Láng Gusztáv: Bűbájosok – fakírok és boszorkák (A Bűbájosok c. kötetről), Bárka, 2006/1.

Láng Gusztáv

Bűbájosok – fakírok és boszorkák

 

 

A modern regény esélyeit és távlatait latolgatva, Szerb Antal nevezetes tanulmányában (Hétköznapok és csodák) a csodát jelölte meg a „hosszú történet” lehetséges szervező elveként. Ha e kihívó – mert a XX. századi, a „modern” ember világképébe beilleszthetetlen – fogalom józanabb jelentéseit találgatjuk, akkor a hajdani kritikus  az  elbeszélésnek  (és  megértésének, befogadásának) Arisztotelész óta megdönthetetlen elveit tagadta: nevezetesen a valószerűség  és a  kauzalitás  elvét. De úgy is mondhatjuk, hogy a hihető és a hihetetlen arányának, egymás fölé rendelésének a gyökeres megváltozását jövendölte. (Csak futólag jegyzem meg, hogy e dilemmára jóval előtte Mikszáth is ráérzett, amikor az epikában két múzsa, a fantázia és a megfigyelés vitáját látta.) A regény története sem Szerb Antal korában, sem később nem igazolta e jóslatot (illetve csak részben igazolta); hiába járják át a modern regényt a mítosz, a mese hiedelmekből táplálkozó sugallatai, az olvasó – vagy az olvasók többsége – ezek kellékeit valóság-vonatkozások jelképeként értelmezi. Más szóval: visszacsempészi a befogadás során azt, amit az író kerülni és kihagyni szándékozott: a valószerűség és az okság logikáját.

A Bűbájosok, Bogdán László regénye Szerb Antal jóslatának szellemében (is) olvasható. Mindjárt első lapjain megmagyarázhatatlan csodával szembesülünk. A regény főszereplője álmában üldözők elől menekül, majd – az álom logikátlansága, vagy tisztán csak mélylélektani logikája szellemében – iszapos vízben botorkál egy parányi sziget felé, melyen kedvese az örök szerelemről énekel. (Akár csak Odüsszeusznak a szirének.) Menekülés közben egy ág felsebzi arcát, kedvese pedig, hogy öleléséből kibontakozhasson, megharapja kezét. Felébredve, mintegy saját álombeli „történetének” olvasójaként, eltöpreng az álom (önismereti) jelentésein, mígnem mellette alvó és ébredő „hús-vér” szeretője felfedezi arcán az ág tépte sebet, s kezén az álombeli harapás nyomát.

Mindnyájan tudjuk, hogyan lehet az álmot a valóságtól megkülönböztetni. Meg kell csípnünk valamely testrészünket; ha fáj, ébren vagyunk, ha nem, álmodunk. Regényhősünknek azonban az álombeli harapás fáj, ami képtelenség – vagy másképpen csoda. Ezt a kezdő jelenetet nevezhetjük a regény expozíciójának, bár valójában az olvasás expozíciója. Ha nem hiszünk az elbeszélőnek, vagy megpróbáljuk e képtelenség jelképes – végső soron tehát racionális – értelmét megfejteni, már az első lépést elhibáztuk. Végigolvashatjuk ugyan a regényt, de világába alig lesz bejárásunk. Két, egymással alig összeillő rétegre bomlik tudatunkban az elbeszélés: egy realista (azaz hiteles és kauzális) eseménysorra, és egy hihetetlenre. Az „összeillesztés” ellen maga az elbeszélő tiltakozik: „Rendületlenül hitt ugyanis abban – vallja önmagáról a főszereplő –, hogy a dolgoknak van racionális magyarázatuk, s ha a kiváltó főokra rájön, ha vissza tudja vezetni az egészet a kezdetekhez, uralni is tudja a kuszán szétfolyó dolgokat, és így egységes láncolatba rendezvén őket, megszabadulhat kísértéseitől.” E „szabad, indirekt” monológ végén azonban ezt olvashatjuk: „Már természetesen nem hisz abban, hogy lehetne tudni bármit is... de mégis, legalább innen nézve érthetőek lesznek és összeállnak a dolgok rejtélyesnek tűnő mozaikdarabkái, és kirajzolják a történetüket, magukban rejtve magyarázatukat, de a folytatás örök lehetőségét is.” E vallomás természetesen a regényhőst jellemzi, de tekinthetjük az író vallomásának műfajáról, az elbeszélő vallomásának az általa elbeszéltekről is. És természetesen azon elvárás megfogalmazásának is, amelyet a regény az olvasóval szemben támaszt; egyfajta „metakommunikációs utasításnak” a szöveg befogadására nézve. Vagyis: hinnünk kell az álombeli sebek valódiságában, mint Tamás apostolnak Krisztus mítoszbeli sebeiben, hogy a hihetetlen – a feltámadás – hihetővé váljék. S be kell érnünk az értelem és az értelmezés olyasfajta sejtelmességével, ahogyan annak idején Madách zárta le a végső okszerűség megismerésére irányuló Tragédiáját (mert mi mást jelenít meg Az ember tragédiája, mint a megismerés örök konfliktusát a megismerhetetlennel): Éva jelenetével. „ – Ölelj meg! – súgta elfulladva az asszony. – Szoríts magadhoz! / A vonat álmosító mozgásába alszik bele, a nő ölébe fúrva fejét. Álmában ismét megjelenik a virág, és titokzatosan lebeg a levegőben, de már nem érzi, hogy mondani is akarna valamit, már üzenetét sem akarja megfejteni, hetek óta először álomtalanul és nyugodtan alszik, mint egy gyermek.”

*

A Bűbájosok ugyanis  mindenekelőtt – vagy mindenekfölött – a szerelemről szól. Nem annak „hétköznapi” változatáról, nem arról a vágyról és vonzalomról, mely többnyire megmagyarázhatatlanul lobban föl – rokon tehát a csodával –, és épp ily magyarázhatatlanul ki is alszik egy idő múlva, de körmönfont elméletek segítségével, amilyen a freudizmus vagy az evolúciós lélektan, mégiscsak eljuthatunk keletkezésének és megszűnésének okaihoz. (Bár meglehet, hogy ezek az elméletek csak kibúvók a csoda elfogadása alól.) Arról a szerelemről szól a regény, amely a mítoszokban és a belőlük kikristályosodott ősképekben van jelen, s amely a fent említett elméleteknek ellentmondva nem mulandó lelkiállapot, hanem örök érzés, észelvűbben szólva élethosszig tartó (hiszen halálunkkal érzéseink is sírba szállnak, de mi más keretet tudunk az „öröklétnek” elképzelni, mint rövidebbhosszabb életünk tartamát?). A regénybeli szerelem ennek megfelelően kezdődik, egy vasútállomáson, ahol a hadifogságból hazatérő főhős leszáll a vonatról, megpillant egy fiatal nőt, s egy pillanatra az a „tévképzete” támad, hogy őreá vár. A nő természetesen másnak a nyakába borul, mert valójában – ugyancsak hadifogságból megjött – férjét várja („késleltetés”), de hamarosan megismerkednek a kórházban (hősünk ugyanis sebészorvos, és orvos a vörös hajú asszony is). A férfi bemegy a kórház zuhanyozójába, s a nő minden előzetes jeladás nélkül utána megy, levetkőzik, s egymáséi lesznek a zuhanyfülkében. Ebben ugyan nincs semmi csodaszerű, de a szerelmi történet egészének kontextusában felfogható úgy is, mint a realista lélekábrázolás követelményeinek tagadása. A házasságtörés, a szerelmi háromszög Balzac – és különösen Flaubert – óta a regényirodalom kitüntetett nonkonformista témája, és történetté mindig annak (valóés okszerű) bemutatása által válik, hogy miképpen érleli meg a szerelem a párkapcsolatokra érvényes normák megszegését. A Bűbájosokból ennek elbeszélése hiányzik; nincs benne udvarlás, csábítás, a szerelmesek egymásra találása mondhatni ingyenes cselekedet, mely azonban szerves része lesz egy másfajta narratívának. Visszaigazolása e jelenet a főhős „megérzésének” a vasútállomáson („az asszony igazából őt várja”), amennyiben egyetlen magyarázata van: csakugyan őt várta, s egymásra vetett első pillantásuk az asszonyban is ugyanezt a bizonyosságot ébresztette. Az „ingyenes cselekedet” (action gratuite) tehát beépül a cselekmény-lánc logikájába, éppen csak ez nem a valószerűség, hanem a valószerűtlenség logikája.

Az említett realista lélekrajz szerint e jelenetből az asszony érzékiségére, szexuális gátlástalanságára következtethetnénk, ennek „ábrázolására” készülünk fel olvasóként. A szerelem további története azonban nem ebbe az irányba tart. A regényhőst ugyanis – még mielőtt szeretője elválhatna, és szerelmüket „törvényesíthetnék” – letartóztatják, és éveket tölt politikai fogolyként kényszermunkán a Duna-deltában. Az időközben elvált asszony férjhez megy az ügyészhez, aki a vádat képviselte szeretője perében. Akár a III. Richárd ama híres jelenete átiratának vélhetnők, amelyben a gyilkos a meggyilkolt férj koporsója mellett csábítja el az özvegyet, de a történet ezt a várakozásunkat is megcáfolja. A befolyásos ügyész a fogoly életben tartását ígéri a házasságért cserébe, az asszony azonban – holott megint várhatnánk valamit: a fokozatos beletörődést a reménytelen várakozás során az új helyzetbe, az „összeszokást” a nem-szeretem férjjel – csak e kapcsolat külső, mondhatni reprezentatív szerepeit vállalja, maga a házasság „elhálatlan” marad. A tényei szerint hűtlenségi történet hősnője (aki elhagyta első férjét szeretőjéért, majd szeretőjét egy „érdekházasságért”) így lesz a hazavárás, a hűség megtestesülése (modern Pénelopé). A Bűbájosok tehát az olvasónak ismerős cselekmény-sémákból épül fel, de úgy, hogy a séma kiteljesedése előtt az elbeszélő áttér egy másik, gyakran a beindítottal ellentétes sémára, ami destruálja az elvártat. Ezek a váltogatások, áttérések, destrukciók teszik fordulatossá a regényt, nem pedig a szokatlan események és történések, ahogyan arra a „sémahű” narratívák szoktattak bennünket.

*

Az igazi csoda azonban a szeretők „távkapcsolatában” mutatkozik meg. A főhősnek a Duna-deltai kényszermunka-táborban megjelenik (a szó szoros értelmében, mert égi jelenésként) kedvese, s a jelenésről kiderül, hogy nem káprázat, nem a rabságban felőrlődött tudat kóros hallucinációja, hanem valóságos jelenlét (ha a valóságos jelzőt megfelelő tágassággal értelmezzük); éjszakánként a barakkbeli fekhelyen is együtt vannak, szeretkeznek, egyszóval legyőzik a közéjük kényszerített távolságot. Lehetne ezt jelképesen is értelmezni (a tudat, a lélek állhatatosságának jelképeként), az elbeszélő azonban ezt az értelmezés-lehetőséget határozottan kizárja annak közlésével, hogy az asszony egy keleti varázsló (fakír, jógi, guru?) tanácsait és tanítását követve valósítja meg – tudniillik a kilépést egy adott helyen lévő testéből, s a megjelenést egy számára tetszőleges helyen.

(A csoda ismét destruál egy értelmezés-lehetőséget.) Zavarba ejtő feladat az olvasó számára ennek elfogadása, jóllehet semmivel sem kevésbé hihető, mint az álomban szerzett sebek megmaradása az ébrenlét után. Csakhogy e varázslatos szerelmi együttlét súlya a cselekményben sokkal nagyobb; úgy érezzük, ennek hihetőségén vagy hihetetlenségén múlik a regényhősök további sorsának alakulása.

A csoda szerepe az is, hogy a férfi szabadulása után kettejük szerelmét ne újrakezdésnek lássuk (annak minden bizonytalanságával és buktatójával), hanem egy megszakítatlan emberi kapcsolat folytatásának és elmélyülésének. Az asszony nem válik el gyűlölt férjétől, viszonyuk tehát továbbra is „normasértő”, ennek azonban számukra alig van jelentősége. Szerelmük helyszíne is ehhez a csodaszerűséghez választott; szőlőhegy, présház, azaz természet és a benne megtalált örömteli magány (ahová „bölcs s poéta jő”). Látogatóik a falu lakói, ahol a férfi körorvos, valamint a kellemes és kínos emlékek – ez utóbbiak „egyenrangúak” az emberekkel, mert álomés fantáziaképekben személyesülnek meg, melyek azonban titokzatos hangokat keltenek, tárgyakat mozdítanak, emberi és valóságos módon viselkednek tehát, tündérés kísértetekként. A börtönévek csodája így a hétköznapokban is folytatódik, meseszerűvé  változtatva  a  regény  idő-koordinátáit is.

*

A regényidő jelene pontosan meghatározott: 1968-ban vagyunk, Csehszlovákia megszállásának időpontjában. A múltból is hasonlóan történelmi dátumok emelkednek ki: 1945/46, a háború vége és Észak-Erdély újbóli elszakítása Magyarországtól; 1948, a kommunista hatalomátvétel éve; 1956, a magyar forradalom. A regényidő tehát több mint húsz évet fog át, folyamatos tagolása azonban lehetetlen. Már csak azért is, mert a szerelmesek kívül vannak az időn (vagy az idő van kívül a szerelmen). A boldogságnak nincs tartama, csak pillanata; az extatikus pillanat, amelyben „az Éden teljes, mint a gömb, nem lehet hozzáadni”. Ilyenkor sejti meg a szerelmes, milyen lehet(ne) az örökkévalóság. Ilyen a regénybeli szerelmesek „édeni” ideje is, melyben ifjúságuk és szenvedélyük örök, mint az első emberpáré lehetett volna a Paradicsomban. A regénybeli szerelmesek fölött sem „jár el” az idő; érzéseik, szenvedélyük és testiségük épp olyan a regény jelenében (holott a férfi ötven, az asszony negyvenöt éves a könyv „betűje szerint”), mint szerelmük kezdetén. Számukra egyetlen „történet” létezik, szerelmük akadályainak és beteljesülésének története, ez pedig nem események láncolata, hanem a külső időben játszódó történések egy-egy kinagyított epizódja. Olyan epizódok, melyek szerelmükre – tehát mindkettejükre – sorsdöntő hatással voltak. Ezekre a pillanatokra emlékeznek, ezeket mesélik egymásnak, s egyben, magukról szólva, egymást is mesélik. A folyamatos külső idő olyan a számukra, mint a börtön; fogva tartja őket, s kizökkenti néha közös boldogságuk másféle, végtelenséggel rokon idejéből.

A külső idő a valóság ideje, s ez a valóság a diktatúra valósága. A Bűbájosok a diktatúra regénye is, melynek a férfi közvetlenül, az asszony közvetve áldozata. Szerelmük ezzel az áldozat-voltukkal száll szembe, boldogságuk a szabadság kivívása a külső elnyomással szemben. Óriási áldozatokat követel ez tőlük, de hát „csak annak jár a szabadság s az élet, / ki érettük minden nap vívni kész”. Ez a „szabadságharc” korántsem zajos és látványos, inkább rejtező, hiszen a diktatúra egyetlen módon győzhető le: túlélésével.

A túlélésnek lehet ára is. A regény hősnője bevallja szerelmének, hogy nem válhat el férjétől, mert még a férfi fogságának idején beszervezték besúgónak, s férje azzal zsarolja, hogy leleplezi. A következő fejezetben azonban azt állítja, hogy csak próbára akarta tenni szeretőjét ezzel a „mesével”; így akart meggyőződni róla, hogy akkor is szeretné-e, ha erkölcsi elvei szerint el kellene ítélnie. S megígéri, hogy beadja a válókeresetet. A következő jelenetben azonban a régóta nagybeteg férj halálhíre érkezik. A régi (bevált, bár önkényes és kissé giccsszagú) elbeszélő fogás, hogy tudniillik az író egyszerűen „halálba küldi” a fölösleges vagy kényelmetlen szereplőt, ez esetben funkcionális; a férj halála lehetetlenné teszi a válást, ami pedig az asszony igazmondásának egyetlen próbája. A férfi természetesen hisz az asszonynak, hiszen szereti, de az olvasó is csak – a befogadás során kialakult – személyes rokonszenve alapján dönthet, anélkül, hogy biztos lehetne döntése helyességében.

A szerelem „csodás” és ugyanakkor mélységesen szubjektív tartalmai között az elbeszélésnek ez a szólambeli kettőssége tartja az egyensúlyt. A férfi történetét az elbeszélő mondja el, s emlékvilága a már említett „megszemélyesülések” révén is megelevenedik; az emlékek mint a múlt kísértetei egy képzeletbeli „lehetséges világ” referencialitásától meggyőzőek. A narrátor felette áll a hősnek, s az események az ő ellenőrzésének szűrőjén keresztül jutnak az olvasóhoz. Az asszony történeteit azonban ő maga meséli, s bár az első személyű elbeszélés mihamar átcsap bennük harmadik személybe, mindig érezhető (a „szabad közvetett beszéd” tonalitásának fenntartása révén), hogy az ellenőrzést az elbeszélő fölött a hősnő gyakorolja; az ő tárgyilagossága mindig a szubjektivitás színezetét kapja, amint a férfi szubjektivitása a tárgyilagosságét.

*

Az idő, mélázik egy helyen a regény hőse, cserepekre hull szét, mint egy padlón szétcsattanó pezsgőspohár. E cserepekből kell a két szereplőnek összeraknia értelmes és értelmezhető közös történetüket – s ahogy ennek lehetséges és egyben lehetetlen volta a regényben kibontakozik, az a regényidő bűvészkedő kezelésének példája. Ami szintén megérne egy külön elemzést. Akár csak a két főszereplő előéletét, sorsuk és jellemük kialakulását bemutató, jó értelemben anekdotikus mellékszálak beleszövése a történetbe; legtöbbjük önálló novellaként is megállná a helyét. Maradjunk azonban a csoda és a valóság viszonyánál, s annál a kérdésnél, melytől eddig szándékosan tartózkodtam: mi az értelme, ha úgy tetszik, tanulsága ennek a sokszor bizarr és hihetetlen (miközben valóságidéző részeiben nagyon is hiteles) történetnek? Azt írtam fentebb, a Bűbájosok a kommunista diktatúra regénye. S a vele szemben kiharcolt boldogságé. De akkor monde valamit annak, aki már hírből sem ismeri a diktatúrát? Nos, azt hiszem, az a bizonyos tanulság általánosítható. Igazából minden társadalom, minden politikai rendszer egyfajta „kiűzetés a Paradicsomból”, s a boldogságot legfeljebb jobban megengedi (vagy talán csak kevésbé tiltja), mint a parancsuralom. A boldogságvágy más támaszokat kell, hogy találjon; ilyen (lehet) a hit a mitikus ősképekben s a tőlük elválaszthatatlan csodákban, melyek megvalósulása tőlünk is függ.

Nem tudom, tanulságnak ez elég-e, meggyőző-e. Ezért még hozzáteszem: a Bűbájosok nagyon szép könyv. Végig csodáról beszéltem vele kapcsolatban, de mondhatom másképpen és egyszerűbben: költészet. Csak lassan, figyelmesen és odaadással olvasható, mint a lírai költemények, de nehéz is letenni.