzelésed arról, hogy mit kellene tennünk ebben a helyzetben? – kérdem. – Mert valamit tennünk kell, nem várhatjuk ölbe tett kézzel, hogy idejöjjenek és megint elaltassanak azok a, meglehetősen szokatlan formájú lények. Meg sem próbálom leírni neked milyenek!…Madarak, hárpiák, polipok, pókok és kígyók keverékei, szárnyakkal, csápokkal, lampion nagyságú, veres szemekkel”
“Ha feltételezésed helytálló – néz Álvarora Mário szelleme és dideregve húzza össze magán szürke, ráadásul két-három számmal nagyobb zakóját –, akkor a szerkezet igazi tulajdonosaival kellene valahogyan, a tükör segítségével kapcsolatba lépnetek…”
“Ez már nekünk is eszünkbe jutott – szólal meg az eddig Máriót bámuló s mélyen hallgató Borges. – Ha valakik, akkor elsősorban a szerkezet létrehozói segíthetnének rajtunk, ha egyáltalán léteznek még valahol az űr és az idő mérhetetlen térségeiben. Ha el nem pusztult eddig civilizációjuk, valami kozmikus katasztrófa következtében.”
“Mindig ilyen zöldes fényben villódzik?” – mered a tükörre érdeklődve Mário.
“Nem. Ezt még soha nem tapasztaltam, pedig már évek óta a birtokomban van. Általában képeket szokott mutatni, nemrég, amikor még Lídia Velencében volt, elég volt csak rágondolnom és máris láttam a tükör sötét síkján imádott arcát, alakját…”
“Akkor lehet hamarosan megtörténik a kapcsolatfelvétel – jelenti ki ünnepélyesen Mário de Sá–Carneiro. – Ha feltételezésed igaz, azok az ismeretlen, de a földet szívesen látogató és az akkori emberek szerint angyalnak tekintett idegenek, tisztában voltak a földi viszonyokkal, tudták, hogy a föld mélyében veszélyes lények élnek, egy másik faj által oda száműzött mérhetetlen vének, nyilván tudtak gondolati erejükről is, ami rájuk nézve is veszélyeket rejthetett magában és saját védelmükben készíthették ezt a szerkezetet, ami, mint egy varázskör, óvta meg őket, s óvja meg értelemszerűen azokat, akiknek a birtokában van, a vének számukra is, számotokra is katasztrófát, megsemmisülést jelentő szellemi befolyásától.”
“Ha ez igaz – döbben meg Álvaro –, s ha feltevésem helytálló, hogy ez tulajdonképpen gondolati erővel működtetett mechanizmus, egy igen fejlett szellemi és technikai szinten álló civilizáció terméke, akkor elméletileg elég ha mindannyian arra gondolunk, hogy veszélyben vagyunk és a szerkezet, véve a gondolatainkat, a jelzésünket, máris működésbe lép a védelmünkben, mint ahogyan ezt már a hold arca nevű bálványnál tett balszerencsés kirándulásunk során is kiderült.”
 “Na végre – néz elismerően Álvarora Lídia –, kezd megjönni az eszed, drága barátom. Ezt várjuk tőled, mindannyian akik szeretünk és nem a különféle misztikus zagyvaságokat…Ha feltevéseid helytállóak és ez tényleg gondolatátvitellel működtetett mechanizmus, most azon dolgozik, hogy kapcsolatba lépjen az űr, ki tudja melyik távoli szögletében létező megteremtőivel, hiszen egyfolytában rájuk gondolunk!…”
“Várni kell, türelemmel – kacag Mario. – Majd ha ti is szellemek lesztek, megtanuljátok többek között azt is, hogy mi a türelem. De addig is, örömmel értesültem a költői kommunáról, mint bátorkodtam említeni Fernandoval örökös, visszatérő álmunk volt ez, csak pénz hiányában nem tudtuk kivitelezni. Nektek viszont, hála a kitűnő Borges úr nagy felfedezésének – pillant elismerően a smaragdzöldbe boruló tükört bámuló argentin költőre –, sikerült. Ezért mélységesen egyetértek Fernandoval, hagyjátok a mérhetetlen véneket, a hold arcát, a ki tudja létező vagy nem létező alkimistákat, hagyjátok Vinetát, a víz alatti várost (egyébként verseitek gyönyörűek!) és térjetek vissza az irodalomhoz. Most szabadon és nyugodtan megírhatjátok tervezett műveiteket, ezen a csodálatos szigeten. Úgy látom a múzsák már itt is vannak – pillant dévajul a hölgyekre. – Hagyjátok a föld alatti rejtelmes lényeket és…”
“De hát pont itt van a probléma gyökere! – szólal meg rekedten, az eddig figyelmesen hallgató Lovecraft és köhögni kezd. – Mi történik ha ők nem hagynak békén bennünket…”
“Az mindjárt kiderül” – mutat a tükörre, remegve Borges, s mi döbbenten nézzük a már smaragdzöldben izzó, szinte lángoló szerkezetet, észre sem vesszük, hogy mikor tűnik el a sarokból Mário de Sá–Carneiro szürke öltönyös árnya, nem is érzékeljük az eltűnését megelőző, hirtelen feltámadó jeges fuvallatot, az iszonyú szelet, amely újra felborítja a poharakat és madárként röpteti ide-oda a szobában, az egyszer már elrepülő kézirat fehér lapjait, a szél váratlan eltűnését sem érzékeljük, süllyedését a feledés vermeibe, és azt sem, hogy újra meleg lesz a szobában, hiszen megszűnik az árnyak birodalmából érkezőket megmagyarázhatatlanul, de hűségesen elkísérő, szokatlanul dermesztő hideg, már-újra elviselhetetlen a hőség, visszaáll a dolgok és az évszak normális rendje, újra hallani, amint az erősödő eső fáradhatatlanul pergeti a tetőn végtelen és szomorú énekét, hallani amint a tarajos hullámok tajtékozva törnek meg a part kövein…Nem látunk, nem hallunk és nem is érzékelünk semmit, mintha kedves vendégünk távozásával, egyik pillanatról a másikra zuhantunk volna át a képzelet átláthatatlan terébe, ebbe a hatalmas tükörbe, amelyik hihetetlenül kitágította a szoba határait, mintha termek, eddig nem létező termek nyílottak volna a hollandus fehérre festett házának társalgójából, termek, amelyekben nem jártam még ugyan, de most, fejem kapkodva és ide-oda pillantva, úgy érzem mindég is tudtam a létezésükről és kissé megbántva kezdtem képzeletben dorgálni ama ismeretleneket, elsősorban az öreg, rotterdami kereskedőt, akik eltitkolták előlem ezeknek a tágas, áttekinthető, a geometria tiszta, szigorú rendjében tündöklő termeknek a létezését, ezáltal megfosztva valamitől, ami az enyém volt, még akkor is, ha nem tudtam róla, hiszen jogos tulajdonom volt és birtokolhattam volna, kedves vendégeimmel együtt már hamarabb is, ha tudomást szerzek létezésükről, ha nem titkolják el előlem ezeknek a tágas, egymásba nyíló, egymást sokszorozó pompás termeknek a létezését. Dühöngtem. Törni-zúzni szerettem volna, úgy éreztem becsaptak, kibabráltak, aljas, nemtelen játékot űztek velem a ház egykori tervezői és gazdái, ugyanakkor az is felfoghatatlan volt számomra, hogy egyáltalán hogyan maradhatott mindez rejtve előlem, hogyan nem fedeztem fel már eddig is a társalgóból nyíló termeket, amelyek a végtelenbe vesztek és valahol távol, az üvegfalakon túl, vettem észre döbbenten, hófehér pelyhek kerengtek a tiszta levegőben, a meghitten sütő narancssárga nap fényében. Havazott, s maga a jelenség annyira szokatlan, annyira felfoghatatlan és annyira csodálatos volt – hiszen a szigeten tudomásunk szerint soha nem havazott, a maorik nem is ismerték a havat –, hogy belesajdult a szívem és sorsom váratlan ajándékának éreztem ezt az üvegfalakon túli, földöntúli havazást, felugrottam, hogy átrohanva az egymásba nyíló termeken minél hamarabb kiérjek a szabadba, hogy érezzem felhevült arcomon az olvadó hópelyhek szúró, csiklandó érintését, hogy forogjak-hemperegjek a hóban, de mozdulni se tudtam, lenyűgözött a hirtelen megjelenő alak, mintha a smaragdzöldben izzó fekete tükörből tűnt volna elő, megmagyarázhatatlan módon materializálódva a semmiből, vékony volt, pici, törékeny gyerektestéhez képest meglehetősen nagy feje tűnt fel először és a két fekete szem, amely rám szegeződött és a székemhez szögezett, sírás fojtogatott, szédültem, mintha életem minden kudarca egy pontba gyűlt volna össze bennem, itt tolongott minden csalódásom, minden fájdalmam és minden szégyenem, csődtömegnek láttam az életemet, örvénylő mélység nyílott alattam és én szerettem volna aláhullani ebbe a félelmetesen derengő mélységbe, szerettem volna megsemmisülni, feloldódni a derengésben, semmivé foszlani. Az idegen figyelmesen nézett, kötőjelhez hasonló szája valami torz mosolyfélére húzódott, s a sötétzöld fényben szinte foszforeszkált hihetetlenül vékony, kicsi teste.
“Nincs okod félelemre, Ricardo Reis! – hallottam, de nem mertem volna megesküdni rá, hogy az idegen lény tényleg szavakkal szól hozzám, hangja, mégis bennem kavargott és megnyugtatott, eltűnt előlem az örvénylő mélység, újra láttam, egy életfogytiglani pillanatra, a végtelenbe vezető termek üvegfalán túl kavargó hóesést, s ez megnyugtatott, örömmel töltött el, felszabadított. – Kérésetek meghallgatásra talált és elbírálást nyert. Hogy ki vagyok én, hiába magyaráznám nektek, úgysem értenétek meg, az előttetek felfoghatatlan és elképzelhetetlen jövőből érkezem, nem én, csak a vetített képem, onnan jövök, ami túl van az általatok ismert világokon. A készülék, amelyet évezredekkel ezelőtt, egy látogatásunk után, mi hagytunk itt, egy piramisban, s amelyet ti tükörnek nevezitek, egy idő óta a te tulajdonod Ricardo Reis, képes megvédelmezni téged és társaidat, a házban és tizenkét kilométeres körzetben tartózkodókat, a mérhetetlen vének mindenen áthatoló szellemi erejétől. Igen, tudomásunk van a létezésükről, azt is tudjuk, hogy hallhatatlanok és egészen a bolygótok, a Terra pusztulásáig maradnak föld alatti üregeikben, s amikor már a földet lakó, akkori lények előtt is letagadhatatlan lesz, ami előttük már most világos, hiszen ismerik az idő titkát, tehát a saját jövőjüket is, hogy napotok felrobban és a föld elpusztul, és hatalmas űrhajókon millióan és millióan menekülnek más, lakható világokba, ezek a furcsa, hallhatatlanok akkor sem mozdulnak ki föld alatti üregeikből, itt maradnak, hősiesen várva be a bolygó pusztulását, ami saját haláluk is egyben! Hogy miért választják ezt a sorsot, mi sem tudjuk, képtelenek vagyunk kommunikálni velük, akárcsak az általatok dicső fajnak nevezett, évmilliókkal a ti megjelenésetek előtt, ugyancsak a Terrán lakó értelmes lények. Amit tudunk a vénekről, tőlük tudjuk...A szerkezet, amit ti varázstükörnek neveztek, képes semlegesíteni a szellemi erejüket, képes megvédelmezni benneteket, egy olyan, általatok érzékelhetetlen és láthatatlan kört vonván körétek, amelyen sem ők, sem a gondolataik nem tudnak áthatolni, hiába is akarnának. Tudósaink még akkor készítették, amikor első földi utazásunkra készültünk, hogy megvédelmezzen a mérhetetlen vének befolyásától, hiszen tudtunk létezésükről, s akkor még ránk nézve is jelentettek bizonyos veszélyt, bizonyos kockázatot. A készülék, ahogyan ti már rájöttetek, gondolati erővel működtetett mechanizmus, erejét a világmindenség végtelen erejéből, az űr energiájából nyeri. Elég ha arra gondoltok hogy veszélyben vagytok és máris működésbe lép, de hogy megnyugodjatok, már most beállítom egy állandó készenléti állapotba, ami a ti nyelveteken körülbelül azt jelenti, hogy az erőtér ettől a pillanattól fogva létezik és lehetetlenné teszi bárminek az áthatolását, beleértve a ti primitív fegyvereiteket is. Hogy jobban értsétek, a rátok dobott bombák nem hullanak le, a levegőben robbannak fel Ez is lényeges, a nyughatatlan Terrán hamarosan háború lesz, de a szerkezet megvéd a bombáktól is, ha esetleg bombáznák ezt a szigetet...Védelmet biztosít tehát a számotokra, a bálványt is nyugodtan újra meglátogathatjátok, kutatásokat is végezhettek, ahogyan terveztétek, a vízesés mögötti barlangban is, az általatok mérhetetlen véneknek nevezett lények többé nem jelentenek veszélyt számotokra. Szabadon élhettek szenvedélyeteknek, a költészetnek…Tanácsunk pontosan ezért bírálta el kedvezően kérésetek, s döntött úgy, hogy biztosítja számotokra a védelmet. A költészet csoda – mondja még és vonalszerű szája újra valami bizarr mosolyfélére húzódik –, minden rendelkezésünkre álló erővel óvni, védelmezni kell. Sok, nálatok összehasonlíthatatlanul magasabb szellemi színvonalon álló faj nem is ismeri…”
 A tükör villan egyet és kialszik, egyik pillanatról a másikra szűnik meg a méregzöld sugárzás, az idegen eltűnik, és vele hullanak a semmibe az előbbi egymást sokszorozó termek is, az üvegfalakon túli álomszerű hóeséssel együtt, csend lesz, újra meghallom a ventilátor monoton zúgását, az eső kopogását a tetőn, a tenger haragos morajlását, a parti köveken megtörő hullámok zaját.
Felállok és átölelem az ugyancsak felemelkedő, mosolygó Lídiát.
A többiek még egyelőre nem térnek magukhoz, a látomás hatása alatt lehetnek, tűnődő mosollyal, boldogan merednek maguk elé, Pauline félhangosan újra imádkozni kezd.
“Csak azt nem tudom – jegyzi meg az ugyancsak magához térő és fölemelkedő Borges –, hogy Ezékiel hogyan nézhette ezeket a lényeket angyaloknak…”
“Lehet, hogy akkor angyalnak látszottak – magyarázza mosolyogva António és az ugyancsak felemelkedő Álvaro felé fordul. – Lehet, hogy tetszés szerint tudják változtatni az alakjukat.”
“Kiszáradt a szám – indul kifele Cross. – Innék valamit. Ki kér bort vagy sört, vagy ásványvizet?”
Megindulunk utána, van aki vörös van aki fehér bort iszik, van aki sört, van aki, mint a sápadt Lovecraft is vizet, de a megrendült amerikai, láthatólag még mindég az átéltek hatása alatt, csak azután issza ki, megfontoltan, apró kortyokban, a poharában gyöngyöző szódavizet, miután levéve a kalitkáról a fekete leplet, kitárja az ajtót s a magához térő Henrik vidáman kezdi rikácsolni “Vineta”, “Vineta” és kiröppenve szabadon köröz a szobában.
“Te mindent tudsz – fordul felém vörösborral teli poharát fölemelve a töprengő Search. – Hogyan is írja Rilke a második elégiában?”
“Iszonyú minden angyal” (64) – mondom csendesen.
“Nem erre gondoltam, hanem az elsőre – vörösödik el Search. – Az elsőre, amelyben arról beszél, hogy…”
Komoran, vörös boros poharamból kortyolva kezdem el:

“Ó melyik angyal hallana meg, ha kiáltok, az égiek
rendjeiből? és még ha szívére
vonna is hirtelen egy: viharzóbb léte hevében
égten –elégnék. Mert a Szép az Iszonynak
kezdete csak, ennyit még elviselünk és
bámuljuk közönyét, hogy össze se zúzza,
megveti lényünk. Iszonyú mindegyik angyal.”(65)

“Hát gondolom, ezért nem abban a formában jelent meg, ahogyan Ezékiel láthatta – méláz el António, iszik egy korty fehér bort és borostás arcán mosoly suhan át. – Óvott bennünket.”
“És Vinetával mi lesz? – kérdezi Álvaro s nagy söröskrigliben kever fröccsöt magának. – Elmegyünk meglátogatni, felkutatni, most hogy védelem alatt állunk?”
“Inkább írjátok meg – mosolyog dévajul, vörös boros poharából kortyolva Lídia. – Az Északi tenger messze van…Az íróasztalotok viszont közel.”
Nevetünk, koccintunk, iszunk, Álvaro egy lemezt tesz fel a gramofonra és Borgesre kacsint. Felhangzik egy argentin tangó, nézem, amint sorra állnak fel, hajolnak meg a lányok előtt és táncolni kezdenek. Elámulok milyen kecsesen mozog Vaitua, Cross karján, milyen odaadóan simul Morau Searchez, milyen kecses a Noah mozgása, Álvarot bűvölve, szinte a levegőbe emelkedik…
Akkor határozom el, miután felállva és meghajolva, én is táncra kérem Lídiát, hogy nem hagyom veszendőbe menni álmaimat és képzelgéseimet, regényt írok az alkimistáról, akit nem tudtunk megidézni, lehet azért, mert nem is élt soha, de a regényemben élni fog és megjelenik a titokzatos, víz alatti város is.
Henrik, mintha kitalálná a gondolataimat, újra megállapodva Lovecraft vállán kétszer is azt rikácsolja “Vineta!” “Vineta!” és elégedetten néz körül.
Aligha tehetek mást, gondolom, írnom kell erről az alkimistáról, hiszen reggel óta egyéb sem foglalkoztat csak végtelen menekülésünk, isten háta mögötti erdei utakon, úgy emlékszem mindenre, mintha tényleg megtörtént volna és nem csak álmodtam vagy képzelegtem volna az egészről, előttem van a holdfényben úszó szobája, a tágas termet uraló, hatalmas kemence, emlékszem a föld alatti rejtekútra, a patakmederre, a tűzre, a farkasokra, a hajnali napfényben feléledő fehér csúcsokra, a pitymallatkor megkóstolt körtepálinka felejthetetlen aromája, a danzigi kocsmában ivott sör kesernyés ízével vegyül, nem, nem is tudok már másra gondolni, csak arra a pillanatra, amikor felém fordulva utoljára néz a szemembe, megrázza a kezem, biccent és azt suttogja, kissé érzelmesen, ami azért is megdöbbent, mert nem jellemző rá, hogy “isten veled!” Egy pillanatig borostás arcomhoz szorítja frissen beretvált arcát, majd a csodálkozó, döbbenten bámuló, sűrűn keresztet vető és félhangosan káromkodó matrózok szeme láttára, meztelenül ugrik a hullámok közé és tűnik el végleg a szemünk elől, a helyén a víz felületén a sisteregve terjengő körök még egy ideig mutatják azt a pontot, ahol elsüllyedt, aztán lassan eltűnnek, felszívódnak, feltámad a szél és a könyörtelen hullámok mindörökre eltüntetik a nyomait. Kétségbeesetten nézem magam előtt a fedélzetet, a bog erezeteit, amint körkörösen sokszorozva meg magukat a deszkában terjednek szét mindenfelé, ahogy a hullámok, az előbb, a vízbeugrása után és újrahallom a kissé rekedtes hangját, az argentin tangó kábító dallama sem nyomhatja el, igen hallom a hangját, mintha itt állana mellettem, láthatatlanul a tahiti ház ebédlőjében, az egymáshoz simuló párok között, hallom, amint lemondóan suttogja: “…az emberi sors is ilyen, ágazhatna több felé is, de aztán…” és lemondóan legyintve, a mondatot immár befejezetlenül hagyva, vetkőzni kezd, hogy néhány pillanat múlva mindörökre eltűnjön ámuló szemünk elől, a hullámsírba vesszen.
Nincs más megoldás, meg kell írnom ezt a történetet, fogadkozom és magamhoz szorítva szerelmem karcsú, a tánc szédületében megfeszülő testét, hagyom hogy elsodorjon a tangó szédülete…
“Na megnyugodtál végre – suttogja a fülembe és karjait átvetve nyakamon, még szorosabban simul hozzám. – Hát nem volt igaza, a jó öreg Willnek? Minden jó, ha a vége jó!…”
“Csakhogy nekem valami azt súgja, mindennek még nincsen vége! – válaszolok később, amikor a táncot abbahagyva, kissé kábultan ülünk le az asztalhoz és Lídia Borgesnek is megismétli ezt a minden jó, ha a vége jót, mint cáfolhatatlan alapigazságot, amely, ám lám, a mi történetünkben is beigazolódott és koccintásra emelve poharát, kissé kacéran nevet ránk.
“Találó – nevet az argentin költő, Lídia poharához, majd az enyémhez érintve poharát. – Különösen, mert a Shakespeare–darabban is egy okos, szellemes, elszánt egyszóval kivételes képességű nőről van szó, olyanról amelyet, ha ismeri, akár magáról is mintázhatott volna, kedves Lídia. Maga élő példája annak a, Shakespeare korában azért nem éppen elterjedt nézetnek, hogy a kivételes nők eszesség, furfang, ötletesség és akaraterő dolgában semmivel nem maradnak el a férfiak mögött. Tulajdonképpen túlélésünket is magának köszönhetjük”
“Köszönöm” – pirul el Lídia
“Ami pedig a te állításodat illeti, kedves Ricardo – fordul felém –, persze, hogy nincs mindennek vége, életünk, s az attól elválaszthatatlan irodalmi működésünk folytatódik tovább, napokon belül megjönnek a cimborák a hajóval, újra indulhatunk kincsekre vadászni, addig remélhetőleg az eső is eláll. De amíg megjönnek, mindenképpen írni fogunk, Crossal tervezzük a Nekronomikon fordítását is, ebben mindannyian besegíthettek, Bernardo és Vicente írják regényeiket, a báró nagy filozófiai művét, lehet Antónionak is megjön a kedve, könyvé formálni a Cascaisba papírra vetett jegyzetek tömkelegét, a föld történetének különös, emberek előtti korszakairól, Álvaro és Search folytatják verseiket, láthatod mindketten formában vannak, Lovecraft bizonyára nekiül megírni mindazt amit átéltünk és ami részben összevág eddigi, borzongató sejtéseivel, de most már, hogy is fejezzem ki magam, perdöntő bizonyítékai vannak, a földet az ember megjelenése előtt benépesítő lények mibenlétéről, te pedig, gondolom folytatod, még Buenos Airesben megkezdett, számomra rendkívül izgalmas Propertius, Ovidius és Horatius átirataidat és érdekes, tanulságos levelezésed Fernandoval és Márióval… ”
“És meg kellene írnod az alkimista történetét – szól közbe izgatottan Lídia. Tátott szájjal, elhűlve bámulok rá, most is megdöbbent ama képessége, hogy kitalálja legtitkosabb ötleteimet, mintha tényleg olvasna gondolataimban. – Végül is hajnal óta, mióta felriadtál abból a nyugtalan álomból, egyfolytában, szünet nélkül, róla beszélsz, képzelegsz…”
“De hiszen te jelentetted ki, hogy hagyjuk a misztikus képzelődéseket, az örökös fantazmagóriákat…”
“A két állítás – mosolyog Borges –, korántsem zárja ki egymást. Ő attól óvott, ha jól értettem, hogy az egyik rögeszméből ne egy másikba meneküljünk, de mint egy történet anyaga, az alkimista általad megálmodott, elképzelt, átélt viszontagságai kiválóak, direkt regénybe kívánkoznak.”
“Ez bizonyára így igaz, s pontosan az előbb, tánc közben határoztam el, hogy haladéktalanul, még ma éjjel, el is kezdem és regényt írok az alkimistáról.”
“Akkor mi nyugtalanít? – néz a szemembe Lídia, aggódva. – Miért vagy olyan feszült?! Tánc közben is éreztem, hogy valami nincs rendben…”
“Rossz előérzetem van – nézek rájuk, tűnődve forgatva kezemben az üres poharat. – Az előbb, még mielőtt az idegen megjelent volna a sugárzó, zöldes fényben a tükör fölött, furcsa látomásom volt, úgy tűnt nekem, a társalgó kitárul, szobák egymásba nyúló végtelen sorát láttam, elképesztően nagy, világos termek nyíltak ki előttem és a legutolsó helyiség nagy üvegfalán túl, sorsom váratlan ajándékaként, megláthattam, a narancsszínű nap fényében kavargó hópelyheket. Elkápráztatott a látvány – hó Tahitin, ahol a bennszülöttek nem is ismerik a havazást! –, bosszankodtam a hollandusra, miért nem árulta el nekem e hatalmas termek létezését, miért tartotta titokban, miért nem beszélt róluk?! Úgy éreztem jogos tulajdonomat tulajdonították el, valami olyasmit vettek el tőlem, amihez nem volt joguk, valami olyasmitől fosztottak meg, ami teljesen más irányba lendíthette volna az elmúlt napok zavaros, összekuszálódó történetét. Néztem a geometria szigorú rendjében kitárulkozó, egymást sokszorozó termeket és dühöngtem, hogy miért is nem tudtam én minderről eddig, de a hópelyhek üvegfalon túli kavargása elkápráztatott, örömmel töltött el, megvigasztalt, fel akartam ugrani, hogy a termeken átrohanva, minél hamarabb kiérjek a szabadba, hogy érezzem elolvadni arcomon a hópelyheket, hogy hengerbókázzak a hóban, de nem tudtam mozdulni, mert a tükör fölött, a foszforeszkáló smaragdfelhőben váratlanul megjelent az idegen …”
“Csak az idegen vetített képe – javít ki Borges s mozdulatom félreértve kiveszi kezemből üres poharam és teli tölti borral. – Ő maga nem volt jelen, csak a hologramja. Az üzenet hitelessége érdekében folyamodtak az idegen, s a biblia világában még angyalnak látott és tisztelt lények ehhez a módszerhez. Meg akartak nyugtatni, hogy nem forgunk veszélyben, hogy az általunk varázstükörnek nevezett szerkezet által gerjesztett erőtér mindentől megvéd, hogy a mérhetetlen vének ezentúl már semmit nem tehetnek ellenünk…”
“Nem tudom – kortyolok a poharamból. – De már a kirándulás hajnala óta egyfolytában úgy érzem, hogy megfeledkeztünk valamiről, egyetlen apró részletről, ami döntően befolyásolhatja sorsunk. Amíg Máriót hallgattam, azt hittem Pessoa szándéka volt az, gyors s eléggé át nem gondolt döntése, hogy egyszerűen megszünteti létezésünk és magával visz az árnyak honába, de kiderült erről barátja, az egyetlen, aki hatással van rá, akire hallgat, akinek szavait megfogadja, tanácsait kikéri, szerencsésen lebeszélte, gyors halálunkról, földi vonulásunk hirtelen befejeződéséről tehát nincsen szó…Rádöbbentem, hogy nem ez a, különben logikusnak tűnő mozzanat volt az, amire nem gondoltam, hogy beszéljek most már egyes szám első személyben, hanem valami más. De mi? Képtelen vagyok rájönni, s ez hihetetlen nyugtalansággal tölt el. Tulajdonképpen ez a szorongás közös az álomban, vagy képzelődésben, ami az alkimistával összeköt. Akkor is, miközben menekültünk a végtelen lengyel erdőkben, egy hegyi patak partján, s tüzet tettünk, hogy elriasszuk a minket kitartóan üldöző farkascsordát, majd hajnalban amikor megjelent a nap, sugárzó fénybe borítva a tájat (s megláthattam a Tátra derengő, elviselhetetlenül gyönyörű fehér csúcsait!) halomra lődöztük őket, végig az volt az érzésem megfeledkeztünk valamiről. Aztán a búcsú, emlékezetemből kimeredő perceiben, a hajón, amikor vetkőzni kezdett az álmélkodó, káromkodó, babonásan keresztet vető matrózok előtt, feltűnt nekem a fedélzeten, a deszkában egy bog, amelynek erezetei sokfelé ágaztak el, körkörösen, már-már áttekinthetetlenül, mint a víz körei, amikor követ dobunk bele. A férfi követte pillantásom és kesernyésen vigyorodott el, olyan mint a sors, mint a sorsunk, suttogta, ágazhatna sokfelé is, de aztán történik valami és…Nem fejezte be a mondatot, levetkőzött, búcsúzóul borostás arcomhoz szorította frissen beretvált arcát – azelőtt borotválkozott meg, hátát az árbocnak vetve, két helyen meg is vágta magát, vérzett az arca, egy pillanatra úgy nézett ki, mint egy kifestett indián törzsfőnök, aki elszántan indul a harcba. – Isten veled, mondotta még érzelmesen, ami nem volt jellemző rá, aztán a tengerbe vetette magát s én, nézve, a teste becsapódása nyomán keletkező és az egymást sokszorozó, szerteágazó köröket, amelyek egy pillanatra az előttem lévő deszkában lévő bog kinagyított erezeteire emlékeztettek, üvölteni tudtam volna a tehetetlenségtől és kevésen múlt, hogy nem ugrottam én is utána a szétterjedő vízkörök közé, amelyek hihetetlen, már-már démonikus erővel vonzottak maguk közé, de aztán szél kelt és az egymásból növő, tarajos hullámok végleg elmosták a nyomát, s én ott maradtam egyedül és éreztem, akkor is éreztem, hogy valamiről, egyetlen apró részletről megfeledkeztünk , de nem voltam képes rájönni miről?! Nem, nem arról, hogy álmomban, vagy képzelgésemben üldöztek bennünket az inkvizíció spionjai és egy, társamra féltékeny alkimista, aki azt hitte a férfi tényleg birtokában van, a fémeket arannyá változtató elixírnek, a Nagy Titoknak és embereket bérelve fel követett, hogy ránk csapva, bennünket megölve, elrabolhassa a receptet…Igen, tudatában voltunk annak, hogy már Prágából való menekülésünk óta követtek, akárcsak a szent inkvizíció ügynökei, akiknek a sértett II. Rudolf császár szolgáltatott ki, dühében, mert úgy vélte társam becsapta őt, hiszen nem váltotta be ígéretét, nem változtatta a fémeket arannyá…Nem, nem ezek a titokzatos, sarkunkban lihegő kopók nyugtalanítottak, a tükör, mondotta még utolsó este a fogadóban, megvéd tőlük is, bármikor láthatatlanná változtat és egy hajtásra itta ki boros kupáját…Igen ezt mondta, és a tükör eme titokzatos tulajdonságát még ki kell próbálnunk – nézek elképedt arcukba. – Ismétlem nem a nyomunkban lihegő ellenségeink nyugtalanítottak, sőt, a veszély kimondottan feldobott, erővel töltött el, mintha direkt élveztem volna, hogy egy hajszálon függ az életem. Nem, nem a veszély töltött el balsejtelemmel, hanem valami más, valami olyasféle ősi szorongás, amiről Álvaro is írt és ami átjön a képzelgéseken és az álmokon, az évszázadokon, a hihetetlen távolságon (hiszen hány mérföldre lehet Danzigtól ez a rejtelmes sziget?!) ide Tahitibe, állandóan kísért, uralg a ház bútorai között, látom a maori lányok szép arcán, de a te arcodon is, barátom, látom Lídia nyugtalanítóan vibráló zöld szemében, benne van Lovecraft töprengő mondataiban, Mora pedáns magyarázataiban, Álvaro mímelt hetykeségében, és nem hagy nyugodni…”
“Nem ismerem Camposnak ezt a versét – kortyol poharából tűnődve Borges. – nem tudod véletlenül?”
    “Tudom én – mondja Álvaro, s akkor döbbenek rá, hogy már régóta ott ülnek mindannyian és lélegzetüket visszafojtva, döbbenten, elámulva a történet váratlan fordulatain, engem hallgatnak:

Ez a régi szorongás,
Ez a szorongás, amit évszázadok óta hordozok,
Túllöttyent a poháron
Könny-alakban vagy képzelgésként,
Lidércnyomás-stílusban, rémtelen álom,
Váratlan feldőlt izgalom, teljesen esztelenül.

Túllöttyent.
Nem is tudom, hogy viselkedjem az életben,
Szív-ráncoló közérzetemmel.
Bár volnék igazi bolond!
De nem: ez a se – hús - se hal,
Ez a mintegy
Ez a lehet és talán –
Ez az…”

Álvaro elhallgat, maga elé mered. – “Persze van tovább is – sóhajt. – Csak nem tudom kívülről, mindenesetre úgy ér véget, hogy:

Törj szét, festett – üveg - szív!”(66)

“Ezt én is érzem!” – szólal meg elsápadva, kissé ijedten Vaitua.
“Mi érzel te – bámul rá Cross s végigsimítva a didergő lány haján, újra megismétli a kérdést. – Mit, mit érzel,”
 “Ezt a félelmet, ezt a szorongást, amiről Álvaro úr verse szól, amiről Reis doktor úr is beszél – sóhajt a lány. – Kislánykorom óta érzem, amióta bátyám kiment a tengerre halászni és nem tért vissza, hiába vártuk egész éjszaka, a parton szobrozva. Az egész család, a szomszédok, mindenki várta, és amikor reggel sem jelent meg, sírtunk, mert azt hittük elragadta az óceán és megsirattuk, de aztán napok múlva előkerült. Messzire kisodródott, s amikor már a reményt is feladta, hogy visszatérhet közénk, váratlanul egy idegen törzs nagyobb csónakja tűnt fel, kiabálni kezdett, észrevették, odaeveztek melléje, felvették és megmenekült, de mi nem tudtuk és én, mivel nagyon szerettem, bánkódtam, s az érzés, ez a szorongó érzés valahogy azután sem tűnt el, ami után szerencsésen előkerült.”
“Mert nem hiszel Istenben – suttogja Pauline és védelmezőn húzódik közelebb Guedeshez. – Ha hinnél benne, nem szoronganál. Isten megvédelmezne mindentől, ettől az ősi szorongástól is…”
“Ez egyáltalán nem bizonyos – szól közbe rekedten Lovecraft. – Sok nagyon sok oka lehet a szorongásnak, az előérzetek, a rossz álmok, az elfojtott érzések, a bűntudat…”
“Most már emlékszem – néz Álvarora hunyorogva Borges és nevet. – Alexandriában mondotta Fernando ezt a versedet, képzeld el, kívülről tudta, miközben a Hippodrom felé sétáltunk, mert Kavafisz, a város öreg költője azt ajánlotta sétáljunk végig ezen az úton és nézzük meg a csodálatos várost, aztán menjünk fel a világítótoronyba, ahonnan Antonius is nézhette a tengert kétezer esztendővel ezelőtt…”
“Nekem is ezt ajánlotta, valamikor 1918-ban vagy 19l9-ben, egy őszi napon – szólok közbe keserűen –, amikor látványosan haldokolt körülöttünk minden, nagy sárga virágok kerengtek a sós és jódszagú tengeri szélben és Kavafisz, ma sem tudom miért, letagadta még azt is, hogy ismeri Pessoát.”
“Erről írtál is egyik nekem címzett versedben – emlékezik Search. – Neked is azt ajánlotta, hogy menj fel a világítótoronyba és nézd meg a tengert, hiszen azt láthatta Antonius is, mielőtt végleg elbűvölte volna Kleopátra, de te, már csak azért sem fogadhattad meg bizonyára bölcs tanácsát, mert váratlanul esni kezdett az eső…”
“Amikor, tíz-tizenkét évvel később, mi sétáltunk arra gyönyörű tavaszi délután volt, rikító színekben pompázott a város, minden harsogott, őrjöngött és élt a környezetünkben, fiatal lányok és fiúk kerengtek körülöttünk kihívóan, de mi nem törődtünk velük, mert Fernando a te versedet mondotta kedves Álvaro, átszellemülve, halk hangon…Az az ősi szorongás!... Soha, soha nem felejtem el…Akkor, és ezt tudnod kell nagyon–nagyon büszke volt rád…Most dühös vagy rá, mert Mário bevallotta, hogy hirtelen felindulásában, meg akart semmisíteni, de akkor is tudnod kell, hogy szeretett és nagyra tartott…Később, a kocsmában, ahol találkoztunk Kavafisznak is elmondotta a versedet és az öregember őszintén el volt képedve…”
“Ti mikor ismerkedtetek meg? – szól közbe elfogódottan Guedes. – Erről soha nem meséltél…”
“Közületek legelőször Mora doktorral találkoztam.”
“Mikor? – néz rá döbbenten António. – Erre viszont látja kedves Luis, én nem emlékszem.”
“Nem is emlékezhet. Én még gyerek voltam akkor és elkísértem apámat Leuvenbe, ahol valami dolga akadt a könyvtárban, valami kéziratot keresett és engem, a tizenegy éves kisfiút ott hagyott a parkban, ültem a padon, nézegettem a hársfákat, tavasz volt, fehérbe borultak, virágoztak, a virágok illatától megrészegült méhek dongtak a lombozatukban, csodálatos látvány volt, átszellemülten figyeltem, aztán egyszerre csak lépések csikorogtak a sétány homokján, kiragadva kábulatomból, arra fordultam és észrevettem magát, egy magas, sovány szerzetessel sétált, mélyen el voltak merülve gondolataikban, de maga egyszerre megállott, zsebébe nyúlt, zacskót vett elő és magot szórt a galamboknak. Azt a mozdulatot azóta se felejtettem el…”
“Igen. Mert kell valami, mindig kell valami, ha nincs egyéb akkor a galambok, a gondoskodás, a részvét, a szolidaritás… – sóhajt Mora. – Én viszont emlékszem Campos verseinek a befejező soraira, amelyek rendkívül megragadtak mindég, úgy éreztem, hogy valamiképpen rólam írt, az én eltévelyedéseimről, az én szorongásomról:

“Ha volna vallásom, valamiféle!
Például az a fétis,
Ami ott volt, otthon, Afrika küldte,
Csúf volt, ritka idétlen ,
De isteni, annyira, mint minden, mit hisz valaki.
Ha hinnék fétist, valamifélét –
Jupitert, Jehovát, Emberiséget –
Bármelyik megfelel
Mi más minden, ha nem, mit mindenről gondolunk?”(67)

Hát ez az. Talán magyaráznom sem kell miért ragadott, annyira, hogy kívülről is megtanultam, s nyugtalan éjszakáimon, amikor a cascaisi bolondok háza sárga épülete fölött kerengőzött a vérveres telihold, és a lámpa fénykörébe állandóan öngyilkos jelölt pillangók zuhantak, hogy összeégjenek az átforrósodott burán, sokszor mondottam el fennhangon, hogy nyugtasson meg és lám, ez a versek sorsa, most lett igazán aktuális, amikor eljött életünkbe a fétis…De engem is érdekelne, mikor ismerkedett meg Fernandoval, kedves Luis…”
 “Látja doktor úr – néz diadalmasan Pauline, Lovecraftra. – A versben is arról van szó, a hitről, ami hiányzik, mert ha nem hiányozna, akkor…akkor egyszerűen nem lenne miért szorongani, lelkünket betöltené Isten…”
“Nem kétséges – iszik egy korty vizet Lovecraft és újra köhögni kezd. - A versnek valóban lehet egy ilyen magyarázata is, de azt hiszem a szorongás és a hit összefüggései…” – nem tudja befejezni a mondatot, újra köhögni kezd, hosszan, fulladozva köhög.
Most már aggaszt az állapota, nem kétséges, meg kellene vizsgálnom. Kimeríthették az elmúlt napok, az eseménykerengő, melybe belesodródtunk.
“De hát én hiszek – dadog Vaitua. – Tudod, hogy engem is az apácák neveltek, minden este imádkozom…”
“De hiába imádkozol a keresztény istenhez, amikor titokban, talán magad előtt is titkolva, magadnak sem bevallva, még mindig a mi régi isteneinkben hiszel! – sóhajt Pauline – És úgy látszik, a mi régi isteneink, nem tudják elűzni a szorongást…”
 Elhallgatnak.
 Megsemmisülve merednek maguk elé, mint akik először életükben egy olyan feladvánnyal találkoztak, amelyet önerőből képtelenek megoldani.
“Még mielőtt elmesélné a Fernandoval való találkozását, kedves Borges – szólal meg a töprengő, sápadt, reszkető Lovecraft –,arra kérném Mora doktort vagy magát a szerzőt, hogy írják le nekem ezt a megdöbbentő költeményt. Eddig nem ismertem, sőt az általam ismert versei alapján egészen más kép rajzolódott ki bennem a maga költészetéről, kedves Álvaro. Ez a verse viszont engem is, egészen hihetetlenül elsodort…”
“Nekem megvan – nyugtatja meg Mora. – Ráadásul kéziratban, amit egyszer Álvaro hozott el nekem és az elmúlt napok emlékére, magának is ajándékozom, hiszen én amúgy is kívülről tudom. Maguknak pedig – fordul a töprengő Vaitua és a sápadt, remegő Pauline felé –, csak annyit mondhatok, mindkettőjüknek igaza lehet. Az egyik igazsága nem zárja ki a másik igazságát. Van ugyanis amikor a hit tényleg megszüntetheti a szorongást, van olyan alkat is, akinél mindezt hihetetlenül felerősítheti, Szent Katalintól Szent Jeromosig a kereszténység számtalan szentjét említhetnénk, sőt oldalakat citálhatnék maguknak Szent Ágoston vallomásaiból, a megélt, átélt, sőt nemegyszer felnagyított szorongásait kibeszélő passzusaiból is, hogy láthassák: ez az érzés, amit mélakórnak, mélabúnak, melankóliának is nevezhetünk, mostanság divatos, pszichológiai kifejezéssel depressziónak is, egyáltalán nem idegen, a legnagyobb keresztény gondolkodóktól sem…”

 Találkozások Pessoával
 
   “Egy álommal kezdődött minden! – sóhajt Borges. – 193o április elsején, hajnalban, Alexandriában állottam, a kikötőben, álmomban és néztem a hazudozó tengert, hátam mögött már feléledt és a zsivajgásból, hangokból ítélve élni kezdette mindennapi életét, ez a, történetünkben fontos szerepet elfoglaló, különös város, amelynek embertenyészetében találkozik Afrika Ázsiával és Európával. Kavafiszt vártam a parton, tudtam, hogy hamarosan megérkezik, vele lesz Fernando Pessoa is, levonulunk egy kávéházba, ahol, ilyenkor reggel, még alig vannak látogatók és megkezdődik a költői verseny. Igen, megadott témára, egy óra alatt, nyolctól kilencig kell verset rögtönöznöm, mintegy versenyre kelve az idősebb mesterekkel, verset megadott témára, a híres alexandriai kikötőről és a fároszról, amely évezredekig mutatta az irányt a tévelygő hajóknak, a züllött város életében központi helyet elfoglaló bordélyokról és a régi utcákról, amelyek láthatták Kleopátrát és Antoniust, a városról amelyet meghódítottak a rómaiak, de elfoglalni nem tudták soha. Octavianus, a győztes megtekintette ugyan Nagy Sándor sírját, de másra nem volt kíváncsi. Dölyfösen, a győztesek magabiztosságával nézte a világhódító tetemét, s próbálta megidézni szellemét, lehet tanácsokat is remélt tőle birodalma megerősítéséhez és kiterjesztéséhez, az egész akkori lakott világra, az is lehet csak puszta szeszélyből nyittatta ki a koporsót, mit lehet tudni? Akár gubóból a hernyó, s abból a lepke, úgy nőtt ki az ifjú, elragadó hadvezérből, a későbbi, tévedhetetlen császár. A versben szerepelnie kellett, előzetes megállapodásunk szerint a rózsának is, ennek a költők által már számtalanszor megénekelt, varázslatos virágnak, amelyet Paracelsus annak idején tudvalevőleg a semmiből varázsolt elő és amelynek szirmai megejtették azt a költőt is, akit mindannyian tiszteltünk, álmomban is precízen és pontosan, kissé mélabúsan mondottam fel, az idősebb mesterek tiszteletteljes hallatása közepette, a költő sírfeliratát, elmesélve nekik, hogy néhány éve jártam a Muzot közelében lévő Rarogne falucskájában, ahol, a Rhone megejtő és csodálatos völgyére néző templom kertjében temették el a költőt. Egyszerű fehér sírkövén – ezt álmomban is pontosan jelenítettem meg az elérzékenyülő mestereknek –, csak a puszta neve áll és az általa írott sírfelirat, amely a költő utolsó befejezett versei közé tartozik, 1926 augusztusában, hónapokkal halála előtt ismerte meg Karl Lanckoronskit, aki odaadta neki versei kéziratos gyűjteményét, s Rilke, az egyik vers egyik sorából kiindulva írta meg sírversét, amelyet végakarata szerint neve alá véstek fel a fehér sírkőre, s amelynek értelmezése, rendkívül, mondhatni elbűvölően bizonytalan és azóta is foglalkoztatja az irodalomtörténészeket és a versbarátokat, a költő növekvő számú olvasóit. Így hangzik:

Rose, o reiner Widerspruch, Lust,
Niemandes Schlaf zu sein unter soviel
Lidern(68)

Aki önök közül tud németül – néz ránk hunyorogva Borges –, bizonyára egyetért velem abban, hogy mindenfajta fordítás az értelmezés függvénye. Fokozottan áll ez Rilke enigmatikus soraira…
Ezen töprengtem azután is, hogy felébredtem és hallgattam ébredező városom, Buenos Aires megszokott hangjait. Kocsik zörögtek a kövezeten, valahol távolabb egy kertben egy lány énekelt a maga körül mindent felperzselő szerelemről, a nap első sugaraiban megcsillant előttem az álmomból az ébrenlétbe elkísérő fehér sírkő is, ezekkel a hallhatatlan sorokkal. Ahhoz, hogy egyáltalán egy másik nyelvre, angolra, spanyolra, portugálra vagy franciára ültethessük át, el kell döntenünk kinek az álmáról is szól ez a rövid, enigmatikus költemény?”
“Ha ez kérdés volt – szólal meg töprengve Tejve bárója és megtömi pipáját, lassú, megfontolt, szakavatott mozdulatokkal, aztán meggyújtja, pöfékelni kezd, a kékesszürke füst ott bódorog a feje körül –, elég nehéz válaszolni rá. A költő álma végeredményben senki álma, mint ahogy a rózsa álma is senki álma…A semmi álmodja hallhatatlan álmát ebben a költeményben, amely legalább olyan rejtélyes, mint a szfinx mosolya!…”
“Következésképpen – folytatja António Mora –, ebben az álomban nem alszik senki.”
“Vagy – hunyorog rövidlátóan Borges –, mindenki ebben az álomban alszik. Erre gondoltam, miközben a kitárt ablakon át néztem, a felkelő nap sugaraiban megelevenedő kerteket, szívem megtelt szorongással és keserűséggel, remegő kézzel gyújtottam rá, torkom elszorult, kábán meredtem magam elé, birtokába vett a szelíd mélakór, sűrű hálószövésű depresszió ejtett foglyul elképzeléseim labirintusában és sírni tudtam volna a tehetetlenségtől, amikor Beatrízre gondoltam, képtelen, áttekinthetetlen kapcsolatunkra, amelyben végképp átvette a kezdeményezést és szeszélyesen játszott velem, nem volt tekintettel érzékenységemre, egyszerűen nem hitte el, hogy mindenkinél jobban szeretem. Ráadásul éppen ezekben a napokban, nem is volt a városban, amikor annyira szükségem lett volna jelenlétére, figyelmes hallgatására, kék szemének áttetsző pillantását is hiába próbáltam felidézni, nem sikerült…Éppen akkoriban utazott el hosszabb időre az Egyesült Államokba, valami bonyolult örökösödési ügyben. Első férjétől szerencsésen elvált, de amikor szóba hoztam előtte házasságunkat, kinevetett és összeborzolta a hajam. Nem mondott sem igent, sem nemet s épp ezzel kergetett a legteljesebb bizonytalanságba, amelyet heves szeretkezéseink sem tudtak feloldani, hiába birtokoltam, mégsem volt az enyém. Volt benne egy zug, egy félreeső mellékutca, egy néptelen partszakasz, egy bezárt szoba, s tudtam, hiába minden, ezt a zugot soha nem deríthetem fel, abba a mellékutcába se érkezem meg soha, fürödni sem fogunk meztelenül, ama néptelen partszakaszon, abba a rejtelmes bezárt szobába sem juthatok be soha…Ittam egy erős kávét és tehetetlenül meredtem magam elé.
Egyedül voltam és váratlanul határoztam el, hogy először életemben beteljesítem álmom, hajóra szállok, elmegyek Lisszabonba, felkeresem Fernando Pessoát, akivel már elég régóta leveleztünk, de még nem találkoztunk személyesen, s rábeszélem utazzunk el Alexandriába, látogassuk meg az akkor már nagybeteg Kavafiszt. Mindkettőjüknek sürgönyöztem, s napok múlva jöttek a reprezentatív válaszok, Pessoa egyetértett, s remélte, hátha sikerül rábeszélnünk az agg mestert is, a fölöttébb különös költői versenyre, amelynek ötletével, derült ki a táviratából, maga Kavafisz is lelkesen egyetértett, s a megadott témák is elnyerték tetszését, maga Alexandria is, dicsőséges történetével és silány jelenével, összetéveszthetetlen hangulatával és a rózsa is tetszett neki, megírta, egy hosszabb levélben, amelyet utánam küldtek Lisszabonba, hogy Rilke enigmatikus sírfeliratát, hányféle változatban próbálta már, az elmúlt esztendőkben angolra és portugálra fordítani… ”
“Érdekelne – szólal meg izgalomtól elfulladó hangon Search –, hogy te kedves Luis, hogyan fordítottad le angolra, amelyik akárcsak Pessoának, Crossnak, Álvaronak vagy nekem második anyanyelved volt. Mikre helyezted a hangsúlyokat? Ez azért is fontos, hogy végre a jelenlévők is megérthessék miről is szól ez a két és fél ezoterikus sor?”
“Nyersfordításban nyilvánvalóan arra kell helyezni a hangsúlyt, hogy a rózsát ellentétek, ellentmondások jellemzik ugyan, de mégis gyönyörűséges, noha temérdek szirma alatt, amelyeket szempilláknak is lehet értelmezni, mégsem alszik senki.”
“A teljesebb megértés kedvéért – magyarázza tanárosan Mora –, az ellentét és a mámor a rózsa jelzői, melynek szirmai, azaz pillái alatt senki nem alszik, hangsúlyoznám senki, de, és az értelmezés ezt is megengedi, lehet, hogy mindenki ezek alatt a szirmok, illetve imaginárius pillák alatt alszik, hiszen a költő bensőségesen oldódik fel művében és a világban. Ő maga lesz a mű, a rózsa, a semmi, az ellentmondás és a mámor. Minden. Egy másik versében kimondja:

 Mindent mily messze rejt tőlünk a kép.
És bámuljuk, s elnevezzük Igaznak.
És vele váltjuk, mit az évek adnak,
mégsem látjuk sosem, mit bűvöl épp.
 
Így hát, vesztesz-e, ne gyötörd magad.
 Nincs messzeség, min a szív túl nem érhet.
S ha meghallod, hangod magasba csap:
a világ zeng, csillagai zenélnek. (69)

Ezt csak azért idéztem, mert bizonyítja, hogy ez végleges és megmásíthatatlan, visszavonhatatlan feloldódás a műben, ami maga a világ, a valóságos és az imaginárius világ és a világmindenség, a kozmosz, az űr, az asszociációk átláthatatlan mezői és a képzelgések végtelen tere!… Rilke szemléletétől különben sem volt soha idegen ez a feloldódni vágyás a művében, ami maga a világ…”
“Még aznap délelőtt, összecsomagolva egy hajóládába néhány öltönyt, fehérneműt, ingeket és néhány könyvet – folytatja Borges –, konflist hívattam, kimentem a kikötőbe s az első hajóval, amely, minő szerencse, épp Lisszabonba indult, már délben megkezdettem utazásomat. Portugál teherszállító hajó volt, hamar megegyeztem az öreg kapitánnyal, aki felajánlott egy fülkét is, bár megjegyezte, utazhatnék kényelmesebben is, három nap múlva indul egy óceánjáró is Európa felé, de nekem nem volt időm várni. Táviratoztam Pessoának – akit, mint kiderült, nem lepte meg táviratom, hiszen április 3-án ő is velem álmodott, de erről a különös álomról később.
Álltam a hajó fedélzetén, fehér öltönyömben és néztem amint távolodik városom, aztán bementem a kajütbe, kitettem magam elé Beatríz Viterbo képét, fehér ruhában állott a mólón, háttal a tengernek és a távolban elúszó fehér vitorláknak, s félrehajtott fejjel, mélabúsan nézett vissza rám, aki a fényképet készítettem. Nem akartam eltévedni kínzó emlékeimben elhatároztam megírom azt az elbeszélést, amelyet már régen terveztem, akkoriban az idő kérdése foglalkoztatott, filozófiai értekezéseken dolgoztam, de közben meg akartam írni az aljasság világtörténetét is, néhány olyan alakot ragadva ki a história forgatagából, amelyek elsősorban mérhetetlen aljasságukkal írták bele magukat, ebbe a vérrel és könnyel írott történelembe. Lazarus Morellel, a szörnyűséges megváltóval kezdettem el a sort. Emlékszem az örömre, amely eltöltött az első hosszú, elágazásokkal és kitérőkkel teli mondat leírása után. Ezt fel kell olvasnom, a teljesebb megértés kedvéért: 1517-ben Bartolomé de las Casas atya szíve megesett az indiánokon, akiket felőrölt az Antillák aranybányáinak munkapokla, s azt javasolta V. Károly császárnak, hozzanak négereket, hogy azokat is őrölje fel az Antillák aranybányáinak munkapokla. Az emberbarát e különös változatának végtelenül sokat köszönhetünk: Handy bluesait, az uruguayi ügyvéd festő, Don Pedro Figari párizsi sikerét, az ugyancsak uruguayi Don Vicente Rossi fanyar prózáját, Abraham Lincoln mitológiai nagyságát, a függetlenségi háború ötszázezer halottját, a katonai nyugdíjakra költött háromezer-háromszázmilliót, a képzeletbeli Falucho szobrát, a lincselés szó felvételét az Akadémiai Szótár tizenharmadik kötetébe, az Alleluja című lehengerlő filmet, a heves szuronyrohamot, amelyet Soler intézett a Mulattok és négerek élén a Cerrítón, Izé kisasszony báját, a négert, akit Martin Fierro gyilkolt meg, az El Manisero című siralmas rumbát, Toussaint, Louverture vakmerő és bebörtönzött napóleonságát, a keresztet és kígyót Haitiban, a papaloi késének áldozatul esett kecskék vérét, a habanerát, a tangó szülőanyját s a kandomblét. Ezenkívül Lazarus Morellnek, a szörnyűséges megváltónak bűnös és káprázatos életét.(7O) Nevetnek, de akkoriban így írtam, egyetlen mondatban, látomásban, metaforában próbáltam megjeleníteni Amerikát, a hazámat. Meglehetősen belebonyolódtam ezekbe a problémákba, akárcsak a Beatríz iránt érzett szerelmembe, s ezért a Lazarus története elég lassan íródott, sokat dohányoztam, ittam is, indulás előtt, előrelátóan felcsomagoltam néhány üveg whiskyit, aztán elolvastam amit addig írtam és könyörtelenül kihúztam a felét, úgy olyan erővel, hogy a ceruza átszakította a papírt, kitört a hegye, vagy eldobtam az egészet és önmagam nem kímélve kezdettem elölről. Amikor végképp reménytelennek láttam törekvéseimet, olybá tűnt képtelen vagyok úgy papírra vetni a történetet, ahogyan bennem él, áttetszően és racionálisan jelenítve meg az eszelős megváltó misztikus részletekben tobzódó valóságos történetét, felbattyogtam a hídra, megálltam kissé távolabb a parancsnoktól és néztem a hullámok között kerengőző delfineket, a fölöttünk repülő albatroszokat, aztán anélkül, hogy beszélgetést kezdeményeztem volna az öreg kapitánnyal, aki kíváncsian, kissé csodálkozva bámult rám, s elfogadtam volna az öreg, kövér hajóorvos egy parti sakkra történő, többször is megismételt kihívását, visszamenekültem a kabinba, írni. Egy labirintusként képzeltem magam elé mindig is Amerikát, s ennek az útvesztőnek a meg-megvilágosodó szögleteiben, átjáróiban, zugaiban, sikátoraiban, terein, palotáiban, haciendáin és viskóiban, széljárta mezőin és feltáratlan őserdőiben pergett a jól ismert, véres történet, Kolumbusz partra szállott, megjelentek Cortes hódítói, lándzsáikat rázva miközben Vespucci nevet adott földrészünknek, uralgott a kereszt, Bolivár jóval később, felfedezve s kárhoztatva az Erasmus és követői által kiagyalt, hazug új világ-mítoszt, meg akarja változtatni a dolgok megszokott rendjét, egy ideig sikere van, de eltéved saját labirintusában, ami az enyém egy változata, miközben mindkettőnk rögeszméiben jelen lévő Tupak Amarura gondol, elődjére a lázadásban, s ugyanakkor, másik időben, de ugyanennek az útvesztőnek egyik terén, megkövezik Noktezumát, miközben tőle távoli cellájában, elődöm az írás szenvedélyében, sor Juana fáradhatatlanul ír, káromkodó gaucsók lovagolnak egy puszta mezőn, ostoraikat suhogtatva hajtják a rabolt csordát, egy homokórában egykedvűen pörögnek lefele az időt szimbolizáló, megfejthetetlen homokszemcsék, egy kardot kivonnak a hüvelyéből és meztelen pengéjén könyörtelenül csillannak meg a felkelő nap tébolyító sugarai, megjelennek az első lapátkerekű gőzösök is a történetemben központi helyet elfoglaló Mississippin, Aleijadinho szobrokat képzel maga köré, Las Casas fáradhatatlan leleplez, gyűlnek a bűnösök, végtelen körmeneteik ott kanyarognak az útvesztő áttekinthetetlen, homályos járataiban, a fényre kiérni nem fognak soha, nincs kegyelem, a hódítók gyilkolnak, de gyilkolnak a bennszülöttek is, nem tehetnek mást, egyáltalán túl sok a vér, Atahualpa meghal,(71)miközben a dzsungel fölött tombol a szél, s törpe erdőlakók dühösen, de döbbenetüket egymás előtt is leplezve rázzák fúvócsöveiket a fölöttük ellebegő léghajó felé, hiszen elképzelni sem tudják, hogy mi az és azt sem, hogy hogyan maradhat fenn a levegőben, versenyre kelve a madarakkal a semmiből jelennek meg az első nagyvárosok Rio de Janeiro, Sao Paolo, Lima, Montevideo, Buenos Aires, Bogota, jönnek-mennek a kivándorlóhajók, a tülekvésnek kiépülő nagyvárosok nyomornegyedeiben megjelennek az első agitátorok, bérharcok kezdődnek és kábítószer csempészet, egyébként is a csempészés virágkorát éli, váltják egymást a köztársasági elnökök és a diktátorok, elkezdődik a dollár világuralma, látom a megalázottak és megszomorítottak, a megbecstelenítettek és legyilkoltak, az állandóan, kínos egyhangúsággal becsapott holtak végtelen menetét és üvölteni szeretnék a tehetetlenségtől. Fogalmam sincs mi lehet Beatrízzel, leveleket írok neki, majd elégetem a gyertya lángjánál, elrontott sorsomra Amerika elrontott története vetül, de sehogyan sem lehet magyarázni egyiket a másikból. Lehetnék boldogabb is, de ez semmilyen összefüggésbe nem lenne a chilei bányákban lázongó szerencsétlenek halálával, akik puszta kézzel támadnak a kivezényelt katonákra, elvérezve a sortüzekben…Aztán egyszerre, mélakórom mélypontján hirtelen, megmagyarázhatatlanul beindul a Lazarus története, a kedvem is felderül, beszélgetek a kapitánnyal a lisszaboni bordélyokról, miközben rummal kínál és kíváncsiságát már nem is leplezve kérdezi meg, mit írok? Ügyvéd vagyok? Valami periraton dolgozom.?! Kedvem lenne rábólintani, nem is rossz, igen, egy végtelen per iratain dolgozom, hát nem? De aztán beismerem, hogy nem vagyok ügyvéd, író vagyok. Aki történeteket talál ki? – kérdezi –, mint Mark Twain vagy Jules Verne? Igen, bólintok, s iszunk tovább, felhívja a figyelmem a kreol nők hihetetlen ügyességére és kimeríthetetlen ötletességére a szerelemben. Már csak ezért is figyelmembe ajánlja a fehér város bordélyait. Okvetlenül szobára megyek majd egy kreol nővel, ígérem meg és elfogadom a hajóorvos kihívását is, ha lúd legyen kövér és két, egymást követő partiban is gyorsan mattot adok neki, de aztán megdöbbentve a visszavágóra készülő, dühös kövér embert, idegesen söpröm le a figurákat a tábláról, majd holnap, nyugtatom meg, holnapra készülhet, de most dolgom van, írnom kell, megszállott az ihlet. Vigyorog, de én, besurranva a kabinomba, folytatom Lazarus elképesztő történetét, igazságot szolgáltatva mindazoknak akiket becsapott, hosszú, rögeszmékkel és váratlan fordulatokkal teli élete során, amely a sors fintoraként nem az akasztófán ért véget, sőt még nem is a történetében centrális szerepet betöltő Mississippi hullámsírjában, hanem a natchezi kórházban, ahová álnéven fekszik be és ama halálnemekhez képest, melyeket az általa megtévesztettek hada kíván neki, egy meglehetősen banális betegségben, tüdőgyulladásban halálozik el…
 A hajóút alatt Beatrízzel álmodom, újra meg újra ugyanaz a helyszín elevenedik meg, más és más napszakban, sőt évszakban. Egy teraszon állunk, valahol egy magas torony tetején, délen tenger örvénylik, északon és nyugaton magas hegyek látszanak, sűrű, smaragdzöld erdők, keleten egy beláthatatlan mező, amelyen, ha épp ősszel történünk, ördögszekereket sodor a szél, elviselhetetlen zörgésük már-már megőrjít, nyáron viszont a hatalmas fű–rengetegek zizegése idegesít, tavasszal mielőtt sarjadni kezd a fű, látszanak a föld öreg, ráncos arcra emlékeztető repedései is, ilyenkor még fehéren derengenek a távoli hegycsúcsok, télen viszont hatalmas hó borítja a mezőt, amely fölött fekete madarak köröznek, árnyékuk ide–oda cikázik a hó tükrén. Ebben a visszatérő álomban a torony foglyai vagyunk. Nem tudunk elmozdulni a nyitott tetőteraszról, ezért általában didergünk, vacogunk, fázunk – ha nem épp nyáron történünk, amikor fullasztó hőség van, s távoli hajók sziluettjei sejlenek fel a háborgó tengeren. Ilyenkor azonnal lefekszünk a földre, szorosan egymáshoz tapadva, nehogy észrevegyenek az éber hajósok, akik távcsövekkel figyelik a tornyot és sejtjük előbb-utóbb mindenképpen felfedeznek, de mi tőlük, nem tudom miért, még jobban rettegünk, mint kényszerű egymásrautaltságunktól…Mintha nem is akarnánk elmenekülni a torony tetejéről?...Beszélni nem sokat beszélünk, Beatríz általában az erdőket figyeli, én a mezőt. A tenger felé, balsejtelmekkel eltelten csak olyankor fordulunk, amikor feltűnnek a titokzatos hajók. Néha a mező irányából fuvolaszó hallatszik, ami annál is furcsább és rémisztőbb, mert nem látjuk a fuvolást. Nem látunk senkit, mintha valahonnan egy számunkra érzékelhetetlen dimenzióból hallatszana a mélabús fuvolaszó, ami szomorúsággal tölt el bennünket, szorongással és valami megmagyarázhatatlan félelemmel…Ilyenkor általában egymás karjába menekülünk, szorosan összeölelkezve fekszünk a földön, hallgatom Beatríz szívének egyenletes dobbanásait és közvetlen közelről meredhetek a zöldes szemébe, melynek mélyén vöröses körök örvénylenek, elnyeléssel fenyegetve.
Amikor befejezem a rabszolgákat ámító és becsapó Lazarus morbid történetét, a sakkozás egyik szünetében (néha engedem nyerni is az öreg orvost s ez felvillanyozza, már-már jóindulattal bámul ilyenkor rám) elmesélem furcsa álmom. Megrökönyödve bámul, előszed szekrényéből egy öreg álmoskönyvet és hangosan olvassa fel, hogy ha asszonnyal látnád, a torony csalatkozást jelent. Nevetek kínomban, még ez is, csalatkozás, mintha nem csalatkoztam volna már eleget eszmékben, nőkben, sőt magában Beatríz Viterboban is, ennek ellenére várom az éjszakát, hogy álmomban megint együtt lehessek vele a titokzatos torony tetején. Mielőtt teljesen becsavarodnék és eltévednék álmom egyenes labirintusában, a körkörös torony tetején, a távolban derengő hegycsúcsokat figyelve, a hullámzó tengert vagy a mezőt, ahol a rejtelmes fuvolás bujkál és a semmi őrjítő kérdőjelei örvénylenek, Beatríz azt tanácsolja, fojtott hangon, mintha attól félne meghallja valaki, akit mi nem látunk ugyan, de itt van velünk, itt strázsál mellettünk, egészen közel, hogy ugorjunk le a magas torony tetejéről, a tengerbe. Tavasz van, sarjad a fű is már a mezőn, eltakarva a föld sebeit és a smaragdzöld rengeteg felől vad, kábító illatokat hoz a szél, mely illatok a torony körül kerengő és a tengerbe le-lecsapó fehér albatroszokat is megzavarják. Először igyekszem lebeszélni erről az őrült tervről, de Beatríz mint kapcsolatunk során megszokhattam ( álmom mg ebben is hű a valósághoz!) nem hallgat rám, nem is foglalkozik érveimmel, legyintve utasítja el őket, hiába magyarázom, hogy túlságosan magasan vagyunk, megsérülhetünk, ha mégis ugrunk, nem tudjuk vannak-e cápák a tengerben s azt sem, hogy valamerre elérhetjük-e a partot, annyit látunk csupán, hogy a mező például sokkal magasabban van mint a tenger, s a szélén tarajos sziklákat fedezünk fel. Egyáltalán nem bizonyos, hogy képesek leszünk felmászni a meredek sziklafalon, magyarázom kétségbeesetten, hogy elérjük a mezőt, ahonnan ismét hallatszik a bennünket mérhetetlen szorongással eltöltő, mélabús fuvolaszó, noha a rejtélyes fuvolás továbbra sem fedi fel magát. Sietősen kapkodva vetkőzünk, remegő testünk már-már ellenségesen feszül egymásnak, hogy az ölelésben kényszerűen összeforrva nyugodhassunk meg valamelyest, de ahogy elhallgat a fuvolaszó, azonnal szétválunk, sötét tekintettel meredünk magunk elé és Beatríz ismét arra bíztat, hogy higgyem el, százszor elgondolta, de se jobb, se más megoldás nincsen, ha a torony tetejéről tényleg szabadulni akarunk, úrrá kell lennünk félelmünkön és a következményekkel nem számolva, haladéktalanul a tengerbe kell ugornunk. Újra hozzám tapad, még nem is öltöztünk fel, érzem, hogy mellbimbói megmerevednek, combját összekulcsolja a derekamon, miközben ágyékunk ismét követelőzően feszül egymásnak, megint felhangzik a melankolikus fuvolaszó, mint titokzatos jeladás s Beatríz fülcimpámat harapdálva, lihegve, nyögve suttogja, hogy most, most ugorjunk, a szerelemben eggyé forrva, nem is válva szét többé soha!…Valami végtelen, kétségbeesett kiáltás hagyja el a szám, de aztán szája követelőzően az enyémre tapad, kezemmel imádott fenekét markolva emelkedek fel, imbolyogva indulok el a torony széle felé, még látom amint a láthatáron feltűnik egy hajó, hallom amint a fuvolaszó erősödik, Beatríz sírva kérlel, most, most, most, megtántorodunk és elválunk a toronytól, egymást átölelve zuhanunk lefele, de hogy mi történik nem tudom meg soha, dobogó szívvel, verítékben úszva riadok fel, se az éhgyomorra lenyelt whisky, se a cigaretta nem nyugtat meg. Felöltözöm és kitámolygok a fedélzetre, ahol az öreg kapitány vigyorogva közli velem, hogy hamarosan megérkezünk Lisszabonba, ahol két meglepetés is vár, maga Fernando Pessoa, aki előzékenyen jön ki elém a kikötőbe és a postahivatalban Beatríz távirata, amelyben közi, hogy Genfben találkozunk augusztus huszonharmadikán, s Kavafisz hosszú, több oldalas, kézzel írott levele, amelyben meghív Alexandriába s egyetért ötletemmel is. Okvetlenül hozzam Pessoát is, írja, már régóta meg szeretné ismerni, de tudnom kell, hogy ő igen súlyos beteg, az ideje fogy, ha találkozni akarunk vele, siessünk, azonnal üljünk hajóra… Elbúcsúzom a kapitánytól, aki súgva figyelmeztet, ki ne hagyjam a csodálatos kreol nőket, s az orvostól, aki egyre nagyobb aggodalommal figyel, szerinte ez a visszatérő álom nem jó jel, idegfáradtságra utal, el kellene mennem egy idegorvoshoz, kivizsgáltatni magam, vagy – mert ez is megoldás lehetne! – el kellene döntenem végre mit akarok és sürgősen feleségül kellene vennem az álmaimban kísértő, leírásaim szerint gyönyörű hölgyet…
Fernandoval egy kocsmába ülünk be, sört iszunk, s megmutatom neki Beatríz táviratát. Hát városnézésre nem marad időnk, ha nem akarja elveszíteni a hölgyet – magyarázza kényszeredetten s közli, ha tényleg el akarunk utazni Alexandriába, akár holnap indulhatunk, tíz-tizenkét nap, rosszabb esetben két hét, csak maga az út, Kavafiszt értesítette, vár bennünket és az ötletem, a költői verseny is megnyerte finnyás tetszését. Tudnom kell, hogy már öreg, beteg is, visszahúzódottan, magányosan él, szinte alig érintkezik emberekkel, saját költészete örvényei ragadták el imaginárius álomvilágába, távol mindentől és mindenkitől, verseit nem adja ki, papírlapokra nyomtatja őket és kizárólag legjobb barátainak osztogatja, tulajdonképpen megtiszteltetésnek tarthatom, nevet Fernando, hogy nekem is küldött néhány ilyen lapot, ha akarja majd megmutatom. Kortyoljuk a sört és hirtelen felém fordulva, bizalmasan kérdezi meg, no és a hajó, hogyan utazott és én hirtelen, felkészületlenül máris választás elé kerülök, visszatérő álmom meséljem-e el, nem veszi-e vajon tolakodásnak, ha magánéletem ilyen intim részleteibe avatom be, vagy a szerencsétlen néger rabszolgákkal kereskedő Lazarus történetét adjam oda neki, haladéktalanul olvassa el?! Végül, hősiesen kortyolva a lassan megmelegedő sörből és egy következő korsót rendelve, röviden, korunk távirati-szkizofrén stílusában foglalom össze visszatérő rémálmom, közben eléje csúsztatva novellám kéziratát is, megjegyezve, hogy ez egy sorozat, Az aljasság világtörténete című készülő könyv első, nyitó darabja. S terveim szerint még számtalan más, Lazarus Morellhez hasonló gazember történetét szeretném megírni…
  Ritka, higgye el nagyon ritka, hogy ilyen makacs egyhangúsággal ismétlődik meg, ráadásul különböző évszakokban egy álom, és az együttes zuhanás is különös, fölöttébb különös. Nem magyarázza meg szavait, izgatottan húzza maga elé kéziratom, és rám pillantva megjegyzi, én azt hittem, kedves Luis, hogy maga költő, nem is tudtam, hogy prózát is ír és belemélyed az utolsó napokban gondosan letisztázott kéziratomba. Kortyolok a megérkező második korsó sörömből és a szomszéd asztalnál észreveszek egy felkecskélt lábbal ülő, üres kávéscsészéjét félrehajtott fejjel, elmerülten nézegető kreol lányt, aki egy idő után visszanéz rám és kihívóan, félreérthetetlenül mosolyog. Szoknyája felcsúszik és megfeszül gyönyörű combján. Úgy látom, nem fog unatkozni ma éjszaka, vigyorog kamaszosan Pessoa. Elmondom miket hablatyolt össze a kapitány a hajón, a kreol nők bájairól és a szerelemben való jártasságukról és ötletességükről, s lám máris kifogtam egy kreol lányt. Maga a szerencse fia Luis, a visszatérő álmáról viszont el kell mondanom nagy-nagy bizonytalanságról árulkodik, nem szerelmes maga véletlenül abba az álombeli lányba? Tehetetlenül pillantok rá s magam sem tudom miért, a kreol lányról megfeledkezve elkezdek mesélni Fernandonak Beatrízről. Ez a szerelem? Vagy elrejtőzöm előle, vagy elszököm, sóhajtok. Akár egy lázálomban, nőnek körülöttem a bőrtőn falai, ő hol ott van velem, hol az utcán sétál, miközben a rácsok mögül figyelem, tehetetlenül csikorgatva a fogam. Gyönyörű álarca megváltozott, veszem észre egy napon, viszonylagos nyugalmunk délutánján, de mint mindig, most is ő az egyetlen, más nőre nem is bírok figyelni, a bordélybeli lányok arca helyett is örökké az ő arca libeg előttem. Mit érek talizmánjaimmal? A rímes gyakorlattal? A hevenyészett, felületes műveltséggel? Inaskodásommal a nyelvben? Beszélyeimmel, amelyekben a zordon Észak énekli meg tengereit és kardjait? Mit érek a barátság derűjével, hallom amint értem aggódó barátaim összesúgnak a hátam mögött. Aggódnak értem. Mit érek a könyvtár folyosóinak labirintusával? Az egyszerű dolgokkal A rossz szokásaimmal, állandóan mások szavába vágok, örökké idézetekkel akarom elkápráztatni hallgatóságomat, mindég én akarok lenni a társaság központja –, melyek miatt annyiszor kigúnyolt. Mi érek anyám ma is élő szeretetével? Halott őseim katonás árnyaival. Borges ezredes időn túli nevetésével? Halála előtt, a síkon, rohamot vezényelve, szembelovagolva a túlerőben lévő ellenségeivel bátorságáról, vakmerőségéről hírhedett ősöm rekedten felnevet és kivont kardján megcsillan a napsugár... Mit érek az időtlen éjszakával.(72) Vagy egyedül állok az ablak előtt, nézem a számomra kedves Déli negyed házait és kertjeit a szúró holdsütésben vagy, ha épp nálam marad éjszakára (ez, ha nem is túlságosan gyakran, de előfordul) Beatríz álomban elúszó, borzongatóan idegennek tűnő arcát és úgy érzem, ha ez így folytatódik menthetetlenül megőrülök. Az álom ízeivel sem érek túl sokat? Időm mértéke – nézek a sápadt Pessoára – már csak ő. Vele vagy nélküle? Mintha választhatnék, de jól tudom, a korsó is eltörik a kúton, s hiába riadok még fel hajnalban a madarak énekére, már a felkelő nap sugarai, a tébolyító verőfény káprázatai sem hozhatnak enyhülést. Beteg vagyok, egy nő betege, bármennyire is patetikusan hangzik. Egyáltalán nem hangzik patetikusan – nyugtat meg Pessoa. A kreol lány lemondóan bámul rám, aztán elmegy két angol tengerésszel. Az ajtóból még szomorúan, kissé szemrehányóan néz vissza, mintha mondani is akarna valamit, fekete szeme megvillan, mint egy hajnali számonkérés, aztán eltűnik. Nem ő az egyetlen, vigasztal Pessoa és rendel egy-egy whiskyt. – Vannak még kreol lányok Lisszabonban, és attól még szeretheti a maga Betrízét, hogy felvisz egyet a szállodai szobájába, hátha bebizonyosodik, hogy a tapasztalt, világot járt, öreg tengeri medvének igaza van. Amit viszont még el szeretnék mondani, mert fogy az idő, mindjárt mennem kell vannak elintéznivalóim s össze is kell csomagolnom, reggel nyolckor találkozunk a kikötőben, ne feledje kedves Luis, fél kilenckor kifut a hajónk! – Nem felejtem el, suttogom és belekortyolok a whiskymbe.
   Az álmomat még el kell mesélnem,  néz rám bocsánatkérően Pessoa. Azelőtt álmodtam magával, mielőtt megérkezett volna a levele. Hát nem furcsa? Mint mindent, természetesen ezt is meg lehet magyarázni, lefekvés előtt verseskönyvét olvasgattam s elképzeltem, hogy milyen is lehet holdsütésben Buenos Aires, de álmomban mégis egy hatalmas mezőn állottunk ketten, köröskörül ideges és hetyke gaucsók pattogtatták ostoraikat, hajtották a, mint maga is mondotta, rablott marháikat, mi pedig, ismétlem, elárvultan állottunk egymással szemben és vártunk, de hogy mire nem tudtam meg, s hiába kérdeztem magától, többször is, nem válaszolt, hunyorogva nézte a szúró napsütésben a kiszáradt föld repedéseit, egymás mellé fektetett ráncos emberi arcok meredtek ránk a repedésekből, mindez semmire sem emlékeztetett, mégis viszolygó érzéssel töltött el, kezdtem rosszul érezni magam, szívesen elmentem volna, de nem volt hova és akkor váratlanul egy pódium jelent meg előttünk, a puszta mezőn, rajta egy szalonzenekar. Tangó, suttogta maga átszellemülten, argentin tangó...A gaucsók és marhacsordáik eltűntek, hosszú, fehér ruhás hölgyek és frakkos férfiak jelentek meg és egymáshoz simulva rángatóztak, a tangó ragályos őrületében...Még akkor is ezt az elandalító, de ugyanakkor vérpezsdítő zenét hallottam, amikor maga beinvitált abba a kocsmába, ami eddig, erről meg voltam győződve nem volt ott, de most nyitott ajtaja direkt hívogatott. Bementünk, whiskyt rendeltünk, de akkor asztalunknál megjelent, imbolyogva, egy részeg alak és a maga arcába loccsantva italát, késpárbajra hívta ki magát. De hiszen kése sincsen, suttogtam, mit akar Luis, az istenért, megőrült?! De hát ez az ember részeg, azonnal hívja a seriffet, suttogtam kétségbeesetten, mit akar Luis, tényleg megbolondult?! De maga felemelkedett, kért a szomszéd asztalnál üldögélő, öreg, sebhelyes arcú gaucsótól egy kést és kilépett a síkra, vállalva a bizonyára kilátástalan küzdelmet. Iszonyodva bámultam maga után, de hogy mi történt nem tudom, mert verítékben úszva, dobogó szívvel riadtam fel, közben megjött bejárónőm is, a reggeli újságokkal és a maga hosszú levelével. Vigyázzon magára kedves barátom, ez az álom is azt jelzi, hogy veszélyek leselkednek magára. Bár okom nem nagyon volt rá, elmosolyodva nyugtattam meg Pessoát, aggodalomra semmi ok. Hamarosan elváltunk s szállodámba menet máris elterveztem hogy novellát írok Pessoa álmának késpárbajra vonatkozó részletéből,(73) amikor váratlanul szinte összeütköztem a kis, kreol lánnyal, aki láthatólag mégsem mondott le rólam,  rám várt,  boldogan újságolva, hogy sikerült leráznia a részeg tengerészeket. Ott jött mellettem a járdán, félrefordított fejjel időnként megcsodálhattam éneklő lépteit, mintha pár centivel a föld felett lebegett volna, igen, mint egy angyal. És mosolygott. Soha, gondoltam elkeseredetten, soha nem tudom meg, hogy mit gondol és mit érez, ez a karomba csimpaszkodó kis, kreol lány. Valami ilyesmit írsz te is Ricardo – fordult érdeklődve felém – egyik Tahitin születő, megrendítő versedben...Nem?...Kismadár, suttogtam, mert egy gyermekkoromban megismert lányra emlékeztetett, aki váratlanul jelent meg az életemben és déli szélként perzselte fel és változtatta meg kamaszkorom, megismertetve a szerelemmel és önmagammal. Igen, mintha az első éjszaka ismétlődött volna meg, a lányt Ritának hívták, elalvás előtt, szorosan hozzám bújva, keresetlen szavakkal, könnyezve mesélte el tragédiáját, szülei egy tűzvész áldozatául estek, a fehér városban gyakran pusztítanak tüzek, így ő korán árvaságra jutott, rokonai sem éltek, egyedül maradt a világban, az utcára került, s más, amit áruba bocsáthatott volna, nem volt, csak a teste, ez a csodálatos, hajlékony test. Hajnalban, amikor fölkeltem és nesztelenül öltöztem, hogy ne ébresszem fel, a vártnál nagyobb összeget hagytam a kis asztalon és egy életfogytiglani pillanatra elnéztem álomban úszó arcát. Lehet nem is kellett volna elutaznom, ott kellett volna maradnom vele, s néhány nap múlva együtt utazhattunk volna vissza Buenos Airesbe és nem váltunk volna el soha többé. Nem tagadom, amint néztem az arcát, haja csapzottan hullámzott a párnán, amely őrizte még az én fejem lenyomatát is, végigfutott rajtam ez az első hallásra akár eszelősnek is tűnő gondolat, de aztán arra gondoltam Pessoa bizonyra már megérkezett a kikötőbe, megvette a hajójegyeket is és rám vár s nehezen tudnám neki megmagyarázni furcsa döntésemet, hogy egy utcalány kedvéért mondom le az alexandriai látogatást. Elfordultam az alvó lánytól, lábujjhegyen óvatoskodtam az ajtóig, puhán csuktam be maga után. Később amikor kissé hosszúra nyúló alexandriai látogatásunk után, hat hét múlva visszaérkeztünk Lisszabonba, sokat kerestem a Rita nevű lányt, de a kocsmákban, ahol néha megfordult, senki sem tudott róla semmit, noha mindenütt emlékeztek rá. Egyik napról a másikra tűnt el, mesélte egy öreg csapos, nem tudni mi lett vele, sajnálnám, ha baj érte volna, mondotta még akadozva, s szinte bocsánatkérően nézett rám, de tudja fiatal úr, ebben a városban, különösen éjszaka, minden megtörténhet, lehetséges, hogy rablók támadták meg, s mivel ellenállott, megölték, lehetséges, hogy beteg lett, s most a szegények kórházában ápolják. Oda is elmentem, de nem találtam. Álltam a kikötőben, néztem a tengert és egyre arca, alakja lebegett előttem. Az is lehet, áltattam magam, hogy a pénz, amit ott hagytam a szállodai szoba éjjeliszekrényén, egyszer s mindenkorra megváltoztatta életét, végre elutazhatott megaláztatásai és szégyene színhelyéről, hogy valahol vidéken kezdjen valami mást. Ki tudja? Csak az döbbentett meg, hogy, ha valóban így történt, miért nem hagyott üzenetet? Azon a felejthetetlen éjszakán úgy éreztem én sem vagyok közömbös számára, hogy érzéseink zűrzavarában kialakul valami különös enigmatikus kapcsolat is kettőnk között. Talán ettől ijedt meg, elmenekült előlem, nem merte vállalni kapcsolatunkat, s mindazt ami ezzel jár? Vagy igaza volt az öreg csaposnak, tényleg kifosztották és megölték, és karcsú testét örökre elnyelte a mohó tenger, hogy ezután csak telhetetlen sóvárgásaimban és ellenőrizhetetlenül rám törő emlékeimben éljen tovább, akárcsak Beatríz, aki nem sokkal genfi találkozásunk után betegedett meg, s ott gyermekkorom színterén, a genfi tó partján közölte velem először, könnyes szemekkel, hogy hamarosan magamra hagy, nem akarja, hogy lássam a betegségben bizonyára megváltozó, megcsúnyuló arcát, nem akarja, hogy lássam szenvedéseit, azt szeretné, ha a legboldogabb perceinkre elékeznék, ha majd rá gondolok. És én akkor jöttem rá, hogy a maga módján ő is szeret engem, nem közömbös számára a jövőm, hogy aggódik értem, mert befolyásolható vagyok és álhatatlan, önző is, mert csak a művem érdekel…Sétáltunk a tó partján, a hegycsúcsok fehéren, távolian derengtek, s én dadogva kérleltem, hogy ne adja fel, vannak még más specialisták is, a legjobb orvosokhoz is elviszem, A pénz nem számít. Van pénzünk…
   Félbeszakított, karomra tette a kezét, szeme könnyes volt.  – Meghalok, drága barátom – suttogta. – Érzem már nincsen sok időm hátra, s a legjobban az fáj a legjobban azt sajnálom, hogy nem lehetek továbbra is melletted, hogy magadra hagylak ebben az idegen, megbolydult világban, ami egyszerre veszíti el emlékezetét és eszét. Európában háború lesz, mert Trianon szégyene miatt nem tudnak megnyugodni a németek, revánsra vágynak. Lehet nem most, nem jövőben, de előbb-utóbb háború lesz. Menj vissza Argentínába, mi távol vagyunk, lehet, hogy sikerül is kimaradnunk mindenből. Vigyázz magadra, barátom…
   Szél kélt, összeborzolta fürtjeit, karon fogott, szinte rohantunk a szállodánkig, mire elértük már az első esőcseppek porlottak szét az arcunkon, s én, miközben lecsókoltam arcáról az esőcseppeket, egyre az álombeli tornyot láttam, amint egymás mellett állva nézzük a beláthatatlan mezőt és hallgatjuk a fű, őrjítően egyhangú zizegését. Időnként felhangzik a titokzatos fuvolaszó is, mintha emlékezetni akarna arra, hogy valahol van egy másik, boldogabb világ is, ahová mi, legalábbis együtt, nem juthatunk el soha...”

 23. Tengeren, sivatagban

   “Pessoát dicséri – folytatja komoran, maga elé meredve Borges –, a végtelen tapintatát, hogy reggel, a kikötőben egyetlen célzást sem tett éjszakai kalandomra, mintha érezte volna, hogy számomra ez több és más volt, mint egy szokványos, egyetlen éjszakára szóló kaland. Szél fújt a rakparton, pörgette az éhesen vijjogó, távolabb a homokra is le-lecsapó, kagylókra, rákokra, csigákra vadászó, nyughatatlan sirályokat. Néztem az öböl fölött kerengő hófehér kérdőjeleket és hallgattam. Akkor határoztam el, ha visszatérünk, mégiscsak megkeresem a lányt és magammal viszem Argentínába, így végre pontot tehetek a Beatrízzel folytatott, egyre terhesebb és számomra egyre több, már-már elviselhetetlen megaláztatást rejtő kapcsolat végére. Akkor még nem tudtam, hogy az Isten vagy a sors, ki ahogyan akarja, már döntött s szép szerelmem sejtjeiben már burjánzik egy rákos daganat, ami hamarosan örökre elragadja előlem, de hiányával nem szűnnek meg problémáim, sőt, csak a szenvedések egy újabb stációja veszi kezdetét. Ami ráadásul a lelkiismeret furdalással is társul, hiszen pontosan akkor akartam, egy szinte ismeretlen lány kedvéért elhagyni, amikor legnagyobb szüksége lehetett volna rám, valószínűleg aznap tudta meg Amerikában, hogy halálos betegségben szenved, amikor én, megérkezve a fehér városba, megismerkedtem Ritával.
   Itt a kapitány – érintette meg a karom Pessoa és egy öregemberre mutatott, aki bicegve közeledett a szélben, ringatózva járt, mint a parkett táncosok, vagy az öregedő pincérek, bizonytalanul lépegetett, mint akinek már mindörökre idegenné válott a szárazföld, s aki már csak a tengereken ringó hajóján érzi jól magát. – Teherhajóján olajat, élelmiszereket szállít Alexandriába, megígérte a tegnap, ha nekünk tényleg olyannyira sürgős a dolgunk, szívesen elvisz, igaz, figyelmeztetett, hajója nem óceánjáró, nem is luxusjacht, kényelemre ne számítsunk, egy kabin akad, két ágy van benne, de azt esszük és isszuk majd, amit ők…Ha ez így megfelel, reggel jelenjünk meg a kikötőben, mert nyolc után szeretné felszedni a horgonyt.
   Látom, pontosak – ért oda hozzánk, felém nyújtva hatalmas lapátkezét. – Ön az argentin úr, akinek olyan sürgős az útja, hogy az én Jessicámmal akar Alexandriába utazni? – nézett rám figyelmesen és acélszürke szeme megrebbent. – Jessica az én hajóm neve – magyarázta és intett a háta mögött megjelenő matrózoknak, akik felragadták bőröndjeinket és elindultunk a hajó felé.
   A szél erősödött s a roncsolt felhők mögül egy végeérhetetlen pillanatra kibukkant a sugárzó napkorong, különös, mesebeli fénybe borítva a tengert, amelynek színe Rita kékesszürke szemére emlékeztetett, de aztán újra sötétedő felhők takarták el a napot és elmúlt a varázs. Elfoglaltuk kabinunkat, kirakódtunk, Pessoa egy flaska bort vett elő, két poharat, az egyiket a kezembe adta fogával húzta ki a dugót, töltött. – Fortuna legyen velünk – mondotta még, s tétován rám meredt. Ittunk, fanyar portói bor volt, hamar a fejembe szállt, ezért javasoltam menjünk ki a levegőre. Pessoa bólintott, bedugta a boros flaskát, újra kabátba bújva mentünk fel a fedélzetre, már távolodott a fehér város, gyerekházacskáknak tűntek házai, palotái, s a felhők mögül újra előbukkanó nap fényében villóztak a templomtornyok, sugárzott az egész város, mintha lángra akart volna lobbanni, de én egyre a félhomályos szállodai szobát láttam magam előtt. Rita valószínű már felébredhetett, gondoltam, meg is örvendeztethette már az éjjeliszekrényen hagyott néhány száz dollár, s a rövid kísérőlevél, amelyben megígértem, hogy néhány hét múlva, amikor visszatérek Egyiptomból, haladéktalanul újra fölkeresem, hogy megbeszéljük közös jövőnket…Elképzeltem az elképedt arcát, de nem tudtam eldönteni mihez kezd most, hiszen darab időre megoldódtak anyagi gondjai, kedvére pihenhet, ábrándozhat, nincs rákényszerítve, hogy kimenjen az utcára, s olyanok meghívását fogadja el, akiktől undorodik. Nem, egy pillanatig sem éreztem, hogy örökre megválthatom, hogy megváltoztathatom az életét, soha nem volt bennem különösebb hit, senkinek nem akartam megváltoztatni az életét, noha nem voltam protestáns, hittem a predesztinációban, de most úgy éreztem, hogy megtaláltam az igazit, aki feltételek nélkül szeretni fog és felelős vagyok a sorsáért, hiszen közös életünkről van szó, a jövőnkről. Úgy képzetem, hogy kiköltözünk a család vidéki birtokára s már-már láttam a virágoskertet, amit Rita varázsol majd a hacienda köré…
   Nem töprenghettem túlságosan sokáig, mert megjelent mellettünk a kapitány és a távolodó, egyre kisebbedő városra mutatott. – Nem hiszik el uraim, de akkor vagyok igazán boldog, amikor végre elhagyhatom a szárazföldet, évtizedek óta már csak a tengeren érzem igazán otthon magam. Néhány éve szegény feleségem is meghalt, emlékére neveztem újra a hajót, Jessicának, addig Albatrosz volt a neve…Nem, már semmi nem köt Lisszabonhoz, néha mégis visszatérek, áruért és olyankor kimegyek a sírjához, a temetőbe, ülök a padon, s ő ott ül mellettem, láthatatlanul., de én mégis érzem a jelenlétét. Ne nézzenek bolondnak, mert nem vagyok az. Tényleg ott ül mellettem, mások számára láthatatlanul és hallgat, úgy olyan figyelmesen, mint amikor még élt, s én elmondom neki problémáimat, tanácsot kérek tőle, ha valami, számomra nehezen átlátható ügyben kell döntenem. És ő halkan, kedvesen tanácsolja, hogy mit tegyek és általában, mint életében is, jól látja át a helyzetet, tanácsai rendszeresen beválnak, úgy hogy megy az üzlet. Önök uraim, tanult emberek, költők, mondják meg mi ez, létezik a szellemvilág, és az én Jessicám tényleg figyel engem onnan túlról, vagy csak képzelődöm, rongy idegeim játékáról lenne szó, csak áltatom magam, mert nem tudom, halála után évekkel sem tudom megbocsátani neki, hogy örökre elhagyott, hogy előttem ment el oda, ahonnan nincsen visszatérés…Nem tudom elviselni évről évre egyre égetőbb hiányát, időnként holdvilágos éjszakákon a hajón is fölkeres, ott lebeg az ezüstösen fluoreszkáló tenger fölött és mosolyog. Ne fél szívem, suttogja, én örökké melletted maradok, vigyázok rád…  
   Ő csak a saját véleményét mondhatja – hümmögött Pessoa, a sápadt, deres halántékú, őszülő szakállú kapitányt figyelve, amint reszkető kézzel húzza elő zubbonya zsebéből pipáját és tömni kezdi. – Ő igenis hisz abban, hogy az élet nem ér véget a test elmúlásával, amit közönségesen halálnak nevezünk. A klinikai halál beállta után, a lélek elhagyja a testet, elromlott porhüvelyét és fénnyé válva tűnik el, egy másik, számunkra láthatatlan dimenzióban, hogy időnként életünkben, világukban újra feltűnve, kék fényként kísértsen hálószobákban, temetőkben, vagy a földeken. Igen vannak gonosz, rossz szellemek, vannak játékos kedvűek is, valószínű van más is…Aki szeret valakit, a másvilágon sem felejti el, onnan is szemmel tartja, s időnként, bármennyire is különös, megjelenik előtte, hogy jelenlétével érzékeltesse nem hagyta el. Jelen van az életében, számíthat rá és várja, ott túl, ha majd egykori társa, szerelme földi vonulása is befejeződik. Hogy ez az ott túl pontosan mit is jelent – tárta szét a kezét megadóan Pessoa –, arról, bevallja nagyon keveset tudunk, inkább sejtelmeink vannak, álmaink, vízióink, képzelgünk, hiszen onnan még nem tért vissza senki, s a jelenéseikben a megidézettek szellemei nem szívesen beszélnek arról, hogy mi van ott túl, a másvilágon vagy a másik világon…
   Elhallgatott, komoran meredt maga elé.
   A kapitány kezében remegett a pipa, kékes füstfelhő bódorgott a feje körül, talán, hogy ne lássuk szenvedő arcát. – Ezek szerint a doktor úr is hisz a szellemekben? Nem tart bolondnak?!
   Semmiféleképpen – tette megnyugtatóan az öregember vállára a kezét Pessoa és sóhajtott. – És őrüljön, hogy a kedves felesége ott túl sem feledkezett el magáról. Hogy rendszeresen látogatja, hogy hasznos tanácsokkal látja el, akár az életében. – Később, a kabinban, a maradék bort kortyolva beszélt először nekem misztikus látomásairól, Sebestyén király mítoszáról és a számomra meglepőnek s kissé idegennek tűnő nemzeti költő szerepéről, amelyet tehetsége jogán fel kell vállalnia, nem térhet ki előle.”
   “Igen – sóhajt Álvaro és fürkészve pillant rám, mintha kérdezni akarna valamit. – Erről mi is sokat mesélhetnénk Ricardoval, tőlünk ugyanis teljesen idegen volt Fernando miszticizmusa és bizonyos periódusaiban elvakult nacionalizmusa. S egyáltalán a szerep, a nemzeti vátesz szerepe, amelyben oly gyakorta és olyan szívesen tetszelgett, felejthetetlen és mit tagadjuk egzaltált mesterünk, aki színésznek sem lett volna utolsó, szerepjátszásairól hosszan tudnánk mesélni, s ennek az örökös álarcosdinak köszönhető, hogy egyáltalán vagyunk.”
   “Amikor a nagy portugál tengerészeknek szentelt ciklusát fordítottam – kortyol vörösboros poharából Search és komoran bámul ránk –, többször is felhívta a figyelmem e jeles tengerjárók nemzeti és egyben egyetemes jelentőségére, gúnyosan célozva arra, hogy Tengerész Henrik, Vasco de Gama, Magellán hódították meg az ismeretlen tengereket, járták körbe a földgolyót, ezer és ezer veszéllyel dacolva, megelőzve a hiú és rátarti angolokat, akiknek sehogyan sem tudta megbocsátani, hogy l89o-es ultimátumukkal, puszta gőgből és irigységből meggátolták az egységes afrikai portugál gyarmatbirodalom kialakítását, hiszen az Angola és a Mozambik közötti sáv elfoglalása miatt, azzal fenyegetőztek hogy megtámadják Lisszabont. A mi tengerészeink teremtették meg a luzitán világbirodalom alapjait, s közéjük tartozik, fejtegette nekem (nem is reagálva arra, amit a nagy angol tengerészekről Drake-ről és Cook kapitányról mondottam, hiszen ők is tettek valamit az ismeretlen tengerek meghódításáért!) Sebestyén király is, aki ugyan nem tartozott a tenger hős hódítói közé, de mítosz alakult ki körülötte, miután nyomtalanul, máig megmagyarázhatatlan módon eltűnt az Alcacer Quibir-i csatában és drága hazánkat, emelte fel a kezét és arca átszellemült, hatvan évre szállották meg a spanyolok, de mindenki várta és azóta is várja, hogy a titokzatos és rejtőzködő szent király egyszer mégiscsak visszatér, kijön a tengerből, mint egy isten vagy szellemalakját odahagyva, újra emberi alakot ölt és vezérletével újjászületik a luzitán világbirodalom.”
   “Az ötödik birodalomról írt versének – mondom fáradtan és a figyelmesen felém hajoló Lovecraft elé tolom a citromlevet, hiszen látom mennyire elcsigázott –,  több változata is van. Ezt alapversnek szánta. Így ír:

                            Göröghon, Róma, Keresztség,
                            Európa – egymás után
                            oda tér mind, hova megtért
                            annyi kor. Ki mondja meg, mért
                            halt meg Dom Sebastiao.”(74)

   “A Sebestyén királyról szóló, egyébként egyik legszebb versében – sóhajt Cross –, amelyet én fordítattam angolra és T. S. Eliot tetszését is megnyerte, közölte is a Criterionban, a korszak egyik legnívósabb folyóiratában, így fogalmaz:

                             Tébolyomat s következményeit,
                             hatását bár mások magukra vennék.
                             Téboly nélkül az ember mire válhat.
                             Mi más, mint egészséges állat,
                             elnapolt hulla, aki nemz még?”
   
   “Erről is mesélt – sóhajt Borges és kortyol kávéjából, de nekem a fejembe szállt a bor, alig tudtam követni, amúgy is csapongó előadását. Beszélt az új államról is, gúnyosan és szarkasztikusan emlegette a diktátort.”
   “Ez sem volt mindig így – nevet Álvaro. –  Amikor az l926-os államcsíny után Carmona tábornok kiépíti a katonai diktatúrát, a mi naiv és lelkes mesterünk lelkesen köszönti a totalitárius hatalmat, de Salazar hatalomra kerülése után kiépülő új állam nem tetszik neki, többször szarkasztikusan bírálja a diktátort és politikáját.”
   “Ugyanakkor egyre elkeseredettebbé válik – sóhajt az eddig türelmesen hallgató Bernardo Soares. – Nem is tudja már elképzelni a portugál jövendőt s ez mélyen megviseli, hiszen már nem ámíthatja önmagát azzal, hogy beláthat időn belül eljön az óhajtott király, ahogy Sebestyént emlegeti.”
   “Akkor sem Salazart, sem az új államát nem emlegette folyatja tűnődő mosollyal Borges –, az anarchizmusáról beszélt s ez a töredezett monológja mélyen megmaradt bennem. Azt fejtegette, hogy jelenlegi léte magában foglalja az élete előtti korokat, a Föld keletkezése előtti időket, s a világ megszületése előtti, fekete lyukakkal teli űrt. Monológja mély hatást tett rám, s amikor mondat közepén, váratlanul mellére horgadt a feje és elbóbiskolt, emlékezetből le is jegyeztem mindazt, ami oly nagy hatással volt rám, s amely felismerések nélkül, soha nem valósíthattam volna meg önmagam. – Táskájából előkeresi jegyzetfüzetét, lapozgat, majd ránk pillantva kezdi olvasni: Része az életemnek  legtávolabbi csillagok minden egyez atomja. Létezem, mert élt egyszer egy bizonyos Alfonso Henriques. Vagyok, mert Nun’ Alvares harcolt. Más lennék, talán nem is lennék, ha Vasco de Gama nem lel rá az Indiákra, ha Pombal márki nem lett volna kormányzó. Shakespeare is én vagyok, érettem harcolt Cromwell, megteremtve Angliát. Én vagyok a Rómát legyőző VII. Henrik, helyettem gondolkodott Arisztotelész s értem énekelt Homérosz. A szó misztikus, legmélyebb értelmében értem szenvedett kereszthalált Jézus, mint ahogy ama több ezer éves indián mítosz is része életemnek, amelyről semmit nem tudok. Konfúciusz is mostani létezésem készítette elő, megfogalmazva morális tanításait. Létezett valamikor a kezdetekkor egy ember és feltalálta a tüzet, éltek mások, akik feltalálták a kereket és az íjat, ezért is lehetek az, aki vagyok… Ismeritek ezt a szöveget – engedte le fáradtan jegyzetfüzetét s érdeklődve ránk pillantott. – Le is írta, vagy csak akkor, nekem rögtönzött, a portói bor áldásos hatása alatt?”
   Tétován nézünk egymásra, Cross is előveszi jegyzetfüzetét, az elmúlt években elkészítette a Mester bibliográfiáját, hamar megtalálja az Anarchizmus című szöveget és elismerően  pillant Borgesre. – “Nagyjából pontosan jegyezted le. Ebben van ama híres felismerése is, hogy minél inkább megismerem magam, annál elveszettebb leszek. Az egyik legjellemzőbb Pessoa szöveg.”(76)
   “Este az egyik matrózt küldte értünk a kapitány – folytatja Borges –, ha már az ebédnél nem voltunk jelen, legalább vacsorázzunk. Az ebédlőben nem volt senki,  szakács, nagy darab ír fickó, szolgálta fel a gulyáslevest, Kérdésünkre, hogy merre van a kapitány flegmatikusan válaszoltam hol lenne, hát a fedélzeten. Később felmentünk, néztük a csillagokkal teleszórt májusi égboltot, de a kapitányt nem találtuk sehol. Egy idő után feltámadt a szél, megborzongva tértünk meg kajütünkbe. A gyertyafényben elmosódtak a bútorok körvonalai. Pessoa fejfájásra panaszkodva nyugodni tért, mit tehettem volna, én is lefeküdtem, s a tenger hullámainak ritmikus mozgása hamar álomba ringatott. Hajnalban keltem, kabátomba bújva mentem fel a fedélzetre, már vöröslött a láthatár s hamarosan kiemelkedett a tengerből a nap. Leültem s hátam az árbocnak vetve írni kezdtem Az aljasság világtörténete újabb darabját Arthur Ortonról (77), aki  Londonban született, korán megismerte a szegénynegyedek sivár nyomorúságát, s mivel apja mészáros volt, a leölt állatok utolsó fájdalmas bőgését…Elképzeltem amint a viskók közül kiosonva, futva ér el egy másik utcába és hátát a vörös téglafalnak vetve várja a napfelkeltét, a pillanatot, amikor a nap sugarai lángra lobbantják a vörös falakat, és ez a vörös szín  vadítóbb, mint az apja által leölt bárányok és szarvasmarhák vére...Volt valami valószerűtlen abban is, hogy a hullámokat figyelve írhattam le Orton elvágyódását magyarázva, hogy igen korán meghallotta a tenger hívását. Végeredményben semmi szokatlan nincs ebben, magyaráztam a mellém érő Pessoának, aki hunyorgott az éles napsütésben és megkérdezte, talán udvariasságból, talán azért, hogy valamiképpen fenntarthassuk a társalgás látszatát, mit írok? Angolul beszéltünk, én nem tudtam jól portugálul, ő törte a spanyolt, az angol viszont mindkettőnk második anyanyelve volt. Miközben szerencsétlen hősöm gyermekkorának színtereit jelenítettem meg, a nyomornegyedet és a mészárszéket, újra megismételtem, a hullámzó óceánt figyelve, hogy  igen korán meghallotta a tenger hívását.  Run away to sea, a tengerre szökni. Ez a szülői tekintély hagyományos angol megtörése – magyaráztam, de ezt ajánlja a lo7-ik zsoltár is: Akik hajókon tengerre szállnak, és a nagy vizeken kalmárkodnak, Azok látták az Úrnak dolgait, és az ő csodáit a mélységben.
   Pessoa szomorú arca földerült. – Nem is zavarok – suttogta s leülve mellém, elővéve noteszét jegyezgetni kezdett.
   Így talált ránk a kapitány és mogorván hívott reggelizni. Miközben a szakács kitöltötte a teát és elénk tette a rumosüveget, a kétszersültet és a vörösen elomló sonkát, mégsem tudta visszafojtani kíváncsiságát, amely akkor támadhatott fel benne, amikor meglátott bennünket a fedélzeten. Nem lehettünk mindennapi látvány, amint, hátunkat az árbocnak vetve körmöltünk a térdünkre fektetett irkáinkba, mintha versenyeztünk volna és megkérdezte, kitöltve a zömök pohárkákba a vörösen megcsillanó rumot, hogy mit írtunk az előbb, olyan önfeledten.
   Koccintottunk, ittunk, Pessoára nézem, öreg barátom krákogni kezdett az első kortytól, arca kipirult. – Nézze kapitány úr, mi mindketten írók vagyunk, tesszük a dolgunkat, viszont készülő írásainkról, babonásak lévén nem szeretünk beszélni. Mindennek eljön az ideje, mint a kalucsninak.
   A tengeren? – húzódott vigyorra a kapitány szája. – Hát itt aligha lehet szükség sárcipőre.
   Ami engem illet – húztam magam elé a teásbögrét, egy korty rummal bolondítva meg –, történetet írok egy csalóról, aki egy tengerbe fulladt angol úriembernek adja ki magát, s noha nem is hasonlít a karcsú ifjúra, elhízott, tohonya, félnótás, a fiát mindenáron visszavágyó anya minden aggály nélkül elhiszi hogy ő az, hogy imádott fiát, a tőle távol töltött tizennégy esztendő változtatta szinte felismerhetetlenül meg.
   A kapitány hümmögött. – Talán, ha minden áron hasonlítani akart volna – jegyezte meg éles elméjűen – a szerető anya azonnal gyanakodni kezdett volna...
   Bólintottam. – Igen, erről van szó. Az anya nem nyugodott bele fia halálába s ezért kapóra jött neki a csaló, akiről elhitte, hogy imádott fia. Csakhogy a történet ennél jóval bonyolultabb, akárcsak az élet, de erről most még, amikor csak elkezdtem a történetet, nem beszélek szívesen, mert ha elmesélem, nem írom meg.
   Nevetve kezdtünk enni.
   Később, a fedélzeten kidolgoztam a történet vázlatát. Pessoa nem jött vissza valószínű tovább rumozott a kapitánnyal Mivel bőrkötéses jegyzetfüzetét itt felejtette, nem tudtam legyűrni kíváncsiságomat, akár az előbb az öreg kapitány s magam elé húzva a vaskos kötetet, lapozgatni kezdtem benne, verseket olvashattam, portugálul, amelyeket nem értettem jól, s ez idegesített, aztán váratlanul angol nyelvű feljegyzésekre bukkantam, Egy fragmentum különösen megnyerte tetszésemet, le is jegyeztem. Talán ti, Fernando műveinek jó ismerői, bizonyára ráismertek a tanulmányra, felolvasom. – Maga elé húzta jegyzetfüzetét, lapozgatni kezdett, hamar megtalálta a keresett passzust és tagoltan kezdte olvasni: Vannak, akik az internacionalizmussal ássák alá a nemzeti érzést, és vannak akik regionalizmussal. Vannak, akik az individualista racionalizmussal az individualista irracionalizmust vagy anarchizmust állítják szembe, mások az anti-individualista racionalizmust vagy (ateista) korporativizmust…Mivel a harmóniára való képesség visszavonhatatlanul elveszett, az európai ember nem tudja miképpen viszonyuljon az őrültek e két csapatához, amelyek dühödten, de ármányosan állnak szemben egymással, és titokban a civilizáció tönkretételére szövetkeztek.”
   “Ennyi? Csak ennyit jegyeztél fel – érdeklődött komoran Cross. – Ennek alapján nem tudom egy nagyobb tanulmány részletéről, vagy egy naplójegyzetről, esetleg egy cikk vázlatáról van-e szó? Fernando kéziratos hagyatéka több ezer oldalból, füzetekből, cetlikből áll, itt van velünk, elhoztam magammal, de még csak most kezdtem neki a feldolgozásnak és a rendszerezésnek.”
   “Te sem ismered – meredtem Álvarora. – Végül is te voltál szinte az utolsó napokig mellette.”
   “Valami tanulmány részlete lehet. Fernandot élete utolsó évtizedében az európai civilizáció válsága foglalkoztatta, s amint ebből az izgalmas töredékből is kiderül, igen lesújtó volt a véleménye a korról, amelyben élt, s amelyet Spengler, akit sokat olvasott, a nyugat alkonyának nevezett, megjósolva, a két ezer esztendős európai kultúra pusztulását. A gondolat ebben a formában Fernandotól ugyan idegen volt, de sok részletével egyetértett s a maga módján kereste a kiutat, egy időben a misztika bűvölte el…”
    “Sajnos többször nem olvashattam bele a bőrkötéses, könyvszerű füzetbe – sóhajt Borges –, mert Fernando gondosan elrejtette, mintha sejtette volna, hogy beleolvastam. Egyszer sem tette szóvá, viszont a füzet eltűnt, az elkövetkező napokban, miközben én a történetet írtam, nem is folytatta feljegyzéseit, a kapitánnyal beszélgetett, akinek rum- illetve borkészlete kifogyhatatlannak tűnt, s csak akkor jöttek fel a fedélzetre amikor beértünk a gibraltári szorosba, nézték az erődöt, az ágyúkat, a szélben büszkén csattogó angol lobogókat, aztán visszamentek a kapitány kajütjébe és ittak tovább. A negyedik estén, amikor a történetet már kidolgoztam, csak meg kellett volna írni, de ehhez sem kedvet sem erőt nem éreztem, én is csatlakoztam hozzájuk, ekkor tudtam meg, hogy néhány órára megállunk Tuniszban, ahol a kapitánynak félbemaradt, elintézetlen ügyei vannak, s néhány kereskedőtől, a tartozásokat is fel kell immár vasalnia, ami, ismerve a ravasz, arabok között élő örményeket, nem lesz könnyű. Viszont neki is vannak adui, ezért reménykedik, hogy végre pénzéhez juthat. Tárgyalásai ideje alatt, javasolta, mi esetleg megnézhetnénk Karthágó romjait. Költők vagyunk, vagy mi a csudák, hátha inspirál…”
   “Nekem rémlik valami – szólal meg váratlanul Tejve. – Egyik levelében említette Fernando, hogy könyvet készül írni azokról a háttérben maradó, titokzatos személyekről, kifejezése szerint a háromszázakról, akik a földet irányítják.(78) Levelében, amelyet valószínű nem teljesen józanon írt, bizarr és egymásak is ellentmondó megállapítások keveredtek. Nem volt világos – de ezt ti is megállapíthatjátok, Portugáliából kimentett kézirataim között vannak Fernando, becsesen megőrzött levelei is, hamarosan megkeresem – hogy kikről beszél, a szabadkőművesekről, a zsidókról? Mindenesetre hivatkozott a politikai gyilkosság áldozatául eső Walter Rathenau ex német külügyminiszterre, aki szerint Európát tulajdonképpen háromszázan irányítják, s valószínű ez a német úr is közéjük tarozik, akinek könyveit egy időben oly szívesen olvasta Fernando. Céljuk, legalábbis Fernando szerint, az hogy korlátozzák és megrontsák az görög kultúrát és a római rendet, valamint a keresztény erkölcsöt. Levelében le is írja, fejből idézem, az ilyesmit megjegyzi az ember: A ’ háromszázak’ tevékenysége tehát az európai civilizáció lerombolására irányul. S ez ellen – nem részletezi, hogy miért? – mint szervezett erő, csupán a katolikus egyház, a brit birodalom és a harmadik rend léphet fel.”
   “Ha Rathenau is a titokzatos háromszázak közé tartozott kik ölhették meg? – kérdezi, szemét kíváncsian a báróra függesztve Lídia. – Brit vagy jezsuita ügynökök? Esetleg a harmadik rend emberei. De ők kik és mik?”
   Csend lesz.
   Tejve Morára néz, majd mindketten rám és Álvarora, váratlanul mégis Borges szólal meg. – “Erről Tuniszban, a tűző napon, a homokban alig látszó egykori római úton, az ősi város romjai felé lovagolva maga Pessoa mesélt nekem, amikor Portugália és a világ jövőjéről faggattam, már magam sem tudom miért? Azonnal, átszellemülten kezdett beszélni, látszott érdekli a probléma, elméjében már meghányta-vetetette bizonyos felismeréseit, lehet le is jegyezte őket, mindenesetre nem tűntek rögtönzésnek…Igaz, hittem is, meg nem is gyújtó szavait, hiszen parodisztikusan, majdnem nevetségesen hangzott számomra ennek a szikrázó, metafizikus elmének és olyan sok húron játszó, igazi költőnek az elvakultan nacionalista fantazmagóriája. Az első rendnek ő, ha ugyan jól értettem a Templomosok Rendjét tekintette. Ti bizonyára mindezt jobban ismeritek nálam, kedves Ricardo – néz rám. – Javítsatok ki, ha rosszul mondom. Ez a rend alapozta meg Portugáliát, vezetésük alatt önállósult a kicsiny ország és szakadt el a szaracénoktól, amikor még a szaracénok birtokolták a szomszédos Hispánia jelentékeny részét. A második rend, Pessoa szerint a Krisztus Rend volt. Tudni kell, hogy IV. (Szép) Fülöp francia király a kiváltságos és nem utolsósorban hatalmas vagyonra szert tevő rendet eretnekség, istenkáromlás és erkölcstelenség címén, í3o5-ben vád alá helyezte és V. Kelemen pápa, a vienne-i zsinaton kiközösítette és feloszlatta a nagy hatalmú, tekintélyes rendet, a nagymestert,  és elérhető tagokat ki is végezték. De Portugáliában mindez másképpen alakult. A bölcs Dénes király (amikor nevét kiejtette Fernando arca átszellemült és keresztet vetett) a Krisztus Rendbe mentette át a jeles templomosokat. Ezzel ugyan alávetette magát a pápa akaratának, de ez az alávetettség nem volt az igazi, magyarázta nekem mesteretek és a fehér burnusz alatt, amellyel a kapitány ajándékozott meg bennünket, hogy lehetőleg ne kapjunk rögtön, az első órában napszúrást a tűző napon,  amelynek szókatlan forróságát a felhevülő, szinte égető homok csak erősítette, megvillant a szeme. Zavartan köhögtem, állandóan káprázatok cikáztak sajgó szemem előtt, miközben sistergő szavait hallattam, idegesen remegett meg alattam a ló és fölnyerített, mintha érzett volna valamit. Ez az alávetettség, ismételte meg dölyfösen, nyilvánvalóan csel volt, álca, csak látszólagos behódolás volt az új rendben munkálkodó Templomosok irányították a fölfedezéseket is, darab időre a világ vezető hatalmai közé emelve Portugáliát. Igen, ők rakták le a birodalom alapjait, ők teremtették meg Portugáliában a modern civilizációt. A harmadik rend, a Krisztus Rend  a templomosok szívósan tovább élő hagyományaiból és egy hivatalosan soha el nem ismert titokzatos szövetségből, a  Sebestyén rendből állott össze. Hogy mit is akartak, soha nem tudtam meg, mert távolban egy porfelhőt pillantottunk meg. Ez a porfelhő, pillanatokon belül, néhány felénk vágtató teve formájában alakot is öltött s, hogy nem délibábról van szó, a két yorki tengerész is tanúsíthatta, akiken szokatlan izgalom vett erőt. A derék fiúkat kísérőnek rendelte mellénk a kapitány, s amikor Pessoa méltatlankodott, szúrósan és mogorván nézve ránk, kijelentette, hogy a sivatag nem játszótér, a sivatag veszélyes és két amerikai coltot is átadott nekünk, vigyorogva. Soha nem lehet tudni – somolygott. És segített kiválasztani a lovakat. Minek? – okvetetlenkedett megint Fernando. Csak nem akar gyalog menni? A tengerészek megmerevedtek a nyeregben, kidülledt szemmel bámulták a közeledőket. – Elő a pisztolyokat, urak – szóltak ránk, s levéve vállukról, szakavatott mozdulatokkal biztosították ki puskáikat. – A sivatagban – magyarázta a magasabb –, soha nem lehet tudni, hogy ki, milyen szándékkal közeledik. Résen kell lenni…
   Kiderült angol turisták voltak, két nő, a burnuszból kíváncsian villantak ki a kék szemek, amelyek itt, a sivatagban, a kék égnél is valószerűtlenebbnek tűntek. Katonatisztek kisérték őket, az ő kezükben is puska volt, de amikor látták, hogy szintén kíváncsi látogatókkal van dolguk, turistákkal, ahogyan az idősebb tiszt gúnyosan megjegyezte, leeresztették  fegyvereiket. Maradt egy ciszterna, kövek, vízvezetékek romjai – magyarázta a fiatalabb –, már nincsenek messze…Elváltunk, a porfelhő távolodott, a lovak megnyugodva ügettek tovább, a por, ami ellen sehogyan sem lehetett védekezni, sértette a szemet, felsebezte a kötőhártyát Állandóan könnyeztünk, ráadásul a fejem is megfájdult, a délibábok sokasodtak, aztán váratlanul megláttuk a vízvezeték maradványait Hetvenöt kilométer hosszú volt – magyarázta Fernando – Mekkora? – bámultak ránk a kerekre tágult szemmel, hitetlenkedve a tengerészek. Karthágó fénykorában az akkori világ legnagyobb városa volt, hétszázezren is lakták, de harcba szállott Rómával, a háborúk váltakozó sikerrel folytak, és mégis ez okozta vesztét, ez lett a végzete, Scipio hódította meg, fel is gyújtatta. A város tizenhét napi égett. Falromok előtt álltunk, kavargott a homok, vihar készült. Talán ideje lenne visszafordulni, aggodalmaskodott a fiatalabb tengerész. Hát ennyi? – Csak ennyi maradt Karthágóból? – néztem szét miközben Pessoa arról beszélt, hogy Scipio, a várost meghódítva, sikerei csúcsán jövendölte meg a birodalom végét. Görög krónikaírója lejegyezte szavait. Látomásában feltárult a jövő, miközben már égett alatta a több ponton fölgyújtott város és füstszagot hozott a szél. Byrsa várának felső teraszán állott a császár, körülötte már lángra kaptak a házak, menekültek a túlélők, menekítették bőgő tevéiket, kétségbeesetten nyerítő lovaikat, s ő. a győzedelmes hadvezér, a jövőt látta,  a jövő vad szelét, amely a ma még győzhetetlen római birodalmat is úgy fújja el, mint ő tenyeréről a porszemet. De miért ? – okvetetlenkedett az öregebb tengerész. Miért gyújtatta fel, ha már úgyis meghódította. Hogy az esetleges ellenállást már a csirájában fojthassa el, az emlékeket is el akarta törölni, néhány hét múlva csak füstölgő romok emlékeztettek arra, hogy itt valaha virágzó város állott. Erősödött a szél, az előbb még kék ég elfeketedett, s mi visszafordultunk a kikötő felé, megsarkantyúztuk a lovainkat s a szél kavarta homokban, szemünkbe húzva burnuszunkat, vágtatni kezdtünk s akkor pillantottuk meg, váratlanul, a ciszterna ásító hatalmas üregét, beláthatatlan volt, alján kavargott a por. Már nem volt sok időnk, a tengerészek idegesen nógattak, vágtáztunk tovább, hogy még a homokvihar kitörése előtt, szerencsésen beérhessünk a városba. Akkor már annyira égett és könnyezett a szemem, hogy csak foltokat láttam, mintha megvakultam volna, mint ahogy hamarosan meg is fogok vakulni. A tengerészek – miután leadtuk a bérelt lovakat – javasolták, hogy menjünk el a gőzfürdőbe, a kapitány még amúgy sem érkezhetett vissza üzleti tárgyalásairól, ravaszok a zsidó kereskedők, a örmények még ravaszabbak, a víz és a gőz, higgyük el, mindenképpen jót fog tenni, felüdít kissé…A hatalmas gőzölgő medencében ültünk, Szemüveg  nélkül az én arcom is ugyanolyan védtelenné és kiszolgáltatottá válhatott,  mint a Fernandoé. A szemem sajgott és égett, egyfolytában könnyeztem s mégis, egye a romok, a ciszterna, a vízvezeték kanyargó csövei vibráltak a szemem előtt, s mint egy filmen, láttam Scipiot, alvezéreitől körülvéve, hogy krónikaírójának magyaráz és kardján megcsillan a napsugár. Már Alexandriában utánanéztem, a jelenlévő Polübiosz, Scipio tanítómestere és barátja a következőket írja történeti művének ránk maradt részében. Maga elé húzza jegyzetfüzetét, tagoltan olvassa: “Scipio hosszan állt ott, töprengve városok, népek, dinasztiák elkerülhetetlen végzetén, amely mindegyiket utoléri, akárcsak az egyes embereket. Arra gondolt, hogy ez történt a hatalmas Ílionnal, az asszír, a méd és a perzsa birodalommal, és nemrég az oly virágzó Makedóniával is. Majd akár szándékosan, akár véletlenül a következő sort kezdte szavalni: Eljön a nap, amikor a megszentelt Ílion elvész / és Priamosz meg népe a jógerélyes Priamosznak.” (79) És amikor Polübiosz  nyíltan megkérdezte tőle, mit ért ezen, nem titkolózott, hanem nyíltan a hazáját, Rómát nevezte meg, mivel az emberi sors forgandóságát látva, féltette azt.(79)
   Csak este futottunk ki Tunisz kikötőjéből, előzőleg, a gőzfürdőben, a tapasztalt tengerészek tanácsára meg is masszíroztak a vidám leányok, utána, kissé felüdülve sétáltunk a kikötőben, egy kocsmában sört is ittunk s akkor újra megkérdeztem Fernandotól, mi is az a bizonyos, általa szokatlan áhítattal emlegetet Szent Sebestyén szövetség. Elkomorult, hosszan meredt a poharába, figyelte kiürülő söröskorsója oldalán a hab maradékait, amelyek furcsa alakokat formáztak. Ezt maga nem értheti meg, Luis, mondta fáradtan és rendelt egy újabb korsó sört.”
   “Igen, kétségtelenül ez volt az egyik visszatérő mániája – mondja Álvaro és elnézően mosolyog, –  Sebestyén király visszatérésének az utolsó években már-már rögeszmévé fajuló misztikus elmélete, ami bizarrul vegyült az összes portugál zsidó visszatérésének jelképes fantazmagóriájával.”
   “A Szent Sebestyén rend tagjai, szerinte – mosolyog Bernardo Soares – a  görög-római pogányságot igyekeznek újrateremteni, megsemmisítve, illetve új irányba terelve az általa sokat hangoztatott zsidó hódítás anyagelvű irányzatát, egyúttal a katolicizmus megújításán is munkálkodnak, ahogy homályosan fejtegette, többször is, Tejo parti sétáink során, a kereszténységet, de az általában vett vallást is szinkretikus módon újraalakítva. Néztük amint a folyó tükrén megcsillantak a lemenő nap sugarai, homályos alakzatokat, figurákat formázva s én a titokzatos Szent Sebestyén rend tagjaira gondoltam, magam sem tudom miért hosszú süveget viselő mágusoknak képzeltem őket, akik pergamenjeik fölé hajolva igyekeznek szavakba önteni mindazt, Luzitánia jövőjéről, amely addig csak az asszociációk sötét, beláthatatlan mezőin gomolyognak, formába öntik a megfoghatatlant, mértéket és irányt szabnak az eltévelyedetteknek, ahogyan Fernando is áhítatosan hangsúlyozta. Ilyenkor sápadt arca átszellemült, nem is nézett rám, a folyó tükrét figyelte, mintha a sustorgó habokból akarta volna kihallani a rejtelmes üzenetet. Aztán, amikor besötétedett betértünk Bajxa valamelyik kisvendéglőjébe, s miközben Fernando készülő művemről, a befejezetlen s talán soha be nem fejezhető kétségek könyvéről faggatott, én egyre a Szent Sebestyén rend mágusairól képzelegtem.”
   “Hogy ez a Szent Sebestyén rend létezett-e egyáltalán – töpreng Tejve, megtömve pipáját –, én eldönteni nem tudom, de hogy Fernandot foglalkoztatta, tény. Számtalan írása bizonyíték rá. Akkoriban egyre többet foglalkozott fekete mágiával is, izgatta az alkímia, az okkult tudományok bűvölték el. Számtalan levelében vallott erről, miközben cikkeket, esszévázlatokat küldözgetett nekem, amelyekben tébolyodott korunk ellentmondásait analizálta, mély erudícióval. Mintha nem is az az ember vetette volna papírra mindezt, aki a bölcsek köve előállításának gondolatával kacérkodott, és a rózsakeresztesekről írt verseket…”
   “Ezekről majd holnap beszélünk – állok fel és a kimerült Lovecraftra nézek. Henrik, aki eddig a vállán bóbiskolt, most felébred, megrázza magát és az asztalon végig lépegetve, engedelmesen  libben kalitkájába. Már a fekete lepelre sincs szüksége, azonnal elalszik, Most veszem észre, hogy a lányok már nincsenek az asztal körül, belefáradhattak ebbe az egészbe amit egyre kevéssé értenek és felmentek lefeküdni. – Hajnalodik – búcsúzok. – Ideje lepihenni. Jó éjszakát.” – És karomat nyújtva Lídiának, a nyikorgó lépcsőkön megindulunk elhagyott szobánk felé, de előzőleg az asztal közepéről magam elé húzva, gondosan zsebembe süllyesztem a rejtélyes fekete tükört, hogy szobánkba érve visszahelyezzem régi helyére, a déli oldalon álló asztalkára, az őrként magasodó karos gyertyatartók közé.

 24. Baljós előjelek

   Késő délelőtt ébredek, Lídia, hasra fekve alszik mellettem, a függönyt lebegteti a szél, a fekete tükör ismét zöldes fényben villódzik, de amire odaérek, ismét színt váltva, feketén ragyog. Ki tudja, gondolom, a mérhetetlen vének, talán mégsem felejtettek el, itt ólálkodhatnak a ház körül, hogy birtokukba ejthessenek, ezek szerint mégis érdekeljük őket. Egy pillanatra az idegen hologramja villan fel, megnyugtató szavait is  hallom, a tér mérhetetlen távolságán át, ne aggódjatok, a tükör megvédelmez, biztonságban vagytok, az erőtér ettől a pillanattól fogva létezik és megakadályoz mindenféle behatolást…  
   Óvatosan lopózók ki, a házban csend van, a fürdőben elkínzott, karikás szemű arc néz vissza rám, én ezt az embert meg nem beretválom, gondolom, gúnyosan öltve nyelvet magamra. Zuhanyozok, a hideg víz kissé magamhoz térít. Lemegyek. A hallban Lovecraft üldögél, vállán Henrikkel, aki lelkesen üdvözöl, s nem tudni miért herr doktornak nevez. Az amerikai  két oldalán Noah és Mirandolina, fekete kávés csészéjükkel a kezükben, kerekre tágult szemmel bámulják a beesett arcú, sápadt, máskor komor öregembert, aki most felszabadultan, látható élvezettel valami homályos, végeérhetetlen boszorkánytörténetet ad elő, amikor megjelenek, zavartan, a mondat közepén hallgat el, hosszan köhécsel, s Noah, akibe, lám, bele van programozva minden, életem rendje, szokásaim sorozata is, még nem felejtette el, hogy mivel kezdem a napot, rám mosolyogva, azonnal készségesen ugrik fel.
   “Hozom a kávédat, Ricardo.” – suttogja és kisiet a konyhába.
   “Épp meséltem a lányoknak a amerikai boszorkányperekről!” –magyarázkodik zavartan az amerikai és ismét hosszasan köhög.
   “S a báró?” –  fordulok a sápadt Mirandolina felé, őt is megviselhették a tegnapi események, mint mindannyiunkat, elveszetten pislog.  
   “A toronyszobában van – hunyja le egy pillanatra szemét és arca most olybá tűnik, mint egy halotti maszk. – Ír. Azt mondja, a tegnap esti találkozás az idegen lénnyel vagy hologramjával, ami az esemény szempontjából teljesen mindegy, alapjaiban változtatta meg gondolkodását, ezért félretette készülő, a megzavarodott világállapotról készülő művét és ahogy magyarázta, valami másba kezdett, valami tanúskodást szeretne írni erről az egészről, hiszen ilyen élmények korunkban, tudta szerint senkinek sem adattak meg, tényleg fel kellene vennünk a kapcsolatot Junggal, az is lehet, ide kellene hívnunk őt, nem lenne érdektelen, ha a század egyik sugárzó elméje tanulmányozhatná a mérhetetlen véneket, s az egész bonyolult kérdéskört…De ezen túlmenően, csak most értette meg Ezékiel próféta bizonyos, általa eddig zavarósnak, mondhatni habókosnak tűnő megjegyzéseit és János Jelenéseinek hátborzongató utalásait. Mindkét személyiség leírásai homályosak – mondotta még –, hiszen olyasmiket, olyan látványt, olyan szerkezeteket igyekeznek leírni, megörökíteni, amelyekre egyáltalán nincsen szavuk. És miért is lenne, ilyesmik az ő életükben nem léteztek, következésképp nem is kellett elnevezéseiken törni a fejüket…Nyelvem határai világom határai. –  idézte a század egyik nagy filozófusát és rám mosolyogva bíztatott, azonnal kezdjem meg a színház szervezését, hiszen a teátrum már önmagában is csoda és közelebb hozhatja a szigetlakókat hozzánk, megszűnhet a szigeten belüli viszonylagos elszigeteltségünk, kapcsolatokat alakíthatunk ki, megismerkedhetünk közelebbről is velük, részt vállalhatunk a szigetek életében…”
   “Bámulom a báró úr előrelátását – mondja, a lányra mosolyogva Lovecraft. – Mi az elmúlt napokban tényleg olyan események körforgásába kerültünk, amelyeket nagyon nehéz a hagyományos, az európai gondolkodást meghatározó racionalizmus szavaival leírni, de hallgatni se lehet róla. Ráadásul – hajtja le a fejét – képzeljék magukat az én helyembe, úgy éreztem magam, mintha saját fantasztikus elbeszéléseim megelevenedő világába kerültem volna bele. De mindez, maguk is beláthatják, hiszen velem együtt élték át az egészet, majdnem balszerencsés kezdet, folyóparti kirándulásunk után, szerencsésen végződött, találkozhattunk a világmindenség egy idegen világának követével. Átélhettük megjelenését…Igen, én is azt hiszem az egészről egy közös, nagy könyvben kellene beszámolnunk. Ezt, higgyék el helyettünk senki más nem teheti meg. Ezzel tartozunk a tudományos világnak, s ha patetikus lennék, úgy is fogalmazhatnék: az egész emberiségnek.”
   “Kérdéses persze – kortyolok a kávémból –, mi történne, ha tényleg megjelentenénk egy könyvet az élményeinkről. Botrány törne ki, sokan támadnának, nevetséges fantazmagóriának nevezve az egészet, és idetódulna a szenzációra éhes világsajtó. Meggondolandó, megengedhetjük-e  mindezt magunknak? Én úgy gondolom még nem. Ami természetesen nem jelenti azt, hogy ne kezdjük el a munkát.”
   “De mitől fél, kedves Ricardo?!” – bámul rám döbbenten az öregember.
   “A mérhetetlen vének reakcióitól! – mondom leverten és beszámolok arról, hogy ma, amikor felriadtam, zöldes fényben villogott a tükör – Ami jelzi, hogy valamiféle erőszakos behatolást hiúsított meg, tehát a vének korántsem mondtak le arról, hogy a birtokukba keríthessenek bennünket. S ki tudja, a sok idetóduló, kíváncsi újságírót és kalandvágyó turistát a tükör meg tudná-e védelmezni a láthatólag egyre éberebb vének hatásától? Mert arra nem gondoltunk, hogy mi lesz akkor, ha kidolgoznak egy olyan technológiát, ami képes semlegesíteni a tükör erőterét és védtelenné válva, kiszolgáltatottakká is válunk, szeszélyeik játékszereivé.”
   Hallgatunk.
   Sorra érkeznek a többiek is, a lányok a konyhába vonulnak elkészíteni a reggelit, ami tekintve, hogy dél van, s a francia misszió templomából, ha gyengén is, de hallatszik a harang szava, akár ebédnek is beillene. Lágy tojást eszem pirítóssal, Lídia baracklekváros kenyeret, s amikor megisszuk az erős, zöld teát, váratlanul szólal meg Álvaro, szavait a sápadtan maga elé meredő, arcát fekete kávés csészéje tükrében mélán elnézegető Borgesnek címezve.
   “Most egy óra szünet következik, aztán tovább hallgatjuk történetedet, kedves Luis, hiszen hajnalban, talán a legérdekesebb ponton kellett, kényszerűen megszakítanod.”
   Felállunk, s magam elé engedve Lídiát, kisétálunk az ajtón, a szokatlanul erős verőfényben hosszú pillanatokra káprázatok közé vész minden. A nap tombol. A lenge szellő fodrozza a tenger tükrét, meglibegteti Lídia kibontott vörös sörényét. Zizegnek a ház mögött, a rejtelmes szakadékot takaró mangófák lombjai. A tenger felé sétálunk, Lídia kibújik cipőjéből, lába bokáig merül a meleg homokba.     
   “A tükör ismét aktivizálódott – fordulok feléje. – Amikor délelőtt felébredtem smaragdzöldfényben izzott.”
   “Hajnalban, félálomban én is érzékeltem az erős méregzöld fényt. Itt vannak, állandóan a ház körülólálkodnak, körülöttünk köröznek, Ricardo, keresik a rést ahol behatolhatnak. Ezek szerint mégsem olyan feledékenyek…”
   “Vagy egyszerűen kihívást jelentünk számukra. Nem is annyira mi, akiknek képességeivel már tisztában lehetnek, hanem az erőtér, ami ellenáll gondolataik erejének, amin nem tudnak áthatolni. Mindez idegesítheti őket, ezért e kitűntető figyelem.”
   “S mi lesz ha tovább fejlesztették képességeiket, ha át tudnak törni a tükör erőterén?”
   “Bízzunk az idegenek tudásában – simogatom meg a haját, szinte szikrának a hajszálak. – Ők tudták kivel, mivel állottak szemben. S tudják ma is, ha történne valami, minden valószínűség szerint valamiképpen segítségünkre sietnének.”
   Amire visszamegyünk a házba, már mindannyian ott ülnek az asztal körül, közben Titi és Pomare is megérkezett, Pauline és Guedes a hűsítőket, az ásványvizet és a söröket töltögeti a poharakba, Search kidugaszol egy üveg fehér és egy üres vörös bort, ami mélységes elégtétellel tölti el az úgy tűnik végleg Lovecraft vállán megtelepedő Henriket. –  “Hajrá, Luzitánia!” – rikácsolja.  
   Borges felemelkedik, sápadt arca átszellemül.   
“Ami után visszatért a jókedvű, kissé pityókos kapitány, ezek szerint mégiscsak sikerült behajtania régi adósságait, meg tudta győzni a vonakodó kereskedőket, hogy fizessenek, még ivott velünk a matrózkocsmában, ahol tévedhetetlen biztonsággal talált ránk, egy korsó sört, s visszatérve a hajóra  jelt adott. A Jessica felszedve a horgonyt, kifutott a tuniszi kikötőből, Fernando nem ment a kapitány kabinjába, választékos szavakkal utasította el a meghívást, mellettem maradt a fedélzeten, hátát az árbocnak vetve ült le, akárcsak én, mintha utánzott volna, elővette belső zsebéből rejtélyes bőrkötéses füzetét és írni kezdett. Én már az elbeszélés végső változatának vége felé tartottam, éppen azt a mondatot csiszolgattam, amelyben a valószínűtlen csaló szellemi atyamesterét, a titokzatos négert eléri végzete, s amikor elindul, hogy “egy harmadik megvilágosodásért fohászkodjon London utcáin”, utoléri “az iszonyatos jármű, mely időtlen idők óta üldözte. Bogle látta, hogy jön – írtam le, kissé könnyelműen – felordított, de ez sem segített. A gebe undorító patái széttaposták a koponyáját.” (82) Már csak a történet lezárása volt hátra, ezt holnapra halasztva emelkedtem fel, nézegetve az alkony szobrait, a hullámok között. Delfinek követték a hajót, aztán lemaradtak, ismét feltűntek, valószerűtlen volt az egész. Pessoa is felemelkedett, nézte a tengert, s megjegyezte, ha jól számítja túl vagyunk már utunk felén, egy hét múlva megláthatjuk az alexandriai világítótorony fényeit.
Addig jó lenne – javasolta – ha elolvasgatnám Kavafisz verseit.
Nem tudok görögül – ismertem be. Az ógöröggel foglalkoztam ugyan, de az újgöröggel még  nem, mert mostanában az óizlandi költészet nyűgöz le, az óizlandi nyelvet tanulom.
Ő elkésztette az általa fontosnak tartott költemények fordításait – fogta át a vállam, szívélyesen Fernando. – Még nincsenek ugyan készen, inkább nyersfordításoknak tekinthetők – tette hozzá szerényen –, mint kész verseknek, Kavafiszhoz méltó költeményeknek, de így is fogalmat alkothatok vendéglátónk költészetének sajátosan egyedülálló világáról. Arról az imaginárius térről, amely versei egyik jellegzetes sorozatában jelenik meg, s melynek középpontjában Bizánc áll, és a görög szórványok. Van valami időtlenség ezekben a versekben, itt mindig ugyanaz történik a szertartások eszelős kavargásában, a ceremóniák bábtáncában,  mintha panoptikumban forog el a földközi tengeri görög történet. Versei egy másik sorozata szerelmes verseknek is mondható talán, de itt egy olyan szenvedélyről van szó, amit titkolnia kellett –  noha verseiben példátlan, már-már kihívó őszinteséggel vall szerelmi életéről és ami igen korán eldöntötte Kavafisz sorsát. A rejtőzködést, a magányosságot választotta, példás banktisztviselőként tevékenykedett, de volt egy másik élete is, teli sebekkel, sóvárgással, megaláztatásokkal, mert hajlamait követte, melyek megvallásától, ismétlem nem ódzkodott. Vállalta önmagát…Nem tudom, kedves Luis, érti-e amire célzok? De távol áll tőlem tovább magyarázni vendéglátónk verseit, itt vannak az én fordításkísérleteim, még van öt nap Alexandráig lesz ideje elmélyülni benne, úgy látom  novelláját Az aljasság világtörténete újabb becses darabját, a valószínűtlen csalóról már befejezte. Szívesen elolvasnám, ha megtisztelne vele, Bólintottam, és átvettem a füzetet, Kavafisz verseivel. Ez is  könyvszerű, bőrbe kötött füzet volt.”
“Igen – bólint szomorúan  Álvaro de Campos. – Ez volt a mániája. Beköttette füzeteit.”
“Nekem is ajánlotta – emlékezik megborzongva a mélabús Bernardo Soares –, de én nem voltam képes füzetekbe írni, én papírlapokra, fecnikre, noteszlapokra, borítékokra, levélpapírokra, újságok leszakított szélére írogattam hebehurgyán a feljegyzéseimet, tőlem távolt állott a bőrbe kötött füzetek fényűzése. Az öregembert viszont, aki mindezt intézte, aki bőrbe kötötte Fernando füzeteit és könyveit, jól ismertem. Pergameneket is bőrbe kötött Fernandonak, kedvelte őt, különben hajlott hátú, kopasz emberke volt, mindég nagy örömmel fogadta Fernandot, ha meglátogatta, elvinni a kész füzeteket, hozni az újabbakat, s a könyveket. Mert egy időben fejébe vette, hogy könyvtára minden egyes darabját bekötteti, Legyenek egyformák, mutassanak a lakásban…Erről a tervéről később természetesen letett, mert nem tudta nélkülözni kedves okkultista kiadványait, álmoskönyveit, a versesköteteit sem, a görög és a római klasszikusokat, az angol költőket, akik közül leginkább Robert Browningot kedvelte. És természetesen Blaket, a mágiával kacérkodó, különös rézmetszőt. Az öregember dohos, félhomályos lakása teli volt macskákkal, akik igen vendégszeretőek lévén, szívesen dörgölőztek hozzánk, ez idegesítette Fernandot, mert titokban mérhetetlenül utálta a macskákat, de ezt nem mondhatta el az őt annyira tisztelő mesternek, ült a széken, itta az eperpálinkát, amellyel az öreg mindég megkínálta, s a macskák, mintha csak meg akarták volna hódítani, egyre körülötte köröztek, az ölébe is felkapaszkodva doromboltak. Ma is előttem az arca, olyan volt, mintha citromba harapott volna.”
“Állottunk a fedélzeten – folytatja Borges és iszik egy korty sört –  a telehold vérvörös narancsként gurult fölöttünk, ezüstös fényében villámlottak a hullámok vakítóan fehér tajtékjai, erősödött a szél és mintha a delfineket is láttam volna a holdfényben, amint egymás körül kerengőzve követték a hajót.
Másnap, amikor felébredtem, Fernando már nem volt a kabinban, azt hittem már korán reggel elkezdte a kvaterkázást a kapitánnyal, de nem, ott ült a helyén, árbocnak vetett háttal és fáradhatatlanul írt. Amikor köszöntöttem, valamit motyogott, de nem emelte fel a fejét, nem hagyta félbe az írást, én mindenestre, újra átfogalmaztam A kísértet című utolsó alfejezet néhány talányos mondatát, megpróbálva lezárni Tom Castro zátonyra futott, züllött életét. A néger halála után megtört, kényszermunkára ítélték, példás magaviseletével  kiérdemelt négyévi büntetéscsökkentést. Amikor ez a végső vendégszeretet – a tömlöcé – ki merült, az Egyesült Királyság falvait és községeit járta, s kis előadásokat tartott, melyekben ártatlannak vallotta magát, vagy épp beismerte vétkét. Szerénysége és tetszeni vágyása oly kitartó volt, hogy sok este kezdte védekezéssel és végezte vallomással, mindig a közönség hangulatához igazodva. (83) Leengedtem a füzetet, néztem a háborgó tengert, kisütött ugyan a nap, hosszú percekre fénybe borítva a kétségbeesetten  tajtékzó hullámokat, de aztán felhők takarták, erősödött a szél is, vihar közeledett. Akkor nyitottam ki először a Kavafisz verseit tartalmazó füzetet. Pessoa kézzel írta le a verseket a füzet jobb oldali lapjaira, a bal oldalakra javításokat, variánsokat is írt, láthatólag nem volt mindég teljesen biztos  abban, hogy jól érti-e a nyelvet, vagy a költő szövevényes utalásait? Vagy egyszerűen nem tudott dönteni a lehetséges variánsok között? A füzetben, egy borítékban megtalálhattam Kavafisz Pessoához írott leveleit is.”
“Nem emlékszel véletlenül arra, hogy mikor, melyik évben kezdődött a levelezésük?” –  kérdezem, izgatottan előrehajolva.
“Valamikor, a tízes években – mondja tűnődve Borges. – Igen korán felfedezték egymást, Kavafisz, mint köztudomású nem kötetekben jelentette meg verset, hanem papírlapokra, pergamenekre nyomtatva juttatta el barátainak, így Pessoának is. Levelezésük hangneme, legalábbis a Kavafisz leveleiből ítélve –, mert Fernando nem őrizte meg a válaszlevelei másolatát, legalábbis nem voltak a füzetben – igen - igen bensőségesnek mondható, majdnem barátinak…”
“Ebben csak az a különös – jegyzem meg, igyekezve visszafojtani izgatottságomat, de a többiek rám meredő tekintetéből következtetve nem nagyon sikerül –, hogy amikor én, valamikor a tízes évek végén Alexandrában jártam és fölkerestem a különc hírében álló költőt, azt állította, hogy nem is hallott Pessoáról. Kicsoda, senki, semmi, van ilyen nevű költő egyáltalán? – fintorgott, a nevét gúnyolva, s amire indulatosan fakadhattam volna ki, vállamra téve kezét nyugtatott meg, szelíd iróniával ismerve el, hogy az én verseimet viszont jól ismeri. Maga a költő doktor úr, higgye el, mosolygott, s mintha az én városbeli programom lenne a legfontosabb, javasolta látogassam meg a hippodromot, a bazárt, s a világítótornyot, ahonnan, legalábbis az elődjéből, a régi, azóta összedőlt toronyból már Antonius is bámulhatta a tengert, lesve mikor tűnnek fel Octavianus gályái.”
“Antoniusról írt egyébként egy verset is, amelyet Fernando fontosnak ítélve több változatban is angolra fordított…Bizarr címe van – lapoz izgatottan a füzetében Borges. – Igen a címe: Elhagyja az isten, Antoniust és Plutarkhosz, Kavafisz által sokszor forrásként használt Párhuzamos életrajzainak Antoniusról szóló fragmentumára céloz, lényegében egy baljós jelenséget versel meg, de hogyan?

Éjfélkor hirtelen hangzik fel
a láthatatlan sereg lábdobogása,
fülsüketítő zene kíséretében,
s tudhatod most fordult el tőled a szerencse,
cselekedeteid sikertelenek, nagy terveid
ellobbannak – de azért ne bánkódj.

   Búcsúzz Alexandriától bátran, mint aki
   régóta kész erre, hisz a város is elhágy.
   Ne érezd kisemmizettnek magad,
   ne mondd, hogy mindez úgyis káprázat, csalóka álom.
   Zátonyra futott reményeiddel ne törődj.
   Mint aki bátran, régóta készen áll.
   Sorsodhoz ez illik,  de ehhez a városhoz is.
   Elszántan lépj az ablakhoz, élvezzed
   a zajokat, meghatottan, de a gyávák
   siránkozása, panaszos kifakadásai nélkül.
   Add át magad utolszor a gyönyör hangjainak,
   élvezd a másvilági sereg élveteg fuvoláit,
   s üdvözöld, távozóban, vesztett Alexandriádat. (85)
 
Nem is tudom – ereszti le füzetét megrendülten Borges, orrára csúszó szemüvege fölül futólag pillantva ránk –, de engem elragadott ez a vers, s hátam az árbocnak vetve, mint egy kísértetiesen megelevenedő rémálomban láttam az ablaknál didergő Antoniust, amint a láthatatlanok vonulását, a túlvilági zenekart hallgatja és megborzongtam, mintegy révületben érzékeltem, hogy esőcseppek porlanak szét égő arcomon. Fernando megrázott – jön a vihar – kiáltotta – be kell mennünk a kabinba. Szinte futva menekültünk lefele, s később, a különös versről faggattam Tudja ki volt a isten, akit a nagy hadvezér mindenkinél közelebb érzett magához, akivel önmagát azonosította? – nézett rá hitelen Fernando. – Most hirtelen – kezdtem dadogni –, nem ugrik be, de… – Hát  Bacchus – nevetett diadalmasan –, azaz Dionüszosz. Az ő ünnepeit kísérte a bakkhánsok ünneplő serege, az ő ünnepén hangzott fel a müsztészek, a misztériumba beavatottak kórusa. Antonius tehát joggal hihette, hogy szeretett istene elhagyja őt, s ettől a pillanattól kezdve magára marad, csakis magára számíthat, büszkén emelt fővel kell elhagynia Alexandriát, készülve a végső csatára. Lelkét avval erősítette, ahogyan ezt Kavafisz egy másik versében megírja, hogy ha le is győzik, Octavianus győzi le, egy rómait egy másik római.
Hogy hogyan teltek az utolsó napok, már nem tudom, összefolynak a viharok, a tomboló napsütés és csak Kavafisz különös versei élnek bennem, s még ma is, amikor már jobban ismerem a költészetét, elámulok Pessoa különös beleérző képességén, hiszen látszólag mi sem áll távolabb tőle, örökös szerepjátszó hajlamaitól, játékaitól, portugál ábrándjaitól, mint Kavafisz lecsupaszított nyelve, költői látomásai, bűbájos iróniája, elfojtott misztikája.”
“De hát Kavafisz is szerepjátszó költő – szól közbe izgatottan Mora és arcán piros foltokban ég a láz. – Hát ebben, pontosan az örökös szerepjátszásban találkozhattak? Mi ebben a feltűnő, a különleges? Talán tényleg az, hogy igen korán felfedezték egymást.”
   “És Pessoa bravúrosan fordította le a költő titkolt, de verseiben vállalt bűnös szenvedélyéről szóló verseit is, engem a Távol című darab bűvölt el. – Borges lapozgat a füzetben, tagoltan, jól érthetően olvassa:

   Szeretném egy emlékemet felidézni,
   de alig valami maradt belőle,  elmosódott,
   távolról, kora  ifjúságomból kísért.

   Mintha jázminból lett volna a bőre...
   Azon az augusztusi – tényleg augusztusi? –  délutánon…
   Szemére már alig emlékezem, kék lehetett…
   Igen, azt hiszem sugárzó zafírkék. (86)

   S hogy miért pontosan ezt a mélabús darabot választottam, noha vannak szókimondóbb, önostorozó, önmagát bűnös szenvedélyéért vádoló, de e szenvedélyt végül is bátran vállaló költeményei is? Nos, talán azért mert Fernando is ezekre a melankolikus verseire érzett rá igazán, ahol a rejtőzködés, a célzások mintegy elégikus hangfekvésben szólalnak meg…A Hogy szaporodnak a gyertyacsonkok fordításában is remekelt. Engedelmükkel ezt még felolvasnám:

   Előttünk állanak jövendőnk napai.
   Meggyújtott kis gyertyák pilinkéznek tova  –
   aranyló, meleg  gyertyacsonkok között,
 
   marad el mögöttünk tűnt napjaink sora.
   Elmúló napjaink halnak meg mögöttünk,
   ellobbanó gyertyák szomorú vonala.
   Füstölög még néhány, ők még nem hagynak el.
   
   Görbült, hideg gyertyák, nem hagynak el soha.
   Nem is nézek rájuk, elcsüggeszt ez a kép,
   ha kigyúlt gyertyáim látomását nézem.

   Vissza nem fordulok. Borzaszt ez a látvány.
   Hosszú, sötét sorok. Gyertyáim halálán
   révedek. Hogy szaporodnak a gyertyacsonkok.(87)

Így teltek az utolsó napok a hajón, Kavafisz verseinek bűvöletében, s mire feltűnt végre a láthatáron a fárosz, már úgy éreztem, én balga, hogy mindent tudok erről a költőről, lélekben készen álltam a találkozásra és a tervezett költői versenyre. Pessoa is erre készülhetett, mert Tunisz után már egyáltalán nem fogadta el a kapitány szívélyes meghívásait, szinte egyáltalán nem fogyasztott alkoholt, láthatólag tervezett tanulmánya kötötte le a titokzatos harmadik rendről, de azt hiszem ő is a találkozásra készült, csak leveleiből és verseiből ismert barátjával és ez a találkozás, ami alighanem az egyetlen lesz, az utolsó is, ha a hírek a város öreg költőjének betegségéről igazak, valami miatt izgalommal és szorongással töltötte el. Ezt már akkor sem értettem és nem találok rá magyarázatot ma sem.”
“Tudnod kell – fordul feléje Álvaro – hogy ezekben az években lett végzetesen magányos, már alig mozdult ki lakásáról s csak néhány régi barátjával találkozott néha egy-egy Tejo parti kiskocsmában, vagy belvárosi kávéházban. De különben is gátlásos ember volt, emellett babonás is, félt  váratlan helyzetektől.”

 25. Végjáték Alexandriában

“Elbúcsúztunk a kapitánytól – folytatja Borges és kortyol már valószínűleg kihűlő kávéjából. Fintorog, Lídia elérti a mozdulatot, kisiet a konyhába és egy párolgó csészével tér vissza. Borges élvezettel szívja be a kávégőzt. – És, erre jól emlékszem,  egy csütörtöki napon lehetett, május végén, megígérte, hogy ügyei elintézése után, amennyiben természetesen mi is készen állunk, ha nem vetjük meg hajóját, hiszen utazhatnánk luxushajón is, vissza is visz Lisszabonba. Megegyeztünk, hogy vasárnap reggel találkozunk a kikötőben. Bérkocsit fogadtunk, s egy szállodába menve, csomagjainkat lerakva, azonnal küldöncöt menesztettünk Kavafisz lakására, szíves szóval érdeklődve, mikor és hol tudhatna találkozni velünk? Megírtuk azt is, hogy vasárnap reggelig maradunk. Megfürödtünk, átöltöztünk, levonultunk a szálloda bárjába, kávét kértünk és a néhány napos angol és francia lapokat, de még jóformán el se merülhettünk olvasásukba, máris visszajött a küldönc, a költő levelével. Ma este, kilenc óra körül, találkozhatnánk, írta, kedvenc bárjában, amely lakásától sincs messze. Minuciózus aprólékossággal, térképvázlatot is mellékelve, írta le, hogyan közelíthetjük meg, egyébként  nem is oly távoli szállodánktól indulva, a bárt. Jöhetünk gyalog is, indítványozta, így legalább megismerkedhetünk a város esti életével, mely egészen más, mint a nappali, de rendelhetünk természetesen konflist, vagy taxit is, az utóbbi esztendőkben városa kiépült a tülekvésnek, ennek ellenére nem árt ha ügyelünk bizonyos dolgokra – pénztárca, óra, gyűrű – mert nagyon elszaporodtak a zsebtolvajok.
   És addig? – nézett rám kíváncsian Fernando.
   Talán sétálhatnánk – indítványoztam –, hogy érzékelhessük majd a különbséget a nappali és az éjszakai Alexandria között.
    Így kerültünk az utcára, a forgatag lenyűgözött, hamar eljutottunk a bazárba is, egy vendéglőbe ültünk be, s ebéd után elsétáltunk a Kavafisz által megjelölt bárba, beültünk a félhomályos szeparéba, elővettük füzeteinket, ceruzáinkat, jegyezgetni kezdtünk, ízlelve a parázson főzött török kávé elmondhatatlan ízeit. Feltűnt, hogy Fernando ebéd után sem, most sem kért alkoholt. Sápadtnak tűnt, ez talán a hirtelen elvonás következménye is lehetett, elvégre Karthágóig végigitta az utat a kapitánnyal, vagy egyszerűen félt, nehogy csalódjon benne a titokzatos Kavafisz, aki leveleiben már nem is egyszer biztosította barátságáról, de tudta más a levél és más a valóság, amikor szemtől szembe kerülünk levelező partnerünkkel.
Miközben napi benyomásaimat jegyezgettem a városról, felfigyeltem egy, a teremben, tőlünk nem is oly távoli sarokasztalnál ülő lányra, fiúja, akit szemérmetlenül szédített, szembe ült vele, így az ő arcát nem láthattam csak felnyírt tarkóját, és kockás zakóját, alacsony, nyeszlett alaknak tűnt. A lány viszont gyönyörű volt és bűvölte. Látszólag tudomást sem vettek a külvilágról, elmerültek egymásban szinte szikrázott körülöttük a levegő. És itt vált a történet az örök jelenbe!…. Egy pillanatra szembenézek a lánnyal, fekete szeme kerekre tágul, elnyeléssel fenyeget, aztán megrebben a szempillája, finoman mosolyog. Kedvetlenül fordulok el, elképzelem a lányt öregen, bibircsókkal az állán, kövéren, ami igazán nem ritkaság errefelé, ahol Afrika minden pillanatban érintkezik Európával, de semmit nem tudnak kezdeni egymással, keverednek is, meg nem is, de mindenféleképpen hatnak egymásra, a különbözőségek nevetségesebbek-e vagy az, ha megpróbálják utánozni egymást, asszimilálni egymás szokásait, értékeit? – nem tudni, mindenesetre telítve van a város levegője titkokkal, s mint valami láthatatlan, kisázsiai fertőzés, feltartóztathatatlanul terjed a melankólia. Megpróbálom elképzelni Kavafiszt, a különös város, köztiszteletben álló tekintélyes, öreg költőét, amint tógaszerű köpönyegét összehúzva magán, fázósan lépeget, a tekergőző, labirintust formázó utcákon. Ha reggel van, nyilván a hivatalába. A család elszegényedése után – mesélte Fernando, még a hajón, az addig különösebb anyagi gondok nélkül élő, serdülő éveit Londonban töltő nagyra hívatott ifjú, feladva hiú, nagyralátó, telhetetlen álmait, arra kényszerült, hogy Alexandriába költözve, a város angol vízgazdálkodási vállalatának tisztviselőjeként tevékenykedjen. De ezeknek az időknek már vége. Találkozásunk történetének idején, már késő öregkorában, jól megérdemelt nyugalmát élvezi, azt, amelyre szerepverseinek hősei mindhiába áhítoznak, s ami sokáig számára is elérhetetlen vágyálomnak tűnik. Nyugdíja és megtakarított pénze lehetővé teszi számára, hogy megszabadulva a hosszú élete során egyre terhesebb hivatalától, létét teljes egészében a költészetének szentelje. Nyugtalannak tűnik. Ebben a pillanatban egyik különös versének sorai villannak fel, a vers – amelyet Fernando szintén lefordított –  Theodotoszról szól, a görög rétorról, forrása szintén Plutarkhosz nagy műve. A görög rétor javaslatára ölték meg Krisztus után, 48-ban, az elvesztett pharszaloszi csata után, az Alexandriába menekülő Pompeiust, s ő vitte el a római vezér levágott fejét Caesarhoz. Igen, egy májusi estén – most kedvenc törzskávéháza felé tart. Nem fogadták úgy ahogyan elvárta, menekülni kényszerült a császár bosszúja elől, de később, a Caesar meggyilkolása után, Brutus rátalált Ázsiában a közutálatnak örvendő egykori rétorra és kegyetlen kínzások után ölette meg. A vers átkel az évszázadokon, s arról szól, hogy zárt és prózai,  látszólag csendes életében sem ülhet senki nyugton, hiszen a borzalom bármikor újra megtörténhet, talán épp most lép be valamely szomszéd házba láthatatlanul, testetlenül Theodotosz s az asztalra teszi valakinek (vajon kinek?) a levágott fejét…Megborzongok. Ellenőrzöm még nagyapámtól, Borges ezredestől örökölt zsebórámat: nyolc óra van, hamarosan érkeznie kell vendéglátónknak. Éneklő lépteiben – csak képzelet, mi? – vágy lüktet, szenvedély. Felugrom, kisietek az utcára, s azonnal meglátom, amint közeledik. Egy lámpa fénye hirtelen rávetül (átmenet nélkül sötétedik, a homály szobrai, mintha csak verseiből léptek volna elő, körülötte ólálkodnak), s egy életfogytiglani pillanatra kiemeli az arcát is a terjengő sötétségből. Betegesen sápadt, talán szenvelgő, de az is lehet – Pessoához címzett utolsó leveleiben egyre többet panaszkodik rejtélyes betegségéről, amely elemészti amúgy is fogyó  életenergiáit – szenvedő arc, lehet éremre kívánkozna, de az is lehet árnyékba. Nem ismer meg, hogyan is sejtheti, hogy én vagyok az a rejtélyes és fiatal argentin költő, akivel találkozni szeretne, igaz el is fordulok, elhalad mellettem, néhány lépés távolságból követem. A kávéház ebben a kora esti  órában még üres, a pincérek, szalvétával  karjukon, mozdulatlanul állanak a fal mellett, egyikük, öregebb, hajlott hátú, bizonyára arab férfi, meghajol a költő előtt, s máris eléje teszi a párolgó, bizonyára méregerős feketét, egy pohár szódavizet, hozzá egy pohárka italt, grappát, netán whiskyt vagy abszintot? Kérésére az asztalára helyezi az esti lapokat is. A költő széthajtogatja az újságot, s szórakozottan tekintve a sarokba, észreveszi a lányt és a fiút, egymás tekintetének bűvkörében, látszólag tudomást sem véve a külvilágról, egymásban merülnek el, szinte szikrázik körülöttük a levegő. Az öreg költő ásít, kedvetlenül fordul el, ezt a pillanatot használva ki, végre belépek a bárba és odasétálok az asztalához. Riadtan néz rám, arca csak akkor derül fel, amikor bemutatkozom. – Milyen fiatal? – bámul arcomba. – És   Pessoa? – kérdezi fesztelenül. – Hol van? Fejével int, foglaljak helyet, de én nem ülök le, a szeparé felé mutatok. Fernando is észrevesz bennünket, feláll, meghajol és invitáló mozdulatot tesz a kezével. Felállunk. Kavafisz int a pincérnek, hogy hozza s szeparéba poharait, újságjait és bizalmasan rám támaszkodik. Így indulunk el a meghajló Pessoa felé. Érzem, hogy az öregember remeg, talán a láztól, talán az érzelmek rohamától? Kétségtelenül megkezdődik valami, amelynek megjósolhatatlan a végkifejlete. Miután nekünk is hozat egy-egy pohárka whiskyt, koccintunk és Kavafisz mosolyogva fejtegeti, hogy a sors kifogyhatatlan kegyelméből mindhármunk második anyanyelve angol, a költői verseny nyelvében – itt kétkedve pillant ránk, mintha valami gúnyos mosoly is átsuhanna az arcán, de lehet, hogy ezt én már csak képzelem? –  meg is egyezhetünk. S abban is – utal Pessoa levelére – hogy a versben, amelynek sem formája, sem terjedelme nem korlátozott, mi ez, ha nem a szabadság? – szerepelnie kell Alexandriának és a rózsának. Más megkötés nincsen. – És itt írjuk meg? Ebben a kávéházban? – kérdezi Pessoa kíváncsian. – Miért is ne? Délelőttönként igazán csendes hely. Ő úgy tervezte – néz ránk kérdően az öreg költő –, hogy holnap bemutatja városának nevezetes helyeit, már ami megmaradt belőle, hiszen tudjuk, hogy az ókor talán legnagyobb városát, balszerencsés története során, különféle seregek többször is felégették és földig rombolták. – Fölemeli a poharat, iszik egy kortyot és folytatja. – Szombaton tízkor pedig itt találkozunk és megírjuk verseket. Azután pedig döntünk arról, hogy hol és mikor jelentetjük meg. Ő azt szeretné ha megvárnánk a publikálással a közeledő halálát, amely, tévedhetetlenül érzi – néz komoran maga elé –, már nincsen messze. – Ő is – mondja fátyolos hangon, megrendülten Pessoa – Akkor hát magánál hagyjuk a verseket, egy-egy írásos felhatalmazással, kedves Luis – fordul felém Fernando. – Maga döntheti el, megjelenteti-e és mikor?”
“Nos megjelentette? – kérdezi érdeklődve  Mora. – Nézze el nekem tájékozatlanságomat, drága Luis, de én, sajnos az utolsó éveimet egy elmegyógyintézetben töltöttem és meglehetősen tájékozatlan vagyok a jelenkori irodalom dolgaiban.”
“Nem. Még nem került rá sor – válaszol csendesen Borges. – De egyszer majd ennek is eljön az ideje.”
“Kíváncsian várjuk – élénkül meg Álvaro. – Én ugyan tudtam róla, hogy Fernando, 193o májusának végén Alexandriában járt, de arról, hogy ott veled és Kavafisszal, valamiféle költői versenybe bonyolódott és verset is írt, soha nem beszélt.”
“Annál többet mesélt viszont a különös városról – szólal meg eltűnődve Bernardo Soares és maga elé húz egy üveg sört. – Tudnotok kell, hogy teljesen elvarázsolta.”
“Akkor este Kavafisz is elbűvölően kedves volt, megvallotta nagyon kevés versemet sikerült megszereznie, de ezekből is valami számára ismeretlen, s mégis ismerős mélabú sugárzott, a végtelen mezőségek, a pampák hangulata…Buenos Aires is érdekes város lehet – mondotta meg, eltűnődve, majd Fernando felé fordult. – Pessoától is keveset ismer, hatalmas spanyol nyelvű művéből szinte semmit, kizárólag csak angol nyelvű szonettjeit olvasta és az angolra fordított verseit. Mindebből következik –  mosolygott, félrehajtott fejjel, szeme a sarokban ülő, egymást az asztal alatt felhevülten simogató párra tévedt –,  hogy önök kedves barátaim, előnyben vannak velem szemben, hiszen jobban ismerhetik az én jelentéktelen verseimet, de ez…Nem fejezte be a mondatot, észrevette, hogy én is oda – odapillantok, az asztal alatt már felhevülten egymást simogató párra, s keserűen mosolygott. – Igen a fiatalság – mondotta lágyan, s én hirtelen döbbentem rá, hogy a fiú boldog, rejtőzködő ifjúkorára emlékezteti, egy már elveszettnek hitt arcot idézhet fel a múltból. Tapsolt a lesben álló pincérnek, gyümölcsöket, narancsot, fügét, banánt, datolyát, sajtot és számoszi bort rendelt. – Egészen különösek a Fernando angol szonettjei, ezoterikusak, enigmatikusak s mégis…És a heteronimái, az a sok alteregó, ami egészen egyedülállóvá teszi költészetét!…Persze itt, Alexandriában, az isten háta mögött, én már aligha vállalkozhatnék arra, hogy megítéljem a mai lírát, főként két Európába szakadt amerikai Ezra Pound és T. S. Eliot verseit olvasom, nagyra tartom, természetesen a nemrég elhunyt Rilke, önmagában a teljességet sugárzó költészetét is. A mai francia, angol, orosz költőket sajnos már kevéssé ismerem…És maga, Luis, ahogyan hallom esszéket is ír, olvastam néhány részletet angolul az argentin tangóról szóló tanulmányából, melynek főként rejtőzködő iróniája ragadott el. Mondja, hogyan lehet egy olyan országban élni, amelynek nincsen történelme? – s mintha csak enyhíteni akarta volna szavai élét, hozzátette –, hallom   foglalkozatja a próza is? Ezért külön is csodálom, én is szerettem volna történeteket írni, egy regényt erről a bűnös városról, amelyhez zaklatott történelme során különösen kegyetlen volt a sors, amelynek hübrisze mindig is lenyűgözött, mint ahogy a város váltakozó évadai során itt lakók hihetetlen vitalitása, de soha nem tudtam rászánni magam erre a bennem állandóan alakuló, formálódó regényre. – A hajón is írt – kortyolt a borból Fernando és elismerően nézett az öregemberre. – Fenséges ez a bor. –  És mi írt a hajón, kedves Luis? – nézett rám kíváncsian Kavafisz. Zavartan kezdtem fejtegetni az aljasság világtörténetéről szóló könyvem sorskatalógusát, miközben a fiú és a lány összeölelkezve mentek fel a kávéház nyikorgó lépcsőin az emeletre, ahol valószínű szobák várták, a vállalkozó kedvű párokat. Akkor említette az egyre komorabb Kavafisz, hogy talán egy évtizede, egy Brazíliában élő költő, bizonyos Ricardo Reis látogatta meg és Pessoára hivatkozott, de ő, ma sem tudja miért, még azt is letagadta, hogy nagyra becsült barátja nevét egyáltalán hallotta volna és kihívóan dicsérte a fiatal doktor verseit, aki feldúltan rohant el, s a másnapi, előzőleg megbeszélt találkozásukra már nem is jött el. – Hogyan? – döbbent meg Fernando. – Reis járt Alexandriában? Meglátogatott téged? – Hát ismered? – bámult el Kavafisz. – Hogyne ismerném ő az én – kereste a szavakat, kortyolt poharából, arca kipirult a bortól szeme lázasan csillogott – kedves tanítványom, bizonyos értelemben az én fiam…
Így ért véget az első este, másnap Kavafisz helyett – aki betegségre hivatkozva  mentette ki magát –, titkára jött el a találkozóra, egy angolul kiválóan beszélő, magas, fekete fiatalember és konflissal jártuk körbe a várost, amely már csak régi történetírók leírásaiban él, az ókor csodálatos városát ugyanis többször lerombolták a hódítók, de valamiképpen mindig újjáépült, ha nem is teljesen a régi formájában. Igen, konflissal jártuk az utcákat, a fiatalember megmutatta a helyet, ahol a híres könyvtár állott, melynek felbecsülhetetlen értékű kéziratait nemcsak az arabok pusztították, mint régebben tévesen hitték, a könyvritkaságok főként a bizánci időkben szóródtak szét, s mindazt, amit a Serapeionba szállították át és mégiscsak megmaradt, Theophilos pátriárka parancsára semmisítették meg elvakult hívei, esztelen dühükben, mint a pogány korokra csábító emlékeket. A fárosz sem a régi! – magyarázta, amikor Kavafisz levelére hivatkozva, a gyanakvó őrök beengedtek a Fárosz szigeti erődítménybe, és kifulladva értünk a felső szintre, ahonnan látszott a háborgó tenger. – Ez az újat 1842-ben, a régi, híres torony romjai helyére épült erődben emelték, 55 méter magas és fénye mintegy harminc kilométerre látszik el, mutatva az utat a tévelygő hajósoknak. Csak megjegyzem, hogy a régi, még I. Ptolemaiosz idején, Sostratos tervei alapján épült fárosz l6o méter magas volt s fénye ötven-hatvan kilométerre is ellátszott. Kimentünk az erkélyre, bámultuk a tengert, majd körbesétálva, a várost. A templomok, mecsetek, zsinagógák jellegzetes épületei, a még arabok emelte másfél évezredes fal, ég felé törő tornyai és bástyái szikráztak a fényben. – A mai Alexandrát Mehemed Ali építette újra, lovas szobra látható a város legnagyobb, konzulokról elnevezett terén.  Múzeumokba mentünk el, templomokba tértünk be, mindez egyetlen szédült körforgásban egymást sokszorozó és megsemmisítő emlékké állott össze – néz ránk bocsánatkérően Borges. – Semmire sem emlékszem világosan, csak a katasztrófákat valamiképpen túlélt hatalmas, vörös gránitból épített oszlopra, amelyet Diocletianus tiszteletére emeltetett egy Pompeius nevű római konzul, ma is Pompeius oszlopának nevezik, s amelyre a várost ostromló, majd elfoglaló Napóleon parancsára rávésték azoknak a katonáknak a nevét, akik 1779 július másodikán estek el, a város ostroma során és az oszlop körül vannak eltemetve. A bőséges estebéd után Pessoa, aki ezúttal elhárította a bort és szódavizet ivott, a halottak városáról, a hírhedett Nekropoliszról érdeklődött, amely hajdanában – vette át a szót a sápadt fiatalember –, szinte áttekinthetetlen labirintusként terült el a város alatt, és a legenda szerint egészen Kleopátra fürdőjéig ért. A bátor királynő, gyertyával a kezében sokszor leereszkedett a holtak útvesztőjébe és a holtak szellemeivel társalgott,  de az ostromok, dúlások során a föld alatti város részben beomlott, a várost elfoglaló arabok pedig gondosan eltűntették a lejáratokat, babonásan rettegtek a holtak földalatti sírkamráitól, amelyek sokak szerint ma is megvannak még és a homályba burkolózó Nekropoliszban, az alvilág bosszúálló árnyai várják a betolakodókat. – Pessoa rámeredt, elsápadt, s előhúzva nevezetes, bőrkötéses füzetét jegyezgetni kezdett, mi pedig az ifjú kalauzunkkal, a bárpulthoz sétáltunk, hogy ne zavarjuk őt, whiskyt rendeltünk és akkor vallotta meg a titkár és tanítvány, hogy a Mester igen beteg, elhalasztotta régóta tervezett európai utját is, s már önmagában az is csoda, hogy ebben a hanyatló állapotában, amely természetszerűleg depresszióval is párosul, egyáltalán fogadott minket. Ez annak tulajdonítható – súgta meg bizalmasan –, hogy Pessoa urat a legnagyobb élő költőnek tartja és önről is sok jót hallott. De arra kér engem, hogy minderre, Kavafisz betegségére, hulló mélakóros hangulataira legyek tekintettel, esetleg közöljem mindezt Pessoa úrral is. Rágyújtottunk egy szivarra, Fernando, ellenőriztem, fáradhatatlanul írt, a titkár később, elnyomva a havannát, zavartan elbúcsúzott Kérjek elnézést Pessoa úrtól is, suttogta bocsánatkérően, akit nem akar megzavarni, de sürgős teendői elszólítják. A program, mondta még, természetesen nem változik. Kavafisz tíz órára várja önöket a törzskávéházában, ahol tegnap is találkoztak. Még kértem egy whiskyt, visszasomfordálva asztalunkhoz. Pessoa rendíthetetlenül írt, így én is elővettem füzetemet, s kezdtem kialakítani a holnapi versem szerkezetét. Hívószavakat jegyeztem fel, rózsa, fárosz, bástyák árnyak Nekropolisz. Hirtelen határoztam el, hogy szonettet vagy szonetteket írok, akkoriban kezdett érdekelni ez a zárt, törékeny versforma. Késő este tértünk vissza a szállodába, Pessoa gondterhelten magába merült, egyetlen szót sem szólt, láthatólag valami erősen foglalkoztatta, de ebbe nem akart még engem sem beavatni, kézfogással búcsúzott tőlem. – Akkor fél kilenckor találkozunk a reggelinél, szóltam utána, de nem tudom, eljutottak-e egyáltalán tudatáig szavaim. Elalvás előtt egy Alexandriáról szóló úti könyvet lapozgattam, de hamar belealudtam, álmomban a Nekropolisz sírboltokat elválasztó utcáin bolyongtam, attól rettegve hogy a huzat kioltja gyertyám és sötétben maradok. Kleopátrát vártam, de a királynő nem jött, helyette Beatríz jelent meg, hosszú fehér ruhában, néhány centivel a föld felett lebegve közeledett, ruháját és hosszú haját libegtette, a halottak föld alatti városába is betörő szél. Egészen közel ért hozzám, mégsem éreztem az engem mindig megvadító illatát, mely illatot, valószínű titokzatos elixírjeinek, parfümjenek keveréke lehetett, soha, egyetlen más nőn sem éreztem s ez az illat halálával örökre eltűnt az életemből, a sírba szállott vele. Az ajka mozgott, mintha mondani akart volna valamit, de hiába erőlködött, nem tudott megszólalni, a szél vagy a huzat elfújta a gyertyákat, ott maradtunk a sötétségben, éreztem simogató kezét az arcomon, de hiába nyúltam feléje, nem bírtam megérinteni, kezem a semmibe markolt, mintha Beatríznek, imádott szerelmemnek egyáltalán nem lett volna teste, noha érezte érintését. Mindez félelemmel töltött el, menekülni szerettem volna, borzongtam, de Beatríz ujjai acélkapocsként fonódtak a csuklómra, s nem engedtek elmenni. Hirtelen pillantottam meg a távolban egy közeledő alakot, kezében gyertya pislákolt, de fénye nem volt annyira erős, hogy megvilágíthatta volna a közeledő arcát. Beatríz hirtelen engedett el, utána kaptam volna, de eltűnt és a derengésben lassan kibontakozott Rita, hosszú, vörös ruháját combjai közé csavarta a huzat. Ő sem tudott megszólalni, közvetlen közelről nézett rá, az ajka mozgott, mintha imát mormolt volna, éreztem amint könnyű kezével, féltőn keresztet rajzol a homlokomra, de hiába próbáltam megérinteni, mintha megint a semmibe markoltam volna,  neki sem volt teste. A szél erősödött, vacogtam, összeverődtek a fogaim, s ezért csak későre vettem észre, hogy Rita a levegőbe emelkedve tűnik el. Már hiába kapkodtam utána, akkor sem érhettem volna el, ha egyáltalán lett volna amit elérnem, ha lett volna teste. Így maradtam végzetesen és végletesen magamra, a halottak sivár, sötét városában. Mintha valamiképpen annak is tudatában lettem volna, hogy mindez csak álom, s előbb-utóbb felébredek, de az ébredés késett, körülöttem imbolygó gyertyafények tűntek fel, de a gyertyákat nem fogta kéz, testetlen árnyak kavarogtak körülöttem, őrült körtáncban. Egyelőre nem érintettek meg, de egyre szorosabbra vonták a kört, ráadásul valami bizarr mormogás-szerű hang is hallatszott, s egyre erősödött, mintha az alvilág ismeretlen fenevadjai közeledtek volna. Ekkor éreztem az első érintést, mintha hüllők mászkáltak volna az arcomon, rázkódtam össze az undortól, s igyekeztem elhúzódni a láthatatlan démonok elől, de nem tudtam megmozdulni, szörnyű akarat nyűgözött le, miközben a gonosz lelkek vihogva tapogattak. Istenem, segíts – fohászkodtam, de erre hátam mögül röhögött fel egy ismeretlen  kísértő. – Ne reménykedj, te álszent farizeus! – mondotta tagoltan spanyolul, enyhe mexikói akcentussal. – Itten nincsen a te istenednek hatalma…
Mégiscsak lehetett, mert amire a kutyafejű szörnyetegek vicsorogva megjelentek, felriadtam. Hajnalodott. Kábán állottam a zuhany alá, egyre az álom bizarr képei térek vissza, borotválkozás közben is a tükörben a gyertyákat tartó testetlen árnyak imbolyogtak, meg is vágtam magam. Amire elkészültem s lementem a szálloda vendéglőjébe, Pessoa már ott ült az egyik sarokasztalnál, teáját kortyolgatva. Meglepődtem mennyire sápadt, milyen karikásak a szemei, keveset aludhatott. Amikor megkérdeztem, hogy van, megvetően legyintett – Az én koromban, kedves Luis – vigyorgott –, már minden nap ajándék. – Lágy tojást rendeltem, pirítóssal, teát és kávét, közben, mintegy mellékesen rákérdeztem, hogy mit írt az este? – A tanulmányomat – válaszolt. – A bolsevizmus és a kereszténység kapcsolatáról. Már a hajón elkezdtem s be akarom fejezni, mielőtt visszatérnénk Lisszabonba. – S a vers? – érdeklődtem. –  Az már készen van bennem – legyintett – Különben is, minden vers alkalmi vers, a költő is olyan, kedves barátom, mint a tolvaj, alkalom szüli. – Nevettünk.
Reggeli után még visszament a szobájába, én a hallban vártam rá. Fél tízkor indultunk. Gyönyörű, nyárias idő volt, a tenger felöl szél borzolta a fák lombjait. A nap tombolt.    
Kavafisz elegáns sötét öltönyében, olybá tűnt, mint egy nyugalmazott püspöki helynök, már a törzsasztalánál ült, előtte figyelmeztetően villant meg egy üres papírlap Mi is előszedtük füzeteinket, vendéglátónk kávét és számoszi bort rendelt és intett. A pincér hozta a bort, töltött, koccintottunk, ittunk és elkezdtünk írni. Amikor felhangzott a déli harangszó, Kavafisz ránk nézett. – Ön kezdi, Luis, ön a legfiatalabb – sóhajtott és hátradőlve töltött, koccintottunk, ittunk egy pohár bort és elkezdtem. – Az alexandriai rózsa – mondtam a címet és tagoltan kezdtem olvasni:

A rózsa, amit először Caesar,
majd Antonius nyújtott át híven
Kleopátrának, égővörösen
fénylik. Nem akar múlni ama nyár.
A pillanat, míg sorsuk eggyé válik,
nem múlik el. Itt ragyog. Megigéz.
Magában is tökéletes egész.
Nem tudhatni még melyikükre vágyik
a szép királyné? Arca tünékeny.
Aztán hirtelen esik szét a szcéna,
színpad tűnik fel, fürdő, aréna.
Szemében – kék? – ott bujkál az éden.
    A két római merev kőszobor.
Csend lesz, meglepetten bámulnak rám aztán Kavafisz elmosolyodik és teli tölti a poharakat és én diadalmasan mondom az első szonett utolsó sorát:
      S a szenvedélyük ma is elsodor.

   Aztán, kortyolva poharamból, mert úgy érzem kiszáradt a szám, elkezdem a második szonettet:
                            
De hárman együtt soha nem lehettek,
csak a nő volt azonos, s a város.
Megfelelő díszlet az elmúláshoz.
Vezérek voltak. Mégis mit hihettek?
Hogy a pillanat örökkévaló?
Kleopátráról lehull a lepel,
   míg az éjszaka örvényeivel
bűvöli őket? Kinn nyerített a ló,
megérezve, hogy a vég közelít.
Mozdulataik halójában a
szirmok bűvölték őket. A csoda.
Nem hallották a rém lépéseit,
      amíg kigyúlva ölelték a nőt,
      a varázslatos testű szeretőt.
   
   Iszom még egy korty bort, ne legyenek kásásak a szavaim, igyekszem tagoltan érthetően, de vers sajátságos, szándékosan széttördelt, széttartó fragmentumait eggyé szövő ritmusára is figyelve, folytatni a felolvasást, az utolsó szonettel. Közben érzékelem, hogy a szomszéd asztalnál lesben álló szekretárius előrehajol, láthatólag érdekli a versem, nem akar elveszíteni egyetlen szót sem, a pincérek is megmerevednek a fal mellett, figyelmesen, kissé csodálkozva néznek rám, az utcáról behallatszanak a zajok, kocsik görögnek tova, asszonyok perlekednek, koldusok kántálnak, valahonnan távolról felhangzik egy lány dala, olaszul énekel a maga körül mindent felperzselő szerelemről, mintha előre alakítottam volna így az egészet, mintha szövegeim zenei aláfestése lenne.

    A vörös rózsa nem őrizte őket.
 Tovább vándorolt. Milton kezében  
 is felragyogott, de észrevétlen,
 hagyta el őt is, mint a szeretőket.
 Paracelsus előtt is megjelent.
 “A semmiből jött!” – tündökölt a mágus.
    Házalt is vele, kótyagos zsibárus,
    de ő se tudta igazán mit jelent.
    Látta Blake is. Elisabethnek
    Robert Browning térden nyújthatta át,
    megismételve a régi csodát,
    amely után annyian epekednek.
           Sóváran vágynak rá, de mindhiába,
           hiszen visszatért Alexandriába.
 
   Elhallgatok. Az éneklő lány is, mintha összebeszéltünk volna, most fejezi be az énekét, a kávéház ajtajában áll, szőke, vékony látomás, fehér ruháját libegteti a szél. A szeparéból fekete fiú rohan ki, térdre hullva csókol kezet, az elvörösödő lány felemeli, egy életfogytiglani pillanatra összesimulnak, a fiú karját nyújtva vezeti asztalához a közben kíváncsian minket nézegető vendégét.
   A titkár feláll, meghajol és elkéri a kéziratot, hogy majd a végén, amíg mi beszélgetünk, legépelhesse a bár főnökének irodájában. – Erre azért is szükség van – magyarázza –,  hogy mindhármunknak legyen példánya, hiszen a kéziratok, előzetes megegyezésünk értelmében hozzám kerülnek, én fogom őrizni őket, én döntök majd, ha az isten társaimat magához szólítja, az esetleges megjelentetésükről is.
   A két idősebb költő egymásra néz, megvillan a szemük, eldől, hogy Pessoa folytatja a felolvasást. Iszik egy korty vizet és sápadtan kezdi el. – Rózsák a halott városban – mondja a címet kivár, a teremben olyan csend van, hogy az ablaküvegnek csapódó, kiutat kereső legyek zümmögését is hallani.

   Ez az esztelen, ősi szorongás,
ez a mélabú, ami évszázadok óta kísért,
s nemcsak a verseimben…
Mennyi verset írtam,
mintha versenyezni akartam volna,
elfuserált öttusázó.
Mennyi hiábavaló ritmus,
mennyi fennhéjázó rím,
parádézhassanak az én –ek!
Mennyi felesleges ének!…
S a rózsáról nem szólottam még soha,
egyetlen versemben sem tűnt fel a rózsa,
az éledező csoda, amint szirmaira hull  
a hajnal gyöngye, a harmat
és feléled, kivirul, újjászületik,
Alexandriában épp úgy, mint akárhol.
Kleopátra kezében remeg,
könnyein át vöröslik győzedelmesen,
legyűri a melankóliát is,
feltartóztathatatlan, bíborló fénye,
a tehetetlenséget, az ősi szorongást.
Kivirul a Nekropoliszban is,
fityiszt mutatva
a sírboltok között ólálkodó halálnak,
tévedjen csak el,
a holtak városának útvesztőiben.
Kinyílik, mint a sírokon, lovagló ülésben
szülő asszonyok öle,
fénylik az alvilágban is,
Orcus fekete virágai között is vöröslik.
Nem, nem titokban végbement csoda.
Szirmai peregnek, mint az olvasók szemei,
mint elfuserált éveim,
mint klepszidrában a víz,
sivatagban a homok.
Feléled az én –ek
labirintusában  az ének.
Legyőzi a mélakórt,
mégiscsak legyűri ezt az esztelen,
megbénító, ősi szorongást,
ami ugrásra kész leopárdként várakozik a szívben.

   Törj szét, festett üveg szív.(88)

    Pessoa elhallgat, reszkető kézzel emeli szájához a poharát, kicsöppen  a szódavíz rápillantok, elismerésem jeléül, számoszi borral töltök tele egy üres poharat, öntudatlanul nyúl utána, szájához emel, megissza, révetegen bámul maga elé. A titkár már mellette áll, ő is sápadt, ő is remeg, talán az érzelmek rohamától, talán a láztól, talán a whiskytől, amit iszik, Remegnek a kezében Pessoa kinyíló, nevezetes füzetének a lapjai, elszállni készülő rózsaszirmok.
   Kavafiszra pillantok.
   Az öregember sápadtan mered ránk, jól láthatóan reszket a keze, remeg a sűrűn teleírt papírlap. Megnedvesíti száját egy korty borral és fátyolos hangon, szinte suttogva mondja be a címet. A végzet játékai, majd minden erejét összeszedve emeltebb hangon folytatja

   Szerette. Pénze nem volt. Így kellett lennie.
   Hogy mi okozta végzetét? Az álnok Kleopátra?
   Feslett kicsapongásai? Idült rejtőzködése?
   Elpuhult. Elnehezedett. Fejét látta gurulni.
   Elhagyta és elforgott néhány körhinta év.
   Izisz bűvölte volna? Szeme vádlón meredt rá.
   Szédülten bolyongott. Vadonban. Sivatagban.
   Több hetes tivornyák után ocsúdott fel. Hát vége?!
   Mindennek vége, mert a sors így rendelte? Feladja?!
   Csatákat nyert még tegnap. Imádták katonái.
   Mesélték egye szebb lesz. Hízott is pár kilót.   
   Parancsát lesik most is. Csak kardját kell kivonja.
   Hogy milyen elegáns lett. Öltözteti a másik.
   Siratták a palota asszonyai. Jajongtak.
   Verset nem mond. Nem is fest. A társaság központja.
   Rájuk dörrent. Elég volt. Még egyelőre férfi.
   Hogy néha még fölnevet, de legtöbbször komor.
   És ha legyőzetik is?! A sors elrendelése.
   Hogy csak a teliholdat nézgeli elveszetten.
   Nem patkányként menekül, de elhagyta az isten.
   És templomokba járkál. Nincs kedve semmihez.
   Örök ellenfelét várja, Octavianust.
   Mert megunta életét. Lehet, hogy meg is nősül.
   Mert őt csakis egy másik római győzheti le.
   Talán megkereshetné? Meg is vigasztalhatná?
   De amikor hallotta, Kleopátra menekül.
   Szerelmük színterén. Az ötszögletű szobában.
   Kardjába dőlt kevélyen. Nem volt értelme élni.
   Hát mindent kockáztatva elküldötte gyűrűjét.
   Hozzá vitette magát. Karjai között halt meg.
   Hát utolszor találkoztak. Ölelte elveszetten.
   Később a királynő is, mivel Octavianust,
   ha már elveszítette a szemébe tűnő édent,
   nem tudta behálózni, a halált választotta.
   Athénba költözött, egy kövér kereskedővel.
   Sírjukon rózsa nőtt ki. Bíborló, vörös rózsa.
    
A pincérek s a szeparéból a lány és a fiú lelkesen tapsolnak. A titkár remegő kézzel veszi át a lapokat, meghajol felénk  gyors léptekkel tűnik el az iroda felé vezet folyosón, hogy legépelje a verseket. Mi szótlanul meredünk magunk elé, kiisszuk poharainkat, felemelkedünk és átsétálunk az utca másik oldalán lévő vendéglőbe. Megebédelünk. Közben a titkár visszatér a gépelt lapokkal, aláíratja mindhármunkkal a verseink gépelt változatait és átadja nekem a Kavafisz kéziratát, a füzetemből és a Pessoa füzetéből gondosan kitépett lapokat, s egy nagy sárga borítékot, amelyre ráírja, három költő és a rózsák, 193o május 29. Itt is ismerhetik már, mert az öreg hajlott hátú pincér, kérés nélkül is hozza a dupla whiskyt, jégkockával. Kavafisz felemelkedik, s egészségügyi állapotára hivatkozva köszön el tőlünk. – Akkor, ahogyan megegyeztünk, kedves Luis, mondja, hosszan rázva a kezem –, csak a halálunk után hozza nyilvánosságra. – Összeölelkezik Pessoával, motyog valamit és titkár karjába kapaszkodva kimegy a vendéglőből. – Én még visszajövök – fordul meg az ajtóból a sápadt fiatalember.
   Tényleg beteg – suttogja Pessoa és ő is felemelkedik. – Maga várja meg ezt a fiút, drága barátom – fordul felém és pénzt hagyva az asztalon, megfordul – Megyek, mert be szeretném fejezni a tanulmányomat. A reggelinél találkozunk s onnan indulhatunk is a kikötőbe. Vár a vén kalóz.
   Később visszajön  a titkár, sétálunk a városban, elmondja, hogy Kavafisz állapota egyre rosszabb, nagyon aggódik. Kimegyünk a kikötőbe, nézzük a tengert, a hajókat, egy matrózkocsmába térünk be, elmondja, hogy az öreg újból elhalasztotta régóta tervezett európai útját, készül a halálra. De egyre többet ír, éjszaka, gyertyafénynél írott verseit reggel gondosan elégeti. – Kár – mondom, mire a titkár elmosolyodik. – Amikor elalszik inasa kilopja a kéziratot, lemásolva adja át, másnap reggel nekem. Az eredeti elég, de a vers megmarad.”
   Borges elhallgat, kimerülten kortyol a kávéjából, iszik egy pohár vizet.
   “Másnap a kapitány már várt a kikötőben és kilenckor fel is szedtük a horgonyt. A sápadt, karikás szemű Pessoával a fedélzetről néztük a távolodó különös várost. Elhatároztam Lisszabonban megkeresem Ritát, megkérem a kezét, s ha igent mond, elutazunk valahova és táviratozok Beatríznek, hogy ne várjon Párizsban, s hosszú levélben jelentem be a szakítást. Hát nem teljesen így történt. De ez már egy másik történet.”
   Borges újra elhallgat, feláll és figyelmesen néz ránk, mintha örökre meg akarná jegyezni az arcunkat. Nézi a sápadt Lovecraftot, akinek állapota megbízhatóan romlik, akárcsak a mellette ülő, karikás szemű Moráé. Sokáig nézi, tagadhatatlan rokonszenvvel Vicente Guedest, s a kezét szorongató Pauline-t, aztán Bernardo Soaresre s a mellette ülő, kipirult Tehurára pillant, szeme pillanatokra Vaituán és a figyelmesen előrehajoló Crosson állapodik meg, majd a gondterhelt Searchra s a tűnődő Moraura réved, tekintete egy pillanatig megpihen a fészkelődő Titin és a ki tudja miért izgatott Pomaren, szembenéz a töprengő Tejvével és a rá kíváncsian visszanéző Mirandolinával, majd mélán Lídiára pillant, Noahra, végül rám és Álvarora s csendesen mondja. – “Köszönöm, hogy meghallgattak…”
   “Részünkről a szerencse” – recsegi Henik és leszáll Lovecraft válláról, köröz a levegőben majd megállapodik Mirandolina kinyújtott tenyerén. Künn erősödik a szél, hallani amint a hullámok tajtékozva csapódnak neki a szikláknak.

 

Jegyzetek

Lovecraft mitológiájának démonikus alakjai.  
2.    Pessoa: Sebestyén, Portugália királya. Nemes Nagy Ágnes fordítása.
Francesco Guardi festménye
Aleister Crowley. Via diaolica. Fordította Bihari György.
Lovecraft: A kívülálló. Fordította Bihari György
Bernardo Soares: A kétségek könyve. Fordította Pál Ferenc.
Dicsérő ének Taoráról. Fordította Rákos Sándor. A továbbiakban is idézett fordításai, a Táncol a hullámsapkás tenger című, Óceánia népeinek költészetét bemutató, nagy gyűjteményében jelentek meg.(Európa.1976)
Álvaro de Campos versének átirata.
Reis válaszverse, töredék.
1o.  Olyan az öled, mint...Fordította Rákos Sándor.
11.  Dicsérő ének Taroáról. Fordította Rákos Sándor.
12.  Német tudós. Nagy műve az óceániai népek költészetéről  l9í2-ben jelent meg.
13.  Angol folklórkutató. Műve l895-ben jelent meg.
14.  Gauguin: Noa Noa. Fordította Dús László
15.  Lovecraft: Árnyék az időn túlról. Fordította Bihari György
16.  “Vajon ki járkálhat itt és miért?” (román)
 “Ki, ki, úrficska, hát a tisztátalan!” (román)
 Moholy-Nagy László
 Pessoa: Cristian Rosencreutz  sírjánál. Takács Zsuzsa fordítása
 U. e.
 Tejve: A sztoikus neveltetése. Fordította Pál Ferenc
 U. e.
 U. e.
 Borges: A cikluselmélet. Fordította Scholz László
 U. e.
 Hajnali ének a felhőkről. Fordította Rákos Sándor. Átirat.
 Handy, E. S. C. : Polynesian religion. 1927.
 U. e.
 Mircea Eliade: A sámánizmus. Fordította Saly Noémi. Osiris. 2Oo5.
 U. e
 Az idegenség erdejében. A szimbolikus novella először Vicente Guedes neve alatt jelent meg, aztán a szeszélyes Pessoa nem hívta elő többé asszociációi sötét mezőiről az ígéretes tehetséget, s az írást Bernardo Soaresnek ajándékozva beolvasztotta A kétségek könyvébe.
 Borges: Az Alef. Fordította Benyhe János.
 Borges: Two English poems. Fordította Tóth Éva.
 Vicente Guedes i. m.
 Hamvas Béla: Tibeti misztériumok.
 U. e.
 Pessoa: Cristian Rosencreutz sírjánál. Fordította Takács Zsuzsa.
 Rilke: Utolsó este. Fordította Vas István.
 Tejve i. m.
 U. e.
 Donald Tyson: A varázstükör. Fordította Trethon Judit 1991.
 Tejve. U. e.
 Lovecraft: Az őrület hegyei. Fordította Sóvágó Katalin.
 Shelley:Epipszükhidion. Fordította Kálnoky László
 Hérakleitosz. Fordította Hamvas Béla
 Borges: Quiroga generális hintón hajt a halálba. Fordította Imreh András
 Pessoa. Kálvária. VI. Fordította Nemes Nagy Ágnes
 Bernardo Soares i. m.
 Tejve i. m.
 Pessoa: Szerelmes vers az Új Államhoz. Fordította Vörös István.
 Hérakleitosz i. m.
 Tejve i. m.
 Borges: A körkörös idő. Fordította Scholz László
 Borges. A teológusok. Fordította Benyhe János
 Nietzsche. Idézi Borges A cikluselmélet című esszéjében
 Álvaro de Campos: Opiárium. Fordította Takács Zsuzsa.
 Mircea Eliade i. m.
 Donald Tyson i. m.
 U. e.
 Mircea Eliade i. m.
 U. e.
 Kákosy László Fény és káosz című művében Simon mágusról szólva, idézi Hippolütosz Refutationes-ét ) VI. 2o,3), amely szerint “...eltemettette magát tanítványaival, miután azt ígérte nekik  hogy három nap múlva feltámad, és ez az elbizakodott tett okozta halálát.”
 “Miatyánk, ki vagy a mennyekben...” (spanyol)
 Rilke: Második duinói elégia. Fordította Rónay György
 Rilke: Első duinói elégia. Fordította Szabó Ede
 Álvaro de Campos: Ez a régi szorongás (részlet a Trafikból). Fordította Nemes Nagy Ágnes
 U. e.
 Rilke: Sírfelírat. “Rózsa, te tiszta ellentmondás, gyönyörűség, /annyi temérdek pilla alatt / senki se alszik.” Fordította Nemes Nagy Ágnes.
 Rilke: Mindent mi messze rejt. Fordította Tandori Dezső.
 Borges Lazarus Morell, a szörnyűséges megváltó. Fordította Jánosházy György.
 Fuentes: Borges akcióban című elbeszélése egy részletének átirata.
 Borges: Fenyegető veszély című versének átirata.
 Ez a terve később megvalósult. Lásd a Dél című novelláját.
       74. Pessoa: Ötödik birodalom. Fordította Somlyó György.
  75. Pessoa: Sebestyén, Portugália királya. Fordította: Nemes Nagy       
          Ágnes.
     76. Magyarul Takács M. József fordításában olvasható.
       77. Tom Castro, a valószínűtlen csaló. Fordította Jánosházy György.
       78. Pessoa: A “háromszázak”. Fordította Pál Ferenc.
  79. Homérosz: Iliász. Devecseri Gábor fordítása.
       8o. Polübiosz Hisztoriai című művében a II. pun háborútól (i. e. 2l9)                                   Karthágó pusztulásáig (i. e. l46) írta meg Róma világhatalommá való válásának  okait és történetét.
        81. Wittgenstein: Logikai – filozófiai értekezés
        82 – 83. Borges i. m.
        84. “…éjféltájban, amikor a városban a jövőtő való félelem miatt  csend honolt, és az embereket csüggedés fogta el, hirtelen különféle hangszerek összhangzó zenéje, majd utána nagy tömeg hangos kiáltozása hallatszott, szatírtáncosok sűrű lábdobogásától kísérve, mintha valami bacchikus menet hagyná el a várost. A menet útja a városon át az ellenség felé néző kapun át vezetett, a lárma ezen a ponton érte el tetőpontját, majd megszűnt. Akik ennek a csodálatos jelenségnek az értelmét kutatták, úgy magyarázták, hogy Antoniust, most hagyta el végképp az isten, akihez egész életében hasonlította magát, és akihez leginkább ragaszkodott.”  Fordította: Máthé Elek
        85. A verset Vas István is, Képes Géza is lefordította magyarra.
        86. A vers szintén Vas István és Képes Géza fordításában ismert.
        87. A verset Vas István fordította magyarra.
        88. A versben, nem véletlenül feltűnik Álvaro de Campos: Ez a régi szorongás című költeményének néhány sora, Nemes Nagy Ágnes fordításában. A verset Somlyó György is lefordította.





                     A  TAHITI  FEKETE  FÜZETBÖL
                                                                     
                                  harmadik rész
                                     

                                              “Oly korán múlik minden, ami múlik!
                                             Oly korán halunk mind, az istenekhez
                                                                         Mérve! Minden kevés itt!
                                             Semmit se tudsz, minden elképzelés csak,             
                                                        Rózsák közt heverj, szeress, igyál és
                                                                         ne szólj! A többi semmi.”
                                                             
                                                    Ricardo Reis: Oly korán műlik minden
                                                                   (Fordította Somlyó György)



Tartalom


Találkozás Transsylvaniában
      Dsida Jenő: A sötétség verse (fordítás)

I.  A  TITOKZATOS KÍSÉRTŐ

Levelek Lídiának, nemcsak a ködről

I. Az Urubamba völgyében
1. A rettegés
2. Az inka istenek  
II.  Transsylván ábrándok
III. A londoni mindszentek
1.A londoni köd
2.A titokzatos kísértő
IV. A firenzei látomás
1.A templomkertben
2. A vörös erdő
3. A rettegés
4. A hajnal
V. A tibeti tanulság
1 Este a fennsíkon
2. A felriadás
3. A tünemény
4. A szerencsés végkifejlet
VI. A görög sziget
1. Az éden
2. A Dionüszosz szentély
VII. A tahiti ábránd

II. VALÓBAN, MI LESZ VELÜNK?

1. A hullámok és a sors
2. Hajnali képzelgés
3. A szakadék
4. Tested lenyomata
5. Az árnyék
6. Lovasok a tengerparton
7. A vízesés
8. A tahiti hóember
9. Lobog a nyár
1o. Ünnepet teremtünk  
11. A többiek
12. Mirandolina színháza
13. Valóban, mi lesz velünk?
14. Segítség
15. Kérdőjelek
16. Lázálom
17. A második találkozás
18. A csodálatos mangófa
19. Az én otthonom
2o. A törzs varázslója
21. A Birkenhead elsüllyedése
22. Patt
23. És lassan…
24. És többé…
25. Álmatlanok…    
26. A kormányzónál
27. Nevermore
28. A sakkozók
29. A titok
3o. A kék háromszögek
31  Újra a barlangban
32. Rómeó és Júlia
33. A sors tüze

III. BOLYONGÁSOK A DALMÁT SZIGETVILÁGBAN / 1 – 15 /

Az Adria szirénje
2. Jártunk mi itt?
3. A lényeg nem ez
4. A spanyol erőd
5. Éjszaka a kazamatában
6. Az  álom
7. Éjfél után
8. Szelek szárnyán
9. Lídia a léghajón
1o. A pigmeusok Spalatóban
11. Hogy angyalok, vagy istenek
12. Milnai grádicsok éneke
13. A jóslat
14. Az Adria szirénje
 Búcsú az azúrtól









Mi lesz a vége?





Találkozás Transsylvaniában

Emlékszel Lídia, mikor Erdélyben jártunk,
Drakulát felkeresni, egy kivilágítatlan,
szomorú állomáson vártunk, hosszú órákig.
Minden bizonytalan lett, átláthatatlan álom   
egén reszketeg, lila, kergén táncoló fények,
padokon vándorok, mint feldőlt tekebábuk,
mellükre horgadt fejjel… S nem volt csatlakozás!
Nem jött a vonatunk . A tűnő éjszaka
sustorgó neszei köröztek körülöttünk.
Egy sovány, kalapos férfi lépett hozzánk.
Kezében cigaretta, de hát gyufája nem volt.
Több nyelven kért elnézést. “Itten valami mindég
hiányzik!…” –  jegyezte meg és összeismerkedtünk.
Kiderült ő is költő, transsylván poéta,
elpuskázott országrész álruhás fejedelme.(1)
Kedvesen érdeklődött úti célunk felől.
“Hogyan önök Drakulát – fintorogva mosolygott –,
a sötétség grófját jöttek el megkeresni,
a messzi Brazíliából, a homály fejedelmét?!”
Keresztet vetve nézett.  Kissé hihetetlen volt,
hogy ezért és épp ezért, az Amazonász mellől
jöttünk erre a földre. Pessoáról meséltem.
Kétkedve bámult. “Hogyan? Alteregói vannak?
Huszonhét vagy huszonnyolc?” Őszintén el is képedt.
“Heteronimák – mondtam – filozófusok, költők  .”
“Hogyan bírja önmagát ennyi felé hasítni,
s komolyan sajnálja, hogy nem olvas portugálul…”
”De hát még megtanulhat! –  gyorsan címet cseréltünk –,
és fordíthatnánk egymást!” Lemondóan legyintett.
Suttogva árulta el, nincs sok ideje hátra,
de nem is bánja, mert nem érti a világot.
Önvesztébe rohan, kenetlen rossz szekér.
Ezt már a római poéták sem értették.
Ovidiusról mesélt. Itt élt száműzetésben,
a Pontus Euxinus partján, a sivár Tomiban.
Javasolta menjünk el, nézzük meg a romvárost,
ahonnan szegény Naso, bámulhatta a tengert,
de hát nem jött a gálya, a felmentő ítélet.
“És mégis –  érdeklődött – mit várunk Drakulától?”
Vámpírokról kérdeztem. “Elég nehéz itt élni,
vámpírok nélkül is – suttogta –  kisebbségben…”
S egy versét mondta el, franciául, prózában.
Elbűvölt mélakóros, észvesztő látomása.
Láttam a kockacukrot, a kávé éjjelében
reménytelen süllyedni. A vége megdöbbentett.
Édesítjük  egy isten keserű italát.
Ígértem lefordítom. Át is adta a verset.
Válaszolni akartam, de már nem volt sehol,
léggé foszlott, szétesett,  tűnő angyali árny.
S mi tovább várakoztunk, a népek ébredeztek,
hegyek fölött gomolygó párákba veszett minden
és Isztambul felé menekülve a hajón,
a homálygróffal való találkozást túlélve,
egy francia orvos nyersfordítása alapján,
fordíthattam le a sötétség méla versét.

Ó,  álmatlanság évada,
papírra a tinta kicsordul
Rozsdás levét az éjszaka
a kertekre  zúdítja zordul.
Redves fák leve keserít
s te  számlálod az éjszakába,
pörgetve mélán éveid,
mégis még mennyi lehet hátra?
…Válaszolj fehér kockacukrot
dobtál már kávédba, nézve,
hogy hogyan süllyed le poharad
átláthatatlan  éjjelébe?
Láttad-e hogy lesz a halálé.
mily kitartón, milyen undok- resten
szedi szét ama a barna lé,
míg szét nem mállasztja, kegyetlen,
így ejt foglyul minket az éj.
Belénk száll és már  el nem enged
kavargó árnya és  a mély
sír hívogat. Már el nem éred
a hajnalt. Halállal itat át  
Rothadásoddal édesíted
isten  keserű italát.


I. A  TITOKZATOS  KÍSÉRTŐ

                           Levelek Lídiának (nem csak)a ködről
                                             

I. Az Urubamba völgyében

                 a perui farsang vázlataiból

1. A rettegés

...Amikor ködben fulladoznak az erdők
és ködbe vész Makcsu Pikcsu,
fától fáig botorkálunk, az Urubamba láthatatlan völgyében,
tejfehér, csukaszürke, fullasztó ködben.
Nem világos, ez balesetünk előtt történik-e vagy utána?
Szorosan öleljük egymást, Lídia
és nincs időnk eltöprengeni az árnyalatokon,
az összehasonlítás gyönyöre a színét változtató,
de egyre sűrűbb, egyre fenyegetőbb  ködbe vész,
nem a miénk már!
Lehet, hogy semmi nincs már a helyén,
elnyelte a sziklavárat, a trachit nyomasztó tömbjeit is a köd,
fölzabálta az ősrengeteget, fölzabált mindent,
csak az inka istenek gúnyos nevetését hallani,
hol távolabbról, hol közelebbről,
olyan ez, mintegy végeérhetetlen álom,
és nincs ébredés.

2. Az inka Istenek
                                       
Mikor fázva, rettegve
fullasztó ködben áztunk,
s ott kerengett köröttünk
hahotázó halálunk,
arra gondoltam milyen
lehet egy inka isten,
ki évezredek óta
bujkál a sorközökben?
Te vezettél a ködben
és kezem szorítottad
és hogy velem vagy hálát
adtam az angyaloknak,
aztán váratlanul
egy tisztásra kerültünk,
szakadozott a köd,
felszikrázott szerelmünk
kísértője a nap,
az Urubamba völgye
kinyújtózott a fényben,
s te, a fény legszebb hölgye
boldogan nevettél rám.
“Milyen egy inka isten?”
A hahota tovább görgött.
“Lehet, hogy teste sincsen?
Minek kéz, fej, láb és has
egy istennek? Minek?!”
Sátorunk is megvolt még,
nem kellett senkinek.

II. Transsylván ábrándok

             A Drakula kastélya vázlataiból

Transsylvaniában, Drakula titokzatos kastélyát keresve,
a füstölgő tőzeglápot elhagyva,
ejtett foglyul váratlanul,
előzmények nélkül, a fojtogató,
a világ egyetlen más ködéhez sem hasonlító,
ón-szürke képződmény.
Ráadásul sírt, zihált, fújtatott is,
mint egy láncaitól szabadulni igyekvő fenevad. (2)
Egymást se láttuk,
szorítottam a kezed, emlékszel?
S a titokzatos köd egyre sűrűbb lett,
mintha kásában fuldokoltunk volna,
egyre fenyegetőbb,
mintha ő maga lett volna a vergődő fenevad,
s mi a gyomrában kóvályogtunk volna,
céltalanul, reménytelenül keresve a szabadulást,
orrunkban még az elhagyott tőzegláp füstjével,
melynek felszínén lidércfények manósipkái világítottak,
csábítva, hogy közelítsük meg őket,
de szerencsére még időben ejtett foglyul a köd,
így, ha akartunk volna se indulhattunk volna meg,
a tőzegláp álságos felszínén, lidércekre vadászva...
Az ösvényt is elveszítettük, nyilván,
miközben ide-oda kóvályogtunk,
meg-megbotolva a kígyóként tekergőző,
karvastagságú, alamuszi gyökerekben,
noha azt hittem már régen kikeveredtünk
az erdélyi ősrengetegből,
hiszen a tőzeglápot elhagyva,
hatalmas, beláthatatlan mezőre tévedtünk
és itt ejtett foglyul
a trachit szürke tömbjeire emlékeztető
élő köd.
Mert egyre inkább úgy éreztem,
nevess ki,
hogy ez a minket bekebelező, falánk köd igenis él!
Hatalmas, félig lekötözött szörnyeteg
és nem enged ki bűzlő gyomrából többé soha,
ráadásul már nem is csak fújtatott, zokogott, zihált,
hanem esküszöm,
egy általunk ismeretlen nyelven káromkodott is.
“Siessünk – suttogtad – ki kellene kerülnünk belőle,
minél hamarabb ki kellene kerülnünk...”
Ekkor hallottuk meg először a hegedűszót,
a vadállat már hörgött,
rázkódni kezdett, remegett,
általunk azonosíthatatlan nyelvén
könyörögni kezdett valakihez,
aki még nála is hatalmasabb,
de láthatólag nem veszi komolyan a fenevadat,
hegedül neki,
nyilván, hogy megszelídítse,
aztán váratlanul, eldobva a hegedűt röhögni kezd...  
Ott körözött körülöttünk az eszelős hahota,
szétszaggatva, s a semmibe száműzve
a köd eszelősen gajdoló, rimánkodó tömbjeit.
Egyszerre eltűnt az egész,
mintha nem s lett volna.
és mi ott állottunk egy mező közepén,
a hold eszelős, szűrt-ezüst fényében,
Drakula rejtélyes kínkastélyával szemben,
a hahota pedig ott kavargott még egy ideig körülöttünk,
mielőtt a füstölgő tőzeglápba veszett volna,
megbolondítva és kilobbantva a lilás lidércfényeket.(3)
 
III. A londoni mindszentek
                           
                       Tandori Dezsőnek

1. A londoni köd (4)

A londoni köd, a londoni köd,
rég nem sejtjük mit hoz a holnap?
Két-három lépés, eltűnsz, eltűnök,
a vörös falak is ködbe ívódnak.

Egy sarkon, imbolygó házak között,
köd zabál fel, fejetlen holtak
vesznek körül. Drakula röhög.
Hasfelmetsző Jacké a holnap.

A mindszentek is tűnnek észrevétlen,
vissza nem hozza őket immár semmi,
magunkra hagynak, hívők a hitetlent.
“A helyzetünkön próbálj úrrá lenni!…” –  

súgod, csókolsz, a kezem szorítod.
Sikerül-e a ködből visszalopnod?

2. A titokzatos kísértő

A sikátorban lépések kopognak,
megvédenek-e a londoni mindszentek?
Megvédhet-e a zombiktól bármi?
Véres pofákat látok vicsorogni a ködben,
Lídia is elenged, egyedül vagyok.
“Téged nem bánthatna a vámpírok fejedelme sem –
írta felejthetetlen mesterem, amikor Drakulát
mentünk meglátogatni Transsylvaniába –,
te immúnis vagy Ricardo, de Lídia nem az,
Lídiára vigyázz!...” Mintha hangját is hallanám,
de hát az előbb még itt volt,
fogta a kezem, szorította, éreztem remegését
és hirtelen eltűnt, mintha soha nem is létezett volna.
“Nem vigyáztál rá eléggé –  mondja kísérőm,(5)
mióta hallom a gúnyos nevetését. –  
Ki tudja eddig széttépték,
cafatokra szaggatták a zombik,
nyakon harapta egy vámpír, esetleg
Hasfelmetsző Jackkal is találkozhatott,
s te nem védted meg, elveszítetted Ricardo!
Elveszítetted az egyetlen lényt, aki hozzád tartozott,
akinek szemében, mint egy kékeszöld tükörben
nézhetted magad, akinek érzésein keresztül
juthattál el, legbenső lényedig, (6)
hogy végre embernek érezhesd magad!...”
A kísértő elhallgat, köhög vagy nevet,
a hahota ott kóvályog körülöttem a ködben,
“Lídia – kiáltom – Lídia!”
és hirtelen szakadozni kezd a szürke köd,
felvillannak az eszelősen vörös, londoni házfalak
és meglátom Lídiát,
ott kuporog a fal tövében és reszket.
“Ne hagyj többé soha magamra –
suttogja, nyakam köré fonva karját. –  
Soha többé ne hagyj magamra, érted?”
A köd szakadozni kezd, nyakunkig ér, derekunkig.
Összeölelkezve indulunk szállásunk felé
és én még mindig hallom a kísértő gúnyos röhögését.
“A londoni mindszentekben bíztál, te balfácán!...”
Egy kis anglikán kápolnába menekülünk be,
térdepelve imádkozunk. “Soha, többé soha
ne hagyj magamra a ködben,
meglátod egyszer a köd titokzatos
árnyai rabolnak el tőled,
és nem találkozhatunk többé soha!...”

IV. A firenzei látomás

1. A templomkertben

Egy templomkertben, Firenzében
hittem el, megváltozhat minden.
Hogy  jobbra fordulhat a sorsunk.
Hogy  ketten együtt észrevétlen
tűnhetünk el az életünkben,
azt se tudják majd voltunk, nem voltunk?
Romos sír mellé feküdtünk le,
túl az életen, a halálon,
észrevétlen hullt ránk az este,
magával ragadott az álom,

2. A vörös erdő
                                          
                  Kosztándi Katalinnak (7)

Eltévedtem a vörös erdőben.
Igéztek vörös facsontvázak.
A hold színezüst fátyolfénye
vitt tévútra, már nem volt kijárat.
Körém zárult a véres látomás,
a skarlát-vörös fák megmozdultak,
tragikus történetük ragozták,
sejtettem már, hogy nem lehet holnap.
Tudtam, hogy vége, minden hiába,
nem lelhetek rá Lídiára,
amikor hangot halottam. A fák
beszéltek hozzám. Az enyémre
rímelt életük, hisz a fényre
nem juthatunk ki. Elvész a világ.

És akkor észrevettem Lídiát.
Vörös fa alatt állott és rám nézett,
szemében örvénylett a végzet.
Felé indultam, látszatok
ragadták el, távolodott.
Tudtam, többé már el nem érem
Életem vész el véle. Az éden.

3. Az éjszaka

Amikor felriadtunk, még egyre a szomorú
vörös fák vibráltak sajgó szemem előtt,
hallottam, és most már örökké hallani fogom panaszáriáikat
“Fázom – suttogta Lídia – ideje lenne hazatérni, nem gondolod.” (8)
Botladozva, a sírokat kerülgetve indultunk el,
furcsa volt, hogy a fekete égen nem látszottak a csillagok,
nem volt sehol a hold, ráadásul,
amikor végre megtaláltuk a kijáratot,
megdöbbenve észlelhettük, hogy a kapu zárva van,
a temetőt pedig két méteres kőfalak veszik körül.
Reggelig nem juthatunk ki innen.
Zsebórám is megállott, fogalmunk sem volt hány óra lehet?
Megpróbáltunk bejutni a kápolnába,
de az ajtaja zárva volt,
végül egy romos kriptába húzódtunk be,
egymáshoz simultunk, hogy valamennyire
melegíthessük egymást, valahonnan
a temető túlsó feléből, baljós morgások hallatszottak,
éreztem Lídia megdermed, remegni kezd megint,
összekoccannak fogai félelmében.
“De hát csak egy kóbor kutya lehet!” –  
suttogtam. “Vagy egy reneszánsz zsoldosvezér szelleme. –
suttogta Lídia és még szorosabban simult hozzám. –
Egyéb nem is hiányzik, csak a hajnali köd!” –  mondotta még,
aztán  elvesztünk egymásban megint
és újra elszenderedtünk, de most
nem a vörös erdőben voltam, hanem itt,
a firenzei romos templomkertben.
Nem volt világos: ébren vagyok-e vagy álmodom?
és láttam, amint pufók angyalkák
ereszkednek alá az égből,
vörös köpönyegben mikulások,
kosarukban dióval, mogyoróval,
de amikor utánuk nyúltam léggé foszlottak.
Lídia sikoltása ébresztett.
“Itt a köd – rázott. – Ébredj Ricardo, ébredj!
Ide is utánunk jött ez az átokverte köd!
Mi lesz ha foglyul ejt? Ha ezúttal nem ereszt el?
Mi lesz ha elrabolnak, s a köd lesz a hazánk?”
                      
4. A hajnal

De nem raboltak el, szétestek a
lidércek, eltűntek a vámpírok,
sírjukba takarodtak a zombik.
A dicső itáliai múlt relikviái
vettek körül, és  mi  kissé ijedten,
kissé kábultan, mintha félálomban,
kézen fogva ődöngtünk a ködben.
Arra gondoltam most már minden lehet,
ettől kezdve tényleg történhet bármi,
lesz még időnk a végét kivárni,
ez a köd nem tűnik félelmetesnek.
De lépések kopognak, közeledik valaki,
nők trillázó kacagása hallszik,
loknikba veszünk, legyezők takarnak el,
hosszú ruhás dámák táncolnak körülöttünk,
mögöttük fekete barétos, bőrpáncélos, marcona férfiak,
arcukon világítanak a sebhelyek.
Lila köpenyekben bíborosok, fekete csuhás szerzetesek,
Gyerekek, koldusok, kurtizánok.
Fuvolák hangja is hallatszik,
önfeledten forognak a csodálatos hölgyek.
Vajon Lídia látja-e őket?
Szorítja a kezem, érzem remegését,
de a látomás (ha ugyan az?)
valahogy nem akar véget érni,
noha valami történik, felgyorsul minden,
egymás körül, őrjöngő ütemben forognak a párok.
Sztentori üvöltés hangzik fel. Összerezzenünk.
Sorra foszlanak léggé a testek,
már csak a fejek imbolyognak,
hajzuhatagok, barettek, bíboros kalapok, kámzsák,
egy Madonna arc felénk fordul,
mintha észrevenne, szemében rémület.
Lassan elhalkul a rejtélyes fuvolaszó,
kezd felszakadozni a köd is,
és váratlanul egyszerre szólalnak meg
a város templomainak egymással feleselő harangjai.
A varázslatnak vége.
Egy angyalszobor előtt térünk magunkhoz, dideregve.
Szánakozva néz, arcán tört mosoly.
Térdre hullva, megrendülten imádkozunk,
és Firenze mélabús tornyai fölött,
váratlanul jelenik meg a bíztatóan sugárzó,
narancsvörös napkorong. Indulhatunk.

V. A tibeti tanulság

                  a tibeti barlang vázlataiból

1.Este a fennsíkon

Amikor, már a sűrűsödő félhomályban,
megérkeztünk a fennsíkra,
noha láttuk a barlang ásító torkát,
mégis úgy döntöttünk,
(pedig voltak gyertyáink is,
még Firenzében szereztük be őket (9)
egy kegyszerárustól és erős fényű zseblámpáink is,
tartalék elemekkel, nem maradhattuk volna sötétben),
hogy másnapra halasztjuk a látogatást,
a barlang feltárását és fáradtságunkra hivatkozva,
mindketten féltünk, noha ezt nem ismertük be
még magunk előtt sem,
tábort vertünk, a fennsík délkeletei részen.
Mire állott a sátor, ránk hullott a sötétség,
feküdtünk egymás mellett, hanyatt
és önfeledten nézegettük a csillagokat,
ezeket a rejtélyes égi koporsószögeket…
Arra, hogy ebben az eszelős sötétségben
(sehol, még az Urubamba völgyében sem volt ilyen sötét!)
elbóklásszunk faágakat, gallyakat gyűjteni,
nem is gondolhattunk.
Utunk során egyáltalán nem is láttunk fákat,
ezért is nézegettük döbbenten,
kissé meg is rendülve,
a fejünk fölött kavargó,
kénsárga és karmazsinvörös leveleket.
Honnan érkezhetnek? Egy másik világból?
A tibeti istenek ajándékai?
Borszeszlámpánkon főztük meg a teát.
Kétszersültet, sajtot rágcsáltunk hozzá
és még sokig néztük,
a kiszámíthatatlanul kusza égboltot.
Sorsunk csillagtérképén az X, (1o)
a hold is hamarosan megjelent,
tébolyítóan vörös fénybe borítva a tájat.
A barlang ásító, fekete szájnak tűnt.
“A végén még elnyel!” – suttogta Lídia,
hozzám bújva és félelmünkbe aludtunk bele.
A vörös Buddha fejre hasonlító hold álmunkba is elkísért.

2. Felriadás

Hajnalban Lídia kétségbeesetten
rázott. “ Ricardo, itt a köd! Ébredj! Elragad!”
Azonnal kiléptem sátrunkból. Néztem
az avas vaj szagú förtelmet. Árnyalat,
sem színezte át. A hideg rázott. Féltem.
 
Árnyakat észleltem, de nem voltak emberek.
Hallucinálhattam? Szólott egy harang.
De hol? Itt templomok sehol nem lehettek.
Hangot hallottam, de nem volt emberi hang.
“Most lettünk foglyai, édesem, a ködnek.

Ez magából többé – Lídia felzokog –,
ki nem enged! Lenyel, meglátod, felzabál,
akár az árnyakat, harangot, fényt, hangot,
az árnyalatokat. Mindenütt megtalál.
Miért jöttünk ide, kísértni a sorsot?”

“Talán még sincs veszve minden – nyugtatgattam,
felrémlett előttem a barlang setéten
ásító nyílása, kezét szorítottam. –
Ha oda mehetnénk!…” “A ködbe fúlt réten? –
nevetett Lídia – a köd búborokban?”

Mégis elindultunk, nyögve, botladozva.
Sejtettük merre van. Tartottuk az irányt.
A köd még sűrűbb lett. Éreztük titokban,
mégse tarthat vissza. Most minden akadályt
legyűrünk, utáljuk az avas vaj szagát,

emlékeztet a lámakolostorokra.
Ó, ha tudtuk volna, a barlangban mi vár?
Ész nélkül futunk a sátorunkba vissza,
várni míg eléri ködszörnyünk a halál,
s a felkelő nap fénye majd felissza.

3. A tünemény

Miközben a barlang felé botladoztunk,
az egyre büdösebb ködben,
az avas vaj szaga már-már fojtogatott,
felidézve a lámakolostort, melynek évszázados,
évezredes falai között, ugyanez,
a számunkra kezdettől elviselhetetlen szag terjengett…
Ebbe a kolostorba egy, Peruban élő
tibeti szerzetes ajánlólevelével látogathattunk el,
segítséget kérve kalandos utunkhoz.
Az aprótermetű, kortalan férfiú tar feje
szikrázott a fényben, amint ránk tekintett
és két csészét tolva elénk, vendégszeretete jeléül,
(mind a kettőben forró, avas vaj volt,
az isten háta mögött élő szerzetesek tápláléka )
választékos angolsággal kérdezte meg:
“…de mégis, mit remélünk ettől a kirándulástól?!
Az a barlang veszélyes és azt is tudnunk kell,
ha nem tud lebeszélni és minden fenntartása ellenére
mégis oda megyünk, fölöttébb különös
legendák színhelye. A térség babonás népei
meg se merik közelíteni, messzire elkerülik…”
“Ön hisz ezekben a babonákban, hiedelmeken? –
kérdezte izgatottan Lídia, mire a láma
elhúzva száját, rejtélyesen mosolygott.
“Ugyan – mondotta még –, de tudnunk kell –
folytatta, elnézve fejünk fölött s látható élvezettel
kortyolt a bűzös kotyvalékból, amelyet mi
megkóstolni se bírtunk, –  muszáj elárulnia,
hogy az egész szent hegyet rejtett,
feltáratlan járatok szelik át.
Ezek egy része természetes barlang,
más részét olyan lények vájhatták a hegy
feneketlen gyomrába, akiket nem ismerünk,
akikről nagyon keveset tudunk,
de akik nem is valószínű, hogy
a mai értelemben véve emberek voltak!…
Egy társuk évtizedekig, egészen haláláig
élt abban a különös barlangban, egyedül,
hatalmas sziklával torlaszolva el,
a mélységbe vezető járatokat,
ahonnan időnként különféle,
nem emberi eredetű hangok is hallatszottak
és valakik iszonyú erővel rázták a sziklakövet,
amelynek megmozdításához tizenhárom társuk
együttes gondolati erejére volt szükség…”
A szerzetes aggódó arca jelent meg előttem,
amikor átölelve Lídiát,
végre kiszakadva a köd fogságából,
beléptünk a barlangba, melynek nyílása,
közelről is, egy óriás ásító szájára hasonlított.

4. A szerencsés végkifejlet

Akkor nem történt semmi,
nem is merészkedtünk beljebb a barlangba,
zseblámpát, gyertyákat sem vettünk magunkhoz,
fejetlen menekülésünk közben.
Egy idő után, mindenesetre kezdett felszállni a köd,
tömbökre, szörnyetegeket formázó alakzatokra esve szét,
s a hegy mögött megjelent, a várva várt,
vérvörös napkorong, kivilágosítva a kietlen fennsíkot.
Kissé megnyugodva mentünk vissza
elhagyott sátrunkhoz, megreggeliztünk,
de amire felfőtt a víz a borszeszégőn
és Lídia elkészíthette volna kávénkat,
váratlanul sötétedett el az ég,
mennydörgések robaja hallatszott,
mintha ágyúztak volna egymással harcban álló,
titokzatos hadseregek. Ott görögtek a dübörgő hangok
körülöttünk, villámok cikáztak az ónszürke égen,
s mi újra pánikba esve – mi jöhet mg?! –
gyorsan összecsomagoltunk,
lebontottuk a sátrat is és futva indultunk,
a már zuhogó esőben,
a biztos menedéket nyújtó barlang felé.
Amire visszaértünk (mintha rejtélyes módon
nőtt volna meg a távolság sátrunk és a barlang között,
mintha növekedett, tágult volna a tér!) bőrig áztunk…
Hogy ezután mi történt arról már beszámolhattam,
és arról is, hogy kivel találkoztunk
ott, a félhomályos barlangban, amikor,
ma is megmagyarázhatatlan módon,
hirtelen aludtak ki zseblámpáink.
Minderre most emlékezni sem akarok!
Ma is előttem van
a jeti tágra nyílt szeme, amelyben
elnyeléssel fenyegető bíbor körök cikáztak.
Felénk indult, de Lídia,
ma is csodálom lélekjelenlétét,
minden helyzetben azonnal feltalálta magát,
nem úgy, mint én, váratlanul gyufát gyújtott.
A pislákoló lángtól hátrahőkölt
a titokzatos hegyi ember, reszketni kezdett,
mi pedig ész nélkül menekültünk ki,
a változatlan erővel zuhogó esőbe.
Csak innen el, csak innen el, minél hamarabb!
Nem jó kikezdeni a félelmetes tibeti istenekkel.
A lapály közepén visszafordultam,
iszonyodva  láthattam, ma is őrzöm a látványt,
nem felejthetem el soha,
amint a közel három méteres, mahomet alak,
barlangja nyílásában állva, mancsát szeméhez emelve,
néz utánunk és vicsorog és ordít.(11)

VI. A görög sziget (l2)
 
1 Az éden       

Egy görög szigeten éltük át,
szerelmünk mirákulumát.
A sziget élt, mindennapjaink
átszínezhették a csodák...
Megtanultuk egymást szeretni.
“Mindent nem kell komolyan venni! –
okított a sziget –, ha mást
nem figyel az én, csak magát,
örökre egyedül marad,
szeretni kell a másikat…”
Így éltünk éjt és napot át,
és ismétlődtek a csodák.
“A szerelemben nem kell sietni,
siethetsz, nem múlik el semmi,
s minden örökké ismétlődhet –  
tanított a sziget –, szerelmet
hazudni lehet, de minek,
hazudhattok, ki érti meg?
Én csak nevetek rajtatok
úgyis boldognak látszotok.”
“Valóban így volt, Lídia?
Ily boldog nem voltál soha?”
Míg meg nem kísértett a sziget!
Ezt úgyse érti senki meg.
Feküdtünk a babérligetben,
hittük, hogy lát, őriz az Isten,
mígnem egy reggel Nemezis
ébresztett, “…hát már ide is
utánunk jöttél  átkozott!”
S a sziget is köddé változott!
Tejfehér, fojtogató ködben,
egyszerre másnak látszott minden.
Akár szigetünk, ködünk is élt
és ármányosan így beszélt:
“Mért féltek tőlem annyira,
Ricardo, drága Lídia?
Ha mindig bennem maradnátok,
lelhetnétek egy új világot.
Ki tudhatja, hogy mi a jó?
minden csupán illúzió.
Csak én, a köd vagyok örök,
még akkor is ha eltűnök.
Ha szétzilál, megöl a fény,
ez is csalóka tünemény.
Bármikor visszajöhetek
s elragadhatlak titeket.
Semmit se várok, semmitől se félek,
gyertek velem szerelmes szegények…”
Szigetünk mélán nevetett,
skandáltam rontó verseket.
És hallgattuk a misereret,
gramofonról. És a végzet,
köd képében osont tova,
zengett az Áve Mária.
A sziget zordan hallgatott.
S a ködben várak, városok
tűntek fel. Lehunytuk szemünk.
Senki nem játszódhat velünk.
Egymásba vesztünk. “Ez az éden!
És ezt kellene felcserélnem? –
csókolt lázasan Lídia. –
Mért kéne köddé válnia.
Őt nem adom! Ő az enyém…”

S a tenger felöl megjött a fény.

2 A Dionüszosz szentély
    
Amikor kissé restelkedve, morcosan visszahúzódott,
szétesett, foszlányokra szakadozva,
a napsugarak ölelésébe veszett a tejfehér köd,
nevetni kezdtünk Lídiával.
“Sikerült Ricardo! – mosolygott könnyes szemekkel. –
Legyőztük a félelmet, hátha nem fog többé kísérteni?
Hátha békén hagy ez a színét állandóan,
álságosan, csalafintán változtató, átkozott köd.
Most láthatta, hogy nem képes becsapni,
megejteni, csapdába csalni, észlelhette,
hogy nem félünk tőle…Hátha nem kísért tovább.”
Én ebben távolról sem voltam ennyire biztos,
mintha hallottam volna a sziget gúnyos nevetését is,
de lehet csak felcsigázott képzeletem játszott velem,
mint mostanában annyiszor, hiszen hogyan lehetne
ép ésszel elfogadni egy szigetről,
bármely tündérkert is ez a mi görög szigetünk,
hogy él?! Hogy élő organizmus?
Mindez, valljuk be kívül esik a ráció határán,
hihetetlen és fantasztikus, de mégis hallani véltem
a sziget gúnyos röhögését, aztán váratlanul érzékeltem,
hogy újra van valami célja velünk, hogy megint irányít.
Talpra ugrottam, felsegítettem Lídiát és megindultunk,
mintha tényleg irányította volna lépteinket
a babérligeten túl, egy dombon fekvő görög templom,
egy Dionüszosz szentély romjai felé.
A fehér kövek olybá tűntek a szikrázó napsütésben,
mintha egy hatalmas, ismeretlen ősállat csontvázai lettek volna,
egy szörnyetegé, amely itt múlott ki a domboldalon,
haláltusájában a szigetnek ajándékozva iszonyatos erejét.
Így találtuk meg a rejtett cellát, de erről is beszámoltam már,
és a holtak rémisztő könyve, a Nekronomikon egy szír példányát,
ami teljességgel más irányt szabott életünknek.
A borítóra helyezett pergamenlapon az Uroborust láthattuk,
a saját farkát harapdáló kígyót, amely sorsunk jelképe lett…
Sokszor gondolom azóta is, nem  lett volna mégiscsak jobb
elmenni a köd távoli birodalmába, és nem jönni vissza többe soha?!

VII. A tahiti ábránd

Lídia, amikor megnyugszunk, s elhisszük végre,
hogy a fekete varázstükör erőtere megvédelmez
a mérhetetlen vének gonosz kíváncsiságától,
szeretném, ha egy éjszakát a Tamanau fennsíkon tölthetnénk.
Ez az a hely, ahol a tupapauk is lakoznak,
s amelyről annyit mesélt Pomare, felidézve lázas ifjúkorát,
amikor tanítómestereivel, Francois és Clemens atyákkal
egyszer egy éjszakát tölthetett ezen a,
babonás bennszülöttek által veszélyesnek tartott helyen,
s láthatta a foszforeszkáló, őket állhatatosan körbefogó lidércfényeket,
amelyek gyönge ezüst fényt árasztottak,
mintha valamiképpen, mágikus praktikáik folytán,  
a tupapauk ejtették volna foglyul
és osztották volna szét a hold szűrt-ezüst fényét,
talán hogy megvigasztalják őket,
hogy még sincsenek egyedül, s amelyekről
csak reggel derítették ki a tudós atyák,
hogy tulajdonképpen kicsiny,
fákon megtelepedő, foszforeszkáló gombák.

Késő délután érkeznénk meg a völgybe,
amikor már, a két óriási sziklafal közé,
nem érnek el a napsugarak
és mindenen úrrá lesz a terjengő homály.
Egy vadbanánfa alá vernénk fel a sátrat,
nem ijednének meg a tűz körül foszforeszkáló
lidércfényektől sem, nem hinnénk, hogy a
nyugalmukat nem lelő tupapauk tréfálkoznak velünk,
és hanyatt fekve néznénk a Dél Csillagát,
a kiismerhetetlen égboltot, mely mindég ámulatba ejt csodáival.
Aztán hajnalban arra ébrednénk, hogy a kicsiny fennsíkot
elönti a köd, de ez nem fenyegetően sötétlik,
mint Makcsu Pikcsun, nem ólomszínű, mint Londonban,
nem is csukaszürke mint a távoli Transsylvaniában,
nem ónszínűen vibráló, mint Firenzében,
de nem is nyugtalanítóan sötét-fekete,
mint Tibet széljárta fennsíkjain,
és nem is fehér, mint csodálatos görög szigetünkön,
hanem,  bármennyire is furcsa, a hold ezüstös fényét imitálja,
jól esik libegni benne, ide-oda kószálni, énekelni…
Hol van már az az idő Lídia, amikor még féltünk a ködöktől?
Szinte sajnáljuk majd, hogy a fennsíkot várfalakként őriző
hegyfalak között, megjelenik a vérnarancs színű napkorong,
és vetkőztető, kegyetlen fénye szétszórja,
mágnesként magához vonzva semmisíti meg
ezt az ezüstös ködkölteményt…
És mi csak állunk, egymással szemben a fennsíkon
és halljuk, amint nyughatatlan tupapauk köröznek körülöttünk,
de nem bántanak! Nem bánthat minket már senki, soha többé…(13)


                                          
II. VALÓBAN, MI LESZ VELÜNK (14)
                                                          
                      Lídiának, hát mégis kinek?


1. A hullámok és a sors

Mikor ülünk  parton,
szemlélve a hullámok megunhatatlan játékát,
felmagasodnak, nőnek, s üvöltve törnek össze,
hogy újjászületve essenek egymásnak megint,
sokszor úgy érzem Lídia, hogy sorsunk
kegyetlen és torz tükörképét látom.
Hogy pontosabban megérthesd,
pusztán a hullámokat kell
álmainkra, kívánságainkra, vágyainkra,
elképzeléseinkre, szeszélyes,
néha gügye ötleteinkre cserélni
és máris előttünk van ez a  rejtélyes élet,
az elfuserált valóság, mely úgy játszik velünk,
mint hullámaival a telhetetlen óceán,
és valahol remegnek már a szélben
Orcus fekete virágai.

2. Hajnali képzelgés

Lídia az álom,
akár elhibbant porszem,
mely fényben kereng még,
az ablakunk előtt,
de azonnal eltűnik,
a napsugarak dühe
szívja magába, ennyi,
csak ennyi volt kiszabva,
szegény elhibbant porszem,
ellobbanó félálom.
Ketten ültünk egy kerek
torony tetején. Némán.
Álmomban látod Borges
álma is megkísértett. (15)
Gomolyogtak a felhők,
távol fehér vitorlák
imbolyogtak a fényben
és mint éhes vadállat,
fel-felmordult a tenger.
Ennyi, csak ennyi volt,
csak megöleltelek még,
arcodhoz szorult arcom,
meg is csókoltalak, de
nem tudtam megszólalni,
a vihar üvöltése
felriasztott. Az orkán
játszott a hullámokkal,
igézetten bámultam,
álomban úszó arcod,
akár elhibbant porszem,
ennyi, ó ennyi volt csak.
Már nem aludtam vissza,
féltem, hogy elveszítlek,
hogy rémálom ragad el,
távoli, vad vidékre.
Néztem imádott arcod,
künn zuhogott az eső.
Még mennyi lehet hátra? –  
töprengtem elveszetten.

3. A szakadék

Egyre jobban izgat, nyugtalanít is már,
hogy mi lehet a házam mögötti szakadékban?
Ablakokból is látszik, fenyegetőn sötétlik,
noha félig takarják, a mangófák, a cserjék.
De érzékelni mégis komor fenyegetését.
A tegnap egy órát is vizsgáltam. Lámpám fénye
sem hatolt le a mélybe Elveszett sötétjében.
Egyáltalán nem látszott, hogy milyen mély lehet?
Nyugtalanító formák villantak fel, eltűntek.
Ősállatok,  vad szörnyek csontvázai vibráltak
a pislákoló fényben. Járhatott, lenn már ember?
Ott állottál mellettem és megremegtél, mikor
közöltem kötelet kellene már szerezni.
“Le akarsz oda menni? Ki tudja mi vár ott lenn?
Lehet hogy a tahiti alvilág kapuja….”
Emlékszem, mikor tavaly, Nápoly környékén járva,
néztük  szomorú arcunk antracit víztükörben,
aztán továbbsétálva, mintha bűvöltek volna,
bámultuk az öbölben örvénylő hullámokat.
“Ha Vergiliusnak mégiscsak hinni lehet,
de hát ezt állította Homérosz is. Tévedtek?
Valahol itt rejtőzik a plutónium. A lelkek
itten  szállottak le az alvilágba!” Remegtél.
“Itt szállt alá Aineász, a pokolra menőkkel
akarván találkozni. Odüsszeusz már várta
lehet Akhilleusz is, a Hádeszek árnyai
A kamerosiak földje ez, különös sötét föld,
mélakóros bús népe azóta várakozik…
Maguk sem tudják mire. Várnak, egyre csak várnak!”
Közben besötétedett, és ránk hullott az este.
Kilobbantak parázslón vöröslő szőlődombok
és gyümölcsöskertek. Kilobbant a szívünk.
Számon kérőn csillant az Averno tó vize.
Ez az antracit tükör.“Menjünk innen – suttogtad. –    
Itt maradni veszélyes…” S közvetlen közelünkben
már a pokol kutyái vonítottak. Rohantunk.
De a szakadék más volt. “Nehogy lemenj! – suttogtad. –
ki tudja mi vár ott lenn?” És néztem, amint az arcod
fénybe ívódik lassan. Valóban ki tudhatja,
mi vár lenn? Mi jöhet még? Félem, hogy elveszítlek.
Hátunk mögött morajlott, bömbölt az óceán. (16)

4. Tested lenyomata

Sokáig néztem tested lenyomatát a homokban,
aztán utánad mentem a tengerbe. Hívtál!
Sokáig úsztunk egymás mellett,
szembe a lenyugvó nappal,
csak ujjaink értek néha egymáshoz,
s olyankor ismét éreztem a delejes ütést,
mint megismerkedésünk első pillanataiban,
amikor a kávézóban eléd toltam a cukortartót
és véletlenül egymáshoz ért a kezünk,  
mintha elektromos áram rázna meg, ha hozzád érek.
Úsztunk. Tengerbe veszett a sugárzó nap–korong,
bíborrá változtatva a vizet.
Pillanatokig mintha vérben úsztunk volna.
Borzalmas volt és meghökkentő,
mint egy hajnali számonkérés.
Újra a görög tengeröböl tűnt fel előttem, emlékszel?
Úsztak pléhdobozokban a gyertyák,
megannyi kósza lélek, eljövendő kísértet,
száz és száz gyertya, mintha Adonis teste
festette volna veresre, a tenger vizét. (17)
Újra kiömlő vére, az égre felkomorlott…
Amire kijöttünk imádott tested lenyomatát
elmosta az utolsó hullám.
Utána csendes lett az óceán,
mint ébredés után, a szemed,
és körülöttünk már ott grimászkodtak,
a homály nyughatatlan árnyai.
És Noah hangját hallottuk,
hívott menjünk be a házba.
Te azonnal megindultál, de én, pillanatokig még
dermedten néztem tested lenyomatának
vibráló helyét a homokban.
Hova tűnhetett, ha egyszer ott volt?
És rádöbbentem, te is így fogsz, hamarosan
eltűnni az életemből. És sírtam.
Erre te visszafordultál,
döbbenten meredtél rám
és kibújva dresszedből,
mint aki mindent megért,
ismét végignyúltál a nedves homokon
és nevetve hívtál magadhoz.

5. Az árnyék

Lídia, az árnyékok
egyre jobban riasztnak.
Valami ismeretlen,
kóborló, nomád árnyék,
köröz fölöttem egyre,
ki tudja mit akarhat?  
Akarhat-e valamit
egyáltalán egy árnyék?
A zord tibeti barlang
riasztó réme lenne?
És most árnyék alakban
kísér, hogy megkísértsen?
Lehet  a görög sziget
kóborló, kósza árnya,
utánunk jött, hogy hívjon,
babérligetünk ránk vár.
Vagy mégis Drakula gróf
vérszípó árnya lenne?
De lehet-e árnyéka,
a homály kényurának?
Vethet-e árnyékokat
egyáltalán egy vámpír?
Erről nem szólnak könyvek,
Agrippa sem tud róla
és Tacitus sem beszél
lámiák árnyékáról.
De itt köröz fölöttem,
Tahitin. Setét árnyék.
Napfény rajzolja ki,
komor kontúrjait,
homokra. Sziluettjét
a szűrt-ezüst holdfény sem
tűntetheti el végleg,
bele sem ívódhat
a sötétségbe, soha
végleg nem tűnik el,
borús időben is,
ha napunk felhők takarják,
érezni jelenlétét,
mintha árnyék képében
újra a köd kísértne. (18)
Látod, már megjelent
és örökre ránk borul.
“Valóban – kérdezem –
mi lesz vélünk Lídia,
ha többé nem tűnik el,
ha végleg foglyul ejt?”

6.  Lovasok a tengerparton

             Gauguin festménye alá (19)

A lovasok a tengerparton.
Derű, fény, meleg ragyogás.
Reggel van? Kora délután?
A kép megejtő erőterében
időtelen a látomás.
Lehet, hogy ez az éden?
Ezt persze Lídiától kérdem,
de nem hallom válaszát.
Hat lovas: négy férfi, két nő.
Vagy fordítva? Egy lány gyalog,
mellét takarva álldogál,
bokáig süllyed a homokban,
verik a fények, fényostorok.
Valami fák is látszanak,
vékonyak, mint az angyalok.
Égen felhők kerengenek,
libegnek is a szélben. Szél van?
A szilüettjük felragyog.
Távolabb óceán morajlik,
a zátonyok most elmosódnak,
megejtőn a semmibe hullnak.
Ötvenkét év is itt zuhog.
Élhetnek-e még a szereplők,
Gauguin kedvenc modelljei,
lovon táncoló szentjei,
lehet hogy még sincsen nemük?
S persze Tahiti fényei,
színei, a homokdűnék,  
a hullámok tajtékjai
és mindez együtt, a  lovak,
aztán megint a lovasok,
a lovasok a tengerparton.
Hajnal van? Délután? Alkony?
Mit akar a fehér ruhás
lánytól a másik? Mire kéri?
Kér vagy kérdez? Eldönthetetlen,
a kép mágikus négyszögében
mit akarnak a lovasok?
Te nem vagy itt. Én sem vagyok.
S most mégis belépünk a képbe,
megtudni tőlük mi a céljuk?
És innen hova lovagolnak?
A gyalogos lány itt marad?
Egyikük sem viszi magával?
Mi lesz vele? Meg kéne tudni?
És felnyerítnek a lovak.
Ott forgolódunk körülöttük.
Beszélünk hozzuk. Téveteg,
meredten néznek át felettünk,
számukra mi nem létezünk,
a kép mágikus világában
nem jutnak hozzuk el szavak.
A szavainkat nem is értik,
vagy ha megértik, félreértik.
Nem alakulhat ki kapcsolat.
Mindörökre magányosak.
És amíg közöttük bolyongunk,
megérthetjük magányukat.
Mert végül minden így marad,
lány, angyalok, fák és a lovak,
a lovasok a tengerparton
és a vad, nyári kábulat.

7 . A vízesés

Álmomban a hold arca mögötti vízesés
alatt álltunk, fürödtünk, s a mérhetetlen vének (2o)
bálványuk tetejéről néztek minket meredten.
Heten-nyolcan lehettek. Verdestek szárnyaikkal.
Egészen olyanok voltak most, mint a hárpiák.
Izgalmukban, hogy nem tehetnek semmit,
hogy nem kábíthatnak el, nem vagyunk foglyaik,
láthatóakká váltak, időnként felrepültek,
és csőrük tátogtatták, dühödten füttyögtettek,
de hát nem volt hatalmuk fölöttünk. Tükrünk védett.
Nehezen értették meg, hogy nem kábíthatnak el.
Amikor egész közel akartak repülni,
hogy elragadjanak sötét birodalmukba,
egy adott pillanatban meg is merevedtek,
tehetetlen vijjogva hullottak a folyóba.
Meg is zavarodtak. nem értették a dolgot,
hogy húsz méternél közelebb nem repülhetnek hozzánk.
És telepatikus hatalmuk sincsen fölöttünk többé.
Önfeledten nevettünk és le-lebukva, prüszkölve,
rakoncátlan gyermekek, fogócskáztunk a vízben.                                 

8. A tahiti hóember

Még meleg van, ragyogás, színorgia, fény,
de hamarosan ősz lesz, első tahiti őszünk.
Milyen lesz az ősz itt, a verőfény szigetén?
Változtatja színét vajon az erdő, sárga,
karmazsinvörös, lila levelek kerengnek-e
a levegőben, mint otthon? Milyen lesz az elmúlás
mélabús ünnepélye? És milyen lesz a tél?
A hóról hiába kérdezem szomszédaim,
döbbenten bámulnak rám. Lehet, hogy nem is értik?
Elképzelni sem tudják milyen lehet a hó.
“Hogyan, mint az eső, csak nagy, fehér, tíz centes
nagyságú pelyhek hullnak, beterítik az erdőt
és hideg lesz? Fázni fogunk, mint halottaink a holdon
és rakhatjuk egyfolytában a hatalmas tüzeket?”        
Ránk bámulnak, nevetnek, az esőről mesélnek,
s a hatalmas szelekről. Fogalmuk sincsen arról
milyen lehet egy jégcsap! Megőszül-e a tenger,
ha mégis eljő a tél? Mi vár ránk, Lídia,
ha végleg itt maradunk, ha nem megyünk el innen?                      
Hidegre vágyom, szibériai hóhullásra, fagyra!
Krétafehér szemfedő terítse be a tájat,
hogy a bennszülötteket meglepve teremthessük
meg az első, legelső tahiti hóembert.
A házunk előtt áll majd, arccal a tenger felé,
szénszemei kémlelik a zimankós láthatárt,
miközben a sirályok döbbenten le-lecsapnak,
a homokot fedő hóra, mely tolluknál is fehérebb.

9. Lobog a nyár

Lobog a nyár Lídia, minden csókunk, akár
az első csókunk volna. Nem, nem búcsúcsók.
És miért is búcsúznánk, most hogy megtaláltuk
végre egymást magunkban, s a helyet is, ahol
bevárhassuk hogyan jön nesztelen, lopakodva,
a botot már beszereztem, a boldog, szép öregség,  
mely hajad vörösébe fehér szálakat von,
de ruganyos alakod meg nem görnyesztheti.
Te hetven évesen is gazella lépteiddel
táncolsz a szívemen, de hát akkor miért van,
hogy egyre többször érzem a végtelen hívását?
A kísértőm szólongat, fojtó londoni ködből.
S mintha hallanám már a kerekek zörgését!
Rossz szekér közelít és elragad meglátod,
s ott leszek hamarosan egy másik tengeren,
Nápoly mellett, ahol a plutónium rejtőzik.
Jön már az utolsó ladik, odasiklik elém.
Kedvesen szólít Káron. Beszállok, elindulunk
a Hadeszek öblében. Pokolra-e visz a révész?
Alberto, mesterem,  soha nem beszélt arról,
bár hányszor megidéztem, s fuldokolva kérdeztem,
haláluk után mi lesz a heteronimákkal?
Mi vár rájuk pokol, purgatórium, éden?
Lelkük – ha van? –  merre száll? A lelkükkel mi lesz?
És visszatérhetek-e, legalább álmaidban?
Ki fog terád vigyázni, ha én már nem leszek?

1o. Ünnepet teremtünk

Ki lesz a Mikulás,
ha mégis eljő a tél?
Honnan szerzünk rénszarvast?
Varacskos hátú disznók
húzzák majd a szánunk?
Ezt is be kell szerezni.
Vagy lovak? Nyakukon
csilingelnek a csengők?
Hallottak-e Tahitin
egyáltalán száncsengőt?
Repültek-e a havon,
sítalpon bennszülöttek?
Szánkóztak-e gyerekek?
Rendelünk sít és szánkót.
Hogyan hat majd a hó
a tupapaukra? Hogy
fogadják a hóhullást
a mérhetetlen vének?
Nemcsak a gyerekeknek,
nekik is viszünk majd, a
Hold arca elé diót,
mogyorót, csokoládét.
Patefonról játsszuk le
nékik az Örömódát
és Mozart szonátákat…
Imádják a zenét.
Történelmet teremtünk,
ünnepét Mikulásnak,
csak az a kár Tahitin,
soha nem hull a hó.

11. A többiek (21)

És a többiek is lassan megszokják a klímát,
egyre inkább lenyűgözi őket a sziget varázsa.
Bernardo Soares rendíthetetlenül ír,
végre be szeretné fejezni
a kétségek befejezhetetlen könyvét.
Álvaro újabb ódákat ír, Walt Whitman szellemében,
a kis, tengerparti kunyhóba költöztek ki Noahval,
ahol semmi nem zavarja szerelmüket.
Már tárgyalt lisszaboni kiadójával is,
összegyűjtött versei kiadása ügyében.
Tejvét szinte alig látni, reggeltől estig
a toronyszobában ül és írja nagy filozófiai művét,
melynek jegyzeteit, oly kalandos úton
csempészte ki Salazar mintaállamából,
esténként pedig, Mirandolinával, teleszkópos távcsővel
vizsgálják a Dél Csillagát és az Orion csillagképet.
António is felépül lassan, az utolsó simításokat végzi
Új pogányság című hírhedett könyvén
és Cascaisból kimentett jegyzeteit rendezi,
hogy végre hozzákezdhessen nagy, őstörténeti munkájához.
Search is új, kizárólag szonettekből álló könyvet ír,
és a nap különböző óráiban, –
soha nem látott fényhatásokra törekedve –
az őt imádó, mezítelen Moraut fényképezi.
A lelkes Cross pedig első könyvét szerkeszti
és Fernando Pessoa költeményeit fordítja angolra,
sokat sétál a szerelmes Vaituával,
akiről legújabban rajzokat is készít,
megörökítve vahinéje szokatlan szépségét.
Mindég sejtettük, hogy sokoldalú, mint az öttusázók,
de soha nem képzeltem, hogy ilyen varázslatosan rajzol,
akárcsak a láthatólag boldog Vicente Guedes,
aki Pauline-t örökíti meg lapjain
és a lány állandó felügyelete mellett,
(soha egyetlen pillanatig sem vállnak el),
hozzákezdett regénnyé formálni
ifjúkor remekművét, Az idegenség erdejét.
Lovecraft is meghosszabbította ittlétét,
bár láthatólag nagyon legyengült, nem is érzi jól magát,
hogy megírhassa újabb elbeszélését,
az őt egyre jobban nyugtalanító, mérhetetlen vénekről,
s rejtélyes bálványukról. A hold arcáról.
Borges is elhatározta, hogy még marad,
összeállítja Buenos Airesi kiadója számára
Beatrizhez írt verseit és itt, a fény szigetén
fejezi be könyvét, Az aljasság világtörténetéről.
Mirandolina is fáradhatatlanul szervezi színházát,
megbolondítva a szigetlakókat.
Mi pedig Lídiával nagyokat úszunk
a készséges óceánban, fekszünk a forró homokon,
időnként meglátogatjuk szomszédainkat, Titit és Pomáret,
akiknek életéről Lídia szeretne könyvet írni,
és igyekszünk nem gondolni a közelítő jövőre,
amely fekete füzetembe írott
újabb verseimben is nyugtalanítóan itt kísért.

12. Mirandolina színháza       

Mikor Mirandolina, föllelkesülve,
kezdte el szervezni, színházát Tahitin,
bolondságnak tartottuk. Nem is hittünk benne.
Táliát olyanokkal, akik nem láthattak,
soha előadást! Hol is láthattak volna?
Fogalmuk sincsen róla. Azt se tudják mi az.
Lear királyt Tahitin? Szophoklész, Brecht, Moliére
drámáit lelkes, naiv amatőrökkel?
Szalmalángnak tűnt buzgó igyekezete,
ahogyan toborozta munkatársait.
Talált a fennsíkon egy, aránylag sima völgyet,
Oldalt dombkaréjok. “Itt lesz majd a  nézőtér –
lobogott. –  Díszlet sem kell. Kosztümök sem. Minek?”
“Milyen nyelven beszélnek?” Erre is csak legyintett.
“Le kell fordítani a Leart, maori nyelvre,
vagy mondják franciául a szent szövegeket?”
Szereplőit napok alatt megtalálta.
Akár egy pátriárka, járkált Lear király.
Fejét fölvetette és nagyon büszke volt.
Először mégis Antigonéval kezdett.
Nem értették miért nem temetheti el
halottait? Hogyan kerülnek így a holdba?
Ahol ugyan hideg van, de rakhatnak tüzet.
Miféle világ az, hol a halottakat,
nem szabad eltemetni?! És Antigoné
fellázadt! Egyszerre beindult a dráma.
Nem volt fontos a nyelv. A szereplők éltek.
Végül az egész Tahiti ott tolongott.
A szomszéd szigetekről pirogákkal jöttek.
Tapsoltak, fütyültek, dobogtak, énekeltek,
különféle nyelven kiabáltak közbe.
Láthatólag értették, élvezték is. Élték,
s átélték az egészet. A végén sokan
sírtak, s a szereplők köntösét csókolgatták.
Fergeteges siker. Igazi, élő színház,
amely, hittem botorul, immár nem létezik.
Nézőink, a végén, el se akartak menni.
Mirandolinát a levegőbe dobálták.
“Nagy dolog a színház –  mondotta António,
amikor gratulált.  – Tömegeket mozgat.”
Elhatároztuk, kollektív drámát írunk
az életükről. Így majd eljátszhatják egymást.(22)

13. Valóban, mi lesz velünk?

        Ricardo Reis átirat (23)

Még el se múlott és máris visszavágyom
e januári nyárba. Hullanak könnyeim virágai után.
                            Hullanak rózsaszirmok.
                            A fölcserélt időben,
végleg bezárulnak az évek kapui.
Zúgó örvény forgat már. Megborzongok.
                            Beláthatatlan mezőn
                            kóborolok vakon.                                  
Rózsát kívánnék, rózsát, de a kopár vidéken,
csak Paracelsus rózsája hullajtja szirmait.
                            Tág horizontra vágyom.
                            Ez itt a puszta ország.
Valóban mi lesz velünk, mi lesz velünk Lídia?             

14.  Segítség (24)                  

Catullus, Vergilius, Horatius, Tibullus,  
Sextus Propertius, Ovidius, Titus Livius, Cicero,
Tacitus, Flavius, Seneca, s a többi római nagyság.
És ti is, az örök város névtelen polgárai,
szenátorok, hetérák, gladiátorok, veteránok,
tudjátok mennyire nagyra tartottam Rómát,
segítsetek, egyedül vagyok a nagy bajomban.
Egy pirogában hányódom az óceánon,
a korallszirteken is túl,
és vágyódom Lídia után.
Elképzelni sem tudja hol lehetek?
Elaludtam a piroga fenekén, a hullámok kisodortak.
Csak távoli zöld folt már Tahiti szigete.
És evezőm sincs, hogy irányíthassam lélekvesztőmet.
Ingatag vízi jármű egyébként, nehezen kormányozható.
Megkockáztathatnám persze, hogy sorsára hagyom
és alámerülve az opálos habokba,
a tenger fenekén gyalogolok vissza,
de nincs nálam cápaméreggel töltött pisztolyom,
polipok támadhatnak meg, cápák, más ragadozóhalak.
Víz sincs nálam, szomjazok, éget a nap.
Kaphat napszúrást egyáltalán egy heteronima?
És mi lesz velem, ha senkinek nem tűnik fel hiányom,
Ha nem indulnak el keresésemre?
Meddig  bírhatom éjjel-nappal,
étlen-szomjan a háborgó tengeren,
negyven fokos melegben, hiszen máris delirálok.
Különös képek villognak előttem,
megannyi bizarr délibáb, őrjítő rémálom.
Látom, amint elnyel az örvény,
elrabolnak a ködök gonosz istenei,
nem érjük el Danzigot az alkimistával, széttépnek a farkasok,
magával hív a londoni ködben kóválygó kísértő,
aki amúgy is árnyék képében követ állandóan,
vagy kikerülök a varázstükör védő gyűrűjéből
és a mérhetetlen vének ragadnak el,
sötét birodalmukba, a föld mélyébe?  
És mi lesz éjszaka, amikor menthetetlen lehűl az idő,
és mi lesz ha felfedeznek a falánk, őrjöngő cápák?
Meddig nyújthat menedéket ez a kis piroga?
Hanyatt fekszem az alján, igyekszem nem mozogni,
és hunyt pilláim mögött vitustáncot jár,
a vérveres napkorong.
Róma költők, veteránok, hetérák, segítsetek!
Hozzátok fohászkodok tehetetlenül,
miközben egyre távolabb sodornak a hullámok,
Vénusz  fénylő szigetétől.
Már az erdők zöld foltjai is káprázatok közé vesznek.
Valóban, mi lesz velem?

15. Kérdőjelek

De kimentettek végül, sorsom könyvében mégse
az volt megírva, hogy a tengerbe pusztuljak el.
Motorcsónakkal jöttek utánam Álvaróék,
Pomare hamar rájött, hogy eltűnt pirogája.
Amikor megtaláltak, már eszméletlen voltam.
Hazavittek. Kihívták  Mauriac doktort is.
“Napszúrás! – hümmögött. – És teljesen kiszáradt,
az a csoda, hogy még él, meg is hallhatott volna,
tíz órát hányódott a nyílt tengeren, víz nélkül,
rátalálhattak volna, vérre szomjúzó cápák.”
“Hogyan találtatok meg? – tértem másnap magamhoz. –
Mégiscsak Propertius vezetett, Ovidius,
Cicero, Vergilius, talán az a gyönyörű
római fuvoláslány, ki álmaimban kísért?
“Álmodban én kísértlek! – Lídia rám borult, sírt. –  
Miféle fuvoláslány?! Többé ne légy könnyelmű, –
kérlelt. – Beláthatnád már, te sem vagy hallhatatlan.
Ha elmész mihez kezdek majd, Tahitin egyedül?”

16. Lázálom

Rómában állok a fórumon, ferdék a fények.
és lassan halkulnak el, a régi nevetések.
Ovidius szavalja az Ars amatoria
részleteit, nem száműzték, még szabad szólnia.
Látom a szökőkutak kerengőző vizét,
gyönyörű lányok nyakában az álom fétisét.
Mosolyognak a fényben szobrok, félistenek.
De mindhiába  igéznek, hiszen fejünk felett
már kígyófürtű fúriák tűnnek fel, lámiák.
Horizontját vesztve süllyed a római világ.
Tisziphone üldöz, rám talál kín és fájdalom.
Helyet cserél a bűntudat, vád és aggodalom.
Meneküljek? Honnan hova? Nem tudom hol vagyok?
De észreveszem végre a fuvoláslányokat.
A fekete lány is itt van, eddig is kísértett,
átsütnek tunikáján fórumról szökő fények.
Átdereng mellbimbója, az ágyéka sötétlik,
lehull öve, megigéz, a fuvolája fénylik.
A tunikája is lehull. Már csak ketten vagyunk,
Mosolyogva indul felém. Tudjuk mit akarunk.
Ő engem, én nyilván őt. Ajka közt fuvola.
Kereveten pereg már az ars amatoria.
Combjai közé veszek, hová mindig is vágytam,  
mindég is ezt kerestem más nőkben, Lídiában,
de ez a lány is Lídia! Kacéran rám nevet.
Magába zár, köröskörül lobognak a tüzek.
Köröttünk tombol már a vad szaturnália.
És ágyam mellett ott ül a megriadt Lídia.
“Hánykolódtál és nyögtél, mit álmodtál szívem?
A túlsó világban jártál. Ahová elviszen
előbb-utóbb kísértőd. Bősz, fojtogató ködök,
zárnak magukba ismét. Én is veled tűnök.
Soha nem tudhatjuk, hogy mi történik velünk.
Nekünk, Ricardo, ködgomoly lesz majd a végzetünk.”
“Maga a költő, doktor úr. Nem az a Pessoa!” (25)  
Hullámsírból emelkedik már Alexandria.
Szájperemig önt el a düh, megvetés és szégyen.
Találkozásom Kavafisszal újra végigélem.  
Spártában vad erinüszok  denevérszárnyakon
üldöznek. Nincs menekvés és nincsen oltalom.
Szaggat a fejem. Rohanok, de leteper a láz,
Lídia mögöttem rohan, elszántan fuvoláz.
A fuvola erősebb vagy az ártás szelleme?
A bosszú istennőire hathat-e a zene?
Hullámra hullám, hallom az óceán szavát,
Orfeusz lantja zengi át a tahiti éjszakát.(26)

17. A második találkozás (27)

És másodszor is találkozom
az alkimistával. Menekülünk.
Mögöttünk ködbe vész a Tátra.
“Isten farkast is rendelt nekünk –
káromkodik – ne fordulj hátra!”

Vállam fölül lövök, vaktában,
Vérbe fetreng egy ordas,
A többiek rögtön széttépik.
“Ne szólj közbe, kérlek, hallgass,
egyszer már hallgass végig.

A falka ösztöne, íme
kitart az első vérig.
Rekedt üvöltés harsog,
elhallszik a nagy égig.
de ha elhull a zsarnok,

vége van hatalmának is.
Ő volt a falkafőnök.
Legelöl mindég ő rohant.
Először őt kellett kilőnöd,
mintha repült volna, suhant.”

Az alkimista hátrafordul
Marakodnak a farkasok.
Rettentő sok van reggelig,
amíg a nap majd felragyog.
Mikor érünk már Danzigig?

Az álom  egén reszketeg,
lilán villódzó fények.
És zúdulnak az ordasok,
előbb-utóbb beérnek,
szerencsére felriadok.

Az ágyam mellett Lídia,
ablakon túl a tenger.
Az alkimista vidáman,
habokba vész még egyszer,
már várják, Vinetában!

18. A csodálatos mangófa

Mostanában, mióta lassan tér vissza az erőm,
de a lázálmok még kísértenek, sokat sétálok,
Lídia karjába fogózva és egy botra támaszkodva,
amelyet Pomare ajándékozott nekem,
állítólag negyven esztendeig szolgálta nagyapját,
a vitéz és bölcs törzsfőnököt,
aki azóta fenn didereg a holdban
és rakja a hatalmas tüzeket
Az ő javaslatára kapta női nevét.
“Az öreg – mosolygott –, annyira tisztelte
a nagy Pomare királynőt, hogy külön engedéllyel
fiúunokáját is Pomare névre keresztelte,
így van neki női neve, noha férfi,
de ennek már úgyszólván semmi jelentősége nincs.
Szép, faragott bot különben,
csillagok ragyognak rajta és a fogyó hold,
de itt van a tomboló nap és természetesen a telihold is,
amely ezüstös fénybe borítja éjszakánként a szigetet,
s ilyenkor a szakadékot, félig-meddig takaró magnófák,
mint rejtélyes istenasszonyok libegnek.
Van egy kedvencem is.
Sétáim során sokszor megállok előtte,
Nappali fényben is valami isteni fenség rejtőzik benne,
büszkén különül el a többiektől, még sincsen egyedül.
Körülfogják a fák, gyümölcse ragyog,
holdfényes éjszakákon hangját is hallom.
“Szedd össze magad Ricardo Reis,
rád vár a mozgó világ,
feladataid vannak még! Én magyarázzam?!
Félig sem végezted el mindazt, amire szánt a teremtő.
Ne add fel, kérlek…” És szeretete jeléül
kinyújtott tenyerembe ejt egy mangót.
Hátunk mögött ott sustorog, morajlik, lázadozik az óceán,
de balesetem óta valahogy irtózom tőle.
Én, aki a legnagyobb viharban is úszkáltam
és soha nem volt víziszonyom,
egyelőre, rá se birok nézni a kölyökmacskaként hancúrozó,
majd háznagyságúra növekedő hullámokra,
és egyre tengeri katasztrófák képei tűnnek fel
a félálom peremén, de ébren is,
amikor a csodálatos mangófa alatt ülve
kóstolom mg ízletes gyümölcsét
és némi irigységgel nézem a vízben lubickoló Álvarot és Noaht.

19. Az én otthonom

A veszélyeket újraélem
és újra megúszom. Remélem,
elmúlik a láz.

Felépülök februárra,
a havat hiába várva.
Az Isten vigyáz.

Vigyázott az Urubamba
völgyében is, gonosz, bamba
inka istenek,

sem veszejthettek el. Védett!
Tibetben is segítséget
nyújtott. A sziget

sem uralkodhatott rajtam,
velem volt mindig a bajban.
A londoni köd,

sem rabolhatott el. Óvott,
Erdélyben is oltalmazott.
Vörös ördögök

is hiába igyekeztek,
angyalai védelmeztek,
még Drakula sem

tudta a vérünket venni,
ő sem tudott semmit tenni,
védett Istenem.

Nemcsak engem, Lídiát is,
hálaimát mondok már is,
halálkörökön

túl rejtőzött, észrevétlen,
a szó –  és sorsközökben,
földre szállt öröm.

“Én istenem, adjál szállást.
Mert meguntam a járkálást!” –
énekelt a lány

“A járkálást, a bujdosást,
idegen földön a lakást!”
Titok és talány

rejtőzött az énekében.(28)
Többször hallottuk. Most értem
Transsylvania

is tovatűnt. Őszi ködök
rejtik. A dal szíven ütött,
végül is nekem,

volt-e otthonom valaha?
Az én otthonom Lídia
És a szerelem.

2o. A törzs varázslója

Tegnap meglátogatott a törzs varázslója,
hallotta beteg vagyok, felajánlotta segítségét.
Aprócska, kerekfejű, nagy fülű öregember volt.
Ráncos, aszalt kókuszdióra emlékeztető arca,
a többiek döbbenetére, akik sorra odagyűltek körénk,
mert még nem láttak élő sámánt,
vörös, bordó, kobaltkék színekkel volt kipingálva,
s ezért, leginkább egy cirkuszi bohócra emlékeztetett.
Azért jött, hogy megtudja, honnan költözött belém a szellem,
az alsó vagy a felső világból-e?
A magával hozott bádogvödörbe vizet kért,
és legnagyobb döbbenetünkre beledugta a fejét.
Több percig maradt ebben a szokatlan,
veszélyes helyzetben, már-már attól féltünk, hogy megfullad,
de nem történt semmi, óriási gyakorlata lehetett,
s amikor végre felemelkedett, észlelhettük hogy a festék,
legnagyobb meglepésünkre, nem olvadt le az arcáról,
valami ismeretlen eredetű anyagból készülhetett.
“Vagy ez is a varázslat része” – suttogta angolul Álvaro.
A sámán, aki, mint elárulta, tohunga,
nemcsak pap, hanem gyógyító is,
a kezébe szorongatott növény szárát ünnepélyesen,
mint egy kitüntetést, helyezte a fejemre,
hogy meghatározhassa a szellem útját.
Ekkor őszintén elképedt, Addig csak valami sajnálkozásféle
látszott kiolvashatatlan arcán és némi káröröm.
Íme az orvos is megbetegedik, akinek
a többi fehér embert kellene gyógyítania, hogy is van ez?
Hogyan gyógyíthat olyan sámán másokat,
aki maga is beteg, magából sem tudja kiűzni, az ártó szellemeket?!
“Semmit nem látok – motyogta iszonyodva. –
Ennek – mutatott rémülten rám –, nincsen családja,
nincs senkije…Mintha nem is lenne ember!”
“A doktor urat – magyarázta méltóságteljesen Pomare –
a hullámok sodorták  a korallzátonyokon túlra,
belefeküdt a pirogámba, elaludt, s amire magához tért,
már künn hánykolódott lélekvesztője a nyílt óceánon.”
“Nincs mit tenni, nem tudom azonosítani a szellemet!” –
ismerte be  szégyenlősen a kicsi öreg,
de azért, lesz ami lesz, a magával hozott ágacskákból,
villámgyorsan, alig követhető mozdulatokkal,
hajócskát készített és a kis asztalon álló,
feketén villódzó varázstükör mellé helyezte el,
arra kérve az ismeretlen szellemet, hogy haladéktalanul
szálljon hajóra és hagyja el a házat.(29)

21. A Birkenhead elsüllyedése (3Ö)

És elnyel mindent a tenger homálya.
Az egyenruhák helyén néhány tétova
rézgomb csillog a csalárd napsütésben,

aztán eltűnnek a gombok is –,
a veres mundérok egyetlen
bíborló gömbbé állnak össze.

Magába olvasztja e gömböt is a nap.
Féloldalára dől most a hajó,
lassúdan süllyed, szól a skót duda.

És a vigyázzállásba merevedő
katonák, a lélegző tekebábuk,
egymás után a hullámokba vesznek.

Csak a duda! Csak a skót duda
vijjogása nem halkul, nem szűnik.
Elnyel mindent a haragvó tenger:

hajót, katonát, skót dudást, vihart.
Hullámra hullám. Örök háború.
Csak a duda, csak  skót duda

hallatszik azóta is. Minden orkán
mélyén ott kornyikál. Veres
egyenruhák villóznak a ragyogásban.

Rézgombokat perget a csalfa szél.
Nincs vereség, vagy ha van ilyen!
Kérdőjel-felhők a láthatáron.

És megállíthatatlanul szól a skót duda.

22. Patt

Egy félhomályos folyóson vánszorogtam álmomban,
hirtelen csattanás hallatszott és rémülten vettem észre,
hogy egy hatalmas, nálam kétszer nagyobb,
vörös acélgolyó közeledik felém, őrült sebességgel.
A folyosó szűk. Hiába lapulok a falhoz,
úgyis elsodor, menthetetlenül szétlapít.
Felfedeztem jobb és bal felöl ajtókat is,
de hiába rángattam kétségbeesetten a kilincseket,
egyik sem nyílott ki! Kulcsra voltak zárva.
A golyó pedig közeledett, kérlelhetetlenül,
mint egy hajnali számonkérés.
Tudtam, hogy mindez álom,
hogy én ezt csak álmodom,
miközben tudatom peremén ott morajlik a tenger.
A golyó közeledett és nem volt ébredés.
 
23. És lassan…

És lassan minden kialakul,
a dolgok elrendeződnek,
érkezik hajónk, indulunk,  
várnak az újabb kincsek.

Felkutatjuk a roncsokat,
ötszáz éve ránk várnak.
Verset, regényt, esszét írunk.
Kezdődhet a vadászat,

ritmus, rímek, arany után.
Jelképen, metonímián
is úrrá leszünk, meglátod.

Túl szirteken, hullámokon,
sorson, korallzátonyokon,
vész habokba halálod.

24. És többé…                   

És többé nem kísértenek
a mérhetetlen vének,
kienged szőrös markából
átok, enyészet, végzet.

Bougainville sem véletlenül
nevezte fénylő szigetünk
a szerelem szigetének
Nem is kell újrakezdenünk

semmit. Minden kialakul,
egyelőre formátlanul,
a dolgok elrendeződnek.

Uralni szellemvilágokat,
szerzünk majd sámándobokat.
Kezdődhet az új élet.
 
25. Álmatlanok…

Álmatlanok az éjszakák,
életem újraélem.
Nem ébresztem fel Lídiát,
nem veszejt el remélem,

sem a háborgó óceán,
sem fullasztó ködrémek,
kifogok megint Drakulán,
szigetemig elérek.

Csalfa hely. Hazugságokat
suttog, bűvöl, elámít.
Babérligete kábulat
és szerelemre csábít

Megint ölelem Lídiát,
túléljük-e az éjszakát?

26. A kormányzónál

A tegnap hívatott a Társaság szigetek
francia kormányzója. Őszülő, magas férfi. (31)  
“Ne haragudjon doktor, a dolog nem tűr halasztást,
Sürgősen illene már rendezni státusuk. –
és gyanakodva kémlelt. – Önök mért pont Tahitin
akarnának költői kommunát létrehozni?”
Dobolt az ujjaival, szemében kérdés bujkált,
mintha csakugyan kémek, összeesküvők lennénk.
Röviden vázoltam fel a falanszterünk célját.
Igen, életművünkön szeretnénk munkálkodni,
itt Vénusz szigetén, hol megejtőek  fények.
Az öröknyár Gauguint is, a nagy francia festőt  
elbűvölte. A varázst festmények bizonyítják
“Önök közt van egy hölgy is, portugál állampolgár,
akár önök nagy része, baloldali különben,
színházat is szervezett a sziget lakóinak.
Ezért tolmácsolja legmélyebb hódolatunk.
De önök között vannak angol állampolgárok,
Borges úr argentin, de van egy amerikai,
bizonyos Lovecraft úr, egyébként ismert író,
ahogyan önök közül többen is híres költők.
Ezért, személy szerint én, örülök ittlétüknek,
csak tudja fokozódik a nemzetközi helyzet,
elkerülhetetlennek látszik az új háború.
Az önök szempontjából Tahiti egy békés hely.
Szélfútta ágon fészek. Reméljük az is marad.
Ha végleg itt akarnak élni, nekem tudnom kell.
Én pártolom egyébként az önök szándékait.
Önnek van pénze doktor, a szigetek szegények...” –
A kormányzó mosolygott. Napóleon konyakkal
kínált meg, koccintottunk és ecsetelni kezdtem
karitatív céljaink. Munkalehetőséget
szeretnénk teremteni, korántsem alamizsnát
osztogatni, ész nélkül. “Mégis mire gondolnak?” –
kérdezte a kormányzó, bágyadtan nézegetve,
tört arcát a konyakos poharának tükrében.
És amikor vázoltam gyümölcsbegyűjtőnk tervét,
kiitta a konyakját és  csalafintán kérdezte:
“…végül ki is vagyok én, üzletember vagy költő?
Reméli nem akarok szindikátust szervezni.
A maorik gyermekek. Álomvilágban élnek.
A sámánokban hisznek. Mítoszban, babonákban!
Kár lenne megzavarni a gondtalan életük.
Nem a színházra céloz. Táliát támogatja.
De balos eszmékre itt, higgyem el, semmi szükség.”
Megvallottam irtózom a politika minden
formájától, unom az ideológiákat.
Koccintottunk és ittunk. “A többi csak formaság –
legyintett. – Intézkedem.” Kezet ráztunk és mentem.
Hosszan nézett utánam. Ki tudja mire gondolt?

27. A fekete holló
          
           kísérlet Gauguin Nevermore című festményének átiratára(32)

Poe hollója feltűnik.
Az ablakban áll.
Gonosz, koromfekete
halálmadár.

Oldat két sötétruhás
asszony kire vár?
A holtak szellemére?
Ellobban a nyár.

A felénk forduló akt,
meztelen talány.
Kitől retteg? Didereg?
Mitől fél a lány?

Fölötte láthatatlan
rút tupapauk.
Ha alszik, elrabolják
és a holdba jut.

“Rakhatod a tüzeket! –
szól a halálmadár. –  
Vissza nem térhetsz onnan
soha, soha már!”

“Az alsó világokból
nem térsz vissza már! –  
suttogják az asszonyok. –  
El ne aludjál!”

És meztelen didereg,
a párjára vár.
“Nem jön vissza – szól a holló –
soha, soha már.”

“Sárga párnádon arcodat
nem csókolja már,
nem ölel át többé soha,
elmúlt, mint a nyár!”  

Suttog az egyik fekete
ruhás vészmadár.
Rekedten szól a holló:
“soha, soha már!”

“Elvesztetted szerelmét –
káráll a másik. –
Új, szebb vahinéja van.
Öle parázslik.”

“Tőled régen elhidegült –
károg a vészmadár –
Nem kerülsz közel hozzá,
többé soha már.”

Felriad a lány. Neszt hall,
hangot, lépteket.
Nem tudja tahéja jön-e,
vagy a szellemek?

28. A sakkozók

           Ricardo Reis átirat(33)

Mesélik az egyik perzsiai háború során,
nem tudni pontosan mikor,
az ellenség elfoglalta a várost.
Óbégattak az asszonyok.
De a két sakkozó, elveszve önmagában,
félbe se hagyta a partit.

Az ódon sakktáblára meredtek,
egy nagy fa árnyékában.
Mellettük egy-egy boros kancsó,
hogy ha idejük van,
míg az ellenlépésre várnak,
mert már előre tolták a futót,
szomjukat csillapítva,
ihassanak egy kortyot.

Lángoltak a kifosztott házak,
Kormos falak meredtek az égre.
Még füstölő romok előtt,
erőszakolták meg a nőket,
véresen hevertek a porban,
lándzsával ledöfött gyermekek.
De ők elmerülten sakkoztak,
valahol a Városon túl,
a vad lármát nem is hallva,
folytatták a játszmát.

Kósza szél sodorta a jajszavakat,
ha valamit hallottak is,
s ha révülten gondolták,
mégiscsak megerőszakolt asszonyok,
árva szüzek sírhatnak így,
győzelműkben bízva,
maradtak ki a történetből.
Ha egy-egy kóbor árny
ellebegett előttük,
számba se vették,
a sakktáblát figyelték
és makacs bábuik.

Ha sakkot kap elefántcsont királyunk,
kit érdekel, hogy leöldösik,
anyáink, húgaink, gyermekeink?
Ha nincs helyén a bástya,
hogy fehér királynőnk hátrálását fedezhesse,
a szabadrablás sem izgat.
Ha végre sakkot kap
ellenfelünk gőgös királya,
könnyebb megemészteni
kisgyermekek vesztét.

Még akkor is ha felettük, a fán,
hirtelen jelenik meg
martalócok vad képe.
S ha vérükbe borulva,
esnek végig a füvön.
a hírhedett közönyösök,
még a halálukat megelőző pillanatban is,
játékukba merültek.

Ledőlhetnek várak, városok,
elveszhet élet, tűnhet a szabadság,
szenvedhetnek embertársaink, tűz
lobbanthatja lángra életük,
zavarhat vérengzés, a fontos,
hogy maradjon időnk sakkot adni,
s készen álljon elefántcsont parasztunk,
kiütni a lovat.

Testvérem. Epikurosz
tanítását követve,
és magunkra alkalmazva,
okuljunk e történeten,
s a sakkozók példáját követve,
őrizzük meg nyugalmunk.

Ne érdekeljen minden.
A fennkölt ne izgasson.
Az ösztönükben bízva,  
bölcs fáink árnyékában,
egy partiban elveszve,
önfeledten  élvezzük az egészet.

Mert semmire való életünk letelik.
Semmiségeket hurcolva magunkkal,
esik szét életünk.
Szerelem, dicsőség, hírnév és tudás,
elmúlik, akár jeles mesterek játszmája.
Végül csak a győzelem
emléke marad.

Teher a dicsőség, túl súlyos málha.
Emésztő láz a hírnév.
Ha komolyan veszed, nyűg a szerelem is,
és semmit nem talál a tudomány.
Így lobban el életünk,
de ha játék nyűgöz le,
ha önfeledten örvényébe hullunk,
észre se vesszük.

A minket kedvelő mangófa
árnyékában példát vehetünk
e perzsa mesterektől,
hisz ők sosem a haszon reményében játszottak,
boroskancsójukból kortyolgatva.
Ha álom is a játék,
és partnerünk sem mindig kerül,
míg távol és közel harsog utcai zaj,
élet, haza, háború hívogat,
csak legyintsünk.
S ha tovább is hívogatnak, mélázzunk el,
szeretett fáink árnyékában
sakk és sakkozó közönyén,
álmatag önmagunkon.

29. A titok

A tegnap újra eljött,
a hajlott hátú sámán.
Néztem kifestett arcát,
reggeli verőfényben.
Hátrasétáltunk kedves,
szeretett mangófámhoz,
restelkedve kérlelt
árulnám el a titkom.
Pomare tolmácsolta,
szilánkos, tört beszédét,
noha értettem én is
a maori szavakat.
“Miféle titkot? – néztem
döbbenten rá. – Nem értem”
“Hát hogy hogyan űzted ki,
önmagadból a démont.
Amire ő – sápadt el –
képtelen volt. Nem érti.
És azóta, higgyem el,
oda a tekintélye.
Szívesen megtanulná.
Érdeki a varázslat,
az is, hogyan csinálják
mindezt az idegenek?
Miféle praktikákkal?
Talán fekete tükröm  
volt a segítségemre?”
Nem tudtam mit is mondjak.
Nevetni, nem nevettem.
A keresztyén Istenről
dadogtam akadozva,
hogy hozzá fohászkodok,
mindig a nagy bajomban.
Kétkedve nézett, láttam,
nem hiszi amit mondok.
“Mivel tud többet az a
te istened, áruld el?”
Pomare leintette
Velünk így nem beszélhet.
“Velem szóba állna-e,  
a te istened, mondjad?
Mivel nyerhetném meg
pártfogását, áruld el.”
Kedvetlen elfordultam
“Hinni kell s fohászkodni!” –
magyarázta Pomare.
Sértetten, szomorúan
ballagott el a sámán.

3o.A kék háromszögek

Elnézegetem mostanában a kék háromszögeket,
kirakom a mangófa alá, villódznak a napsütésben.
Püthagorász szerint a jó indulat,
a jó szándék, a béke jelképei,
de ezt nem tudták a mérhetetlen vének,
vagy ha mégis, nem  törődtek vele,
nem vették figyelembe,
nem érdekelték őket jó szándékaink.
Háromszög ide, a béke jelképe oda,
szinte elbántak velünk.
Kissé megfakultak az akkori viharban,
az eső is alaposan eláztatta őket,
de azért reményt keltően villognak,
az Adria azúrját idézik,
a kék barlangok csodálatos kékségét.
Lovecraftnak is feltűntek,
ahogy csillag alakban raktam ki őket
és a kultúrák különbözőségéről elmélkedett.
“Másképpen szocializálódtak – motyogta. –
Lehet, hogy nem is észlelték őket.
Ők másképpen érzékelik a világot.
Lehet, hogy nem is látják a színeket,
vagy ha mégis semmit nem jelent nekik.
Lehet, hogy nem is látnak.
Legalábbis nem úgy, ahogyan mi.
Jó lenne tudni, hogy hogyan?!
De olyan keveset tudunk róluk
és most már remény sincsen rá,
hogy kapcsolatba léphessünk velük.”
“Ez nem is olyan nagy baj! –
kacagott Álvaro, akinek figyelmét
szintén felkeltették balekségünk
fakult-kék szimbólumai. –
Én valahogy nem szeretném,
ha örökre álomba ringatnának,
vagy ha elragadnának a föld alá,
sötét birodalmukba.
És örülök, hogy legalább ettől
megment az Alberto fekete tükre.
És az idegenek előrelátása,
akik nagyon is jól tudták,
hogy kikkel állnak szemben
és kidolgozták a megfelelő,
védekezési mechanizmusokat.
Nem szeretem ha kísérleteznek velem,
ha akaratom megbénítják,
ha szeszélyeik tehetetlen bábjává válok …”
Elhallgatott. Körénk gyűltek a többiek is.
Bámulták a napfényben villódzó háromszögeket.
“Egy még mindig a kapu fölött van –
suttogta Lídia. – Remélhetőleg
vannak itt azért olyanok is,
akik pontosan értik a nagy Püthagorász
nemes szándékait.” – És nevetett,
úgy, olyan önfeledten,
ahogyan csak ő tud nevetni.
És én rádöbbentem, először mégis
trillázó nevetésébe szerettem bele,
megismerkedésünk helyszínén,
a Sao Paoloi cukrászdában.(34)

31. Újra a barlangban

Önmagam látom meztelen, a folyóban,
amint, a vízesés mögött, háttal a hold arcának,
újra meg újra alábukom,
minden erőmet megfeszítve merülök le,
hogy a tíz-tizenkét méter mély vízben,
elérjem végre a homokot, a folyó medrét.
Ahogy süllyedek, meglepetten tapasztalom,
hogy a víz megmagyarázhatatlan,  
titokzatos módon egyre melegebb,
már-már forró lesz és szinte éget,
amint apró bálványok után kutatva, cikázok ide-oda,
(évszázadok, talán évezredek óta várják,
hogy valaki megtalálja őket!)
váratlanul megpillantom, a búvárfelszerelés nélkül úszkáló,
szintén bálványokat keresgélő, meztelen Lídiát.
Ő is észrevesz, mutogat valamerre jobb felé
és egészen közel úszva, félreérthetetlenül hív magával,
és váratlanul látom meg, a valahonnan
hátborzongatóan ismerős barlang,  
félelmetesen ásító, kobaltkék kapuját.
Mellette a sziklafal, mint az antracit tükör,
minket mutat, amint egymás mellett úszunk,  
ujjaink néha össze-össze érnek,
ilyenkor megremegünk,  
mintha delejes áramütés járna át.
Gondolkodás nélkül úszunk be a barlangba,
mintha összebeszéltünk volna.
De hiszen én már jártam itt, Pomareval,
döbben belém, de akkor lámpánk is volt.
Titokzatos írásjeleket láttunk a falon,
de nem volt időnk aprólékosan megvizsgálni őket,
rendületlenül úsztunk a barlang homályos mélye felé.
Most viszont a sötétség nyel magába, mint hajdan a ködök
és váratlanul nagy, lomha testű állatok vesznek körül,
ezeket nem is láttuk akkor…
Több méteres tekergőző kígyók.
Egy ilyent lőtt le Pomare.
Tudom haladéktalanul el kellene érnünk
a homokpadon magasodó emelvényt,
az Areoik rejtélyes trónusát,
oda, talán nem követhetnének, a barlang fenyegető lényei,  
de mozdulni sincs erőm, körém tekeredik egy kígyó
és tehetetlenül nézem, amint egyhatalmas,
csattogó fogú ragadozó  kezdi üldözni,
a homokpad felé úszó, kétségbeesett Lídiát.
Elsötétül a víz, nem látom mi történik?
Verítékben úszva riadok fel,
és nem tudom, a folyó vizétől-e,
vagy mégis könnyeimtől lucskos a párna?
Lídia motyog valamit álmában, nem érteni,
és védelmet keresően húzódik közelebb hozzám.

32. Rómeó és Júlia

Álvaro volt Rómeó,
és Noah Júlia,
Pomare  Lőrinc barát,
de Mirandolina

a többi szereplőket
a maorik közül
válogathatta ki.
Boldogan, üdvözült

Arccal, csillogó szemmel
hallgatták. “Családi
háború – magyarázta. –
Két, nem éppen baráti,

mondhatni ellenséges
család él Veronában,
s ők ennek ellenére
szeretnek egymásba.”

És beindult a játék,
a puszta színpadon.
Mikor Rómeó meghalt
nagy volt a fájdalom.

Júlia is követte,
kitört a sírás- rívás,
És a cselszövők ellen
indult tetemrehívás.

Azaz hogy indult volna,
de felálltak a holtak,
derűsen mosolyogtak,
hálásan meghajoltak.

Elnémult közönségünk.
Rómeó és Júlia,
mégsem halt meg. “Csodát tett!
Sámán, Mirandolina?! –

suttogták az öregek. –  
Hatalma van! Varázsló!”
Felállott és tapsolt a
jelenlévő kormányzó.

“Csoda, lám a teátrum –
mondta maori nyelven. –
Nem hal meg, csak úgy tűnik,
hallhatatlan a szellem.

Hálásak lehetünk mind,
a szép Mirandolinának.
Nélküle nem jött volna
közénk el a varázslat!…”

A bennszülöttek tapsoltak,
dobogtattak, fütyültek,
s fölöttünk ott köröztek,
a mérhetetlen vének.

“Látod, nekik is tetszett!” –
kacagott Lídia.
S színházi lázban égett,
az egész provincia.(35)

33. A sors tüze (36)
                                                      
               átirat

A sors tüze látod,
e kerge világot,
lángra lobbantja, megperzseli.
Mint a zsarátnok,
izzik a látnok,
bús látomását megverseli.

Bicsakló ritmus,
henye daktilus.
Ellobban nyarunk és vissza se néz.
Indul sietve,
míg tart a kedve,
hullámra hullám, a tenger igéz.

Látod Lídia,
melankólia
ejt foglyul minket, bősz képzeletünk.
A szemed fénylik.
Égiek nézik.
Míg kézen foglak és énekelünk.

Virágos réten,
tarka mezőben
bújj ki ruhádból, tárd ki karod.
Nevess rám mézes,
mosollyal édes,
Fénybe ivódjon sudár alakod.

III. Bolyongások a dalmát szigetvilágban(37)

1. Az Adria azúrja

Az Adria azúrján
kerge, lila lidércek.
Lopózva érnek utol a
hiányok, semmiségek.

Kikötők, pálmák, várromok,
kaktuszok, tömeg, kocsmák.
Ferdék a fények, Lídia,
sorsunk kivilágítják.

Labirintus ez, Hüpnosz,
az álmok istensége
sem vezethet ki, azt hiszem
nem lehet soha vége.

Hajnal. Fickándozó halak.
Egy kóbor macska. S a szavak.

2. Jártunk mi itt?

Jártunk már itt? Éltünk mi már?
Felesleges kérdések.
Hajnal. Harangszó tétováz.
Hajók, templomok, kések,

haramiák, világfiak.
Harsog mediterránum.
De átüt Balkán névjegye,
a sors, a fene fátum,

és a protestáns etika,
jezsuita kozmetika,
visszatérő rémálom.

Amíg ölellek, Lídia,
sodor a melankólia,
közelíti halálom.
                              
3.A lényeg nem ez

A lényeg, már tudom, nem ez.
Úgyis leírhatatlan.
A kísértő közeledik.
Mit tehetnénk? Szavakban

Bizakodunk. Bombázók
húznak el felettünk.
Amíg ölellek, Lídia
és nem hagy cserben a testünk,

hiszem, hogy innen kijutunk.
Hajnali miserere.
Merre? Hova? Honnan tovább?
Adonis buzgó vére

lobban fel. Kifut a hajó.
Így volna jó? Hogy volna jó?
 
4. A spanyol erőd (38)

Hvar szigetén, a velencei armada egykori,
Hírhedett, téli szálláshelyén,
a kabócák éneklése, állandó,
félbeszakíthatatlan, habókos koncertje közben,
lépegettünk fölfelé a kanyargó szerpentinen,
s örültem annak, hogy csak egy ember
számára van hely az ösvényen
és így, önkéntelenül is gyönyörködhetek
Lídia gazella mozgásában, párduc lépteiben,
miközben egy-egy fordulónál,
a kaktuszok, olaj- és pálmafák között,
feltűnt az öböl, láttam amint büszke velencei csatahajók
árnyát ringatja, a vihar előtt mindég kobaltkék tenger,
melynek vadságát csak hangsúlyozták
a mólón megtörő, fehér tarajú, óriás harci kakasokra hasonlító,
már-már tíz méteres  hullámok. Erősödött a szél is,
felborzolta Lídia vörös sörényét, libegtette köpenyét,
egyre panaszosabbá válott a kabócák éneke,
s amikor felpillantottam, az előbb még
megnyugtatóan ónszínű égre,
döbbentem fedezhettem fel a fekete felhőket,
melyek, mintha csak a háborgó tenger hullámainak
tükörképei lettek volna, egyre idegesítőbben,
egyre félelmetesebben gomolyogtak fölöttünk.
Villámok cikáztak ide-oda, a mennydörgések robaja,
az armada ágyúinak, időben haldokló visszhangját idézte,
s amikor homlokunkon és arcunkon
szétporladtak az első, még meleg esőcseppek,
már tudtuk, a vihar elkerülhetetlen,
és haladéktalanul menedéket kell keresnünk valahol,
ha nem akarunk bőrig ázni.  
Szétnéztünk és gondolkodás nélkül léptünk be
a citadella egyik, fekete lyukként ásító ajtaján.
Bár eredeti tervünk az volt,
hogy felmegyünk a vár tetőteraszára,
ahonnan valószínűleg fenséges a kilátás,
(a velencei őrség kapitányai is innen figyelhették,
hosszú távcsöveiken a tengert,
tűnnek-e fel ellenséges hajók?)
de beláttuk utunkat, ha átmenetileg is,
mindenképpen meg kell szakítanunk,  
hiszen künn már zuhogott,
lehetetlen lett volna tovább menni.
Beljebb merészkedtünk tehát az egyik cellába,
melynek rendeltetése egyelőre ismeretlen volt előttünk,
s a lőrésszerű ablakokon mégiscsak beszökő,
sápadt fényben észrevettük, hogy folyosóba torkoll.
Hirtelen  tört ránk az izgalom.
Szerencsére volt nálunk zseblámpa,
az Urubamba völgyi és a tibeti,
majdnem balszerencsésen végződő kalandjaink után,
sehova nem indultunk el
zseblámpa, gyertyák és gyufa nélkül.
Előrelátóan igyekeztünk mindenre gondolni,
bár amikor megindultunk a kanyargó folyósokon,
az émelyítő dohszag kissé elbizonytalanított
és először döbbentem rá arra is, hogy elég nehéz lesz  
kimagyarázni ittlétünket, elmondani mit is keresünk itt,
ha valahonnan mégiscsak előkerülnek az őrök,
akik előreláthatóan ugyanúgy brazil kémeket
fognak gyanítani bennünk,
mint néhány hete, Transsylvaniában,
a sziguránca gyanakvó ügynökei.
És ki tudja hogyan viszonyulnak látogatásunkhoz,
a jugoszláv királyság hatóságai?
Azt már megtanultuk, hogy a Balkán az Balkán,
és azt is, hogy mindenütt más,
noha Bizánc régóta halottnak hitt, ármányos szelleme,
a levantei ravaszsággal keveredve, szívósan tovább él,
de már nem fordulhattunk vissza,
kíváncsiságunk erősebb volt mint félelmeink.
A zseblámpa sárga fénykörében,
egyre nyomasztóbbnak tűnt minden,
s ahogy, egymásba kapaszkodva lefele baktattunk,
az ide-oda kanyargó folyosó idő koptatta, nedves kövein,
lassan döbbenhettem rá, hol is vagyunk,
valahol a spanyol erőd várbörtönében, kazamatáiban.
Hamarosan megláthattuk az első cellákat is.
Homályos, kietlen  lyukak voltak,
félig elrohadt szalmacsomókra láthattunk a sarokban,
és a falból kilógó, rozsdás bilincsekre.
Ezek szerint, egészen a legutóbbi időkig,
rendeltetésszerűen használták ezeket a helyeket!
Megborzongtunk. “Nem is értem? – sóhajtott Lídia. –
Miért kellett még a falhoz is bilincselni
azokat a szerencsétleneket,
akik a spanyol erőd vendégszereteté élvezhették,
úgysem juthattak volna ki ezekből a patkánylyukakból,
segítség nélkül, önerejükből, élve soha!…”
Behúzott az egyik szűk és különösen félelmetes cellába,
lőrésszerű ablakain kipillantva, láthattuk
künn továbbra is vigasztalhatatlanul zuhog,
s hallatszott a tenger nyughatatlan morajlása is,
eszelősen  csapódtak neki a hullámok a móló köveinek,
a kabócák viszont beszűntették a  koncertet,
vajon hová bújhattak az eső elől?
Hirtelen felülről, egészen távolról csikorgások hallatszottak,
összetéveszthetetlen zajok, melyekből ítélve
rémülten döbbentem rá, mégiscsak előkerülhettek az őrök,
ki tudja melyik cellában húzták meg magukat
az eső elől, de mivel semmi jel nem mutatott arra,
hogy az orkánszerű szél és a tomboló vihar csendesedne,
úgy döntöttek, vállalva a megázást, hogy mégiscsak elmennek,
hiszen nincsen miért maradniuk tovább!
Ma már, ebben az ítéletidőben, aligha jöhetnek látogatók,  
s mivel joggal hihették azt, hogy senki nem tartózkodik
a lenti, dohos cellákban, (ki is lehetnének ott és miért?!)
bezárták a nagy rácsos kaput,
magukra hagyva bennünket, önkéntes foglyokat,
a spanyol erőd félelmetes várbörtönének mélyén.

5. Éjszaka a kazamatában

Egy korty grappa. Az éj, az éj.
Surranó patkányok. Veszély
leselkedik minden sarokból.

A kabócákkal mi lehet?
Válogatjuk a priccseket.
Még dörög az ég valahol,

de távolodik a vihar,
Lídia haja betakar,
“A szerelmemmel takarózz,

mondd, valóban mi lesz velünk?
Máris, kánonban remegünk.”
“Eddig kereshet a kalóz,

a bérelt hajónk kapitánya,
tudta, hogy feljöttünk a várba.
S ha láthatnák a fényeket,

fel is jöhetnének utánunk!…”
Négy lőrésben is gyertyát gyújtunk
“Azt gondolják lidérceket

látnak, a rabok szellemét.
Balkánon babonás a nép.”
Éjfél. Érkezik a dagály.

Motoszkálás hallszik, neszek.
Ólálkodnak kísértetek.  
Alakokat ölt a homály.

És üregeikből kikelnek,  
a nyugtatatlan, kósza lelkek.
Rettentő sok van reggelig.

Zihál, bőg, szenved lenn a tenger.
Elkever a félelmeinkkel.
“Ha egyáltalán holnap kinyit

a spanyol erőd? De ha nem?
Ha nem nyit ki többé már sosem?
Örökre foglyok maradunk.”

“Az éhhalálunkig, szívem!…”

Az álom (39)

A spalatói templom előtt fekvő,
ki tudja honnan elrabolt szfinx
(Diocletianus is nagy gyűjtő volt,
ápolta a haladó római hagyományokat,
elemelni mindenhonnan mindent, amit csak lehet!)
egyszerre megelevenedik,
lejön a talapzatról, kitátja száját,
nem tudni, ásítozik-e vagy vicsorog?
Keresztet vetve menekülnek a babonás népek,
csak mi maradunk Lídiával a téren
és egy részeg hegedűs,
aki kínjában, rémületében
játszani kezdi Mozart Rondóját.
A fenevad megáll, tétován visszapillant,
de az oroszlánok, vállukon a három
illetve a két királlyal, csendre intik.
Ők is leugranak a talapzataikról,
leülnek a hegedülő cigány elé.
Lekászálódik hátukról Gáspár,
tétován dörzsöli a szemét,
évezredes álmából ocsúdva Boldizsár,
Menyhárt még nem tér magához,
mintha ismeretlen jelre várna.
A másik oroszlán hátáról ruganyosan
ugrik a földre a másik Menyhárt,
és a másik Boldizsár néz szét álmélkodva.
Kíváncsian bámulnak felénk.
Nem tudni a másik Gáspárral mi lett? Hova tűnt?
Megszökött? Elrabolták? Bujkál valahol?  
Menekülni szeretnénk, de nem tudunk mozdulni.
Lídia szembogara merev,
tekintetét fogva tartja a szfinx.
Velem nem is törődik,
engem az oroszlánok figyelnek,
sunyin, ugrásra készen.
Tudom, amíg szól a furcsa hegedűszó,
nem törtéhet semmi,
hajunk szála sem görbülhet meg,
amíg a fenevadakat elandalítja a zene.
Láthatólag elbűvöli őket Mozart.
De mi lesz ha elfárad a cigány,
Ha, ne adj Isten, görcs áll a kezébe?
Ha elpattan a vonó? Ha elájul?
Nem tudom honnan kerül a kezembe egy sófár,
de amikor, a félelmében reszkető hegedűs
kimerülten lehanyatlik, belefújok
és szabad kezemmel átölelve Lídiát
megindulunk a téren,
noha fogalmam sincs hova, merre?
A szfinx, az oroszlánok és a királyok
megigézetten követnek.
“Távozz tőlem, sátán!…” –   motyogja a cigány,
aztán minden ködbe vész! Tudom
ez a dalmáciai köd lesz az utolsó.
Nem kegyelmez. Végleg foglyul ejt.
De fújom, minden erőmből fújom
kosszarvból készülő kürtömet,
már nem állhatok meg,
már nem állíthat meg semmi.

7. Éjfél után

De megtaláltak. A vén kalóz,
elhatározta behajóz.
Vihar után csendes a tenger.
Alszik, akár a részeg ember.
De nem voltunk ott. Megijedt.
Fellármázta az őröket.
Nem csoda, mindig részegek,
csődbe viszik az üzletet.
Káromkodott. Mocskolta őket,
pityókos semmirekellőket.
“De honnan veszed, hogy ott vannak?”
“Tudom. És reggelig megfagynak.
Kulcsokat elő! Felmegyünk.
És reggel rögtön panaszt teszünk…”
“De mi nem láttuk, hogy bementek
Ha tudjuk, ott nem hagyjuk őket –
fogadkozott az egyik őr. –
Hát mi vagyok én?” ”Hatökör!” –
üvöltött rá a kapitány.   
“De hát ez rejtély! Ez talány!
Mit kerestek a várbörtönben?
Én egyáltalán nem is értem?…”
“Élményeket, hiszen turisták,
keresik ódon várak titkát,
s ez múzeum még, ha jól tudom?…”
És elindultak az úton.
“Nem látjátok a fényeket,
a lőrésekben?! Szellemeket
gyanítotok ostoba barmok.
Mit szól ehhez az őrsparancsnok?”
Felértek. A kapu kitárult.
És a négy részeg őr elámult,
meglátva engem, s Lídiát.
A vén kalóz rummal kínált.
“Ezek a barmok a hibásak! –
üvöltötte, rögtön hordágyat
követelt. – Hisz a hölgy beteg.
S ti hordágyon leviszitek.
Ha egy haja szála meggörbül,
búcsúzhat is az életétől,
a felelős. A két kezemmel
fojtom meg. Sírnak ott a tenger.”
És elindult lassan a menet.
Éjfél után volt. A felet
ütötte épp a  toronyóra.
“Indulnunk kell, míg jön a bóra! –
fogott karon a kapitány. –
A hajózás, tudja, tudomány.
S ezek a Pokol szigetek,
besték, idegesítenek.
Itten, doktor úr, megtörténhet
bármi. El kell hagynunk őket…
A vízbefúltak árnyai
kísértenek. Megállani,
bevallom, itt nem szeretek.
Zaklat a múlt. Kísértetetek
lebegnek a vizek felett,
magukkal hívnak engemet…”
A kalóz keresztet vetett.
Ahogy leértünk, visszanéztem.
Szinte lebegett a holdfényben
a hatalmas fekete vár,
mint egy hatalmas ősmadár,
várva újabb áldozatát.
Kajütbe vittem Lídiát.
Aludt már, az arcán mosoly,
az édenben volt valahol…
A horgonylánc megcsikordult,
és a Hét Ördög (4o) elindult,
kibomlottak a vitorlák.
és integetett a négy dalmát,
a partról. Lassan távolodtak.
És porszemekké zsugorodtak.
Hol voltak, hol meg nem is voltak.
A nyílt tengeren várt a holnap.

8. Szelek szárnyán

És a Hét Ördög repült. Dagadtak a vitorlák.
Hátunk árbocnak vetve, vártuk a napfeleltét.
Eltűnt a láthatárról, a Spanyol Erőd árnya.
“Ezentúl álmainkban – Lídia remegett még –

kísértenek a cellák, bilincsek, priccsek, dohszag,
szimatoló patkányok, lőrésekben a gyertyák.
És a felismerés, hogy árva nádszál az ember.
Véletlenek vagy önkény irányítják a sorsát….”

Néztük a delfineket. Mióta kísérhetnek?
A horizont bíborlott. Hullámhegyek közül
emelkedett ki lassan, kit Istenként imádtak,
himnuszokat is zengtek hozzá. Ki csak él, örül

az eljövetelének. Már nem Adonis vére
öntötte el a tengert. A vén kalóz vigyorgott,
tünedezett a fényben Orcus setét virága,  
és megint kicseleztük, magunk módján a sorsot.

Dagadó vitorlákkal indultunk Ragusának.
“Ott nagyon sok templom van és ferences kolostor –
Lídia már mosolygott és a nap felé fordult. –
Lesz, ahol imádkozni. Vár egy ódon monostor,

kopott gyóntatószékek és könnyező Madonnák…
És egy öreg barát is, mióta miránk várhat,
pókhálós cellájában, vagy széljárta kerengőn?
Akkor is meggyónunk, ha, tudjuk, nincsen bocsánat…”(41)
 
9. Lídia a léghajón (42)

Hogy miért pontosan akkor reggel,
Ragusa felé vitorlázva,
a napfénybe fuldokló tenger azúrkék színében,
és a táncoló delfinekben gyönyörködve,
kezdte el mesélni, váratlanul,
minden előkészítés nélkül,
a léghajón átélt élményeit, Lídia,
még ma is, szeretett mangófám alatt üldögélve,
rejtély előttem? Többször is kérdeztem,
talányosan mosolygott. “Olyan keveset
tudunk egymásról Ricardo,
hogy ezen még töprengeni is fölösleges.
Egyébként, nem is tudom, hogy miért pontosan akkor
kezdettem el és nem is emlékszem az egészre.
Adriai bolyongásaink összemosódva,
egyetlen bíborló gömbbé állanak össze,
amelyből ki-kiugrik egy-egy részlet,
néhány életfogytiglani pillanatra.”
Bólintottam, igaza lehet,
hiszen addig még azt se tudtam,
hogy szerelmem egyáltalán léghajóra ült,
hogy az Amazonas és a végeérhetetlen dzsungel
fölött bolyongva ismerkedjen Brazília titkaival.
“A léghajóból – mesélte –  parányinak tűnt minden,
összezsugorodott a világ, gonosz, fekete kígyóként
tekergőzött alattunk a nagy folyó,
homályos zöld foltoknak tűntek a hatalmas fák.
Ezért a vezető, egy svéd biológus,
megkérte a pilótát, ereszkedjen alább,
hogy megfigyelhessük az őserdő rejtelmeit,
mert eddig csak távcsővel fürkészhettük
a paradió- és gumifákat. Hatalmas
fa–Laokoónokat nézegethettünk.
A szálkeresztek néha megállapodtak,
a kígyóként rajtuk tekergőző liánokon.
De most, ahogy egyre lennebb ereszkedtünk,
hirtelen kicsiny, ugráló emberkéket vettünk észre,
amint a fák közül, fúvócsöveikkel ránk mutogatva,
éles, már-már sikító hangokat hallatva, ugrándoznak,
megzavarva a közeli fákon ramazúrizó majmokat.
A pilóta nem tudta elérhetnek-e hozzánk  
fúvócsöveik mérgezett ajándékai,
s ha igen, tehetnek-e kárt bennünk?
Ezért, önkéntelenül is, feljebb kormányozta a léghajót.
A kis dühös emberkék, mintha Gulliver
titokzatos birodalma, Lilliput elevenedett volna meg,
zsugorodni kezdtek, de a távcső még közel hozta
méregtől és félelemtől remegő,
vörös és sárga festékkel kipingált arcukat.
’ Most megszületik a legenda – nevetett a svéd tudós. –
Az égen, kosaraikban repdeső istenek legendája,
s valószínű, észhez térve, hamarosan megbüntetik azokat,
akik, nem tudván türtőztetni magukat,
ránk irányítva fúvócsöveiket, elijesztettek,
így nem tudtuk átadni nekik ajándékainkat,
amit a törzs varázslója, igen-igen sajnálni fog!…
Ezért is javasolom, dobjunk le nekik egy csomagot,
csokoládéval, keresztekkel, gumibabákkal…’
Néztem a törpék kifestett, szenvedő arcát,
s azon töprengtem meg merik-e kóstolni
majd a csokoládét, s egyáltalán mihez fognak kezdeni
a fakeresztekkel és a fehér gumibabákkal.
Egyébként is olyan keveset tudunk!...”      

1o. A pigmeusok Spalatóban

          az álomban égbement csoda (43)

Ismét Spalato főtere. Éled,
nyújtózik a szfinx, kitátja száját.
Rettenve hátrál meg, szerteszéled

a tömeg, félve a perc varázsát,
egérlyukba is bújna, ha lehetne,
már nem hencegnek a hazug paráznák.

Sokért nem adná, ha elmehetne
a barát, aki csodákról prédikált,
nem hitte soha, hogy részt vehetne

feltámadásban. Szava messze szállt,
mikor azt mondta, csupán hinni kell!
S a csoda, íme torz valóra vált.

A hegedűs már ismét hegedül.
Mögötte apró törpék állanak.
A hegedűs most nincsen egyedül.

Fúvócsöveik rázzák a vadak.
A szfinx rájuk néz, lustán vicsorog,
felélesztve az oroszlánokat.

A látomás most lustán elforog.
Talpon immár mind az öt király.
A két oroszlán dühösen morog.

Most nem bűvöli Mozart sem őket,
idegesítik a pigmeusok,
kik szembeállva, fegyvereiket  

szegezik rájuk. És bizarr szagok
az Amazonas ős mocsárszaga,
is megzavarja őket. Eloldalog –,

száll fúvócsövek mérgezett nyila –,
csendben öt felé, öt ősi király.
Ha létezik is, most nincsen csoda,

Gáspár és a két Menyhárt, Boldizsár,
s a két oroszlán szanaszét hever.
Felbődül a szfinx, megrendül a vár,

mancsával tíz-húsz törpét is lever.
Menekülnének, de sokkal gyorsabb
a szörnyeteg. Porfelhőben tűnnek el.

Csak a hegedűs játszik önfeledten.
Éledeznek már az oroszlánok.
Ámul a barát. “Ez, amiben hittem,

a titkos csoda: élnek a királyok.  
Ármány, csel, méreg sem vesz erőt rajtuk.
Sem a hazugság, évezres viszályok.

Íme a csoda, mire régen várok!…”
És térdre borul a szfinx előtt.
És felüvöltenek az oroszlánok.

Délbe vált lassan lusta délelőtt.
Lídia ráz fel, űzi a rémálmot,
könnyű kezével, de még mielőtt,

elrabolhatnának a látomások.

11. Hogy angyalok, vagy istenek
                                              
                   Ricardo Reis átirat(44)
                                                         
Hogy angyalok vagy istenek irányítanak,
hittük Lídia. Hittünk és reménykedtünk,
             hogy másvilági hatalmak,
             jelölik ki az utunk.

Szívünket nem fertőzte kétely,
gyanakvás nem gáncsolta lépteinket.
             Tudtuk, nem veszhetünk el,
              hiszen szeretjük egymást.

Bármi történik is, előre meg van írva.
És az égiek tudják. Ha sokszor nem is értjük
              szándékaikat. Hajladozunk,
              akár bogáncs a szélben.

Mert minden jóra fordul, még akkor is ha rosszul
indul, hogy elveszhetünk igazán nem hihetjük.
              Mögöttünk áll kardosan
              és vigyáz reánk egy angyal

Így sokszor olyasmikbe is belebonyolódunk,
amelyeket okosabb volna messze elkerülni.
              Nem tudjuk mi cselekszünk,          
              vagy az Akarat vezérel?

12. Milnai grádicsok éneke (45)

“…A legutóbb egy kis cseléd,
ment végig rajtam, míg fölért,
elalélt, vérzett, elvetélt.

Száz éve zsoldos katonák  
dübörögtek, a harsonák
is megszólaltak, egymás szavát,

sem értették. Kísértetek.
Innen nem érti senki meg.
Elhatároztam elmegyek,

De hát, mozdulhat-e egy lépcső?
Elvégre nem szellem vagy felhő
és mire határozna, késő!…

Így maradtam milnaiaknak,
imáikba is foglalhatnak,
ezer esztendeje koptatnak...”

Büszkélkedtek a grádicsok,
amíg felértünk, a torok
kiszáradt és a pásztorok

imája is elhalkult. Fentről,
egészen másnak tűnt, mint lentről
a tér és a posztoló csendőr.

És feltámad a déli szél,
Ajándék–dalokat zenél.
“Itt nem hagynálak semmiért!”… –

simult hozzám Lídia,
lenn kavargott Dalmácia,
álom, viszály, bú, mánia

gomolyogtak és összeértek,
keserűséggel telítődtek,
felszikráztak a szenvedélyek.

“Mondjál most, kérlek, egy mesét,
milnai lépcsők énekét,
garádicsok dicséretét,

szeretném tőled hallani.
Tudnál-e róluk vallani?”
S akkor éreztem valaki,

még köztünk áll, talán az Isten,
kiben komolyan sose hittem,
de akkor is van, hogyha nincsen.

És most is megsegít, reméltem.(46)

13. A jóslat

Egy öregasszony állott a várkastély főterén,
ami Velence régi dicsőségét hirdette,
a szigetvilágban. Az elmúlt idő hatalmát.
Mintha látomásként  az ódon falakból
lépett volna ki. Az előbb még nem láttuk,
de egyszerre megjelent. Torz mosolyra húzódott
fogatlan szája. A tenyerünkből jósolna,
ígérte. Higgyünk neki, ő látja a jövendőt,
hetvenkedett, lát mindent, ami eztán fog történni,
és tudja azt is ami már megtörtént, de azt is,
ami éppen történik! Előtte nincs titok.
Először Lídia bal tenyerébe nézett,
hosszasan vizsgálódott, varázsszókat motyogott.
“Sokat fog utazni, kisasszony – gurgulázta. –
Nagy tengereket látok, hegyeket, városokat.
Csak vigyázzon, Fortuna istenasszony szeszélyes,
bármikor kieshetünk forgandó kegyeiből!…
Hiszen, látja, szörnyű veszélyek leselkednek!
A hajó bármikor elsüllyedhet. Hullámok tornyosulnak.
Itt meg egy tör villan meg. Nem tudni kinek szánják?
És barlangba se menjen, az isten szerelmére!
És óvakodjon az ősztől, mert üldözik a ködök
fekete istenei. S vigyázzon a hegyekben!
Ahol csúcsok vannak, szakadék is ásíthat.
Egyetlen félrelépés, máris mindennek vége!
De mindent egybevetve – nézett fel a szipirtyó
és ránciban bujkált a tünékeny idő –,
túlél minden veszélyt. Magas kort fog megérni.
Egy sápadt férfit is látok. Soha nem hagyja el.
Nem látok túl sok rosszat. Ami pedig az úrfit illeti –
pillantott kinyújtott tenyerembe s elszörnyedt,
mintha tűz égette volna, kapta el a kezét
és iszonyodva nézett, kissé hitetlenkedve. –
Engem nem lát. Életem rejtve marad előtte,
múltam is, jövendőm is. Mintha ködben bujdosnék.
Mintha repedt tükörben kavarogna minden.
Zavaros víz takar el. Mintha nem is léteznék.
És egy hatalmas bálvány tornyosul hátam mögött.
Nem, ő nem mondja tovább!…” – hallgatott el a vénség.
S hirtelen tűnt előlünk. A falba mászott vissza?
Ide nem követhettük. Már omladoztak a bástyák.
Messzire tűnt Velence egykori dicsősége.
És lángolt a lemenő nap fénye a tengeren.

14. Az Adria szirénje

Az adriai tenger szirénája címmel
írt egy nagy, magyar költő, bizonyos Zrínyi Miklós,
verseket hajdanán, amikor még Velence
gályái uralták a kék tengert és a dózse,
gyűrűt dobott a vízbe, habokat udvarolva.
Eljegyzünk téged tengerünk, uralmunk valódi  
s örök jelképeként. És gyűrűjét a kéklő
habokba hajította. Vajon írt erről Zrínyi?
Hadvezér is volt, bátor, számos csatában győztes,
pengette lantját, kardját rettegte a pogány.
Egy vadászaton halt meg. Vesztét vadkan okozta.
Vagy orrgyilkos golyója?! Ahogyan rebesgették.
Ki tudhatja ma már? Verseiben a sírja.
Verssorok között bolyong. Vonzó és dacos szellem.
Állítólag őséről írt terjedelmes eposzt.
Kezében kivont karddal rohant ki Szigetvárból,
a halált választotta, de nem adta meg magát.
Nevével bátorságát is örökölte, mondták.
Talán ezért jelent meg előtte a sziréna?
Az Adria szirénje. Mi is láttuk, emlékszel?
A dózse gyűrűi ragyogtak ujjain.
Delfinek között úszott. Vörös haja uszályként
Követte, s férfi módra hágta meg a hullámot.
Hullámokon lovagolt. A vén kalóz megijedt
és hányta a keresztet. “Kik maguk Reis úr, mondja?
Nekem még nem jelent meg! Maguktól mit akarhat?”
De hát annyira rossz jel?!” – nevetett rá Lídia.
“Hogy lenne rossz, asszonyom?! A sorsunk ajándéka.
Szerencsét hoz, azt mondják. Eddig nem hittem benne.
De hát itten van. Látjuk. És milyen gyönyörű!”
És a vén kalóz, buzgón, keresztet vetett ismét.
És grappával kínált. “Csak tudnám mit akarhat?
És a gyűrűk az ujján! Hány gyűrű lehet? Hét? Nyolc?
Mindenik vagyont érhet. Egy-egy kisebb hajót!…”
Sóváran nézte a szirént. És te megsajnáltad.
Mosolyogva mutattad hasonló gyűrűdet.
Velence előtt egyszer, én is vízbe merültem,
s találtam is egy gyűrűt. Szerelmünk zálogául,
azóta te viseled. Smaragdköve ragyog.
Emlékszel, Lídia. A kapitány megdöbbent.
“Mégiscsak varázslónő!” A szirén ránk mosolygott.
Térden imádkoztak a babonás tengerészek.
Én a ferences barát sorait mormoltam.
Lefordította Zrínyi búcsúzó énekét.
És a szirént igézve, írtam meg portugálul.
Ha nem rejt koporsó, kék ég fed bé engem.
Csak utolsó órán légyen tisztességem.
Holló vájja szemem, farkas szaggasson szét.
A föld lészen alól, s fejem felett kék ég.

15. Búcsú az azúrtól (47)

Rettegek a jövőtől, Lídia. Bizonytalan minden.
Bármelyik pillanat megváltoztathatja,
váratlanul köszöntve ránk, a valóságot.
Mert mi is a valóság? Bármikor álommá változhat,
végérvényesen a tükrök mögötti, ismeretlen
világba lökve át, vicsorgó, félelmetes árnyak közé.
Villog az azúr, amint a ragusai lépcsőkről visszapillantva,
búcsúzunk az Adriától. De nem tudni,
valóság ez vagy álom? Az Őrzők oly mogorvák,
hallgatag, zord bálványok,
jelét sem mutatják annak, hogy észrevettek,
hogy egyáltalán megláttak. Számukra nem vagyunk.
Hátuk mögött Orcus fekete virágai.
S örvénylik a Hadeszek öblének sanyarú vize.
Az árnyak közelednek, tapogat sóvár kezük.
Távolban egy fehér vitorla ejti foglyul tekintetünk.
Távolodik, örökre távolodik a Hét ördög.
Egyszer s mindenkorra kitűnik életükből.
És búcsúzóul, tarajos hullámaival
örvendeztet meg az Adria. Most hol vagyunk?
Melyik a valóság? Hol kezdődik az álom?
Te vagy az egyetlen bizonyosság, Lídia,
amely még eltékozolt életemhez köt,
melledhez szorítva arcom, hallom szíved ütemes dobogását,
miközben a ragusai paloták, romok, pálmák, kaktuszok,
babérfák, leánderek, rózsakertek, közeledő-távolodó  hajók  
és a morajló kék  tenger fölött,
a kabócák hiú, badar énekében  
ott örvénylik
a bizonytalan, megjósolhatatlan jövő.

Mi lesz a vége?
                                                   
          összegezés, de nem búcsú (48)

Nem is sejtjük, Lídia, hogy mi lehet a vége,
Tahitin örök nyár van, vakítanak a fények.
Álmomban (Borges álma!) egy torony tetejéről,
kopár mezőkre látni, görögnek a bogáncsok,
lila fejük világlik, míg ördögszekerekké
össze nem gabalyodva, nem válnak böjti szelek
fukar játékszerévé. Sorsunk jelképét látom
bennük és üvölteni szeretnék már, kínomban.
Mert nem tudni mikor? És azt se hogyan lesz vége?
Egy miccenésre szűnünk. Lehullunk, mint mangófám
gyümölcsei a fűbe? Vagy mint ördögszekerek,
holt vidéken dübörgünk? És vár a puszta ország?
A semmi birodalma? Lesz mit még hátrahagynunk?
És ha igen, kinek? És egyszerre tűnünk-e át,
tükrön túli világba? Nem szívesen hagynálak
védtelen, egyedül, itt, Vénusz buja szigetén,
és gondolom, Lídia, te sem hagynál itt engem,
képzeletem foglyaként, kétségekbe merülve,
lesni a láthatáron feltűnő délibábot,
ahogy Ovidius is, várhatta ama gályát,
de hát soha nem jött el a felmentő ítélet.
Nem tudom van-e velünk célja a fentieknek?
De láthattad halandók a heteronimák is.
A nyájak őrizője (49) huszonévesen halt meg.
Teli bőrönddel ment el. Csak a sok, kusza álma
maradt ránk és Mora sem húzhatja már sokáig.
Egyre rosszabbul  néz ki! Vajon ideje lesz-e
befejezni fő művét, a prehistóriáról?
Én sokáig erősnek hittem magam. Láthattad,
nyolc óra nyílt tengeren, napon, folyadék nélkül,
szinte vesztem okozta. Azóta szakadatlan
lázálmok gyötörnek és torz hallucinációk.
Csak a művem érdekel. Be tudom-e fejezni,
amíg itt vagy mellettem és erőd rám sugárzik?
Valóban, mi lesz velünk? Mi lesz velünk, Lídia?
Mi terveznek sorsunkkal a szeszélyes istenek?
Kérdezem önmagunktól, a Vízöntő havában,  
s nevet az égi vándor az óceán felett.

Jegyzetek.

l. Dsida Jenő (19o – l938) erdélyi költőről van szó, akivel Reis a székelykocsárdi állomáson találkozhatott, hiszen a helyszín, Dsida Nagycsütörtök című költeményéből is ismerős. Itt adhatta át  költő A sötétség verse kéziratát, s lehet nem csak ezt…
2. Ha korunk szkizofrén, távirati stílusában is de szólnunk kell Reis misztikus élményei ürügyén arról is, hogy a költő, amint ez számos verséből kiderül, megpróbálta racionálisan megközelíteni, “leírni” ezeket az élményeket. A francia felvilágosodás kései, meggyőződéses híve volt, azt vallotta, hogy a világ minden jelensége csak és kizárólag racionálisan közelíthető meg. “Nyelvem határai, világom határai” – vallhatta volna Wittgensteinnel.
3. Itt megint hivatkozik a senyvedő tőzeglápra, Drakulára, a homálygróf kastélyára, noha a román titkosrendőrség nyomozása során sem a tőzeglápot, sem Drakula állítólagos kastélyát nem találta meg. Levelükben udvariasan javasolták, hogy a költő forduljon idegorvoshoz…
4. Elég nehéz rekonstruálni Lídia és Ricardo Reis utazásaink kronológiáját. A versek már Tahitin íródtak, a költő lábadozása idején, ezért lehet, hogy nem időrendben közli köddel kapcsolatos, borzogató élményeit. Egy bizonyos l936 koraőszéig Európában bolyongtak, Londonban, Firenzében, Transsylvaniában és a dalmát szigettengeren, majd Tibetben. Amint erre a Firenzében vásárolt gyertyák kapcsán következtethetünk Tibet, jóval Firenze után következett, a majdnem balszerencsésen végződő perui kalandozásaikra viszont l935-ben kerülhetett sor, s talán abban az évben járhattak a görög szigettengeren is.
5. A “kísérő”, majd “kísértő” először londoni kóborlásuk során jelentkezik, hogy azután állandóan megjelenjen Reis álmaiban és vízióiban.
6. Reis sokszor, megrendítően vall Lídia meghatározó szerepéről, heteronima életében szerelmese léte bizonyítja, hogy ő is teljes értékű ember lehet.
7. Láthatta-e a képet? Aligha. De mi, a fordító – igen. Éppen ezért tartjuk döbbenetesnek az egybeesést. Ricardo Reis álmaiban sokszor megjelenik a “vörös erdő”, s nem véletlenül mindég akkor, amikor labilis lelkiállapotban van.
8. De hol voltak ők, egyáltalán a szó köznapi értelmében “otthon”?…Reis jegyzeteiben városokról, templomokról, kastélyokról, múzeumokról és szállodaszobákról, kikötőkről, vonatokról, hajókról, automobilokról, repülőgépekről ír, s megjegyzi valahol, hogy egészen Tahitiig, örökös átmenetben éltek, életük egyetlen megfogalmazhatatlan honvágy volt.
9. Íme az utalás, ami bizonyítja, hogy Tibet útjuk utolsó állomása volt, utána visszatértek Európába, Reis, ment Tahitibe, Lídia Párizsba maradt, s úgy tervezték l937 szilveszterén találkoznak majd Velencében. De tudjuk, nem így történt.
1o. Ez a sor nagyon tetszett Reisnek, többször ír arról feljegyzéseiben, hogyha kötetben adja majd ki a fekete füzetbe írott verseit, ezt választja címnek.
11. A hegyi ember, a rejtelmes jeti, volt nem volt, látták, nem látták, immár örökre felderíthetetlen. Marad viszont a versekből sugárzó, riasztó élmény…
12. Itt megint bizonytalanok vagyunk, feltételezéseink szerint Lídia és Reis vagy l935 őszén, vagy l936 tavaszán járhattak ezen a meg nem nevezett, rejtélyes görög szigeten.
13. Ricardo Reis azon kevés verseinek egyike, amelyből megrendítő életöröm sugárzik.
14. A ciklust Reis afféle számvetésnek szánta, még egyszer végig akart tekinteni Lídiával közös, feledhetetlen élményein, de közbejött sajnálatos balesete…Így nagyon sok darab, a halál közelségében íródott.
Í5. Borges a regény végén részletesen elmesélt álmáról van szó…
16. A szakadék, az első pillanattól fogva nagy hatással volt rá, Nápoly melletti kirándulásukra emlékeztette, ahogyan ezt meg is fogalmazza, az alvilággal asszociálta.
17. A görög szigeteken még elevenen élő Adonis kultuszra céloz. Bádogdobozokban égő gyertyákat bocsátanak vízre a szigetek lakói, akik hittel hiszik, hogy a tengert Adonis kiömlő vére festi bíborvörösre…
18. A titokzatos kísértő itt árnyék alakjában mutatkozik.
19. Gauguin hasonló című híres képéről van szó…
2o. Róluk sok szó esik, mint a könyv első verseiben, mint a regényben…
21. Világos, hogy ez a vers, már a regény történései utáni időszakot jeleníti meg.
22. A színház szerepe Mirandolina miatt is felértékelődik, a költői falanszter életében.
23. Az E mostani nyarat már visszavágyom című versről van szó. Fordította: Takács Zsuzsa.
24. A római irodalom, a római költészet nagy hatással van Reisre, halálfélelmében s hozzájuk fohászkodik, tőlük remél segítséget.
25. Találkozását Kavafisszal Második levél Alexander Searchnek című versében idézi fel. Mindennek ellentmond, hogy tizenegy néhány év múlva Kavafisz fogadja és barátként fogadja, az őt Borges társaságában meglátogató, Pessoát, amint arról a regény utolsó fejezete is tanúskodik.
26. Egy híres Márai Sándor verssor átirata. A verset Reis nem ismerhette. A fordító viszont igen.
27 Az alkimista a regényben is többször felbukkan és ő a költői verseny hőse…
28. Reis hallhatta ezt az éneket erdélyi útjuk során, valószínű egy kis székely cselédlány énekelhette a fogadóban, megtetszett a dallama, lefordíttatta magának a dal szövegét, s felhasználta bizonyos részleteit, mivel saját életére is érvényesnek érezte.
29. Mircea Eliade is leír, A sámánizmusról szóló könyvében hasonló eseteket.
3o. A hajó elsüllyedését Reis nyilván csak lázálmaiban élhette át…
31. Ez a vers azt is megmutatja, hogy Reis és köre, a bizalmatlanság és a gyanakvás légkörében éltek Tahitin.
32. Gauguin egyik legdöbbenetesebb festményéről van szó.
33. A sakkjátékosok című Reis vers. Fordította: Takács Zsuzsa.
34. Megismerkedésükre másutt másként emlékezik. Valószínűleg tényleg egy cukrászdában találkozhattak először, itt panaszolhatta el Lídia gyötrő betegségét, s később kereshette fel Ricardo Reiset, rendelőjében…
35. A színház láthatólag közelíti a költői falansztert Tahiti lakóihoz, éppen ezért szerepe felbecsülhetetlen…
36. Ricardo Reis, feljegyzései szerint, l935 tavaszán járt Magyarországon s Visegrádon ismerkedett meg és kötött barátságot egy magyar költővel, Áprily Lajossal, aki több versét is átadta neki, francia nyersfordításban, Reis az egyiket, amelynek pattogó ritmusa elragadta, le is akarta fordítani, azután mégis, ki tudja miért, átírta…
37. Dalmáciai kalandozásaikra Isztambul után, tehát erdélyi kalandozásaik után kerülhetett sor…
38. A híres hvari “Spanyol erőd” a XVI. Században épült.
39. Spalatóba, még trogiri behajózásuk előtt látogathattak el, a Diocletianus nyári palotája helyén a hetedik században épült templom, amint a versekből is kitűnik, mély hatást gyakorolt rájuk.
4o. A hajó neve, amelyet Trogirban béreltek.
41. Amint innen is kiderül Reisszel ellentétben, Lídia hívő volt, buzgó katolikus.
42. Az élményről második léghajós útja után is mesél, Tahitibe érkezésekor. Lásd a regényben…
43. Az alcím egyértelmű utalás Borges Titokban végbement csoda című novellájára…
44. Hogy angyalok sarkallnak minket, vagy istenek című versről van szó. Fordította: Takács Zsuzsa.
45. Megállhattak a kis halászfaluban, felmehettek a templomtoronyba. Reis megdöbbent a sikátoroktól, elbűvölték a lépcsők, sorsuk jelképének látta őket…
46. Itt világosan beszél kétségeiről…
47. Félek a sorstól Lídia, semmi se biztos…Fordította: Takács Zsuzsa.
48. A tahiti fekete füzet utolsó verse…
49. Alberto Caeiroról, Reis mesteréről van szó, aki fiatalon tüdőbajban hunyt el.