P. a ketrecben (versek), Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 2004.
1. A kör
2. Az éjszaka
3. A kígyó
4. A párducok
5. A piros ruhás nő
6. A hiúzok
7. Konkrét költemény
8. Lázbeszéd
9. Amerikai hóember
10. A dallam
11. A görög templom Párizsban
12. Free jazz
13. A délibáb
14. A karnevál
15. A másik torony
16. A szentjánosbogárka
17. Az alvilág bejárata
18. Szélre írt szavak
19. A CSOMAG
20. A kék virág
21. A megbíztatás
22. Borges-apokrif
23. A várakozó Pán
24. Frost-Apokrif
25. A kultusz örvényei
26. A látomás
27. A Világítótorony őre
28. A végzet szele
29. Találkozás az élet végén
A fák meghalnak, az álmok megmaradnak
nincs szeretet ott, honnan szeretet ki nem árad
ex animo.
S önmagában ergo nem lel örömet
csak a szeretetben, mely belőle kiárad.
UBI AMOR IBI OCOLUS EST
(Ezra Pound: XC canto)[1]
1. A kör
Ugolino[2] is Pisát árulta el, amikor a zárkaajtót
rászögezték,[3] és éhen halt.
Koponyájában is érezte a szögeket.
A szigeteken járt éppen, ahová mindig is törekedett,
de el nem ért soha.
A szigeteken bolyongott, és a szívét is átverték a szögek.
Nők hívogatták a partról,
sátorhajukat fújta a szél,
a szél, amely cseles Odüsszeusz eszén is túljárt.
A máját is átverték a szögek. Kezét-lábát. Üvöltött,
Fiait, unokáit nézve halt éhen, de előbb
megette őket, meghosszabbítva képzelgéseit,
túlméretezett, végtelenre méretezett terveit a bosszúról,
ami nem jött el soha, de ami
azóta is egyfolytában történik.
Ugolino is Pisában szenvedett, Pisát árulta el,
a guelfeknek a ghibellineket, a ghibellineknek
a guelfeket,[4] és közben állandóan
Pisát...
Pisában inog a torony,
ide térnek meg a történetek,
innen is indulnak,
itt hallnak éhen, itt senyvednek, itt foszladoznak.
Minden önmagába fordul.
Inog.
E poi basta.[5]
És a rózsák is másoknak illatoznak.
Szögesdrótok felett vércsék fecserésznek.
Locsognak az örök. Elhalkul az ének.
Nem szűnik az ármány. Rontás. Mocsár. Álom.
A tornyok árnyéka rontja szét világom.
Rázom a ketrecem. Kétely. Bűz. Sötétség.
Megmenthet egy darázs (zümmögő reménység)?
Ugolino tornya jelzi, mi jöhet még.
Bohócarcról mállik póz, kétkedés, festék.
Ha legalább kövek lennének, útvesztőt
rakhatnék magamnak, eltévedni, kettőt!...
Ha lennének kövek, rögtön labirintust
emelnék, és hívnám Propertius Sextust? [6]
A ketrecem körül ólálkodik árnya,
átlophatna immár egy másik világra.
Indulnék. Szétfoszlik. Az előbb még itt állt!
Üvöltözve hívom. Nem jön. Csak misztrál
fujtat, mint a sárkány. Fogynak a víziók.
Látok-e még párját, hívó vízirigót?
„Nyuguggyék le, ember! Itten van a kása!...”
Scott[7] érkezik. Dünnyög. Isten hasonmása.
Egy szellemkéz érint. Sextus van itt. Érzem.
Latinul kérdezi: „Készen vagy-e?!”„Készen!”
De megint eltűnik. Vadít az éjszaka
penetránsan bűzlő nyers vizeletszaga.
Torkomra tekeredik Ugolino tornyáról
az amerikai lobogó. Fojtogat.
És megjönnek a párducok.
Csíkos testük suhan. A fény
megvillan kristályfogukon.
Ha van, ilyen a vakremény.
Szemben a tornyon kérdőjel
a sokcsillagos lobogó.
Kerengőznek párducaim,
párducnak lenni volna jó.
De nem lehet. Ketrecrácsok
szabdalják szét világot.
Egyetlen élő látomás:
hangya mászik egy fűszálon.
Vadító, zöld mentaálom
emel. Jöhet a zuhanás.
Ha minden fájdalom és könny [8]
„ad ascoltando al leggier mormorio”[9]
a ketrecrácsok szabdalta világokban
rematerializálódik Paracelsus rózsája.
Szemben Ugolino tornyával, a Pisai úton
bambán kérődzik egy fehér ökör.
Nyálas fűszálak lógnak a szájából.
Elégedett.
Nem! A homály szobrai még nem érkeztek meg,
de már láthatatlanul ketrecem körül ólálkodnak.
Fejem felett Odüsszeusz űzi-kergeti a felhőket,
vele is annyiszor kiszúrtak, amíg hajózott.
Hátha mégse lesz eső,
hátha nem zavarja meg Ezra bátyátokat
a csontjaiba szívódó nedvesség.
Álmában egy vörös ruhás nőt kerget éppen,
végig az isteni Velencén,
a Grand Canalén át, gondolával,
megint gyalog, a Lidón, talán a Lidón utoléri,
és a nő majd kibújik ruhájából,
alatta semmit nem visel,
s kihívóan mondja:
„ Piglia gualche giovinotto!...” [10]
„Vén vagy már, mit akarsz? Odvas, aszott és büdös.
Fiatalodjál meg! Akarom!
Mosd vissza a tenger mocskos vizéből
fiatal az arcod.
Légy merész, mint a párducok ketreced körül.
Kérlelhetetlen légy, mint Ugolino bírái,
robbanékony, mint a tüzedet őriző hiúzok.”
De ehhez túl késő van, asszonyom,
túl késő van mindehhez, kisasszony,
túl késő.
És a béke méhei is előreláthatóan másnak fognak zöngeni.
Álmomba brutálisan süt be a Pisai hold,
ez a féltékeny asszonyszem.
Nem hagy nyugodni,
s a szél is itt idétlenkedik a gyakorlótéren,
megmozdítva a szitává lőtt bábukat,
ledöntögetve a likas céltáblákat.
Pisa fura ura, a szél!...
És nincs hajnal.
Három hiúz érkezik.
Villog szemük fehérje.
Fogsoruk csattog, kattan,
pornográf virradatban,
hogy a holdat elérje.
S mi lenne ha elérnék?
Harapdálnák? Széttépnék?
Inkább a tüzem őrzik.
Sárgás szemükben lobog.
Forog ketrecem. Forog
a téboly éjjelében.
Lehet, hogy ez az éden.
„...P.-t magánzárkába helyezték. Bezárták egy acélketrecbe,
amelyet a börtön udvarán direkt őneki szerkesztettek össze.
Teljes bizonytalanságban hagyták: elrothasztják-e ebben a
háromszor hármas ketrecben, vagy esetleg mégiscsak
kiszedik onnan, hogy hazaárulásáért felakasszák?!
Senki közelébe se mehetett. A többi fogoly egy szót sem
szólhatott hozzá. Olvasmányt sem engedélyeztek neki.
Semmije sem volt, amivel a holt időt, amely rázuhant,
kitölthette volna, csak egy kínai Konfucius szöveg,
amelyet, ki tudja, miért, primitív és ostobán fennhéjázó őrei
meghagytak neki, hát Konfuciust fordítgatta,
egyébként lángoló gondolatai, aggodalmai, rettegései, rögeszméi
és lázálmai körhintáin forgott, és láthatta
a börtönt körülvevő kerítésen kottafejként gubbasztó madarakat,
a Pisába vezető úton időnkét fel-feltűnő,
fehér ökrök vontatta járgányt, a birkákat a gyakorlóterén;
láthatta a négy főtorony szigetelte teret is, ahol
szeme láttára gépfegyvereztek le nyolc kitörni akaró rabot.
Hangyákat is láthatott, figyelhette a fűszálak növekedését.
Nyár volt, elviselhetetlenül perzselt Dante haragvó napja;
ráadásul közvetlenül ketrece mellett vezetett a katonai út is,
és ő, Amerika legnagyobb költője, minden védőburok nélkül
volt kitéve az állandó zajnak, a gomolygó pornak,
hát lehet-e csodálkozni azon, hogy a homályos alakokban
a pokol szörnyetegeit vélte felfedezni? Állandóan
a szabadban ült, hogy az őrök szeme előtt lehessen.
Előttük végezte szükségét, előttük próbálta Konfuciust
fordítani, előttük vizelt, előttük sírt, néha röhögve
gumislagból vízzel fröcskölték, más tisztálkodási lehetősége
hónapokig nem volt, elvették még a fogkeféjét is.
A többi foglyot a meleg és a piszok elől sátrakba
menekítették, néha kivezették őket az étkezéshez,
a szabadgyakorlatokhoz is, de nem így a szerencsétlen P.-t.
Őt arra ítélték, hogy egyedül legyen. Teljesen egyedül.
Szemben Konfucius talányos tükrével és önmagával.
A perzselő pisai nap után éjszaka sem lehetett nyugta.
A fényszórók állandóan megvilágították ketrecét,
vakítva begyulladt, véraláfutásos szemét.
Összegörnyedve üldögélt rongyaiban, fejét lába közé hajtva
mint egy aszott, koravén újszülött, aki immár meg sem akar
születni.
Néha üvöltött...
Ketrecében természetesen nem volt
egyetlen bútordarab sem. P. a betonpadlón hevert
félájultan, pokrócába burkolózva,
naptól forralva, esőtől áztatva,
és egyedül volt, uraim, teljesen egyedül!...”
(Robert L. Allen tanúvallomásából)[11]
Ketrecbe engem zártak,
pedig nem voltam párttag.
Ezra bátyátok hol van?
Őrtoronyban? A holdban?
Ketrecben ugrál. Rácsok
szabdalják a világot.
Elválasztanak tőle.
Másik én-jét megölte.
Sextus Propertiust is,
és vele önmagát is,
árnyékát és álarcát,
személyét, látomását...
Ami maradt belőle,
előttetek áll pőre
valójában, s a ketrec
köréje zárul. így lesz?
Így van! Így is volt mindig!
„Hol van jó Ezránk?” – kérdik
Eliot, Frost, Hemingway.
Gúny se segít se kétely!
Labirintus az élet.
Énekelt és eltévedt.
Ezra bátyátok hol van?!
Örjöng a rádióban?
Sztálin varázskörében
grúzul tanul most éppen?!
Lobog tisztítótűzben?
Elhagyta ember, Isten?
Fogoly lett, és bolond lett.
Körbejáró kísértet
.......................
Nem hallszik már az ének.
Ma váratlanul szükségem végezve egy vederben,
arra gondoltam – a hőségben megduplázódott
Ugolini tornya, és körülötte mint féltékeny
kerti törpék inogtak elfuserált őrtornyaink
ha nem végeznek ki, ha mégsem visznek el innen,
ha itt felejtenek ketrecemben, mint
Robinson Crusoe-t a szigetén, mihez is kezdek majd
fergeteg havában?! Amikor puha, selymes, fehér hó
takarja el a zöld olasz mezőket, és csilingelő száncsengők
hívnak végtelen vándorlásra. Elvégre a havazás
ha ritkaságszámba is megy – Pisában sem lehetetlen...
És összerázkódtam a félelemtől és az undortól.
Attól féltem, hogy betakar majd a hó, megfagyok,
hóemberré változom át, hazaáruló Amerikai hóemberré,
és undorodtam a vénségtől, aki negyven fokos melegben is
saját fagyhaláláról képzeleg. És sírtam!
Én vagyok-e még? Én vagy valaki más?!
Aztán szomorúan szemléltem meg a vederben a siralmas végeredményt...
Valami rakoncátlan
dallam búvik a dalban,
bujkál a fűben, fában,
az őrök vigyorában,
sistergő kávéfőző
gőze, amikor előtör.
Recsegő padlódeszka.
Váratlan. Ez a titka.
Hol keserű, hol édes.
Robbanásveszélyes.
Megéled, és feléled.
Teljesen a tiéd lesz.
Konfucius szavában
bujkál a ketrecrácsban.
Hinnéd, elkaptad végre,
s akkor felszáll a légbe.
Az őrtornyok felé száll.
Mosoly emeli, misztrál.
Szikrázó tűzijáték.
Valaki súgja: „ Várj még,
mert hátha visszafordul,
s a mélyében megkondul
a harang.” Szól bolondul.
Elveszített harangok
jelenítik meg sorsod.
Római katakombák
fala őrzik e nótát.
És megőrzi a láz is,
a szaturnáliák is,
s egy régi bolondünnep.
Az egész újraéled.
S újra rohansz utána.
Ott úszik köddé válva,
léggömbként fenn az égen,
csupa áltatás, kellem,
csupa hazug bájolgás,
mellébeszélés, rontás.
Faképnél hagynád végül.
Megvagy e dallam nélkül.
De újra visszafordul,
megváltozik bolondul,
játékos kábulattá
válik és áhítattá.
Teniszlabdaként pattan
a dalban úszó dallam,
mi után vágyakoztál,
amiért meg is halnál.
Sejtelmes, bús vízió,
lágy improvizáció.
Ott lüktetsz benne, érzed,
Most már tényleg tiéd lett!
Fájdalmaid kioldó
hetyke trombitaszóló.
Hallgatnád reggel, este,
benne ring Jézus teste,
Dorothy pillantása,
tűzben lobbanó mályva.
S te is ott vagy a dalban,
nem takar el a dallam,
kioldoz és feloldoz,
sorsoddal összefoltoz.
Aztékok imádsága,
van bensejébe zárva,
pattanó gitárhúrok,
provanszál trubadúrok
időtlen mélabúja,
idétlen, kicsi ,mulya.
Ügyefogyottan ,kábán,
ezentúl ő vigyáz rám.
.......................
És eltűnik a ketrec.
Ezra újra szabad lesz!
11. A görög templom Párizsban [12]
Emlékszem, Párizsban egy barátnőm kertjében
állott egy kis görög templom.
Kicsinyített mása az eredetieknek.
Tetszett nekem, mindennap felkerestem,
sokszor támasztottam lázban égő homlokom
a kellemesen hűsítő dór oszlopokhoz,
s próbáltam elképzelni a haragvó Zeuszt,
a magát kellető Hérát, a lobogó Pallasz Athénét,
de mégis minding Pán képződött meg előttem,
a mezők buja, kecskeszarvú istene,
ezért azután arra kértem életünk egy meghitt
pillanatában Dorothyt - aki szintén szerette
ezt a Párizsba száműzött kicsiny görög templomot,
többször le is festette, különféle környezetben,
az egyik képen én is rajta vagyok,
áhítatos arccal, kiforduló szemekkel delirálok,
mint egy száműzött spanyol kommunista! - ,
hogy egy júniusi éjszakán, amikor a telihold
elvarázsolja a világot, sejtelmes, ezüstszínű
fátyolát terítve Párizs házaira, bulvárjaira
és kertjeire, szeretnék mezítelenül ölelkezni vele,
a dór oszlopok tövében, darab időre
felfüggesztve életünk és felcserélve sorsunk.
Ő először nevetett, aztán megütődött, végül –
ahogy megpróbálta elképzelni ezt az egészet
és azt is, hogy mi várhat ránk ebben a bizarr,
különös helyzetben – egyre jobban megenyhült,
egyre kedvesebb lett számára is az ötlet!
És Szent Iván éjszakáján, amikor a kopár hegyek fölött
boszorkányok kerengnek, és tüzek lobbannak fel
a folyók partján, szerte Európában,
úgy állott ott, a kis görög templom bejáratánál,
felemelt karral, akár egy istennő.
Haja lobogott, karcsú teste megfeszült,
mint Odüsszeusz íja, és hívott!......
..................
Ó Istenem, (ki vagy, avagy mégsem?) ÍGY őrizd meg
nekem őt! Mindig is ÍGY akarok emlékezni rá!
És magamra is, szemben vele, időtlenségbe merevítve
a pillanatot, s benne kettőnket az idő borostyánjában.
Az eső énekébe
belevegyülve
néger spirituálé
csap fel az égre.
Amerika,
ismét árad a
Mississippi, a vér
alkotmányod lapjaira.
Lapátkerekű gőzös,
rajta sok gőgös,
pionír ősöm,
megannyi hős.
Sziú indiánok,
kupecek, zsiványok,
revolverhősök,
farmerek, bankárok.
Rabszolgák énekébe
belevegyülve
átok, szitokszó
csap fel az égre.
Most teremtünk meg,
Amerika.
„Demokrácia”
– visszhangzik a nagyária.
Előre vaknyugatnak,
úgyis csak vesznek, adnak...
Vár ránk Pisa,
legjobb hely egy hiúznak.
Nyugodj meg, ez lesz!
Nem lesz sok kecmec.
Az ördög felröhög,
és vár a ketrec.
Csatahajók kerengtek egész nap a mezőkön
a büntetőtábor körül, aztán váratlanul egy palota
tűnt fel, előtte már ácsolták az emelvényt,
s egy életfogytiglani pillanatra a vörös zubbonyos
bakó sötét szemébe meredhettem.
A fickó durván röhögött, elfordult, és kedvtelve
suhintotta meg pallosát. Felmordultak a párducok,
mert a pengéről szemükbe villant a fény.
14.A karnevál
A karneválon martalócmaszkban
Sok szép hölgyet megtáncoltattam.
Fényben repültünk a karneválon.
Malatesta[13] várt, túl a határon.
Egy bükkerdőbe kilovagoltunk.
Martalócmaszkom lemállott, elhullt.
Minden szerepem eljátsztam. Vége.
Egy karneválon Velencébe.
Hajnali fényben kijózanodni,
gondolán, hintón, de hazajutni.
Egy pohár pezsgő álmodja álmom.
Ketrecben milyen lesz a Karácsony?
Az első szerep, hol volt hol nem volt,
fenn Michinganben ama játékbolt,
ahol indián tolldíszem vettem.
Mindent elérek. Hittem? Nem hittem?
Verssorok, maszkok, szerepek hullnak.
Velem hal minden, nem is lesz holnap.
Ennyi volt. Elmúlt a vándorünnep.
Sokat tévedtem. Bocsássatok meg!
„Megvallani a botlást úgy, hogy nem veszitünk igazunkból:
Jótékonyság volt néha bennem,
Nem tudom elérni, hogy áthasson mindent.
Egy kis fény, egy mécses akár,
mely a ragyogó fénybe visszavezet.”
(Ezra Pound CXVI. canto)[14]
Ingó torony bennem a keserűség. Leomlik. Magambatemet,
Álmomban – miközben ketrecem átforrósodott betonpadlóján
hánykolódok – ennek a toronynak a tetején ülök,
felnyársalva egy arctalan hölgyet. A szeretkezés
extraszisztolés mozgásai rántgatnak át egy másik létezésbe.
Egy jobb világban lihegünk, egy jobb világért,
de hiába próbálom kitalálni, ki lehet, nem látom az arcát.
Lehet nincs is arca? Talán egy másik álmomból a piros ruhás nő,
akit megkergült Pánként hajszoltam végig Velencén.
„Fiatalodj meg! – mondotta amikor utolértem. – Öreg vagy,
büdös, és aszott. Mosd vissza lagúnák piszkos vizében
fiatal arcod. Légy merész és erős.” Lehet az a fiatal
néger prostituált, akivel egyszer Londonban szeretkeztem
a metró lejáratánál és szerencsénk volt, mert éjszaka lévén,
nem járt arra senki. Zavar, hogy nem látom az arcát,
noha nyelve a számban, érzem a lihegését, selymes bőrét.
Szétválunk. Lihegve fésüli nem létező sátorhaját.
Tornyunk felkiáltójelként mered ki a harangozó tengerből.
Hullám – kérdőjelek kerítenek. Köröskörül több torony is
látszik: Ugolino tornya, őrtornyaink. Feltartozhatatlanul
omlanak le. Mindent elnyel a tenger homálya.
Álmomban az arctalan nő mellét simogatva is tudom,
hogy a mi tornyunk sem kerülheti el sorsát,
előbb- utóbb leomlik, összedől, és minket is maga alá temetve
hull a cápaként tátogó, mindent magába szippantó tengerbe.
Meg nem menthet semmi. Se Ember, se Isten.
Nincs menekvés! A nő közben kitartóan fésüli valószínütlenül
hosszú haját és mély torokhangon az önmagát felperzselő
megsemmisítő szerelemről énekel, aztán magára húz megint.
Ölébe veszek, de nem látom az arcát.
Közben inog alattunk a torony, de nem bírok megmozdulni.
Talán nem is akarok? Már késő – motyogom -,
hova is menekülhetnénk innen, és miért?
Szentjánosbogárkát néztem,
hosszan, merengve.
Katlanforró volt, hevített
a pisai este.
Merészen vibrált előttem,
ontotta fényét.
Hallucináltan néztem, szólt:
„Várd ki a végét!
Egyszer mindennek vége lesz,
tűnik a ketrec.
Szabadon röpülsz, akár a szél.
Meglátod. Ez lesz!...”
Akkor megjelent fölötte
egy csizma talpa.
Felsikoltottam. Nem figyelt.
Összetiporta.
„Így végzed te is” – röhögött
és továbbsétált.
Ellobbant bíztató fénye.
Többé nem pulzált.
„Csak egy rovar volt – így az őr,
jánosbogárka...”
Köröttem árnyak kerengtek.
Maradt a zárka.
17. Az alvilág bejárata
Márai átirat[15]
Vörhenyes színekkel parázslott az őszi mező,
amikor Dorothyval[16] néhány esztendeje
– talán a müncheni paktum süllyedő októberében?-
arra sétáltunk. Körülöttünk lángrágyulladtak
a búcsúzó nap ferde fényében a szőlődombok
és a gyümölcskertek. Félő volt, hogy nemcsak
a világ, de a lelkünk is lángragyullad
és mi is lobogni kezdünk, mint két
egymással szembefordított tükörmáglya.
Az Averno- tó hallgatott, mintha tudna valamit.
Dadogva magyaráztam Dorothynak, hogy Vergilius
és Homérosz szerint valahol itt kell lennie a plutoniumnak.
Valahol itt rejtőzködik az alvilág bejárata.
Itt ment föld alá Aeneász, találkozni Odüsszeusszal,
a Hadész árnyaival, Akhilesszel, a pokolramenőkkel.
A kemerosiak földje ez, sötét föld,
mélakóros népe várakozik, csak várakozik
s már maga sem tudja mire! Különben mindenki
elkerüli őket. Fejük felett még madár sem repül át.
Még hallani lehetett a furcsa muzsikaszót.
Rejtőzködő hegedűk hangja kerengett
a borongó föld felett. A nap váratlanul tűnt el,
mintha letörülték volna a hirtelen önszínűre váltó égről
a rejtőzködő Istenek. Fekete szürke táj hullott körénk.
Kilobbantak az előbb még parázsló szőlődombok
és gyümölcskertek. Kilobbant a szívünk.
Számonkérően és koromfeketén csillant meg
az Averno-tó vize. Ez az antracit tükör.
„Már várnak” suttogta Dorothy és megszorította a kezem,
s közvetlen közelünkben vonítottak fel a pokol kutyái.
Ennek ellenére sem sejtettem, mi jöhet még.
Nem menekültem.
Vándor ki erre jársz, tudd: Ezra P.
a cantók költője nyugszik itt
pisai földben. Megbecsülték
amíg élt. Babért kapott. Ketrecet.
Fénye kihunyt. Szava nem hallatszik.
Testét szétrágták a nyüvek. Nyugtalan
szellemével mi lett? Elért-e
Ugolinot, hogy véle süllyedjen
pokolra?! Vagy mégis légben kereng?
(Nem tudni. Olyan keveset tudunk.)
„szép nyugalmas paradicsom
a romhalmaz felett”
(Ezra Pound: CXVI. Canto)[17]
19. A csomag
„egy talált tárgy megtisztítása”
Most, amikor ketrecem forró betonpadlóján fekszem
és az őrület két lábra állva rázza a rácsokat,
hogy közelembe juthasson, s távolabb G. Scott
fütyüli a Lili Marleent, de olyan falcsul, hogy
megborzonganak a párducok, összerázkódnak a hiúzok
és menekülni kezdenek a hangyák –
megpróbálom felidézni életem vidámabb jeleneteit,
fesztelenül és kedélyesen, ahogy G. Scott is fütyül
(négereknél még nem találkoztam ilyen csapnivaló
zenei érzékkel!) s csokoládé-isten arca átszellemül
a káoszban. Nem adja fel. Hátha e felidézések
eltolják a végső számonkérést? Időhöz juttatva? Hátha...
Londonból küldtem egykor a csomagot Párizsba J.–nek.
Nélkülözött akkoriban is, szegény, sokat didergett,
miközben fáradhatatlanul írta Ulyssesét.
T. volt a postás. Rábíztam a cukorspárgával
gondosan összekötözött csomagot, felhívva figyelmét arra,
hogy lehetőleg nyilvános helyen, mondjuk egy kávéházban
adja át, tanúk előtt, és ragaszkodjon hozzá,
hogy ott helyben fel is bontassék a csomag!...
Zavarodottan bámult rám. Nem értette, de nem tett ellenvetést.
Ami Párizsban történt: tőle tudom, de W. is megírta.
J. fiával érkezett, olaszul civakodtak.
Ó, a kamaszkor fényessége...Ó, a visszafojthatatlan
ír büszkeség. Ó, az apák folytatódása a fiakban. Ó... Ó...
„Ezra küldte” – helyezte az asztal közepére jelentőségteljesen
T. a csomagot és bicskát kért, hogy felvághassa a zsineget,
de mivel senkinél sem volt, végül egy körömollóval
idétlenkedett elég sokáig, végül mégiscsak sikerült
levagdosni a cukorspárgát. Ezért is becsültem J.-t.
Soha nem adta fel. Nem ismert lehetetlent.
Kitartó volt, és konok. Aminek egyszer nekikezdett,
azt általában be is végezte. Igaz közben már – már
elviselhetetlenül siránkozott. Pénze soha nem volt.
Ráadásul ott volt körülötte a nagy család,
és a nap is másoknak sütött. Mindegy...
Az arca eltorzult – mesélte T. - , amikor a csomag
végre föltárta titkát, és előkerült a viszonylag még jó
állapotban lévő zakó, és egy pár viseltes barna félcipő.
T. az eseményt megünneplendő, felajánlotta, hogy
ebédeljenek együtt. A zavarodott J. bele is egyezett,
csakhogy ez sem ment simán. Kisfia,
akit hazaküldött volna a csomaggal megmakacsolta magát,
méltóságán alulinak érezve, hogy az újracsomagolt
zakót és cipőket – eléggé boldogtalanul kötözték össze,
számítani lehetett rá, hogy akármikor szétnyílik
és tartalma francia földre hull – végigcipelje Párizson!
De végül győzedelmeskedett az ír atya tekintélye.
Persze még veszekedtek olaszul percekig, mint
két vécésnéni. Hiába, csak Dante nyelvén lehet
igazán őrjöngeni...Később J. levélben igazolta
a csomag átvételét, hálálkodott, hogy rágondoltam
ínséges napjaiban. „Éppen jó – tért vissza a zakóra -,
vállban ugyan elég szűk, de talán mégis
nagy hasznát veszem majd, mert úgy látom, gyapjú.
Utálom a hideget, Ezra. undorodom a téli fergetegektől...”
A cipőről nem irt. Méltóságán alulinak érezhette,
hogy viselt cipőt küldtem neki? De hát arisztokraták
sem viselnek új cipőt, inasaikkal tapostatják ki
lábbelijüket, fel ne törje lábuk végtelen sétáik során.
Lehetséges, hogy J.-nek csak a lelke volt olyan
végtelenül érzékeny, s arra, hogy egy új cipő
esetleg feltörhetné a lábát, nem gondolt?!
G. Scott befejezi a Lili Marleent, bíztatóan rám vigyorog:
„Ne aggya fel ember! Soha ne aggya fel!...
Még minden jóra fordulhat!...”dünnyög.
És felvonítanak a lesben álló szirénák.
Ilyen virágot árnyékországban
láttam, amikor tegnap ott jártam.
De jártam-e ott? S valóban láttam?
A köves úton meg-megbotoltam.
Jöttek az árnyak hosszú sorokban
az alvilágból. Voltam? Nem voltam?
A nap felé tört. És viszontláttam
virágszirmok közt, fénybe ivódtan
fiatal arcom az indigóban.
Árnyék borult rá. Elszontyolodtam.
Arcom hullatta szirmát hervadtan.
Győztek az árnyak. Mindig is tudtam,
hogy győzni fognak. Elhagyott árnyam.
Szállt árnyékokkal. Csüggedten álltam,
árnyéktalanul árnyékországban.
21. A megbíztatás
Ezra Pound-átirat [18]
Menj, vers a magányosokhoz, a kielégületlenekhez,
menj a bolondokhoz, rögeszméik áldozataihoz,
vidd hírül nekik, hogy elnyomóikat megvetem.
Feltartóztathatatlan áradatként zúdulj,
zúgd az elnyomás iránti undorom.
Támadd az ostobaság diktatúráját,
a képzelet híján lévők zsarnokságait.
Támadd a bilincseket!
Indulj az unatkozó polgárasszonyokhoz,
külvárosok hervadt penészvirágaihoz,
a rosszul férjezettekhez,
a titkon csalódottakhoz,
a boldogtalanokhoz,
a megvásárolt feleségekhez,
minden jogfosztott nőhöz.
Menj el azokhoz is, akikben ébredezik a kéj,
akiknek gyengeségeit nap mint nap megölik.
Ostorozd az egész unalmas világot!
Késként vágd ki fekélyeit.
Önts erőt a lelkekbe!
Légy kedves az emberekhez.
Szólj egyenesen. Közérthetően.
Kutasd az új rosszat és az új jót.
Minden elnyomás ellen állj ki.
Keresd fel azokat is, akikben elrothadt a kor,
s már önnön érdekeit sem ismerik fel.
Menj a család rabságában sínylődő kamaszokhoz.
Iszonyatos
együttlátni egy törzs generációit:
a vén fa csupa friss hajtás,
de korhadó ágai lehullanak.
Menj, dacolj a közvéleménnyel!
Leplezd le a vér hazug kötelmeit.
Támadd a halott kezek rémuralmát.
22. Borges-apokrif
Hommage a Ezra Pound
I.
Ketrecbe zárták. Gyémántja sem volt,
mint Spinozának, hogy csiszolhassa.
Konfucius sem menthette meg,
se víziói. Csikart a hasa.
Vedrén kuporgott. Szükségét is
mások előtt kellett végeznie.
Néha látta a fényt. Hiúzokat is
látott. Néha megszólalt a zene.
Ilyenkor arca eltorzult. Sírni
kezdett és újjal padlóra írni
megfejthetetlen, kusza jeleket.
Nem. Senki, senki nem segített rajta.
Csak egy bamba rab csokoládé-arca
idézte fel a görög isteneket.
II.
Az alvilág bejáratát is látta,
az Averno-tó antracit tükrében
történt meg újra minden. Újraélte –
mit érdemes volt. Tovatűnt az éden.
Közben sütött a pisai nap.
Az égi jelek megbolondították.
Fejben írta cantóit, papírja
sem volt elég, és írni se hagyták
szadista őrök. És ha ez vigasz:
ostobák voltak. Nem tudták, ki az,
akit slaggal locsolnak ketrecében.
Végül feladta. Görnyedten kuporgott.
Már nem képzelt új, semmilyen sorsot.
Rájött, hibázott? S hogy senki se vétlen?
III.
Mi volt a bűne? Olasz rádióban
uszított? Elárulta Amerikát?
Ketrecbe csupán ezért zárták volna
az Alkotmány hű, szent patrónusát?
Grúzul tanult, hogy Sztálinnal[19] szót értsen.
Képzeletében a világ kormánya [20]
is megalakult!...Hirosima se
ébresztette fel?! Kitartott az álma.
Ketrece körül párducok úsztak.
Összerázkódtak a fényben. Forogtak.
Őket nézte, és íródott a canto.
Éjszaka nyilván vámpírok kínozták.
Felriadt. Fényszórók vakították.
És becsukódott az utolsó ajtó.
23. A várakozó Pán
Alkonyodik. A bárányok elvéreznek. A nagy Pán ébredezik.
Körülötte három sóhajtozó nimfa:
a fenyőfává változó Pitys,
a madárrá változó Syrinx,
a hanggá változó Ékhó.
Szánják-bánják bűneik, ölelésére áhítoznak,
de Pán már nem törődik velük.
Szarvát vakarva lesi az eget.
Már nincsen nyár a lombok között.
A sás is egyre fonnyad.
Ha nem lel virág-zálogot,
nászkoszorút, ki fonhat.[21]
Pán egyetlen igazi szerelmét várja,
Szelénét, a titokzatos Hold-istennőt.
Készenlétben a fehér suba,
ha Szeléné ismét megirtózna sötét arcától,
szakállától, patájától, felöltheti.
De az eget felhők takarják,
űzött madarak kérdőjelei a levegőben.
Szeléné késlekedik.
Megjelenik-e még ma este?
Hátára veheti-e megint?
Eljön-e hozzá?!
Elvegyül-e a fény a sötétséggel?
Pán sóhajt és Ékhó készségesen víszhangozza sóhajtását.
Nyár viháncol lombok között.
A sás suhogva ébred.
Ha nem lel virág-zálogot,
szerelmet ki remélhet?
Hol késlekedsz isteni Luna?
Türelmetlenül várlak már. Gyere!
Szeretnék veled végtelen nászban összeforrni.
Arcomra ketrecrácsok árnyéka hull.
Ki vagyok én szép Szeléné, válaszolj!?
24. Frost-Apokrif
Hommage á Ezra Pound
Pengnek ketrece rácsai.
A puszta helyek árnyai
között egykedvű szél suhan,
de nem tud neki ártani.
Ha akarna sem tudna, mert
Ezra ketrecéből kikelt.
Félreértések özöne
köréje ketrecet emelt.
És irigyelte a szelet.
Ha akar, mindig elmehet.
Ketrecben rab csak ő marad.
Szívében lakatlan helyek.
A szél nem kérdez, nem felel.
Árnyékaival elkever.
Ezra hallgat, mást nem tehet.
Ketrec betonjára hever.
A puszta helyek árnyai
sem tudnak neki ártani.
Ezüst fátylat hint rá Luna.[22]
Pengnek ketrece rácsai.
„Amit szeretsz az megmarad
s a többi sár
Amit szeretsz azt el nem szedhetik”
(Ezra Pound LXXXI. canto)[23]
25. A kultusz örvényei
T. S. Eliot-apokrif[24]
Többféle magatarás létezik Ezra megítélését illetően.
Az elfogultságokat, ostobaságokat máris figyelmen kívül
hagyhatjuk. Az előítéleteket, rögeszméket is.
A hang elszáll. Ki emlékszik még a rádióra?
A rom megmarad. A gonoszkodások
a Cantók nem ismeretéből fakadnak,
semmi közük a költőhöz, aki szerepeivel, állarcaival
hajtotta végre az angol líra legnagyobb fordulatát,
mindvégig – a szörnyű pisai ketrecben is –
őrizve a hűség szellemét.
Már a legelső canto nyitósorai elbűvöltek:
„akkor lementünk mind a hajóhoz,
hullámra löktük, az isteni tengerre,
Árboc föl, vitorla bomlott szét fekete hajón”[25]
És Odüsszeusz ismét elindult, Elszédülten
Kalandozásai végén – hányszor eltévedt! –
nyíltak Orcus fekete virágai. A szöveg alól
előbukkant egy másik, egy harmadik, egy negyedik.
Szerepek és maszkok végtelen haláltánca.
Víziók ereje ragad ki az uralomból. Nem hagy nyugodni.
A halál sejtelmes igézetében, a kudarc tudatában,
naivnak tűnő megigazult jámborságában,
mindég igazi fenség nyilatkozik meg. Elbűvöl.
Malatesta tettei, az elviselhetetlenül kínos
Adams[26] napló. Kung[27]
sétái, a szerelmi láz,
az uzsora, a háborúk, egy farkasbőrbe bújt
pravonszál trubadúr,[28] hajók, lovak, pagodák,
az eső éneke a rizsföldeken, a szél hangja,
az ónszínű égbolt, a ketrec Pisában,
az Ugolino tornyával szemben, a silány per
a gumifali szoba, az élet végén a megnyugvás ösvényei,
az árnyak Velencében, az árnyak
amikor a kezdet emlékezik a végre.
A rózsa tündöklése a fényben.
Lesz, vagy nem lesz ítélet?
Ketreced megvár téged.
Hiába könyörögnél,
lennebb már nem eshetnél,
csak betonpadlójára,
Pán képzelt subájára,
fehérséget hazudva,
melyben Lunát csábítja.
Seléné átlát rajta,
mégis lendül a hinta
és nászban összeforrnak.
Kit érdekel a holnap?
Ki érti fényességed?
És ki a sötétséged?
Miért enged Seléné?
Pán sötét istenség-e?
Semmi sem úgy van. Látod!
Magyarázd a világot
s idővel megbocsátnak,
békén hagynak az árnyak.
És a Hádeszek öblén
lobban lángra a tömjén,
vakító látomásod:
a tengeröblöt látod,
úszik pléhdobozokban
száz és ezer szál gyertya.
Megannyi kósza lélek,
eljövendő kísértet.
Újra kiömlő vére,
bíborlik fel az égre,
tenger vizét veresre,
festi Adonis teste.
Szavaid szétgurulnak.
Vízióid kimúlnak.
Csak szenvedélyed éltet.
Lesz vagy nem lesz ítélet?
„ mint falnak vetett laza selyemgomolyag”
/Ezra Pound: A kert/ [29]
Ha újra kezdhetném az életemet,
amire semmi esély,
nem lennék költő, irodalmár, versbolond,
kora ifjúságomban megpályáznék
egy világító-toronyőri állást,
Emigrálnék egy itáliai világítótoronyba,
figyelve az égi jeleket,
az álmokat,
a rontó szellemek működését.
Őrizném a tüzet,
jeleznék ködben tévelygő hajóknak.
Irányt mutatnék,
hogy ne tévedhessenek el soha,
a nyughatatlan tengeren,
úgy, ahogy én tévedek el mostanában,
az életemben, Pisában,
Kung sétáit felidézve hajnali mezőkön,
s a pagodák csillámló árnyékait figyelve,
miközben utált ketrecem tercelő rácsai
arcomra hullnak, megjelölnek
és egy hangya sem ment meg, egy fűszál se, semmi!
Várom, hogy kivégzésre szólítsanak,
hogy fejeződjön már be ez az egész őrület,
körforgás az én körül,
ez a hajsza...
Már világító toronyőr sem lehetek soha”...
Hiába könyörögtél,
nem ítéltek el téged,
és fel se is lógattak,
ahogy titkon remélted.
Hát mindhiába rázod
ketreced, hasonmásod.
És mindhiába kéred,
büntessenek meg téged,
panaszaid nem hallják,
talán nem is akarják
megérteni? A végzet
szele is meg meg érint.
Megképződik egy jácint
s el is hervad előtted.
29. Találkozás az élet végén
Ginsberg-apokrif
Velencében láttam viszont, Cohn Bendit[30] tigrisugrása
a rendőrkordonon mégsem fixálta a kamatlábakat,
lázas év volt rettenetes, fennhéjazó, és kegyetlen.
Prágában kétezer szó sem volt elég az igazság kimondásához,
jöttek a szovjet tankok. Mindig ez történik. Ő írta?
Írhatta volna ő is! És melyik táborban volt több a férfi?[31]
Egy padon ült, rozzant öreg bohóc. Lobogtatta
kínai írásjelekkel díszített sárga sálját a szél,
ez az arcátlan kerítőnő. Ezt a sálját már ismertem,
a St. Elisabeth-ből való szabadulása után is
előszeretettel ebben fényképeztette magát.
Talán Kung tanításait rejtették ezek a titokzatos írásjelek?
Talán pagodákat ábrázoltak? Sudár táncosnőket?
Gazdátlan legyezőket? Bambuszfákat, amint
a hajnali nap érintésére megelevenednek. Jázminokat,
amint lélegeznek a napsütésben? Talán ha közelebb hajolok
halhattam volna a rizsföldeken robotolók énekét,
a fejüket emelő kígyók sziszegését,
sasok szárnycsattogását és a Mennyei Béke terén
bicikliző alattvalók kiáltozásait.
(Úgy tűnik a Kulturális Forradalom, sem teremtette meg
az öntudatos polgárt. Az ember változik. A forma nem.)
Tétován egy öleléssel próbálkoztam. Hódolatteljes
csókot lehelve pergamenszínű homlokára, melynek ráncai
határozottan törtek valami felé, amit nehezen
lehetett volna megnevezni. Zordan hallgatott.
Kezének szakadatlan imamalma nyűgözött le
és fáradt, de még mindig eleven, kíváncsi szeme,
mélyén nyugtalanságról árulkodva hangyabolyok kerengőztek,
rímelve a lagúnák városában uralkodó halálvágyra,
amely áthatja a gondolkodást, az élet minden területét,
úgyszólván mindent, a nők ölének mélyén is ott rejtőzik,
kamaszok vigyorában, szülő nők jajkiáltásaiban.
A szeretkezés extraszisztolés mozgásaiban is ott bujkál.
A paloták önfeledt állatokként nyújtóztak el a fényben
és az oroszlánok, ahogy évszázadok óta mindig,
ugrásra készen hirdették a Város dicsőségét.
„Hálás vagyok Önnek – habogtam – felismerése,
hogy dolgok nélkül nem léteznek az eszmék, felbecsülhetetlen...” Kedvetlenül
intett le: „Versemnek, higgye el semmi
értelme nincs. Életem is hülye volt. És zagyva!
Elejétől végig buta és műveletlen, de legsúlyosabb vétkem
mégiscsak az antiszemitizmus volt, kretén nyerspolgári előítélet.
Nemzedékek legjobb elméit láthattam én is
az őrület, az alkohol, a kábítószer romjaiban.[32]
Ó, minden zagyvaság amit írtam – állott fel hirtelen,
és széttárta karjait, mintha el akart volna repülni - ,
öszefüggéstelenség, marhaság, de megvetlek tékozló Amerika...” „Nem
– érveltem lázasan – ön utat mutatott nekünk,
ön a mi nemzedékünk szentje, Amerika prófétája, a Költő.
Amit az uzsoráról és a háborúról mondott, beigazolódott.
Önnek mindenben igaza volt, ezt világosan láthattuk már
Vietnamban is...” „Mit?” – bámult rám, és visszazökkent
a padra, mint aki már soha többé nem akar felkelni,
mint aki végleg feladta. „Hogy kik is azok akik
háborúkon nyerészkednek...” „Olyan szerettem volna lenni
mint a rózsa -nyögött fel. – Önfeledten szerettem volna
gyönyörködtetni. Nem függni senkitől, és semmitől –
csak a fénytől! De nem sikerült. Szörnyű tehetetlenségem
gátolt meg. Kicsinyességem. Irigységem. Sznobizmusom.
Hiszen ki is voltam én? Egy sarlatán! Egy pojáca!
Egy hordószónok...” Elhallgatott, és az erősödő szél
megmozgatta kanárisárga sálján a mégiscsak
sárkányokra emlékeztető írásjeleket. Felrebbentek
Velence örökké kéregető galambjai is, ezek az élő rongyok.
Lehunyta szemét. „Finita comedia” – suttogta
és fénybe tűnt át az arca.
2002. január 2-13.
[1] Kemenes Géfin László fordítása. Az utolsó sor (latin): ahol a szeretet , ott a látás
[2] Ugolino della Gheradesca grófot (1218-1289) Pisa elleni árulásáért két fiával és két fiúunokájával együtt Pisában egy toronyba zárták és halálra éheztették. Lásd Dante Pokol XXXII és XXXIII-ik ének:
[3] Dante chiavar-t ír. Jelentése: beszögezni és nem kulccsal bezárni. Eliot is hibás fordítást használt, amikor ezt a borzalmas képet hallucinatórikusan idézi fel A puszta országban: „...hallottam a kulcs fordul a zárban, egyszer csakis egyszer a kulcsra gondolunk ki ki börtönében Gondol a kulcsra s börtönt létesít ki ki esténként...” Vass István fordítása...
[4] A guelfek a pápa hívei voltak, a ghibelinek nem. Gyakran a városok is több pártra szakadtak.
[5] És aztán semmi (olasz)
[6] Római költő. Pound fiatalon lefordította, átköltötte, átírta, az eredeti Propertius versek sorrendjét is összekavarva nagyhatású és hatalmas költeményt hozott létre.
[7] Fogoly a Pisai büntetőtáborban
[8] Pound által is idézett sor, Bertran de Born provanszál trubadúr Henrik angol király halálára írt verséből való.
[9] És a lágy mormogást hallgatva (olasz)
[10] Ölts fiatal testet (olasz)
[11] Elhangzott Pound perén, ha nem is teljesen ebben a formában
[12] A görög templom nem légből kapott. Hemingway-Pound párizsi éveinek tanúja is megemlíti a tüneményes Vándorünnepben.
[13] Sigismundo Pandolfo Malatesta (1421-1463) Rimini, Fano és Cesena ura, hírhedett condottiere, hadimérnök és műpártoló, több cantó szereplője. Pound a„tevékeny alkotó személyiséget” látta működésében megtestesülni.
[14] Kemenes Géfin László fordítása
[15] Márai Sándor egy napló szövegéről van szó (Ami a Naplóból kimaradt.1949.)
[16] A költő felesége.
[17] Kemenes Géfin László fordítása
[18] Ezra Pound eredeti versének, a Commissionnak az átirata. Nem fordítás.
[19] Tény, elhangzott Pound perén.
[20] A peren Pound kifejtette, hogy tokiói székhellyel azonnal meg kellene alakítani a világkormányt, neki jó kapcsolatai vannak a japánokkal, segíthetné az elnököt. Többek között ezért is nyilvánították őrültnek
[21] Pound Pán meghalt című költeményének átirt fragmentuma.
[22] A Hold Istennő Szeléné megfelelője a római mitológiában
[23] Weöres Sándor fordítása
[24] T.S.Eliot A karácsonyfa kultusz című versének az átirata
[25] Kemenes Géfin László fordítása
[26] John Adams (1735-1826) amerikai politikus, a Függetlenségi nyilatkozat egyik megfogalmazója, 1797 és 18o1 közt az USA második elnöke. Az úgynevezett John Adams cantókat Pound a politikus művei alapján írta
[27] Konfuciusz (Kr.előtt 551-479) kínai bölcselő, a cantók állandó szereplője
[28] Peire Vidal (1150-1206), albigens szerelmének udvarlására farkasbőrbe bújt és az erdőben farkasok és kutyák vadásztak rá. A cantók állandó szereplője
[29] Gergely Ágnes fordítása
[30] Párizsi diákvezér
[31] Malatesta katonáit buzdító szózatának elferdített változata. „Az ő seregük nagyobb, de ebben a táborban több a férfi.” (X.cantó. Kemenes Géfin László fordítása
[32] Velencei találkozásukat Ginsberg örökitette meg. Pound ismerte az Üvöltést Ginsberg hirhedett versét. „Láttam nemzedékem legjobb elméit az őrület romjaiban.”(Orbán Otto fordítása)