A SZOROS DÉLBEN

  erdélyi magyar regény az elválásokról

 

Sokan voltak és körülvettek
álmomban engem s kinevettek:
„Hehe, hát ennél van a kincs
ami nincs.”

 /József Attila/

TARTALOM

 

Első fejezet: A közelítő árnyék

Miközben a felsőtábori ház fölött, 1984 süllyedő őszén, valami meghatározhatatlan, homályos, végzetszerű, mélakóros hangulat terjeng, Boticselli Lajos úgy érzi, hogy ígéretesen induló házassága zátonyra fut, miután felesége ki akar vándorolni, ő viszont úgy dönt, hogy egyelőre nem követi, mert képtelen elszakadni ezektől a helyektől. Végtelen búcsúzások. Közben, mintegy az időt eltöltendő, idegenbe szakadt költőbarátjával, B.Szerémy Gerzsonnal a Két ebéd című opera buffon, rosszabb esetben musical-en dolgoznak és balcsillagzata szúró fényénél hősünknek állandóan az az érzése, hogy valaki áll a háta mögött, egy ismeretlen árnyék, hallani véli szuszogását, moszogását, esetenként gúnyos nevetését is, nincs mit tennie. Legszívesebben menekülni szeretne, csak nincsen hová. Sétálni indul hallgatag felségével, aki nem érti döntését, fölfogni sem tudja, hogy mire vár még a „kóros unalom országában”? Az erdőben kóvályognak és lassan, feltartózhatatlanul besötétedik. Rodica énekel is, hogy megvigasztalja, de Boticselli egyre neves illuzionista és bűvész dédapjára gondol, most viszont Ödön von Boticselli sem segíthet, élete labirintusából csak egyedül juthat ki, ha kijuthat egyáltalán? Mindenesetre beszél Rodicának a kísértő árnyékról is. Később sörözés a felsőtábori népbüfében. Hutera Béla hölgyfodrász, részegen, szerelme tragikus történetét eleveníti fel s Boticselli, már otthon, felidézi Rodicának ükapja, a tévelygő honvédőrmester és amerikai lovaskapitány, emigráns szabadságharcos zűrzavaros életét, mintha ebben a kanyargó életútban lelhetné fel a válaszokat sorsa kihívó kérdéseire. Mintha egy láthatatlan kárpitot húznának el, máris zuhannak az idő sziszegő örvényeiben. Elolvasom»

Második fejezet: Egy lány Velencéből

Takács Ferenc 1859 decemberének utolsó napjaiban, a karnevál idején Velence utcáin bolyongva s a vidám álarcosokat kerülgetve, zátonyra futott élete sorsfordító eseményeire gondol – felrémlenek előtte élete csatái: egy életfogytiglani pillanatig a tömösi szorosban tartózkodik, hogy azután a szeszélyes idő kiszámíthatatlan örvényei máris Amerikába röpítsék, ahol vándorló családokat kísérgetve a Vadnyugaton, indiánokkal is harcba szállnak. Ilyen hulló – „forr a világ bús tengere, ó magyar!” hangulatban ismerkedik meg egy elbűvölő, Franciska nevezetű olasz lánnyal, akire különben hosszú kószálásai során már felfigyel. Hallja egy ablakból kiszűrődő, győzedelmes nevetését is s megigézi. Franciska felhívja magához, s miközben Takács barátja, Szerémy kapitány szavait idézgeti magában, - megint és újult erővel, a forradalom esélyeiről - Franciska kedvesen grappával kínálja és levetközik. A szerelem kétezer éves, mindég ugyanolyan s mindég egészen más mozdulatai a félhomályban. Takácsban ismét a tömösi menekülés nyomasztó képei elevenednek meg, Franciska azt hiszi, hogy nem figyel rá, megsértődik és amikor pénzt akar hagyni az asztalon, tőrével a férfira támad, hangsúlyozva, hogy ő nem örömlány...Miután kibékülnek, neki ajándékozza emlékbe tőrét és kilibben Takács életéből, aki egész haláláig hiába sóvárog utána, többé soha nem sikerül rátalálnia... Elolvasom»

Harmadik fejezet: Menekülések a varázsszőnyegen

Átmenetileg végetér az 1984-es indiánnyár, esni kezd az eső, hőseink beszorulnak a felsőtábori házba, és miközben Rodica unalmában naponta ötvenszer átöltözve a Boticselli család hölgytagjainak összes megmaradt ruháját felpróbálja, Boticselli és Potyolinó kidolgozzák az 1658-as tatárbetörés színes eseményeit felelevenítő opera buffo első felvonásának szövegkönyvét. Rodica pikirt megjegyzéseket tesz, miközben a nagy állótükör előtt fésüli hosszú, szőke haját és hajszálai hurkot, vagy mégis inkább kérdőjeleket formázva vitorláznak a varázsszőnyegen alvó titokzatos piros madarak felé. Később ők is eltévednek a szőnyeg biztatóan zöld mezején, hiába indulnak elszántan egymás felé, egyre távolodnak, miközben a madarak viselkedése is egyre kiszámíthatatlanabbá válik. Az ősz nyárrá változik át és a sugárzó fényözönben szerelmük nyara lassan olyan lesz, mint a kártyalap. Boticselli szédül. Felesége már hanyatt fekve várja a szőnyegen és hirtelen ragadja el őket a vad, barbár szenvedély. Valóban láthatatlanná teszi-e az Ödön dédapa varázsszőnyege a rajta fekvőket? A székely urak éppen tanácskoznak, városuk jövőjét vitatják meg, de az estebédet már nem fogyaszthatják el, mert rajtuk ütnek a tatárok. Mindenki menekül, amerre lát: a székelyek az erdőkbe, Potyolinó a kocsmába, ők a szőnyegre a menedéket kínáló, megbizhatóan susogó fűtengerbe. Jobb futni, mint meghalni – mondja egy nagy tapasztalatú magyar vitéz, de Boticselli és Rodica nem futnak el, a szerelem örvényeibe vesznek, hiába fenik dühösen csőrüket a felszállni kész piros madarak és a megtérő költő nem látja őket, noha ott ölelkeznek előtte a szőnyegen, de ők most ezen sem csodálkozhatnak el, mert egy égő város nyomasztó látványa nyűgözi le őket. Elolvasom»

Negyedik fejezet: A farsang árnyai

Takács ott bolyong a sűrűsödő estében, a megélénkülő karneváli forgatagban és minden lányban Franciskát véli felfedezni, de állandóan csalódnia kell, és amikor már azt hiszi eltévedt, váratlanul látja meg a Velence oroszlánjához címzett trettoria cégtábláját. Az ugrásra kész ragadozó csikorog a szélben. A többiek már várják s borozgatva újra meg újra a magyar szabadságharc felejthetetlen pillanatait idézik fel, eszelős konoksággal. Figyelmesy őrnagy Mack ezredessel közös összeesküvését és menekülésük közös pillanatait eleveníti fel, kiderül, nem vezet mindég eredményre a túlzott lovagiasság, pláné, ha féltékeny török basák kíséretéhez csatlakoznak a bújdosók. Takács felfigyel egy Zerffi nevű alakra, elfuserált irodalmár, hírlapíró, Madarász rendőrminiszter éceszgébere, majd közismert spion / akinek az arca, nem tudja miért egy éhes sakálra emlékezteti / Régi ismerősök érkeznek, Földváry és Ihász ezredesek s újabb fordulatot vesz a csapongó beszélgetés, bár Zerffi személye mindenkinek egyre gyanúsabbá válik és hiába mesél legendákat a vidám Figyelmessy Mack ezredesről és híres Komárom védelméről, Földváry Károly, a vörössipkások hőse – az élő legenda – mégiscsak szóba hozza az ominózus zarándi ügyeket. Takács mintha elalélna, máris Abrudbánya égő házai között lovagol, kifordított bundájú, lándzsáikat rázó, zord alakok tűnnek el a füstben és ők, Szerémyvel megrendülten hallgatják a használaton kívül helyezett bányák járataiból elő-előtűnedező, nyomorult túlélőket s megkeseredik a szívük. Szerémy utólag, a tavernában úgy véli, hogy végeredményben Hatvani volt az oka mindennek, magtalan híúságában, katonai babérokra ácsingózva hazardírozott és rajtavesztett. De nemcsak ő, az ügy is!...A történetek átmetszik egymást. Sötétség. Erdély olyan, mint egy örökösen vérző seb. Szerémy Csutak Kálmán honvédőrnagy kiáltványát idézi a lázadó néphez, közben Takács Verespatak lángoló házai között áll és a síratóasszonyokat hallgatja. Fogatlan szájuk éneke tenger. Verespatak hirtelen kicserélődik, indián falu úszik be a helyére, de a lángok azonosak. Ott döntenek úgy – az esztelen és sehova nem vezető vérengzéstől megundorodva -, hogy a maguk részéről befejezik Vadnyugat meghódítását és a valami csoda folytán életbenmaradt öreg indiánfőnököt kimentve a csőcselék gyűrűjéből, együtt menekülnek. Elegük van a nyomorúságból, a vérből, a lángoló házak füstjéből, a démonokból, a lídércekből és a rögeszmékből. Innen a zarándi és az abrudbányai képek egymásba tűnnek, összekeverednek, a bányából előkerülő öregasszony, a túlélő lány és Fekete Sas szavai egymást folytatva beszélnek ugyanarról az örök, végzetes kiszolgáltatottságról. Közben Szerémy felolvassa a tragikus sorsú Dragos, Kossuthnak írott búcsúlevelét s a végzet szele süvölt át a tavernán...Mig a tisztek lelkesen a román-magyar megbékélésről ábrándoznak, Takács, Fekete Sas és Túlvilági Róza egymásba átcsapó, leállíthatatlan panaszát hallgatja, igen édes Erdély olyan, mint egy vasszögekkel átalvert kereszt, Amerika ellenben uszadékfából épül, recseg-ropog a szélben és éjszaka az élők álmaiban megjelennek a leölt indiánok szellemei, mert a közös végzet elől nem menekülhet a sápadt arcú ember sem. A velencei tavernában pedig váratlanul felcsendül a Marseilles dallama. Elolvasom»

Ötödik fejezet: Hívatlan látogatók

Rodica, noha tapasztalhatta, hogy Potyolinó kétszer is átlépett egymáshoz simuló testükön, mégsem vette észre őket, továbbra is kételkedik a varázsszőnyeg – a rajta fekvőket láthatatlanná tevő - képességében, noha Boticselli nevezetes dédapja két bizzar történetét is föleleveníti, a varázserőt bizonyítandó. Első esetben egy őrült spanyol kereste Ödön urat, aki éppen az ő feleségével hentergett a szőnyegen; a második esetben örjöngő, boszúálló szekustisztek forgatták fel nagy igyekezetükben a házat, de az arab szőnyeg mindkét alkalommal láthatatlanná tette a rajta fekvőket, kis túlzással, megmentette a bűvész életét...Így talál rájuk az eddig őket a kertben és a ház körül kétségbeesetten kereső költő, s így még időben értesülhetnek arról, hogy hogyan találja meg a bölcs s valamit latinul is konyító tatár vezér a párolgó húslevest. Így fogyasztják el az elmenekült székely urak ebédjét a vandál hódítók s utána természetesen a bort is megkóstolják, de rajtuk ütnek Daczó János hajdúi, sokat levágnak közülük, többeket elfognak s másnap a Nyakvágókőn is teszi dolgát a széki hóhér és hullanak a kutyafejek. Itt tartanak, amikor váratlan látogatók zavarják meg őket: egy civil és egy egyenruhás belügyi tiszt. Kiderül, nem őket keresik, mégis faggatóznak, minden érdekli őket s nem értik miért holmi tatárbetörésekről irkálnak s miért nem az építőtelepeken, gyárakban, termőföldeken folyó szocialista építőmunkáról írnak? Távozásuk után, már a kocsmában, a sört várva hőseink magukra maradnak pőre kétségeikkel, nem tudják eldönteni mi is volt ez: kihallgatás? Közben megérkezik a régen várt sör és a felsőtábori népbüfébe beúszik egy hajó... Elolvasom»

Hatodik fejezet: A tükörlídérc

Hőseink egy hajóhídon állnak (hajnalban váratlanul döntenek, hogy haladéktalanul elhagyva Velencét, Máltára indulnak, noha másnap délelőttre beszéltek meg találkozót az őket londoni életükben segíteni akaró Zerffi Gusztávval.) Fúj a szél, egymásra torlódnak a törénetek. Takács ismét ott téblábol a harsány karneváli forgatagban és Franciskát keresi, de a délutáni szoba üres, az ágy már bevetve, csak az ablakpárkányon árulkodik egy hurkot vagy kérdőjelt formázó fekete hajszál, Franciska utolsó utáni üzenete. Később visszamegy a tavernába, Ihász és Földváry már elmentek, csak Figyelmessy, Zerffi és Szerémy ülnek az asztalnál, nem veszik észre, hogy visszajött, azt se észlelték bizonyára, hogy egyáltalán elment, az érdeklődő Zerffi a magyar polgárok hangulatáról faggatja az inkognitóban többször otthon járó Figyelmessyt, aki egyre gyanakvóbb lesz. Kölcsönös provokációk. Pár pohár bor. Szivarfüst. Álmok. És a hajó megy. Zerffi vallomásai a Madarász-i megbízatásokról: az országos rendőrszervezet tervének kidolgozásáról. Bolondünnepek, amikor mindenki játszik és fecseg és nem törődik a holnappal. Figyelmessy melankólikus áriái az emigráns létről. Zerffi bismerése: annak idején tévesen ítélte meg a váteszt, de azóta németre fordította a Nemzeti Dalt. Viták. Tervek. Néhány pohár bor. És a hajó megy. Zerffi vallomása a tükörről, a rémálmokról és a tükörben megbúvó lídércről. Takács élettervei: megkeresi Franciskát, feleségül veszi, hazatelepedik s ott fognak élni a havason. Szerémy álma: a labirintus közepén várakozó magányos minotauruszról és önmagáról, mint önmaga megmentőjéről. És a hajó megy. A vén tengeri medve vallomása a tenger mélyén lakó démonról, aki viharok alkalmával a felszínre bukkan és jaj annak a hajónak, amely ilyenkor az útjába kerül. Rémálmok. Figyelmessy és Szerémy vitája a magyar-román viszonyról. És a hajó megy... Elolvasom»

Hetedik fejezet: Hosszú búcsúzások

Egymásal szembefordított tükrök. A kocsmából távozva, már meztelenül, egymással szemben ülve a varázsszőnyegen ismét elkezdődik a vita: Rodica újra elkezdi, hogy Boticselli nem is szereti őt, ha szeretné, vele menne. Azt sem érti, miért kell elválniuk azoknak, akik szeretik egymást?! Újra elragadják őket indulataik. Rodica azt sem érti, egyáltalán még mihez, mégis mihez ragaszkodik Boticselli? A bányák torz rémálomra emlékeztető fekete meddőhányásaihoz? Egy mániához? Egy ideához? A kisajátított temetőkhöz? A szétvert városokhoz? A meddőséghez és a feltartózhatatlanul terjengő romláshoz? Itt tartanak, amikor megzavarják őket a váratlan látogatók. Kapkodva a sötétségben, mert tíz után természetesen megszakad az áramszolgáltatás. Potyolinó, Palotás és Elvira érkezik. Gyanakvások. Palotás beszámol arról, hogy fényt látott Boticselli városi lakásának ablakában, felment, mivel tudta, hogy kint vannak Felsőtáborban. Nem talált senkit, de a szőnyeg alá gondosan elszórt lisztben felfedezhette a látogatók cipőtalpának nyomait. Három nyomot tudott megkülönböztetni egymástól...Tehetetlenül bámulnak maguk elé.Félszavak. Rum és tea. A vendégek itt maradnak, de az éjszaka megpróbáltatásai még nem érnek véget. Alszanak már, amikor újabb kocsi fékez a ház előtt, részeg fiatalok jöttek bulizni. Boticselli elküldi őket, egy lány, B.Szerémy Gerzson szerelme mégis itt marad. Újra visszaalszanak, amikor megint kocsi fékez a ház előtt. Egy féltékeny és részeg hokis keresi az előbbi lányt. Boticselli őt is lefekteti a kerti házban, majd megpróbál viszaaludni. Az árnyék újra megelevenedik, figyelmesen nézi őt, mintha mégis figyelmeztetni akarná valamire és a világhuzatban görögnek a mezőn a baljósan suttogó ördögszekerek... Elolvasom»

Nyolcadik fejezet: A bécsi fogadó

És eltelik nyolc esztendő, Takács ott ül a Piros almához elnevezésű bécsi vendégfogadóban, pohár bora tükrében bánatos arcát hosszan elnézegetve, s Szerémy kapitányt várja. 1867 decemberében vagyunk. Takács barátjára várva megpróbálja rendszerezni tétova, makacs emlékeit, újra átélve közös csatáikat. Hányszor is voltak közvetlen életveszélyben? A sűrűsödő hóhullást figyelve az ablak keretében Takács ismét a tömösi szorosban nézegeti a fák között fel-feltűnő oroszokat, az úton forgolódó lovas kozákokat. Meleg van, s ez a meleg hirtelen röpíti a Sziklás hegységbe, ahol afféle „felfedező útra” indulnak Szerémyvel, de megtámadják őket az indiánok. Tehetetlenül figyelik a kék égen köröző sasokat, s úgy érzik vége, innen nem juthatnak ki élve! De Takács máris Viddinben van, a sátrak hullámzanak a szélben, a politikusok s a tisztek előtt Kossuth keserű beszédében Platont idézi, a védőbeszédét fogalmazó Szokráteszt. A történetek megint és újult erővel keverednek össze. A pap a tömösi szorosban puskára cseréli a keresztet, ők Amerikában egy szikla mögött sütkérező gyíkot figyelnek, de lecsap rá egy sas. Szerémy, Málta szigetén 1859 szilvesztere előtt egy nappal, Klapka és Türr társaságában eleveníti fel 1845-ös moldovai utazását, amikor nagyanyja temetésére jött haza a testőrségtől s kalandvágyó nagyatyja rábeszélte, kísérje el csángóföldre. Az ojtozi szoros tetején véletlenül cigányokkal találkoznak s az öreg úgy dönt, elfogadják ebédmeghívásukat, sőt éjszakára is ott maradnak, mert megbeszélni valói lennének a vajdával. Ő csak akkor jön rá, hogy valószínűleg már a találkozás sem lehetett „véletlen”... De ezen sincs ideje sokat töprengeni, mert találkozik egy szőke cigánylánnyal, aki félig kozák s kezdetét veszi élete egyik legmisztikusabb élménye. A lány jósol neki a tenyeréből és mintha átlátszóvá vállna az idő – meggyőződése, hogy ez a kurva idő az oka mindennek! – látja önmagát a lány varázslatos szavaiba fogódzva és dideregve élete különféle, azóta be is következő eseménykerengőjében. Utána nem tudja mi történk vele (csak arra emlékszik, hogy a lány szerelmeiről is jósolt!) elájul vagy elalszik, talán hiponotizálták? Mindenesetre álmában ismét Bécsben van, a Szent István templom előtt a hóhullásban s egy közeledő batárról akkori szerelme hangját hallja. A lány őt hívja, de ő nem képes odamenni hozzá, mintha földbe gyökerezett volna a lába. Utána értesül arról, hogy a szép Májer Krisztina – nem tudván mire vélni az ő hirtelen eltávozását Bécsből? – igent mondott egy kérőjének. Másnap tovább utaznak. A történet nem fejeződik be, Klapka és Türr tábornokokat elszólítja a kötelesség. Itt tart Takács, amikor kinyílik az ajtó és a fekete keretben megjelenik Szerémy Gerzson huszárkapitány, az amerikai hadsereg nyugalmazott lovasezredese, egy lefátyolozott nővel a karján. Elolvasom»

Kilencedik fejezet: A romlás

Rodica távozása után a felsőtábori házat lassan birtokába veszi a feltartózhatatlan pusztulás. Megrepednek a falak, elmozdulnak a képek, leállíthatatlanul hull a vakolat, a kertből bizzar zajok hallatszanak állandóan, mintha megindulna a hegy s Boticselli Lajos hiába álltatja magát azzal a derűs vélekedéssel, amelynek barátja, B.Szerémy Gerzson is hangot ad, hogy csupán képzelődésről van szó, érzi, hogy valami végzetesen elromlott az életében. Ennek ellenére megpróbálják vázolni az opera buffo második és harmadik felvonásának is a szövegkönyvét, a székely urak visszatérnek ugyan, de győzelmük ismét időleges, mert újra rajtuk ütnek a tatárok. A latinul is konyító bölcs vezér arra kényszeríti a furfangos szakácsot, Kerkápoly Kelemen diákot, hogy távozásuk estéjére készítsenek valami emlékezetes vacsorát. A bosszúszomjas szakács értékes útmutatási alapján az asszonyok neki is fognak az étkek elkészítésének, de a diák terve balul üt ki, mert ismét megjelennek Daczó János hajdúi, elkergetik a tatárokat és győzelmüket ünnepelendő nekilátnak elfogyasztani a már párolgó levest és a szömörcsögöt, sülteket. Hamarosan diaréban fetreng az egész ünneplő gyülekezet, a diák ugyanis, bosszúból különféle hashajtó hatású fűszernövényeket rakatott az étkekbe, így akarván megcsúfolni a fiúszeretőjét nyársba húzató tatárokat. Boticselli és Potyolinó rájönnek, a felsőtábori ház ellenőrizhetetlen eseményei és baljós hangulata elvonja őket a munkától, bemennek a városba, közben közlekedési rendőrök állítják le a kocsit és hosszan faggatóznak. Abszurdisztán hétköznapjai. Este Boticselli magára marad lakásában s felfedezi, hogy előrelátó felesége mindenfele szétszórt papírfecniken üzen s már az obligát áramszünet alatt veszi észre ama levelet, amelyben azt is tudatja, hogy áldott állapotban van s reméli ez az utolsó érve meggyőzi a vonakodó Boticsellit és feladja makacs, számára amúgyis érthetetlen és értelmetlen elképzeléseit, s utánuk megy Nyugatra. Boticselli egy lány segélykiálltozására figyel fel az ablakból, azonnal lerohan a térre, de már nem talál senkit, észrevesz viszont egy árva kiscicát és magához veszi. Elolvasom»

Tízedik fejezet: Túlélők

Takács már öregen, a genfi tó partján meséli el a Kossuth halálos ágyától érkező Figyelmessy Fülöpnek közös barátjuk, Szerémy kapitány és amerikai lovasezredes megismerkedését a cigánylány által is megjósolt utolsó nagy szerelmével, későbbi feleségével, fiai édesanyjával. Az unatkozó és magányos ezredes birtokot vásárol Boston mellett és letargikus napjaiban kényszeredetten tér vissza nagy gyermekkori szenvedélyéhez és rajzolni kezd. Egy bostoni nyilvánosházban találkozik a nővel. Feltűnik ugyan neki, hogy nem valami beszédes, de csak együttlétük után, a Madám szavai nyomán döbben rá arra, hogy a szűzlány, akivel a kiszámíthatatlan végzet összehozta, süketnéma, szülei hajószerencsétlenségben pusztultak el. Dönt, kiváltja a lányt a nyilvánosházból, feleségül veszi és hazatelepedik. A történetek körbeérnek, metszik egymást. A genfi tó partján Figyelmessy, Kossuth vélhetőleg utolsó szavait idézi fel, az agg kormányzó erősen reméli, hogy a kopogtató évszázad kegyesebb lesz a magyarokhoz, mint az elfuserált tizenkilencedik, amelynek nagyhírű és uralkodó eszméi sorra megbuktak... Elolvasom»