Drakula megjelenik (regény). Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 2002.

 DRAKULA MEGJELENIK

 

 Rettegésbe és gyanakvásba fúlva,
 zaklatott aggyal és riadt szemekkel
 egyre csak azt latoljuk, mit tegyünk
 a holtbiztos veszélyt elkerülendő.
 mely oly irtóztatóan fenyeget.
 Pedig csalatkoztunk, nem ez kerül utunkba,
 tévesek voltak az előjelek,
 (vagy nem jól hallottuk, vagy nem értettük   őket.
 Egy más, sohasem sejtett balszerencse
 szakad ránk, vészesen s váratlanul.
 s felkészületlenül – van is arra idő! – már
 elragad. 
 Kavafisz: Visszavonhatatlan dolgok

 ( Somlyó György fordítása)

TARTALOM

I. Drakula megjelenik
II. Az első: Evelin
III. A gyanú
IV. Drakula elragad
V. A második a főnővér
VI. Árvaházi rettegések
VII. A dáridó
VIII. Az átváltozás

 

I. DRAKULA MEGJELENIK

Hogy mindez mikor kezdődött nem tudja, késztetést sem érez az emlékezésre, nehezen is tudná visszavezetni; tény, hogy mindég sokat képzelgett; voltak visszatérő álmai is, de úgy gondolja ezek csak a jelenés előzményei lehetnek, s mint ilyenek talán fontosak, talán nem? de arra hogy a sötétség fejedelme mikor képződött meg előtte a maga rettentő alakjában világosan emlékszik: egy szeles , hűvös, szeszélyes április eleji nap éjszakáján de, hogy mindez érthetőbb legyen fel kell idézni az előzményeket: Valami üzéreknél tartottak házkutatást, s hiába hányták szét a lakást nem találtak semmi olyasmit, ami indokolhatta volna brutalitásukat s ha lehet ez még csak jobban dühítette őket, az egyik társa széklábbal ütlegelte az öregedő kővér valutaüzért, míg kövér, esetlen lányai és őszülő hajú felesége kánonban visibáltak, undorító volt, ott is hagyta őket, visszament a székházba s akkor ott vette észre a kissé csapzott, de az akkori fogalmak szerint mindenképpen hoch elegáns, csinos, fiatal nőt. A székház mindég kissé riasztó, mert félhomályos s ezért talán nem megengedett képzeteket is gerjesztő folyósólyán közeledett, dacosan, vonzón, sugárzón s annyira elütött sivár környezetétől, hogy ő azonnal felfigyelt rá, „hát itt vagy Nicolae? hallotta, akkor át is adnám neked a naccságát”azt csinálhatsz vele amit akarsz!” Fiatal kollégája teli szájjal röhögött, parasztosan s folyosó sáros, vérfoltos kövére köpve a napraforgó héját, nagyot lökött a nőn, aki szinte az ő karjaiba zuhant és fütyörészve távozott, csakhamar el is tűnt a félhomályban, alakja a falakba ivódott, volt, nem volt, hirtelen esett semmivé, érezte, hogy a nő remeg, nagyon meg van ijedve, egy életfogytiglani pillanatra védekezőn simult hozzá, mintha nem tudna hol van és kivel áll szemben, s tekintete az ő fáradságtól égő szemébe mélyedt, elszédült, reflexszerűen simította végig a nő szőkés hosszú haját, mozdulata elakadt, a nő máris kiszabadította magát, hátralépett, blúzán nagy foltokban ütött ki az izzadság, még mindég remegett s ő, maga sem tudta miért? megsajnálta, noha úriasszony volt kétségtelen, burzsoá dáma, akit mindenféleképpen tiszta szívéből kellett volna gyűlölnie, hiszen közéjük tartozott, az ellenség közé, „ők azok akik nem mi vagyunk „-magyarázta recsegő hangon akkori feljebbvalójuk Păun ezredes, ha néha a kihallgatások, verések, terepezések, házkutatások közben alkalma nyílt egy kis, szakmai felkészítésre, ahogy teli szájjal röhögve mindég mondogatta „fejtágításra” s mindebben természetesen azt is bele értette, hogy nem érdemelnek könyörületet, sőt teljes értékű embernek sem számítanak, bizonyos feltételezések szerint nem is emberek, hanem az imperializmus aljas ügynökei, akikben néha még az is veszélyes lehet, hogy különösen tetszetős arcvonásokkal és alakkal álcázzák magukat, mint ez a reszkető nő is, „igen a párt ellenségei, tehát a mi ellenségeink is, mert mi a pártot képviseljük, mi a párt ökle vagyunk, velünk csap le az osztályellenségre és az osztályellenség nem ember!”, hideglelősen idézte fel az ezredes szavait, igen mindez akkor hullámokban futott végig rajta, de hiába igyekezett gyűlölni ezt a szép, fiatal nőt, most nem ment sőt határozottan valami szánalomfélét is érzett, látta, hogy nagyon ideges és nagyon fáradt, fekete nercbundája szétnyílt, látni engedve átizzadt blúzát, s ahogy szobájába tessékelve leültette egy székre, láthatta egymásra vetett, selyem harisnyába bújtatott - meg kell jegyeznie igy utólag harminchét év távlatából sem homályosodik a kép - rendkívül formás lábait is; elképzelte, amint valahol egy szállodai szobában, hogy miért szállodát képzelt maga elé nem tudja? talán, mert a jelenet abban a patkánylyukban, ahová akkoriban néha még aludni sem járt haza vagy a székházban teljességgel elképzelhetetlen lett volna, igen szállodai szobában látta önmagát, amint a nő előtt térdel és nyelvével finoman meg-megérinti libabőröző combján azt az ujjnyi sávot, ami a selyemharisnya és a csipkés alsónemű között fehérlik, de ennél tovább nem jutott akkori képzelgéseiben, mert észrevette, hogy a jobboldali selyemharisnya valahol beleakadhatott valamibe, felfutott rajta a szem, sőt jókora lyuk is éktelenkedett rajta, „dohányzik?” - kérdezte váratlanul s amikor a megszeppent fiatal nő hálásan a hangsúlyaiban megbúvó együttérzésért, vagy csak úgy egyáltalán az emberi hangért, hevesen bólintott s az izgalomtól kicserepesedett szájában forgatva a szál Plugárt, amivel közönyösen ő kínálta meg, gyanútlanul mélyen leszívva a füstöt hevesen - fulladozva, kétségbeesetten és elveszetten kezdett köhögni s akkor Gelu, aki nem is tudja mikor lépett be a kihallgatószobába, az is lehet már akkor is itt rejtőzött amikor ők bejöttek, csak valami okból nem akarta, hogy felfedezzék és kedves szép kaméleon-szokása szerint láthatatlannak tettette magát, a fal mellől ellépve s karbafont kezekkel állva meg a nő előtt recsegő, kopott bőrkabátjában olyan volt, mint egy haragvó proletár isten, mint egy csekkista, gúnyosan jegyezte meg: „látja drága naccsád, mink proletárok ilyet szívunk, nekünk nem jutnak drága amerikai vagy görög vagy egyiptomi cigaretták!” „Na jó, ezt most hagyjuk”, avatkozott ő közbe, a helyzet súlyához képest tán ingerültebben is a kelleténél, maga sem tudta honnan vette a bátorságot ehhez a hanghoz? Gelu a példaképe volt, rangban is felette állott, s tulajdonképpen egyet is értett vele, ő is utálta, legalábbis utálni akarta, ezt a burzsuj tüneményt, a szakadt harisnyájával, a gyönyörű üvegházban felnövekvő sudár testével és az ijedt szemével együtt és az igazság az Plugárral is azért kínálta meg, hogy köhögni és szenvedni lássa, hogy kiröhöghesse s igy végre nyugodtan utálhassa is, de most, hogy kollégája idétlen megjegyzése kissé el is borzasztotta, egyből mást gondolt s elhatározta ezúttal nem engedi, hogy csínbe vigyék, nem engedi ki kezéből a kezdeményezést, ez az ő ügye és kész, talán tényleg meg is sajnálta a köhögő, de lelkesen és kitartóan tovább füstölő nőt, akinek most árnyék fut át az arcán - a jelenet előtte van ma is, harminchét esztendő sem volt elég, hogy felszívja, eltüntesse, kiégesse szemhéja mögül - és kék szeme is elfelhősödik, miközben hol rápillant, hol némi tehetetlen irtózattal Gelura, aki röhögni kezd, felszabadultan teli szájjal röhög és a térdét csapkodva kérdez vissza: „mégis miből elég?” s amire ő is elnevetné magát, átmenet nélkül komorodik el s most semmi gúny nem bujkál szavaiban, épp ellenkezőleg, ha nem ismerné, mindazt, amit foga közt szűrve a szót, elsuttog, vehetné akár fenyegetésnek is, de ismeri és azt is nagyon jól tudja, hogy mindez még mindég, ha kissé élesedik is a szituáció a kettőjük között folyó színjáték része, a színjátéké, amelynek egyetlen célja van, elképeszteni és megijeszteni a kihallgatandó gyanús személyt, siettetve a saját érdekében is egyre sürgősebb töredelmes és természetesen részleteiben is beismerő, minden vádat készségesen elismerő vallomását, ezért azután maga is megdöbben, ha lehet még ingerültebb felcsattanó válaszán: „belőled! belőled van elegem, érted, kapitány elvtárs!”, egy pillanatra maga is megdöbben kimondott szavaitól, de ekkor a kiszámíthatatlan Gelu ismét röhögni kezd, „ez jó - ismételte derűsen többször is - eleged van!”, majd újra átmenet nélkül komolyodva el, érces hangon üvöltve utasította őt, mint felettese - mert az, ha el nem felejtette volna s tényleg ő akkor még azt hiszi hadnagy volt, míg társa kapitány, másfél éve került a testülethez, 49 süllyedő őszén és mindenben Gelut tartotta példaképének, Păun ezredesre is felnézett, de rekedt hangú parancsnokuk annyira felette volt a ranglétrán,annyira áttekinthetetlen dimenziókban mozgott, hogy valahogy nem is tartotta hús-vér embernek, félistennek inkább - „szedje a hóbeleváncát, tesznek egy kis sétát a kis naccsáddal!” „miféle sétát?” - hökkent meg ő s elnyomva a féligszívott cigarettát kétségbeesetten felemelkedett - „és miért van ő itt?” - kérdezte még mindig emelt hangon , de az újra röhögni kezdő Gelu széttárta karjait „ezt magának kellene tudnia drága, mi nem vagyunk tudakolozó iroda! vagy azok lennénk Nicu, időközben átváltoztunk volna tudakolózó irodává?” - nézett oldalról őrá és megcsillant éles, sötétszürke szemében az ismert kénsárga láng és az arcát kettészelő iszonyú vágás kivörösödve kezdett lüktetni - néhány hónapja, amikor egykori mesterét, a vasas szakszervezet kiválóságát hallgatva ki, burzsoá bérencnek és revizionista a patkánynak nevezve szembeköpte a medvetermetű öregember felemelkedett a székéről és ahelyett hogy arcáról törülte volna le egykori inasa nyálát, követhetetlen mozdulattal mellenragadva az ablakhoz vágta, még szerencséje is volt, hogy nem zuhant ki az ötödik emeletről az udvarra, a betört ablaküveg viszont mély vágást ejtett jobb arcán, majdnem el is vérzett -, „na gyerünk, ordította váratlanul, sok beszéd szegénység!” és felrántva a sikoltozó nőt a székről, megrázta, mint Krisztus a vargát, „mikor magácska velem beszél akkor maga hallgat” sziszegte az arcába s meglökte, már indultak is sietősen, szinte futva lépegettek a székház mindég homályos mocskos folyosóinak áttekinthetetlen labirintusa hamarosan mögöttük maradt, Gelu már úgy ismerte az épületszörnyet, hogy behunyt szemmel is tájékozódni tudott volna, ő még észrevette sietősen utánuk lépegetve, szinte futva, hogy a nő egyre ijedtebben érhetetlenül bámulja a fekete kendővel bekötözött szemű, botladozó, véresre vert alakokat, mint aki csak most jön rá, hogy a Sors szerencsétlen összejátszása folytán hová is került, aztán már ott is álltak a székház hátsó udvarán az éles koradélutáni verőfényben és a metsző április szél lobogtatni kezdte a nő sötétszőke haját, „szép, mi?” - vigyorgott Gelu és kinyitva egy terepjáró ajtaját, szinte belökte vendégüket a hátsó ölésre, őt pedig melléje parancsolva, benyomva a kormány mellé, indított, a kocsi megpördült a tengelye körül, a kiskatonák rohanva nyitották ki a kaput és már suhantak is a délutáni csúcsforgalomba ájult bulvárokon, Gelu, ki tudja miért, talán, hogy felhívja magára a figyelmet, mai eszével világosan látja őrülete tagadhatatlan exhibicionizmussal és szadizmussal is párosult, de míg nyugaton esetleg parki sétányokon vagy közvécékben mutogathatta volna magát, vagy legfeljebb állatokat, kurvákat kínozhatott volna, nálunk a párt nevében jogosan élhette ki bizarr hajlamait, kétes ötleteit s ezeknek esetenkénti vadságán senki nem csodálkozott, sőt teljesen természetesnek vették, keménynek, határozottnak tartották, jó elvtársnak és példás belügyi dolgozónak; a vágás is egyre jobban vereslett az arcán, s nyomta a gázt mintha megőrült volna, fokozta a sebességet, mindenütt meglepett, ijedt, tanácstalan járókelők meredtek rájuk, kitértek előlük az autók, ahogy elsuhantak, láthatta a sofőrök dühös, döbbent arcát, szétspriccelt a tömeg előlük a gyalogjárókon is, eszeveszett rohanásukat a piros lámpák sem állíthatták meg, csupán a negyedik stopnál volt kénytelen Gelu, sztentori hangon trágárul káromkodva fékezni, mert egy öregasszony taszított előtte egy babakocsit, igy is szinte elütte, megálltak, rágyújtott, látta hogy remeg a keze, megkérdezte vezessen-e ő és egyúttal azt is, hogy hova mennek? de Gelu nem válaszolt, mélyen szívva le a füstöt megvárta amíg az ijedt s minden lépésnél keresztet vető öregasszony áttolja a szomszéd járdára a babakocsit, aztán indított s máris suhantak tovább s ő hirtelen jött rá, hogy a tavakhoz mennek de pillanatnyilag elképzelni sem tudta, hogy miért, mi dolguk van nekik, hármuknak ott? s szeme előtt lüktetni kezdtek a balsejtelem apró, nyugtalanító pontocskái, rossz előérzet kerítette hatalmába s először amióta a testületnél van feltette magának a kérdést (és higgye el a mélyen tisztelt doktornő ezt most nem azért mondja,mert szépíteni akarja áldatlan helyzetét, nem, amikor elkezdte ezt a gyónás-félét megesküdött magának a szívében, hogy Danton jelmondatát fogja maga számára egyetlen parancsolatnak és szabálynak elfogadni, az igazságot, a kíméletlen igazságot!, igen akkor gondolt először tétován arra, hogy talán mégsem jól választott, nincs benne elég kegyetlenség ehhez a munkához, más szavakkal még mindég sok benne a felesleges könyörület, amelynek Gelu, erre is rá kell mutatnia a puszta létét is tagadta és burzsoá csökevénynek, imperialista fekélynek tartotta, „gondold el”, mondogatta mindég Istrate kocsmájában és egy húzásra itta ki poharából a cujkát, „gondold csak el tökös, ha ők lennének a mi helyünkben, ők könyörülnének rajtunk, osztályharc van és osztályharcban nincsen könyörület!” ő borzongva hallgatta, émelyítette a cujka bűze is, nem szerette a szagos italokat, idegesítette Gelu fölénye is, határozottsága, brutális nyíltsága és ereje, de ugyanakkor ez is tény, beszélnie kell már egyszer róla és mikor ha nem most? valami érthetetlen módon vonzódott is hozzá, a gyönge mindenkori vonzalma lehetett ez az erősebbhez, lepkéket vonzhat így a lámpa, de ez idáig még sikerült egy szakadék peremen egyensúlyozva ugyan, de megőriznie ingatag integritását s pontosan ezt látva eszeveszett vágtatásuk során végveszélybe kerülni és amikor a fővárosi tavaknál egy néptelen partszakaszon, Gelu kiszállította a kocsiból a megszeppent nőt és ráordított: „vetkőzzön!”, legszívesebben elfutott volna, de tudta ezzel csak magát szolgáltatná végzetesen és végletesen ki a másiknak, ezért sápadozva-émelyegve a kocsi hátsó üléséről figyelte, hogy a halottsápadt nő leveti drága nerc bundáját, kibújik szoknyájából, átizzadt blúzából, kikapcsolja s majd erőlködve húzza le formás lábairól selyemharisnyáit, az erőfeszítéstől remegő fejjel hátranyúlva idétlenkedik míg nem sikerül kikapcsolnia fekete melltartóját is, lehull a csipkés melltartó, mellbimbója azonnal megmerevedik az erősödő szélben, szipog, tüsszög, de Gelu nem ismer könyörületet, úgy járja körül mint egy kiállítási tárgyat, s váratlanul csap rá a fenekére és újra röhögni kezd, „a bugyit is, hát mit akar fürdő után felvenni kis naccsád?” és a nő lehajol s elvörösödve bújik ki utolsó intim fehérneműjéből is, telt mellei megremegnek, harangoznak, közben s ő elképzeli, hogy mögéje állva simul hozzá, de nem tudja folytatni, mert a nő kiegyenesedik, nem tudja mit tegyen? először kezével takarja szemérmét, szőke hajához képest rendkívül dús sötét a bozontja, de rájön nem állhat így sokáig, előhúzza kezét és dacosan néz Gelura, „na mi lesz” - röhög az a sátán fajzat, mint aki megkergült és a víz felé mutat, „tessék a vízbe fáradni hölgyem!”, „hogyan?” - nyög a nő és önkéntelenül is tesz egy lépést Gelu felé, aki váratlanul rántja magához és vadul brutálisan csókol bele a szájába, látja, hogy a meglepett nő igyekszik kiszabadulni öleléséből, de erre tulajdonképpen semmi szükség, mert Gelu azonnal elengedve, röhögve kezdi lökdösni a víz felé, „tud úszni kisnaccsád?” kérdezi s ő látja, hogy a víz felé rohanó nő szája sarkán vércsík szivárog, ettől váratlanul jön indulatba, kiszáll a kocsiból, botladozva rohan utána a sáros fűben, a nő még jobban megijed s gazellaléptekkel fut be a vízbe, sikoltva veti magát a habokba és úszni kezd a fényben derengő távoli túlsó part fel, mint akinek már minden mindegy, mert aki megadta magát a sorsának és siettetni akarja az elkövetkezőket, hogy legyen túl már a borzalmakon és föl sem merül benne, hogy elveszett, s ezt az április napot semmiképpen sem élheti túl, úszik tehát, mert úsznia kell, mert azt parancsolták neki azok akik brutálisan ragadva ki eddigi élete megszokott díszletei közül bármit megkívánhatnak tőle, elvárhatják és el is várják, hogy minden elvárásuknak, igényüknek, szeszélyüknek azonnal, haladéktalanul ellenvetések nélkül tegyen eleget és benne, miközben egyre az elkényeztetett szőke dáma arca lebegett előtte, majd a szája sarkából szivárgó vércsík is külön, fölmerült az abban a helyzetben azért már elkerülhetetlen kérdés is s kínjában hangosan ki is mondta „de hát ki ez a nő”, mire a röhögő, még mindig harsányan hahotázó Gelu elkomorodva váratlanul és visszakérdezett: „hát nem mindegy!?”, s elővéve pisztolyát, egykedvűen vette célba az úszó ismeretlen szépség szőke fejét, noha ez a fej önállósulva egyre távolodott tőlük a tó piszkosszürke vizében s az években (gondolta ő valami érthetetlen mert ebben a helyzetben teljességgel értelmetlen, perfid nagyvonalúsággal, fellengzősen) a szél leveleket sodort előtte a fodrozódó habokban dehát miféle levelek lehettek ezek, nem tudta, s azt is megérezte, hogy semmit egyáltalán semmit nem tehet érte, még akkor sem, ha akarna egyáltalán tenni valamit? Gelut figyelte félszemmel, amint pisztolyával játszott, „dehát az istenért mit akarsz?” nyögte, de társa nem válaszolt, s ő nem tehetett semmit, hipnotizáltan nézte az úszó nő fejét, aki évekkel később, amikor egyszer találkoztak, teljesen véletlenül a Romana téri gyalogátjárónál és egy cukrászdába beülve konyakot és kávét rendeltek, bevallotta, hogy úszás közben végig érezte az ő tekintetét, a kezén, a vállán, a tarkóján, a kiugró és összeránduló combjain is érezte, a körülötte fulladozó leveleken és a tó épp kifejlődőben lévő aljanövényzetének körülötte sodródó iszamos szárain is érezte, de tudta, ha élni akar úsznia kell, egyáltalán nem szabad visszafordulnia, vörös karikák ugráltak a szeme előtt, el-eltakargatták a túlsó partot, annyira fázott, hogy már nem is érzékelte égő testét, de sejtette mi vár rá, ha visszafordul, ezért minden erejét összeszedve, kitartóan úszott tovább s ha néha visszafordult, láthatta az ő egyre kisebbedő, távolodó alakjukat, is a parton, a bokrok között, „elmegy?” - nyögte ő kétségbeesetten, mire Gelu távcsövet véve elő s gondosan ellenőrizve az úszó hölgy fejét, gúnyosan jegyezte meg, „ugyan hova menne, tököském, hová? legfeljebb rongyszedő cigányok erőszakolják meg, ha átér a túlsó partra, amit nem hiszek”, s vigyorogva nyújtotta át a távcsövet, ő belenézett, s hirtelen került közel hozzá az úszó nő feléjük forduló lekeskenyedő, szív alakú arca s ez a távcsőben felnőtt arc volt azután ama pont amely hol lassabban, hol gyorsabban forgatta őt, Nicolae Spiridon belügyes hadnagyot, akárha egy körhintán ülne, az elmúlt és az elkövetkező években, az egyre érdektelenebbé váló és saját szemében is mélységesen lealacsonyodó, kisebbedő életében; akkor fogalmazódott meg benne először a gondolat, hogy elbaltázza az életét, csak el innen! el innen el!, a távcső eszméletlenül közel rántotta hozzá az úszó nő arcát, a vércsík, amit Gelu idétlen harapása idézhetett elő, már nem látszott, elmosta a víz, de ő mégis látta, a vércsík megnőtt, eltakart mindent, érezte, hogy valami most mégiscsak szövődik közte és a ki tudja milyen koncepciós perbe belekevert, ismeretlen, fiatal, szőke nő között s ha akkor visszafordul, kiált valamit vagy mondjuk földrengés lesz és elsüllyed a tó, ha abbahagyja az úszást, ő azonnal cselekedett volna, talán leüti, talán lelövi az idétlenül vigyorgó s őt gúnyosan nézegető Gelut, kizökkentve ugyan, ebből a negédes, szédítő, imaginárius együttlétből, de ugyanakkor megteremtve a továbbiak igézetét is, együttlétét ezzel az elkényeztetett nebántsvirággal, aki magát nem kímélve úszott tovább s akkor csattant el az első lövés, ő hátra tántorodva, iszonyodva bámult társára, aki mutatta,hogy csupán egy falánk varjút vett célba, még nem a nőt s a kezéből kiesett távcső után nyúlva ellenőrizte az úszó ismeretlent, aki ha lehet még gyorsabban távolodott, már csak egy apró pont volt az éggel összekeveredő víztükör peremén, szabad szemmel alig látható, el-eltűnő pont, úszott tovább magát nem kímélve s csak akkor állt le, amikor meghallotta a hangosbeszélőn elhangzó félreérthetetlen parancsot: „vissza!”, ez annyira képtelenül hangzott, ismeri be évekkel később a hölgy a cukrászdában konyakjából kortyolva s elvörösödve, hogy ő azonnal megfordult, megpróbált leállni, de lábai nem érték a földet, tempózva, biciklizve próbálta magát fenntartani s ijedten vette észre a feléje közeledő csónakot, ismeretlen idősebb férfi ült benne, nyújtotta a kezét, kihúzta őt a vízből, szúrós lópokrócot nyújtott feléje, pillantása egykedvűen siklott le az ő didergő testétől, láthatólag egyáltalán nem izgatta az ő vélt vagy valódi szépsége, dideregni, tüsszögni kezdett „ha akar, tegyen panaszt”, mondta a férfi nyugodtan és evezni kezdett a part felé, ahonnan, közelebb érve világosan észlelhette már, eltűnt az őt megalázó és őrjöngve lövöldöző tiszt s eltűnt a társa is, ő, nézett a szemébe a hölgy a cukrászdában, katonák álltak a parton, egy gépkocsi körül, „ha akar panaszt tehet”, ismételte meg egykedvűen az idősebb, civil ruhás, fekete bőrzakós, zakója alatt fehér parasztos mellényt viselő férfiú, „dehát?” - kezdte volna ő vacogva, de nem tudta folytatni, kiértek a partra, a férfi kisegítette őt a csónakból, egy kiskatona törülközőt nyújtott feléje s a ruháit, aztán elfordultak, a férfi is elfordult, ő sietősen vacogva törülközött, öltözni kezdett, akkor vette észre méregdrága selyemharisnyáján a lyukat is, s először a nap folyamán hihetetlen indulat ragadta el, mégis felhúzta a harisnyáit, mit tehetett volna?, belebújt cipőjébe, bundájába s csapzottan, elkeskenyedő szemmel nézte a férfit, „tévedés történt, van ilyen!”, mondta az tagoltan, foga között szűrve a szót, „azt hittük, hogy maga is a miniszter úr családjához tartozik, de hamar kiderült, hogy maga kedvesem csak szeretője az excellenciás úrnak!”, „nem érti” kezdte ő dadogva minden hihetetlenül összekavarodott benne akkor, „nem érti!” „tévedés történt”, csattant fel a férfi, „mi is tévedhetünk, emberek vagyunk, kollégáim túlkapásaiért nyilván panaszt is tehet!”, azzal megfordult, beült a terepjáróba, az őt bámuló kiskatonák azonnal szökellő mozgásokkal követték, a gépkocsi megpördült tengelye körül a sárban és távolodni kezdett tőle, ott állt dideregve a tóparton, távol a várostól, a lemenő nap fénye vörösre festette a fák hegyét, de nem törődött semmivel, azzal sem hogyan jut haza, szívében csupán egyetlen érzés élt, minden mást megsemmisítve és megszüntetve, később hangosan ki is mondta „szabad vagyok! szabad vagyok!” és bundáját összehúzva magán, ugrándozva távolodott megaláztatása szinterétől, a tótól, s csak későbben jutott eszébe az őt cigarettával kínáló másik férfi; az arcát látta, a szemét, volt valami furcsa nyugtalanság a tekintetében, talán nem haragszik, ha most annyi év után - gyújt rá egy hosszú füstszűrős cigarettára a hölgy a cukrászdában, ezt is elmondja, de volt valami ragaszkodás a tekintetében, olyan ragaszkodás amit a vizslája, Diána tekintetében észlelt először, s bárhogyan is akarta. nem tudta elhessegetni ezt a tekintetet, nem tudta elfelejteni, évekig álmodott vele ťnagybátyjaŤ letartóztatása és bebörtönzése, majd iszonyú halála után is, évekig, hajnalban az ő arca, a névtelen tiszt arca volt az álom utolsó értelmezhető képe, amikor lucskosan a félelemtől felriadt s várta, mikor szólal meg brutálisan a csengő, mikor jönnek újra érte, akkor tanulta meg, hogy mi a félelem, a rettegés a szívéből többé ki nem költözött, de nem szólalt meg a csengő, nem jöttek érte s lassan tényleg elhitte, hogy azon az április napon, 1951-ben tényleg egy tévedés áldozata volt, s hálát adott az istennek, hogy segített rajta, hogy időben derült ki s hogy túlélte a kalandot, de nemcsak az úristennek mondott hálát ő hosszú esztendőkig, hanem annak az ismeretlen tisztnek is, neki, aki cigarettával kínálta, emberszámba vette s kutyatekintetét nem túl gyakori szeretkezései közben is mindég magán érezte, volt egy pincér szeretője, akkoriban egy vendéglőben dolgozott kisegítőként, bizonyos Misu, mindég az ágy széléhez támasztotta őt, előrehajolva terpeszben kellett állnia s a férfi hátulról hatolt bele, lihegett, nyögött, erőlködött, a nyála a nyakába csurgott, de ő ezzel sem törődött, kerekre tágult szemmel figyelte a szemközti falat, ahol hamarosan megjelent az őt alázatosan, kutyatekintettel bámuló ismeretlen, „maga”, a nő röviden nevetett fel, igen hálás volt az emberi hangért, de nemcsak ezért nem tudta elfelejteni, „na jöjjön!” állott fel, s rendezve a számlát kézenfogta őt, kivonszolta az utcára, taxiba ültek és a lakására hajtottak, a külvárosban lakott, egy csűrtől leválasztott kicsi szobában, szagosszappant tett a feje mellé, mondta, hogy ne érezze az istállószagot, szekrénye sem volt, s papírral burkolt falon szegeken lógtak méregdrága bundái, amelyektől úgy látszik lecsúszása és nélkülözései éveiben sem válott meg, gyorsan kapkodva vetkőzött, őt is nógatta, eszelősen húzta magára és ő nem tudta elmondani, átvéve nyugtalan ritmusát a szeretkezés gyorsuló-lassuló extraszisztolés mozgásai közben, hogy ő is sokszor gondolt rá, ő sem tudott szabadulni szív alakú arcától, sokszor látta a vércsíkot is a szája szélén, a vércsík nőtt, eltakart mindent, nem, nem tudta elmondani, két karjával szétfeszítve, mintegy keresztre feszítve az aléltan nyögdécselő nőt, egyre mélyebbről érintve, már-már a méhszáját döfölve újra azt a vércsíkot látta, a szája szélén s már nem tudván megtartóztatni magát, beleharapott a nő nyakába, „ez fájt” tágult kerekre rémülten a nő szeme, de ő nem törődött vele, nyelvével nyalta fel a harapása nyomán szivárgó vércsíkot s azt hiszi talán nem is volt magánál akkor, mozgása az elviselhetőség határáig gyorsult fel, a nő már sikoltozott, dobálta magát s később amikor egymás mellett feküdtek a lepedőn s ő néha lázasan nyalta meg a sebet, dédelgetve a nyitott szemmel hanyattfekve töprengő nőt, széttárt combjai közt pihentetve bal kezét, a sebből már alig szivárgott a vér, de még érezte nyelvén semmivel nem összetéveszthető sós ízt, s azt is hogy ujjai bizsergető érintésére megmerevedve kezdett pulzálni a nő klitorisza, először nagy ujját, majd gyűrűsujját, végül mutatóujját is bemélyesztette a nedvesen lüktető vulvába, majd érezve, hogy dobolni kezdett fülében a vér hihetetlen szenvedéllyel fordult rá ismét a nőre, aki sikoltozva fogadta magába s combjai pántként kulcsolódtak össze a derekán, ez akkor napokig folytatódott, nem tudták abbahagyni, nem tudtak betelni egymás testével, napokig nem hagyták el az istálló melletti kis szobát, szükségüket is egymás előtt végezték, enni is alig ettek, a nőnek volt egy üveg konyakja, azt még az első éjszakán megitták, azután már csak vizet ittak, s újra meg újra egymásnak feszült több sebből vérző, elcsigázott testük mert a nő is utánozni kezdte őt, harapdálta s nyalta a vérét, azt hiszi, nem is voltak teljesen maguknál akkor, s csak későre, már a harmadik éjszakán tudta némileg összefüggéstelenül elmondani, simogatva érthetetlenül még mindig sóvárgó testét. cirógatva azonnal engedelmesen szétnyíló combjait, ujjait a lüktető vulvába mélyesztve, hogy hová is tűntek el ők, akkor a tópartról, azon a szeles áprilisi délutánon, amíg ő - „Maia”, mondotta a nő nevetve, „Maiának hívnak”, s ez a név annyira szokatlan volt az ő Lenuţákhoz, Doinákhoz, Ileanákhoz szokott életében, hogy felnyögött - a tóban úszva távolodott tőlük. és ő, Nicolae Spiridon hadnagy. némiképp lázasan az érzelmei rátörő rohamától, távcsövön figyelte szív alakú arcát s bárhogyan is erőltette a szemét már nem látta szája szélén a Gelu brutális harapása nyomán kiserkenő vércsíkot, ami később képzelgéseiben annyiszor vibrált előtte, hogy felmagasodjon és megnőve takarjon el mindent és mindenkit, hogy az a délután egyetlen vörös folttá változott az emlékeiben, azt sem hallotta, hogy gépkocsi fékez a háta mögött csak Păun ezredes recsegő hangja térítette magához, „mi történik itt?” - kérdezte az ezredes s elképedve figyelte előbb őket, majd kikapva az ő tehetetlen kezéből a távcsövet s a tóra irányítva észrevette az úszó nőt, visszaugrott a kocsihoz, hangosbeszélőt vett elő s kiabálni kezdett valamit, aztán leengedve rájuk bámult s halkan utasította őket, hogy azonnal tűnjenek el a szeme elől, menjenek vissza székházba, Gelu katonásan csapta össze bokáját, s karonragadva őt, vonszolni kezdte a valamivel távolabb álló terepjárójuk felé és igy ért véget életében az a délután, amelynek egymásra csúszó, nagyon sokszor értelmezhetetlen, értelmetlennek tűnő és megfejthetetlen eseményei, s az ő, a Maia szája szélén szivárgó vércsík legalább annyit és annyiszor kisértette őt, mint Maiát az ő alázatos, kutyájának tekintetéhez hasonlító tekintete, de ha ez igy van s ha álmából felriadva mindég a csengőt leste, akkor elmondhatná már egyúttal azt is, fordult feléje karjába szorítva a nő megfeszülő, forró, engedelmes testét, hogy hol, milyen lakásban történt mindez? mert nem hogy nem itt, az egyszer bizonyos. „Ó hát éppen azért hagyta ott a lakását és jött ide az Isten háta mögé!” - fordult rá a nő és haja az arcába csapott, amint felnyársalva magát a lovaglás mozdulatait imitálva, több sebből sajtó testén, trágár szavakat sugdosott a fülébe, azt hitte, ha idejön, megszabadul az emlékeitől s a félelmétől, és megszabadult? kérdezte ő később, amikor mégiscsak távozásra szánva el magát, tétován öltözködni kezdett és megitták a valahonnan előkerülő büdös cujkát is, Maia ťvastartalékátŤ, s újabb találkát megbeszélve készültek az elválásra, a nő nem válaszolt akkor a kérdésére, a következő találkára nem is ment el, többé nem is találkozott vele, álmaiban képzelgéseiben se tért vissza többé; azon az elsüllyedő továbbélő, elfelejthetetlen áprilisi délutánon, - amelynek további eseményeit már nem is mesélte el a nőnek -, amikor a kedvetlen Gelu, az ő sürgető kérdésére, hogy „mégis mit akart, mi volt ez az egész?” megállva egy gyalogátjárónál és szembefordulva vele, kissé gúnyosan kérdezett vissza „mért ő nem akarta volna megbaszni ezt a burzsoá nebántsvirágot?” „talán igen” ismerte be ő, többé nem is szóltak egymáshoz, visszamentek az irodába, Păun ezredes később érkezett, nem is tolta le őket olyan nagyon, ahogyan várni lehetett volna, pusztán a túlzott önállóságtól óvva őket bocsátotta útjukra, még beültek megszokott törzskocsmájukba, ő vodkát rendelt, akkoriban jelent meg az orosz vodka a kiválasztott kocsmákban, Gelu cujkát, ingerelte a bűz, de nem szólt, „neki azért tetszett az a rüfke, mert olyan védtelen volt, hogy szinte kihívta az erőszakot”, mélázott el a társa, „szívesen hágta volna meg egy fához támasztva hátulról mint az állatok”, erre se válaszolt, Gelu később, már részegen felszedett egy vidám cigány kurvát és eltűzött, ő hazament, nem gyújtott villanyt, feküdt az ágyán, meztelenre vetkőzve s dideregve a láztól, a vodkától és az érzelmek sűrű hullámban rátörő rohamától, egyre az úszó nő szív alakú arcát látta, a vércsíkot, amint lobogva nőni és terjeszkedni kezd, betölti látóterét, eltakar mindent, nyögve, s arcáról kínjában a bőrt kaparva, üvöltve mint a vadak, emelkedett fel és akkor látta meg először a sötétség fejedelmét, amint a fal mellett állva, mintha a vakolatlan téglák közül lépett volna elő, mozdulatlanul várakozva meredten nézi őt, pillátlan szeme kitágul, elvész benne, mint délután az ismeretlen nő a városszéli tóban, hiába kapálózik elkeseredetten, érzi, tudja már nem menekülhet, elveszett és akkor Drakula, összehúzva magán fekete köpenyegét, hátra hajtott fejjel harsányan nevetni kezdett és hahotája nem tudja megmagyarázni miért, hogyan, de hideglelősen és hallucionatóriukusan a Gelu délutáni röhögéseire emlékeztetett, mozdulni se tudott, meredten bámulta a fekete alakot, aki egy idő után idétlen, baljós röhögését abbahagyva odalépett hozzá s az utcai lámpa fényében megcsillantak nagy, fehér, kiálló metszőfogai, amint föléje hajolva beleharapott a nyakába, az irtózattól s a félelemtől elájult, de a különös az egészben az volt, hogy reggel felriadva a lepedő és párnája is lucskos volt a vértől, nagy foltok utaltak arra, ami az éjszaka mégiscsak megtörtént, hogy a sötétség fejedelmének megjelenése valóságos lehetett és nem rémálom, de amikor vacogva a nyakához nyúlt, nem észlelt semmi fajta harapás okozta sebet, hunyorogva kelt ki az ágyából, törött beretválkozótükrében is azonnal ellenőrizte, nyakán nem éktelenkedett semmifajta rituális szemfogak okozta sebhely, ült ágya szélén elveszetten bámulva maga elé s visszafordulva döbbenten látta, hogy a lepedőről s a párnáról is megmagyarázhatatlan módon tűnnek el a vérfoltok s ahogy magáhoztért egy pillanatra még láthatta a fal mellől komoran figyelő Drakulát s hallgathatta az ismételten Gelu tegnapi röhögésére emlékeztető gúnyos röhögését, aztán a látomás eltűnt, semmivé esett, s ő egyedül maradt nyomorúságos szállásán, iszonyú, megfejthetetlen talányával és szívéből a rettegés többé ki nem költözött...

 

 II. AZ ELSŐ: EVELIN

 

Alkonyodott.

A biztatóan vöröslő napgolyó, mielőtt végképp lebukott volna a moccanatlan várakozó, ájult fenyvesek mögé, mielőtt végképp eltűnt volna, megadva magát a könyörtelen sorsnak, életfogytiglani pillanatokra lángözönbe borította a fenyőfák merészen ég felé törő ágait, vörösre lakkozva a láthatárt; olybá tűnt mintha lángolnának a tűlevelek s ez a terjengő vörös folt hallucinatórikusan idézte fel Maja - emlékeiben nem fakuló – szája szélén az egykori társa és felettese, Gelu brutális harapásai nyomán kiserkenő vércsíkokat, a régi, hajdani vércseppek – amelyeket azután igen hamar elmosott az áprilisi tó csikorgóan hideg vize –, összekeveredtek a napgolyó által lángba borított tűlevelekkel; hosszú pillanatokra azt is hitte valóban tűz ütött ki az erdőben, de ezzel sem törődött, már csak a Maja gyönyörű szája széléről az emlékeiben most már mindörökre szivárgó vércseppekre tudott gondolni és ez a növekedő, félelmetes és mindent eltakaró vércsík most beleolvadt a nap káprázatos játékaiba; úgy lángoltak a tűlevelek, mintha kárpótolni akartak volna valamiért, a két vörösség fokozatosan eggyé válott, összeolvadt s miután a nap végső, hihetetlen erőfeszítései után még egyszer utoljára lángözönbe borítva a látóhatárt, utolsókat szikrázva tűnt el a hegyek derengő íve mögött s csupán valami foszladozó rózsaszín folt jelezte az iménti bordóvörös lobogást, már csak a figyelmeztető vércsík lebegett előtte a szív alakú arcocskán, mely arc egykor napokig ki volt szolgáltatva önnön szenvedélyeinek és az ő mohó és bestiális vágyainak s a kéj rángató etápjaiban, a szenvedély lenyűgöző s mindkettőjüket őrületbe kergető rohamaiban feküdt előtte egy párnán, a csapzott, szőke hajsátor koszorújában, miközben ő engedelmesen szétnyíló és derekán vaspántként összekulcsolódó combjai között veszett el s csillapíthatatlan, kielégíthetetlen szenvedélyében egyre vadabbul harapdálta a nő nyakát, karját, vállát, mohón szörcsölve föl a kiserkenő vércseppeket és a vér összetéveszthetetlen sós és mégis édes ízei kábíthatták el, utólag érzékelve ama meglepő tényt is, hogy első valóban ijedt és védekezőnek tűnő mozdulatai után (sikoltozva próbálta ellökni őt, „ne haragudj fáj!” nyögte többször is), Maja láthatólag kedvét leli mindebben s ahogy lovaglóülésben imbolyog fölötte, ő is beleharap a vállába s a felsőkarjába, s nyilvánvalóan őt utánozva, letagadhatatlan élvezettel nyaldossa a kiserkenő vércseppeket és vérük összekeveredik, véres lesz a párna, a lepedő, a testük is, a szája is véres lesz s vércseppeket érez a mellkasán is, de ezek a vércseppek most mégsem emlékeztetik az egykori április délutánra, amikor (mielőtt a tóba kényszerítette volna mezítelenül, hogy fürödjön meg előtte!) egykori felettese és elválaszthatatlan cimborája, Gelu harapott bele egy gyors és kizsarolt csók után többször is a szájába és az arcába s ő többé nem tudta elfelejteni ezt az emlékeiben azóta is megállíthatatlanul szivárgó vércsíkot de ez az elfelejthetetlen, őt állandóan kisértő vércsík a mostaniakkal sehogysem akart összekeveredni, csinálhatott bármit, a két arc, a szeretkezés extraszisztolés mozgásait lereagálva eltorzuló és a szenvedély rohamaiba ájuló szív alakú arcocska sehogyan sem akart eggyéválni ama régi fiatal arcmásával és ő rettegve döbbent rá akkor, hogy valóban bármit csinálhat ezzel a mai engedelmes, kitáruló Majával, mégis egyre a nő fiatal és rettegő arcát látja maga előtt és persze ama önállósuló vércsíkot, amely kedves és rettentő szokása szerint nőni kezdett, eltakart mindent, de még mielőtt vörös lángözönbe borította volna a világot, hogy egyszerre a hahotázó Drakula feléje forduló arcává változzon, ő lehunyta a szemét s mohón fordította hátára a félig ájult nőt és a feje combjai közé bukott, nyelve a nedvesen vöröslő szeméremajkak közé veszett; alig érzékelte már Maja sikoltozásait, egyre a vércsíkot látta hunyt szemmel is, s egy pillanatra úgy tűnt tehet bármit, képtelen védekezni, mégiscsak Drakula sötét, pillátlan szemébe tűnik át s ott csillog eszelősen, kinyitotta hát a szemét s a nőre meredt, Maja készségesen értette félre, lelökte magáról, fölé hajolt s akkor egy pillanatra úgy érezte, hogy közvetlen a feje mellett robban fel a nap s ebbe a lángözönbe mégiscsak belevész az a makacs, kisértő vörös vércsík, de nem így történt, kisértette azután is, tulajdonképpen szelős ölelkezéseik egyre vadabb fázisaiban is végig előtte volt, nem tudott megszabadulni tőle, önállósult és nem akart eltűnni, időnként Drakula jeges tekintetét is magán érezte, de nem fordult meg, igyekezett végképp a sikoltozó nőbe veszni, puhába, síkosba, mélybe; igyekezett megszüntetni, „felfüggeszteni” a tudatát, bár félő volt, hogy öntudatlanul átharapja a Maja imádott torkát, rettegett attól is, hogy féktelen szenvedélyében, esztelen mohóságában nem tud megállni az utolsó határon, mert nincs is ilyen utolsó határ; nézte a nő kéjesen eltorzuló, hunyt szemű arcát, s mellette a véres párnán az évtizeddel fiatalabb arcot,a mely ugyancsak az övé volt s a szája szélén makacsul szivárgott az elfelejthetetlen, kiapadhatatlan vércsík s ő üvölteni szeretett volna kínjában, körmével tépni a bőrt az arcáról, mint a vadak s akkor hosszú, befejezhetetlen, időnként azóta is folytatódó pillanatokra annyira szerette Maját, annyira eggyéválott vele, hogy úgy gondolta, talán mégis a közös haláluk lenne, lehetne a kiút de aztán újra meg újra elragadta a tehetetlen szenvedély és az öngyilkosság elmaradt s szerencsére a gyilkosság is, csak Drakula merev, pillátlan szemét látta időnként, amikor ama régi arcon megállíthatatlanul szivárgó egykori vércsík mégiscsak megnőtt, eltakart mindent, hogy az őket figyelő vámpírkirály mozdulatlan, eszelős tekintetének sötéten bíborló pontjai közé vesszen s e pontok idétlen bordó ragyogását erősítse, a végső őrületbe kergetve őt...

Spiridon most kinyitja a szemét s nagy erőfeszítéssel mozdul meg, a nap közben tényleg eltűnt a hegyek karéja mögött, már csupán néhány foszladozó, rózsaszínű folt emlékeztet az iménti eszelős lobogásra és távolabb úgy morajlik a fegyvergyár, mintha valami jóvátehetetlenre készülődnének az önállósuló gépek, valami érthetetlen, szokatlan, elmebeteg akcióra, s monoton zajukat csak átszínezi, rövid pillanatokra félig-meddig el is nyomva a közelítő kisvasút mozdonyának kitartó dohogása.

Alkonyodik.

Spiridon, szabadulni akarván Maja kettős arcától, makacsul fordul az épület felé, a második emeleti, jobbról a harmadik ablakban észre is veszi Evelint, integet, de a nő nem látja meg őt, hamarosan elmozdul a függöny mögül, villanyt gyújt s az éles fényben szinte lángol a vörös haja, amint újra az ablakhoz közelit. Ez óhatatlanul is az iménti lobogásra emlékezteti az őrnagyot s elrúgva magától a kerti széket, egy pillanatra tehetetlenül idézi fel az iménti tűzözönt, a távolban lángra lobbanó fenyőfákat, már-már érzi a sercegő tűlevelek összetéveszthetetlen, szúrós gyantaszagát is, külön-külön látja a gyufaszálként lángralobbanó fenyőket, egy pillanatig komolyan azt is hiszi tűz ütött ki az erdőben, felrobban a fegyvergyár, segítségért is akar kiáltani, de azután a lobogás egyetlen sugárzó gömbbé olvad össze és mielőtt rájöhetne, hogy aggodalomra semmi ok, pusztán a nap szeszélyes játékairól van szó, ez a terjengő vörös volt – a Maja szája széléről a nyaka irányába csorduló, újra meg újra makacsul megjelenő vércsíkba olvad bele, a vércsík megnő, iszonyatosan nő, már-már elnyeléssel fenyegetve őt, kiáltani szeretne félelmében, de nem jön ki hang a torkán, ha valaki nézné, azt hihetné merev arca valami esetlen, torz vigyorfélére rándul, noha erről szó sincs, ő inkább vicsorit, tehetetlenül hunyja le égő szemét s mire kinyitja Maja arca is eltűnik, a vércsík is újfent semmivé esik, káprázatai közé vész és a látóhatár peremén csak egy homályos, színtelenedő, rózsaszín folt emlékeztet az iménti vad lobogásra.

Felnéz.

Evelin mozdulatlanul áll az ablakban, háta mögött a szemsértő lámpafényben látszik a metszet, az öt fa a domboldalon, alattuk a heverő, vidám fickó, aki nem is tudja miért, de mindég is a tök ász kevélyen pihenő, pökhendien vigyorgó alakjára emlékezteti őt.

Integet.

Evelin most mintha mégiscsak észrevenné, tétován visszaint, azután újra melankolikusan maga elé mered s továbbra is mozdulatlanul áll a szigorú ablakkeretben, amely szinte kettévágja (láthatóra és láthatatlanra) a gyönyörű és ez idő tájt igen-igen sóvárgott testét, amelyik mezítelenül és jézusfehéren mostanában annyiszor fekszik Spiridon méregzöld lepedőjén, várván azt, aminek emberi számítás szerint állandóan be kellene következnie, de amire csak igen-igen ritkán kerül sor, mert ő többnyire megelégszik azzal, hogy egy jellegzetes pózba állítva be, hosszasan elnézegesse. Evelinnek közben mozdulnia sem szabad, féloldalra fordulva kell várakoznia, hogy ő ruhadarabjaitól lassan, álmatagon megszabadulva, ugyancsak meztelenül, az ágy mellett állingálva kedvére gyönyörködhessen kiszolgáltatott, kagylóként kitáruló testében. A pozíció mindég ugyanaz: a nő féloldalára fordulva fekszik, egyik karja feje alatt, a másik kezével figyelemreméltóan dús bozontját simogatja, de úgy, hogy sóvár ujjai rá-rátévedjenek kinyíló, vörösesen villogó, hívogató szeméremajkára; ezt a pózt Spiridon egy spanyol bélyegen látta először; a bélyeget néhány éve, egy házkutatás során kobozták el egy kövér, idegességében állandóan izzadó valutaüzértől, s ő a szabályzat idevágó, igen szigorú előírásaitól eltekintve, nem adta le, megtartotta magának, napokig bámulva tehetetlenül, maga sem értette miért? úgy tűnt neki, mintha a bélyeg a jövőből üzenne, ezért azután egy keserű pillanatában, amikor már nem hitt ebben a közelítő jövőben, összetépte és öngyújtója lángjánál égette el a nagy alakú, bizonyára értékes bélyeget, de a pozitúra azóta sem hagyta nyugodni, álmában is kisértette s kihasználva Evelin tehetetlen kiszolgáltatottságát, amely bizonyára az iránta érzett nyugtalan, tehetetlen és telhetetlen (mert csak ritkán be is teljesedő!) vágyból fakadt, állandóan ebbe a pozitúrába kényszerítette a legszívesebben éjjel-nappal vele szeretkezni óhajtó s őt combkulcsából soha kiengedni nem akaró nőt, akinek súlyos depressziója csupán akkor látszott szünetelni, amikor, kihasználva a személyzet szórakozottságát, a nővérek elfoglaltságait, beosonhatott az ő szobájába, vagy ha, nem is ritkán a sajátjában fogadhatta őt, ahol szeretkezés közben – ha néha mégis sor került közöttük balszerencsés, nem is igen sikerülő szeretkezésekre – féloldalra fordíthatta engedelmes testét, hogy láthassa közben az öt, merészen ég felé törő fát is a falon függő képen s alattuk az őt érthetetlen, megmagyarázhatatlan módon a tök ász kalpagos, könyékre dőlő, heverésző fickójára emlékeztető alakot, aki úgy, olyan önelégülten nézett vissza rá, hogy nem tudván türtőztetni magát, Evelin nyakába vagy vállába mélyesztette fogait s kiserkenő vérét nyalogatva olyan szenvedély kerítette hatalmába – ez persze háromszor négyszer fordult elő közös történetük során –, hogy a tehetetlenül nyügdécselő nő többször is elájult a karjai között, s akkor ő azonnal, brutálisan szakítva meg az érintkezést, kifordulva belőle és hátára fordítva engedelmes testét, combjait széttárva, gondosan simítgatta ki dús, vöröslő szeméremszörzetét és védtelenül kitáruló szeméremajkának sötét, bordó színeiben hosszasan elgyönyörködött, miközben a bíborszínben ragyogó lüktető csikló egyik pillanatról a másikra változott át a Maja szája széléről kiserkenő, elfelejthetetlen s őt makacsul állandóan kisértő vércsíkká, megnőtt, eltakart mindent és ő tehetetlenül hullott le az ágyra, Maja mellé, legalábbis úgy képzelte, hogy Maja fekszik ott ájultan s tévedésére általában megrettenve csak akkor döbbenhetett rá, amikor magához térő és az őt dédelgető Evelin nevén szólította; Mikinek nevezte, magyarra fordítva keresztnevét, noha jól tudta, hogy ez kimondhatatlanul ingerli őt, utálta románul is a nevét, talán mert másvalakit is így hívtak „Nicolae" s ilyenkor, ha éppen nem az ő szobájában voltak a méregzöld lepedőn, egy pillanatra a képről dacosan őket bámuló pökhendi fickó szemébe meredhetett s ezek a festett, sötét szemek majdnem mindég a sötétség fejedelmének őt kisértő és figyelő, pillátlan szemévé alakultak át s ő miközben újra meg újra a kéj szédítő csúcsaira feljutó sikoltozó Evelint döfölte, évezredes mozdulatokkal, úgy érezte vége, ezt már nem lehet kibírni, előbb-utóbb elvész ebben a mély és sötét kútban, amelyik Drakula szemének mélyén várta őt s ahonnan tudta, többé nem tud feljönni soha, ahonnan nincsen szabadulás, hát elkeseredetten próbált beleveszni Evelin mohó ölébe, nagyon ritkán ragadta el a szenvedélye úgy, mint akkor, Majával való váratlan találkozást követő több napos veszélyes és önveszélyes együttlétük során; Evelin Majához képest túlságosan is szelíd volt, túlságosan is félénk, nem volt meg benne a Maját jellemző telhetetlen vadság, de voltak esetek, amikor mégis annyira felszabadult és önállósult, hogy őt, Drakulától menekülve óhatatlanul is összetévesztette Majával és többször Majának is szólította, anélkül, hogy rádöbbenhetett volna tévedésére s minderre csak azután jött rá, szégyenkezve és megrendülve, amikor egyszer Evelin a kórház parkjában andalogva váratlanul fordult szembe vele, számonkérő hangon kérdezve meg, hogy „ki az a a Maja? megmondanád végre Mikikém, hogy ki az a Maja?” s ő tehetetlenül kerekre táguló szemmel, bénultan bámult rá, érezte lábából kimegy az erő, nem tudott megszólalni, de akkor az őt figyelmesen nézegető Evelin észrevett egy mókust, és otthagyva őt kételyeivel, szökellve követte a sűrűsödő félhomályban a fák között s utána többé soha nem tért vissza Majára, többé soha nem érdeklődött, láthatólag már nem is izgatta az az ismeretlen hölgy, akinek keresztnevét Spiridon neki ajándékozza ritka szeretkezéseik önfeledt pillanataiban; vagy egyszerűen azt érezte volna meg az idegbetegek kifinomult hetedik érzékével, hogy nem jó túlságosan is feszíteni a húrt...?

Hát így teltek napjaik az elmegyógyintézetben.

Néha fogadta őt a doktornő is, magnóra vette vallomásait, hogy majd kielemezhesse, az ő buja részletekbe tobzódó, egymásracsúszó, egymást magyarázó, hatálytalanító, terrorizáló történeteit, de soha egyetlen megjegyzést sem tett ilyenkor, mereven elzárkózott minden fajta emberi kapcsolat elől, állandóan figyelmeztetve mozdulataival, kimért szavaival, hangsúlyaival is Spiridont, hogy ő ha őrnagy is, ha ázsiója némileg magasabban is áll künt a világban. mint az övé, ez a hierarchia, itt az általa igazgatott intézmény falain belül nem érvényes; itt ő beteg, a doktornő pedig az orvosa, akinek egyetlen célja lehet: kigyógyítani őt kényszerképzeteiből és megint – ahogyan különben többször is szigorúan hangsúlyozta – „a szocializmust építő társadalmunk hasznos tagjává tenni őt!”, s ebben joggal várja el az őrnagy elvtárs segítségét is, már ha természetesen meg akar gyógyulni, amelyben ő, Maja Flitgart orvos, a pszichológiai tudományok doktora nem is kételkedik. Majának hívták az idős doktornőt is, bár egyáltalán nem emlékeztetett megjelenésében régi kedvesére, de a névazonosság mégis a kezdettől iszonyatosan zavarta a tehetetlen Spiridont...

A doktornő egy pillanatra figyelmesen nézett rá, majd iratai fölé hajolva jelezte, hogy a kihallgatásnak vége, Spiridon visszamehet szobájába, árnyai közé, néha fogadhatja Evelint is – kezdettől fogva sejtette, hogy a doktornő tud kapcsolatukról és hallgatólagosan jóváhagyja azt, ha nem is használ, ártani nem árthat! –, hogy a spanyol bélyeg pozitúrájába fektetve hosszan gyönyörködhessen el engedelmesen kitárulkozó fehér testében, mely hibátlan test pontosan az őt mélységesen ingerlő színe miatt különül el olyan élesen az ő patkányvadász-egyenruhazöld lepedőjétől.

Ha sokáig nézi Evelint, olyan lesz, mint egy virág. Egy tehetetlenül, remegő, húsevő virág.

Most viszont mozdulatlanul áll szobája ablakában, nézi, de nem látja őt, amint megint integet s hívja le magához a park susogó fái közé, nem mozdul, egy láthatatlan pontra mered, fehér ruhában most olyan, mint egy angyal, repülés előtt. De Evelin nem angyal, egyáltalán nem angyal, hanem többszörös gyilkos s ha bebizonyosodik – amit ő azért nem hisz –, hogy igenis tudatában volt cselekedeteinek, életfogytiglani büntetés várhat rá az ország szörnyű tömlöceinek valamelyikében, ha ugyan elkerüli a halálbüntetést. Nem tudni mi lenne jobb? Spiridon, mint egykor aktív belügyes tiszt, többször is megfordult már e fegyházak falai között s még ellenségeinek sem kívánná a hosszabb ott tartózkodást, nemhogy annak a nőnek, akinek bordó, pulzáló szemérmében mostanában oly hosszan és önfeledten gyönyörködik el, amikor a zöld lepedőn a spanyol bélyeg pozícióját imitáló pózba fekteti és aki, minden emberi számítás szerint mégiscsak az utolsó szerelme. Nem! Evelin nem bírná ki e műintézetek nyomorúságos körülményeit, az elhülyült, de lehet már születésüktől szadista őrök szigorát és szeszélyeit, nem is beszélve a leszbikus és infantilis milicistanők brutális közeledéseiről. Kétségtelenül egyelőre jobb neki itt, még ha retteg is Flitgart doktornő szigorú hangjától s jeges tekintetétől, amely mégis időnként önfeledten olvad meg, s ilyenkor az az iszonyú érzése – vallja meg Spiridonnak, szemérmesen elpirulva –, hogy az idős orvosnő vetőzteti őt (?). Később zokogva azt is bevallja, Spiridonra borulva s betakarva selymes hajzuhatagával, hogy álmában is mindég a doktornő metsző kék szemének pillantását érzi magán, mintha egy kék háló borulna rá ilyenkor, vagy még pontosabban, egy kék függöny lebegne előtte s ő – ismétli meg könnyekkel sírva – retteg attól, hogy egyszer valami miatt láthatóvá válik ama rémséghalmaz is, ami ezen kökénykék függöny mögött várja őt, s amitől nem szabadulhat meg többé soha.

Spiridon tehetetlenül döbben rá, most pillanatnyilag hiába integet szeretőjének, Evelin depressziója sűrű hálójába veszve, nézi ugyan, de nem látja őt, árnyaival, képzelgéseivel van elfoglalva s egy pillanatig úgy tűnik neki, hogy háta mögött a képen, az öt, szigorúan égnek meredő fa alatt heverésző, pökhendi s a tök ászra emlékeztető fickó felemelkedve tesz néhány mozdulatot a fényben sejtelmesen megvillanó kaszájával és harsányan röhögni kezd, amikor a levegőből váratlanul madarak hullanak alá, vércseppek permeteznek a gyepre, amelynek a színe megejtőbb, mert nem olyan szigorúan smaragdzöld, mint az ő lepedőjéé és máris előtte van Maja szív alakú arca, felnyög fájdalmában és hihetetlen erőfeszítéssel fordul el Evelintől, nógatva magát a szívében, no, no barátocskám, az előbb a tűz, most meg az angyal? Mi van?! de hát mindkettő csak azt a telhetetlen, soha meg nem szűnő, egy pillanatig el nem tűnő vércsíkot idézi fel Maja mozdulatlan várakozó arcán, amelytől nem szabadulhat meg ebben a kurva, zátonyra futó, ellobbanó életében többé soha s hirtelen úgy megkívánja az ablakban állingáló Evelint, akinek gyönyörű testét ketté metszi, látható és láthatatlan részre a szigorú ablakkeret, hogy kiszárad a szája s tehetetlenül kezd rugdalni maga előtt néhány kavicsot, amíg csak bele nem rúg egy kőbe.

A fájdalom magáhoztéríti. Visszaül a székre, hátradől, ellazul, lehunyja szemét, de nyugtalansága nem szűnik.

Igen, történni fog hamarosan valami, érzi, ma végre szint vallanak a dolgok, hogy minden visszakaphassa megszokott méretét és alakját, hogy ne kisérthessék holmi huszonhét esztendőkkel ezelőtt szivárgó vércsíkok egy, azóta az öregedés foglyává váló, de az ő makacs emlékezetében és képzelgéseiben immár örökre fiatal női arcon; hogy ne láthassa Drakulát, a homály grófját; hogy ne hallja idétlen hahotáját, ami furcsa módon egykori társára, Gelu kapitányra emlékezteti őt s esztelen röhögését idézi; hogy ne láthassa az Evelin szobájában lévő képen a fák alatt hanyatt fekvő, könyékre dőlő fickó, őt a tök ászra emlékeztető pökhendi vigyorát; hogy ne képzelegjen; hogy megnyugodhasson végre; hogy végre úgy tudja magáévá tenni Evelint, ahogy egy normális férfi hág meg egy vonzó s szeretett nőt, aki nemhogy nem undorodik tőle, hanem egyenesen imádja őt s a kéj ritka, elsodró pillanataiban, ki tudja miért, kankutyájának nevezi, fülét gyengéden harapdálva és olykor tagadhatatlan élvezettel engedi arcára spriccolni az ő ragacsos fehér spermáját, hogy arcát megnyalva, mosolyogva jelentse ki: hihetetlen, de banáníze van!...

Igen, érzi, ma végre előlép az árnyék, kijön a mindent ellenségessé és titokzatossá tevő homályból, felfedi terveit, kilétét, világosan közli vele, hogy mit is akar tőle, miért kisérti örökké? miért nyugtalanítja állandóan, napok, évek óta miért nem tud szabadulni átkos jelenlététől...

Már a doktornőnek is bevallotta, többször, különféleképpen magnóra is mondta hallucinatórikus jelenéseit, de ez sem segített, s hiába próbálta magyarázni a doktornőnek, hogy ez az árnyék még mindég Drakula, de az is lehet, hogy valaki más, az irataiba mélyedő doktornő erre sem reagált nem mondott semmit, közönyösen bocsátotta el őt, lelketlenül vetve képzelgései és kételyei elé, élő, még vonagló, szenvedő prédának, s pusztán annyit segített, hogy emelte a gyógyszeradagját, de ennek se lett meg a kívánt hatása. Persze a doktornő nem is sejti, hogy ő nem veszi be ezeket a gyógyszereket, a nyelve alatt tartja, míg a kedves, készséges Rodica nővér el nem fordul s ő önkéntelenül is elgyönyörködve az átlátszó köpeny alatt fölsejlő fiatal testének észveszejtően csábító formáiban, óvatosan tenyerébe köpi és elrejti a szétmálló pasztillákat, s ha fél, hogy a nővér leleplezheti, elég ha feszes combjára vagy fenekére siklik a keze – a nyáron hetekig nem viselt a meleg miatt fehérneműt sem a köpeny alatt –, máris rácsapva az ő kezére, durcásan vigyorogva s elvörösödve menekül ki a szobájából, hogy ő nyugodtan magára maradva morzsolgathassa szét az összetéveszthetetlenül szúrós illatokat árasztó, bűzlő péppé váló pasztillákat s dobhassa szemetes nylon vedrébe, amelyet minden este személyesen, saját kezűleg ürít ki az intézet hátsó udvarán álló nagy konténerbe. Irénkével, a másik nővérrel, ha lehet még könnyebb dolga van, a kis dundi magyar lány legtöbbször nem is ellenőrzi, hogy a beteg, jelen esetben Nicolae Spiridon a belügy nyugállományban lévő, depresszióban szenvedő, kényszerképzetekkel viaskodó, rögeszmék által elgyötört, mélakóros őrnagya beveszi-e a gyógyszeradagját az előírások szerint, vagy nem? „Pontosan egy szekust fog ő ellenőrizni” – mosolyog a kistermetű szőke kislány, de a magas, fekete Rodica elszántabb s van eset, amikor hajthatatlan ebben a betegek életét döntően befolyásoló kérdésben; „beteg, beteg! tőlem lehet akár a kínai császár is, akkor is be kell vennie a gyógyszert, hiszen másképpen nem gyógyul meg szegény!...” s ilyenkor szigorúan ellenőrzi, hogy a fehér és sárga és kék pasztillák valóban eltűnnek-e az őrnagy engedelmesen kitátott szájában s hogy valóban ráissza-e a vizet, lenyeli-e? figyelmesen, de persze tudva amit tud, tisztes távolból figyeli, talán, hogy sóváran ne tapogathassa meg combjait, s ilyenkor Spiridonnak minden ügyességére szüksége van, minden évek során begyakorolt tréningje tapasztalatait mozgósítania kell, hogy még véletlenül se nyelje le a tablettákat, amelyek óhatatlanul is olvadni kezdenek a nyelve alatt, s a keserű ízüktől egyre láthatóbban, észrevehetőbben émelyeg; érzi ilyenkor, ha a nővérke azonnal nem megy el, okádni fog, hát villámgyorsan felugorva – ami egy hatvan esztendős, beteg embertől mindentől függetlenül szép teljesítmény – a combjai közé nyúl s hűvös tenyere egy pillanatra a meleg combra tapad, bőr érintkezik a bőrrel, de ez se tarthat örökké, a meglepettnek tűnő, de a letámadást titokban már sóváran váró leány hátraugrik, rendszerint a kezére is csap, „maga szégyentelen disznó!” sziszegi és vérvörösen rohan ki a szobából, de Spiridon jól tudja, hogy hamarosan eljő ama este is, amikor már nem húzódik el, sőt köpenyéből kibújva maga is tagadhatatlan érdeklődéssel fordul Spiridon szikár, elnyűhetetlen, öregedő teste felé, s akkor majd, a szájában, a nyelve alatt mindenféleképpen olvadozó pirulákkal, igazán nem tudja mihez is fog kezdeni? , nem is beszélve arról, hogy Evelinnek kulcsa is van az ő szobájához, hiába zárják be az ajtót (hogy ő végre a pasztillákat valahogy kiköpve, mint málnaszemeket vehesse szájába a lány megkeményedő mellbimbóit) rájuknyithatja, rajta is kaphatja őket és ennek beláthatatlan következményei lehetnek, hiszen a vörös hajú, egykor biológiatanárnő végeredményben többszörös gyilkos s igazán nem lehet tudni, mit vált ki belőle a látvány, a nővér teste a méregzöld lepedőn?

De mindez még nem következik el, a nővér kezére csapva vörösen menekül ki a szobából, hogy ő még időben kiköphesse az émelyítő tablettákat s a szemetesvödrébe dobhassa a pépesen bűzlő, nyálától iszamos anyagot s undorodva kezet és fogat moshasson, kortynyi ásványvizet ihasson s elszopogathasson egy Negró nevű magyar gyógycukorkát, amellyel Irénke ajándékozza meg, akinek pesti unokanővére küld időnként csomagokat; ez egy különleges cukorka, vörös tasakján egy fekete kéményseprő látható; s a felirat is nyilvánvalóan erre utal „a torok kéményseprője”, s amikor szájába veszi, érzi, hogy a kámforos íz elárad benne s már csak néha, fullasztó pillanatokra tör fel az imént szerencsésen kiköpött pasztillák mérgének keserű íze, a cukorka kellemesen hűsíti sajgó ínyét és kaparó torkát s Spiridon fintorog, de sejti, hogy ma mindenképpen történnie kell valaminek és várakozva fordul az ablak felé, ahol Drakula szokott időnként megjelenni, hogy hátrahajtott fejjel hosszan röhögje ki őt, miközben a fény megcsillan ragadozókéra emlékeztető, vakítóan fehér, kiálló metszőfogain.

Igy teljes az élmény, így telnek estéi a „tébolydában”, ahogy néha tehetetlen gúnnyal, s mégis szomorúan Evelin nevezi meg a helyet, ahol vannak, s sikoltozva fonja rá fehér és engedelmes testét az ő mozdulatlan testére. Mindég a tehetetlen sóvárgásba alszik bele s a reménybe, hogy ma talán végre megtörténik amire vár...

A főorvosnő egyre nagyobb érdeklődéssel fordul feléje, láthatólag komolyan aggasztja az ő növekvő nyugtalanságérzete s már nem elégszik meg azzal sem, hogy magnóra mondatja kínzóan extrém élményeit, hanem azt tanácsolja neki, hogy mindezt próbálja megfogalmazni és saját kezével leírni; egy spirálfüzetet s tollakat is kap: „Tán önmaga megnyugtatására is jobb lesz, ha megpróbálja leírni a vízióit!” mondja a doktornő és máskor metszően közönyös, megszégyenítően érzéketlen hangján átüt a tehetetlen s visszafojthatatlan aggodalom. „Az írás – magyarázza –, a nagy Jung szerint is mindenféleképpen terapikus hatással bír”, magyarázza. Jung nevére ő felkapja a fejét, mint a kivénhedt csatalovak, amikor meghallják a trombitaszót s erre az öregedő mosolytalan, piszkafasovány, őszes hajú asszony elpirulva, mint egy kamaszlány, egy könyvet is átnyújt neki s felhívja a figyelmet az árnyék című fragmentumra. Ő visszabattyog a szobájába, elhelyezkedik az asztal mellett, maga elé húzza és kinyitja a spirálfüzetet s határozottan írja fel a címet Drakula jelenései..., de azonnal el is megy a kedve nyugtalanító élményei felelevenítésétől s pláne lejegyzésétől, fél, hogy esetleg a homálygróf leírása olyan jól sikerül, hogy váratlanul ismét megjelenik, ezért egyelőre inkább a könyvbe mélyed bele s amikor egyre növekvő döbbenettel azt olvassa, hogy az Én-t legintenzívebben olyan archetípusok zavarják, illetőleg befolyásolják, mint az árnyék, az anima és az animus, váratlanul olyan érzése támad, hogy áll valaki a háta mögött, s válla fölött szintén a szöveget olvassa. Megfordul, de nincsen senki a szobában. Az emberi tapasztalás számára, olvassa tovább a szöveget, legjobban hozzáférhető, legcélravezetőbben és legvilágosabban ezek közül az árnyék jeleníthető meg, mert természete nagymértékben kikövetkeztethető a személyes tudattalan tartalmaiból. Megpróbálja a világos fogalmakat saját tapasztalataira lefordítani, de csak eddig jut el, mert megnyílik az ajtó s a szobába váratlanul surran be Evelin, ledobálja magáról ruháit s a megszokott, az egykori spanyol bélyeg pozícióját imitáló, csábító pozitúrába elhelyezkedve várja, hogy ő idegesen vetkőzve hosszú percekig távolról bámulhassa és imádhassa őt, miközben sóvár ujjai érett narancsként kiforduló szemérme belsejébe tévednek s lihegése – miközben egyre öntudatosabban elégíti ki önmagát –, belevegyül az őt távolról szemlélő s kétségtelenül egyre izgatottabbá váló Spiridon lélegzetének hangjai közé, amely sipító hangok s hörgések, a kezdődő asztma összetéveszthetetlen jelei s a várakozó Evelint egy távoli kovácsműhely fújtatójának szabálytalan, gyengülő-erősödő hangjára emlékeztetik. De ma nem történik semmi ilyesmi, a felcsigázott őrnagy most nem ér rá utolsó szerelme testének szépségében elgyönyörködni, ráveti magát, szétfeszíti combjait és sietősen hatol bele, lélegzete és mozgása felgyorsul, Evelin már sikoltozik, dobálja magát, de most pihen az árnyék, Spiridon avval van elfoglalva, hogy a kéj újabb és újabb rejtett változatait és variációit csalja elő Evelin megfeszülő testéből s ezekre saját rejtett kéjérzetének, úgy tűnik ma este kifogyhatatlan tartalékaival válaszoljon, a maga barbár módján. Most sem Maja huszonhét esztendőkkel ezelőtti arcáról még mindég szivárgó vércsík, sem Drakula merev, pillátlan, őt állandóan elnyeléssel fenyegető fekete szeme nem jelenik meg előtte, a kártyalapról a képre szökő, pökhendi fickó vigyora sem nyugtalanítja s amikor hosszas rohamok után hatalmasan elbődülve élvez el, a nyitva maradt ajtóban váratlanul megjelenik Rodica nővér kíváncsi feje, egy pillanatra tehetetlenül mered a méregzöld lepedőn fetrengő két fejű ikeralakra, meglepetten, mint aki nem hisz a szemének, de ugyanakkor tagadhatatlan kíváncsisággal is, majd felsikoltva menekül, félig nyitva hagyva az ajtót is, de ők még látszólag sem vesznek tudomást hívatlan látogatójukról, talán nem is érzékelik igazán, hogy meglesték őket s a személyzet előtt nagy erőfeszítésekkel, gondosan titkolt viszonyuk kiderült; nem, nem is izgatja őket esetleges leleplezésük, s az ezt törvényszerűen követő, kiszámíthatatlan, de bizonyára szigorú retorziók; pillanatnyilag még egymás forró, lüktető testével vannak elfoglalva, hogy a kábulatból lassan ocsúdva tehetetlenül heverjenek egymás mellett a zöld rongyon, amelyre fehér foltokat, a meghódíthatatlan Antarktisz térképeit rajzolja az izzadtság s Evelin, mielőtt ráfodulva szájába venné, óvatosan mint madár a fiát az ő pillanatnyilag még aszott, lüktető hímtagját, a szemébe nézve azt suttogja magyarul, hogy „szeretlek”, és megismétli románul is „te iubesc”, s ő kábultan úgy érzi, hogy soha senki, talán még Maja sem állott ennyire közel öregedő szívéhez, mint éppen ez a többszörös gyilkos, félbolond nőszemély s már a nő távozása után, magára zárva az ajtót s Rodica nővér többszörös kopogtatására sem nyitva ki, fáradhatatlanul, várakozón kezdi tovább tanulmányozni a doktornő által láthatólag nagyratartott Jung árnyék-ról szóló elmélkedéseit, döbbenten olvasva, hogy az emóció egyáltalán nem tevékenység, hanem történés, méghozzá olyan, ami egyszerűen megesik valakivel. Az affektusok rendszerint ott következnek be, ahol a legcsekélyebb az alkalmazkodás, és egyúttal kifejezésre juttatják, a csökkent alkalmazkodás tagadhatatlan okát is, tudniillik a személyiség bizonyos fokú alacsonyabbrendűségét, bizonyos fokú alacsonyabb színvonalát. Ezen a mélyebb síkon az ember alig vagy egyáltalán nem is ellenőrzött érzelmeivel többé-kevésbé úgy viselkedik, mint egy primitív lény, aki nem csak indulatai akarattalan bábja, hanem aki ráadásul feltűnően képtelen az erkölcsi ítéletre is...!

Spiridon megsemmisülten csukja be a könyvet, érti, nem érti, mindegy az, a lasszószerű, befejezetlen, talán befejezhetetlen mondatok rátekerednek, fojtogatják s az őrnagy tehetetlenül s megsemmisülten csukva be a könyvet, maga elé mered, s úgy érzi az őrület ma föltétlenül megjelenik és testetölt. Csend van az épületben, a folyosón csak valamelyik szolgálatos nővér lépései kopognak, indázó lépések, majdnem olyan befejezhetetlen mondatokat lehetne kreálni belőlük, mint az iménti tudós szöveg hálószerű mondatai, de ehhez Spiridon most nem érez magában elég erőt, a park fái között bizonyára vadászni induló izgatott bagoly huhog és a nyitott ablakon keresztül a csillagos égboltra meredve észreveheti a hatalmas vörös Buddha-fejre hasonlító, nyugtalanul bíborló holdat is; felugrik, bezárja és elfüggönyözi az ablakot, s mivel annyira retteg valamitől, amit még megnevezni sem mer, hogy úgy érzi egyszerűen képtelen egyedül maradni éjszakára, kinyitva az ajtót tétován les ki a folyosóra, s megvárva amíg a szolgálatos nővér eltűnik egy kórteremben, kióvatoskodva szobájából, lábujjhegyen lépeget Evelin szobájáig, belép, leveti átizzadt pizsamáját és meztelenül bújik a takaró alatt összegömbölyödve fekvő nő mellé, de a besütő hold sértő fényében iszonyodva veszi észre, hogy a mezítelen Drakula fekszik mellette és pillátlan merev szeme gúnyosan villan rá, de ő megmozdulni is képtelen, vasmarok ragadja meg és tudja vége, nincsen tovább, elveszett, amikor váratlanul hallja meg a szobájába mégiscsak betörő Rodica nővér aggódó hangját: „talán nem kellene lefeküdni, Spiridon bácsi?” s hagyja, hogy a nővér az ágyhoz támogassa őt, lefektesse, elrendezze a párnáját, betakarhassa s csak azután meri megkérni, elfúló hangon, hogy ne menjen még ki amíg el nem alszik, ne hagyja magára, mert fél, nagyon fél s lehunyva szemét érzi a lány pillangóként lebbenő, puha és meleg tenyerének simogatásait a homlokán és az arcán s maga sem tudja, hogy egyáltalán el akar-e még aludni vagy fél az álom kisértő rettenetes szakadékaitól, amelyeknek a mélyére zuhanva talán soha többé nem tud kievickélni a felszínre. Újra a doktornő jelenik meg előtte, szúrósan néz rá, s nem neveti el magát, amikor ő Jung vöröses-kékes borítójú kötetét hosszú ujjai között forgatva és a borítón lévő halat figyelmesen megbámulva, fennhéjázóan jegyzi meg: „de doktor elvtársnő – tetszetősen mímeli a műfelháborodást –, de drága doktor elvtársnő, én őrnagy vagyok s azonkívül is elmúltam hatvan esztendős, hát mit hallgassak én egy fiatalra, egyáltalán mit tanulhatok én egy fiataltól és tanulhatok-e valamit is egyáltalán?” „Azért csak olvasson bele – fordul el zavartan az elpiruló doktornő. – S próbálja meg majd visszavezetni, hogy mindez mikor és főként, hogy hogyan kezdődött? Mikor jelent meg először Drakula, és mikor kezdte fokozatosan, feltartóztathatatlanul a sötétség fejedelmének képzelni magát?...”

Spiridon érzi homlokán Rodica nővér könnyű kezét s mégiscsak elalszik. Álmában egy folyóban lubickol, a hullámok mohón ragadják el, kutya- és macskatetemeket sodor az áradat s hirtelen tűnik fel a vízben Maja hajdani fiatal arca is, szája szélén a brutális harapások nyomaiból egyre megállithatatlanabbul szivárog a vér, vörösre festi a zavaros vizet, megnő, eltakar mindent s mielőtt még alábukva a hűsítő habokba, víz alatt úszva menekülhetne, elnyeli, magába szívja őt is ez a terjengő vörös gömb, már Drakula merev, pillátlan szemének mélyén villódzó lángocskákra emlékeztet s ő tehetetlenül pördül meg maga körül és máris zuhan, s amikor hajnalban a tejeskocsin összekoccanó kondérok fémes zajára felriad, már nincs is a szobájában a kedves nővér, egyedül, verítékben úszva fekszik az ágyán s önkéntelenül is imádkozni kezd, hálát adva az istennek, akiben nem is hisz, hogy sikerült, megint s talán utoljára a felszínre vergődnie az álom egyre riasztóbb mélységeiből, de félhangosan maga elé motyogott, gyakorlatlan imádkozásának tétova szavait enyomja a fal mellett váratlanul megképződő Drakula eszelős hahotája; de ő ezúttal nem ijed meg, nem húzódik össze tehetetlenül, hipnotizáltan, mint madárka az őt figyelő gonosz kígyó előtt, hanem ágyából kiugorva rohan el a feléje kapó, láthatóan meglepettnek tűnő homálygróf mellett, kiszabadul valahogy a vasmarkok szorításából, Drakula karmokban végződő kezében csak pizsamakabátjának foszlányai maradnak, s az ajtón kiugorva, a folyosón menekül. Hevesen kopog a doktornő bezárt ajtaján, de az öregedő kisasszony most sajnos nincsen a szobájában, ki tudja hova tűnhetett el s az ő nyitva hagyott szobája ajtajában megjelenik a dühösen vijjogó, érthetetlen nyelven káromkodó Drakula is, de amikor szembefordul vele, elhallgat, figyelmesen méregeti őt s félreérthetetlenül fenyegeti meg, aztán, eszelős fekete szemét rászegezve, ellentmondást nem tűrően hívja magához, Spiridon tehetetlenül ragadja meg a doktornő ajtajának kilincsét, tehetetlenségében üvölteni kezd, érzi, hamarosan már semmit nem tehet, az ő akaratát mindenképpen leigázó Drakula erősebb akaratával szemben. Így találnak rá a nővérek és az ijedt Vasile Micu, az éjszakai portás. Ágyába támogatják, gyógyszert adnak be neki, ezúttal hipnotizáltan nyeli a tablettákat mint kacsa a nokedlit, s még hallja, amint Rodica nővér azt mondja a portásnak, hogy „a parkban találták meg”, de a baljós mondatot már sehogyan sem tudja értelmezni, elképzelni sem tudja kik és kit találtak meg a parkban és mikor? s csak délben, ébredése után, az őt szigorúan figyelő doktornőtől értesül arról, hogy Evelint meggyilkolták az éjszaka; esztelen, érthetetlen módon gyilkolták meg, gyilkosa lehetett állat, de ember is, a torkát harapta át ugyanis s jól kivehetőek a hatalmas metszőfogak nyomai a Spiridon által annyiszor végigcsókolt alabástromfehér nyakon...

Spiridon tehetetlenül bámul a doktornőre és nem ért semmit.

„Készüljön fel, mindjárt itt lesz a milícia is!...” – közli vele flegmatikusan Maja Flitgart, s legérzelemmentesebb hangján teszi hozzá – s talán Önt is ki fogják hallgatni őrnagy elvtárs!...”

Megfordul és kisiet a szobából. Spiridon a csukott ajtót hipnotizálja és érzi, hogy ismét bekeríti a feltartóztathatatlan, sűrű, hálószövésű depresszió, miközben egyre Evelin elfúló, gurgulázó torokhangját hallja: „még! még...” és azután már csak azt, hogy „szeretlek” s talán azért sem hallja meg a kopogást, mert Evelin felidézett hangja tölti be, a párnán váratlanul szemébeötlik egy hosszú, kacskaringozó hurkot formázó vörös hajszála is. A kopogás erősödik, de ő nem válaszol, a hajszálat nézegeti, amely lassan kérdőjellé formálódik a kezében s csak akkor veszi észre vendégeit, amikor az ajtó hirtelen kitárul és megjelenik egy köpcös, vörös arcú, középkorú milicistatiszt s mögötte esetlen, magasra nőtt, sovány beosztottja, egy pattanásos arcú hadnagy ólálkodik, amilyen ő is lehetett huszonkilenc esztendeje, szolgálatának megkezdésekor. A tisztet láthatólag az sem zavarja, hogy engedély nélkül hatolt be szobájába, tagadhatatlan kíváncsisággal nézegeti őt, aztán restelkedve mégiscsak elnézést kér a tolakodásért, bemutatkozik, kiderül, hogy Dan Barbu a neve és milicistakapitány, a nyomozási csoport főnöke. Az is világossá válik, hogy ő van megbízva evvel a rendkívüli üggyel. Széket húz Spiridon ágya mellé, figyelmesen néz rá és mond valamit, de ezt ő már nem hallja, akarata kétségbeesetten viaskodik a mégiscsak bevett gyógyszerek váratlanul feltámadó hatásával, nem kétséges, hogy a gyógyszerek az erősebbek, mert kezében szorongatva Evelin újra hurkot formázó, hosszú vörös hajszálát, elalszik, s a varázstabletták ismételten visszatérő álmai egyikébe menekítik, egy sötét barlangban rohan szövétnekkel a kezében, denevérek csapódnak az arcának, s valahonnan távolról elmosódottan hallja meg Drakula, Gelu hajdani, eszelős röhögéseire emlékeztető, végtelen hahotájának idegborzoló hangjait; aztán huzat kél és elfújja a szövétneket, ő magára marad a sötétben s hallja, amint lépések közelednek feléje, de nem menekülhet.

 

 III. A GYANÚ

 

Egy beláthatatlan mezőn menekülök, fölöttem nagy, fekete madarak köröznek, a bánat repülő hírnökei, néha le-lecsapnak az aszály sebeivel megjelölt repedezett, szomorú földre, a szívemre, sárguló, satnya fűcsomók közé, gyíkokat keresnek, rágcsálókra vadásznak, de érzem, mint potenciális zsákmányt, már engem is elég régóta szemmeltartanak

Kisfiú vagyok ebben a gyermekkorom óta kisértő álomban, amely makacsul újra meg újra visszatér és nem hagy nyugodni, tíz vagy tizenegy esztendős, csikófrizurás kisfiú, szakadt rövidnadrágom pántja lobog, cipőmbe kavics megy, de nem merek megállni, hogy leülve a forró, aggastyánok ráncos arcára is emlékeztető földre kivegyem, attól tartok, s talán nem alaptalanul? hogy a madarak azonnal rámcsapnának; az előbb egyikük - egy különösen nagy, torz és fekete madár - annyira közel került hozzám, hogy egy pillanatra sárgásan lobogó szemébe meredhettem s pillantása semmi jót nem ígért, egy pillanatig tétovázott, aztán gorombán csapott felém a csőrével, elhajoltam, de világos volt az üzenete, nem, még nem akar megsebezni, inkább figyelmeztetésnek szánta, tudjam mire számíthatok. Kurrogó hangot hallatva lomhán rebbent tova, mint akinek semmi sem sürgős... Futottam tovább. Hogy félelmem nem alaptalan, talán az is bizonyítja, hogy példáján felbátorodva, most már félreérthetetlenül fölöttem köröznek ezek a rusnya dögök - sasok, héják? ülük? vércsék? nem tudom eldönteni -, és a csenevész fűszálak közé, a föld repedései közé rajzolódik ki élesen az árnyékuk, mintha tűvel karcolná egy ismeretlen művész, s időnként eltakarják az én kicsiny, helyét állandóan változtató, menekülő árnyékomat, ami, tudom azt is jelenti, hogy itt vannak már közvetlenül fölöttem, az egyiknek a szárnya a vállam is súrolja, a másik tátogó csőrével kap mohón felém, de még ki tudok térni, félek, következőkör ez nem sikerülhet, lihegve, erőmet megfeszítve futok vagy inkább botladozom tovább, bár nem tudom, egyáltalán ez-e a helyes taktika? a mező - amerre a szemem ellát üres, sehol egy fa, egy buglya, egy gémeskút, egy ház, kiáltani szeretnék, de nem jön ki hang a torkomon, erőlködve szakítom le nadrágom pántját és azzal csapkodok magam körül, a madarak lomhán kissé feljebb emelkednek, de még nem hagynak el, magabiztosan köröznek fölöttem, időnként eszelős kurrogó hangokat hallatva, aztán a legnagyobb torz fekete madár - amelyik már az előbb is próbálkozott és szemében sárgán lobogott a gyűlölet, hirtelen lecsap, kőként zuhan rám, csőre horzsolja a vállam, ingem elszakad, a sebből szivárogni kezd a vér, szárnyával is tarkón legyint, elszédülök, végigesem a földön, de még nem adom meg magam, elkeseredetten csapkodok a nadrág pántjával, a madarak eszelősen köröznek fölöttem, érzem fel kellene ugranom, menekülni kellene, nincs más esélye, ha ugyan ez esély? de lábaimat már nem is érzem és mert nem is érzem, nem tudok felállni, a vállamból, a sebből szivárog a vér, nézem a fölöttem egyre szűkebb körökben repdeső madarakat, tehetetlenül és elkeseredetten, s tudom nem menekülhetek. Az egyik most ismét kőként zuhan rám, utolsó pillanatban hengeredek alamuszin tova és a nagy, bűzlő szagokat árasztó, torz fekete madár csőre élesen koppan a kiszáradt göröngyök között, ekkor mintha megtáltosodnék feléje csapok a nadrág pántjával, ütni és rúgni kezdem, a többiek érdekes módon nem támadnak rám, ellenkezőleg, feljebb emelkedve kisérnek, s mintha figyelnének is, mintha érdekelné őket mi fog történni az elkövetkezőkben? Mindezt alig érzékelem, a madár közben hátára fordul, kezem már a nyakán, érzem a vonagló, időnként szünetelő szívdobbanásait, szemében lassan hunynak ki a gonoszság sárgán, vörösen villogó koboldlángjai, s miközben utolsó erőmet összeszedve szorítom a nyakát, érzem, hogy kérdőn, kissé csodálkozva néz rám, szemében ott marad megrettent arcom, mert hirtelen nagyot rúg és mozdulatlanná válik. Elengedem a nyakát, feltápászkodok a földről, továbbbotorkálok a néptelen mezőn az egyre égetőbb fényben. A madarak nem tágítanak. Hét vagy nyolc madár árnyéka különül el, mint mozgó rajz a sárga, repedezett földön, de már nem támadnak, mintha valami jelre várnának, lomhán köröznek fölöttem és hirtelen veszem észre a távolban a gémeskútat, először azt hiszem délibáb, a nap játékairól van szó?, de mégis feléjefordulva újra rohanni kezdek, teli szájjal, kapkodva szedem a levegőt, a gémeskút káváján fekete köpenyes alak ül, „segítsen, bácsi!”, ragadom meg a kezét s akkor felémfordulva átmenet nélkül hahotázni kezd, s a szúró napfényben megcsillannak hatalmas agyarszerű metszőfogai. „A madarak?” - kérdez vissza s hangja mély, mintha pincéből jönne, felém nyúl, megnyalja lilás, vastag szájperemét s fogain megcsillan a fény. Félelmemben felriadok, nagymamának mesélem el az álmot, keresztet vet, „uram irgalmazz!”. suttogja és fokhagymakoszorút akaszt az ikonra, az ágyam fölé és azt mondja, „ez Drakula vámpír volt, vigyázz kisfiam!”, s én nem merem megkérdezni, ki az a Drakula vámpír?, meredten bámulom a megfeszített képét, a fokhagymakoszorúk két részre vágják a fejét, szemében a megbocsátás könnyei égnek. Hogy min nevet a fekete köpönyeges, kiálló agyarú férfiú, és miért kap felém fura, ijesztő, karmokban végződő, hatalmas kezével, akkor még nem tudom meg, mert felébredek, lihegve, verítékezve fekszem az ágyamon, s ha lehunyom a szemem még látom a pergamentégen, az eltünedező, torz fekete madarakat, látom az aszályos mezőt is, s a gémeskút káváján ülő alak sötét, merev pillátlan szemét, feketés-bordó szembogara izzani kezd, s érzem, ha valami csoda nem történik, belezuhanok, hát nem merem lehunyni a szemem, tehetetlenül fekszem az ágyamban és nézem a plafon hazudozó repedéseit, majd az ikont bámulom, igyekszem elkapni a megváltó tekintetét, rámtörő félelmemben hozzá imádkozom, szívesen sírnék vele én is, de csak a fokhagymák ütődnek egymáshoz a huzatban,, furcsa, surrogó hangokat hallatva...

„Megint álmaid gyötörtek, kisfiam?”, simogatja meg a fejem nagymama és hűsítő mentateával kínál, később, amikor már kissé magamhoz térek ketten imádkozunk, hogy hagyjanak végre el már kisértő álmaim, és Drakula vámpír menjen legendáiba vissza...!

De se a nyugtalan álmok nem hagynak el, se a sötétség fejedelme nem tágit.

Most elmegyógyintézeti szobájában felriadva az őrnagy nem meri kinyitni a szemét, minden akaraterejét összeszedve figyeli, mi történik körülötte, s egyúttal az álom nyomában maradó iszapos nyugatalanságérzetét igyekszik, amennyire lehet tompítani, igyekszik elvonatkoztatni az álom előhívta rettegésektől, elfeledkezni a félelemről. Már nagy gyakorlata van ebben, százig számol vagy százötvenhatig, majd visszafelé, s közben a feledésbe száműzi a hahotázó, száját nyalogató és az ő nyakát hipnotizáltan bámuló Drakulát, a kóválygó madarakat, a mezőt, a gémeskútat, az öregemberek ráncos arcára emlékeztető, kiszáradt földet, s amint csukott szemmel küszködik kisértő képzelgéseivel, hitelen hallja meg Rodica nővér kissé kedvetlen hangját.

„Ezt a szegény, nyomorult őrültet vádolják a gyilkossággal, hallottad?...”

„Harapások voltak az Evelin elvtársnő nyakán”, mondja nehézkesen formálva a számára idegen nyelv szavait Irénke. – „És ő képzeli Drakulának is magát, nem?”

„Mert beteg. De én láttam az este, amikor szeretkeztek.”

„Mit láttál te, leányom?”

A harmadik hangot először nem is tudja azonosítani, valahonnan hátborzongatóan ismerős, mindenesetre varázslatos erővel tünteti el az álom vissza-visszajáró, tudatában lebegő foszlányait és képeit, semmivé esnek a lomhán szálldosó, torz, fekete madarak, képzelgéseivel együtt legendáiba húzódik vissza a képzelet vérszipó hercege, szétfoszlik az elárvult mező, eltűnik, a tiszta levegőben lebegve asszociációi szakadékába tűnik a gémeskút, elszivárog a döglött, általa megfojtott madár fekete vére, felszívják és felisszák a szintén semmivé széteső föld mohó repedései, csak a Nap erősödő fénye marad meg, szúrósan világítja meg a semmit s az álombéli káprázatok, tudja, előbb-utóbb egyetlen vörös folttá állnak össze, de most mégsem igy történik, Maja arca ugyan egy pillanatra mégiscsak megképződik előtte, de most nincsen semmiféle vércsík a szája szélén, mosolyog, fehér fogai megvillannak a sértő fényben, amint mohón az ő védtelen nyaka fölé hajol a zöld lepedőn, elmegyógyintézeti szobájában, ahol különben nem is járt soha... Igen, ő azonnal tudja, ezt nem lehet, ezen a lepedőn Maja soha nem tárult ki előtte, ebben a szobában ő soha nem ölelkezett Majával, aki már jóval elmúlt ötven éves és csak az ő emlékeiben, fantáziálásaiban fiatal, de már minden összekeveredik, eltéved az emlékeiben, s mielőtt kényszerképzetei rádőlhetnének, hogy maguk alá temessék, mielőtt képzelgései elsodornák megint, meghallja a titokzatos harmadik beszélő, kissé kántáló, gyanúsan halk s ezért mindenféleképpen összeesküvőkre emlékeztető hangját.

„Azt mondod, te leány, hogy az őrnagynak viszonya volt a gyilkos nővel?”

„Hogy viszonya volt-e azt ő nem tudja, ő csak azt mondja, amit látott, valami eszelős kiáltást hallott, Spiridon elvtárs hangja, döbbent rá azonnal, és máris kirohant a folyosóra, és benyitott ebbe a szobába, és látta amit látott...”

„És mit látott egészen pontosan?”

„Hát itten ölelkeztek, Evelin kisasszony szegény és az őrnagy elvtárs, és nem, is vettek tudomást róla szerelmi lázukban, basztak, mint a nyulak...”

„És erre te?”

„Erre én elfutottam.”

„Miért?! Ez szabályellenes volt!...”

„Nem akartam megzavarni őket. Én...”

„A szabályzat szerint az ápoltaknak nincsen joguk egymással semmiféle kapcsolatot létesíteni, pláne szexuálisat...”

„Én  nem láttam semmiféle szexuális kapcsolatot, én azt láttam, hogy az őrnagy elvtárs nagy fehér segge fel és alá tolatott szegény megboldogult Evelin kisasszony combjai között és...”

„Hát éppen ez a szexuális kapcsolat, te csacsi!...”

A behunyt szemmel, mozdulatlanul fekvő, alvást tettető Spiridon ebben a pillanatban döbben rá arra, hogy ki a harmadik beszelő. De továbbra sem mozdul, azt akarja, hogy a trécselő nővérek legalább még egy ideig ne jöhessenek rá arra, hogy ő ébren van, hogy nyugodtan, felszabadultan pletykálkodhassanak tovább, hiszen hasznos információkkal látják el őt, akinek, lám, fel kell készülnie az elkövetkezőkre, hiszen máris gyilkossággal gyanúsítják. Védekeznie kell tehát, ki kell dolgoznia egy olyan stratégiát, ami megmentheti őt, hiszen, ha jelenlegi kiszolgáltatott idegállapotában semmiben sem lehet biztos, abban igen, hogy nem ő ölte meg utolsó szerelmét, az egyetlen lényt, aki iránt mégiscsak érzett némi szánalommal vegyülő tagadhatatlan vonzalmat.

De ha nem ő, akkor ki?!

És aggaszthat a harapások nyoma is Evelin nyakán. Világos, valaki - maga a gyilkos! - akarta igy terelni rá a gyanút, rá, akiről köztudott, hogy Drakulának képzeli magát, hogy arról képzeleg, hogy ő vámpír.

„És a pozíció?”

A harmadik beszelő hangjában sóvár kíváncsiság bujkál és Spiridon immár tévedhetetlenül ismeri fel, hogy a harmadik, láthatatlan beszélő a főnővér, Maria Rădescu, ez a magas, sovány ötven körüli, gonoszkodó vénlány. A tegnap szabadnapos volt, beutazott a közeli kisvárosba koncertre, mindene a zene, vagy ha nem volt hangverseny, a barátnőjéhez, s ezért csak most értesült locsi-fecsi beosztottjaitól az intézet nyugalmát feldúló gyilkosságról, de most sietősen, az őt mindég is jellemző rámenős sietséggel akar megtudni mindent.

„Miféle pozició? Én nem is étrem!...”

„Hát Spiridon elvtárs mégiscsak szekustiszt, ha beteg is, a szegény megboldogult pedig egy paranijás gyilkos. De most nem társadalmi pozíciójukról beszélek, hanem arra vagyok kíváncsi, hogy hogyan csináltak? Ha benézett a szobába, látnia kellett ezt is!...”

„De hát ez miért érdekes? Basztak és kész...”

„Látta vagy nem látta? És azt, hogy mi a fontos itt, azt még egyelőre az igazgató elvtársnő, de közvetlenül utána én dönöm el...”

„Az őrnagy elvtárs szegény megboldogult Evelin kisasszony combjai között feküdt és fújtatott, mint egy vadkan. A kisasszony combjai összekulcsolódtak a derekán”

Spiridon hiába próbál kétségbeesetten egyensúlyozni az eszmélet peremén, az álom-gyógyszerek hatalma erősebb nála, elsodorja megint, újra nagyanyja udvarán áll, a körtefa alatt, és figyeli az őszülő, szikár hatvanéves férfit, aki valahonnan őrjítően ismerős, noha egészen bizonyos, hogy nem találkoztak soha. A férfi mozdulatlanul áll a tornácajtó előtt, feje fölött az erősödő szélben megrezzen a fokhagymakoszorú, amit a tisztátalan elriasztása miatt rakott ki nagymama, mióta őt, balcsillagzat alatt tévelygő kisunokáját rémálmok kínozzák és maga a rettentő Drakula vámpír, a szellemvilág transzilván démona kisérti ezekben az elborzasztó rémálmokban...

Igen, ott áll az ajtó előtt, a szívfájdítóan ismerős udvaron, ahol nem változik semmi, hiába múlik el egy fél évszázad, az esztelen időnek nincsen hatalma nagymama kicsiny, bensőséges udvara fölött, itt minden úgy marad, ahogyan különben emlékeiben is él, a fokhagymakoszorú, az öreg kút, a körtefa és hátrább az ólak, a fákhoz kötött disznók, az egres- és ribizkebokrok a kerítés mellett s hátrább a kiskertben a karóra kötözött zöldbab, a biztatóan pirosló paradicsomok, paprikák, zöldellő saláták, a murok állandóan nemet intő szárai, a tárkony és lestyánbokrok, amelyek szinte lángra gyúlnak a felkelő nap erősödő fényében. Nézi a kisfiút, aki ő volt egykor, és a saját tíz esztendős szemével néz vissza rá, aki lesz. S nézik mindketten az aprócska, töpörödött, fekete ruhás öregasszonyt, amint kedveskedve duruzsol a tyúkjainak és magot szór eléjük a porba. A kakas peckesen húzza ki magát a szemétdombon és harsányan kukorékol. „Felébredtél, Nicolae?”, hallja nagymamája szívfájdítóan ismerős, emlékek légióit ébresztgető és mozgósító, rekedtes hangját, feléjelép, de az öregasszony érdekes módon nem vesz tudomást róla, lehet nem is látja őt, elmegy mellette, világos: számára nem létezik, számára ő a semmi, csak a kisfiút látja, s tehetetlenül, szorongva lép feléje, szeméből egy könnycseppet elmorzsolva rajzol tétován kereszteket a bütykös, faághoz hasonlító kezével a csikófrizura fölé a levegőbe. „Drakula vámpír el akarja ragadni őt” - válik síróssá a kisfiú hangja, és fejét nagyanyja ölébe fúrva, elkeseredetten kezd el sírni. „Most is itten van” - sikoltja és megrettenve feléje mutogat. Ő ettől annyira elképed, hogy képtelen megmozdulni; megszólalni sem tud, hogy tisztázza magát, az öregasszony riadtan fordul feléje, de nem látja őt, „csak a szemed káprázik kisfiam!”, suttogja, simogatva a gyermek reszkető fejét, de az sehogyan sem képes megnyugodni, az iszonyattól kerekre tágul a szeme, amelyben megrendülve ismerhet a magáéra, idegesen feléje mutogat a kezével „ott van! - sikoltja -, ottan van, és el akar vinni a kastélyába!...” lát valamit, az kétségtelen, de a suttogó fokhagymakoszorú alatt didergő Spiridon kétségbeesésében képtelen teljes bizonyossággal eldönteni, hogy őt látja-e vagy tényleg a sötétség fejedelmét; a hűvös reggeli szél erősödik, nem tudja pontosan eldönteni, tavasz van-e vagy nyár? aztán szemébe ötlenek megint a biztatóan pirosodó paradicsomok, a zöldelő saláták, a fényben lángoló ribizkeszemek és észreveszi, legnagyobb döbbenetére, Maját is, fehér ruhájában mosolyogva közeledik, mintha lebegne a tiszta levegőben, s szája széléről vér szivárog, megnő, eltakar mindent, magába szippantja őt is, már ott vacog a lassan sötétedő vörösből bordóvá váló gömbben, iszonyodva egészen a falig hátrál, és ahogy a lány, áldozata és szivszerelme felé fordul, eléri ismét a meghatározatlan időre elengedő bíbor ragyogás, magába szippantja, tehetetlenül zuhan, s valahonnan közelről iszonyodva hallja meg Drakula idétlen, torokhangú röhögését, megfordul és ekkor pillantja meg egykori kollégáját, Gelut is, a sebhely szinte lángol az arcán, ahogy a vonakodó Maját fogdossa, és hátradöntött fejjel, teli torokból hahotázik s az egyre erősödő későnyári szélben - mert kétségtelen, augusztus vége lehet vagy szeptember eleje? - szétválnak, ellebegnek, semmivé porladnak nagymama hajdani udvarának meghatározó alkotóelemei; elszáll a kútkáva, a körtefa, a háztető, a ragyogásba beleolvad a kert is, eltűnik a kisfiú (aki volt!), a nagyanyja is szétfoszlik, csak a hűséges fokhagymakoszorúk lebegnek a feje fölött a levegőben, elporladt az ikon is, a megfeszített szomorú tekintete is eltűnik; meg akarja kérdezni a még mindég eszelősen röhögő Gelut, hogy honnan a fenéből került ide? mit keres itt? mit akar tőle? miért nem hagyja békén a sikoltozó Maját, akit közben leteper a földre, s már a bugyiját is sikerült lehúznia, de nem bír megszólalni, hajdani egyenruhás tiszttársa most emelkedik fel, elfordul a földön fetrengő Majától, karonragadja őt, sietősen indulnak el, egy falusi utcán lépegetnek, mögöttük, őket követve, a kátyúkat, gübbenőket, tankcsapdákra emlékeztető mély gödröket kerülgetve - amelyekben makacsul és alamuszin ül meg a sárgás, békanyálat libegtető esővíz - ott imbolyog a fekete kocsi s ahogy egymást támogatva haladnak az utcán fölfelé, mindenütt megrezzennek az ablakon a függönyök, riadt, földarcú, megalázott tekintetű emberek fordulnak be a kapukon, csikorogva csukódnak be az ajtók, a csendben, a motor dohogó, erőlködő zúgása sem tudja elnyomni a zárban megforduló kulcsok jellegzetes, fémesen koccanó zajait. „A marhák, azt hiszik hogy elbújhatnak előlünk!”, válik komorrá Gelu, átmenet nélkül hagyva abba hosszan kitartott röhögésáriáját, s ő, társa mögött lépegetve és kíváncsian ide-oda fordulva hirtelen világosan tudja most mi következik! Igen, a gazda az udvaron áll, hatalmas termetű, mokány fekete férfi, vicsorogva nézi őket, mint az őt ébren és álmában állandóan kisértő Drakula, kezében a fejsze. „Aki ide belép, annak széthasítom a fejét”, üvölti, Gelu ismét idétlenül hahotázni kezd és gyors, követhetetlen mozdulattal rántva elő revolverét, célzás nélkül lő, a dörrenés újra fölrepíti őt, vízzel borított, zsombékos mező fölött száll, tehetetlenül, elveszetten és meghallja megint a főnővér kellemetlen, sipító hangját, amely mindent összevetve méltatlan egy zenebaráthoz.

„Mikor és ki talált rá a gyilkos nőre?”

„Miért? Hát nő volt a gyilkos?”

„Evelin kisasszonyra, szamarak! Attól hogy őt meggyilkolták, még ő is gyilkos marad.”

„Hajnalban Vaszi bá, az éjszakai portás.”

„Mit keresett az éjszakai portás a parkban?”

„A dolgát végezni ment ki, igy magyarázta, és akkor vette észre a földön fekvő Evelin kisasszonyt.”

„Pontosan hol?”

„A diófa alatt.”

„Fel volt öltözve?”

„Nem. Csak a hálóingére vette fel a bordó köpenyét.”

„De miért ment ki? Mit kereshetett hajnalban a parkban?”

„Én azt nem tudom, de így volt. Aztán Vaszi bá megtalálta és...”

„Mit csinált?”

„Kiabálni kezdett szegény, mint akit kényszergetnek, hogy segítség, segítség. Nagyon megijedt szegény Vaszi bácsi.”

„Az igazgató elvtársnő már itt volt?”

„Nem. Még nem, csak én hallottam meg a segélykiáltásokat és azonnal felriadva, kissé kábán rohantam ki a parkba, s akkor láttam meg a kezét tördelő, sápítozó Vaszi bát s mellette a földön fekvő kisasszonyt, akiről pillanatnyi elmezavaromban azt hittem, hogy alszik s nem tudtam megállapítani, hogy miért nem az ágyában, miért a fa alatt, a földön?”

„Odament?”

„Igen. És megvizsgáltam, de nem nyúltam hozzá, nem mertem megérinteni, a nyakából a szörnyű sebből folyó vér már megalvadt s innét gondoltam, hogy már kilett szegény...”

„És akkor mit csinált?”

„Telefonáltam a milíciára és bejelentettem, hogy gyilkosság történt, egy fél óra múlva már itt is volt az őrsparancsnok, Badea, de ő se nyúlt semmihez, felvette a jegyzőkönyvet és elsepert.”

„Az igazgató elvtársnő mikor jött?”

„Nyolc után,a hogy szokott, már amikor, tetszik tudni, nem itten alszik. Amikor otthonról jön, akkor...”

„Ő mit csinált?”

„Megnézte a holttestet, de ő se nyúlt hozzá, bement a szobájába s becsukta az ajtót, de igy is hallottuk Vaszi bával, hogy idegesen telefonálgat.”

„A nyomozók mikor érkeztek meg?”

„Délben.”

„És addig ottan feküdt a gyilkos nő, mozdulatlanul?”

„Igen.”

„Barbárok!...”

A főnővér hangja távolodik, nyilik és záródik az ajtó, és Spiridon, még mindég a hátán fekve, hallja, amint a nővérek lépései távolodnak, majd elhalkulnak a folyosón. Végre kinyithatja a szemét. Éjjeliszekrényén matatva, hunyorogva keresi meg karóráját. Fél három. Feje tompán szaggat, zsibbadt balkezét masszírozva ül fel, és tehetetlenül mered maga elé. A folyosón ismét lépések közelednek, kopogás hallatszik.

„Lehet”, mondja erőtlenül és maga is megrémül saját, rekedt, ismeretlennek tűnő, reménytelen hangjától.

De máris kinyílik az ajtó, megjelenik az aggódva feléje pislogó doktornő és mögötte a köpcös zsaru vigyorog önelégülten, magas, sovány, pattanásos arcú segédje hátul idétlenkedik.

„Kihallgathatják ugyan, de vegyék tekintetbe, hogy az őrnagy elvtárs mégiscsak egy súlyosan beteg ember, aki...”

„Tekintetbe vesszük, igazgató elvtársnő, persze, hogy tekintetbe vesszük...”

„És az én jelenlétemben hallgatják ki!”

„Ezt sajnos nem tehetjük. Szeretnénk megkérni, hogy arra a rövid időre, amíg néhány kérdést teszünk fel az őrnagy elvtársnak, távozzon, kérem...”

„Ez szabályellenes. Az őrnagy elvtárs...”

„Kérem asszonyom, mélyen tisztelt igazgató elvtársnő, értse már meg a mi helyzetünket is, próbálja felfogni, hogy...”

Spiridon elkínzottan, lassan emelkedik fel ágyáról, mint egy élőhalott, hosszú pillanatokra a doktornő jegeskék szemébe néz, Evelin sem tudja meg soha, mi van a kék függöny mögött, gondolja kábán, biccent a zsaruk felé, feláll, magára kanyarítja bordó korházi köpenyét, az éjjeliszekrényre helyezett pohárból iszik néhány kortyot, kiszáradt a szája a gyógyszerektől, torka is szúr, alig tud nyelni, úgy érzi magát, mint fiatal korában, az eszelős italozásaikat követő reggeleken, amikor Gelu vigyorogva, „kutyaharapást a szőrivel” kisérőmondattal s más hasonló népi bölcsességekkel örvendeztette meg, s nyomorúságos szállása ablakát kitárta, hogy magához téríthesse őt a friss levegő, s néhány kortyot is mindég beleerőszakolt a szolgálati üvegéből, a zilahi cujka íze még most is az ínyén, illatát is érzi, borzong. Hellyel kínálja a nyomozókat s amikor a vonakodva távozó doktornő mögött végre becsukódik az ajtó, kérdőn pillant a köpcös nyomozóra.

„Ismerte a hölgyet?”

„Melyik hölgyet?”

„Evelin kisasszonyt, természetesen, hiszen az ő halálának az ügyében nyomozunk.”

„Persze, hogy ismertem. Ez nem olyan nagy kórház. Mindenki ismeri a másikat.”

„Mennyire közelről ismerte?”

„Nézze...”

„Dan Barbu, milicistaszázados, szolgálatjára!”

„Kapitány elvtárs, nincs értelme fogócskázni, maga is tudja jól, hogy én ki vagyok és mivel tudja, utánanézett az ügynek, az én ügyemnek is, bizonyára, amíg aludtam, feltételezheti, hogy már vettem részt az elmúlt három évtizedben, a belügynél töltött szolgálati időm alatt néhány ezer kihallgatáson, úgyhogy higgye el, semmi értelme ostoba keresztkérdésekkel zaklatnia, tudja azt is nagyon jól, hogy ismertem szegény Evelint, bizonyára nem töltötte hiába isten drága idejét, s már kihallgatta a személyzetet is, és megmondták magának, hogy a meggyilkolt személlyel igen-igen szoros, mondhatni intim kapcsolatban állottam, a szeretőm volt ugyanis. Mire kíváncsi még?”

„Bocsásson meg őrnagy elvtárs, óvatosan figyelmeztetem csupán rá, hogy az istenért ne vegye kioktatásnak, de én vezetem a kihallgatást s ön a kihallgatandó, sőt megkockáztathatjuk, sokak, természetesen az itteni civilek által a gyilkossággal in concreto gyanúsított személy is, úgyhogy...”

„Térjen a tárgyra, kapitány elvtárs. Mire kíváncsi?”

„Kihallgatták a két nővért, az éjszakai portást, beszélgettek a tegnap hiányzó főnővérrel is, aki nem tudott az önök kapcsolatáról, megjegyzem a doktor elvtársnő sem tudott.”

„Nem vertük nagydobra. Gondolom nem erre kíváncsi.”

„Tanulmányoztuk az ön dossziéját is, a betegségét, a kórlapját. Önnek, őrnagy elvtárs, már ne is haragudjon meg egy laikus fakabát bátortalan megjegyzéséért, de tényleg egészen különleges kényszerképzete van. Azt állítja, hogy Önnek állandóan megjelenik Drakula vámpír, sőt azt is, hogy Ön tulajdonképpen teljesen azonos ezzel a filmhőssel, ezzel a mesefigurával, a vámpírok királyával, aki közismerten úgy ölte meg áldozatait, hogy átharapta torkukat, vagy torkukba harapva szívta ki a vérüket.”

„Mondottam már, hogy ne zaklassák a betegemet” - jelenik meg az ajtóban a felháborodott doktornő.

„De kérem, igazgató elvtársnő!...”

„Maga úgy beszél az őrnagy elvtárs betegségéről, mintha az őrnagy elvtárs nem is lenne beteg, hanem magával trécselne és kvaterkázna egy kocsmában.”

„Csupán egyetlen kérdésem lenne, kapitány. Mikor húz már el a francba?”

Spiridon felemelkedik, köröz a szobában, a székről komoran figyelő köpcös zsaru körül, és elképed egy pillanatra azon is, hogy mennyire meg van illetődve a székén lovaglóülésben ülő langaléta beosztott, egy másodpercre újra a felháborodott doktornőre néz és tekintete a szúrós kék szemekbe mélyed.

„Bocsásson meg a zaklatásért, őrnagy elvtárs.”

A köpcös is felemelkedik, szembefordul Spiridonnal.

„Én egy pillanatig sem állítottam, hogy mi Önt gyanúsítanánk, momentán a laboratóriumi eredményeknek sem vagyunk birtokában, úgyhogy nem is tudjuk pontosan megállapítani, mi okozhatta Evelin kisasszony halálát. Én csak...”

Spiridon elfordul, legyint, az ablakhoz sétál, kibámul a délutáni kertbe, hallja amint a doktornő kinyitva az ajtót kiengedi a sűrű bocsánatkérések közepette távozó, fura nyomozókat; Stan és Bran, megvan, rájuk emlékezteti őt ez a két bizarr figura; a fiatal langaléta hadnagy kíváncsian fordul vissza, megbotlik a lábtörlőben, és teljes hosszában vágódik végig a folyosón, de a feléje forduló őrnagy nem látja, hogy mi történik, mert a dühös doktornő bevágja az ajtót, és közelebb lép hozzá.

„Kellemetlen ez az egész, mindenesetre feküdjön vissza, uram. Hogy érzi magát?”

„Fáj a fejem. És a rémálmok is, tudja, doktornő, egyre iszonyúbbak ezek a rémálmok. Most újra...”

„Majd este elmondja. addig pihenjen. Kap még gyógyszereket, azoktól remélhetőleg megnyugszik.”

„Félek egyedül. Tudja doktornő, talán furán hangzik pontosan az én számból, de egyre jobban félek. Valami közeledik, érzem, már itt van egészen közel és...”

„Iderendelem valamelyik nővérkét, hogy ne legyen magára. A nyomozókkal pedig ne törődjön, ők csak a kötelességüket végzik.”

„Köszönöm... De tudni szeretném a doktor elvtársnő is engem gyanúsit-e? Ön is elhiszi, hogy pillanatnyi elmezavaromban vagy miben megölhettem azt a szegény nőt, akit a legjobban szerettem a világon, anélkül, hogy tudatosodott volna bennem, anélkül, hogy tudnék róla?...”

„És Maja? Őt is szerette, talán még mindég szereti, mindenesetre nem hagyja nyugton az emléke. S a vágyai, Spiridon elvtárs, a vágyai!... Hogy átharapja a szerelmei torkát... A mániái... Hagyjuk tehát jelenleg azt, hogy mit hiszek én. De ennyit azért talán elmondhatok, hogy szerintem Evelinünk halálát nem a torkán levő harapások okozták. Ez megnyugtatja?...”

Flitgart doktornő szigorúan pillant rá kékesszürke szemében egy életfogytiglani pillanatra valami eszelős lilás-vörös láng lobban fel, mintha manók táncolnának egy tűz körül, megfordul és kiballag a szobából, Spiridon tátott szájjal bámul utána, köszönni is elfelejt, tehetetlenül tesz néhány tétova, köröző mozdulatot a kezével, bal karja mindég annyira zsibbadt, hogy nem is érzi, iszik néhány korty vizet és máris hallja a folyosón közeledni Rodica nővér összetéveszthetetlen, éneklő lépteit.

"Hogy van, őrnagy elvtárs", nyílik az ajtó, s a kisírt szemű, kissé zavartnak és ijedtnek tűnő magas, fekete lány belibben a szobába.

„Hát nem bölcsködök... Voltam már jobban is.”

„Feküdjön vissza. Az igazgató néni utasított, hogy ezeket a tablettákat még be kell vennie, és három zöld pasztillát nyújtott feléje.

Spiridon bólint, elveszi a tablettákat, befalja, nyelve alatt talán nem olvadnak el addig, míg félrefordulva ki nem tudja őket; ebben a pillanatban határozza el, hogy többé önszántából egyetlen gyógyszert sem vesz be, igazolódni látja régóta motoszkáló, morbid és homályos gyanúját is: miszerint az őt valami miatt esztelenül gyűlölő, egyelőre ismeretlen személy játszik vele, s ez még nem elég, most még egy gyilkosságba is bele akarják keverni, vélhetően a igazgatónő is kísérletezik vele, Maja Flitgardnak ő mindég csak egy kuriózum volt, egy bizarr eset, amelyről majd szakdolgozatot írhat egy előkelő külföldi folyóiratba...

A nővér az ablakhoz sétál, kipillant a parkba, ő, az időt kihasználva követhetetlenül gyors mozdulattal köpi tenyerébe a szétolvadó bűzlő masszát, s dobja a szemetesvödörbe, csokoládé és sajtpapírok között tüntetve el, a keserű íz émelyíti, iszik néhány korty ásványvizet, böffent, lefekszik; a nővér most lép melléje, tagadhatatlan szánalommal pillantva rá betakarja és párnáját megigazítja. Ahogy fölkéje hajol, akratlanul beszippantja a fiatal női test illatát és elszédül.

"Maga mondta el nekik, Rodica drága?"

"Muszáj volt... Engem még soha senki nem hallgatott ki... Nagyon megijedtem, azután meg arra gondoltam, hogy ha megmondom, hogy mit láttam az este..:"

"És mit látott?"

"Az őrnagy elvtársat és a szegény, szerencsétlen Evelin kisasszonyt, amint..."

"Amint?"

"... itt feküdtek ezen az ágyon, a zöld lepedőn, szinte világított a fehér testük s annyira el voltak foglalva egymással, annyira nyögtek és lihegtek, hogy észre sem vették, amint benyitottam a szobába, mert..."

"Mert?"

"...Én azt hittem, ha ezt elárulom, egyúttal mentesítem is az őrnagy elvtársat a gyanú alól, hiszen miért is ölte volna meg azt a nőt, akivel még az este..."

"Maga ugye tényleg nem hiszi, hogy én?..."

"Nem."

"S még mit kérdeztek a nyomozók?"

„Például azt, hogy hova valósi vagyok, s amikor megmondtam, a kapitány vigyorogva nézett a társára, arra a fiatal suhancra, és jelentőségteljesen jegyezte meg, hogy a szomszéd faluban megindultak már a buldózerek...De hát a mi falunk nincsen rajta a listán, sikoltottam én, mire a nyomozó elkomorodva meredt rám, egyelőre még tényleg nincs rajta, mondta szárazon, de magától is függ, kedvesem, a faluja sorsa, ne felejtse el, a viselkedésétől is függ...”

„Milyen buldózerek? Nem értem!”

„Hát, megkezdődött a falurombolás, Spiridon bácsi. Nem is tudja...”

„És még mit kérdeztek a nyomozók?”

„Csak a kapitány, csak ő kérdezett, a másik, az az idétlen kamasz ottan állingált mellette, és sután vigyorogva szinte fölfalt a szemével, miközben lángoltak a pattanásai.”

„Amin nem is csodálkozom, mert tényleg szép leány vagy, Rodi, de most próbálj visszaemlékezni kedves, még mire voltak kíváncsiak? Még mit kérdeztek?...”

„Azt mondották, ezt titokban kell hogy maradjon, hogy erről senkinek semmit nem beszélhetek, mert mindenfajta fecsegés veszélyezteti a nyomozás szerencsés kimenetelét, márpedig úgy gondolják, nekem is érdekem, hogy kiderüljön, ki volt a gyilkos, hiszen amíg ki nem derül, mindannyian potenciális izé gyanúsak...gyanúsítottak! ... vagyunk. Szóval, hogy ne beszéljünk erről senkinek.”

„Mindég ezt mondjuk, ez amolyan megszokás, de mégis, ha tényleg, még te is azt hiszed, drága, hogy én... akkor szóval nagyon sokat segítene, ha mégis elmondanád, hogy...”

„A kapitány megkérdezte, hogy az őrnagy elvtárs tényleg beteg-e vagy csak teszi magát, hogy leszereljék a szekutól?”

„Mire te?”

„Mire én őszintén felháborodtam: hát hogy képzelik, mi van itt? Cirkusz? Nyári színház? Rádiókabaré? És azt is mondtam, hogy erről talán mégis az igazgató nénit illene megkérdezni, aki világhírű pszichológus, s ha valaki, hát akkor ő pontosan tudja, hogy mi a baja az őrnagy elvtársnak.”

„És más valamit is kérdeztek?”

„Igen. Izé...nem is tudom, hogy erről hogyan beszélhetnék, nem tudom, hogy bevallhatom-e? ...”

"Mindent elmondhatsz!"

"Azt kérdezték, hogy én feküdtem-e le az őrnagy elvtárssal, izé, hogy ágyilag volt-e közöttünk kapcsolat..."

"Mire te?"

"Mire én nevetni kezdtem dühömben, s elmondtam, hogyne, nagyon sokszor én fektetem le az őrnagy elvtársat, ha nem érzi jól magát, s betakargatom, és ott ülök az ágya mellett, amíg el nem alszik. Hogy neki nincs ilyen szerencséje, szólt bele a fiatal hadnagy és elvörösödött, de a kapitány leintette, kuss legyen, s felém fordulva azt mondta, tudja maga jól, hogy mire gondolunk, mire én felháborodtam, hát mégis, hogyan gondolják, hiszen az őrnagy elvtárs beteg, tényleg nagyon beteg, s azonkívül is az édesapám, vagy a nagyapám lehetne, a koránál fogva s hogy én soha nem kezdeményeztem semmifajta kapcsolatot a betegekkel, nekem ők olyanok, mint a saját gyermekeim, hogy azonnal hagyják abba ezt az idétlen faggatózást, s hogy én ilyen körülmények között többé egyetlen idióta kérdésükre sem vagyok hajlandó válaszolni, csak az igazgató néni jelenlétében, és kirohantam a szobából, és dühösen vágtam be az ajtót magam után. Ezt későbben meg is bántam, nem kellett volna, még a végén tényleg a falunkra küldik a buldózereket..."

"Nem küldenek semmit sehova... nem olyan nagyfiúk ők... Mindenesetre köszönöm, Rodi kedves, nagyon sokat segítettél..."

"Hát nem haragszik?"

"Ugyan, miért haragudhatnék? Hiszen csak az igazságot mondtad el, drágám, te nem vagy, igazán nem vagy egy komplikált nőszemély, pláne, egy összeesküvő, te nem is tudnál hazudni, hát tudd meg tőlem, hogy már régóta úgy tekintek rád, mint az unokámra..."

Spiridon megsimogatja a melléje lépő lány kezét s lehunyva szemét igyekszik a problémára koncentrálni, addig nincs értelme különféle terveken töprengeni, amíg nem érkezik meg a laboratóriumi vizsgálat eredménye, s nem állapítják meg a halál kiváltó okát. Kétségtelen viszont, hogy valaki szándékosan rendezte meg igy, ilyen teátrálisan ezt az egész jelenetet, méghozzá avval a perfid szándékkal, hogy egyértelműen ráterelje a gyanút, hiszen róla közismert, hogy skizofréniás, hogy Drakuláról képzeleg, sőt az is, hogy rosszabb perceiben - és kinek nincsenek rosszabb percei? a baj az, hogy neki mostanában csakis ilyenek vannak! -, egyenesen a sötétség fejedelmének képzeli magát s a doktornő által magnóra vett vallomásaiban többször be is ismerte, hogy igen, hát időnként hihetetlen és makacs késztetést érzett arra, hogy beleharapjon azokba a női személyekbe, akikkel szexuális kapcsolatot létesített, sőt esetenként vállukba, karjukba, nyakukba, combjukba bele is harapott s ilyenkor kimondhatatlan, borzongató élvezettel nyalta a vért, egyfolytában attól rettegve, hogy pillanatnyi elmezavarában, visszafojthatatlan mohóságában nehogy végzetes hibát kövessen el, jóvátehetetlenül átharapja a karjában nyögdécselő nők torkát; kétségtelen, ha a doktornő átadja a zsaruknak ezeket a szalagokat, ezek előtt az ostoba, korlátolt fafejűek előtt teljességgel bizonyított lesz, hogy íme mégiscsak eljött az a pillanat, a pokoli örömállapot, amikor ő már nem tudott „megállni” az utolsó határon, amikor megtörtént ama jóvátehetetlen, amitől ő már aktív tisztként is, s egykori elmegyógyintézeti tartózkodásai egyre hosszabbá váló időintervallumaiban is egyfolytában rettegett s elvakultságában, ám lám, végül is megölte a szeretett nőt, mint az imádkozó sáska. Az ájtatos manó a párját. Igaz a sáskánál ez fordítva van, náluk a nőstény falja fel a hímet, de ez, ha tudomásuk is van róla, nem vigasztalja meg a nyomozókat.

Spiridon felnyög a tehetetlenségtől.

„Valami baj van, Nicu bácsi?”

Válaszolni szeretne, de nem tud megszólalni, érzi Rodica nővér puha, meleg keze, ez az elszabadult pillangó, ismét forró homlokára röppen, zuhan, a parasztudvaron áll ismét, a fokhagymakoszorú kitartóan zörög a feje fölött, az erősödő későnyári szélben, repedező glória és a kisfiú, aki ő volt, sikoltozva mutogat rá, „Drakula, Drakula!... El akar vinni!”, és nagyanyja iszonyodva fordul feléje, de ő nem lát senkit és semmit, s magához ölelve a kisfiút, fejét simogatva igyekszik megnyugtatni. „Én nem vagyok Drakula” - mondja akkor ő emelt hangon és ötven évvel korábbi alteregója fölkapva a fejét, a siránkozást abbahagyva, bizalmatlanul s gyanakvóan mered rá. „Akkor ki vagy?”, kérdezi és kezével szemét dörzsölve igyekszik töpörödött, semmiből semmit nem értő, meglepett nagyanyja szoknyája mögé bújni. „Én te vagyok, csak egy fél évszázaddal idősebben”, magyarázza ő meglehetősen körülményesen, de a kisfiú nyilván semmit nem érthet meg ebből, s most elengedve nagyanyját, sikoltozva rohan ki a kapun, lobog a rövidnadrág leszakadt pántja, elszabaduló zászló. Az öregasszony szembefordul vele, gyanakvóan pislog, de változatlanul nem látja őt, ez nyilvánvaló, szaporán mozgó ajka sejteti mégiscsak imádkozik, elomló kereszteket rajzol a levegőbe, „távozz tőlem sátán!”, kiáltja, és ő tehetetlenül mered rá, kedvesen kezd beszélni hozzá, próbálja megnyugtatni, egyszerű szavakkal elmagyarázni, hogy ki is ő, és miért van itt, de hamar rádöbben nagyanyja nemcsak nem látja, de nem is hallja őt, számára nem is létezik; elhallgat, sírni szeretne, üvölteni, tehetetlenül kaparja a hűvös falat, amiből az öregasszony csak annyit észlel, hogy teljesen megmagyarázhatatlan módon hullni kezd a vakolat, és iszonyodva néz feléje, hallja amint nyikorogva nyilik a kapu és a kisfiú, aki ő volt, kézenfogva vonszolja maga után a meglepett Horea atyát, feléje mutogat, „ott van a sátán küldötte”, mondja, „ottan rejtőzik és nem hagy nyugton, el fog ragadni hamarosan a maga birodalmába, érzem, hogy el fogja ragadni!...” A pap is az ajtó felé fordul, ámultan nézi a szélben zizegő fokhagymakoszorút, az üres ajtókeretet, „de hát nincsen ott senki, Nicolae!”, suttogja, és Spiridon már meg se lepődik azon, hogy a kövér, izgalmában verítékező öregember sem látja őt. A pap most hangosan kezd imádkozni, veti a kereszteket, hányja feléje is, s a fokhagymakoszorú úgy zörög közben az ajtó fölött, mintha csontvázak vonulnának át a parasztudvaron, s félő, hogy hamarosan szét is esik, s szertegurulnak a zöld fűben a vigasztalóan fehér apró fokhagymák, megülnek a papsajton, s akkor, ha tényleg eljön Drakula, már nem lesz aminek visszatartania. Csillapítóan int a kántáló pap, az imádkozó térdenálló kisfiú és a sírdogáló öregasszony felé, de azonnal rájön, felesleges, hiszen sem az atya, sem a nagyanyja nem látják és nem is hallják őt, a kifiú viszont, aki egykor volt, láthatólag már-már eszét veszíti a félelemtől, miközben egyfolytában feléje mutogatva sikoltozik.

Erősödik a szél, az örvény felkapja az udvart, a roskatag házat, a kerekes kutat, a kaput, a kerítést, a kertet, az egres- és ribizkebokrokat; a paradicsomok és a saláták kerengve tűnnek el a hatalmas légörvényben, csak a tehetetlen fokhagymakoszorú  inog a levegőben, ő az utolsó harcos, aztán tétován egyesül szoba-béli, az ikon alá akasztott, de most már elszabaduló társával, s úgy inognak az ő heves és szaggató fájdalomtól elgyötört feje fölött, mint két egymásracsúszó glória, egy pillanatra megvillan előtte a megfeszitett szánakozó tekintete is, de az ikon is elszáll, sötétedik, a pap is láthatólag merémül, magas fejhangon imádkozik, miközben a rettegéstől már elaléló kisfiú nagyanyja kötényébe fúrja a fejét, már sikoltozni sincsen ereje, az öregasszony látja meg először a sötétség fejedelmét: Drakula a ház helyén áll, a leomló falak között, fekete köpönyege, mint óriásmadár szárnya lobog az örvényben, egy pillanatra unottan pillant a papra, az öregasszonyra és a gyermekre, legyint, a legyintés őket is fölkapja a levegőbe, és sodorja egyre távolabb, már csak három pont villog a szürkületben, három aprócska, pulzáló pont, voltak nincsenek, egymás után hunynak ki, ő tudja, hogy nem tehet semmit, a pillanat, amelyet hosszú évtizedek óta, rettegve várt, elérkezett! szembefordul Drakulával, „már vártalak”, mondja szilárd hangon s tekintete a vámpirkirály merev, pillátlan, fekete szemébe mélyed, elvész a lilás, bordó, sötétkék, vörös lángörvényben, érzi, hogy valami tehetetlen erő ragadja fel és röpiti egy feneketlen kút mélye felé, de már nem fél, nevetni kezd, egyre erősebben, ellenállhatatlanabbul nevet ő is, és hirtelen egy mezőn találja magát, a pocsolyában tétován villan meg a napkorong és a szép Nóra, az alvilág hercegnője, cipő nélkül, szakadt harisnyában, félmeztelenül imbolyog feléje a mezőn, s Gelu idétlenül vihogva, talán hogy gyorsabb mozgásra ösztökélje, kétszer is a levegőbe lő; a nő máris eléje térdel, nadrágját bontogatja, „ne”, sikoltja ő iszonyodva, mire Rodica nővér, mert megmagyarázhatatlan módon ő is itt van, végigsimit az arcán és tánclépésekkel hátrál néhány lépést, s egy csak általa hallott zene tébolyitó dallamára vetkőzni kezd, először csak cipőit rúgja le a lábáról, báli cipők szállnak a levegőben, kelet felé, majd fehér köpenyéből bújik ki, melltartót nem visel, ki tudja hol és mikor tanult, de hihetetlenül átélt, s őt már-már az eszmélete elvesztéséig felizgató mozdulatokkal bújik ki fekete tangájából is, és kitárt karokkal közeledik feléje, miközben a szép Nóra szájában eltűnik a sima fejű főhadnagy s a hercegnő, miközben jobb kezével heréit morzsolgatja, egy pillanatra levegő után kapva suttogja „túl nagy az én pici számnak”, aztán tovább munkálkodik, de Rodicát ez láthatólag egyáltalán nem izgatja, kitárt karokkal áll meg előtte, mintha keresztre akarna feszülni, és ő iszonyodva veszi észre, hogy öle helyén hatalmas pénisz ágaskodik, lilásvörösen lüktet a fényben, „engem akartál”sikoltozik a lány és hatalmas fütykösét kihivóan lóbálva csalogatja magához, „ hát most megkapod, amit akarsz te rohadék szekus!”, és ő menekülni szeretne, de nem tud, mert a szép Nóra nem engedi s ő, miközben az alvilági hercegnő lenyomja a földre és lihegve ül bele mereven ágaskodó falloszába, iszonyodva veszi észre, hogy Rodica arca a Majáéra változik át, s szerelme, egykori áldozata szája szélén ingerlően szivárog a Gelu meggondolatlan harapásai nyomán kiserkenő, hajdani vércsik, nőni kezd, máris hatalmas vöröslő gömb fenyegeti elnyeléssel, ahogy hozzá-hozzáérve körülveszi, égeti is, mint a tűz, és valahonnan távolról, miközben a szép Nóra nyögve lovagolja meg, hallja Gelu vagy Drakula eszelős röhögését is, feje fölött, észleli döbbenten, közben újra megjelennek a lomha, rá vadászó, esetlenül fölötte köröző, torz fekete madarak is...

Minden megvan!

„Nincsen semmi baj, Nicu bácsi!” - simogatja az arcát az ijedt Rodica, de ő eszelősen mered rá, még mindég gyönyörű, sudár, álombéli alakja lebeg előtte, s öle helyén a hatalmas vöröslő bájdorong. Borzongani, majd csuklani kezd.

„Csak álmodni tetszett az őrnagy elvtársnak - nyugtatja a kedves nővér és egy pohár vizet nyújt feléje. - Semmi baj!.... Csak álmodni tetszett!...

 

IV. DRAKULA ELRAGAD

 

Azután a számunkra balszerencsésen alakuló április délután után - noha még akkor azt sem tudtuk pontosan, hogy mi történt a tóba hajszolt lánnyal? -, hetekig úgy éreztük, hogy a főnök ugyan nem mutatja ki nyiltan, de egyre bizalmatlanabb velünk; néhány közös akcióban persze részt vettünk azért azon az eszelősen kirobbanó ötvenegyes tavaszon is, de mindvégig hátunkban érezhettük jeges, gyanakvó pillantását, még akkor is, ez volt a legkülönösebb az egészben, amikor nem is volt jelen! Nehéz, zaklatott hetek voltak ezek, azokat a gyanús burzsoá alakokat – volt politikusokat, katonatiszteket, bankárokat, nagytőkéseket, nagybirtokosokat, intellektüleleket – gyűjtöttük be, akik valami csoda folytán kimaradtak a negyvenes évek végén sűrűsödő letartóztatási hullámokból, akik valószinűleg a nyilvántartások hézagain át menekültek, hangsúlyozta oktatóan Păun ezredes, de mindez, tette hozzá harsányan, nyilt és kérlelhetetlen proletár őszinteséggel, egyáltalán nem végleges helyzet, felkutatjuk és megtaláljuk ezeket az aljas rohadékokat, ezeket a kozmopolita sovénnacionalista disznókat, a döglődő imperializmus sötétben lapitó, bujkáló ügynökeit, hogy oda juttathassuk őket, ahová valók, rács mögé, hogy hiányukban épithessük nyugodtan, kitartóan, rendületlenül a nép országát! így igazitott el, s ettől a naptól kezdve kétségtelenül felgyorsultak az események, rengeteg kétes alakot, gyanús egyént kutattunk fel és állitottunk elő: volt minisztereket, államtitkárokat, pártvezéreket, földbirtokosokat, egyetemi tanárokat, mérnököket, katonatiszteket, vasgárdistákat, nemzetiségi vezetőket, egy lassan, mindenféleképpen, ha torz kinok, rettentő vonaglások közben is, de elmúló világ utolsó mohikánjait; teli voltak a kihallgatószobák, a pince sötét zúgai, a székház mindég riasztóan homályos folyosóin vasra vert, bekötött szemű alakok vánszorogtak végtelen menetben, s nem ide tartozik ugyan, de ha már idáig ért, azt is megvallja, hogy a kétely első apró, de annál nyugtalanitóbb jeleiként kezdett ő is arról képzelegni a nagyobb részt öreg magatehetetlen, véresrevert, félholtra kinzott embereket figyelve - csupa osztályellenség, megannyi ügynök és gyanús személy! -, hogy talán az egész, túlméretezett és kaotikus leszámolási akciójukban lehet valami idétlen és eszelős túlzás is, s elgondolta, ha ezek és a továbbra is még átmenetileg szabadlábon lévők mindannyian tényleg ellenségei a nép országának, akkor ki van egyáltalán mellettünk, és amikor azon az emlékeiből dacosan kimerevedő április délutánon, a megalázott és rettegő fiatal nőt figyelte - akkor még azt sem tudván, hogy a neve Maja -, némi megmagyarázhatatlan rokonszenvet is érezve iránta, na jó, ha a doktornő is ezt akarja tőle hallani, valami vággyal keveredő sajnálatot, már feltette magának a kérdést (s erről is szólt már, nem?), hogy mit is keres ő itt? mi köze van neki ehhez az egészhez?!; de minderről akkoriban természetesen nem volt tanácsos beszélnie, még Gelunak se vallhatott felébredő kételyeiről, helyzete a testületnél éppen eléggé kényes volt enélkül is, vasgárdista mártir apját koloncként hurcolta magával és tőle, ahogy Păun ezredes derűsen ki is hangsúlyozta, s talán csak ő érezte meg a hangjában megbúvó tagadhatatlanul komor figyelmeztetést, többet várnak, s talán az sem véletlen, hogy akkor mondotta mindezt, amikor ő fiatal és szépreményű tisztként az ő hirhedett operativ osztályára került, és – talán a nyelvtudása miatt – a világifjúsági találkozón vetették először be, de erről talán máskor, most visszatérve az ezredes baljósan csengő szónoklatára, nyiltan kimondotta akkor, hogy „igen, épp atyja vasgárdista múltja miatt várnak, a párt és a szervezet és ő is nagyon sokat tőle, neki bizonyitania kell, egész, az eszme szolgálatába állitott életével kell bizonyitania, hogy nem fertőzte meg az átkos atyai örökség, hogy a proletáriátus tiszta szivű katonája, s hisz abban, hogy egyszer mindenek ellenére mégiscsak nemzetközivé válik a világ!... hogy mindég a lehető legmagasabb hőfokon, a lehető legnagyobb odaadással, ha kell foggal és körömmel, akár legnagyobb kincsét, fiatal életét is feláldozva s éjt-nappá téve harcol a proletariátus világméretű győzelméért általában és a mi népi demokráciánkért különösen!...”

Hát nem is tudja, de talán tényleg akkortájt merült fel benne némi, megengedi óvatos kétely a harc módozatait és módszerét illetően s talán a nagyralátó Păun ezredes hetedik érzékével meg is sejtett valamit mindebből; érezte talán azt is, hogy elbizonytalanodik és talán ezért is újabb kényes üggyel bizta meg, mintha próbára akarta volna tenni őket, fel kellett kutatniuk egy (már börtönbe kerülő) parasztpárti vezér fiatal és csinos, alvilági körökben hirhedett tikárnőjét; a fiatal-t és csinos-t gúnyosan külön is hangsúlyozta a rendithetetlen ezredes, és szótlanul percekig figyelte őket, mint lepkegyűjtó a ritka pillangókat; vigyázban álltak iróasztala előtt, az irodájában, a rádióból indulók harsogtak, a munkásosztály nagy ünnepe közeledhetett már akkor (vagy már el is múlt?), s a szónokló ezredes háta mögül a hatalmas térképről biztatóan barnállottak feléjük a haza hegyei, ahol megannyi potenciális búvóhelyen az osztályellenség legveszélyesebb egyedei, az imperializmus és az Amerikai Egyesült Államok legkitartóbb ögynökei rejtőzhettek... „De ez nem elég!” - harsogott a kellemetlen, kényszerű szünet után még mindég élesen és hosszan rájuk meredve Păun.” Nem elég csupán felkutatniuk s mindegy, hogy milyen eszközöket igénybevéve (ezt még egyszer hangsúlyosan ismételte meg, s valami eszelős derű suhant át az arcán), de mindenféleképpen rá kell venniük arra is, hogy pici száját szorgosan ki-kitátva csiripelje el mindazt amit tud!... Igen rá kell venniük a hölgyet a sürgős és fenntartás nélküli együttműködésre is, hiszen a készülő politikai perek vizsgálóbirái már nehezményezték, hogy ezidáig nem került még elő a parasztpárt titkos irattára, hogy ez az irattár valahol, valami szupertitkos rejtekhelyen rejtőzik, hogy a per győzelme szempontjából rendkivül fontos iratok lappanganak még, amelyek, ha előkerülnek, a napnál világosabban bizonyithatják a szájtépő, hiú és dacos parasztpárti politikusok és honfiak perfid, képmutató kétkulacsosságát, s perdöntő módon állithatják és bizonyithatják, hogy igenis, az amerikai imperializmus ügynökeiként működtek az urak, idegen nyugati hatalmak céljait szolgálva paktáltak le az ősi ellenségel, közönséges hazaáruló patkányok tehát, akik még golyót sem érdemelnek a makacs és hülye fejükbe, van még szerencsére elég kötél a nép épülő és szépülő országában!...”

Igy beszélt az ezredes, és továbbra is szúrósan nézett rájuk, láthatólag még mindég neheztelt a tóparti ťincidensŤ miatt, egyfelől mert született diktátor lévén nem birta elviselni, ha beosztottjai túlzottan önállósulva, saját ostoba fejük után menve szervezik meg akcióikat, hiszen a felsőbb akaratot nem ismerve könnyen elszúrhatják igy az egészet, másrészt mert Maja szeretője, az ex-miniszter bűneit taglaló vádiratban a lány (akit mi tévedésből olyan szivesen azonositottunk, mint áruló, osztályidegen elemet, mint bujkáló imperialista ügynököt és titkos amerikai kémet) maga is áldozatként az excelenciás úr perfid és torz nemi vágyainak szenvedő alanyaként volt feltüntetve, s jó és üdvös lehetett volna, ha a peren (ha ugyan sor került perre?!, ne feledje drága doktornő, a Balkánon voltunk mindvégig, ha most a népi demokrata Balkánon is, Kelet kapujában tehát, ahol semmit sem vesznek komolyan vagy más változatban mindent könnyedén vesznek!) ez a lány is megjelenhetett volna, hogy saját esendően szép és Gelu által brutálisan összeharapdált szájacskájával rebegje el szexuális rabszolgasága kinos és arcpiritóan megalázó történetét, némi de tagadhatatlanul rossz fényt vetve a történelem szinpadáról mindközönségesen leköszönő, elűzött úri osztály rothadó erkölcseire is!...nem csoda, hogy Paun végezetül eszelősen tört ki. „Ahelyett, hogy mi erre próbáltuk volna rábeszélni, az együttműködésre tehát (saját kihangsúlyozottan jól felfogott érdekében!) kissé kedvesebben a kelleténél, hiszen minde került volna nekünk?, egyszerűen szórakozni kezdtünk vele, idétlen, elmebeteg ötlettől vezérelve vizbe kényszeritettük szerencsétlent áprilisban; ha ne adj isten, mégiscsak tüdőgyulladást kapva halálozik el, makacs és renitens nyelveteknél fogva saját kezűleg akasztalak fel benneteket, barmok, fogjátok fel már végre: erre a lányra még szükségünk lehet, de élve, ahogy egyebekben a szép Nórára is lehetőleg élve van szükségünk, ezt véssétek a hülye kobakotokba. Tűnés!...”

Gelu elsápadt, szalutált s katonásan összevágva sarkát alázatosan jegyezte meg, „hogy ezredes elvtárs, dehát nekünk minderről tudomásunk sem volt!”, mire a feldühödött Păun elvörösödve, teli tenyérrel úgy vágta pofon, hogy azonnal eleredt az orra vére és üvölteni kezdett, „mert meg se vártátok az elutasitást, baromállatok, perverz disznók. A saját szakállatokra kezdtetek akcióba és majdnem elbasztátok az egészet, de most kiderül, más körülmények között is akkora hősök vagytok-e, most majd meglátjuk mire vagytok képesek, hogy csupán a nagy pofátok jár-e, vagy eredményt is tudok már végre felmutatni. Saját érdeketekben mondom, igyekezzetek rávenni azt a szép Nórát az együttműködésre, mert ha nem igyekeztek, eltűnhettek akár egy egérlyukban is, de rejtőzködhettek a pokol fenekére is, mert úgyis rátoktalálok és végzek veletek, barmok! Ha nem jelentek meg itt holnap estig Nóra kisasszonnyal s az iratokkal, akár ne is kerüljetek többé a szemem elé, perverz bakszamarak!...”

És amikor elbocsátotta őket a szine elől, olyan volt kétségtelenül, mint egy király,a rádióból még mindég teljes hangerőre állitva harsogott, hogy nemzetközivé válik holnapra a világ, és ők, amint elkeseredetten, lesunyt fejjel baktattak egymás mellett a székház, talán nem is kell ismételnie, örökké homályos folyosóin, a kihallgatásra induló vagy a kihallgatásból jövő bekötött szemű vagy fekete szemüveget viselő gyanús alakokat és peckesen masirozó őreiket kerülgetve, még sokáig hallották a mozgósitó induló felkavaró taktusait, s olyan mély benyomást tett rájuk, hogy a sápadt Gelu még akkor is ezt fütyülte, már a törzskocsmájukban, amikor végre befutott az első sürgősen odarendelt besúgójuk, egy bizonyos Nelu Socaciu nevezetű, a főváros fél világában ismert kártyaspiller, aki később Nyugatra szökött ugyan egy török teherhajón, de akkor még ott dolgozott közöttük, s kapcsolataira lehetett épiteni, hiszen hihetetlenül széles körben ismerték, s ő is mindenkit ismert, aki ezekben a kétes körökben valamit is számitott, s ha érdekelte őket valami titok vagy gyanús esemény (Bukarest mondén életének rejtélyei), elég volt csak leülni Neluval, s ő némi terefere után dalolt, mint az énekesmadár, ha eljön az órája; elég volt csak megszoritani a tökét, lévén titkos buzi, viszonylag könnyen lehetett megzsarolni, s máris elmondott mindent, még azt is amiről nem tudott, Nelu némán ült le az asztalhoz, és gondterhelten meredt maga elé, s a Gelu által előzékenyen eléje tolt cujkáspoharat is csak forgatta hosszú, zongoraművész ujjai között, mely ujakkal olyan káprázatosan keverte a hirek szerint a kártyát, s idegességét nem birván eltitkolni, nemcsak a keze, hanem egész teste úgy remegett, mintha váltóláz gyötörné, és csak akkor könnyebbült meg kissé, amikor Gelu brutális nyiltsággal a tárgyra térve, melegen kérdezte meg tőle, hogy ismeri-e ezt a hölgyet, és az étel- s borfoltos abroszra tolta az előállitandó célszemély fotográfiáját. Nelu csak rápillantott a képre, s máris elvigyorodott, s mint aki csak most jön rá, hogy érintetlen cujkáspohár áll előtte, hosszú, a kártyalapokat gonosz pletykák szerint hamisan forgató s varázslatosan keverő ujjaival felragadta s egy hajtásra itta ki a mintegy másfél decinyi zilahi szilvalevet, és az idegessége láthatólag azonnal megszűnt, már a keze sem remegett annyira, s arcán nagy vörös foltok gyúltak ki, amikor elfúló hangon, saját zsebére, ezt kihangsúlyozta, sajtot és maszlinát is rendelt, és gálánsan vigyorogva Gelu elé tolta vissza a fényképet, majd tagoltan azt mondta, „a szép Nórát mindenki ismeri!”, s azzal megnevezte ama parasztpárti politikust is, akinek évek óta a szeretője és hivatalosan a titkárnője, noha rossz nyelvek szerint inkább a lányokat kedveli, mindezt Nelu, tőle igazán szokatlan indulattal adta elő, s intett a lesbenállő pincérnőnek, hogy hozhatja a következő kört.

„De hát a politikus elmúlt már hetven esztendős!...”, kezdtem én tétován, mire egyszerre röhögtek fel Geluval, ebben a kérdésben láthatólag teljes volt közöttük az egyetértés, az összhang, s a hamiskártyás kérdően, kissé csodálkozva meredt rám, s foga közt szűrve a szót magyarázta, „na és, ez nem akadály”, s a nagy Shakespearet idézte eredetiben, műveltségét fitogtatva: ťthere are more thingsŤ, mely alapigazságot állitólag a pártütő herceg, a fegyveres filozófus Hamlet mondotta volna, a hozzá mindvégig hűséges hivének, Horationak, elnézve valahova messzire, talán a jövőbe...

Alamuszin röhögtek, és gyorsan felhajtva a következő kör decijét, rendeltek egy egész üveg cujkát, hogy ne fárasszuk feleslegesen a drága pincérnőt, s aztán Gelu, mintha csak véletlenül tenné, visszatért a szép Nóra vélt vagy valóságos leszbikus hajlamaira, kihangsúlyozva, hogy ő igazán megértő, s Hamletnek minden bizonnyal tökéletesen igaza van, amikor arról beszél - s itt gúnyosan villant az elámuló Nelura -, hogy sok dolgok vannak földön és egen, mert tényleg vannak, olyanok is dögivel, melyeket értelmünk, bárhogyan kinlódik és erőlködik is egyebekben, fölfogni képtelen, de a két szép hölgy, más megközelitésben fehérmájú róka egymás iránt érzett, távolról leselkedve akár lenyűgözően szépnek is tűnő vonzalma azért mégsem sorolható a világ érthetetlenségei, számunkra fölfoghatatlannak tűnő rejtelmei közé, mint ahogy - nézett egy pillanatra szúrósan Nelura -, a férfiaké sem, amely kapcsolatnak ugyan a testi jellegét ő, aki a lányokat szereti, meglehetősen visszataszitónak, az effektiv érintkezéseket kimondottan undoritónak találja; hát istenem, van ilyen!, de ő az ő nagy barátját - ragadta meg váratlanul s rázta meg Nelu vállát –, a kártyaszobák hősét is megérti, viszont továbbra is érdekelné egy dolog és ez, megnyugtatja Nelut, föltétlenül összefüggésben van némileg más férfiakkal is, ha nem is mindjárt szexuális összefüggésben...” „És mi lenne ez?”, sápadt el pohara mögé bújva a kártyaspiller. Gelu vigyorgott, kortyolt poharából, tagadhatatlan élvezettel forgata szájában a cujkát, lenyelte és egy olajbogyót bekapva a Menassse fivérek tegnapelőtt éjszakai ťmegkopasztásáraŤ terelte a szót, de megnyugtatta az újra remegni kezdő Nelut, hogy ő ugyan ebből s a bizonyára tetemes összegű nyereményből - fogarany, ékszerek, valuta! -, sem csinál ügyet, de - hangsúlyozta ki azonnal - csak akkor nem, ha a kamaszfiúk és az ő nagy barátja, miután olajbogyóval és sajttal végre teljesen teletömi magát, azonnal és haladéktalanul elvezeti őket a szép Nórához... S ezzel máris egy olajbogyót nyomott a tehetetlenül tátogó hamiskártyás szájába és vigyorgott. A kártyakirály elfehéredve nyelte a sajtdarabokat, többször egymás után töltött magának és ivott, már-már attól féltünk még betintázik és nem tudjuk hasznát venni, de nem igy történt, nem is látszott rajta az ital, némán bámult maga elé, nem tűnt túlságosan lelkesnek, és miután ugrásra kész fogvájójával a ravaszul elsikló olajbogyókra hiába vadászott, a fogpiszkálót ledobva, kézzel kezdte magába tömni a maszlinát, és közelhajolva hozzánk, bensőséges hangon kérdezte meg a rezzenéstelen arccal figyelő Gelutól, hogy mit akar? az ő halálát akarja?, ha igen, mondja csak meg nyugodtan, s ölje meg már itt, most rögtön; egy barát kezétől meghalni akár öröm is lehet, de ha a szép Nóra brutális testőrei, a hirhedett Falstaff-fivérek, ezek a bivalyerős barmok rájönnek, hogy ő a ťtéglaŤ, nem a napjai, de a percei is meg vannak számlálva. „Nem féltelek én téged, Nelum”, húzódik torz vigyorra Gelu arca, de a szeme komor, s ez, már ismeri, semmi jót nem igér! „Azonkivül, édes barátom, azt sem tudhatjuk soha, hogy mit hoz a jövő, mindnyájan isten kezében vagyunk, de a mindenhatónak nem csak az útja, a szándéka is rejtve van, ma élünk, holnapra kipurcanunk, mindegy ez! Fel a fejjel Nelu, csak semmi pánik!...” Kiitták a poharukat, fizettek s közrefogva a sápadozó-remegő kártyabajnokot, elhúztak a törzskocsmájukból. Tudorica, a csapos még utánuk szólni is efelejtett, annyira furcsa volt ez a lázas siedtség, egy igéretesen induló részegeskedés kellős közepén, de mégis elkéstek!... Nelu egy cukrászdába ült be, újságokkal bástyázva körül magát, mig ők a szemközti házban keresték a rőle kapott cimet, egy illegális találkahely cimét, hiszen informátoruk, a pókerpartik enyveskezű hősének közlése szerint „a szép Nóra ma délelőtt fél 11-kor találkozik itt egy Marioara nevű tizenöt esztendős bájos cigánylánnyal, egy fővárosszerte ismert szűzkurvával, méghozzá testőrei, a Falstaff-bikák tudta nélkül; mivel a Nórát különben imádó fivérek nem nézték jó szemmel védencük leszbikus kapcsolatait, vissza szerették volna tériteni a ťhelyes útŤ-ra, ölelkezzen férfiakkal, henteregjen fiúkkal ha ég a kis pinácskája, s hagyja a brantba az ilyen romlott cigánylányokat, mint Marioara, de hát mint tudjuk, a szenvedély sem határokat, sem akadályokat nem ismer, a dolgot a Nóráért természetesen már-már eszelősen rajongó Marioara is forszirozza, és a pásztorórára, summa summárum, ma délelőtt kerül sor professzor Alexander özvegyének lakásán, második emelet 10 szám, ha siettek még elkaphatjátok”, somolygott Nelu, s mi siettünk, elöl Gelu rohant, utána én, a vénasszony, a titokzatos és láthatatlan Alexander professzor hitvese vagy özvegye felháborodottan rikácsolt, de félretoltuk az útból a bizonyára szebb napokat is látó matrónát s a szobában az üres ágy gyűrött, a két alak lenyomatát még mutató lepedő és erős, átható, izzadtsággal keveredő cigaretta és parfümillat fogadott, s a még mindég pucéran tollászkodó cigánylány ijedten meredt ránk, de, talán mert meztelensége bátoritotta, némiképp kihivóan is, a szép Nóra láthatólag eltűnt, mint szamár a ködben, csak félig kiivott konyakospoharán a még jól kivehető ruzsfolt emlékeztetett a jelenlétére.

Soha nem láttam még ilyen dühösnek Gelut, ide-oda cikázott a szobában, fújtatott, bal arcán vörös felkiáltójelként izzott a szörnyűséges sebhely. Lerántotta a függönyöket és a szobába váratlanul betörő sugárzó fényözönben maga elé állítva a pucéran reszkető cigánylányt, előkapott pisztolya csövével kezdte simogatni a sötétbordó, azonnal megmerevedő mellbimbókat, majd a félelmében zokogni kezdő, tehetetlenül átkozódó áldozata szájához tartva a csőre töltött revolvert, az izgalomtól rekedten kérdezte: „hol van a párod? Válaszolj, te büdös kurva, hol van?”, s a másik keze köré csavarta Marioara hosszú, majdnem derekáig érő, koromfekete sátorhaját, magához húzta engedetlen, reszkető testét. „Nem is tudja, hogy itten vagyok”, szipogta a lány, s kerekretágult szemmel, iszonyodva bámult a revolver csövébe. „Hát nem itten voltál vele, te hazug kis rüfke?”, üvöltött gelu és a pisztoly csövével borzolni kezdte a lány fanszörzetét. „Nem, itten a hercegnővel voltam, Mircea most a piacon van, nincs is tudomása róla, hogy én most itten vagyok, ha tudná, meg is ölne, amilyen vad...” Mindketten felröhögtünk, Gelu a földre döntötte a lányt, bedugta pisztolya csövét a hüvelyébe, megmozgatta, majd kivéve megszagolta és élvezettel, mosolyogva kezdte nyalogatni, aztán durván a lányra förmedt: „És a hercegnő hol van?” „Már elment”, szipogott a leányzó, s mivel nem volt világos, hogy társam mit is akar, szándékát félreértve vagy pontosan megértve, ezt nem tudtam akkor sem megállapitani doktornő, felemelkedett a földről, eléje térdelt és gyanús gyorsasággal kezdte gombolni a sliccét, mire Gelu iszonyú röhejben törve ki pofozni kezdte, de biztatta is egyúttal, s miközben Marioara, a fájdalomtól könnyezve, vérző orral hajolt a végre előbukkanó merev pénisze fölé s nyelvével kezdte nyalogatni heréit, rekedten, még mindég dühtől fulladozva kérdezte: „hol van?”, de a cigánylány már nem válaszolhatott, mert szájában eltünt Gelu legfontosabb szerve, a sima fejű főhadnagy, ahogyan mindég is nevezte, kihangsúlyozva hogy ő viszont már kapitány, de a fickót egyelőre még nem lépteti elő, még nem szolgált rá, s lehet, már társamat sem érdekelte igazán a válasz, kimeredő szemmel simogatta a cigánylány hosszú haját, aztán egy idő után hörögve állitotta négykézlábra a tiltakozó partnerét, s fél térdre ereszkedve, mint egy afrikai törzs vadásza, hátulról hatolt bele, nyögésük, lihegéseik összevegyültek s még hallottam, hogy Gelu azt mondja, kissé felháborodva, „de hát az anyád kurva istenit, te nem is vagy szűz!”, aztán már nem beszélgettek, én közbe végig ott álltam a fal mellett, és mozdulni sem tudtam a meglepetéstől, és amikor Gelu egyszerre felállt s begombolkozott és „te jössz!” felkiáltással meredt rám, azt sem tudtam mit kellene csinálni? A lány még mindég az ágy mellett fetrengett a kétes tisztaságú szőnyegen, hosszú haja eltakarta könnyes és véres arcát s ahogy közelebb léptem hozzá s hátára forditottam, engedelmesen rakta szét gyönyörű lábait, a hirtelen szembetűnő vörösen lüktető szemérme láttán felkavarodott a gyomrom és odahánytam az ágy mellé, a perzsára, Gelu rámbámult „mi van tököském? sok volt a cujka vagy nincsen kedved?”, azzal pofonokkal kényszeritette felállni az előbb még a szerelmi lázban sikitozó partnernőjét és újra üvöltve kérdezte meg: „hol van Nóra?”, s amikor a lány szimmogva, dadogva magyarázta, hogy „nem tudja, a hercegnő nem mondta meg neki, hogy hova siet!”, újra előkapta a pisztolyát, hadonászni kezdett vele, „ha nem válaszolsz szétlövöm azt a makacs fejedet, te kis ringyó, méghogy szűzkurva, kurvának lehet kurva, de szűz csak volt, ebben az egész istenverte városban nincs kurva szűz se”,méltatlankodott, s pisztolyával továbbra is hadonászva újra fel és alá kezdett rohanni a szobában,időnként célba véve a Marioara fejét, mire az végképpen megrémülve dadogva kezdte mondani, hogy a hercegnő tényleg nem közölte vele, hogy hova megy, de sietett, az kétségtelen, alig maradt idejük egymásra, és végig nagyon ideges volt, mintha tartott volna valamitől, mint akinek rossz előérzete van, nem is történt közöttük semmi, le kellett vetkőznie, mint rendesen és sétálgatnia kellett a hercegnő előtt, de az őrá máskor annyi imádattal bámuló hercegnő egyszerre, mint akire rájött a bolondóra, a köpenyét alig húzva össze magán, úgy, ahogy volt, pásztorórára előkészülve rohant ki a szobából, mintha a török hajtotta volna, egyebet ő igazán nem tud mondani, higyjük el, ha tudná megmondaná, de nem tudja hol van Nóra!...Lihegve hallgatott el, és térdrehullott Gelu előtt, társam mogorván tette le revolverét és felém fordult. „Jobban vagy hékás, gyere!”, és kirohantunk a szobából, félrelökve az átkozódó professzor Alexandernét, s a mocskos lépcsőkön lerobogva szinte beestünk a cukrázda ajtaján, de Nelu nyilván szimatot kaphatott, mert már nem volt ott, csak újságjai árválkodtak a helyén az asztalnál és egy félig kiivott kávéscsésze s én azt, hogy a célszemélyt, a szép Nórának nevezett hölgyet, nemcsak szeretője, a cigánylány nevezi rajongva hercegnőnek, hanem bizonyos körökben tényleg ez a neve, csak akkor tudtam meg, amikor érdeklődni kezdtem a tulajdonosnőnél.

Gelu addigra már felállt, őt soha nem érdekelték az ilyen finomságok, „most mit csinálunk?” meredtem rá s kértem egy fél deci rumot, egy hajtásra ittam ki, de a gyomrom remegése csak nem akart szűnni, „megkeressük a Falstaff fivéreket” hörögte a társam s kirohant. Lihegve követtem, „és a számla?”, jött utánunk méltatlankodva az előbb emlegetett kövér tulajdonosnő, „ a barátjuk azt mondotta, hogy maguk fizetik.” „Soha ne higyjen az ilyen barátoknak!”, vicsoritott rá idegesen Gelu, én viszont pénzt tömve a tulajdonosnő kötényébe, megsimogattam bepuderezett arcát. „Ismer egy szép Nórának becézett hölgyet?”, kérdeztem tőle kedvesen, ujjammal tétován belső zsebem irányába mutatva. Azonnal megértett és lelkesen bólintott. „Hát ki nem ismeri, urficska?” „És azt tudja-e, hogy hol lehet?”, vettem elő egy nagyobb cimletű bankjegyet, elhúzva az orra előtt, mire ő mohón a pénz után kapott, s megköpködve, apád anyád ide jöjjön!, azt mondta: „Avram bárjában van Giulesti-en.” Elképedt arcomat látva nyugtatgatott: „Ottan mindenki tudja kicsoda Avram és hol van a műintézete, de azt, hogy a hercegnőt keresi, azért ne verje dobra szép úrfi, ha élni akar”, mondta, miközben a gondosan összehajtogatott pénzt köténye zsebébe tette. Rám mosolygott, elől hiányzott két foga s ettől kópésra sikeredett a mosoly. Köszönetet mondva a hasznos információért, sietősen indultam Gelu után. A verőfényben fürdő utcán már futottam. Társam a sarkon várt, idegesen, arcán ha lehet még viszolyogtatóbban vöröslött, már-már külön életet élt a szörnyű sebhely, komoran bámult rám, kissé gyanakodva, s csak akkor derült fel, amikor elmondottam neki, hogy miket tudtam meg a cukrázda hájas tulajdonosnőjétől. Taxit kerestünk, Gelu ült elől, foghegyről vetette oda: „Avram bárjába!”, a sofőr, fiatal cigány, először gyanakodva pislogott rá, de látva barátom feldúlt ábrázatát, jobbnak látta nem kezdeményezni beszélgetést. Nem érdeklődött tehát, gázt adott s már suhantunk is a napfényben fürdő bulvárokon; azt hiszem el is szunnyadhattam, a rum végül tényleg jót tett, megszöntette émelygésemet, noha egyre a cigánylány véres könnyes, maszatos arcocskáját láttam magam előtt, s fürge vöröslő nyelvét, amint Gelu eres, lüktető fütykösét nyalogatja, hiába igyekeztem másra gondolni, nem ment, pulzáló kifordult belű őszibarackra emlékeztető szemérme állandóan sajgó szemem előtt villogott, hiába igyekeztem másra gondolni, nem ment és furcsa módon a hallucinatórikus perceket akaratlanul is újra meg újra felidézve merevedésem támadt s úgy megkivántam a kis cigánylányt, ezt az állitólagos szűzkurvát, hogy belesajdult a fogam, könnyes lett a szemem és kiszáradt a szám, de ő egyre röfögve négykézláb mászott a szőnyegen Professzor Alexander bizonyára elegánsabb párokat is látó szobájában és Gelu hátulról, féltérdre ereszkedve döfölte, mint egy indián harcos, mintha bosszút akart volna állni valami őt ért régi vagy új sérelemért, s ez az egész jelenet annyira valószerűtlennek tűnt, hogy ha nem lettem volna történetesen jelen s valami más meséli, nem is hiszem el; aztán a szoba leszakitott függönye váratlanul változott át a szép Nórává, aki mezitelen testén szétnyiló fürdőköpenyben, gazellaléptekkel tűnt fel a szobában s hirtelen a meglepett Gelu nyakába vetette magát és egy hatalmas afgán tőrkéssel döfködni kezdte a társamat, én mozdulni se tudtam a döbbenettől, remegve, tehetetlenül néztem, amint a káromkodó Gelu, nem birván kihúzni hatalmasra duzzadó himtagját az ijedten vinnyogó cigánylányból („boszorkánygyűrű” jelent meg mellettem a tulajdonosnő, a professzor özvegye és magas fejhangon vihogott) tehetetlenül tűri, hogy a nyakában vonagló vöröshajú hercegnő eszelősen vihogva szurkálja az afgán tőrkéssel, addig amíg el nem önt mindent a Gelu szőrös testéből fröcskölő vér s ez a hatalmas vörös gömb el nem nyel engem is, és hiába húzom elő és sütöm el egymás után háromszor is a pisztolyomat, ebből a vonagló, vörös masszából már nem menekülhetek, s tudom, valahol itt vár rám a könyörtelen Drakula is.

„A túlsó sarkon van” - mutogatott a sofőr. Egy sikátor elején állt meg. „Nem hajtok be oda, uraim, ha...” Gelu legyintve kezdett sziszegni, „kuss!”, és szokásától eltérően pénzt nyomott a kezébe, a fuvardij többszörösét s az, hogy most fizet és éppen ő fizet, ha lehet még rosszabb előérzettel töltött el. Kikászálódtam a kocsiból, az előbbi vörös gömb, amelyik álmomban elnyelt, részleteire esett szét ugyan, de a bibor foltok még mindég a szemem előtt vonaglottak, ahogy a fénytől elvakulva botorkáltam Gelu után, aki nem várt meg, előresietett s eltünt a sikátor mélyén. Botladozva, félvakon mentem utána, a porban gyerekek és disznók sivalkodtak, egy ház udvarán (megfigyeltem) egy dézsában fiatal lány fürdött, s a reménytelen, maga körül mindent felégető szerelemről énekelt, s amint társnője egy piros vederből öntötte rá a bizonyára meleg vizet, elhallgatott, hosszadalmasan prüszkölt és boldogan sikoltozva kezdte újra befejezhetetlen dalát.

Láttam, amint a jó húsz lépéssel előttem rohanó Gelu megáll egy düledező épület előtt, megnézi a cégtáblát, La Mirella, olvassa és kiköp, „súj cuncus!”, röhög vissza rám, majd meg se várva, amíg én utolérem, berugva az ajtót hatol be a félhomályos terembe, talán a jegyeseket megkeresni, mindenesetre amire én futva odaérek, már megkezdődik a cirkusz. Az ajtóban állva a sors kifogyhatatlan kegyelme folytán először éppen a hercegnőt látom meg, magas, karcsú, vöröshajú nő, föltétlenül olyan dekorativ jelenség, aki után nemcsak Bukarestben fordulnak meg a tehetetlenül sóvárgó, vágytól kerge férfiak, felkecskélt lábbal ül egy sarokasztalnál és hosszú szipkából dohányzik, a cigarettafüst glóriaként bodorog szép feje körül. Avram, a kicsi sánta görög, a bár tulajdonosa már megkaphatta az első pofont Gelutól, mert épp éneklő hangon mondja, orrát törülgetve, hogy „ő a szép Nórát nem is ismeri, soha nem is látta!”, s akkor veszem észre, hogy a gyanakvóan figyelő vöröshajú tünemény, a ťcélszemélyŤ asztala mellett üldögélő, hatalmas termetű behemót alak felemelkedik és rosszallóan morrogva lép Gelu felé, társam is érzékelheti nem várt közeledését, mert előkapva pisztolyát, kimélet nélkül lövi térden, az óriás átkozódva roskad le, Gelu kikerüli az asztalhoz ugrik, megragadja a hercegnőnek is becézett szép Nóra karját és ellentmondást nem tűrően üvölt rá, „te velünk jössz, te cafka”, s maga után vonszolva indul a nyitott ajtó felé, mig én végre tisztába jőve a helyzettel és feladataimmal, előkapott revolveremmel hadonászva fedezem őket, és soha nem felejtem el a földön fekve is káromkodó Costel Falstaff rám meredő hiúztekintetét; évekig álmodok vele, a szeme bizonyos fokig Drakula kényszerképzeteimben gúnyosan rámmeredő pillátlan, fekete szemére emlékeztet; bátyja Misu még nála is behemótabb, két méteres és százhúsz kilós alak ebben a pillanatban jelenik meg nadrágját gombolva a hátsó ajtóban, valószinűleg az illemhelyen lehetett, amikor meghallotta a lövés zaját; gyanútlanul közeledik, s arca csak akkor torzul el, amikor egyszerre fedezi fel a Gelu karjában rúgkapáló szép Nórát és a földön vérében fetrengő, káromkodó bátyját.akkor szinte követhetetlen, álomszerű mozdulattal kapja elő handzsárját csizmája szárából, átkozódva rohan felénk, egy pillanatig elbizonytalanodok, nem tudom mit tegyek, a roham meglep, mégsem lőhetek rá egy emberre!, ám ekkor Gelu; aki addigra már adhatott néhány kiadósabb pofont is a hercegnőnek (soha nem felejtem el a szép Nóra rettegéstől kipirult arcocskáját s az orrából, felhasadt szájából ömlő vércsikokat), s a bal kezére tekerte hosszú, vörös haját is, mint az előbb a Marioaráét, őt is lábon lövi. A lendület igy is elhozza az óriást szinte az ajtóig, ott esik össze előttünk és a kezéből kivágódó handzsár egy ujjnyira Gelu fejétől vágódik az ajtófélfába, mire társam anélkül, hogy a hercegnőt elengedné, előrehajol és a füstölgő csövű pisztolya agyával lágyan, szinte barátian üti tarkón, azzal kivonszolva a sikoltozó, átkozódó hercegnőt a lebujból, elindul a sikátorban s felriadva döbbenetemből én is követem, miközben a földön fekvő Costel Falstaff sebesült térdét nyomogatva (körülötte tócsába gyűl a feketedő vére, mely fölött máris legyek köröznek) metszően bámulva rám, trágár szavakkal átkoz meg, s odavonszolva magát szótlanul fetrengő testvéréhez, rázni kezdi „Misu, Misukám, mi van veled, öcskös?”

Rohanunk.

A sikátorban mindenütt ijedt arcok merednek ránk, a harmadik utcácskában rontunk be egy udvarba, vénasszony áll a kút mellett, és keresztet vetve bámul ránk, a hátsó udvar felé rohanunk, akkor döbbenek rá, hogy Gelu valószínűleg attól fél, hogy a Falstaff fivérek bandája virgoncan, bosszúszomjasan máris a nyomunkba eredt, azaz attól tart, hogy üldözni fognak bennünket, de akárhogyan is figyelek, hallgatózom nem hallok kiabálást, sem dobogó lépéseket, egyelőre nem követ senki egy kis kertbe érünk, a kukoricásban, amelybe a kert torkoll, Gelu elengedi végre a hercegnő kezére tekert vörös haját, és magával szembe állítva a reszkető, félájult nőt, ráüvölt: „vetkőzni!” és a szép Nóra félájultan, tenyérháttal törülgetve a megdagadó orrából még mindig szivárgó vért, szipogva bújik ki fehér köpenyéből, világoskék ruhában billeg Gelu előtt s igyekszik kacéran nézni rá, de társamnak már elege lehet mindebből, egyetlen mozdulattal tépi le róla a ruhát, a nő nagy erőfeszítéssel őrizve meg egyensúlyát, lerúgja körömcipőit, féllábon billegve lehúzza harisnyáit is; mozdulatai, ahogy rápillantok, azonnal észreveszem rejtett szándékát, egyre céltudatosabbak lesznek, egyre erotikusabbak, a drága selyem harisnyák után a melltartó, majd a piciny csipkés nadrág következik és máris előttünk áll az egyik legtökéletesebb testű nő, akit én az életemben úgy láthattam, ahogyan az édesanyja megszülte, s szépségéből megdagadt vérző orra torz látványa sem vont sokat le, én amúgyis csodálatos köldökét figyeltem. Leírni sem tudom milyen volt, doktornő, olyan lehetett talán mint egy álom, igen, mint egy aktkép, mint egy festmény, nem is igyekezett takargatni magát, némi fensőbbséggel vegyes megvetéssel meredt ránk, s igen, mintha gúnyos lángocskák is lobbantak volna fel türkizzöld szemében, mint aki tudatában van nem mindennapi értékének, bizonyára azt hitte az egész dolog azért alakul igy, mert szemet vetettünk rá és meg szeretnénk kapni, s kissé durcásan, még mindég vérző, megduzzadt orrát tapogatva kérdezte meg, úgy, mint aki belenyugodott immár az elkerülhetetlenbe s már nem is lázad ellene, „nos, drága úrficskáim, ki lesz az első”, mire Gelu hátralépett és stentori hangon üvöltött rá „hátraarc, előre indulj!” s pisztolyát a vonakodó nő gyönyörűen ívelt farának nyomva, noszogatni kezdte a meglepődött és egyre rémültebb szép Nórát, előre, kifele a kertből, a távoli mező irányába, míg engem szemével utasított, hogy nyaláboljam fel a ruháit s a cipőit, ez végtére is kissé megnyugtatott, reméltem talán mégsem kell okvetlenül gyilkossághoz asszisztálnom, bár meg kell vallanom doktornő, ön biztatott és biztat mindég, hogy csak az igazságot, a Danton szerint is kíméletlen igazságot mondjam, hogy ha Gelu most arra biztat, hogy „te jössz pupák, igyekezz!”, minden zavar és erkölcsi gátlás nélkül azonnal ott helyben tettem volna magamévá ezt a gyönyörű nőt, igen, habozás, vonakodás, fenntartások nélkül cselekedtem volna, de pillanatnyilag nem is sejthettem mi járhat Gelu feldúlt fejében, a sebhely mindenesetre továbbra is szinte lángolt az arcán, miközben időnként nagyokat csapva teli tenyérrel és látható élvezettel a szép Nóra gyönyörű fenekére - nyomai a fehér bőrön úgy vöröslöttek, mint valami idegen hatalom jeladásai -, durván noszogatta az egyre riadtabb, meglepettebb hercegnőt, aki már-már futott, s időnként mikor egy-egy kavicsra, ágra, göröngyre lépett, felszisszenve kapott a lábához, talpa is vérzett már, de Gelu könyörtelen volt, nem engedte megállni, a mezőn harsányan utasított engem, hogy „menjek előre úgy körülbelül nyolcszáz-ezer métert, s a hercegnő ruháit most akár itten is hagyhatom, innen senki el nem veszi, s ha igen, akkor az is annyi, neki már aligha lesz szüksége rá!...” „Miért? - rémültem meg. - Megölöd?” „Mert csíkos darócba öltöztetjük, azért. Hát nem megmondta Păun ezredes elvtárs, hogy élve kell előállítanunk”, vigyorgott Gelu.

S én elindultam.

Meleg volt, már eszeveszetten tűzött a májusi nap, furcsa az is, hogy már ez a mező sincsen meg, beépítették, egyentömbházak épültek a helyére, néhány nyomorúságos játszótér s körülöttük néhány satnya fa, de akkor még megvolt, és az ingem a hátamhoz tapadt, a melegtől és az izgalomtól egyre erősebben verítékeztem, a zakómból is kibújtam, s az ingemből is, meztelen felsőtesttel haladtam előre, s amikor úgy félúton lehettem, valami megmagyarázhatatlan kíváncsiság fordított vissza, és igen, úgy volt, ahogy előre sejtettem, a szép Nóra Gelu előtt térdelt, hatalmas vörös hajkoronája szabadon repdesett a gyenge szélben, mint egy megkötözött madár szárnya. A gazember, gondoltam azonnal, a cigánykurvácskát megosztaná velem, de ebből persze ki akar hagyni, dühösen fordultam meg, s meggyorsítva lépteimet siettem tovább, szinte futva tettem meg a távolságot, s lihegve álltam meg az előre kinézett helyen, s amikor visszafordultam, döbbentem vettem észre, hogy a vörös hajú tünemény botladozva fut felém, míg Gelu úgy áll, ahogy hagyta, nadrágja még mindég le van csúszva a bokájáig, s hatalmas fehér ülepe, bocsánattal legyen mondva, már-már hívogatóan, lágyan világit a napon, el nem tudtam képzelni mi ez az egész, mire készülhet, a szép Nórát figyeltem amint zihálva közeledik, hallottam már kapkodó fel-felgyorsuló lélegzetét is, vörös haja csapzottan repdesett szívfájdítóan gyönyörű madonnarca körül, orrából még mindég szivárgott a vér, egy pillanat s a vércsík máris Maja arcát villantotta fel előttem, a szája sarkából szivárgó vércsík szokása szerint megnőtt, de most nem akart elnyelni, nem is takart el mindent, mert szinte azonnal rámesett a lihegő hercegnő, a karomba csimpaszkodott, éreztem parfümmel vegyülő bódító testszagát, fulladozva fúrtam fejem a hajába, idegesen eltölt magától és sírós hangon kérdezte, „Hogy akarja? Válaszoljon elvtárs, hogyan akarja?” „De mit?”, meredek rá, döbbenten érkezve vissza a jelenbe, mire ő legyint, letérdel és ujjai máris a sliccemen matatnak, kezem rátéved az egyre céltudatosabb mozdulatokat végző kezére, megsimogatom, mire felnéz és sírósan mondja, „maga jobb embernek látszik, ígérje meg, hogy nem ölnek meg, megígéri?” Lázasan bólintok, s már nem is tudom milyen sugallat hatására, talán utánozni szeretném a társamat doktornő, az ember végül is egy utánozó állat, balkezemre csavarom sima, vörös hajzuhatagát, miközben ő nadrágom bokámra tolva teljes egészében mohón nyel el, de rosszul lesz, kienged a szájából s az orrából hulló vércseppek összevérezik a – Gelu szóhasználatával élve simafejű főhadnagyot, vöröstől különül el vörös, szédülök, a hercegnő ott hányik mellettem, aztán kimerülten hanyatlik a földre, és alázatosan hív magához. „Kik vagytok ti?” - kérdezi miközben már lovaglóülésben vonaglik fölöttem, akkor,közben sejtem, hogy talán már nem is kényszer számára az egész, talán már élvezi is, a vércseppek az arcomra és a mellkasomra hullanak, felnyalom, vérének hihetetlenül édes íze van, körte mellei az arcom előtt ringatóznak, „kik vagytok ti, áruld el már végre, kisfiú?”, de én nem válaszolok, hirtelen megy el a kedvem az egésztől, durván lököm le magamról, és ő elképedve néz rám, nem érti a dolgot, s ekkor hirtelen és hihetetlen erővel kispriccoló sperma telibe találja eltorzuló madonaarcát, s amint káromkodva, mint egy cigánykocsis, zsebkendővel törli magát, az orrából hulló vér rózsaszínűre festi az arcán szétkenődő maszatos és ragacsos ondót. „Vissza!”,üvölti a túloldalról stentori hangon a társam, és a hercegnő azonnal felugrik, mintha idomították volna és haladéktalanul botladozva, sziszegve emelgetve vérző talpát rohan feléje; a levegőben áll a meleg és úgy tűz a nap, mint augusztusban. mellkasomon az izzadtság a nő vérével keveredik, aléltan bámulok utána, s nem értek semmiből semmit.

És ez az idétlen jelenet még háromszor vagy négyszer ismétlődik meg, doktornő!... A szép Nórának láthatólag már jártányi ereje sincsen, fájdalmasan vonaglik előttünk, gyönyörű teste teli sebekkel, horzsolásokkal és harapásokkal, de Gelu nem kegyelmez, és amikor már engem is visszahív, mert már betelve a félájult, ziháló nővel – akármilyen szép is, lassan elegünk lesz belőle – és természetesen a helyzettel, mindketten képtelenek vagyunk újabb „hős lovagi tornákra”, ahogy Gelu nevezi röhögve, azt ami hármunk között történik, arra kényszeríti a már sírni sem tudó, halálosan kimerült nőt, hogy magával játszadozzon, s kiváncsiságtól elkeskenyedő szemmel figyeljük, hogyan csinálja, ám Gelu pisztolyát a lüktető, nedvező, vérző vulvához szorítva ráüvölt „hol vannak az iratok, te kurva” a hercegnőben még a fenyegetettség helyzetében is van némi ellenállás, mert nem válaszol, láthatólag nem is érti a kérdést, de akkor Gelu kimondja a miniszter nevét, s ezzel, amint kiderül, végzetes hibát követ el, mert a hercegnő váratlanul magához tér, „hol van?” - sikoltja és ránk mered. Véres, maszatos arca kifehéredik. „Öltözz fel”, löki meg Gelu, miközben látható élvezettel nyalogatja az ölének váladékától csillogó pisztolycsövet. A szép Nóra kapkodva öltözik, elkínzottan merd ránk. „Mit akartok?”, kérdezi s Gelu most gyorsan válaszol. „Az iratokat!” „Otthon vannak”, legyint a hercegnő, mint akinek már minden mindegy s botladozva, sántikálva indul meg a mezőn, haja csapzottan tapad a hátához, világoskék ruháján hatalmas szakadás, köpenye a karján. „Ideadod?”, lép utána Gelu. A hercegnő megfordul: „Megkaphatjátok, ha megígéritek, hogy nem öltök meg!” „Már mi a francért ölnénk meg, Nóra?”, kérdezi lágyan Gelu és odahajolva a nőhöz puhán csókol bele horzsolásokkal teli véraláfutásos nyakába. „De kik vagytok ti?”, kérdezi makacsul s elkínzottan a nő. „Állambiztonság”, mondja egykedvűen a társam s rutinosan kapva elő igazolványát felmutatja a hercegnőnek, aki hirtelen, bármely előkészület nélkül vadul veti rá magát, szinte követhetetlen mozdulatokkal, s mire magunkhoz térhetnénk, már kezében is van a Gelu pisztolya, barátom fejéhez tartja, kibiztosítja s durván kérdezi meg, jóval durvábban mint az előbb „Mit akartok? Na daloljatok kis szekuskáim, mondjátok meg végre mit akartok, mielőtt golyót repítenék abba a hülye fejetekbe.” Én akkor ocsúdok fel, feléje kapok, de nem érem el, Gelu is megpróbál kiszabadulni, a szép Nóra őt könyörtelenül lövi vállon és felémrúg, gyomorszájon talál, összeroskadok, sikoltozva többször is leköp, aztán rohanni kezd az elhagyott mezőn, a házak felé, Gelura pillantok, elalélva fekszik a földön, vállából folyik a vér, üvöltve vetem magam a szép Nóra után, a kertek alatt érem utol, magam felé fordítom, „Ezt már akkor sem úszhatod meg, szépségem, ha ideadod az iratokat. Meglőttél egy szekustisztet. Tudod mi jár ezért?” „Soha meg nem kapod, erről ne is álmodjak” sziszegi és rám emeli a pisztolyt, de aztán mást gondol, eldobja és rám fonja magát. „Te más vagy, mint ő láttam az előbb,te teljesen más vagy”, súgja a fülembe és a kerítés tövébe zuhanunk le a fűbe, magához húz, érthetetlenül újra megkívánom, előttem vonaglik fehér véraláfutásokkal díszes nyaka, gondolkodás nélkül harapok bele, s amint hirtelen nedves lüktető ölébe hatolok megképződik előttem Maja arca is, a szája szélén szivárog a vércsik, el akarván hessegetni mindazt, amit elő szokott hívni, a szép Nóra nyakára hajolva kezdem szívni a sebet, sikoltozva lök le magáról, üt, cipőjével csépeli a fejem és átkozódik, az én szám is több helyen felhasad, orrom és homlokom is vérezni kezd, újra rám veti magát, hörögve marcangoljuk egymást mint az állatok, a Maja arcán szivárgó vércsík makacsul ismét megjelenik, megnő, beburkol bennünket a vörös gömb, Drakula ott áll mellettem, s most nem hahotázik, metszően néz rám, pillátlan fekete szeme merev, szemgolyójába zuhanok, a bordó körök közé, és hirtelen érzem meg, hogy ezúttal már tényleg nincsen visszatérés, én lettem ő? vagy ő lett én?, nem tudom, de gonosz, hosszú évek óta gondosan előkészített terve sikerült, aztán már ezen sem tudok hosszabban eltöprengeni, számban a vér édeskés izével, ájultan hanyatlok a vonagló Nórára, így találnak ránk az ezredes és emberei, s alig tudnak magamhoz téríteni és valahogy lerángatni az időközben már teljesen kihűlt nőről.

Igen, akkor kerülök először hosszabb időre gyógykezelésre, bár a szorgos katonaorvosok nem nagyon tudnak mit kezdeni velem és jól fejlett skizofréniámmal, hideg vizes fürdőket ajánlanak és rendületlenül futtatnak körbe a katonakórház körül, a park sétányain, amíg félájultan a fáradtságtól le nem roskadok a lépcsőre, „ez és csak ez segít”, mondja a főorvos-alezredes Păun ezredesnek, aki híreket hozva egy másik kórházban lábadozó Geluról, többször is fölkeres, hogy mondjam el már végre, mi a fene történt itt a mezőn hármunk között, hiszen akármekkora hatalma van, azért egy kissé nehezen tudja majd eltussolni ezt a kínos esetet, s ahhoz, hogy egyáltalán sikerrel próbálhassa meg, legalább neki kellene tudnia, hogy egészen pontosan mi is történt?!, de én csak fekszem a kórházi szoba vaságyán, nézem a plafon útvesztőt formázó repedéseit, és rettegve várom Drakula jelentkezését, ám a sötétség fejedelme, ki tudja, miért, most hosszú időre békén hagy, nem jelentkezi, s én töprenghetek azon, hogy tényleg mi is történt tulajdonképpen a mezőn? bár foszladozó emlékeim elég nehezen állnak össze egységes s főként hiteles történetté, csupán arra emlékszem hallucinatórikusan és félelmemben fel-felnyögve, hogy akkor délben sikerült először az átváltozás!... Én mentem át a Drakula testébe, vagy a vámpírkirály jött át az enyémbe, mindegy, valamelyikünk csak átharapta a kéjben vonagló hercegnő torkát, s a gyilkossághoz immáron kétség nem férhet, de ami még ezen felül is (ha megengedhető, eufamisztikus túlzással mondhatom) nyugtalanított s az ezredest is nyugtalanította, az egy laboratóriumi jelentés volt, ami mindkettőnk spermáját kiderítette a szép Nóra, esküszöm egyedülálló benső mozgásokra képes, csodálatos hüvelyében, s ezért aztán ügyünket fölöttébb nehéz volt úgy eltussolni és munkabalesetnek beállítani, ahogy általában a belügyi szerveknél akkoriban szokásos volt, de engem tulajdonképpen a kilátásba helyezett börtön sem izgatott különösebben, s nem is rémített meg, arra gondoltam, hogy néhány év börtön, na és?, a lerben legalább soha nem lehetek egyedül, mert azt azért megfigyeltem, doktornő, hogy mások jelenlétében fölöttébb ritkán jelenik meg előttem az óvatos homálygróf; az ezredes viszont úgy harcolt értünk, mint egy oroszlán, s észrevettem azt is, hogy direkt személyes ügyet csinál abból, hogy balszerencsés beosztottjait kihúzza a csávából, mint mondotta nem is csupán azért, mert tulajdonképpen az ő elmebeteg ötlete volt a hercegnő felkutatásának ránk bizása (noha igen hamar kiderült, semmifajta monstre pert nem terveznek és a szerencsétlen ex-miniszter - soha nem tudtam meg tulajdonképpen milyen kapcsolat fűzte a szép Nórához? -, úgy tűnt el a szigeti börtön poklában, hogy a hátán akkor sem lehetett volna leolvasni a számot, ha lett volna egyáltalán, s az iratokra, amelyek, ha ugyan előkerülnek, bizonyíthatták volna, hogy egy idegen hatalom ügynöke, már semmi szükség nem volt), hanem leginkább azért, mert mégiscsak az ő emberei voltunk, és ha ő hagyja, hogy bizalmas emberei ellen eljárás induljon, s buzgó és finnyás aktakukac-hadbírák kezdjék firtatni, hosszú orrukat mindenbe beleütve, az operatív osztály ügyes-bajos dolgait, mindenre el lehet készülve, akkor már előbb-utóbb ellene is megindulhat a véget nem érő szimatolás s ezért (illetőleg ezt elkerülendő) úgy gondolta, jobb, ha a szimatolás ellen - még az elején, amíg bizonyítékok is gyűlhetnek az őt irigylő és gyűlölő, könyörtelen hadbírák asztalán - a leghatározottabban lép fel, teljes súlyával, minden, még az illegalitásban kialakuló kapcsolatát mozgósítva, mert egy idő után, ezt világosan megértette, már esetleg késő lesz, s ha minket nem tud megmenteni, esetleg magunkkal sodorhatjuk őt is! Ezért követeli kitartóan és dühösen, elkeseredetten és könyörögve Păun, hogy mondjam el már végre mi történt ama májusi napon a mezőn?... Mindezt a katonakórház hatalmas parkjában kérdezi, séta közben, magát ismételve újra meg újra megkérdezi, közben cigarettával, csokoládéval, vodkával is kínálgat, s akkor végre én, mint akinek már úgyis minden mindegy, kapkodva s a perverz és meghökkentő, undorító részletekre is kitérve elevenítem fel a dolgokat úgy, abban a sorrendben, ahogy történtek! Végre megtudhatja, mi történt azon az elsüllyedő, balcsillagzat alatt lévő napon. Merev arccal, mozdulatlanul hallgat végig. „Ti mindketten betegek vagytok!”jegyzi meg talányosan, s azzal magamra hagy kételyeimmel. Éjszaka, ha elkerülnek a kínzó álmok, s a kórház ablakából bámulom a felhők előtt, úszó, méltóságteljesen vereslő holdat, amely egyre nyomasztóbban és hideglelősebben emlékeztet a szép Nóra szétvert, vérző, könnytől, vértől, ondótól maszatos arcára, várom, hogy Drakula szálas fekete, vörösbélésű köpönyegbe burkolózó alakja is feltűnjön végre a fák között, hogy földi vonulásomnak és szenvedéseimnek végetvetve, végleg a kinkastélyába, az irrealitás kisértő birodalmába ragadjon magával, de a sötétség fejedelme most nem jön, s én végképp magamra maradok álmaimmal és kételyeimmel, képzelgéseimmel és kényszerképzeteimmel, s már az sem érdekel, hogy időközben tényleg felfüggesztenek, semmi kedvem ugyanis visszamenni a testülethez, semmi kedvem tovább alakítani a hős és elszánt, kérlelhetetlen állambiztonsági tiszt szerepét, makacsul és kitartóan hívom a szívemben Drakulát, jöjjön el már végre értem és ragadjon el, legyen már végre vége szenvedéseimnek és kínjaimnak, de a rettegett vámpírkirály pillanatnyilag nem hajlandó meghallgatni elkeseredett s mindenre elszánt hívásomat, és nem hajlandó előjönni a homályból, hogy végleg elragadjon...

 

V. A MÁSODIK: A FŐNŐVÉR

 

Amikor fullasztó, egymást sokszorozó félálmaiból újra felriad, már késő délután van,óráján ellenőrzi az időt, tiz peccel múlt hat óra, Rodica nővér sincsen a szobában, valószinűleg elhivták valahová, a parkból benyomul a szobába a hőség, a háló a szúnyogokat távoltartja ugyan, a legyeket is, és este a sűrű csapatban szállongó éjjeli lepkéket is, de a meleget nem, a szoba áporodott, állott levegőjében szinte megsűrűsödik a meleg, s Spiridon, mivel verítékezett álmában, miközben állandóan különféle álarcos fickók elől menekült egy keleti nagyváros zsúfolt utcáinak, sikátorainak dzsungelében, majd repülőről hajította ki őta régóta kisértő, rossz arcú, beretvás gyilkos, és zavarja ama áporodott zajegyveleg is, ami izzadságfoltos ágyneműjéből és önnön öregedő testéből árad, úgy áll fel, hogy na most már kész, vége, kezdődhet a második felvonás, de addig is indul és lezuhanyozik. Két lépés után megáll, óvatossága felülkerekedik: nem, neki most, legalábbis addig, amíg ki nem derül Evelin iszonyú halálának igazi oka, kussolnia kell, jobb ha továbbra is ágyban marad s minél szánalomraméltóbban és elesettebben játssza a nagybeteget, ami jelenleg – szólítja meg önmagát félhangosan, kissé megütődve szavai tagadhatatlanul komor hangsúlyától! – nem is esik túlzottan nehezére, feje még mindég tompán szaggat, kába a gyógyszerektől s rossz előérzete, ha lehet, csak erősödik, valahol a tudatalattiban az őt állandóan figyelő Drakula most aztán igazán kedvére röhöghet rajta, hiszen minél inkább el akar távolodni tőle, annál közelebb kerül hozzá, hogy hamarosan végképpen birtokába keríthesse. Nincs megállás!... Ha most fütyörészve indulna el a folyosón a zuhanyozók felé, és észrevennék esetleg a folyosón szimatoló fakabátok, azonnal arra gondolhatnának, saját pitiáner nézőpontjukat maximálisan érvényesítve, hogy íme ez a kitanult, ravasz szekus csak megjátssza itten magát, íme nem is annyira beteg, mint ahogyan állítják róla, s mint ahogy ő is el akarja velünk hitetni, bizonyára falaznak neki a megfélemlített ápolónők, és a főorvos asszony is. és azonnal ostoba keresztkérdéseikkel kezdenék, az eddigieknél valószínűleg sokkal agresszívebben, rámenősebben és könyörtelenebbül ostromolni.

Nem. Ebből elég! Csak nem adni támadási felületet. Ez a köpcös zsaru, akiről csak úgy sugárzik az önelégültség és a magabiztosság, az elmebetegségeket valószínűleg nem is tartja betegségnek, mit tudhat ez az ő skizofréniájáról, depressziós rohamairól, az őt kerülő sűrű, hálószövésű melankóliáról, elesettségéről, kényszerképzeteiről, rémálmairól?! S ha be is számolna nekik őszintén, nyíltan, kérlelhetetlenül, akkor sem hinné el, azt gondolná Spiridon csupán a gyilkosság gyanúja alól szeretne kibújni, s ezért talál ki efféle rögeszmés hazugságokat. Nem, ez a zsaru – a tejfölesszájú társával ebben a vonatkoztásban nem is kell számolni, az egy nyakigláb, pattanásos arcú nulla! – nem tartja őt betegnek, s érzi mindent meg fog tenni, márcsak a milicistákban a szekusokkal szemben mindég is meglévő burkolt irigység és alapos kissebbrendűségi érzések miatt is!, hogy „elzárassa” őt, hogy rábizonyithassa a különös kegyetlenséggel elkövetett hajnali gyilkosságot, hogy kivitethesse innen és a világban állithassa őt biróság elé, előszedve régi ügyeit is, mindenekelőtt a szép Nórát, hiszen az ő halála körül is igen sok a kérdőjel, hiába igyekezett eme kérdőjeleket Păun ezredes ravaszul és előrelátóan eltüntetni... S még más ügyek is vannak; hányan menetelnek a végtelen vadászmezőkön, Isten?...

Spiridon megborzong. Rosszak a tapasztalatai.

Az első eszentendőkben a katonakórház nagyobb részt sebész és belgyógyász orvostisztjei nem nagyon hittek neki, csak hümmögtek, a fejüket csóválták, jött az egyik betegszabadság a másik után, a szép Nóra különös halála ügyében vizsgálat is indult ellene, felfüggesztették, de Păun elsimitotta ezt is, a repülő nő esete után már ő sem tehetett semmit, lehet nem is akart?, ekkor került rá először kényszerzubbony, aztán évek múlva egy pszichológusokból és pszichiáterekből álló különbizottság is megvizsgálta, s ekkor konstatálva igen szomorú állapotát, végre őrnagyi rangban nyugdijazták. 1968-at írtak akkor, Prágában egyesek bugón hittek még az emberarcú szocializmusban, de illuzióikat a feldübörgő testvéri tankok taposták el, mig az elszánt párizsi diákok ugyanabban a csillagévben az egész, szerintük szétrothadt burzsoá rendszert szerették volna átalakitani...

Azóta ő többnyire elmegyógyintézetekben tölti az időt, s ha időnként ki is engedik, sehogyan sem tudja már megszokni a szabad életet. Egyedül van (Maját, amikor még lehetett volna nem kereste meg, azután hiába kutatott utána, úgy tűnt egykori áldozata és szerelme végképp kitűnt a képből), az sincsen, aki gondját viselje, előbb-utóbb önként és dalolva tér vissza, itt mégis emberek között van, vigyáznak rá. Ezt az isten háta mögötti elmegyógyintézetet – amelyik inkább szanatórium, mint kórház – néhány esztendeje ajánlotta egy fővárosi lélekgyógyász, aki hosszasan elbeszélgetett vele, és esetét speciálisnak tartva szaktanulmányt is tervezett róla, szerinte a nemzetközi tudományos életben is nagy feltűnést keltene Spiridon Drakula-kényszerképzete, de ő nem egyezett ebbe bele, nem szerette volna, hogy a nyomorult, zátonyra futó élete holmi elmekórtani esetként, speciális agyrémként, csillogó balkáni kuriózumként kerüljön bele a szaktudományba; „amig még élek erre nem fog sor kerülni, doktor úr – közölte szárazon az elképedt orvossal –, az eset még nincs lezárva”, és fölemelt fejjel vonult ki a rendelőből. Másnap pedig eljött ide, ebbe a távoli szanatóriumba. azonnal lenyűgözte a táj vad, szokatlan, barbár szépsége, megejtette a környező erdők hangulata, elbűvölte a csend, amit csak szinezett a fegyvergyár gépeinek monoton dohogása, és indőnként megzavart a vidáman pöfögő kisvasút. Az intézet európai hírű, Párizsban végző s a spanyol szabadságharcaban is részt vevő agg orvosnője, Maia Flitgart, ismeretlen-ismerősként üdvözölte, bukaresti orvosától már hallott az ő különös esetéről, s rendszeresen hosszú, kimeritő beszélegetéseket folytatott vele Drakuláról, az életéről és a sötétség fejedelméhez fűződő kényszerképzeteiről és fantáziálásairól, amelyekről kétségtelenül a zsaruknak is mesélhetne, akik hollywoodi filmhősnek hiszik a vicsorgó-hahotázó homálygrófot, de minek?, nem is hinnék el, gyanakodhatnának is, hogy csak fűzni akarja őket, másrészt meg túl gyengének érzi magát jelenleg, semmi kedve szavak között bujócskázva, keresztkérdések hálóiból ki-kibújva, más csapdákat el nem kerülhetve tisztázni önmagát, hogy bizonyithassa ártatlanságát, ami számára evidencia...

Megfordul. Félarca lüktet, kisagya is tompán szaggat, de fél tükörbe nézni, retteg, hogy a türkörből váratlanul az őt egymásra csúszó rémálmaiban mégis elragadó Drakula arca néz vissza rá. Az ágyán ülve s rettegve az állandóan ismétlődő kényszerképzeteitól, eszébe villan, hogy ide kellene kéretnie utolsó szerelme, Evelin jelenleg üres szobájából azt a bizonyos festményt, már-már vágyik az öt fa alatt heverésző, őt a tök ászra emlékeztető fickó meghitten pökhendi vigyorára, már csak azért is, mert számtalan együttlétüknek volt szem- és fültanúja, látta nem túl gyakori szeretkezéseiket is, amikor ő az izgalomtól kicserepesedett szájjal, torkában dobogó szívvel, pirosló fülekkel, reszketve, mint egy kamasz, a spanyol bélyegen a szófán heverő nő pozicióját minuciózus aprólékosságal és gonddal újraalkotva, újra meg újra beállította az idegesen remegő, elvörösödő, mezítelen Evelint a vágyott pózba és ruháit eszelősen hányva le magáról, alázatosan állott meg előtte, miközben kimondhatatlan imádattal nézte ahogy a nő képzelgéseinek és rögeszméinek eleget téve, csábitó pozitúrában, kiszolgáltatottan hever az ágyán.... Sokszor órákig nem szólaltak meg, nem is mozdultak. Evelin később megvallotta, hogy eleinte nem érdekelte az egész, de az a mód, ahogy az őrnagy nézi őt, az a végtelen imádat valami olyan pluszt jelent a kapcsolatukban, amelyet képtelen ugyan fölfogni és megmagyarázni, de ami kétségtelen valami igen eredeti borzongó szint is ad szerelmüknek... Egy olyan árnyalatot, ami képes őt akár az eszelősségig is felizgatni, Igen, ő kerekretáguló szemmel, mozdulatlanul órákig is képes volt bámulni Evelint, aki ennyi szeretettől, imádattól és platonikus vágytól meghatódva, kissé kacéran nézett vissza rá, és az volt az igazán tökéletes együttlét, amikor érezte, hogy asztrálteste kiemelkedik öregedő porhüvelyéből és egyesül a fekvő nő fölötte gomolygó asztráltestével; a lelkük egyesült ilyenkor, igen, de ő ezt nem tudta megmagyarázni soha Evelinnek, talán a képről őket bámuló fickó pimasz vigyora zavarta, talán az, hogy a nő hagyta ugyan hosszasan imádtatni magát, de kétségtelenül másra is vágyott s néha, amikor már nem is reménykedett abban, hogy ő meredő dákóval dobva rá – végre! – magát, mohón szétfeszitve combjait, fickósan bele hatol és magáévá teszi, a legősibb, több ezer esztendős mozdulatokat imitálva, mint férfi a nőt, „mint egészséges férfi a nőt” hangsúlyozta ki szomorú gúnnyal Evelin, ilyenkor mohó ujjai önnön kitárulkozó, kagylóként szétnyiló, vörösen lüktető szemérmére siklottak, „gyere!”, suttogta ilyenkor valamiben talán még reménykedve, elfulladva a feltámadó vágytól, de ő sajnos legtöbbször egyáltalán nem érzett késztetést a szexuális együttlétre, nem mozdult tehát s a nőnek kellett befejeznie, amit önmagán és önmagával elkezdett, miközben ő bénultan, kerekretáguló szemmel nézte elúszó, kéjben vonagló arcát és legszívesebben sírni szeretett volna. Evelinnek ezt úgy magyarázta, hogy lehet a gyógyszerektől van, ami márcsak azért sem lehetett igaz, mert ő be sem vette ezeket a gyógyszereket, máskor meg úgy védekezett, hogy nem akar lebőgni előtte, és tovább bámulta áhitatosan, mozdithatatlan nyugalommal a türelmét elveszitő, elkeseredetten sírni vagy maszturbálni kezdő nőt és hátában érezte a fái alól pökhendien vigyorgó, könyékre támaszkodó és őt ilyenkor határozottan a tök ász figurájára emlékeztető pimasz fickó gúnyos pillantását.

És a nyár lassan olyan lett mint a kártyalap.

Talán ezért is vágyott most arra, hogy ez a festmény, ez az Evelinnel közös történetükben központi helyet elfoglaló műalkotás, továbbra is része lehessen magányos életének, hogy itt legyen a szobájában a falon. Már a helyet is kinézte, az ablakkal szembenlévő falra helyezi majd el, gondolta, hogy a keletre néző szobában reggelente a napsugarak által varázslatosan életrekeltett fickó pökhendi vigyora, pimasz pillantása ébressze, hátha könnyebb lesz így kinzó élményeitől, kisértő rémálmaitól megszabadulnia, s az is kérdéses, hogyan viselkedik majd egy esetleges Drakula-látogatás közben ez a Drakulát bizonyára rettegve utáló tök ász imitátor, Spiridon mindenesetre remélte, hogy védelmébe veszi őt, esetleg a képről is leszáll darab időre, és kaszáját suhogtatva indul a sötétség fejedelme felé, hogy levágja hülye fejét, és a kaszával az ágy egyik letört lábát kihegyezve mellkasába és gonosz szívébe döfje az így nyert karót, egyszer s mindenkorra végetvetve az ő kinlódásának, elpusztitva a homálygrófot, odautalva őt ahová való: Majáról és Evelinről formálódó szelid, mélakóros álmai tengerére, ahol oly könnyedén siklik tova, s nem kisértik tovább kétségei és rögeszméi, mint a távolban meg-meglibbenő fehér vitorlák...

Igen, erről immár beszélnie kell a doktornőnek is, néhány napja, még a drága Evelin iszonyatos halála előtt, egyik utolsó beszélgetésük alkalmával, a doktornő is, komoran, rosszkedvét nem is titkolva vissza-visszatérő rémálmaira kérdezett rá, hogy igen teljesen világos: Drakula először a maga emberi, vagy emberek által elképzelt alakjában, az után az 1951-es áprilisi incidens után, a Majával való első találkozás szomorú éjszakáján jelent meg előtte, de voltak-e előzményei?, mert úgy hiszi voltak, Spiridon már gyermekkorában is a rémkirállyal álmodott s utána az árvaházban, majd a katonaiskolában is kisértette, hogy is van ez? Az előzmények érdekelték! Forgatta szép, hosszú, arisztokratikus és őt a Nelu Socaciu, a török hajón elhúzó kártyaspillerére (egykori besugójukra) emlékeztető ujjaival pörgette a könyvek lapjait, majd a töltőtollát és figyelmesen nézett rá. Nem, ő nem mániákus hive a rendnek, de kétségtelen, akármennyire is veszélyes lehet a rend, ideje már egyfajta rendszerbe foglalni Spiridon kinos spirituális élményeit. Ha ő tényleg megírja a vezető francia pszichológiai szemlének Spiridon kóresetét, amivel bizonyára újra feltűnést kelthet a tudományos világban, ami azzal is jár, hogy egykori barátai rádöbbenve arra, hogy ő még él a vasfüggöny mögött, s lám dolgozik is, és nem halt meg, ahogy ők, talán hogy közömbösségüket vagy lelkiismeretüket nyugtatgassák, elképzelték vagy elhitték, csapatoslag kerekednek fel majd Párizsból eljönni ide az ő és a betege látogatására... De ahhoz, hogy mindez bekövetkezzen, valamiféle rendbe kellene szervezni ezeket a képzelgéseket és kényszerképzeteket. Azt hiszi a maga részéről, hogy egyfajta szigorú időrend nélkül minden elképzelhetetlen.... Nos tehát az előzmények!...

Természetesen voltak és természetesen már egyszer ezekről a kora gyermekkori élményeiről s az őt öt éves kora óta kisértő rémálmairól is be kellene számolnia, talán árnyalhatnák a doktornőben a róla és szornyű betegségéről mindenféleképpen kialakuló képet, de ezen túlmenően, talán a saját jól felfogott érdekében, ingatag lelki egyensúlya helyreállitása, a kényes egyensúly biztositása végett is ideje lenne meggyónnia és – amennyiben egyáltalán képes rá? – rendszereznie ezeket az egymásra csúszó fura, bizarr, ijesztő rémálmokat, amelyekre az angolok azt mondják, hogy nightmare, mig a hozzánk minden esetben közelebb álló franciák azt, hogy cauchemar, utánozhatatlan borzongató bájjal mondják s mindkettő ugyanazt jelenti: az álomban testet öltő, nagyon sokszor megnevezhetetlen borzalmakat, amelyeknek képeiből legtöbbször ébredés után semmi nem marad ugyan (az álmodó s így nagyon sokszor ő is, képtelen visszaemlékezni arra, hogy mi is nyugtalanitotta annyira rettenetesen!) csak az álmok kiváltotta félelem és rettegés kiséri és kisérti, az ébrenlét kinzó óráiban is tovább; fekszik tehát a rettegő delikvens (legtöbbször ő is, magáról beszél, kétségtelen) az ágyikójában, iszonyodva bámul maga elé, legszívesebben üvöltene és az arcáról tépné a bőrt, mint a vadak...

Tudom doktornő, sokszor átéltem – tette hozzá komolyan s azután arról purpárlézott az őt kerekretáguló szemmel figyelő és valamit lázas sietséggel, sebesen le-lejegyző doktornőnek, hogy ilyenkor úrrá lesz rajta a döbbenet s a döntésképtelenség, nem tudja mit is kellene cselekednie, azt sem tudja kitől is remélhetne segitséget, és remélhetne-e segitséget valakitől egyáltalán?, és amikor bizonyos esetek, események, amelyekre, ha homályosan is, de képes visszaemlékezni, egyre gyakrabban, egyre elrémisztőbben ismétlődnek meg, lassan, feltartóztathatatlanul döbbenhet rá arra,hogy nincsen menekvés, segitséget nem remélhet senkitől és semmitől!, nincs a világmindenségben olyan hely, ahol ő gyógyulást remélhetne, sem olyan személy aki segithetne rajta, s ilyenkor érti meg Eminescut, aki arról beszél, hogy csak egy vágyam maradt, halálomat érjem, lágy esti fény alatt, a parti fövényen, mert neki is csupán ez az egy vágya maradt, a gonosz, álmaiban életrekelő pokolbéli fajzatokkal egyedül kell kűzdenie, miközben a balsejtelem lüktető pontocskáiból ördögi koponyák formálódnak ki sajgó szeme előtt, és hiába hunyja be a szemét, nem tűnnek el, sőt szaporodnak, és azt is nagyon jól tudja, hogy ebben a kilátástalan küzdelemben ő csak vesztes lehet, a győzelemre úgyszólván semmi esélye, mert milyen győzelemről lehetne egyáltalán beszélni az ő esetében és ennek kapcsán az ősi, „imaginárius mérkőzés” hangulatának érzékeltetésére, amely már évtizedek óta tart s ő érzi, hogy gyengül, egyre gyengül az ellenállása, – egy különös élményről kell még beszámolnia; nemrég olvashatta a nagy E.T.A. Hoffman egy varázslatosan rémületes elbeszélését, Evelin magyar nyelvű könyvei között talált rá, korábban nem került a kezébe (de hát ő, amint azt a doktornő bizonyára sejti, tud magyarul is, a testületnél, mivel egy időben magyar írókat is figyelt, meg kellett tanulnia ezt a különös és magányos nyelvet, de legalább eredetiben olvashatta Ady Endrét, aki úgy küzdött az ős kajánnal, a disznófejű nagyúrral, mint ő Drakulával!...) s olvasta egyre nagyobb döbbenettel el, újra meg újra, annyira, hogy bizonyos, az őt megérintő passzusoknak a saját sorsára rimelő részleteit immáron kivülről tudja, képtelen szabadulni a nagy képzelgőnek az ő életére rimelő szörnyűséges felismeréseitől!...

Nem, a mélyen tisztelt doktornő nem találta el, nem homokemberről szóló bizarr és szomorú történet bizonyos, az ő különc vizióira is rimelő részletei nyűgözték le, s nem is az arany virágcserépről szóló hátborzongató mese, hanem a Don Juan, s ebben is ama feledhetetlen, hallucinatórikus jelenet, amikor a derék, jóravaló és ártatlan emberek eszelős jókedvvel, gyanútlanul táncolnak, és nem tudják a szerencsétlenek, sejtelmük sincsen róla, hogy „a feneketlen szakadék fölötti vékony rétegen táncolnak”, s hogy ez az elképzelhetetlenül finom, hártyaszerű réteg bármikor beszakadhat jókedvüktől is nehezülő súlyuk alatt, s akkor felkészületlenül szembesülhetnek az írtózat és a rettenet Bosch képeiről ismert jeleneteivel!...

Egy olyan faluban nőtt föl – kezdi körülményesen Spiridon – ahol a babona máig eleven, élő kiiktathatatlan valóság. Légionárius atyja – aki különben szintén megjárta Spanyolországot, de a tisztelt doktornővel már csak azért se futhatott össze Katalónia végtelen sikjain, Andaluzia andalgó rónáin vagy a szétlőtt Madridban, mert ő a másik oldalon harcolt – éppen soros börtönbűntetését töltötte, Spanyolországból való megjövetele után, 1937-et írtak, ezekben a nyűgös, lázas hónapokban a doktornő, ahogy utalásaiból sejti, talán még Barcelónában lehetett, hogy átélje a polgárháború egymást sokszorozó és kioltó eseményeit, édesanyja pedig, akire nem is emlékezett világosan, rémlik, hogy szőke hajú volt és kék szemű (de lehet, hogy már anyja képében is Maja kisérti, és szája sarkából szívárog a vércsik, de ezt most hagyjuk) elhagyva őt egy tengerész kedvéért, Konstanzába költözött, s nagyanyja első levelére rögtön válaszolva azt írta, „anyám én nem egy eszményképre vágyom, hanem egy férfira...”, s a többi levélre utána már egyáltalán nem is válaszolt, de a makacs öregasszony újra meg újra, hosszabb-rövidebb levelekben tudósitotta elhagyott kisfia csüggesztő lelkiállapotáról, nem felejtvén el figyelmeztetni csélcsap, forróvérű, hűtlenkedő menyét az anya kötelességeire. Mindhiába! Édesanyja örökre kitűnt a képből, azt se tudta él-e? hal-e? nagyanyja leveleire többé soha nem válaszolt és amikor ő kezdte keresni, már késő volt, senki se tudott róla, de egykori szomszédai lehet csupán azért nem emlékeztek, mert ő egyenruhában volt, s a szekus egyenruha mindég is különös képzeteket ébresztett az emberekben, a hatalommal azonositották, félték és rettegték, de ugyanakkor kimondhatatlanul utálták és gyűlölték is; a gyűlöletet és utálatot átvitték a személyekre is akik viselték; érdekes, egykori felettesét Păun ezredest, vagy társát, Gelut mindez nem zavarta, sőt mindketten másképpen ugyan, de ugyanazzal magyarázták, ez a szemekből sugárzó gyűlölet ad nekik erőt ahhoz, hogy végrehajthassák a „missziójukat...” Nos, ebben a kicsiny Buzău melletti hegyi falucskában, a Kárpátok lábainál, ismétli, a babonák még a mindennapi valóság szerves és kiiktathatatlan részét képezték, az ehhez kapcsolódó kinos élményeiket a falusiak valóságként élték meg, és legtöbbször sok humorral, tréfálkozva adták elő; a vámpír, az ördög, a kisértet, a vérszipó szörnyeteg, a farkasember, a gonoszkodó aprószellemek, manók, törpék, gnómok, koboldok és tündérek a mindennapok félt és rettegett részeit képezték, a lidércek, amelyeknek kék, imbolygó fénye mocsarakba csalja a tévelygő lelkeket, mint a romantika imaginárius csábitóan kék virága a beteg lelkű mélakóros poétákat, legfeljebb idelátogató idegenekben kelthették a mese vagy pláné a mitosz képzetét; Mărioara ugyanis jól tudta, hogy az ő udvarán az este megjelenő lükvérc toronymagas volt és bordó, malomkő nagyságú, eszelősen forgó szeme úgy világitott, mint egy bányászlámpás, s amikor fújtatni kezdett és kaparni kezdte patájával a földet, megmozdultak a házak, és félő volt, hogy ledőlnek, mint a kártyavárak vagy mint a gyermekek galuskából rakott ingó tornyai..., mig a Doináék udvarán megjelenő lidérc kicsi volt, mint egy kakas és gonosz, mindétig egy libatollal csiklantotta a lator alvókat és a céda nőszemélyeket, mindenkiről tudott mindent a faluban, így azután nem volt nehéz különbséget tennie közöttük... Tudtak a kisértő vámpírokról is, itt kihangsúlyozná, hogy a vérszipó, a visszajáró szörnyeteg a román néplélek jobb megértése szempontjából is nélkülözhetetlen adalék, mellőzhetetlen tehát a gyakorisággal ismétlődő esetek elemzése és rendszerezése, amelyeknek már a múlt század végén nekilátott Bogdan Petriceicu Haşdeu, a nagy iró és a különc tudós, az esetek elemzései közelebb vihetnek eme néplélek jobb megértéséhez is, a sorsunkat mozgató fene fátumok átvilágitásához, a retusált tusák által állandóan szépitett történelmi múlt valóságossá tételéhez s nem utolsó sorban balladáink, közöttük a megejtő Bárányka és a felkavaró Manole Mester teljesebb megértéséhez is, hiszen egyáltalán nem véletlen, hogy a román nyelv kilenc különféle, de mégis ugyanarról beszélő, egybehangzó fogalommal jelöli a vámpírt, ami tudvalevőleg szerb eredetű szó – vampyr –, s a halálból visszajáró, az élőket kisértő és forró, lüktető vérüket kiszipó szörnyeteget jelenti. Sorolja: strigoi, moroi, priculici, striga, vărcolac, naluca, duh, arătare, stafie... belefárad az ember, amig a végére ér, márpedig pontosan a megnevezésekben jelentkező bájos bőség mutatja, hogy mennyire az élő valóság része volt a rossz ember, akit a föld nem fogadott be, és ezért esztelenül és mohón, éjt-nappá téve, de lehetőleg inkább a szellemek óráján, éjszaka kisérti az élőket, hogy vérüket kiszívva őket is vámpírokká tehesse, mert akit egy vámpír megharapott, tudvalevőleg maga is vámpírrá változik, legalábbis így hitték ebbéli meggyőződésükben megingathatatlan falusi szomszédaik...

Igen, nagyanyja falujának népe tudott a vámpírokról, félte-rettegte őket, különben is ebben a faluban mindenki tudott mindent és mindenki mindenről és mindenkiről tudott, tudták, hogy a fokhagymakoszorú talán segít, a bűzló fokhagymától tudvalevőleg irtóznak a kisértő, álnok és gonosz vérszipó szörnyetegek, segithet a kereszt is, az imádság, ha buzgón és sokszor ismétlik, talán megerősithet töretlen hitünk is, talán meg is védhet?, a hit az Úristenben bizonyosan mégiscsak megoltalmaz a falánk, nyughatatlanul visszajáró örökké az élők frissen buzgó vérére szomjúhozó vámpírok szörnyű harapásaitól, amelyek, ismétli, nemcsak magányos, védtelen életünket oltják ki – amely imbolygó fűszál a világmindenség beláthatatlan rétjén, süllyedő lélekvesztő a tengeren –, hanem minket magunkat is vámpírokká változtathatnak át, hogy másnap éjféltől a hajnali kakasszóig mi is azt tegyük, mint a minket idejuttató szívtelen szörnyeteg, hozzá hasonulva kisértsük az élőket és friss, elevenen buzgó vérükre szomjúhozzunk...

Első és legdöbbenetesebb felismerése, képzelgő tizesztendős kamaszként éppen ez volt: a körforgás, az örök, eleve elrendelés felismerése: igen, akit megharap egy vámpír, maga is vámpírrá változik, nincs megállás, csak vámpírok vannak és áldozatok, de az áldozatok felmérhetetlenül nagy előnye ebben a mérkőzésben az, hogy ők is vámpírokká változva át, újabb és újabb áldozatokat kutathatnak fel és tehetnek magukhoz hasonlóvá!... Igen, erre gondolt ő, s ha nevet a doktornő, bizonyára igaza van, tényleg nevetséges, égő arccal, ismétlődő iszonyatos álmaiból felriadva, megrémült nagyanyjához bújva és sikoltozva és a rémségek képeitől szabadulni nem birva sokszor gondolt megrettenve arra, hogy végülis ez lenne, ez lehetne az egyetlen ésszerű, mert végső megoldás (?), ha mindenki nyugodtan várná a maga vámpírjait, hogy az idegeskedések és a rettegések idejét megspórolva – ezek tudvalevőleg kétszer vagy háromszor annyi ideig tartanak, mint a meghittség percei netán órái – a már-már szinte áhitott harapás után, maga is vámpírrá változva eszelős gyönyörrel hajkurássza holdas éjszakákon a hátukon fekvő, vagy hasukon fetrengő, féloldalukra dőlő, hiún nagyralátó álmokba meredő álmodozó élőket, a megannyi potenciális áldozatot.... Mert mi is történne akkor? – tette fel a kérdést maga magának tíz évesen –, ha mindenkit megharapdálnának a vámpírok? Potenciális áldozataik, tudható, azonnal maguk is vámpírokká változhatnának át és egy adott ponton annyian lennének, hogy tényleg nem lehetne már elmenekülni előlük, s azonkivül nem is lenne hova és miért elmenekülni, ha pedig mindenki vámpírrá változna, mi történne?! Akkor kitől rettegnének? Kire vadásznának? Egymásra? Erről nem beszéltek a legendák, nem volt szó erről a pokoli örömállapotról a szájhagyomány alakitotta-gerjesztette mendemondákban sem, és őt, a feldúlt koravén kamaszt aki volt, hihetetlenül felizgatta saját elképzelése, noha kereknek és fölöttébb logikusnak látszott... Pontosan el tudta képzelni, mi történhetne ezután: az áldozatból lett mohó, friss vérre szomjúhozó, újdonsült vámpírok szétrajzanának a nagyvilágba, megkeresve a szomszéd falukban, vagy esetleg még távolabb is, azokat, akikben még frissen buzog a vér, hogy megharapdálva őket is vámpírokká változtathassák át. Igen, a növekedő számú jövevény-vámpírok így változtathatnák át falánk, vérre szomjúhozó vámpírrá egész Nagy-Romániát, hogy millió és millió véréhes szörnyeteg vethesse rá magát a szomszédos országok minket lenéző és megvető, ártatlan áldozataira s napnyugat semmiről semmit nem tudó álmodozó és kótyagos polgáraira és proletárjaira!...

Borzongott a felismeréstől és azon a szomorú, sülyedő őszön, amikor – erről is csak későbben szerzett tudomást, mint annyi mindenről – a spanyol forradalmat leverték, és megkezdődött a véres megtorlás, „mert életünkben minden a vérrel van szörnyű kapcsolatban doktornő, az engem is nyugtalanitó vérre”, váratlanul, hirt adni sem tudva érkezéséről, kiszabadult a börtönből a különben több évre elitélt édesapja és megérkezett az ő rettegő életébe, élő élményként... Ez már, ahogy így utánagondol, valamikor az arkangyalok légiójának vezére, a hirhedett kapitány lefogása vagy meggyilkolása közben vagy utána történhetett. Igen, a faluban váratlanul suttogni kezdték „jön az apád, Nicu!”, és neki még ideje sem volt végiggondolni a dolgot, nem tudott dönteni sem, higgye? ne higgye?, kezdje-e el várni, reménykedjen-e, vagy egyáltalán ne törődjön a szófia beszéddel, s ne áltassa önmagát, tiz éves koráig már annyiszor csalódott, hogy tiz hasonló korú gyermeknek is elég lehetett volna, és nem szívesen tette volna ki magát újabb nyomasztó csalódásoknak. De, ismétli, a maga körülményeskedő, feleslegesen szőröző modorában végig sem tudta alaposan, minuciózus aprólékossággal, minden eshetőséget magában meghányva-vetve gondolni apja érkezésének jó hirét, amikor az udvarra váratlanul betoppant egy vadidegen férfi, magasabb volt, mint az emlékeiben élő atyja és soványabb, s amikor magához ölelte, megérezte a posztókabátból áradó émelyitó naftalinszagot is. Ott állott a falusi ház (szülőháza!) fűvel-papsajttal benőtt, hepehupás udvarán – mely hepehupák között bátoritotta ő akkoriban önmagát, talán az őt üldöző Drakula is elcsúszhat! –, amely olyan kicsi volt, hogy egy szekér akkor sem tudott volna megfordulni rajta, ha történetesen a naganyjának lett volna szekere –, mozdulatlanul állott és mélységesen megrendülve hallgatta, ahogy ő sikoltozva és rettegve, a naftalinszagtól undorodva, de mégis védelmet keresőn hozzá bújva meséli különös álmait, s keze időnként beletúr az ő hajába, simogatta a fejét is, úgy, olyan mozdulatokkal, ahogy ő szokta simogatni Mavrocordatot, nagymama nagy fehér kutyáját, azután a buzgón keresztet vető és rá tehetetlenül visszanéző édesanyjára pillantott, és haragjában rázni kezdte az öklét az ég felé és sztikozódott, de természetesen nem történt semmi, mert mi is történhetett volna?, ki törődött egy börtöntöltelék legionarista panaszával?, a román isten bizonyithatóan nem, csupán a nap bújdokolt szégyenében néhány rongyos, foszladozó bárányfelhő mögé, s az erőtlen léghuzatban tapsikoltak az estikék, remegtek a jázminok, s egymáshoz ütődtek, biztatóan egymásnak verődtek az ajó fölé akasztott koszorú tevékeny fokhagymái, átérezvén missziójukat: igen, a házat kell védeniük a tisztátalan nem kivánatos látogatásaitól... Aztán atyja megmozdul, a hátsó udvarra megy, a szin közepén áll meg, karókat keres, eszelősen kezdi hegyezni őket s csupán ennyit mond, foga közt szűrve a szót, „elkapom én azt a vérszipó bestiát, kisfiam, istenemre mondom, elkapom!”, s mint marokkópálcikákat rázogatja a kihegyezett karókat, s az egész barbárnak tűnő, érthetetlen szertartás értelme csak akkor világosodik meg előtte, amikor nagyanyja este bizalmasan megsúgja, hogy igen, ő is tudta különben, csakis így lehet elpusztítani a vámpírt, mégha király is!... „Hogyan?”, meredt rá ő félelmében vigyorogva. „Szívükbe kell verni a hegyes karót”, magyarázza nagymama s ő meg se tud szólalni az iszonyattól s hirtelen képződik meg előtte a sötétség gonosz fejedelme és mellkasából iszonyú érdemrendként áll ki a karó... Igen, talán atyja megvédhette volna, de néhány nap múlva újra értejötte. Addig, reggeltől estig és estétől reggelig mozdulatlanul feküdt a felső szobában az ágyán, ruháit sőt cipőjét sem vette le, nem beszélt, nem evett sőt vizet sem ivott, el sem tudták képzelni, mit csinálha,? alszik? vagy csak tettei az alvást?, s csak harmadik este hivta be őt magához, és fellengzősen a halálról beszélt neki, az arca kigyulladt, mondatait nem fejezte be, úgy tűnt, mintha részeg lenne, de ő közelebbhúzódott hozzá, mert tudta inni nem ivott, tehát részeg semmiféleképpen nem lehet, egészen más dolgok kinozzák, és hallgatta, amint Mihály arkangyal légiójának célkitűzéseiről beszél, kihangsúlyozva, hogy a kapitány és katonái számára nem létezik senki az Istenen kívűl, s ezért sem tartoznak ők, Mihály arkangyal felkent vitézei számadással senkinek, legkevésbé a világi hatalmaknak, csak az Úristennek, és ha ez így van, s mert így van, akkor észre kellene már venni ama szomorú tényt is, hogy egy más világhoz, a másvilághoz! kötözött lelkünk olyan világban, olyan életben tévelyeg – valóság, mi az? –, s tegyük mindjárt hozzá elveszetten, amelyik nem is a miénk!... Mi idegenként mozgunk a mai, modern világban, mint a szellemek, vagy mint az alvajárók, s nem lelünk megnyugvást, hát nyilván véget kell vetnünk neki. „Én és bajtársaim kétéltű furcsa teremtményei vagyunk az Istennek, kisfiam – nézett rá eszelősen az atyja és égő, borostás arcához szoritotta az ő szintén kigyulladó arcát –, egy letűnt világból fölemelkedő, legyőzhetetlen kisértetek, akik a mai eszelős, velejéig hazug, szétdúlt világban a rémület szellemét hordozzuk. Igen, ilyenek vagyunk  és tudnod kell – ha követni akarsz bennünket ezen a rögös, akadályokkal zsúfolt úton, a megvilágosodás útján, amelyben kisfiam egyebekben nem is kételkedek –, hogy az út végén ottan várakozik, ránk, igazakra, kiválasztottakra a százszor szent halál!... Ha élve nem győzhetünk, győzni fogunk a halálban, de kételyeid ne legyenek, irtsd ki majdan szigorral és szánalom nélkül szívedből a kétely ördögeit, győzni fogunk hiszen rendelkezésünkre állanak a legcsodálatosabb, dinamitoknál, bombáknál, tankoknál, repölőknél is erősebb harci eszközök, a saját hamvaink!...”

„Ne beszéld tele a fiad fejét badarságokkal”, dohogott nagymama az ajtóban, de atyja nem hallgatott rá, lehet meg se hallotta édesanyja halk megjegyzését, nem is érdekelte, kigyúló arccal őt még mindég heveny naftalinszagot árasztó ingéhez szoritva – érezte halk, egyenletes szívdobbanásait is és ez megnyugtatta – arról szavalt, hogy a legionárius élet legcsodálatosabb, mert örökké sóvárgott állapota a halál, amely a maga igaz formájában nem más, mint végső egyesülés az anyafölddel, amelyből vétettünk. A halál, csak a legionárius halál – énekelte atyja eszelősen s a plafon repedés-labirintusára meredve így folytatta: „Legdrágább mennyegzőnk a mennyegzők között, utolérhetetlen lakodalom. Igen, Nicolae, a halál a szent megoldás. A legvégső. Ez a mi halállal való intim együttlétünk, ez a mohón kortyolgatott, legteljesebb gyönyört szerző odaadás csupán a halálban jelenitheti meg legtisztább formában nemzedékünk erkölcsi arculatát...”

Igy beszélt az atyja, miközben nagymama az ajtóban dühöngött: „Hiú, badar beszéd, fiam, élni kell és nem meghalni, ennek a gyermeknek apára van szüksége és nem halott mártirra!”. Amikor atyja rátekintve kizuhant saját extázisából, szűkszavúan jelentette ki, hogy ami pedig a vámpírt illeti, beteg és mohó szívén verjük által a fakarót, hogy pusztuljon el a bestia, hiszen ő három nap alatt sem élelmet sem italt nem véve magához kellően megtisztult ahhoz, hogy felvehesse a küzdelmet a gonosszal...

De nem tudta elkezdeni ezt a küzdelmet, mert sajnos az udvaron lépések hallatszottak, idegen csizmák alatt csikorgott a kavics, s az ajtóban megjelentek az egyenruhás zsandárok, mögöttük a civilruhás nyomozók, nevén szolitották, azonositottak és durván bilincselték meg az ő megszállott atyját, miközben az aprócska nagyanyó sirva kerengett körülöttük, de ügyet se vetettek rá, és maguk előtt lökdösve a néma, előállitandó személyt, mert ezzé változott atyja, névvé és számmá, amellyel az uraknak kell majd elszámolniuk! – kimentek a házból, majd az udvarról is. Ő hosszan utánuknézett, édesapja támolygott a kényszerű koplalástól, de bátran és felemelt fejjel ment őrei között, mint akire vár a kereszt, de ő is vár a keresztre... Elkeseredetten üldögélt az udvaron, a kút mellett, a koromsötétben – közben beesteledett –, s akkor mintha világosan hallotta volna a kert bokra között felmagasodó Drakula eszelős, kárörvendő röhögését, de oda se mert nézni, berohant a szobába, a kályha mellett álló és a levest kavaró meglepett nagyanyja szoknyájába bújt, és sirni kezdett. Akkor látta utoljára az édesapját, aki hamarosan meg is halt a börtönben, egy álomban élt különben is, amelynek egyszerre halál lett a neve, talán meggyilkolták, talán nem?, ez tulajdonképpen soha nem derült ki, és mivel édesanyja többé nem adott életjelt, 1941-ben, tizenhárom esztendősen, nagymamája hirtelen halála után került az árvaházba s onnan jelentkezett, közvetlenül a háború után a katonaiskolába.

De ez egy másik történet, most még a rémálmoknál, s a kényszerképzeteknél tartunk, mindenesetre kitartunk!...

Spiridon most iszonyú erőfeszitéssel, emlékeibe száműzve a doktornő eleven, figyelmes alakját, s a feledés bugyraiba saját vélt vagy valóságosan is elhangzó vallomástöredékeit, önnön gyónásától megundorodva és eltávolodva tőle, mégiscsak zsebtükrébe néz, de izgalmában leejti a tükröt, mint olvadó vajdarab a serpenyőből, csúszik ki reszkető ujjai közül s ahogy a felismeréstől rettegve hajol le, hogy megkeresse, észreveszi, hogy apró darabokra tört, de azonnal meg is nyugszik, hiszen a tükör kisebb-nagyobb, szétszóródó cserepeiből saját, az álomban kissé mindenképpen felpuffadó, eldagadó, beretválatlan arca néz vissza rá.

A doktornő különben még első, magnó nélküli, hosszú részleteket tisztázó, ismerkedő beszélgetéseik egyikén tanújelét adta őszinte döbbenetének is –, pedig ős-spanyolos révén ott is láthatott egy és mást, közelről szemlélhette a mindenható KGB és a Komintern aktivistáinak eszelős ténykedéseit és rémtetteit, az árulások és gyilkosságok végtelen s véget nem érő sorát, a halál hispán körmenetét – kijelentve, hogy az ő, a Spiridon történeteiben túlságosan túlteng az erőszak és ömlik, folyik, szívárog, lucsog, mindenesetre központi helyet foglal el a vér s ebből a szempontból azután teljesen mellékes, hogy egyáltalán megtörténtek-e, és ha igen, pontosan így történtek-e meg ahogy elmeséli vagy egyszerűen csak kitalálja őket, hazudozik tehát, hiszen mindenféleképpen s a lehető legteljesebben specifikusak és így mélyen jellemzőek a korra és arra a szervezetre, amelynek hosszú évtizedekig harcos tagja volt!... Mindent viszont nem lehet, bármennyire is sajnálatos, súlyos betegsége számlájára sem irni, mert ha ő szánnivalóan skizofrén, szánalomraméltóan beteg ember volt, miért hagyták a katonaorvosok makacsul továbbra is a testület keretében, s miért nem fedezte fel évekig senki például azt, hogy társa és történeteiben visszatérően szereplő, állandóan megjelenő kenyerespajtása, Gelu egészen egyszerűen egy szadista állat, s a maga módján ő is elmebeteg, mint Spiridon, de nála veszélyesebb, mondhatni közveszélyes dühöngő őrült, aki mások, ártatlan áldozatai kínzásában leli örömét?!? Egyáltalán mit csináltak ők a valószinűleg szintén szadista őrült Păun ezredes csapatában évekig? Hiába nézi olyan mereven, most nincsen tanúja, nem tudja bizonyitani, hogy így beszélt s feljelenteni is hiába jelentené fel, senki nem hiszi majd el neki pontosan őróla (aki 1933-ban, tizennyolc esztendősen lett tagja a román kommunista pártnak, fél magyar zsidó létére), hogy szidja és becsmérli az állambiztonsági szerveket. „Csupán mégegyszer és csendesen kérdezem magától, kedves őrnagyom, mit csináltak ottan maguk, hirhedett testületükben, ami őt egyre inkább egy paramilitarista legényegyletre emlékezteti?” Aztán elmondta, hogy ha a vasgárdista módszerektől és a légió – ám lám a gyermek Spiridonra is olyan mélységes hatást gyakorló – halálkultuszától undorodik is és viszolyog, ennek a másik erőszakszervezetnek a puszta léte is rettegéssel tölti el, hát ez lett az eszméből, amiért fiatalon életét is feláldozta volna az illegalitás éveiben, vagy éppen Spanyolországban, ilyen vadállatok védelmezték és védelmezik az eszmét, akiknek minden ténykedése a megalázottak és megszomoritottak kinzásában merül ki?... Ő itt szólt közbe először, tétován, de doktornő – mondta – ő mindenekelőtt parancsokat teljesített, amig diliházba nem csukták, és nem különitették el, és nem függesztették fel és nem szabadságolták, és nem küldték állandóan kezelésre, és nem húztak rá kényszerzubbonyt, és nem kényszernyugdijazták, mint nem megfelelőt,amíg, mint lelkileg instabil elemet, nem nyilvánitották további szolgálatra alkamatlannak... És azért ne felejtse el, ez a legényegylet mégiscsak katonaság volt, rangokkal, beosztásokkal, világosan tagolt hierarchiával, s mint minden hasonló szervezetben, itt is a beosztottak mindenekelőtt elöljáróik, feletteseik parancsait teljesitették. S módjuk sem volt mérlegelni, hogy eme parancsok azután helyesek-e vagy helytelenek?!? Ők a párt ökle voltak, a párt érdekében tevékenykedtek, s ha a párt érdeke azt kivánta, hogy felkutassák és előállitsák a sötétben bújkáló osztályellenséget, ők felkutatták és előállitották... S még hosszan taglalta utólagos felfogását volt szervezetéről, s akkor mondotta el hosszan részletezve, de a csábitó részletekben el nem veszve, hogy hogyan is jelentkezett ő szekusnak a katonaiskolában, s tisztjeitől a lehető legjobb ajánlásokat kapva, annak ellenére vették fel a politikai rendőrséghez, hogy a káderes tudott atyja vasgárdista múltjáról... Mi megbizunk benned, Spiridon elvtárs – mondotta az ősz, sunyi tekintetű sánta káderes és keményen igyekezett megszoritani az ő szorgos kezét.Komolyan vette, amit mondott. – Ne felejtsd el, mi leszel, elvtárs!... Az eszme elszánt katonája leszel, akinek egyetlen célja van védelmezni ezt az eszmét és a nép országát és a dolgozók pártját a gonosz, sötétben bújkáló árulók és renitens ellenségek leleplezésével és ha szükséges likvidálásával is, biztositva a boldog jövő megteremtését, ahol a hatalom végre a mi sokat szenvedett dolgozó népünké lesz!...” S újra kezet szoritott vele, s amikor sehogyan sem akarva kiengedni izzadó mancsából az ő kezét, ő feldühödött és idegesen rántotta el, dühösen meredve rá, arról kezdett áradozni, hogy igen, pontosan ilyen harcos és kemény fiúkra van szüksége a hazának és a pártnak... Ő nem értett semmiből semmit s amikor később Gelunak is felelevenitette a történteket, barátja teli szájjal kezdett röhögni... Kissé megütődött, azt hiszi meg is sértődött akkor, amire Gelu elkomorodva kérdezett vissza, hogy arról vajon nem beszélt-e akkor vagy későbben a sánta káderes, lelkendezve, hogy a fiúk elsősorban egymást kellene hogy szeressék, és természetesen őt, és semmiesetre sem a burzsoá életforma hatása alá kerülő, kéjsóvár nőket, s amikor ő még mindég naivul, semmit sem értve, azt kérdezte, de hát mit akart, nem is érti? Gelu brutálisan vetette oda neki: „buzi volt kiscserkész, el akart volna csábitani, különben is olyan lányos arcod van!...” Ő elvörösödött és sértődötten rohant el, mert akkor azonnal eszébe jutott, hogy igen, a káderes tényleg purpárlézott valami ilyesmiről, jelentőségteljesen a szemébe nézve... A testülettől viszont nem lehetett sértődötten elrohanni, úgy, mint egy kocsmából, ahol társaival kvaterkázik az ember s ha a Majával való – most már pontosan tudja – meghatározó jelentőségű első találkozása után fel is merült benne a kétely: hogy tulajdonképpen mit is keres ő itt ebben a szervezetben? még hosszú, zakalatott, zűrzavaros esztendőknek kellett eltelniük ahhoz, hogy megszabaduljon, hogy egy szakértőkből, lélekgyógyászokból álló bizottság, hosszasan vizsgálgatva és kérdezgetve őt, úgy döntsön, hogy a további szolgálatra alkalmatlan s kellő határozottsággal jelentse ki jelentésében, hogy igen hát Spiridon őrnagy elvtárs zárt intézetben történő hosszasabb gyógykezelése is célszerű lenne!...

A többit valószinűleg tudja már a mélyen tisztelt doktornő.

Igen, tudja, bólint a szomorú öregasszony, és elfordul, kaktuszait kezdi nézegetni, jelezve, hogy a „kihallgatás”-nak vége de ő még nem megy el, megátalkodottan mered rá, és akkor a doktornő újra feléje fordul, és elgondolkodva jegyzi meg, hogy mégiscsak magnóra kellene mondani majd ezt az egész zűrzavaros, szövevényes, áttekinthetetlen rémséghalmazt, ami az élete. A spirálfüzetet is, úgy emlékszik, akkor adja át, ama tanáccsal, hogy próbálja csak meg lejegyezni kényszerképzeteit, az írás terápia is lehet!... Spiridon felsóhajt, nézi a füzetet, fölemeli, pörgeti a lapokat, aztán elszontyolodva teszi vissza az asztalra, tehetetlenül az ablakhoz sétál. Alkonyodik, de a nyári kánikula még nem szűnik és távolról meghallja a kisvasút biztatóan közeledő dohogását is, amelyet nem tud elnyomni a szanatórium szomszédságában lévő hadiüzem titokzatos, leállíthatatlan gépeinek monton zúgása. Lenéz a parkba, és a fák között váratlanul veszi észre az idegesen kóválygó alakokat, nem tudja miért, de megint baljós előérzete támad, érzi valami megint történt, ami nagyon könnyen más irányt szabhat a dolgoknak!...

Visszahúzódik az ablaktól és amikor Rodica nővér kétségbeesettn, szinte  beesve az ajtón, elfulladva mondja, hogy „ott találták meg őt is a fák között, nyakán az iszonyú sebbel, amelyből még szívárgott a vér”, már az ágyán fekszik, és elképedve, szorongását nem is leplezve kérdezi: „De kit? kicsodát?”, s a lány hirtelen hallgat el, gyanakodva bámul rá, aztán kapkodva kezdi mondani, „Hát Mária nénit, pontosan az alatt a diófa alatt találtak rá, egy ápolt vette észre, tudja, aki sakktáblának képzeli magát, s azt hiszi, vele a jóisten sakkozik”, és biztatóan szoritja meg a kezét. „Most nem gyanúsithatják, drága Spiridon bácsi, hiszen én tanúsithatom, hogy azon idő alatt, amikor ez az újabb szornyűséges gyilkosság történt, maga itt feküdt az ágyán begyógyszerezve, és aludt, és ki se tette a lábát a szobából...” Spiridon mélán bámulja a kétségbeesett lányt, s hirtelen képződik meg előtte a fa alatt magatehetetlenül, rongycsomóként heverő piszkafa-sovány, ötven-egynéhány éves vénlány megdermedő alakja, nyakából szívárog a vér, ami Maja arcát idézi, a vércsik megnő, eltakar mindent, és ő iszonyodva veszi észre a Rodica háta mögött fölmagasodó, vicsorgó Drakulát. A sötétség fejedelme figyelmesen, tagadhatatlan és mohó érdeklődéssel nézi őt, aztán hátrahajtott fejjel, rossz szokása szerint hahotázni kezd, és ő iszonyodva hunyja le a szemét s már nem is csodálkozik azon, hogy az ágya mellett szipogó Rodica nővér minden jel szerint nem hallja az egyre erősödő és egyre rémisztőbb, iszonyú hahotát, és a sóvár arcot sem látja, amint védtelen, jézusfehér nyaka fölé hajol s kiálló szemfogain megcsillan a fény, nem vesz tudomást a homálygróf nyomasztó jelenlétéről, aztán váratlanul évtizedek óta halott atyja tűnik fel az ágya mellett, figyelmesen nézi öregedő, kétségbeesett kisfiát és erős hangon mondja: „hozzuk létre az erőt! A mi nemzedékünk, amikor a Szent Mihályról elnevezett arkangyalok légiójába tömörülve hallotta meg a történelem sürgető hivását, csupán egyet akart minden áron létrehozni – az erőt!, hogy azután az ellenséggel vivott könyörtelen és irgalmat nem ismerő harcunkban úgy manőverezhessünk eme erővel, hogy eltiporhassuk ellenségeinket, amelyek pedig számosak, mint mezőn a fűszál...” Atyja elhallgat, Drakulára pillant és fölemeli a kezében tartott keresztet. „Távozz tőlem, kisértő!” – kiáltja fülsértően magas fejhangján, amelyet a sötétség fejedelmének eszelős röhögése sem nyomhat el. Hogy azután mi történik nem tudja, álmai utánajönnek, magukkal sodorják, asszociációi szabad és végtelen mezőin menekül, s az erősödő napfényben végre szabadnak és függetlennek érzi magát, most senki nem üldözi, eltűnnek a körülötte tenyésző ördögpofák és sátánfajzatok, és hallja azt is, hogy a napfényben fürdő mezőn donganak a béke szorgos méhei... Tudja átmenetileg ismét megmenekült, atyja vele van és a halálból is visszajött, hogy megvédelmezhesse őt!...

 

VI. ÁRVAHÁZI RETTEGÉSEK

 

A béke méhei zümmögnek, sétál a mezőn, hihetetlenül szabadnak, boldognak, függetlennek érzi magát s úgy süt a nap, mintha kárpótolni akarná valamiért, de hamar vége lesz ennek is, szertefoszlik a tébolyitó napsütés, semmivé esik az andalitó mező, szerteszélednek, mások álmába tűnnek tova a béke nyugtalanitóan zümmögő méhei is, végetér az édeni örömállapot, elveszetten nézi a plafon szerteágazó repedéslabirintusait, amelyek között magatehetetlenül már annyiszor tévedt el és arra gondol, hogy ha most itt lenne az Evelin szobájának falán lógó kép – haladéktalanul meg kell beszélnie a doktornővel az áthozatalát –, most az őt tök ászra emlékeztető pimasz fickó, könyékre támaszkodva és pökhendien a szemébe vigyorogva nézhetné őt, akár gúnyosan nevethetne is rajta, mint már annyiszor az Evelinnel töltött, balcsillagzat alatt alakuló pásztorórái alatt, amikor annyira eszeveszetten imádta az ágyon a spanyol bélyeg nőjének csábitó pozitúrájában fekvő Evelin védtelenül kitárulkozó fehér testét, hogy képtelen volt magáévá is tenni őt, megelégedett azzal, hogy nézheti, távolról imádhatja, és a fickó röhögött, jól hallotta, nem a füle csengett, más nem volt a szobában, de az is lehet, hogy most mégsem röhögne, megsajnálná őt elesettségében, és esetleg még Drakulával szemben is megvédelmezhetné?! Ki tudja?...

De sajnos a kép még nincsen itt, csak Rodica nővér ül az ágya mellett, s egy folyóiratban lapozgat, s amikor észreveszti, hogy ő megint ébren van, résztvevően tekint le rá és halkan kérdezi nincsen-e szüksége valamire és ásványvizet tölt egy pohárba s a kezébe adja. Spiridon felül, forgatja kezében a poharat, nézi a szétpattanó, de örökre makacsul fölfelé igyekvő szénsav-buborékokat s lassú kortyokban issza a vizet.

Kopognak.

„Ki lehet vajon?”

„Engedje be Rodica drága, bárki is legyen...”

De a látogató türelmetlen, meg se várja a választ, kivágja az ajtót és berohan a szobába.

„Mi van Irénke? Üldöznek?”

„Mindjárt jönnek.”

„Kik? Kicsodák?”

„Ezek. Mindjárt itt lesznek.”

Az izgatott dundi lány lehuppan egy székre és lihegve bámulja Spiridont.

„Csak semmi pánik.”

„Mindenkit kihallgatnak. Az őrnagy bácsit is ki fogják hallgatni.”

„Dehát ő ki se mozdult a szobájából...”

„Ezt te honnan tudod?”

„Itt őriztem egész délután. Be volt gyógyszerezve és mélyen aludt. Most legalább nem gyanusithatják szegényt...”

„Hát nem tudom. Ezektől minden kitelik Rodi, az egy jón kivül. A kapitány különben is mindenkire gyanakszik, s a segédje meg csak mereszti azt a nagy melák szemét. Ugy néz rám, mintha nem látott volna még eleven lányt...”

„Rám is így nézett, nyugodj meg. Úgy látszik tetszünk neki.”

„Nálam nincsen semmi esélye. Olyan málé, hogy a tej megalvad a szájában.”

Kopognak. Spiridon megrezzen, úgy látszik ma tényleg egymást érik a látogatók, s még egy ilyen önmagába visszahulló magányos élet is, mint az övé, ám lám ideig óráig még érdekes is lehet! Ezen erősen elcsodálkozik, majd éles hangon, tagoltan mondja: „Szabad!”

A doktornő lép a szobába, nyúzottan, elkeseredetten pislog, s védekezőn kap a szeméhez, kiejtve kezéből a dossziékat, amikor Rodica, tekintettel a sűrűsödő félhomályra, váratlanul elszánva magát fölkattintja a villanyt.

„Na hogy van őrnagy elvtárs? Nyugtalan még? És ti?”

„Nem lehetett ő, igazgató néni, mostmár biztosan nem lehetett ő!...”

„S honnan vagy olyan biztos benne Rodica kedves?”

„Dehát itten voltam végig... Egész délután itten voltam. Erős nyugtatókat kapott, ahogy tetszett mondani és végig mélyen aludt.”

„Tényleg igazgató néni, Rodi végig itten volt, hát nem az igazgató néni rendelte ide, hogy vigyázzon az őrnagy bácsira, mert nagyon rosszul van és fél egyedül...”

„Te vagy az ügyvédje, leányom?”

„Én csak...”

„Ebből elég!... Menjetek az ebédlőbe. Mindkettőtöket ki akar hallgatni a kapitány elvtárs.”

„De hát már kihallgatott egyszer...”

„Most még egyszer ki fog. Menjetek... És még valami, gondoljátok meg jól mit mondtok neki, nemcsak a szanatórium jó hiréről van szó, hanem rólatok is, lányok!... A kapitány elvtárs szerint – meglehetősen bizarr feltételezés, de ezt most hagyjuk –, mindenki gyanús aki él, pláne ha a gyilkosság ideje alatt itt is tartózkodott az épületben. Fontoljátok tehát meg, hogy mit beszéltek. Mostantól minden, amit mondtok, felhasználható a nyomozás során, akár ellenetek is... Sok szerencsét. S jaj igen, és arról is nyugodtan beszélhettek, ha akartok, hogy szegény szerencsétlen Mária, nem örvendett éppen közszeretetnek, a nehéz természete miatt...”

„De hát ez nem igaz. Én igenis szerette...”

„Nemcsak Rodi, én is... Az igaz, hogy sokat szekált minket szegény megboldogult, de jót akart, édesanyánk helyett az édesanyánk volt s még koncertre is elcipelt...”

Spiridon nyitott szemmel, némán fekszik a hátán, nézi a plafont és el-eltéved a repedések egymásra futó útvesztőiben, mint mostanában immár annyiszor, igyekszik nem gondolni semmire, félelmét mégis egyre nehezebben tudja visszafojtani. Hallja a nővérek távolodó lépéseit, nyilik majd becsukódik az ajtó és a páros gazellaléptek már a folyosón távolodnak, az ebédlő irányába.

„Hogy érzi magát, kedves őrnagy?”

„Nem a legjobban...”

„Legalább aludt?”

„Igen, de az álmok...”

„Mit álmodott? Nem eszeretné elmondani?”

Spiridon egy pillanatra a doktornő jegeskék szemébe mélyed, szegény Evelin most már soha nem tudja meg, mi is van a kék függönyön túl, a kék szemek mélyén bordó pontok, a balsejtelem lüktető pontocskái pulzálnak, s mintha valaki tényleg játszana vele, Drakula szemévé állnak össze, a sötétség fejedelme szánakozva néz rá és madárrá változva repül ki a nyitott ablakon, magával sodorva a szunyoghálót is, a pillangók azonnal berepülnek a szobába, s tébolyodottan kezdenek zümmögni a szabad útat kapott szunyogok is. Spiridon arcához kap, megrezzen, s az ablakra mered. A háló helyén,

„Na elmondja?”

„Ki vagyok merülve, doktornő...”

„Talán magának is jobb, ha elmondja.”

„Apám jelent meg álmomban. Eljött, hogy megvédelmezzen és elkergesse, esetleg meg is ölje Drakulát, gondosan kihegyezett karót ütve át mohó és gonosz szívén.”

„De hát erről már beszélt. Mikor is történt ez?”

„Valamikor a háború alatt. Árvaházban volt, akkor, huszonheten aludtunk egy szobában, szorongó, örökké taknyos, háborús árvák, emeletes ágyakban. Talán ezért hosszú éjszakákig elkerült az erdőben ólálkodó rém, nem zavart, már-már azt is hittem, teljesen megfeledkezett rólam, lemondott elrablásomról és megrontásomról, és eltűzött másokat kisérteni, amikor egy teliholdas éjszakán, éjfél után a baglyok huhogása ébresztett. Hegyek között, sűrű erdő közepén volt ez az árvaház, a baglyok huhogása borzongató volt, képtelen lettem volna visszaaludni, a hólyagom is feszitett, kimentem tehát az árnyékszékre, s amikor vizeltem, úgy éreztem, hogy valaki áll a hátam mögött, ugrásra készen, de nem birtam megmozdulni, csak állingáltam a bűzlő félhomályban, a holdfényben, az árnyékszéken, mint egy silbakk; a baglyok is eltüntek valamerre, csak a feltámadó szél motozott egykedvűen a tölgyek lombja közt, éreztem, hogy elvesztem, nincsen hova menekülnöm, hiába kiabálok. nem hallja meg senki, éjszakánként a nevelő magukra hagyott és lement a faluba a tanitónőhöz, aki már elég régóta a szeretője volt ahhoz, hogy igényt formálhasson az éjszakáira, de ha segélykiáltásaimat meg is hallaná valamelyik nagyobb fiú, mit is tehetnének a háborús árvák a sötétség fejedelme ellen?... Néztem sárgán habzó vizeletemet, amint tócsába gyűl a lábam körül, s hirtelen villant fel előttem édesapám arca, amint arról purpárlézik, hogy igenis a halálban fognak győzni ők, Szent Mihály arkangyal légiói. Az apám, igen, ő talán segíthetne?... Félelmem hirtelen illant el, erősnek, magabiztosnak éreztem magam, s megfordultam, a homálygróf, ahogy sejtettem, dühösen vicsoritva állott az árnyékszék bejáratánál, elállta az útamat, s az erősödő szél, amely a vihar jövetelét igérte, egyre fájdalmasabb hangokat csalt ki a fák lombjából, kitett kutya- vagy macskakölykök sirására emlékeztető hangokat, libegtetni kezdte Drakula belül bordóvörös fekete köpönyegét is, s a telihold fénye rosszat sejtetően csillant meg ijesztően nagy metszőfogain. Kinyújtotta felém a kezét, s mély hangon mondta: „gyere! eljött a te időd is, gyere!” – ismételte meg, hangja mély volt, mintha hordóból jött volna, s ahogy megmozdultam, átmenet nélkül erősödött föl a szél, mintha összefüggésben lett volna a vámpirkirály hangulataival? már-már bőgött a fák között, az ágakat, lombkoronákat dühösen marcangolva, mint egy megsebzett vadállat; felhők közé veszett a telihold szomorú, mélakóros bohócképe is; villámlani kezdett, egykedvűen számoltam, tizenegynél hallottam meg a távoli dörgéseket is, mintha valahol egy távoli tekepályán ütődtek volna palánknak a jó isten kugligolyói és a villámok felszikrázó, ezüstösen komorló fényében különösen mohónak és ellenszenvesnek tűnt Drakula rámmeredő arca; szörnyűséges szeme már-már bordóvörös fényben izzott, egy lépést tett felém, és akkor belőlem óhatatlanul is felszakadt a sikoltás, „apu, segits!”, s abban a pillanatban egy tébolyitó villámlást követő mennydörgés mozgatta meg az árnyékszéket, félelmemben lehunytam a szemem, s mire kinyitottam,  már ott állt mellettem az édesapám, s amikor az erősődö, dübörgő szélvihar arcomba csapta a hatalmas esőcseppeket is, s várható volt, hogy hamarosan zuhogni kezd, apám egyik kezében egy kihegyezett karóval, a másikban egy fakereszttel elém állt, testével is védve engem, és éneklő hangon, mintha el akarta volna bűvölni a dühösen dobbantó vámpirt, mondani kezdte: „távozz tőlünk kisértő! menj vissza a pokolba és hagyj békét a fiamnak!...” Szólni se tudtam a döbbenettől, Drakula felüvöltött és tovább dobogtatott, künn egyfolytában villámlott és mennydörgött, s az orkánszerű szél ott sivitozott az erdőben, meghajlitva, csavargatva a fákat, nem tudtam megállapitani a dühöngő szélvihar mozgatja-e az árnyékszéket vagy földrengés van?, minden mozgott, inogott, hajladozott körülöttünk, félő volt, hogy a nyomorúságos pajta szétesve, velünk együtt a kettényiló földbe hull, félelmemben behunytam a szemem, s így nem is láttam mi történik, csak Drakula ideges, sipitó hangját hallottam. és apám kárörvendő kacagását, a két hang összefonódott, beleivódva az égzengés és a vihar eszeveszetten tomboló zajába, s mire erőt gyűjtve ki mertem nyitni a szemem, csak azt láttam, hogy a sötétség fejedelme előbbi helyén szikrák pattognak, füstfelhő kavarog, s a viharban meghajló fák ágai között egy hatalmas, sebzett szárnyú, fekete madár próbál elmenekülni, de nem tud kikeveredni a fák ágai közül, mert az egyik óriási szárnyát apám kihegyezett karója szúrja át, mintha meg lenne jelölve és a hatalmas fekete vércseppek a sűrűsödő esőfelhőben is, egyelőre még jól kivehetően hullanak, már-már permeteznek a nedves avarra, mintha ismeretlen titkos hatalom pontjai és kettőspontjai lennének, én hihetetlenül megkönnyebülve fordultam apám felé, meg akartam köszönni neki, hogy visszajött a másvilágról és megmentett és elűzte a rémet, de édesapám is eltűnt időközben, helyén csak láthatatlan kérdőjelek vibrálnak és az árnyékszék félig kinyiló, szélbe nyikorgó ajtajához támasztva, apám visszatérését bizonyitva, ott van az egyszerű, kézzel faragott, házilag festett fekete fakereszt, édesapja utolsó utáni ajándéka... Felragadtam s bőrig ázott ugyan, de berohantam a hálóterembe,és a keresztet magamhoz szoritva, mindenre elszántan vackolódtam el az ágyamban; a többiek feldöntve és vakon hortyogtak, némely fiú beszélt is álmában, vagy eltűnő talán soha nem is látott édesanyját hivta; a keresztet szívemhez szorítva feküdtem; a társaim hajóként úsztak az álom vizein, horkolásuk, szuszogásuk lassan megnyugtatott és álomba ringatott engem is; az ablak keretében, ebben a bűvös fekete négyzetben a valóságból kiszakitva, akárha bekeretezve, jól látszott a viharban siró nagy tölgy ágai között még mindég fáradhatatlanul küszködő utálatos fekete madár, de hogy mi történt vele, végül sikerült-e kiszabadulnia és elrepülnie az elágazó ösvények kertjén túli kinkastélyába? már nem tudom meg soha, mert elaludtam, és reggel, a vihar pusztitó nyomait számbavéve, megrendülve fedeztem fel a nedvesen gőzölgő avaron a hatalmas felkiáltójelekké, kettőspontokká és körökké összeálló fekete vércsöppeket, amelyek kihivóan különülve el a megszokott erdei környezettől, rátartian valami olyasmire utalnak, ami bármennyire is fantasztikusnak és irreálisnak tűnhet, megtörtént, puszta létükkel bizonyitották, hogy mégis megtörtént!.... Felkapaszkodtam a vihartól csúfosan megtépázott tölgyfára, próbáltam megkeresni a helyet, ahova a madárrá változva menekülő, sebzett Drakula az éjszaka beszorulhatott, és váratlanul két bűzlő, koromfekete szárnytollat is találtam!

Szinte rosszul lettem akkor a rémülettől, hát mégsem képzelgés? De még mielőtt leértem volna, hogy elkérjem az egyik lenn bámészkodó fiútól, Prokoptól, a nagyitóját s megvizsgáljam, a toll kihivóan egyenesedett ki a kezemben, esküszöm, mintha külön életet élt volna, s akkor váratlanul meghallottam Drakula röhögését, a kárörvendő hahota ott úszott az erdőben, a fák között, de a homálygrófot most nem láttam sehol, s mire visszafordultam, mindkét toll eltűnt a kezemből, sokáig tébolyodottan hitetlenkedve kerestem, de nem találtam és furcsa módon egyik pillanatról a másikra tűntek el az előbb még gőzölgő avart kihivóan pettyező fekete vércseppek is, Drakula kinos szabadulásának vibráló bizonyitékai, csak a nedves avar gőzölgött egykevűen tovább és a többiek, a nagy tölgy alá gyűlve, érdeklődve figyelték őt, ahogy az ágak között gesztikulálok és harsányan biztattak, hogy repülj fel Nicolae repülj fel! és kacagtak, aztán parittyából kezdték lődözni a lábam, hogy szálljak már le közéjük, de én még eszelősen tovább keresgéltem az ágak között. s igy talált rám az erdőben fütyörészve közeledő, vidám nevelőnk; szétkergette a többieket, megvárta, amig lekászálódok a fáról, és aggodalmaskodva kérdezte meg: „mi van Nicukám, rosszat álmodtál?” Ő volt az egyetlen ember, akit nagyanyám halála után beavattam a titkaimba, és akinek megvallottam a vámpír szörnyűséges kisértéseit. A nevelőben azért is bizhattam, mert ismerte édesapámat, ő is vasgárdista volt, de ellentétben apámmal, néhány veréssel megúszta, minek következtében bal lábára örökre sánta maradt (vasdarabbal törték el a gazemberek s rosszul forrt össze), viszont ennek következtében nem kellett bevonulnia a háborúba. Ez az életerős fiatal férfi, amikor meghallotta miféle látomások kisértenek, megborzongott, látszott rajta, hogy ugyan nem kételkedik benne, mert miért is hazudna becsült mártirbajtársának egyetlen fia, de valahogy nem is hiszi el, mindenesetre bugón nekilátott tanulmányozni a faluban, a pópánál az idevágó iratokat, sőt az öreg paphoz is többször lekisért engem - akit láthatatlanul maga Drakula is kisért. Az öregember rezzenéstelen arccal hallgatta végig töredelmes, meg-megszakadó gyónásomat, szenteltvizzel hintette be az arcom, szórt a ruhámra is, rázta a füstölőt, addig, amig a szoba is, mi is nem úsztunk a vaditó, erős bazsalikomillatban, s aggódva jegyezte meg, mintha véletlenül: „A hit, kisfiam, a hit, csupán egyedül a hit védelmezhet meg a gonosztól, csak az Isten segithet meg a tisztátalan elleni küzdelemben” és különféle vámpirtörténeteket mesélt, amelyeket hosszú, tartalma életpályája során hallott ama isten háta mögötti kis hegyi falvakban, ahol szolgálatát megkezdte, hogy a hit erejével és a kereszttel harcoljon az életünket különféle talányos alakban fenyegető gonosz ellen, amely elszaporodik a modern korban is, mint a piacon vagy istállók környékén a légy, és számtalan alakot öltve jelentkezhet, de minden formájában csak egyetlen vágya lehet, hogy elragadjon, magáévá tegyen, magához hasonlithasson bennünket, következésképp nekünk egyetlen célunk lehet és kell is legyen, ezt minden erőnkkel, minden rendelkezésünkre álló eszközzel megakadályozni... Mihai atya lihegett, fölemelte a szenteltvizes tartót, újra meghintett állott szenteltvizzel, rázta a füstölőt is, már-már kóvályogtunk a bazsalikomszagban, éreztem arcomon a cseppeket, s hirtelen (már nem is tudom, miért?) az az éjszakai vihar jutott eszembe, amikor a szélben siró fa ágai között vergődött a megsebzett Drakula, vérző szárnyú madár képében és én hipnotizáltan bámultam, miközben arcomra hullottak a nyári zápor meleg esőcseppjei.. Figyeltem az öreg papot, ritkás fehér haja, szelid tekintete akár meg is nyugtathatott volna, kék szeme mélyén nem pislákoltak az őrület szikrái s ha nagy, meleg tenyerét a fejemre tette, hogy megáldjon, mindég meg is nyugodtam valamennyire, most azonban miközben a kereszttel hadonászva egy furcsa és saját meghatározása szerint is eszelős történetet igyekezett annak rendje módja szerint, elejétől végig előadni, megborzongtam, ugyanis a kereszt árnyéka a papilak dolgozószobájának fehérre viaszkolt padlójára vetülve hirtelen a vaságyak vándorló árnyékait idézte fel, az éjszakáimat a hálóban, amikor a telihold vöröslő fényében nem merve elaludni, félve azt álom szörnyetegeitől és kinos helyzeteitől, égő szemmel rettegve figyeltem a vaságyak vándorló árnyékát a padlón, és tudtam, hogy hamarosan ide, ebbe az árnyékok tagolta, ma még biztonságosnak tűnő térbe is betör a sötétség fejedelme, és nem törődve az álmodó háborús árvákkal, az állandó horkantásokkal, fel-felkiabálásokkal, sirásokkal, szimmogásokkal, szuszogásokkal álombeli szófia beszédekkel, kinyújtja felém hatalmas, szőrös és karmokban végződő szörnyű mancsát, és elragad, végérvényesen elragad...

Erre gondoltam akkor és rázni kezdett a hideg. A pap éppen az avasi faluról mesélt, ahol szolgálatát elkezdte, és ahol szintén eleven, a napi valóság szerves, elidegenithetetlen része volt a kisértetekben, boszorkányokban, ördögökben, lidércekben és rossz tündérekben, törpékben, manókban sárkánykigyókban való osztatlan hit. Nem csupán képzelték, hogy ezek a pokolbéli szörnyetegek élnek és bármikor el is jöhetnek értük, vagy hozzájuk, hanem tudták. S a vámpirok természetesen sorra szedték áldozataikat. Mos Ilie, egy részeges és kissé habókos, a falu legszélén, egy roskatag kalyibában lakó öregember, a nagy vámpirvadász mindég kihegyezett karókkal jött-ment, a karók úgy álltak ki a tüszőjéből, mint rablóvezérek kései és handzsárjai, s a zsebében tartott butykosából kortyolva azt tanácsolta a vámpiroktól rettegő falusfeleinek, hogy a halott mellé, a szájába, fülébe, orrába tegyenek néhány szem kölest, pár darab kavicsot, ha biztosak akarnak lenni a dolgukban, akkor tehetnek mindkettőből, a kölesből is és a kavicsból is, a fejéhez külön kilenc patakcsiszolta apró kavicsot tegyenek és a szájába, fülébe, orrába kölesszemeket, mert a kilenc kavics varázsereje megbabonázza és lenyűgözi majd a vérszipó szörnyeteget, amikor szokásos éjszakai vadászatára indul, s a kölesszemektől se látni, se hallani, se szagolni nem fog tudni, s a koporsóba tegyenek puliszkakeverő fakanalakat is, ezek ugyanis szintén visszatarthatják nagy varázserejükkel a vadászni induló vámpirt, de rakjanak a koporsóba gyékényt is, ezen elcsúszik majd a mégiscsak feltápászkodó makacs és mohó rémség, s végezetül beteg és tehetetlen szíve fölé – amely állandóan az élők közé sóvárog –, tegyenek egy csipkebokor ágaiból összeeszkabált keresztet, a legbiztosabb viszont mégiscsak a nyárs, a kellően kihegyezett fakaró, amelyet egyetlen elhibázhatatlan mozdulattal kell a felmagasodó falánk vámpir mellébe szúrni, de úgy, hogy egyből átdöfjuk nyughatatlan és gonosz szívét, s ezzel azután vége is, végleg megszabadultunk tőle, elégetni nem kell, amúgy sem ér a tisztátalan ellen a tűz mardosó lángja szinte semmit, ellenben ha meszesgödörbe dobáljuk, azonnal szörnyű sivalkodások között, ellenkezve enyészik el, a sósav vagy a kénsav is megtenné, csakhát honnét szerezzünk, mink szegény emberek só- avagy kénsavat?... Igy beszélt a kissé félnótás öregember, s amikor felelősségre vontam, hogy ne mind riogassa a népeket, sunyin, kissé meglepődve pislantott rám, engedélyt kért, hogy ihasson egy kortyot és az atyát az a szerencse és megtiszteltetés is érte akkor, hogy feldúlt arcába meredve, őt is megkinálta jófajta szilvapálinkával és előadta, hogy igazán nem ijesztegetni akarja az embereket, félnek azok eléggé az ő rémisztgetései nélkül is, csakhát a helyzet az atyám, mondotta térdrehullva és a pap kezét csókolva (érezte pálinkától nedves bajuszának érintését a keze fején és összerázkódott), hogy éjszaka nagy itten a forgalom, elképesztően nagy a jövés-menés, állandóan érkeznek és távoznak a vámpirok, nem is lehet nyugton ülni tőlük!... S azt is közölte, bizalmasan a fülébe suttogva, hogy a múltkoriban a szép Ileánát egy ismeretlen, vörös arcú ifjú kereste fel a fonóban és hevesen udvarolni kezdett neki. A leányzónak – és ezeknek mind kajtár az elejük, atyám, jobb ha tőlem tudod meg! – tetszett is, meg nem is a dolog, csupán az borzasztotta el, hogy az ifjúnak olyan hideg volt a keze, mintha jégbarlangból szalasztották volna el és amikor lihegve a vágytól, végre csókolgatni kezdte az ő nyakát és tisztesség ne essék szólva a combjai közé nyúlkált, s a punciját kezdte volna simogatni, úgy érezte, hogy egy varangyosbéka mászik az alhasán, hányinger tört rá, de meg is ijedt.... És? – kérdezte ő, mégegyszer meghúzva mos Ilie szilvapálinkás butykosát, amelyben még jó adag pálinka lötyögött biztatóan, azért ivott ő is egy kortyot, hogy erőt merithessek belőle az elkövetkezőkhöz, amire szüksége is volt, mert az öreg bizalmasan közelhajolva hozzá (egy pillanatra csipás, vöröslő, fekete szemébe mélyedhetett, ahol hangyabolyokként kavarogtak az őrület lángjai és önkéntelenül is megborzongott) elmondta, hogy azt tanácsolta a szép leányzónak (ezeket mind hajtja a forró vérük atyám, egy két este s máris kettyinteni akarnának a fiúkkal a buglyában vagy a szénapadláson), hogy még mielőtt széttenné a szép lábait a derék, veresarcú, hidegkezű fiújának, fűzzön egy hosszú gombolyag cérnát a ruhájába!... Hát ezt ugyan miért? – kérdezte álmélkodva a szép leány, s döbbenten ő is, mire az öreg vámpirvadász fennsőbbségesen legyintett, te többet tudsz az Istenről atyám és megint érezte pálinkaáztatta bajszának érintését a kezén, ahogy megcsókolta, de a tisztátalanról én tudok többet, hát azért, mert igy tudhatja teljes bizonyossággal meg, hogy honnan is jön az udvarlója... Mos Ilie felvihogott s úgy, olyan hangsúlyokkal kezdte tovább magyarázni tervét, mintha egy gyereket akart volna felvilágositani valamiről, hogy ez a jéghideg kezű, veres arcú, furcsa gavallér nyilván a temetűből jött, ugyanis a dobogó szívű, ijedt leányzó hajnalban egészen egy behorpadt sirig követte a gomolyáról tekergőző szálat, s alapos gyanúját beigazoltan látva, úgy megijedt, hogy szinte rosszul lett a rémülettől, de végül csak eltámolygott hozzá egy sereg tébolyultan vonitó kutyával a nyomában, felzörgetett, nem is kellett sokat dörömbölnie a magam fajta vénember nyitott szemmel alszik, mint a nyúl, a nyakába vetette magát, csak egy pohár pálinka és két pofon kellett ahhoz, hogy hisztérikus állapotából valamennyire magához térithesse, hogy nagyjából összefüggően elő tudja adatni vele mindazt, ami mégiscsak a halálból érte visszajáró udvarlójával és vele esett meg.... Nézte a nyakát, nem volt rajta harapásnyom, kézenfogta s az ideges, a falut felugató kóborkutyafalkával a nyomukban: irány a temető! A sir természetesen még nyitva volt, átkozódva leemelte a koporsófödelet s akkor meglátta a csudaszép Ileanka veres képű, jéghideg kezű udvarlóját (Kiinyilt a szeme, mert ő is meglátott engemet, atyám! meg akart volna mozdulni a szaros, hogy megakadályozza a jóvátehetetlent, de én gyorsabb voltam és az előre kihegyezett s előkészitett karót egyetlen mozdulattal a mellkasába döfve, átszúrtam hitvány, telhetetlen és egyre az élők forró vérére sóvárgó gonosz szívét!...) Eddig jutott az atya a történetben, amikor váratlanul szörnyű és megmagyarázhatatlan huzat keletkezett a zárt helyiségben, az öregember mintha tudat alatt valami ilyesmire is várt volna felsóhajtott, de láthatólag nem ijedt meg különösebben, ellenben hangosan kezdett imádkozni. Ellobbantak a gyertyák is és a sötétben, a kert bokrai között megláttam Drakula fölmagasodó alakját és meghallottam gúnyos, kárörvendő röhögését is. se az öreg pópa, se a nevelő, édesapám egykori bajtársa nem láttak semmit s hallani is csak a szomszédban váratlanul egyszerre és eszelősen felvonitó kutyák vonitását hallották, s amikor nagy nehezen gyufát gyújtva szétnéztek a szobában, nem értették, hogy hova tüntek az előbb még lánggal lobogó gyertyák és azt sem értették hogy én miért vagyok olyan halovány, és mitől reszketek? Egyre a gyertyacsonkokat keresték, hiszen nem nyelhette el őket a föld, aztán a sokat tapasztalt öregember mégiscsak megsejthetett valamit, mert meleg és puha tenyerét a fejemen nyugtatva arról prédikált, hogy csupán a jó istenbe vetett végtelen hit menthet meg bennünket, sokat vétkező halandókat a gonosz tréfáitól és incselkedéseitől...Nem is kell mondanom „segítségnek” ez azért elég kevés volt azon az éjszakán, amikor a félhomályban botorkálva a fák között – az atya nem marasztalt s én nem mertem kezdeményezni, hogy maradjunk ott éjszakára –, az erdei úton közeledtünk az elhagyott árvaházhoz, már annyira féltem, hogy szólni se tudtam, hiába kérdezgetett egyre idegesebben s roszat sejtve Ionică, a nevelőm. „Mi van fiú? – hökkent meg csak nem kisért most is az a fránya Drakula?” – és nevetett, de nevetése mögött ott bújkált az érzékelhető iszonyat is, az ismeretlentől és az értelmünk számára fölfoghatatlantól való félelem, s ezt noha értettem, rettenetesen meg is zavart. Ő vajon mitől fél? – töprengtem, de aztán utunk közben nem várt nehézségekbe ütköztünk, több alattomos fának is nekimentünk, többször is a vaksi szemünk előtt termő sunyi bokrok karmolták össze az arcunkat, ráadásul az ösvényről is letévedtünk a sötétben s döbbenten ébredtünk rá arra is, hogy pillanatnyilag fogalmunk sincsen arról, hogy hol, a rengeteg melyik részén kóválygunk?! Elhatároztuk nem is erőltetjük tovább, s hazatérésünk hülye ötletét feladva, elhatároztuk, hogy visszatérünk az atyához. Némi botorkálás, fának ütődések árán végülis ez sikerült, s addigra már magunkat is és egymást is meg tudtuk győzni arról, hogy végeredményben ez az egyetlen okos dolog amit tehetünk, és semmiképpen sem kellene az éjszakát az erdőben töltenünk, szabad prédájául a vámpiroknak vagy a vadállatoknak... Mihai atya, mint mondotta, akkor már arra gondolhatott, hogy visszafordulunk, mert ott állott a parókia kapujában, magasra emelve nyolcszögletű, fura ábrákkal díszített lámpáját, előzékenyen világitott nekünk. A konyhában ültetett le, pohárka szilvóriummal, kenyérrel, túróval, szalonnával, zöldhagymával kinált s arról mesélt (miközben mi mohón faltunk, mintha soha nem ettünk volna), hogy fiatal pap korában, amikor igen-igen megzavarták a kis avasi falu bizarr, nyomasztó és eszelős vámpirtörténetei felettesei engedélyével és ajánlólevelével (az esperes atya személyesen is jó ismerőse volt az irónak!) elzarándokolt Bogdan Petriceicu Haşdeuhoz, a haza bölcséhez is, aki leánya, a világszép Júlia tragikusan korai halála után, önvádaktól marcangolt lélekkel, búskomorságba esvén saját tervezésű, bizarr remetelakában élve zárkózott el a külvilágtól és történetirói munkásságát hirtelen befejezve, a szellemvilággal kezdett behatóan és rá jellemző kitartással és szenvedéllyel foglalkozni s éjszaka, ha a Cîmpinán terjengő szóbeszédnek hinni lehetett – tornyában kékes fények villantak fel és hunytak ki, ilyenkor összesúgva vetettek keresztet a cîmpinaiak, Bogdan a szellemekkel társalog, mondogatták és behúzott nyakkal igyekeztek haza. A szeánszokon állitólag többször is vendégül láthatta halott leánya szellemét, és ha valaki, akkor éppen imádott Júlia leánya adhatott volna tanácsokat neki, hogy mit tegyünk a telhetetlen és a falunk békéjét és nyugalmát megbolygató vámpirok ellen?! Mivel az esperes atya fölháborodva a vámpirjaim garázdálkodásain felbátoritott: „ha valaki akkor Haşdeu segithet, látogasd csak meg Mihai!” Egy szeptemervégi napon, amikor már kurrogtak a levegőben a darvak, hogy ék alakzatokban szálldosva repüljenek el a kéklő hegyeken is túlra, ő is útnak indult. „És meglátogatta a remetét atyám?” – hökkent meg a nevelő és kortyolva pálinkájából egészségtelen, sápadt arcszine varázsütésre tünt el, arcára nagy és szabálytalanul vöröslő foltokat varázsolt az erős ital s az izgalom. Várakozóan nézett az emlékeibe révedő, motyogó öreg papra, s én, ahogy rossz előérzettől vezérelve, az ablakhoz lopakodva kipillantottam a kertbe, a két fa között, kisértetiesen ugyanott ahol néhány órával azelőtt megpillanthattam a szobrozó fekete köpönyeges Drakulát, a homály és az árnyékok kényurát, amint mozdulatlanul várakozva mered rám, mintha láttam is volna a félhomályban bújkáló alakját a függöny mögött, és hálát adtam az istennek, hogy mégsem kell az erdőben éjszakáznia, ahol álmomban bizonnyal rámcsapott volna ez a falánk rém, hogy végérvényesen elragadjon!...

Spiridon eddig jut zavaros történetében, amikor erőteljes, makacsul ismétlődő kopogás szakítja meg, fáradtan pillant a doktornőre, Maja Flitgart, a lélektan Sorbonne-t megjáró tudora remegve, elfehéredő arccal pillant vissza rá, s szeméből szinte süt a rettegés, notesze előtte hever, de kezével takarja el a dülöngélő sorokat, talán, hogy az őrnagy ne láthassa miket jegyzett le, noha ebből a távolságból amúgysem tudná elolvasni.

„Szabad!”

Az ajtó kinyilik és a köpcös zsaru lép a szobába, mögötte pattanásos arcú, nyakigláb, elmaradhatatlan segédje biceg, a délutáni esés fájdalmas következményeként láthatóan húzza a lábát.

„Jó estét.”

„Mondtam már Önnek kapitány elvtárs, hogy ne mind zargassa az őrnagy elvtársat. Mióta illetékes a milicia skizofrénia és különféle bonyolult elmekórtani esetek megitélésében? Akármit is hisz maga, Spiridon elvtárs súlyosan beteg ember, akinek betegsége az átélt izgalmak hatására, ha lehet még súlyosbodott is, momentán tehát nincsen kihallgatható állapotban, ezért az a kérése a kapitány elvtárshoz, hogy ne mind zaklassa feleslegesen a betegét, hiszen amúgysem tudhat meg tőle semmi érdekeset, semmi olyasmit, ami kilendithetné a holtpontról a nyomozást, hiszen Spiridon elvtárs a gyilkosság ideje alatt begyógyszerezve aludt s ezt Rodica nővér is tanúsithatja, aki végig a szobájában volt és felügyelt rá...”

A doktornő elhallgat, a köpcös zsaru tagadhatatlan jóindulattal, kissé szánakozva néz rá, majd a hátán fekvő plafonrepedés-útvesztőiben bolyongó, mozdulatlan Spiridonra pillant, széket húz az ágy mellé, leül és utastija segédjét menjen a konyhára és hozzon egy üveg ásványvizet, mert igen-igen megszomjazott, egészen kiszáradt a torka ebben a melegben...

„Beleegyezik, hogy néhány kérdést tehessek fel magának” – pillant a nyomozó érdeklődve Spiridonra, mire a doktornő emelt hangon újólag kiutasitja „betege” szobájából, de a köpcös nevetni kezd: „Ön, drága doktor elvtársnő momentán nincsen abban a helyzetben, hogy utasitásokat osztogasson nekem, maga is gyanusitott, ezt egy pillanatig ne felejtse el!...”, s szemével vezényli ügyefogyott, nyakigláb beosztottját, aki karonfogja a kapálózó idős asszonyt s egészen egyszerűen kivezeti a szobából, ellenkezésével sem törődve.

„Ezt még megkeserüli.Panaszt fogok tenni...”, méltatlankodik a doktornő.

„Nem fog panaszt tenni, doktornő...”

„Na kérdezzen kapitány! Türelmetlenül várom még mi a nyavalyára kiváncsi, hallotta, hogy a második gyilkosság ideje alatt végig aludtam a szobámban, tehát...”

„Igen, kihallgatta a nővéreket – tünődik el a nyomozó és bőrszívarat húzva elő a belső zsebéből, látható élvezettel kezdi nyomogatni, orrához emeli, megszagolja. – Dehát honnan veszi az őrnagy elvtárs – teszi vissza a zsebébe lemondóan sóhajtva a szívarat –, hogy magát gyanúsitottuk volna egy pillanatig is?! Nem! ez azért igy nem felel meg a valóságnak. Mi, a magunk részéről soha nem gyanusítottuk...”, teszi vissza zsebébe a szivarát, lemondóan sóhajtva.

„De hát, akkor...?”

„Igaz ugyan, hogy ez az egész cirkusz, főként az Evelin kisasszony meggyilkolásának bizarr, megtervezetten teátrális jellege az őrnagy elvtársra irányithatta volna a közfigyelmet, de neki és meg kell vallania ezt is, hogy érthetőbb legyen az egész, már az elején mindez a lehető legteljesebb mértékben gyanús volt, túlságosan is klappolt minden, túlságosan sok volt a hogy is mondja terhelő bizonyiték és azonkivül, a holttestet megvizsgálva, arra is rájött, természetesen az orvossal is konzultálva, aki határozottan erősitette meg ebbéli meggyőződésében, hogy a nyakon lévő, a vámpirok harapására is emlékeztető, nem is túlságosan mély sebek egyszerűen nem okozhatták a harminc éves, jó fizikai erőben lévő kisasszony halálát. A bizonyitékok tehát Spiridon elvtárs ellen vallottak ugyan, de túlságosan is megtervezetteknek tűntek, hogy ne is mondja, eleve késznek, túlságosan is bizonyitani akarták, hogy ő, csakis ő, kizárólag ő lehetett a tettes, aki nemhiába képzeleg arról, hogy megjelenik előtte a sötétség fejedelme, sőt időnként ő maga változik át Drakulává, hiszen ám lám a gyakorlatban is igyekszik képzelgéseit és rémlátomásait átültetni s utánozni is ama kóros és képzelt személyiség, a vámpirok királyának tetteit, márcsak azért is, mert Drakula immáron hosszú évtizedek óta befolyásolja itélőképességét, felőrölve ellenállását, saját képére formálva őt. Kimeritő voltam, őrnagy elvtárs?”

„Folytassa!”

„Nos eleve sejtettem, hogy Evelin kisasszonyt sem Ön gyilkolta meg, a főnővér esetében pedig alibije is van, méghozzá megdönthetetlen, erős lábakon álló alibije. Megsugom reggelre remélhetőleg a laboratóriumi vizsgálat első eredményei is megérkeznek s akkor legalábbis Evelin kisasszony sajnálatos esetében tisztábban láthatunk, végre tudni fogjuk, már amennyit a tudomány mai állása szerint pontosan tudhatunk, hogy mi is okozta szörnyű halálát?! És most egészen más dolgokról szeretné bizalmasan kérdezni Spiridon elvtársat? Szeretné, ha elmondaná neki, hogy milyen kapcsolatban állott a főnővérrel és milyen kapcsolatban van a doktornővel, a szanatórium európai hirű igazgatónőjével, a román léelkgyógyászat élő büszkeségével? annál is inkább mivel, tanulmányozva a laikusok számára bevallja elég nehezen érthető kórlapját, döbbenten fedezhette fel azt is, hogy Ön, drága őrnagy elvtárs hűséges, visszajáró betege az intézetnek, évről évre hosszabb-rövidebb időszakra, de visszatér ide és...”

„Nyilván azért, kapitány, mert nincsen pénzem nyaralni és kihasználom a képzelt betegségem összes előnyeit.”

„Kérem, ne gúnyolódjon őrnagy elvtárs. Nem hiszem, hogy rászolgáltam volna.”

„Ki innen!... Azonnal hagyjon magamra, kérem. Hatalmaskodását nem tűröm el, kérdéseire nem vagyok kiváncsi, szegény Máriáról pedig mit mondhatnék? És a doktornőről, akinek azért mégis csak köszönhetem, hogy ilyen tutyimutyi állapotban is, ilyen ramatyul is, hebegve is, elgyengülve is, de egyáltalán még élek!”

„Fontolja meg őrnagy elvtárs, ő soha egy pillanatig nem kételkedett...”

„Ki innen!...S vegye tudomásul, hogy holnap felhivom egykori intézményemet, még van ott elég befolyásos ismerősöm, és sűrgősen panaszt teszek hatásköri túllépései miatt. Hát mégis mit gondol?! Nyugodtan zargathat engem, belémtörölheti sáros cipőjét?... Mégis mit képzel...”

„Nem szerette volna megbántani.”

A köpcös nyomozó sóhajt, feláll, újra előhalássza belső zsebéből bőrszívarát, élvezettel kezdi nyomogatni, forgatja az ujjai között, orrához emeli, többször is mélyen beleszagol, résztvevően pillant Spiridonra, aki továbbra is elutasitóan mered rá, majd megvonva vállát, elköszön és kiballag a szobából.

Spiridon fekszik az ágyán, nem tudja eldönteni helyesen cselekedett-e vagy nem? megképződik előtte a doktornő aggódó arca, kék szeme, aztán a főnővér halálban kisimuló ráncos arcát látja és megborzong, felemelkedve megkeresi papucsát, köpenyét, kiballag a fürdőbe, hosszan, élvezettel zuhanyozik, engedi fejére és sajgó testére a meleg vizsugarakat, utána fürdőköpenyébe burkolózva hosszadalmasan beretválkozik, kétszer is megvágja az arcát, de a timsó segit, s miután a vércsik eltűnik, volt nincs, nem változhat át a Maja fiatal arcáról szívárgó örök vércsikká, erre különben igyekszik nem is gondolni, pusztán a tényekre, a kettős gyilkosságra koncentrál. Nyilvánvaló a gyilkos aljas, nemtelen indulattal, ismeretlen indokból de rá akarja - akarta? - kenni az egészet, rá akarta terelni a gyanút, felhasználva betegsége baljós kellékeit. De kicsoda? És miért?

„Hát itten van, Nicu bácsi? Mit csinál?”

„Látod, kislányom. Beretválkozok.”

„Kinek akar tetszeni?”

„A halálnak.”

„Ne beszéljen igy, az még messzire van, én viszont valamit még el szeretnék mondani. Én nem is tudom, de annyira gyanús, hogy...”

„Mondjad, Irénke...”

„Az a zsaru, az a detektiv, mintha mindent tudna, nem is a részletek érdeklik, legalábbis nem a szörnyű gyilkosságok szörnyű részletei, nem is a sebek, hanem a jóvátehetetlenül halott személyek kapcsolatai?! Nem a gyilkosságok körülményei, hanem a viszonyok. Hogy milyen viszonyban voltunk mi itten szegény Mária nénivel, hogy milyenbe vagyunk momentán az igazgató nénivel, magával, egymással? Olyan furcsa az egész!...”

„Az ilyen szimatoknak az agyukra megy egy idő után a mesterségük, s ezért azután már nem is annyira a sajnálatos esetek érdeklik őket!... Azaz annyiban talán mégiscsak igen, hogy a maga teljességében szeretnék rekonstruálni az eseményeket. Ehhez viszont tényleg mindent meg kell tudniuk rólunk.”

„Én eztet nem értem őrnagy bácsi... De azt elmondottam nekik, hogy szegény jó Mária néni, Rodit is és magyar létemre engemet is valóban sokat szekált, de szeretett is, mintha a lánygyermekei lettünk volna, neki, aki vénlány lévén sóvárgott a szeretetre. S mitőlünk meg is kapta, szerettük és ugyanakkor felnéztünk rá, s mint ápolónővérek is sokat tanultunk tőle, ellenben tényvalóság az, hogy a doktor nénitől mindig is féltünk, én is, Rodi is, sőt, azt hiszem maga Maria néni is, kimondhatatlanul féltünk és félünk most is, mert...”

„Te ezt mondtad nekik?”

„Hiszen ez a tiszta igazság. Ezt kérdezte a detektiv is, mig az a pattanásos arcú langaléta kamasz, a segédje esetlenül vigyorgott a háttérben s akkora szemekkel nézte őt, hogy azt is hitte lenyeli...”

„S megmondtad neki?”

„Mindent, csak ne üssenek...”

„Hogyan? Ütöttek is?...”

„Kézzel nem, csak a szavaikkal... A detektiv tudja olyan furcsán meredt rám, hogy kétszer is azt hittem pofon ver ezért azután...”

„Elmondtál mindent?”

„El.”

„Azt is, hogy miért félsz az igazgató nénitől?”

„Azt is.”

„És miért?”

„Mert mindég olyan hidegen, olyan jegesen néz rám, hogy úgy érzem kifut a lábamból az erő, elgyengülök, mint egy őszi légy s mozdulni sem tud...”

„És?”

„Még a végén én leszek itt a ti mumusotok!”

„Jaj, nem szerettem volna... nem állt szándékomban megsérteni az igazgató nénit, én...”

Spiridon az elvörösödő és a fürdőből kirohanó kis magyar nővér után néz, aztán a tükörben váratlanul találkozik a tekintete orvosa tekintetével. Érzi, hogy Flitgart doktornő ideges, fél valamitől s ez újfent megzavarja.

„Na, mit akart a nyomozó?”

„Hogy mondjam el milyen kapcsolatban voltam a megboldogult Máriával, és milyen kapcsolatban vagyok Önnel, drága igazgató néni! S azt is, hogy lehetőleg mi a véleményem...”

„És elmondta nekik? Spiridon maga engem egyre kiváncsibbá tesz.”

„Nem mondtam semmit... Kidobtam.”

„Mit csinált?”

„Elküldtem.”

„És miért?”

„Egyszerűen nem volt kedvem beszélgetni vele. idegesitettek a kretén elméletei, a naiv és ostobácska konspirációja... Azt is közöltem vele, hogy ha tovább zargat, szólok egykori bajtársaimnak is, hogy bepanaszolom, hiszen szaros milicista létére folyton zaklatni mer betegségemben, engem, aki mégiscsak az állambiztonsági nyugalmazott tisztje vagyok. nemcsak engem, a szekut is sérti a hülye gyanusitgatásaival...”

„Ezt mondta?”

„Igen. De miért olyan meglepő. Mondhattam volna összehasonlithatatlanul durvábban is.”

„S mondja őrnagyom, nem fél?”

„De mitől, doktor elvtársnő, az istenért? Ha félek is – mert bevallom mostanság sokat rettegek –, egészen mástól félek, tudja azt maga nagyon jól, hogy mitől! Én saját magamtól félek, pokolbéli kisérteteimtől félek, Drakulától félek, a haláltól félek, attól félek, hogy a sötétség fejedelme végül mégis elragad s akkor még a halálban sem nyugodhatok meg, vámpirként járhatok vissza kisérteni.”

„És az fel sem merül magában őrnagy, hogy esetleg újra egyesült Drakulával, az elmúlt napokban? Hogy esetleg nem is volt öntudatánál, amikor meggyilkolta azt a szerencsétlen Evelint?!? Hogy nem is tudott magáról? Hogy még nem is tudatositotta magában – éppen ezért! – ezt az egész kinos esetet, hiszen ezt végeredményben nem is maga, hanem a magában lakó, magát állandóan kisértő, a magát megszálló, a magával egyesülő, a maga tudata fölött uralmat élvező Drakula gróf követte el... Hát nem is tudom...”

A doktornő sápadtan mered a szintén elfehéredő Spiridonra, megfordul és kitámolyog a fürdőből. Az őrnagy tehetetlenül néz utána, azután megfordul és úgy figyeli a gőztől bepárásodó tükörben, és hirtelen szörnyű gyanú támad fel benne, megszédül, lehet, hogy el is esne, és a nedves padlóra zuhanna, ha a belépő Rodica nővér a legutolsó pillanatban el nem kapná.

„Mi van magával, Nicu bácsi? Nagyon rosszul néz ki.”

„Rosszul is vagyok. Most aztán tényleg kámpec. Nézd meg a végén tényleg én is megkrepálok, érzem ki fogok purcanni Rodi, nem birom tovább.”

A lány átöleli, vigasztalja, nesztelenül jelenik meg a sápadt Irénka is - hallgatóztak volna? -, közrefogják, támogatják, végigtámolyognak a folyosón, visszaérkeznek a szobájába, lehúzzák róla gőztől nedves bordó köpenyét, lefektetik az ágyára, betakargatják, s Rodica résztvevő arccal, könnyes szemmel egy tablettát nyújt feléje, de ő utolsó erejével csak annyit tud kinyögni: „a gyógyszert aztán nem, azt aztán soha többé!” s érzi, hogy a váratlanul megjelenő Maja szánnivalóan fiatal arcán a Gelu brutális harapásai nyomán keletkezett sebből szivárgó vércsik megnő; nő, nő, nő eltakar mindent, előbb-utóbb elnyeli őt is, rózsaszin, majd egyre sötétedő lilás-bordó körök forgatják, tévelyeg ebben a vörös körben, ebben a fullasztó vérvörös ködben, maga sem tudja még mire vár? valahol távol motoszkálás hallatszik, de hiába erőlteti a szemét, képtelen felfedezni, hogy ki is közeledik feléje? félelmébe alszik bele, álmában ott tévelyeg elveszetten az árvaház körüli erdőben s nézi a feje fölött kóválygó hold talányos, vöröslő arcát, és tudja, ő már soha nem juthat el az emberek közé, mindörökre arra itéltetett, hogy egyedül ténferegjen a világban s egyedül küszködjön meg pokolbéli kisérteteivel, akik előbb-utóbb amúgy is minden ellenállását felőrlik, izzé-porrá zúzzák szabad akaratát is, legyőzik őt és elragadják magukkal a vad képzelgések birodalmába, ahonnan többé nem lesz visszatérés!...

Mert hová is lehetne ONNAN visszatérni?!?

 

 VII. A DÁRIDÓ

 

Hosszas kórházi, majd szanatóriumi kezelés után került vissza másodszor is a céghez, az operativ osztályra, Păun ezredes hirhedett csapatába és egy ideig újra Geluval, a közben őrnaggyá előlépő egykori társával dolgozhatott együtt, aki a szívós és beosztottjaiért s nem utolsó sorban persze a saját „jó hiréért” oroszlánként kűzdő ezredes közbenjárására szintén megúszta a börtönt; a szép Nóra halálát „sajátos baleset”-nek minősitették és a feljelentést tevő Falstaff fivéreket (egyik jobb, a másik bal lábára maradt egész életére sánta! hűségesen őrizve a Gelu pisztolygolyóinak nyomait!) „köztörvényes bűnözőként” állitották biróság elé és hamarosan nyomtalanul tűntek el a román börtönrendszer, még a beavatottak számára is áttekinthetetlen katakombáiban; évekre kitűntek a képből; időnként mégis különféle titkos üzenetek jöttek tőlük; névtelen levelekben biztositották az alávaló Gelut és azt a galád és kretén beosztottját, engem – aki akkor már főhadnagy voltam és karrierem Păun ezredes jóindulatának köszönhetően meredeken ivelt fölfelé, várható volt, hogy ha valamivel netalántán véletlenül „kitüntetem” magam, soronkivül kapitánnyá léptetnek elő! –, hogy bosszújuk (nyugodjunk csak bele vagy rettegjünk estétől reggelig, ez is az is csak a mi bajunk!) nem fog késlekedni s előbb utóbb elér majd bennünket; előbb-utóbb a szemünkbe néznek majd (ne féljünk, vagy ha igen úgy is mindegy!) mielőtt kitaposnák azt a rohadt belünket és puszta kézzel kitépnék mellkasunkból sátáni szívünket, mert minek éljenek ilyen latrok, pokolfajzatok, mint mink, miért ronditsák el a jóisten legszebb, százszorszent hazájának tiszta levegőjét bűzös leheletükkel... És más ilyesmik... Látnivaló volt, hogy a Falstaffok teljesen olyanok, mint a Bourbonok, nem tanulnak, de nem is felejtenek, és az is látnivaló volt, hogy mégiscsak élnek – megvannak! – valamelyik távoli börtönszigeten, bosszújuk élteti őket elsősorban, de nem volt időnk és érkezésünk megkeresésükkel foglalkozni (hol volt akkor még a számitógépes nyilvántartás?! aktakukacok voltak és aktalabirintusok), noha Gelu tervezte, hogy mégiscsak elő kellene keriteni őket, még a végén valamelyik elsietett amnesztia következményeként kiszabadulnak, megkeresnek, ránk is találnak és tényleg fejbevernek egy sötét utcasarkon, amelyből épülő és tülekvésnek szépülő Bukarestünkben már akkor is volt éppen elég, de Păun ezredes, amikor megmutattuk neki is az egyre kacifántosabb és kimondottan bő képzelőerőről árulkodó átkozódó és fenyegető Falstaff-leveleket, csak gúnyosan vigyorgott, „ezektől féltek? – kérdezte –, van pisztolyotok, vagy nincsen? csak fürdőző nőkre tudok lövöldözni vele, s a levegőbe puffogtatni? ha még néhány ilyen alvilági bandita is meg tudhat félemliteni benneteket, nem is érdemlitek meg tökfejek, hogy a román kommunista párt öklénél, a belügyi szerveknél tevékenykedjetek...” S újabb és újabb feladatokkal bizott meg bennünket, amelyek az elnyúló gyógykezelésem idejének unalmas tespedtsége után kimondottan jól is jöttek, kissé fel is ráztak, új erővel töltöttek el a nép ellenségei elleni kiméletlen irtóhadjárataink, amelyeket Păun ezredes keresztes vitézként vezetett, s amelynek újabb lendületet adott az ellenség hihetetlen méretű elszaporodása, az osztályellenségek annyian voltak, mint mezőn a fű, égen a csillag; töménytelen mennyiségben zódultak a védtelen társadalomra, mint nyáron, húsra, dögre a legyek...

Szanatóriumi kezelésem egyebekben főként hidegfürdőkből és állandó testedzésekből állott, tornából, futógyakorlatokból s a neves orvostisztek személyes felügyelete mellett tornászhattam, emelhettem a súlyzókat, lóghattam fejjel lefelé a kötélen, talán, hogy szédüljön már el a fejemben lakó démon és rohangálhattam előre és hátra a katonakórház hatalmas parkjában, amig össze nem rogytam a fáradtságtól s vörös karikák nem kezdtek el ugrálni sajgó szemem előtt és a veriték át nem ütött a trikómon. Hiába magyaráztam elkeseredetten, hogy a fáradtság előidézte vörös körök a legveszélyesebbek, mert nagyon hamar a Maja arcán szívárgó vér-csikká alakulhatnak át, meg is nőhetnek, végérvényesen elsodorhatnak, hogy Drakula sötét, bibor és pillátlan szemévé változva át örökre foglyul ejthessenek; de ők csak röhögtek rajtam, újabb és újabb hidegfürdőket ajánlottak, mig tüdőgyulladást nem kaptam, akkor meg nyomták belém a drága penicillineket, nehogy megkrepáljak, hiszen mégiscsak az állambiztonság szépreményű fiatal tisztje voltam, s elvesztésem felmérhetetlen károkat okozhatott volna az új világot épitő szocialista társadalmunknak.

Păun ezredesnek sem tetszett ez az egész cirkusz, s a közbenjárására (hosszadalmas és meddőnek tűnő viták után) végre gyógyultnak nyilvánitottak, bár őszintén meg kell vallanom, korántsem volt minden magas rangú orvostiszt ezen a véleményen, egyesek további gyógyszeres kezelésemet is fontosnak tartották volna, sőlyos depresszióm és egyre nyilvánvalóbb skizofréniám miatt ; más, szintén magas rangú orvostisztek viszont – láttam az arcukon – nem is értették ezeket a speciális kifejezéseket – depresszió! Skizofrénia! –, s ezért azután ők nem is tartották fontosnak, hogy szakavatott, tanult lélekgyógyászok is megvizsgáljanak s mivel akkoriban a pszichológiát még kifejezetten burzsoá áltudománynak tartották – az új ember erős, szép és bátor és soha nem kételkedik önmagában, nincsen is lelke etc. –, erre akkor még nem is került sor; Păun állitólag azt mondotta a kórház orvosezredes igazgatójának, a kiváló sebésznek, hogy egyszerűen nem hagyja, hogy holmi burzsoá lélekkufár-kurvák vizsgálódjanak az ő beosztottja agyában, ha arról képzelgek, hogy Drakula vagyok s végrehajtom a feladatokat, még mindég jobb, mintha nem képzelegnék senkiről és semmiről, viszont gyáván megfutamodnék, amikor a burzsoázia ügynökeit, kémeket, kulákokat az örökösen áskálódó, istenverte entellektueleket, komor korunk legfőbb ellenségeit kell leleplezni, és amig én el tudom végezni a feladataimat, amelyekkel a párt és ő maga megbiz, addig akár arról is képzeleghetek, elvtársi kedvemben, hogy én vagyok az új Antikrisztus, őt ez sem zavarja túlságosan, azt viszont, hogy különféle, a kitelepitéseket és letartóztatásokat protekcióval és némi vakszerencsével megúszó úgynevezett lélekgyógyászok túrkáljanak az agyamban, nem tartja célravezetőnek, nem is engedélyezi!... Itt már nem lehetett több vitáról szó, hosszú, majdnem húsz hónapos kezelés után hagyva el a kórházat, visszatérhettem darab időre elhagyott életembe. Drakula – aki a szanatóriumi szobámba is természetesen többször meglátogatott, teleholdas éjszakákon, amikor a szél úgy sírt a park szomorú fái között, mint egy részeg kintornás felesége temetésén – visszatérő sátáni hahotájával már-már tényleg az őrületbe kergetett s akkor kezdett el beszélni is hozzám!...

Hogy ez új fejlemény lenne, a doktornő szerint?! Nem mondtam volna, hogy addig is többször megszólalt, stentori röhejét félbeszakitva és szúrósan nézve rám?! Hogy miről beszélt, soha nem tudhattam meg, mert valami teljességgel idegen, számomra felfoghatatlan nyelven szónokolt és arckifejezéséből sem következtethettem arra, hogy mit is akar mondani, hiszen arca mozdulatlan volt, mint egy szfinxé, és fekete szemét merően szegezte rám, úgy éreztem magam, mint egy gombostűre tűzött pillangó, amelyik még ideig-óráig mozog ugyan, szárnyait is képes még öncsaló módon emelgetni és átmenetileg ez hiú, badar reményekkel töltheti el, de hamarosan gyengülni kezd és megérti, hogy vége, aztán megérzi a fájdalmat is, amit a potrohát átszúró tű okoz, hogy tudatának utolsó tudatos észleletei szerint komoran döbbenhessen rá arra, hiába minden, hiába erdőlködik többé úgysem képes megmozdulni, fogoly...

A legteljesebb keserűségbe teltek tehát a napjaim, és éjszakai jelenéseimről hiába próbáltam beszámolni, az orvos ezredesek, alezredesek, őrnagyok és kapitányok nyiltan röhögtek rajtam, és altatókat irtak fel, amelyektől tompán, bódultan ébredtem, és egész nap úgy kóvályogtam, mint egy alvajáró. Csupán Fanel őrmester hitt nekem, a katonakórház főszakácsa, s miután elmeséltem neki – remegve az idegességtől –, hogy hogyan jelenik meg Drakula ocsmány fekete madár képében a park szélben sikoltozó fái között vagy hogyan ólálkodik farkas formáját öltve a szökőkút körül és időnként idegesen a holdra vicsoritva hogyan kezd vonitani, őrületbe kergetve a kórház körül settenkedő kóborkutyákat, résztvevően pislogott rám, és két fokhagymakoszorúval is megajándékozott, ezeket a magas, drabális, százhúsz kilós, kelt tészta képű, kancsal szakács saját kezűleg rakta fel az ágyam fölé, vele szerencsém volt, hitt nekem, mert oltyán falujában ugancsak hallott harangozni a szép leányzókat kisértő mohó és vérszomjas vámpírokról, akik eljártak a lányos házakhoz, hogy elcsábitva a kikapós leányzókat, torkon haraphassák és vámpírrá tehessék őket, ezért azután saját kezűleg vert be egy hatalmas kapmós szeget az ágyam fölé a falba, és erre akasztotta a két fokhagymakoszorút, a kettőn összesen hatvanhat fokhagyma viritott; ez bűvös szám, mondogatta s ugyancsak megrémisztheti a kurva, tisztátalan prikulicsokat! A keresztemet sajnos nem akaszthattam ki, noha állandóan magammal hordtam, soha nem váltam meg tőle, pedig az akkori időkben ez komoly veszélyekkel is járhatott volna, hiszen engem, mint állambiztonsági tisztet, a kereszt puszta léte is végveszélybe sodorhatott volna, azonnal az árulás tagadhatatlan bizonyitékát láthatták volna benne vádlóim, ama árulás tagadhatatlan tárgyi bizonyitékát, amelyik egyértelműen bizonyithatja, hogy a vér nem válik vizzé, hogy kiütött rajtam vasgárdista atyám természete, és a klerikális reakció hálójába kerültem. A keresztet tehát hol az ingem alá rejtve hordtam, hol az ágy alatt, jobb esetben a párnám alatt rejtegettem, a fokhagymakoszorúkat viszont az orvostisztek is látták, össze is vigyorogtak a hátam mögött, és a tükörből jól láttam, hogy kezükkel félreérthetetlen jeleket tesznek, világos célzásokat elmeállapotomról, s tenyerük mélán húzva el homlokuk előtt, mutatták, hogy vége! menthetetlen vagyok! most már bizonyosan be fogok golyózni! a fokhagymakoszorúkat viszont ennek ellenére még sem vetették le; az igazgató orvosezredesnek ugyanis az volt a véleménye: ha használni nem is használ, ártani semmiképpen sem árt, s amikor töredelmesen vallottam be be nekinégyszem közt, egy kiadós, gyónással is fölérő beszélgetés során, hogy démonom, a sötétéség fejedelme az ő irányitása alatt álló kórházban sem hagy békén, hol magas, fekete köpenyes behemótként röhög az ágyam fejénél, vagy a szobám sarkában – láthatólag nem is igen törődve a fokhagymakoszorúkkal „és a kereszttel!”,mondta ő, nem, nem megrovóan, csak sokat sejtetően, s onnan jöttem rá, hogy valóban mindent tud! –, hol pedig madárként, otromba, hatalmas, torz, fekete madárként kóvályog a szélrázta, süvöltöző lombok között a parkban; vannak viszont teliholdas éjszakák, amikor a környék kutyáit őrületbe kergetve, farkas képében surran ide-oda a szökőkút körül, és kékes-lilás-fekete szőre szinte világit a szűrt ezüst holdfényben s félelmetesen csillannak meg fehér fogai, amikor a telehold bohócképére vicsoritva, hosszadalmasan és fájdalmasan kezd orgonálni, hogy a kutyák behúzott farokkal hőzódjanak vackukra és reszkethessenek, mig csak el nem halkul a szörnyű üvöltés... Amikor viszont emberi alakot öltve, a fal mellett szobrozva röhög rajtam, beszél is hozzám a hahoták kényszerszüneteiben, de szavait nem értem, idegen nyelven hablatyol; madárként viszont felrebbenve a fák közül sokáig kóvályog a part felett, mintha vadászna, s mindég hirtelen tűnik el, mintha csak a holdfénybe szívódnak fel; farkasként pedig legvisszhangosabb és legkeserűbb áriája közepén tűnik el, átmenet nélkül, úgy, hogy üvöltésének törmelékei még a levegőben kerengenek, s a kutyák – és ezt is jól látom ablakomból –, nyugtalanul ide-oda tekintgetve, behúzott farokkal nyűszitve és a földet kaparva, stentori hangjától és általuk csalhatatlanul érzékelt jelenlététől félőrülten még sokáig vonitanak; az irigy és telhetetlen hold pedig szégyenében, kétségtelen vereségét beismerve felhők mögé rejtőzik, a félelem martalékául dobva darab időre a sötétségbe vesző tájat...Az ezredes komoran hallgatott, nem tett egyetlen megjegyzést sem, ha a vakbelemre vagy a sérvemre panaszkodom máris irányitott volna a műtőbe, így viszont tehetetlen volt, zavarában még a kereszt birtoklását sem hányta a szememre, láthatólag arról is azt gondolta a maga pragmatikus módján, hogy ha nem is használ, ártani mindenesetre nem árt, újabb súlyzózásokat és újabb és újabb hidegvizes fürdőket, újabb testedzéseket irt elő, és elbocsátott a szobájából, csak az ügyemet továbbra is nagy szívén viselő Fanel – a főszakács – próbált megmenteni, s mivel látta, hogy sűrűs hálószövésű depresszió menthetetlenül bekerit, a szomorúság és a rémület pedig foglyulejt, és lelki felépülésem dolgában nem tartotta elég erősnek magát, főképpen testi táplálásomra helyezte a hangsúlyt, s ez az őrjitő és egyre több időmet fölemésztő futások, súlyzózások, testedzések után jól is jött, hiszen étvágytalanságom elmúlt, s mint éhes farkas faltam fel a húsokat, amelyeket a behemót szakács a szobámba hordott, s kentem pirotott kenyeremre, a velőscsontból gondosan kivert és kikapart mézsárga velőt is, a piritott kenyereket fehér kendőbe göngyölve lopta fel a szobámba Fanel; ült az ágyamon, vigyorgott – elöl hiányzott egy metszőfoga, ettől kissé kópés lett a vigyora, s a huzatban meghitten duruzsoltak fejem fölött a koszorú fokhagymái és én ettem, ettem, ettem, miközben ő szórakoztatásomra elmesélte, hogy fogát egy kocsmai verekedésen széklábbal verte ki egy riválisa, ő viszont eltörte a kezét, hogy többet ne emelhesse fel rá a széklábat. Miután valahányszor így bezabáltam, s Fanel is visszament a konyhába, magamra maradva ledőltem aludni, és hallgattam a fejem fölött duruzsoló-suttogó fokhagymakoszorú énekét, el-elszenderedtem, s az egymáshoz súrlódó fokhagymák felejthetetlen duruzsolása röpitett vissza nagymama házába, úgy képzeltem még mindig a kút mellett heverek a földön és bámulom az égen úszkáló, állatokat, várakat, csipkés női főkötőket formázó bárányfelhőket, amint megállithatatlanul vonulnak, és a falon, az ajtó fölött zörögnek, egymáshoz érve surrogó hangokat hallatnak a koszorúk fehér, kisebb almákra is emlékeztető elszánt fokhagymái... Sokszor szinte vártam, hogy nagyanyó is megjelenik az ajtóban és résztvevően nézve rám, apró, fekete gombszeme sarkában szinte észrevétlen morzsolva el egy árulkodó könnycseppet, megkérdi „mit kivánsz ebédre Nicolae?” és én továbbra is az égen vonuló, a verhetetlen spanyol ármáda büszke zászlóshajóira emlékeztető bárányfelhők harcias alakzatait figyelve kérhetem, hogy csináljon a kedvemért mondjuk fánkot vagy palacsintát... „Te nem álmodsz, nagyanyó?” – kérdem tőle, s amikor feléje fordulok csak a kórházi szoba fehér falát látom (amely előtt megáll időnként a sötétség fejedelme és fekete, vörös bélésű köpenyegét összehúzva magán, hátrahajtott fejjel teli torokból röhög rajtam) s az ablakkeretet, amelyben megvillan az égbolt egy részlete s néha, ha szerencsém van, a telehold Sanyarú Vendel képe is, és rádöbbenek, keserűen és kiábrándulva döbbenek rá, hogy nagymama már régen itthagyott engem (a házzal ki tudja mi van? fogalmam sincsen kik laknak most a szobákban, és kik gyűlnek ki a zsebkendőnyi udvarra, szemlélni a bárányfelhők azóta is tartó, leállithatatlan vonulását?) s én sem vagyok már abban a faluban, amely az átélt rettentő élmények és képzelgések, kényszerképzetek dacára is hosszú esztendők óta a béke mozdithatatlan szigeteként jelenik meg szodén sóvár emlékeimben, hanem itt gunnyasztok egy vigasztalan, sivár katonakórház vigasztalan, fullasztóan sivár szobájában, s ha éppen nem kóvályog a park fái között egy otromba, torz fekete madár, és a szökőkút körül sem surran ide-oda egy kékesszürke, bundáját a hold fényében meg-megrázó és fel-felvonitó farkas, vagy ha nem hahotázik teli torokkal szobám sarkában maga a homálygróf, a rettentő vámpírkirály, elgondolkozhatok azon is, hogy valóban mi lesz ebből? valóban mi lesz velem?, hogyan végződik egyre baljósabb, balcsillagzatom dermesztő fényében fejlődő szörnyűséges történetem? – amelynek nem is annyira én vagyok a főszereplője, noha kétségtelen előbb-utóbb én fogok rámenni –, hanem a velem ki tudja milyen szörnyűségeket tervező Drakula!...

Fekszem az ágyamban, a surrogó, szomorú dalokba fogó fokhagymák nevetését-neszezését figyelve, s időnként, hogy ne féljek, megmarkolom a fekete fakeresztet is, igyekszem ilyenkor hangosan imádkozni, hátha az imádság megzavarja a leselkedő vámpirt, de gyakorlatlan lévén, bele-felezavarodok az imák szövegébe, elfelejtem a következő mondatot, tehetetlenül hallgatok el és mélységesen szégyellem magam... Amikor minderről, félig sírva, kétségbeesetten gyónok, Fanel önkételenül is felröhög és a vállamra csap: „de hát elég ha csak az ÁBC betűit sorolja főhadnagy elvtárs!”, jelenti ki, titokzatosan mesélve el, hogy a falujában zsidók is éltek, mielőtt el nem üldözték őket, s az egyik kereskedő regélte el nekik, gyerekeknek, a félhomályos boltban, a fahéj és szegfűszeg fullasztó illatában, medvecukorral is mindég megkinálva őket, egy szegény, tanulatlan vándorkereskedő tanulságos történetét. Egyszer ez a kufár magára maradván a sivatagban, imádkozni szeretett volna az Úristenhez, hogy segitsen rajta az ő nagy bajában – nem alaptalanul, azt hitte ugyanis, hogy eltévedt, letévedt a helyes útról s most csak kóvályog tehetetlenül, amig ereje el nem hagyja és vize el nem fogy, a homokdünék között, egyik olyan mint a másik, az is lehet körbe megy!, káromolva a metsző üveghez hasonlitó, ráboruló eget –, de mivel nem tudta kivülről az imádság szövegét, nemcsak tanulatlan volt, hanem lusta és figyelmetlen is, hosszas tétovázás után, az éjszaka árnyait figyelve a sivatagban, s a nap melegét még egy ideig visszasugárzó homokban kuporogva, hirtelen, egy isteni sugallat hatására (az is lehet tényleg maga az Úr sajnálta meg nagy bajában s gyújtott hirtelen világosságot fogyatékos elméjében) mondogatni kezdte, gyakorlatlan szájjal formálva a szvakat az ÁBC betűit, nem alaptalanul tételezve fel, hogy az Úristen, aki minden teremtményére figyel, mindent számontart és minden fászálról, madárról, halról, felhőről és emberről tudomása van, úgyis meghallja őt, s ha kellő áhitattal és alázattal mondogatja majd az ÁBC egymást követő betűit s nem ijeszti meg a fuldokló A vagy a hurkot formáló J vagy S, az isteni értelem előbb-utóbb nagyvonalúan imákká rakja össze azokat, nem lesz semmi hiba, sőt, ha úgy itéli meg a mindenható, hogy az ő tévelygő és bűnös lelke hosszas kóválygások és kicsapongások után immáron túlcsordul a szeretettől, talán most utoljára még megkönyörül rajta és kivezeti a sivatagból!..., mint ahogyan meg is történt!” –fejezte be nevetve Fanel. És én a tanácsát megfogadva az ÁBC betűit soroltam éjszakánként, mig a szívem meg nem telt hálával és szeretettel az Úr iránt – akit hatalmas, daróckabátba burkolózó, kék szemű öreg embernek képzeltem el; igen, az elágazó ösvények elején várakozik a tehetetlenekre és a szerencsétlenekre, a megalázottakra és a megszomoritottakra, hogy ha kábán és álmatagon, megrendülve feltűnnek, még idejében segithessen rajtuk – és álomba nem merültem megint, hogy álmaimban minden istenbe vetett hitem és megkönnyebbülő lelkem ellenére újra pokolbéli kisértetek hajkurásszanak, miközben gyerekként nagymama kertjében a salátásbokrok között botladozva menekülök a sátáni kacajban kitörő Drakula elől, vagy későbben az árvaházat környező erdő hatalmas, évszázados fáinak árnyékában bújdokolok, hogy rám ne akadjon időnap előtt a rémkirály!...

Igy tértem vissza, elég labilis lelkiállapotban tehát (megverve bár képzelgésekkel és kényszerképzetekkel, de legyőzve még nem!) régi életembe, az az nem egészen a régibe, mert ama patkánylyukba, ahol régebben volt a szállásom és ahol ugyancsak megjelent több esetben maga Drakula is, hogy kinozzon, és kiröhögjön, mielőtt végleg kinkastélyába, a képzeleten túlra ragadna magával, már nem engedett vissza az apaként gondomat viselő Păun ezredes, s egy bojárházban utaltatott ki nekem egy padlásszobát – több tiszttársunk is lakott a hatalmas, több emeletes épületlabirintusban, a házigazdánkat nyilván valahová a Baraganba telepitette ki a lakosságról éjt nappá téve gondoskodó kommunista párt –, ahol pontosan úgy éreztem magam éjszakánként, amikor a kert fái sírtak a szélben, mint az árvaházban, vagy a kózházban, de ahol végre keresztemet is nyugodtan az ágyam fölé akaszthattam, a Fanel által rámbizott fokhagymakoszorúk alá, reménykedve, hogy a fokhagymák és a kereszt ereje talán megvéd; nyugodtan kitehettem a keresztet, ebben a barátságos, félhomályos szobácskában ugyanis nem fogadtam látogatókat – kit is fogadhattam volna és miért? –, s ha hazakerültem a fárasztó nap után, szívesen heveredtem le az ágyamra s hallgathattam, hogy az összeaszott, töpörödött öregasszonyok homokmezőn távolodó fejére emlékeztető fokhagymák hogyan verődnek egymáshoz a huzatban vagy a nyitott ablakon beszökdöső szélben. Azt hiszem mégiscsak boldogan verődtek egymáshoz, mint ahogy én is kezdtem egy kicsit biztonságban érezni magam, s miközben nem mindennapi dalokat varázsoltak elém, képzelgéseimtől elgyötörten, félálomban mindég nagymama ösvényen közeledő alakját láttam és olykor, az ÁBC-t mondogatva és erősen az Úristenre gondolva, szívem megtelt hálával és szeretettel a mindenható örök kegyelme belém is átsugárzott, s időnként már az életemet is tervezgetni kezdtem, eljövök a Cégtől, gondoltam, megnősülök, gyermekeim körülöttem fognak kerengeni a játszótéren, és sütni fog a nap, átsüt feleségem szőke haján, mert szépnek, szőkének, kék szeműnek képzeltem a feleségemet, s ha néha belezavarodtam az ÁBC-be s elsírtam magam az Urat látva (aki ott állingál az elágazó ösvényeknek mindjárt az elején és ám lám még az ilyen tévelygő, tisztátalan pokolbéli fajzatok által üldözött, bűnös lelkeknek is megbocsát, mint én!), megnyugtató, boldog álmokba menekültem; nagymama sütötte nekem ilyenkor a palacsintát a régi roskatag házikó konyhájában, vagy az a nő tárta ki felém szívfájditóan fehér karjait, akinek akkor még a nevét sem tudtam, s akit Gelu akkor áprilisban behajtott a vizbe, és akinek az arcán, a brutális harapásai okozta sebekből szívárgott a vér, de a kegyelem ritka álmaiban, szív alakú arcocskáján semmiféle seb nem látszott, egy hintaszékben ültem, egyenruhában és ő, a maga körül mindent felperzselő szerelemről énekelve előttem vetkőzött a napfényben, felém repültek, mint a madarak, ruhadarabjai: szoknyája, bluza, inge, melltartója, s megcsodálhattam testének szokatlan szépségét s nagyon sajnáltam, hogy amikor már meztelenül, kitárt karokkal, ajkát kiváncsian nyalogatva s sóváran bámulva rám, megindult felém, mindég felébredek, mert az utcán zörögni kezdenek a tejeskocsik egymáshoz ütődő kondérjai, s a láthatáron egy rózsaszinű, lassan mindenképpen biborvörössé váló és Drakula szemére emlékeztető folt jelzi, hogy hamarosan felkel a nap...

Drakula hosszú hónapokra kitűnt a képből, békén hagyott, nem látogatott meg, ébren sem, álmaimban sem, képzelegni se képzelegtem róla, emléke se zargatott. Békés periódus volt ez, életem, tán legbékésebb periódusa, de igy, utólag visszatekintve, az elkövetkező borzalmas események kilátójából tűnődve, amolyan vihar előtti csendnek felel meg mégis ez az időszak; semmi nem utal az idő méhében már érlelődő és hamarosan feltartóztathatatlanul bekövetkező borzalmakra és én is gyanútlan vagyok, az Úristennek elalvás előtt megnyiló lélekkel mondogatott ÁBC betűi összekeverednek bennem, s elaltatják a gyanakvásomat... De aztán felgyorsulnak az események, eljő az ősz, amelyik ezek között a legendákba illő dombok, balladás hegyek és mioritikus mezők között talán mégiscsak a legszebb évszak, és így kerülünk Păun ezredes nyilt parancsával, átmenetileg egy hegyvidéki falu volt bárói kastélyába, ahol N. tábornok, egyik legfőbb és legbasáskodóbb vezérünk szándékozott néhány boldog napot, többek között vadászatokkal is eltölteni, B. tábornok a renitens kényúr hadügyér egyenes meghivására; akkoriban a hadügy használatában állott a neves fővárosi műépitészek által restaurált vadászkastély, s mi a megszokott testőrei mellett a plusz biztositás lehettünk, noha semmi szükség sem volt jelenlétünkre, eléggé biztonságban volt N. nélkülünk is, annál is inkább, mert a terjengő szóbeszéd szerint abban a kicsi székely faluban, azokban a zimankós őszi időkben (amikor állandóan esett az eső és élénken el lehetett képzelni, mi lesz, ha majd az Úristen megrázza szakállát és hullni kezd a hó!) az őslakók előtt több esetben is megjelent az ördög... N. viszont nem tartozott ijedősebb elvtársaink közé, ahogy odaérkezett lelkes és kitartó vizsgálatokba kezdett, s össze is hozott marha keresztkérdéseivel, eszelős kihallgatásaival egy kisebb lázadást, amelyet csupán a szomszéd városkából átirányitott hegyivadász század tudott vérbefojtani, minek következtében a férfilakosságot teherautókon szállitották el távoli börtönökbe, miközben N., az őt állandóan gúnyoló B. generális társaságában várta az ördögöt, ami Păun ezredes zaftos véleménye szerint már önmagában is több dolgot jelzett egyszerre, azt is mutatta napnál is világosabban, hogy az osztályellenség nem alszik, ma még az ördögöt látják a renitens székelyek, ez az irredenta, horthysta banda, holnap már magát a tenger nélküli admirálist fogják várni, aki hagyományosan gyönyörű fehér pejlován érkezik meg majd Portugáliából, az amerikai imperialisták ejtőernyős zsoldosainak diszkiséretében és végre felszabaditja őket az oláh uralom alól!, de jelzi azt is – sóhajtott Păun –, hogy ördögöt kerestek ugyan főnökeink, de osztályellenségeket fogtak, viszont mi lesz, ha tényleg tiszteletét teszi előttük maga a sátán is, fertelmes kénkőszagot árasztva?!” Kiválasztásunkban Drakula is szerepet játszhatott! „Neked mégiscsak van némi tapasztalatod – vert hátba Păun –, tudod, hogy hogyan kell viselkedni a pokol szolgáival és kényuraival!” de Gelu keménysége és szakéertelme is; akárhogyan is, de az operativ osztály büszkeségének számitott, módszereiről és fáradhatatlanságáról legendák kerengtek. Végezetül közrejátszhatott az én magyar nyelvtudásom is, akkoriban már viszonylag jól beszéltem ezt a nyelvet, bár hangúlyaim bármikor elárulhattak volna, viszont tanitóm, amikor erre hivatkoztam, a szemembe röhögött... Egy kicsi, töpörödött máramarosszigeti órásmester tanitgatott, aki még az illegalitás keserű éveiben ismerkedett meg Păun ezredessel, és bár különös kapcsolatukat a legteljesebb homály födte, rebesgették, hogy Ármin, a volt órás nagyon sokszor segitette ki zűrös anyagi ügyeiből Păunt, aki ezt meghálálandó csinált belőle magyar nyelvtanárt a cégnél és hozatta föl a távoli, Isten háta mögötti városkából, amelynek hirhedett börtönében ama parasztpárti politikus is raboskodott akkoriban, ha ugyan még életben volt,akinek kedvesét én gyilkoltam meg öntudatlan állapotomban, Drakula sugalmazására... Türelmetlenül meredtem az öregre, zavart a kacagása. „Dehát ez nem is akkora nagy baj – magyarázta Ármin apó kedélyesen –, a székelyek sem úgy beszélnek magyarul, ahogyan mások.” „Ezt ő nem érti? – jött váratlanul indulatba a szintén jelenlévő Păun ezree –, magyarok vagy nem magyarok azok a kurva székelyek?!?” „Magyarok, persze, de különösen beszélnek, összetéveszthetetlen nyilt e-vel például, ezért azután a többi magyarok közül, akiknek ez szintén azonnal feltűnik, sokan kinevetik, ki is gúnyolják őket, a magyar beszédnek is vannak változatai ezredes elvtárs, ne gondolja a domnu colonel, hogy mi románok is egyformán beszélünk, az erdélyiek is, az oltyánok is, a moldvaiak is másképpen beszélnek, az erdélyiek egy része példának okáért felismerhetően lágyitja a szavakat, még érthetőbben nyeznek ezek a derék emberek, gyakorolja ezt például Spiridon főhadnagy elvtárs is, és ha a gyanakvó székelyek rá is jönnek buzgalmukban, hogy mégsem teljesen az övék, nem magyar, azt hihetik legalább, hogy erdélyi. Ilyen egyszerű...”

Hát igen, doktornő, ilyen egyszerű volt minden. „Hát nyezzél akkor Nicolae – vigyorgott sokatmondóan Păun ezredes, mint aki végre tisztába jött a világ titkai közül egynémellyel –, nekem mindegy, ha sipitozol, mint a csángók!”, mert erről is beszélt a feltűnően tájékozott öreg órásmester, s ravasz fekete szeme közben gúnyosan villant meg, mint egy szemafor: „akár őzhetsz is – folytatta Păun, bizonyitva, hogy igenis mindenre odafigyelt, ami elhangzott –, mint a szegediek, ahonnét Horthy admirális is jött, egy tenger nélküli ország tengernagya s fehér lován büszkén feszitve indult meg elfoglalni az országot, tőlünk, megszálló románoktól, akik meg kell mondanom meg is könnyitettük a dolgát ebbéli igyekezetében, hiszen levertük a gyilkolászó pesti kommunárok lázongását és elüldöztük a szép Pestről Kun Bélát és bandáját!...”

Igen, ennyit tudott körülbelül Păun ezredes s még ez is sokkal több volt annál, mint amit akkoriban én tudhattam, hát buzgón bólogattam, odafigyeltem az öreg órás tanitására és elkezdtem nyögve nyezni, a szavakat kifacsarva és hülyén lágyitva beszélni magyarul, de persze ezt akkor azonnal elfelejtettem, ahogy az első székellyel találkozhattam, amiután egy szörnyű viharos éjszakán mégiscsak megérkeztünk abba az isten háta mögötti volt vadászkastélyba, hiszen akkoriban ebben a balcsillagzat alatt szenvedő faluban alaposan felgyorsultak az események, szinte kitört egy népfelkelés is, de nekünk minderről nem volt tudomásunk, mi csak annyit tudtunk érkezésünkkor, hogy néhány őshonos atyafinak megjelent az ördög, ezen Gelu nagyképűen röhögött is, engem viszont valami ismeretlen eredetű szorongás keritett hatalmába, s amikor a vaksötétben fölfele araszoltunk a hegyi úton, zuhogni kezdett az eső is, és bőrig áztunk, amíg nagy nehezen felhúztuk a ponyvát... Olyan iszonyatos felhőszakadás zúdult ránk, hogy szinte bőgött körülöttünk a hatalmas rengeteg, s mivel én emlékeztem arra, hogy Drakula némely látogatását szintén efféle viharok előzték meg vagy kisérték, meg voltam győződve arról, hogy most is ő, vagy azt a kis falut különös előszeretettel meg-meglátogató ördög ólálkodik a környéken, s a vihar az üdvözlete számunkra, isten hozott a rémségek birodalmában! ha szabad cinikusnak lennem? most igy, utólag könnyen beszélek, de akkor a zabszem sem fért volna a... Hihetetlenül iszonyatos szélvihar rázta a fákat, mozgatta a kocsit, tépte az átázott ponyvát, csepegett a nyaunkba az eső, nedvesen gőzölögtünk mi is, mint az isten szabad ege alá kihajtott juhok, s lelkünk lassan feltartóztathatatlanul telt meg különféle rossz előérzetekkel és rémlátomásokkal; nemcsak az enyém, de meg kell jegyeznem, a doktornő által mindközönségesen csak szadista, félőrült vadállatnak tartott Gelué is, akinek keze észrevehetően remegett, s többször siklott a pisztolyára is, miközben a másikkal a kormányt markolta keményen, sőt, biztonság okából pisztolytáskáját is jóelőre kigombolta, hogyha baj van azonnal előránthassa a stukkert. A tájból nem láttunk szinte semmit, a fák is az eső mozgó szürke függönye mögé vesztek, csak a szélben síró-süvöltöző ágaik baljós neszezése hallatszott, s az eső tompa moraja, amint hullt, ömlött, szakadt, mintha dézsából öntenék, azt is hittük mostmár nem áll el soha, s a viz, az égi áldás lassan elönti az egész világot, először a székely hegyeket, azután a mezőséget és Erdélyt, majd a szorosokon át ömlik be Munténiára; s viz alá kerülnek a falvak és a városok... Koromsötét volt, mint a bika szarvában, ahogy errefele épületesen, nem kevés költői hajlamról téve tagadhatatlan tanúbizonyságot mondják, s az egész útnak volt valami tagadhatatlanul középkorias, kisérteties hangulata; „ha itt és most nem jelentkezik a te Drakulád, tököském,vigyorgott kényszeredetten Gelu – akkor nem tudom mikor fog egyáltalán értünk jönni, hogy elragadjon veres birodalmába és a kastélyába vonszoljon magával, szemrevaló csipd meg fogd meg fehérnépek közé, akik nyilván mindannyian vámpirok, de akkorra ez már minket egyáltalán nem fog zavarni, hiszen mi is, a harapások folytán, amiket elszenvedünk majd, szintén vámpirokká válunk!...”

Igy beszélt Gelu, s zavartan kacarászott, de szavai és váratlan szolidaritása mégis jól estek, hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem, hiszen egyértelműen magát is beleértette az egész rémségbe, ami sejtéseink szerint ránk leselkedik és kettőnkről beszélt, mint kényszervámpirokról, nem csak rólam, ami azt is jelentette, hogy végre kezd hinni nekem és bátran osztozik sorsomban, föl sem merül benne, hogy ha Drakula tényleg kevélyen jelentkezik, és ezen az átokverte viharos éjszakán mégiscsak tiszteletét teszi s összefont karral áll meg a zuhogó esőben, előttünk az úton, mint ázott szárnyú nagy fekete madár, akkor elsősorban emberi számitás szerint értem jön, csak és egyedül értem, engem akar végre már elragadni, beteljesitve végzetem, s ő esetleg, ha szerencséje is van, meg is úszhatja a kényszerű kalandot, kilökhet engem a kocsiból, prédájául a homálygrófnak s beletaposva a gázba, el is hajthat, sorsomra hagyva engem, erről álmodoztam és képzelegtem mindég, ime az álom testet öltött! Nem, Gelunak eszébe sem jutott ilyesmi, föl sem merült benne, hogy feláldozásom árán valószinűleg meg is menekülhetne, nem, ő osztozni akart a sorsomban. Gelu kétségtelenül kótyagos volt egy kicsit doktornő, szadista is, kétségtelen, örömét lelte az osztályellenség kinzásában, de ennek elleére, bármilyen hülyén is hangzik ez, nem volt született rossz ember, nem volt például önző, mindenét, mindég képes volt megosztani másokkal. És számitó sem volt. Barátjának tartott, mellettem állott a bajban s az, hogy mindezt derűsen ki is mondta – bár bizonyos baljós árnyalat azért kiérződött a hangjából –, ismételten tagadhatatlanul jólesett, hiszen akkoriban már nagyon egyedül éreztem magam, sokszor kinomban, ahogy már ezek alatt a fura gyónások alatt bátorkodtam megemliteni, az arcomról téptem volna a bőrt, üvöltve mint a vadak, vagy mint Drakula, amikor farkas képében a park fái között, kékesszürke bundáját meg-megcsillantva, ide-oda surranva kitátott szájjal orgonált a holdra és a holdnak, megőrjitve és rémületbe kergetve a környék minden kutyáját...

De Drakula nem jött azon az éjszakán, és egyelőre a rejtélyes ördög sem, csak az eső esett egyre kitartóbban, egyre vadabbul, bőgtek a fák, panaszkodott a szélben és a szélnek a megtépázott rengeteg, az út is egyre jobban csúszott, félő volt, hogy előbb-utóbb beborulunk az út bal felén ásitó szakadékba, vagy nekivágódunk a jobb oldali sziklafalnak s úgy tűnt Gelu (aki ritkán hátrált meg, rámenős volt, ahogy röhögve mondogatta nyerő tipus), ezen az elátkozott éjszakán mégis feladja, mert káromkodva fékezett, félrehúzott az útról, ültünk egymás mellett a sötét, vizes kocsiban, s dideregtünk a ránk tapadó nedves egyenruháinkban, az elállithatatlan októberi esőben s a ponyváról nyakunkba csöpögött a viz, Gelu egyik cigarettáról a másikra gyújtott rá, láttam a keze változatlanul s egyre észrevehetőbben reszket, s a gyufaszálak fellobbanó fényénél egy-egy pillanatra szemembe tűnhetett feltűnően sápadt arca is, ekkor beszélt, először, meg-megakadva, káromkodva arról, hogy mostanában lelkiismeretfurdalása is van, áldozatait látja, amint hosszú körmenetben forognak körülötte valahol egy néptelen sivatagban, és vádlóan merednek rá, üldözőjükre és kinzójukra, hosszadalmasan beszélnek is hozzá, panaszaikat vádlón sorolják, s olyasmikkel is megpróbálják besározni, amiket legjobb emlékezete szerint el sem követett, s mindezenközben a vád és panasz stacattói közepette, az egymást metsző, kiegészitő, meg-megszakitó, folytató és terrorizáló monológok hullámverésében ő meg se tud szólalni, sőt mozdulni sem bir, tehetetlenül, lehajtott fejjel állingál a kör közepén s tudja, hogy védekezni se volna képes, ha ezek hirtelen rátámadva, puszta kezükkel akarnák széttépni; látja a kulákokat, az exminisztereket, az űzéreket, megannyi osztályellenséget, amint ruháikat megszaggatva hangos szóval, gyűlölködve átkozzák meg őt, miközben úgy süt a nap, hogy szinte éget, mintha utoljára sütne, és a fehér homokra mintha éles tűvel karcolnák láthatatlan, de mindenütt jelenlévő hatalmas kezek a fölöttük repdeső falánk, fekete, lomhán fel-felvijjogó madarak árnyékát...

Itt tartott Gelu, teli szájjal szedte a levegőt, hangja többször is elcsuklott, de nem tudta befejezni mondandóját, élete egyetlen előttem tett őszinte vallomását arról, hogy talán mégsem volt mindenestől született szadista és félőrült vadállat, mert szörnyű zúgás riasztott fel, s a ahogy szerencsére eleve lehúzódva álltunk az út szélén, egy kis erdei bozót menedékében, a reflektorok fényétől némileg elvakulva, megdöbbenve láthattuk, hogy hatalmas ponyvás teherautók húznak el mellettünk az esőben, förtelmesen fröcskölve a vizet és a sarat, dübörögve, mintha a következő pillanatban fel szándékoznának robbanni, nem számoltam, de volt vagy nyolc-tiz teherautó, el sem tudtuk képzelni honnan jönnek ezek a teherautószörnyek, ebben az átkozott esőben? de a rossz hangulatnak máris vége lett, Gelu sóhajtott, zsebkendőjével törülgette esőcseppektől s verejtéktől csillogó arcát, majd előhúzva szolgálati pálinkásüvegét, ivott egy kortyot, s némán nyújtotta át nekem az üveget, meghúztam én is, a pálinka átjárt, remegésem és idegességem szűnni kezdett, Gelu újabb korty után tette csak el az üveget, megmarkolta a kormányt, a slusszkulccsal babrált, gázt adott és visszafarolt az útra, és rendületlenül hajtottunk tovább, azzal áltatva magunkat, hogy az eső zuhogása előbb-utóbb gyengülni kezd, s talán teljesen el is áll, de ez nem így lett, változatlanul úgy esett, mintha dézsából öntötték volna, ahogy későbben eben az isten háta mögötti faluban egy bácsika izesen kifejezte, s én búzgón bólogatva adhattam igazat neki, hiszen tényleg úgy esett, mintha az életben többé elállni nem akarna, mintha megkezdődött volna a második vizözön!...

Gelu lassan haladt, a reflektorok esőben elmosódó, vándorló fényében szemünkbe tüntek ugyan az úton csillogó gübbenők, de így is minden ügyességére szüksége volt, hogy ne zökkentsenek ki ütemünkből, s nehogy fennakadjunk egy-egy tankakadályra emélkeztető, mély gödör peremén, mint egy zátonyra futó és megfeneklő hajó... Annyi volt a gödör, mintha a vendéglátó, vagy még pontosabban előrelátó székelyek szándékosan ásták volna meg őket a fogadásunkra, vagy ha nem pontosan a miénkre, akkor más látogatóik fogadására, mintha eleve arra számitottak volna, hogy amúgyis csak a legkitartóbb autósok érnek el az ő hires falujukba, a többiek, a tapasztalatlanabbak, ügyetlenebbek, félénkebbek, lobbanékonyabbak amúgyis megunják a kátyukkal, gübbenőkkel, gödrökkel való áldatlan csatározásokat, és előbb-utóbb megfordulnak és átkozódva mennek vissza oda ahonnan jöttek, és nem is kisérlik meg többé az amúgysem várt kellemetlen látogatást, nem fogják megzavarni a falucska nyugalmát és csendjét, amelyet ezek a hallgatag, ijjas, komor tekintetű, jelenlétünkben többnyire a falat vagy maguk előtt a padlót bámuló konok férfiak legalább annyira óvtak, mint a szemük fényét. Hogy ezek figyeltek volna az én állitólagos rossz hangsúlyaimra? Ugyan, doktornő, nevetnem kell, örültek ezek annak is, hogy végre valakivel közülük, őszintén beszélgethettek az ördögről, mely sátánfajzat akkortájt több köztiszteletben álló falusfelük előtt is a maga pokoli valóságában mutatkozott meg; többen látták patái jellegzetes és összetéveszthetetlen nyomait is a sárban, és a nedves eső utáni tisztuló levegőben is érezni vélték az összetéveszthetetlen, utált és rettegett, csipős kénkőszagot is... De még nem tartunk itt, még az utazásnál tartunk.

Lassan haladtunk, csak éjfél előtt értünk be, a továbbra is elállithatatlanul zuhogó előben abba a rendkivül furcsa nevű faluba, valamifajta felső táborhelynek hivták vagy minek? képtelen vagyok visszaemlékezni a pontos nevére, kérdeztem is van alsó is? úgy néztek rám, mint ahogy – kedves ideillő kifejezésükkel – a lőtt medvére szoktak volt, amikor még ők is vadászhattak, de legalábbis megvédelmezhették birtokaikat és állataikat a vérmedvéktől, aztán mondották, hogy természetesen van, szép nagy és gazdag falu, rátarti emberek lakják és vigyorogtak, kérdeztem mire rátartiak és miért?, erre ők csak hümmögtek, idegesitette őket, hogy a szintén jelenlévő Gelunak, hogy értsen is valamit épületes beszélgetésünkből, időnként románra forditva a szót, tolmácsoltam a purpárlét, bámulták hátunk mögött a falat, mintha valami érdekes látnivaló lett volna ott, mondjuk irás a falon, amit még nem láttak, s most azért nézik olyan önfeledten, mert arra gondolnak ki tudja mikor láthatják újra? Az eső veszettül zuhogott, mégis emberek jöttek mentek az úton, látnivalóan izgatottak voltak s ahogy szinte lépésben haladtunk a sötét. kivilágitatlan utcácskákon át, nehogy véletlenül elüssünk valakit, szinte éreztük az emberek mellett elhajtva a tapinthatóan erős, visszafojthatatlan gyűlöletet, ami belőlük áradt, a reflektorok fényében megvillanó komor tekintetükből és mozdulataukból, ahogy keresztet vetve terepjárónk után bámultak a sötétben. A kapuk is nyitva voltak, mintha vendéget vártak volna. El se tudtuk képzelni, mi történhetett? A villany ugyan már be volt vezetve ebben a kis hegyi falucskába – az, hogy a mindenható hadügyminiszter vette kézhez a kastélyt. sokat jelentett, nagyon nagyot lenditett ezen a felső táborhelyen –, de most mégsem égtek a lámpák, a vihar letéphette a vezetékeket, ezért az udvarokon és ablakokban imbolygó gyertyák és bányászlámpák pulzáló fénye, hiábavaló harcot folytatva az esőben terjengő sötétséggel, lidércfényekre emlékeztetett engem, és nem tudom miért, megint és újult erővel valami eszelősen rossz előérzet keritett hatalmába, éreztem hamarosan történik itt valami, amit nem lenne jó megvárni, ha én ülök a volánnál, lehet vissza is fordultam volna, de Gelu vezetett, aki, mint már mondottam igazi nyerő tipus volt, nem ismert vert helyzeteket, soha nem adta fel; most is, fogát összeszoritva, kitartóan markolva a volánt, kerülgetve a sötétben ki tudja miért az utcán lévő és ki tudja hova igyekvő alakokat, rendületlenül hajtott tovább, s egy saroknál, mivel fogalmunk sem volt abban az átkozott sötétéségben, hogy merre is van utunk végcélja, a hadügyminisztérium bitorolta vadászkastély, lelassitott, majd meg is állt, hogy én csillogtatva magyar nyelvismeretem, megérdeklődhessem a kastély felé vezető utat. Egy csuklyás, magas, idősebb, sasorrú, feltűnően arisztokratikus, majdhogynem hóditó külsejű idősebb férfi állingált az utcasarkon, a villanypóznának támaszkodva, mintha minket várt volna, s ha lehet, rossz előérzetem csak erősödött, amikor szíves szóval érdeklődve a kastély felé vezető útról, néhány végtelen pillanatra szúrós fekete szemébe meredhettem, amelyik átmenet nélkül Drakula pillátlan szemét idézte fel, a mélyén hangyabolyként kavargó vörös és bordó körökkel, amelyek előbb-utóbb foglyulejtenek engem; összerázkódtam, de ekkor a férfi előrehajolva egy követhetetlen mozdulattal (talán, hogy megnyugtasson?) karomra tette a kezét, Gelu félreértve mozdulatát azonnal előrántotta a pisztolyát, mire a férfi nevetni kezdett „az elvtársak idegesek!” jegyezte meg szárazon magyarul, azután, hogy Gelu is értse, románul is megismételte, s társam lehajtott fejjel, feltűnően alázatosan kért bocsánatot az incidensért, én pedig, érintésétől már-már delejezetten, minden előérzetem elfelejtve vidáman kezdtem fütyörészni, ekkor végre elengedett s egy (itt ebben az Isten háta mögötti falucskában bizonyára csak vendégeskedő, látogatóban lévő) nagyvilági ember hangján, utánozhatatlan grandezzával hajolva meg, ékes román nyelven magyarázta el a kastély felé vezető biztos utat, a biztos szót már-már gúnyosan hangsúlyozva ki, újra meghajolt, most már hajlongásában, mivel túljátszott volt, már vegyült valami parodisztikus árnyalat is, csak nekünk szóló gúny: „a társaik már ott vannak!” tette még hozzá magyarul és egy életfogytiglani pillanatra újra szigorú fekete szemébe meredhettem, de mire megköszönhettem volna a szíves útbaigazitást, s egy esetleges másnapi találkozóban állapodhattam volna meg vele – izgatott kicsoda, mióta van itt ebben a faluban és mit tud az ördögről, tényleg megjelent s ha igen, kik előtt, és el tudna-e vinni esetleg egy olyan személyhez, aki találkozott is vele... – már teljesen megmagyarázhatatlan módon eltűnt valahová, mintha a sötétéségbe szívódott volna fel, vagy a sűrű eső tette volna átmenetileg láthatatlanná. Borzongtam. „Kivel beszélgetsz?” – kérdezte Gelu idegesen, s én, bevágva az ajtót és visszamászva helyemre, már-már indulatosan válaszoltam: „hát egy idevaló, de legalábbis most itt tartózkodó emberrel, akire te az előbb a pisztolyodat is ráfogtad és utána teljesen szokatlan módon udvariasan kértél elnézést tőle...” „Ő nem látott senkit s a pisztolyát sem foghatta rá, következésképpen senkire, az elnézésről most nem is beszél, kitől kérhetett volna elnézést és miért?...” „De hát itt állott, magas, fekete férfi, egy igazi arisztokrata.” „Ő nem látott senkit!” – replikázott idegesen nyúzott és szemlátomást fáradó, ezért egyre ingerültebb, ingerlékenyebb, idegesebb barátom, mire én döbbenetemben hangosan kezdtem nevetni. „Most mit röhögsz?” – meredt rám. „Ha nem beszéltem senkivel, akkor honnan tudom az utat?” – kérdeztem. „Hát tudod?” – fordult felém kiváncsian. „Persze, hiszen megmondta.” „Ki? Kicsoda? Ki mondta meg?” „Hát az a magas, fekete köpönyeges, csuklyáját szemébe húzó alak, akivel az előbb beszélgettem és akire a pisztolyát is...” „Ő nem látott senkit!” – szólt közbe Gelu, a kelleténél durvábban, amikor viszont határozottan mutattam meg a kastélyba vezető biztos utat, s önkéntelenül én is utánozva az idegen férfit, kihangsúlyoztam a biztos jelzőt, elképedt, de hamarosan ott magasodott előttünk a kisebb hegy, tetején az ősi bárói kastély, utazásunk végcélja, s előbbi biztonságérzetem – amellyel biztos voltam benne a titokzatos idegen ajándékozott meg, puszta érintésével – hirtelen illant el, és bizalmatlanul meredtem a komoran sötétlő ablakokra, egyetlen biztató fénysugár sem csillant meg fogadásunkra! Akkor még nem tudhattuk, hogy a tábornokok, kiséretük és mulattatóik a melléképület konyhájában mulatéroznak; nem tudhattunk mi az egészről, ami ott várt ránk semmit, lassan kerengtünk a sötét szerpentineken, a fáradhattatlanul zuhogó esőben közeledve a baljósan magasodó kastély felé, és szívünk újra megtelt visszafojthatatlan, elűzhetetlen rettegéssel, miközben az újra feltámadó és minket oldalba kapó szél időnként szinte kettévágva a vastag, sűrű, mozdithatatlannak tűnő esőfelhőket, úgy bőgött és vicsorgott, mint egy vadállat, látni engedve, tűnékeny pillanatokra megbontva az esőfüggönyt, jobb odalunkon a hatalmas, ázó és szenvedő, és panaszkodó rengeteget is, de én oda se mertem nézni, az utat bámulva egyre azt az idegen sasorrú férfi láttam magam előtt, mintha kétszer is láttam volna összetéveszthetetlen alakját megvillanni a bokrok között, aztán hirtelen, megmagyarázhatatlan módon a medvékre, farkasokra, hiúzokra, vadmacskákra, rókákra, borzokra, szarvasokra, őzekre, vaddisznókra és nyulakra gondoltam, ők vajon mit csinálnak most ebben a mindent elmosó és szagokat is összezavaró esőben? Aztán arra gondoltam, hogy nekik, az Úr szabad állatainak, jól is jön ez a vihar, hiszen legalább ilyenkor nyugodtan kussolhatnak, nem veri fel az erdőt az eső elől pajtákba, szinekbe menekülő vizslák és kopók dühös ugatása, és nem csattannak fel a rájuk vadászó férfiak puskái sem, hogy földi vonulásukat hirtelen befejezve, tehetetlenül roskadjanak le az őket már semmitől meg nem oltalmazó avarra, a szélnek állandóan nem-et intő, tiltakozó bokrok közé...

Megképződtek előttem a levelek közé roskadó vérző állatok, láttam a lőtt sebekből ömlő vérüket is, amint pirosra festi az avart, s az erdő évezredes csendjét a bepálinkázott hajtók izgatott rikoltozása töri meg, a vér szinte automatikusan váltott át a tóba kergetett Maja arcából csordogáló, kiapadhatatlan vércsikká, és egy soha el nem múló, emlékeimből örökre kimeredő pillanatra olyan elvenen láttam magam előtt a sötétéség fejedelmének gonosz pillátlan fekete szemét és mozdulatlan maszkhoz hasonlitó arcát, hogy felnyögtem a félelemtől és önkéntelenül is szememre szoritva a kezem, hogy legalább ne lássak semmit, tehetetlenül buktam előre, fejemet jól beverve a szélvédő üvegébe. Szerencsére Gelu nem vett észre semmit, nem figyelt rám, mert közben bátran behajtva a kastély vendégváróan nyitott kapuján, megfelelő helyet keresett a hatalmas esőáztatta udvaron, ahol leparkolhat. Az autó hörgött, dübörgött, a kerekek meg-megcsúsztak a pocsolyákban és a sárban, pörögtünk magunk körül s Gelu minden ügyességére szüksége volt, hogy egyenesbe hozva a terepjárót végre lefékezhessen és megállhassunk a négy keréken. „Baszd meg – nézett rám és vigyorgott – ez elég nehezen ment!” Kinyitotta az ajtót, csapott az eső s hirtelen hallottuk meg a hátsó épületből a különös vad és dévaj muzsikaszót. „Mégsem alszanak!” – mondta Gelu és káromkodva kikászálódott a kocsiból s az esőben támolyogva, kezével védve a fejét indult az épület csukott ajtaja felé, hirtelen megcsúszott, végigvágódott a földön, sáros lett az amúgyis nedves egyenruhája, de káromkodva kászálódott fel és makacsul dülöngélve ment tovább, továbbra is kezével takarva fejét. Követtem. A hatalmas konyhában félmeztelen, részeg leányzók forogtak ide-oda, láthatóan illuminált állapotban, szintén dülöngélő, részeg tisztek karján, a sarokban három cigány húzódott meg elveszetten, egyikük egy aprótermetű, madráfejű, valahonnan ismerősnek tűnő emberke, szinte eltűnt a hatalmas nagybőgő mögött, fogalmam sem volt, hogy tudja egyáltalán megszólaltatni nála összehasonlithatatlanul nagyobb hangszerét, a hórihorgas primás pedig olybá tűnt a füstben, mintha hegedűjén függött volna; az asztalon a tányérokból inycsiklandozó sült húsok és sajtok ingereltek, gyomrom is megkordult, és megdöbbenve jöttem rá arra, hogy farkaséhes vagyok; a poharakban és üvegekben különféle italok csábitottak: pálinka, bor sör, volt itt minden. Senki ügyet sem vetett ránk, láttam Gelu arcán a végigfutó árnyékokat, szemében a döbbenetet udor váltotta fel, de aztán, mint aki hirtelen megtalálta életcélját, széket húzva maga elé, s már nem törődve senkivel és semmivel, leült és mohón zabálni kezdett, két kézzel tömte magába a húsokat, s aztán felragadva egy borosüveget mohón ivott, a bor két oldalt lecsorgott az arcán, s sáros zubonyára csöpögött, de ezzel sem törődött, úgy ivott mintha még életében nem ivott volna. Én is leereszkedtem mellette egy masszív hokedlire, és bátortalanul csipegetni kezdtem a húsokat, levágtam magamnak egy vastagabb szeletet s ekkor egy középkorú asszony – az egyetlen, akinek feltűnt érkezésünk és aki látnivalóan nem volt illuninált állapotban sem! – némán egy-egy tányér meleg levest is elénk tett, „jót fog tenni, mondta, a meleg leves mindég jót tesz a gyomornak!” „Köszönöm szépen” – mondtam magyarul s rámosolyogtam, intett a fejével, jó étvágyat kivánt, mormogott még valamit, de hogy mit, nem értettem a zsivajban, s amikor mohón kanalazni kezdtem a forró és a számat égető, de kimondhatatlanul jól eső gulyáslevest, észrevettem N. tábornokot is, az asztalfőn ült, s valószínűleg ő is akkor vehetett észre minket, mert némán bámult ránk, és legendásan jóindulatú tekintete elfelhősödött. Éles hangon kérdezte meg, kik vagyunk, mire Gelu váratlanul felugorva, sarkát összeverve, tenyere hátával törülgetve meg száját, erős és csengő hangon mondotta el, hogy kik vagyunk, s azt is, hogy minket Păun ezredes küldött, de nem tudta folytatni, mert a patkányarcú, sunyi emberke legyintett, „még csak ti hiányoztatok innen!” – mondta lekicsinylően és figyelte tovább a medvetermetű B. tábornokot, az akkor hadügyminisztert, aki egy fiatal lánnyal ölelkezett az asztal sarkán, nagy szőrös mancsát a vihogó, láthatóan nagyon részeg, fekete hajú lány pucér, tésztaszinű mellére szoritva. „Ácsi” – orditott fel hirtelen és ő is felénk fordult – valószinűleg abban a pillanatban fedezhette fel az idegen arcokat –, pattintott ujjával és poharát felemelve biztatni kezdett, hogy igyunk egy pohárkával az egészségére, mert ő is iszik a miénkre, nagyon fontos neki a szocialista haza helyi ökleinek az egészsége akár két-három pohárral is hajlandó erre inni, feláldozza magát értünk!... Gelu rávigyorgott a tábornokra, a kezében lévő félig már kiivott üvegből töltött két pohárba, az egyiket ő ragadta fel, a másikat én, s ittunk a tábornok elvtárs egészségére, aztán a cigányok újrakezdték vad és barbár muzsikájukat, s mi fáradtan bámultuk a szédelgő, álmatagon pörgő párokat, miközben nyugtalanitóan magunkon éreztük B. tábornok gúnyos és N. tábornok megvető tekintetét, s igazán nem tudtuk mit is kellene most csinálni, hol is kellene lenni ebben a pillanatban, csak azt tudtuk, hogy hol nem kellene, itt, pontosan itt, ebben a füstben úszó konyhában, a részeg tábornokok között; úgy éreztük – ezt később Gelu is megerősitette! –, hogy elvesztünk, szakadék szélén egyensúlyozunk ugyan még, de egyetlen rossz mozdulat, egyetlen félrelépés és menthetetlenül alázuhanunk az alattunk ásitozó iszonyú mélységbe. Gelu poharát letéve, lesunyt fejjel újra enni kezdett, mohón rágva a húst, de nekem, úgy ment el az étvágyam ahogyan jött, még magamba erőltettem a rendkivül izletes gulyáslevesből néhány kanállal, aztán eltoltam magam elől a tányért, s csüggedten bámultam magam előtt az abrosz különös formájú italfoltjait, amelyek ismeretlen földrészek körvonalait rajzolták fáradtságtól égő szemem elé, s már-már arra gondoltam, hogy valami ürüggyel mégiscsak kimenekülök innen, vissza a kocsinkhoz és megpróbálok alunni, amikor felemelkedett a kötekedő kedvében lévő N. tábornok, és szilárdnak tűnő léptekkel, savószinű szemét ránkszegezve indult meg felénk, – azt, hogy ő is alaposan a pohár fenekére nézhetett már, csak eszelősen csillogó tekintete árulta el –, vizslatón meredt ránk, ahogy az osztályellenségekre szokott a kihallgatószobában, kedves tartózkodási helyén és csak úgy foghegyről, lekezelően, a társalgás látszatát megőrizve megkérdezte, hogy hogy van az ő nagy barátja, a jó, szerény, erényes és serény Păun ezredes? Bizonyára jól, válaszolt azonnal Gelu szolgálatkészen és újból felugorva katonásan vágta össze a sarkát. Honnan tudod, amikor itt vagy?kérdezett vissza alamuszin a közeledő tábornok, mire a medvetermetű hadügyér fülsértően röhögni kezdett, s teli szájjal jelentette ki – az ölében ülő lány közben húsdarabokkal tömte, mint a kacsát –, hogy lám, ez is csak az ő régi benyomását igazolja, miszerint az állambiztonság angyalai mindent tudnak, az állambiztonság angyalai mindent látnak és mindent hallanak, igaz ugyan az is, hogy más szempontból jegyezzük meg, bizony ördögök ezek az angyalok, ha nem is azok, amelyek mostanában, ebben a békés hegyi falucskában kóricálnak, halálra rémitve a békés lakosságot!...

N. tábornok homlokán felhő suhant át, rángatózni kezdett az arca, láthatólag személyes sértésnek vette B. kötekedő megjegyzéseit, válaszolni is akart valamit, de végül meggondolta magát, mégiscsak vendég volt itt, B. szálláshelyén és felségterületén, fennhéjázóan, lekezelően legyintett a s fáradtan roskadt le a Gelu melletti székre. Ezt a már-már letargikus fáradtságot semmi esetre sem indokolta az a tíz-tizenkét lépés, ami régebbi helyét a minénktől elválasztotta.

Váratlanul rákárdezett Gelura, hogy neki jelenik-e meg álmában Drakula? Nem, mondta Gelu és önfeledten ingatta a fejét, majd újra ivott néhány végtelen kortyot, ezúttal megint egyenesen az üvegből, amelynek tartalma vészesen kezdett fogyni. Neki jelenik meg, mondta és rámmutatott az üeggel s arcán az izgalomtól már-már kigyúlt a sebhely. A tábornok felém fordult és tekintetem egy pillanatra újra savószinű szemébe mélyedt, kétségtelen nem szerettem volna azok között a balszerencsés flótások között lenni ebben az elfuserált életemben, akiket ez a hirhedett bestia hallgatott ki. Szokatlanul nyájasan, már-már szórakozottan kérdezte, hogy milyen Drakula?, és én azonnal, dadogva az idegességtől sorolni kezdtem: magas, fekete, belül bordó bélésű köpönyegben jár, arca mozdulatlan, mintha álarc lenne, szeme fekete, bordó körök ugrálnak és izzanak benne, s ha rám tekint hahotázás közben, mert állandóan röhög valamiért rajtam, amikor megjelenik, mindég attól félek, hogy elnyel a tekintete, ez a mély kút és soha többé nem lesz visszatérés!... Szerencsére ezidáig még nem nyelt el – bődült el újra a titokban mégiscsak ránk figyelő B. tábornok, és hatalmas mancsával simogatva az ölében fészkelődő leányzót, lehúzta róla az alsóneműt is, egy pillanatra látható élvezettel szagolta meg, aztán a fejére húzta mint egy hotokó álarcot s röhögni kezdett, te megmaradtál nekünk, baszd meg!, fújtatott, megmaradtál nekünk, hogy megvédj bennünket, és szabad kezével kigombolva sliccét, nyögve, hatalmas dorongszerű, lilán meredő himtagjába ültette a sikoltozó lányt, s egy ideig vele és önmaga gyönyörével volt elfoglalva s ennek kimondhatatlanul örültem, mert legalább ő békénhagyott bennünket, s nem beszélgetett velünk. Ott volt viszont a fejét komoran ingatva és időnként utálkozva a nyögdécselő lányt ringató hadügyminiszterre pillantva, N. tábornok, akit szemmel láthatólag hevesen kezdett érdekelni az én jelenéseim története, mert egyik keresztkérdést a másik után tette fel: miket mond Drakula? milyen nyelven beszél vajon? mikor változik madárrá? mikor farkassá? milyen a keze? emberkéz-e avagy karmokban végződő mancsa van mint az ördögnek? áraszt-e valamilyen jellegzetes szagot? mit akar tőlem? mi a magyarázata annak, hogy pontosan egy főhadnagy előtt jelenik meg? mért pontosan engem kisért? mi ennek az egész természetfeletti jelenségnek a tudományos magyarázata?...Készségesen igyekeztem válaszolgatni, miközben rossz előérzetem egyre erősödött, s félelmemben és izgalmamban kirázott a hideg, egyszer a tábornok meg is kérdezte tőlem, miért reszketek? beteg vagyok? netalántán maláriás? mert egyszer volt egy bajtársa, akit váltóláz gyötört,” mire Gelu mentett meg, mert udvariatalanul N. generális szavába vágva szárazon jegyezte meg, hogy váltott lovakkal, éjt-nappá téve igyekeztünk ide és közben félholtra vert az eső, alaposan megáztunk, s ezen már, azt hiszi, a kalapkúra sem segithet!

Nagy a pofád, meredt rá álmatagon N., s megkérdezte hogy ugye ő az, aki egykori mesterét vallatta s így sebesült meg? Ő az, bólintott Gelu, megtapogatva az arcán újra izzani kezdő sebhelyet, s egy új üveg bort ragadva fel, mohón ivott, miközben én újra magamon éreztem N. firtató tekintetét, rázott a hideg, és nem tudtam mi lett volna jobb? ha akkor azonnal elragad a váratlanul megjelenő és a részeg társaság dorbézolását megzavaró, a szemtanúkat őrületbe kergető Drakula vagy, ha kihasználva N. tábornok figyelmének ellanyhulását, felállok s zavartan motyogva valamit, kimegyek a vécére, beülök a kocsiba és megpróbálok elaludni. Nem tudtam eldönteni kitől félek jobban: a homálygróftól vagy a patkányarcú tábornoktól, ráadásul, miközben óvatosan igyekeztem elkerülni N. gyanakvó tekintetét, állandóan önkéntelenül is B. tábornokot láttam, amint fején a fehér bugyogóval, röhögve és fújtatva lovagoltatja a kigyúló arccal sikoltozó lányt, s csak onnan sejthettem, hogy mindez nem hathat kimondott újdonságként ebben a társaságban, hogy rajtam kivül nem nagyon tűnt fel senkinek; senki nem figyelte őket; senkit sem lepett meg az a nem éppen egy dorbéz társaságban végzendő, csöppet sem rendhagyó dolog, amit egyre közönségesebb hangokat hallatva, magukat láthatólag nem zavartatva végeznek, még annyi fáradtságot sem véve, hogy kitámolyogjanak a konyhából, és egymást átölelve andalogjanak fel a lépcsőkön az éjsötét kastélyba, s keressenek egy üres szobát és egy megfelelő méretű ágyat!... Nem, ők kihivóan éppen itt és így, mások előtt s velük egy fikarcnyit sem törődve kéjelegtek de, döbbentem rá rettegve (és felkapva a fejem) nehogy B. tábornok a kéj elmosódó hullámzásai közepette észrevegye, hogy önfeledten bámulom, mintegy meglesem intim pillanatait, vojőrködöm, s mindezt nehogy félremagyarázza! – egy pillanatra N. sötét, sunyi és gyanakvó szemébe meredhettem, irtózat fogott el és borzalom –, mindez csak nekem számit kihivó és szokatlan viselkedésnek; itt, ebben a körben teljesen temrészetesnek tűnik, az is lehet minden sikeres vadászatot így ünnepelnek meg, örvendezve az elejtett vadnak és a vadásztrófeának, és amig arról igyekeztem meggyőzni a blazirtan figyelő, patkányképű N.-t a hazai börtönreformok éceszgéberét, ezt a volt kisinyevi elvtársai szerint is kicsinyes, bosszúálló, aljas és sunyi biboldósakállt, hogy nem, Drakulának nincsen patája, már hogyan is lehetne, hiszen a sötétség engem látogató, kisértő fejdelme nem ördög s ennek következtében természetesen kénkőszagja sincsen, honnan is lenne?, esetleg kripták és kinkastélyok illatfelhőit érzékelhetné az, aki velem ellentétben ilyesmikre is tudna figyelni, de én mindég annyira be vagyok szarva, bocsánat a kiifejezésért, amikor megjelenik, hogy mindenre tudok figyelni csak a szagjára nem!, s miközben ezeket hadartam behizelgő, lágy hangon, elkerülve a tábornok gyanakvó pillantásait, egyre a B. tábornok bugyiálarcos arca és a sikoltozó kipirosodó leányzó kitátott szája lebegett előttem és amikor a fényben megvillant a részeg leány ragadozókéra emlékeztető, fogpasztareklámra illő, szép, fehér fogsora, rájöttem, hogy abban, miszerint a homálygrófnak patája van-e vagy nincsen, egyáltalán nem vagyok biztos, hiszen ezideig egyszer sem volt érkezésem komótosan megvizsgálni Drakula lábait; hirtelen azt sem tudtam volna megmondani, ha a kiváncsi generális megkérdezi, hogy báli fekete lakkcipőt visel-e vagy ellenkezőleg fekete lovaglócsizmát, karmokban végződő vasmarkának szoritását viszont már többször is érzékelhettem, de nem is tudom miért? éppen erről semmi kedvem nem volt fölvilágositani az egyre morcosabb N.-t, aki szerint – és ennyit legalább, ha bekerült történetünkbe kénytelen leszek elmondani róla –, afféle átnevelő intézetekké kellene átalakitani a Román Népköztársaság börtöneit, s az önállóság és a szabad akarat utolsó szikráit is ki kellene verni az osztályellenség végre rács mögé kerülő alamuszi és aljas egyedeiből, mert csak így lehetnének újra hasznos, mert engedelmes tagjai a szocializmust épitő, új világot teremtő társadalmunknak;amikor erről beszélt, mindig kihangsulyozta, hogy persze ez a munka nem könnyű elvtársak, nehéz átnevelni ezeket a renitens disznókat, kulák állatokat, imperialista bérenceket, fecsegő entellektüeleket, alamuszi kémeket, az egész osztályidegen áruló bandát, de meg kell legalább kisérelni, elvtársak, s mindez temrészetesen sok álmatlan éjszakájukba kerül majd, mint ahogy neki magának is sok álmatlan éjszakájába került az átnevelés programjának kidolgozása, de meg kell legalább kisérelni evtársak, mégha fáradtsággal és sok áldozattal jár is, mert az osztályellenség is ember és meg kell adni neki az esélyt, persze én tudatában vagyok – forditott egyet a szövegén –, hogy nehéz, igen nehéz lesz átnevelni ezeket a disznókat, az iperializmus aljas bérenceit, az elhajlókat, árulókat és spionokat, de meg kell legalább kisérelni elvtársak, hiszen ahogyan a szovjet állambiztonság nekünk mindenben példát mutató egyik vezetője, a lánglelkű Lácisz elvtárs is mondotta volt – a doktornő még emlékszik erre a Láciszra? –, mi nem egyes személyek ellen viselünk hadat, következésképp nem a burzsoáziát, mint osztályt semmisitjük meg, hanem egy elvet érvényesitünk, ráadásul sziklaszilárdan, ezért ha nyomoznak, ne felesleges okmányok és fellengzős stilusú irományok után kutassanak, ne azzal törődjenek, hogy mit mondott vagy pláné mit tett a vádlott, a szovjet hatóság ellen. Ez majd csak azután lehet érdekes, először okvetlenül azt érdeklődjék meg tőle, hogy milyen társadalmi osztályhoz tartozik? milyen származású? milyen nevelésben, oktatásban részesült? mi a foglalkozása? mert mindez mindent elárul és azonnal nyilt és kérlelhetetlen proletár őszinteséggel és erővel csaphatunk le rá, mint a rétisas a kisegérre vagy más rágcsálókra. Ezt a vezérdilijét a kitartó, szívós és könyörtelen N. tábornok mindég metsző hangon mondta és savószinű szeme ilyenkor kérlelhetetlenül meredt az őt különben különösen nem kedvelő elsőtitkár elvtárs arcába. Mi még adunk egy utolsó esélyt ezeknek az átkozott árulóknak, imperialista bérenceknek, dögevőknek, ezeknek a minden sezmpontból visszataszitó és gyanús elemeknek, és átneveljük őket!... Igen, ezt mondta metszően N. tábornok elvtárs és a román börtönök hamarosan pokollá változtak, doktornő, kezdetét vette a rabok verése, kinzása, állandó vegzálása. Szadista és őrült vamzerek, elmebeteg ötleteiket megvalósitva, igyekeztek megtörni és megalázni a foglyokat, akikkel ha nem voltak hajlandók azt mondogatni, hogy az anyám büdös kurva, vagy az Isten le van szarva, meg más efféle ökörségeket, megetették a saját ürüléküket is!... Minderről jóval későbben egy Párizsba szabaduló ellenzéki iró epésen jegyezte meg, hogy N. zsenialitása jó évtizeddel előzte meg a Mao zsenialitását, s így aztán Pitesti-en, Máramarosszigeten, Nagyenyeden, Zsilaván, a Fehérkapunál és a román gulág más szigetein, jó évtizeddel a kinai átnevelő táborok beindulása előtt megkezdődött a foglyok átnevelése!... Egyszer majd, talán nyugodtabb időben az e téren szerzett megdöbbentő tapasztalatairól is beszámol a doktornőnek, aki Gelut, az ezredest és őt tartja, ki kell mondania talán nem is minden alap nélkül, szánalomra méltó beteg ember-nek, más megközelitésben mocskos fantáziájú szadista őrültnek, mert nem ismeri a hirhedett N. tábornokot és famulusait!... Mit mond, hogy eben is tévedek, ismeri? És hogy az egyik betegség korántsem kicsinyitheti a másikat, nem nagyithatja, az azonban, hogy pontosan ilyenek voltunk, sőt még ilyenebbek mindent elárul a szisztéma milyenségéről, hogy patetikusabban fogalmazzunk a rendszer természetéről?! Lehet, hogy a doktornőnek mégiscsak igaza van, de tudnia kell azt is, hogy itélet nincs, ahogyan különben már Szent Ágoston is tanitotta! Bár az egyik hallgat reá, mondotta a kereszténység nagy nevelője, a másik megveti, és többen a gonosz módon hizelkedő bűnöket, mintsem az erény hasznosságait kedvelik, azonban Kristus szolgáinak – akár királyok, akár fejedelmek, akár birák, akár katonák, akár provinciaiak, akár gazdagok, akár szegények, akár szabadok, akár szolgák, bármilyen neműek is –, ha a szükség úgy kivánja még a legrosszabb, és leggyalázatosabb államot is el kell tűrniük!... Igen, ezt mondta a nagy egyházatya, akit még a mélyen tisztelt, egykor Spanyolországban tevékenykedő doktornő sem vádolhat, mondjuk, balos elfogultságokkal, és nagyon érdekes az indoklása is, hiszen sugárzóan jelenti ki azt is, hogy az angyalok legszentebb és legfölségesebb hajlékába, a mennyei birodalomba, ahol az Isten akarata a törvény, a béketűrés által kell a legfényesebb helyet kell elkésziteniük maguknak... Hát nem úgy hangzik ez, mint az eljövendő kommunista aranykor?, amikor majd minden szép lesz és jó lesz, sőt a legszebb és a legjobb lesz minden, s ha most még vannak is hibák és bajok, nem kis részben az élesedő osztályharc okán-jogán, ott majd megszűnnek elvtársak, de erre ő, bármennyire is igyekszik eltekinteni ettől, valahogy mindég N. tábornok vizslató tekiintetét érezve magán, semmit nem tud mondani, számára amúgysem létezik érvényes jövő! Vagy ha igen – és visszakanyarodva megint a darab időre kényszerűen elhagyott dáridóhoz, ezt N. tábornoknak is megvallotta akkor – ez a jövő szörnyűséges lesz, hiszen Drakula előbb-utóbb elragadja őt, s miközben a tábornok gúnyosan röhögött, megjegyezve, hogy ehhez nekik is lesz még néhány kedves szavuk, s poharát az övéhez érintve ivott, ő elkerülve egyre gyanakvóbb tekintetét újra B. tábornok női bugyival elfedett, de sejthetően kivörösödő arcára meredt, az ölében fickándozó leányzót figyelte s mindennél hatalmasabb érzés fogalmazódott meg benne: csak el innen, el!, miközben ismételten Drakula különös, őt megbabonázó tekintetét igyekezett minél pontosabban leirni a kiváncsi generálisnak, amikor az asztalukhoz támolygott a köpcös Albu ezredes, Păun fő riválisa, N. egyik kegyence, és sírós hangon, türelmetlenül szakitva félbe őt, közölte, hogy fáj, kimondhatatlanul fáj a feje, szaggat mindjárt szétmegy, ne röhögjék ki, de úgy érzi, hogy valaki beköltözött a fejébe, mindennek az az átkozott illuzionista az oka, ott van valaki az ő fejében és perfid módon, pökhendien irányitja őt, biztosan az itteni emberek átkozták meg, boszorkányok ezek a székelyek mindannyian, és különben is, ott ahol állandóan az ördögöt vélik látni és ahol mindennaposak a különféle mágikus praktikák minden elképzelhető, ahogyan itt mondogatják sötéten, az egy jón kivül, megátkozták őt is, egészen biztosan megbűvölték, beültettek valakit a fejébe, s az ipse ott csücsül mostan az ő beteg agyában, s röhögve őrli fel az ő maradék erejét és ellenállását, akaratát és személyiségét és hamarosan át is veszi teljesen az ő irányitását, s ő kisebbségben marad, képzeljük csak el a saját testében és ki tudja mire készül az ő nagyhatalmú, fejében trónoló, átkozott vendége?... Elég, horkan fel N. tábornok és arcán átsuhan a harag.Elég!... Menjen és feküdjön le ezredes, maga ismét részeg! Ez nem így van, drága, szeretve szeretett tábornok elvtárs – emelkedett fel Albu és sírósan meredt felettesére. – Ő most nem is ivott, nem mert inni, az ital hatása végzetes lehet ebben az állapotában, egyik pillanatról a másikra morzsolhatná fel maradék ellenállását, odavetve őt prédául a fejében basáskodó idegen bűnös szeszélyeinek, különös praktikáinak. Zöldségek – legyint az egyre türelmetlenebb tábornok. – Nincsen a maga fejében senki Albu! Nyugodjon meg! Nézzen rá. Látja-e őt? Hát hogyne látná a tábornok elvtársat? – méltatlankodik Albu. Na látja – szakitja félbe kedélyesen N. – És bizonyára azt is tudja, hogy ki ő? Nem? Hát persze, hogy tudja, ő... Albu szúrósan nézi a felettesét és izgalmában erősen veritékezik. Na látja, hogy maga az! Ha valaki lenne a maga fejében, barátom, az honnan tudhatná, hogy ki vagyok én? Nem? Senki idegen nincsen magában, ezredes. Menjen, feküdjön le és aludjon. Ha kipiheni magát, majd megnyugszik!...És azt tudja-e hogy én ki vagyok? – B. tábornok feléjük fordul és kedélyesen vigyorog; a lány tátott szájjal, csukott szemmel ringatózik az ölében. – Ha tényleg beköltözött volna az az idegen a maga buta fejébe, Albu, az honnan tudhatná, hogy én tábornok vagyok és hadügyminiszter?! Albu elfehéredik, mondani akar valamit, de nem tud megszólalni, rángatózva, kezével eszelősen csápolva zuhan le a földre, száját fehér hab lepi el. Gelu feláll, sarkát összevágva kér engedélyt a távozásra, én követem őt, még hallom, ahogy B. epésen jegyzi meg: gratulálok az embereihez, kedves N. Az egyiknek éppen idegenek költöznek a fejébe, a másik ha kell, ha nem Drakulát látja... Prima emberei vannak, meg kell adni!...

Az eső ugyanolyan veszettül zuhog, a kastély ablakai továbbra is sötétek. Az eresz alatt állunk meg, egyszerre vizelünk, de szerencsésen befejezve sem megyünk vissza a konyhába. Gelu szótlanul dohányzik. Mi van itt? –, kérdezi hirtelen. Dáridó, mondom. Azt látja, de mindenki megőrült?„Ezt te kell tudd – nevetek keresernyésen –, te vagy a rangidős. A rangidős én vagyok! – jelenik meg mellettünk váratlanul Albu és komoran bámulja a kert esőben hajladozó fáit. – Menjetek el innét, fiúk – súgja bizalmasan, arcát dörzsölve. – Ez egy elátkozott hely, higyjétek el, egy elvarázsolt falu. Az ördögöt is többen látták itt. És milyen nyelven beszélt, románul vagy magyarul? Gelu bocsánatkérően vigyorog és visszamegy a konyhába. Albu legyint és botladozva indul a sötét kastély felé, egy darabig bámulom ingadozó alakját, aztán követem a társamat, de legszívesebben elfutnék, teszek is egy meggondolatlan lépést a terepjáró felé, de Gelu visszafordul és elértve szándékom megragadja a karom: inkább gyere és igyunk még és tudjuk meg lesz-e szoba, ahol aludjunk?... Ez is jobb mint az esőben ázni! – terel befele a konyhába – s az ördög miatt különben ne aggódj, mert... Nem tudja befejezni a mondatot, hirtelen vágódik ki a csukott ajtó és szinte ránkesik az a lány, aki az előbb még B. tábornok ölében fickándozott. Gelu utánakap, de nem éri el, a félmeztelen leányzó zokogva és mezitláb rohan az októberi esőben át az udvaron és hamarosan eltűnik a kert sötét fái között, csak vizben cuppogó lépései hallatszanak, olybá tűnik, mintha valahol óriási üvegekből huzigálnák ki a gumidugókat. B. is megjelenik az ajtókeretben, vaksin bámulja a kert esőben ázó fáit és dülöngélve szólongatja a leányt, de az nem válaszol, eltűnik, már cuppogó lépteinek zaja is belemosódik az eső monoton zajába, B. legyint, visszafordul és int a cigányoknak. „A nótámat, bibasok!” – üvölti. Előbbi helyünkre ülünk vissza, Gelu tölt, koccintunk, iszunk. „Nézzenek utána annak, hogy mi folyik itt – súgja sokat sejtetően N. tábornok. – Adnék néhány támpontot is, van itten egy nő, egy osztályellenség, tanitónő, de vissza van minősitve, kirugták a tanügyből, mert az ura épp börtönben van. B. nem tudni miért alkalmazta szakácsnőnek! Evvel a múlttal!... Őt kellene kihallgatniuk!... Biztosan sokat tud, ki kell szedni mindent belőle... Figyeljék, hogy mikor távozik menjenek utána, kapják el és úgy istenigazából faggassák ki. Ez parancs!...”

N. elfordul és B. tábornokot fixirozza, aki a kozáktáncot szeretné eljárni, részeg tisztjei gyűrűjében, de annyira be van rugva, hogy képtelen megállni a lábán s állandóan a fenekére ül, a sáros padlón, de örökké feláll, újrakezdi, az egész helyzet nyilvánvalóan komikus, de senki nem mer nevetni, az is lehet viszont, hogy nem is tűnik fel senkinek? A zsivaj erősödik, mindenki egyszerre beszéll, összefüggéstelenül fel-felüvöltenek, danolásznak, röhécselnek, a kitartó zenészek is állandóan újrakezdik a kozák tánc észbontó és vad dallamait, de mindhiába, mert B. tábornok már képtelen megállani a lábán. Gelu tölt, iszik, kivörösödik ő is, énekelni kezd, de én tudom mindez csak játék, csel, álca; a világot becsaphatja, de engem nem; ő immár azt a középkorú asszonyt figyeli, azt az elcsapott tanitónőt, aki előzékenyen kinált meg valóban kiváló gulyáslevesével, és akit hamarosan ki kell hallgatnunk. Nem tudom miért, de rossz előérzetem egyre erősödik, ismét remegek az idegességtől, előzőleg meg szeretném tudni ki ez az asszony, de hamar rádöbbenek erről itt senki nem tudhat felvilágositásokat adni, hiszen mindenki részeg, s ráadásul a gyanakvó N. tábornok is eltűnik valamerre, noha én megmagyarázhatatlan módon továbbra is magamon érzem savószinű szemének gyanakvó, vetkőztető pillantását, s a fokozódó idegességtől rázni kezd a hideg is, vacogok, hiába iszom egyik pohár bort a másik után, s hiába próbálom B. tábornok Hartmann nevű, születésére nézve szász segédtisztjéből kiszedni, hogy ki ez az asszony. Á, Rebeka – ingatja a fejét, talán egyedül ő józan ebben a társaságban, de láthatólag nem hajlandó megosztani velem az információit, óvatosan csak ennyit jegez meg –, hogy rendkivül rendes tisztességes asszony, csak tudja főhadnagy rettenetesen aggódik a börtönben lévő férje miatt, azt se tudja szegény él-e hal-e!...

Eddig jut a szófukar Hartmann őrnagy, amikor Gelu int, s észreveszem, hogy a volt tanitónő, kötényét levetve, ásitva indul el az ajtó felé. Gelu figyelmeztetően rámpillant, felemelkedik, el sem búcsúzva a meglepett Hartmanntól, kábultan követem, az eső közben mégiscsak eláll, hatalmas tócsák csillognak az udvaron, s a holdfényben komoran magasodik fel a különös, kivilágitatlan kastély és egyik komor tornyában baljósan kezd huhogni egy nyughatatlan bagoly. Gelu az asszony után lép, el akarja kapni, de a szakácsnővé átminősitett tanitónő, észrevéve, hogy mi őt üldözzük, bizonyára azt hiszi szegény, hogy részegek vagyunk, nem birunk magunkkal, és meg akarjuk erőszakolni, rohanni kezd a sárban, mi utána, már a kert alattomosan elénkbetűnő fái és bokrai között caplatunk. „Álljon meg!” – kiabálja társam, előkapva pisztolyát. „Gelu, mit csinálsz, az istenért?” – rántom meg a kezét, így a levegőbe lő, az asszony dideregve fordul felénk, „mit akarnak?” – kérdezi és szemembevágódik valahonnan szívfájditóan ismerős, rettegő, sápadt arca, de mielőtt válaszolhatnék, Gelu üvöltve kezdi el, hogy „úgy is elmondassz mindent, vagy ott fogsz megrothadni ahol az urad, az a lator, a Duna csatornánál!” „Hát ott van az uram? – álmélkodik az asszony és csendesen sírni kezd. – Köszönöm, hogy megmondták, eddig azt se tudtam hol van, évek óta nem kaptam hirt felőle!...” „Pofa sújba!” – üvölti ideges társam. „Mit akarnak tőlem? – törülgeti szemét az asszony –, öreg vagyok én már magukhoz, tiszt urak, nem gondolják?” „Mindent bevallassz szuka? Milyen összeesküvés folyik itt? Mindent bevallassz vagy ha nem, szétverem azt a makacs fejedet! – kezdt üvölteni artikulátlanul Gelu és feléje rohan. – Mi folyik itt? – kérdezi orditva – mit tudsz az ördögről? Mért pontosan egy székely faluban jelenik meg az irredenta, horthysta ördög? Miért?” De mielőtt a félelmében remegni kezdő, síró asszony válaszolni tudna, váratlanul jelenik meg mellette az a magas, fekete köpenyes alak, aki néhány órával ezelőtt a faluban igazitott útba s akitől Gelu (noha ráfogta a pisztolyát, de egy pillanat múlva érthetetlen és rá egyáltalán nem jellemző módon bocsánatot is kért ezért) saját bevallása szerint már akkor sem látott, de én annál jobban, súg valamit a sírdogáló, megrémült asszonynak magyarul, nem értem ebből a távolságból a szavait, Gelu pisztolyával hadonászva feléjük lép: „román kenyeret esztek magyar disznók, beszéljetek emberi nyelven!” – üvölti és képtelen vagyok megkérdezni tőle, hogy most látja-e a fekete köpenybe burkolózó, magas, arisztokratikus idegent, mert társam összefüggéstelenül kezd el rikácsolni, „mindent elmondassz, amit tudsz, te kurva, bevallod még azt is, amit nem tudsz hát mi van itt, összeeskövés? Rebellió? Népfelkelés?” – kitartóan caplat a bokáig érő vizben és sárban, a feltámadó szél a nyakába rázza a faágakról az esőcseppeket, tüsszent és felgyorsul, de furcsa módon nem éri el őket, ahelyett hogy közeledne megmagyarázhatatlanul távolodik, a magas idegen kiterjeszti a kezét, mint egy prédikátor, most olyan mint egy hatalmas fekete madár, s Gelu megpördülve a tengelye körül végigzuhan a földön, ezen az elátkozott éjszakán immár másodszor, tehetetlenül fetreng a sárban, fel akar állni, de képtelen rá, mászni kezd tehát feléjük, káromkodik, én viszont mozdulni se tudok a döbbenettől, meredten állok mintha cipőim egészen egyszerűen beragadtak volna a cuppogó latyakba, Gelu most, utolsó erejét összeszedve, térdre emelkedik és pisztolyával hadonászva, érthetetlenül hörögve veszi célba az asszonyt, s ekkor különös, megmagyarázhatatlan, varázslatos dolog történik, egy nem is olyan titokban végbemenő csoda szemtanúja leszek, doktornő, ez az éltesebb, ijedt asszony a férfit utánozva kiterjeszti a kezét, mintha repülni akarna, azután elrugaszkodva a földtől, botladozva, lassan, bizonytalanul de mégiscsak a levegőbe emelkedik – s amikor én a döbbenettől tátogva, iszonyú erőfeszitéssel emelve föl a lábam egy lépést teszek feléje – repülni kezd! Gelura pillantok, aki a sárban kúszva újra veszettül kezd lövöldözni s ekkor a fekete köppenyes idegen felénk fordul, mintha csak most venne észre bennünket, figyelmesen néz ránk, egy pillanatra, mintha Drakula pillátlan sötét szemébe merednék, érzem dermesztő vasmarkának szoritását is a karomon, „te nem akarsz repülni, kisbojtár?” – kérdezi és röhögni kezd és gúnyos hahotája elnyomja a pisztoly dörrenéseit, s ott kereng az eső áztatta fák között a kertben, miközben a magas, arisztokratikus kinézésű, különös idegen, biccentve fordul meg, és eltűnik a kert fái között, én, már-már félőrülten a rémülettől, hipnotizáltan meredek a repülő asszonyra, már ott lebeg a kastély felett a levegőben, és kitartóan száll a vörösen vigyorgó hold felé s amikor, Drakulát ellökve, én is előkapom a pisztolyom és lövöldözni kezdek, a repülő nőt próbálva célbavenni, N. tábornok ragdja meg a vállam. Már meg se tudok szólalni, csak egyre a repölő asszony felé mutogatok pisztolyom füstölgő csövével és elfulladva magyarázom a döbbent tábornoknak, hogy figyelje meg, nincsen árnyéka, nem vet árnyékot, ez nem is szakácsnő, soha nem is volt tanitónő, ez egy bűbájos boszorkány és ha nem vigyázunk megront és elbűvöl és egy egérlyukba tüntet el mindannyiunkat!... A fák között közben ismét köddé válik az ismeretlen, különös hatalommal biró, fekete köpenyes alak, de az is lehet ottmarad velem, beköltözik a fejembe, mint Albu ezredes fejébe az az idegen ipse, hogy ne legyen nyugtom többé soha. Igen, doktornő, azon az éjszakán ejtett foglyul, talán végérvényesen Drakula, és azóta nem tudom eldönteni teljes bizonyossággal azt, hogy ki is vagyok valójában?! És be kell ismernem, hogy akkor végképp elszakadt a film, részegek járhatnak így italozás közben, egy idő után már nem is tudják mit beszélnek, kivel merre járnak és mit csinálnak, mi több, másnap képtelenek visszaemlékezni eme végképpen elveszitett órákra, fogalmuk sincsen arról, hogy mi is történt velük!... Csakhogy énnekem nyolc teljes hónap törlődik ki, doktornő, egyszerűen nem tudom – csak mások elbeszélései, közlendői alapján kezdem bátortalanul rekonstruálni –, hogy mi történt velem ez alatt a nyolc hosszú hónap alatt, mintha átaludtam volna 240 napot!...

Egy bizonyos: én voltam és mégse én!

Mintha mégiscsak Drakula mása lettem volna. Mintha végképpen én lettem volna ő!...

És akkor kezdődtek a szintén nyolc hónapig tartó különös repüléseim is.

Életének erről az elsüllyedő bizarr szakaszáról is beszélnie kell a doktornőnek, lehetett bárhol, Drakula értejött, vagy akkoriban már nem is kellett érte jönnie, mert akkorra már ő lett Drakula? teljességgel megmagyarázhatatlan, felfoghatatlan módon változva át a sötétség fejedelmévé, és régi énje, Nicolae Spiridon állambiztonsági főhadnagy-énje megszűnt, vagy csak aludt?, s miközben kényszerzubbonyban fetrengett az elmegyógyintézet vaságyán, ahova beszállitották abból a hegyi faluból, ott repült sötét mezők, viharos tengerek, kivilágitott városok fölött az áttetszően, mámoritóan tiszta levegőben, s először és talán utoljára zaklatott zátonyra futó, szomorú életében boldog volt. Igen, egy boldog vámpir!

És vadászott!...

Erről mindjárt szót ejt valamivel részletesebben is, most mégcsak annyit, hogy akkor talán először életében: nem félt! Talán mert nem volt mitől vagy kitől félnie? Drakula is ő volt nyolc teljes hónapra a sötétség fejedelmévé változott át?... Igen ilyen egyszerű, ilyen egyszerű lett minden.

 

VIII. AZ ÁTVÁLTOZÁS

 

Igy jön el lassan, feltartóztathatatlanul a júniusi éjszaka. Az őrnagy elgyengülve, tehetetlenül fekszik az ágyán és a doktornő szavain töpreng – hogyan, saját orvosa feltételezései szerint is ő lehet a gyilkos? komolyan gondolja ezt a mélyentisztelt, szeretve szeretett Maja Flitgart doktornő, a hazai lélektanászok büszkesége, az élő legenda?, vagy csak meg akarta volna félemliteni őt, de miért akarta volna megijeszteni egy orvos a beteg páciensét? Egyfelől talán mégsem olyan ijedős ő, másfelől meg túl is van az ijedtségeken, legalábbis az utolsó napok eseménykerengőjére emlékezve; az is igaz viszont, hogy mapok óta folyamatosan romlik az állapota, állandóan a falból előrelépő árnyékot várja, sejti, hogy ez az árnyék már nem Drakula lesz, hanem valaki más és a rejtélyekre is fény derül, de a falból nem lép ki senki, a titokzatos árnyék késik, csak Evelin jelenik meg előtte állandóan, az egykori spanyol bélyeg szófán fekvő nőjének pozitúrájában, kitárulkozva és sóváran nézi őt; kétségtelen Evelin halála a kelleténél is jobban felzaklatta, az emlékezései is, amelyeket gyanútlanul és a minimális óvatosságra nem is gondolva magnóra mondott, újra meg újra felizgatták... Erre is a doktornő vette rá, talán nem is kellett volna kötélnek állnia? nem lett volna szabad emlékeznie? lassan már újra képtelen lesz különbséget tenni valóság és álom, emlék és képzelgések között, és most, ahogyan az asztal mellett olvasgató, keresztrejtvényt fejtó Rodica nővér felkecskélt lábait figyeli, arcát is hosszadalmasan elnézegetve, profiljában gyönyörködve, ez az arc hirtelen Maja hajdani sziv alakú arcává változik át, a sebből szivárgó vércsik nőni kezd, lassan eltakar mindent, és ebben az émelyitő vörösségben mindenünnen Drakula éles, könyörtelen, pillátlan szeme les rá, noha a homálygróf most érthetetlen módon nem képződik meg előtte, aztán Mihai atya, az árvaház melletti falucska öreg pópája tűnik fel sajgó szemei előtt; fiatal még, Cimpinán sétál és szives szóval érdeklődik az emberektől, merre van a nagy iró, Bogdan Petriceicu Hasdeu különös háza?, de senki nem hajlandó útbaigazitani, az emberek rábámulnak a papra, babonásan néznek össze a háta mögött, ujjal mutogatnak rá, sugdolóznak, de még annyit sem hajlandók elárulni, hogy egyáltalán ismerik-e az iró bizarr stílusban épített, legendás kastélyát? Nagymama előjön a kertből, kezében két piros paradicsomot szorongat, vöröslenek mint Drakula szemei; a szép Nóra vinnyog alatta a kert mellett, a fűben s ő védtelen fehér nyaka fölé hajol; ő vagy Drakula? hát nem mindegy? a középkorú asszony (volt tanitónő, jelenleg a hadügy használatában lévő vadászkastély szakácsnője) ott szállong a hold zsibbasztó fátyolfényében a kastély fölött, de nem ér rá benne sem hosszabban gyönyörködni, egyre az éjsötét ablakszemek vonzzák a tekintetét, mintha lidércfények szálldosnának ide-oda az üres folyosókon, de ezzel sem ér rá törődni, mert éjszaka van és ott repül ő is kitartóan a tenger fölött, a sós levegő erővel tölti fel, borzongatja, kitartóan repül, áldozata arcát, kinjait tagadhatatlan élvezettel előre elképzelve, keresi a hajnalban látott magányos fehér hajót, amelynek fedélzetén az egész éjszaka tartó dorbézolástól kimerült, csapzott nők hanyatlottak a részegen tántorgó, szmokingos férfiak vállára, s az ugyancsak fáradó jazzband rendületlenül játszott tovább, de eddig - gondolja és összerázkódik amikor a vér izére gondol – bizonyára föladták, visszavonultak kabinjaikba, ahol a nők álmatagon lehányva magukról fehér ruháikat, szeretőiknek feszültek, mig el nem ragadta őket a könyörtelen álom; egyre gyorsabban repül, a hajó sehol, csak a végtelen tenger örvénylik alatta, s amikor kinyitja a szemét, az árvaház mellett elterülő erdőben fekszik a földön, egy hatalmas tölgyfa alatt s egy harkályt figyel,a mint kitartóan kopácsol; most nem fél s nem is gondol álmai visszajáró, rémséges, pokolbéli szörnyetegeire, Drakulára sem gondol; a harkály kopácsolása egyre erősödik s amikor felül, hogy közelebbről is megnézze váratlanul egykori manzárdszobájában találja magát, a bojárházban, a fokhagymakoszorúk összeaszott apró hagymái egymáshoz érinti a huzat, de most nem tud rejtelmes surrogásukra figyelni, mert hangjukat a szomszéd lakásból áradó varázslatos fuvolaszó nyomja el s ebben gyönyörködve nem is tudatosul benne, hogy a zene váratlanul szakad meg s már csak a huzat érinti egymáshoz a koszorú fáradhatatlan fokhagymáit; ellazulva a félálom mezőin sétál, amikor váratlanul kopogás zavarja meg; nem ez nem lehet Gelu – tér magához, felül, lassan, tagoltan mondja, hogy „szabad” és az ajtó kitárul, majd megint becsapódik; Păun ezredes tagadhatatlan szánalommal vegyes érdeklődéssel figyeli őt íróasztala mögül, feje fölött Gheorghe Gheorghiu Dej elvtárs is gyanakvóan bámul rá a képről, a rádióból a szokásos forradalmi induló harsog, s felettese hellyel kinálva őt, szomorúan jegyzi meg: „... nem! ez így nem mehet tovább, drága Spiridon!... te egyre inkább egy beteg ember benyomását kelted, csak rádnézek és látom mögötted a kaszást, mi van veled fiam? én nem hittem el az egész drakulázást...” ő ránéz, háta mögött varázslatos gyorsasággal cserélődik ki a kép, már egy mosolygó arc néz vissza rá diadalittasan, ki ez? ki lehet ez? De hát az mégsem volt hihető, hogy a mindenható Cseka ügynökök, beférkőzve a Kominternbe, a Szovjetuniótól meglehetős távolságra fekvő Spanyolországban is elkezdik véres játékaikat, és különféle sajátosan aljas praktikáikat, olyan esetről is hallott, amikor egy skót rádióst fejbe verve cipeltek egy Barcelonában állomásozó orosz tartályhajóra, elrabolták a Szovjetunióba, ahol húsz esztendőre tűnhetett el a Gulág szigetcsoport valamelyik távoli lágerébe... Flitgart doktornő arca eltorzul, amint a különféle borzalmas és bizarr eseteket meséli, figyelmébe ajánlva Orwell visszaemlékezéseit is a Katalóniából; ő meg se tud mozdulni, bordó köpenyét sem képes összehúzni magán, amikor szembetalálkozik a szanatórium kertjében a hirhedett B. tábornokkal, akit az omniózus vadászkastélyban történő botrány idején látott utoljára, az egykori hadügyér alaposan meghizott, boldog, egykori kozáktáncos arca is felpuffadt; Spiridon megpróbál vigyázzba állni előtte, de éles fájdalom hasit a derekába, s érdeklődéssel figyeli, hogy nyolc hosszú esztendő után felismeri-e még őt vajon a sápadt, táskás szemű, mindenestől egy vesztes benyomását keltő tábornok; tekintetük találkozik, „látod-e még Drakulát, hékás?” veri hátba őt örvendezve a tábornok és mögötte lángolni kezdenek a falra függesztett tájképek hatalmas levonatai, majd megmagyarázhatatlan módon lángolni kezd maga a fal is, lobognak a repkény hazudozó sirversei, a tűz vibráló, sárgás-vörös lángjai, megannyi kisebb-nagyobb manó, már előtte táncolnak, érzi menekülnie kellene, de nem bir mozdulni, ruhája is lángrakap, felsikolt és felül az ágyán, csend van a szobában, Rodica elmerülten hajol könyve fölé, védtelen fehér hattyúnyaka se csillan meg a fényben, csend van ilyenkor már leállnak a fegyvergyár nyughatatlan, örökké zakatoló és dübörgő gépei is, csak egy-egy magányos, parkban kóválygó, szimatoló kóborkutya elkeseredett vonitása hallatszik, csak a feltámadó júniusi szellő számolgatja a fák engedelmesen kitáruló leveleit, borzolja lombkoronájukat, megremegtetve a bokrokat, s a virágoskert pincsifejekhez hasonlitó dáliáit, és a suttogás újra visszaröpiti őt a félálom végtelen vörös tereire, de a doktornő kérlelhetetlen hangja itt is utoléri: „de hát maga már gyilkolt, kedves őrnagy, átharapta a szép Nóra torkát, nem tudhatja, vagy az sem maga volt, akkor már Drakula garázdálkodott és ölt a maga képében? áltathatja magát Spiridon, de én tudom az igazságot: maga egy közöséges, szadista gyilkos; kéjjel öl, nem parancsra!, igen, egy veszedelmes kéjenc!, hát a Maja torkát tíz évvel a nevezetes és betegsége elfajulásában oly döntő szerepet játszó tóparti jelenet után, az istálló melletti szoba ágyán ölelkezve és egymásba gabalyodva és vinnyogva, mint a párzó kutyák, nem akarta volna átharapni?! isten tudja miért is nem tette meg, átlátok magán őrnagy!...” Ő megrettenve hallgat, maga elé bámul, képtelen megszólalni, védekezni, Maja egyre távolodik a tóban és az években, Gelu messzelátója váratlanul rántja közel fiatal, sziv alakú arcát, talán, hogy alaposan megfrigyelhesse, hogy legyen miről az elkövetkező rettenetes éveiben, álomba sülyedve képzelegnie; a vércsik most nem látszik, a kegyetlenül hideg áprilisi viz már elmosta a vért, elállitotta a vérzést, Maja szeme összeszűkül, ahogy a számára egyre közeledő túlsó partot figyeli s lankadatlanul, kitartóan tempózik, tőle és félelmeitől távolodva és nem is gondol arra, hogy mi várhat rá a túlsó parton? hogy itt esetleg a váratlanul megjelenő, épp arra kóricáló kóborcigányok erőszakolhatják majd meg, mert mi is jut eszébe egy ilyen, kóberes szekéren utazgató, vidám és többnyire részeg szabad madárnak egy tóból kijövő, pucéran didergő, védtelen szőke nőt meglátva, mint az, hogy most azonnal rárohanva, száját betapasztva, a tóparton tegye magáéva, nézi Maja fejét, a távcső egészen közelhozza hozzá, és rémülten veszi észre, hogy az arcocskán, a harapások nyomán újra szivárogni kezd a vér, megcsillannak a vércseppek; Mihai atya végre megtalálja a különlegesen bizarr épitményt, ahová leánya tragikus halála után a nagy iró visszavonult, szellemeivel nyugodtan társalogni, és nézi az épület falát boritó vadszöllő bordóvörös szemeit; ősz van, mélakóros dallamokat lóbál a szél, még hallani a furcsa hegedűszót, a bordó szőlőszemek kavarogni kezdenek előtte, és varázslatos módon ama piros paradicsomokká változnak, amelyeket nagymama nyújt feléje az udvaron s noha az előbb, amikor előjött a kertből, még lángolt a hanyatló nyári nap, s a levegőben szinte állt a meleg, s duruzsoltak a béke szorgos méhei, most mégis hullni kezd a hó, de nagymamát ez sem zavarja, mosolyog, feléje nyújtja a paradicsomokat, s ő iszonyodva takarja el szemét, hatalmas hóbuckák között menekül, azt se tudja hová?, és azt se ki elől?, fehér lesz minden, hófehér, mint a szép Nóra nyaka; egymásnak feszülnek megint, elveszetten, de a másik engedelmes testével betelni nem tudván soha; már a nő sincs magánál és ő is egyre eszeveszettebben öleli, fel szeretne oldódni meleg és kitárulkozó, sikos, puha és mély ölében; nyakába harap, megizleli vére összetéveszthetetlen sós és mégis édes izeit; a nő sikoltozik, dobálja magát, a vércsik nőni kezd, a kastély felett billegő holddá változik át, és a szakácsnő, akik neki és Gelunak kellett volna – N. tábornok félreérthetetlen parancsának értelmében – kihallgatniuk arról, hogy mégis mit tud a faluban történő különös és szokatlan eseményekről?, kitárt karokkal száll a falu felé, már-már olyan mint egy nagy, szomorú, fekete madár, olyan, pontosan olyan, mint ő vadászat közben; most meglátja végre a tengeren horgonyzó magányos fehér hajót is; köröz a fedélzet fölött, fekete, bordó bélésű köpönyege csattog a levegőben; a fedélzeten nincs senki, a matrózok is eltűntek valamerre, valószinű ők is alszanak, s a jacht lassúdan lebeg az áramlatokban, s ő, amint vigyázva ereszkedik le a parancsnoki hidra, fázósan húzva össze magán bordó bélésű, fekete köpenyét, először is tájékozódni próbál, élénken képzelve maga elé egy kajütbeli ágyat, amelyen egy mezitelen, vöröshajú nő fekszik, olyan pózba, amilyenbe ő majd csak hosszú esztendőkkel később kényszeriti az eleinte vonakodó, majd a helyzetet tagadhatatlanul élvezni is kezdő, mert rá sóvárgó, őt birtokolni vágyó Evelint; és kitárja karjait, öle vörösen fordul ki, mint egy kihasadt őszibarack, de ő most ezzel sem törődik, egyre a nő védtelen fehér nyaka lebeg előtte, s amint sóváran nyúl feléje, egy gomba akad reszkető kezébe; az árvaház mellett terjeszkedő erdő csendje valóban nem hasonlit semmihez, a harkály, a természet e szorgos helyi kovácsa is, átmenetileg befejezve munkálkodását, egy másik fára röppen, egyelőre még terepszemlét tart; ő megrettenve bámulja a kezében tartott, hatalmas fehér gombatölcséren vereslő-liluló ragacsos pettyeket, és arra gondol, ha ezt most mohón, fulladozva, elszántan tömné magába, talán mindörökre megszabadulhatna kényszerképzeteitől és képzelgéseitől, de amint szájába tömi, azonnal émelyegni kezd és döbbenten köpi ki a földre a duruzsló koszorúból kitudja miért kiszakitott, összeaszott fokhagyma maradványait; az ajtó kitárul, majd becsukódik megint és a szomszédban lakó fuvolás lány mosolyog rá, kutakodva és kiváncsian, „hoztam egy kis süteményt, kedves Nicu!”, s ahogy az ágy felé libben, egy pillanatra szétnyilik fehér pongyolája, megvillant telt, mezitelen fehér melle is, de ebben sem tud most sokáig gyönyörködni, mint az előbbi varázslatos játékában, noha a zene dallamai még körülötte keregenek s a fokhagymakoszorú huzatban egymáshoz surlódó hagymáinak hangja sem nyomhatja el, mert Păun ezredes, látva az ő egykedvű arcát, egyre türelmetlenebb, „ha nem mondja el nekem őszintén, hogy mi történik magával? nem fogom tudni megvédeni és ki kell rugjam a cégtől – magyarázza s mögötte a falon az ismeretlen, mosolygós férfiarc metszően és hidegen tekint le rá –,. na jó, na most, menjen haza, irja le, csak arra kérem, hogy Drakulát és a többi burzsuj agyrémet és hülyeséget lehetőleg mellőzze, tőlem teljesen el is hagyhatja, s Geluról se sokat irkáljon nekem, ő viszonylag tiszta képlet, csak most, tudja, illendő lenne felismerni az idők szavát, mostan enyhül az idő, jő a tavasz Nicolae!, a télnek egy időre vége, ő sem játszhatja már sokáig a proletariátus vérre szomjúhozó, bosszúálló angyalát!..., igen, Geluval viszonylag egyszerű a helyzet – Păun elkinzottan sóhajt s hátrafordulva néhány pillanatig mohó érdeklődéssel nézi a képen a mosolygó férfiút –, vele csupán azt kell egyszer s mindenkorra megértetni, hogy fogja már vissza egy kissé magát, a hőskorszaknak vége, többé nem verhet minden gyanus személyt, potenciális osztályellenséget büntetlenül félholtra vagy pláne agyon, nem baszhat meg minden nőt, nem őrjönghet kénye-kedve szerint, mert én mondom ezt, Păun tábornok, rossz vége lesz, nagyon rossz!...”, ő összehúzódik a széken, nézi a Dej elvtársat felváltó mosolygó férfi arcát az ezredestől végre tábornokká előlépő Păun feje felett a falon, és émelyeg, „... igen erről beszél maga Orwell is, hogy rossz vége lehet annak, amikor a Komintern szovjet ügynökei azt hiszik, hogy saját idült és infantilis elképzeléseiket rákényszerithetik a nyomorult, megszomoritott, megalázott, szenvedő spanyol népre! nem elég az ellenség, a fasiszták egyre erősebb, elszántabb hadserege, a német és olasz önkéntesek és repülők, nem a Cseka őrjöngő ögynökei a spanyol forradalmát is okvetlenül meg kell zavarják, meg kell osztani az erőket, mintha nem az lenne a fontos, hogy először Francot és bandáját győzzük le, hanem az, hogy hogyan számoljunk le a különféle és minket idegesitő anarchista csoportosulásokkal, egész egyszerűen...” „... agybénitó ez az egész - fogja karon őt B. tábornok, és a tűzzel nem is törődve, hosszadalmasan magyarázza, hogy ő akkor se hitte el, hogy annak a kicsi falunak a szerencsétlen, árva lakosai –, akiket az a maga Drakulájánál is gonoszabb és vérszomjasabb N., ez a kisinyevi biboldó patkány hajtott bele egy balszerencsés lázadásba, a mindenkit kétségtelenül megbolonditó módszereivel – tényleg látták volna az ördögöt, mint ahogyan azt sem hitte, hogy az ő kedves...” „... Spiridon – vigyorog ő hálásan –, Nicolae Spiridon!...” „...Spiridon nevű fiatal barátjának megjelent volna a sötétség fejedelme, de most mégiscsak meg kell vallania, hogy más a helyzet megváltozott a szituáció, s amióta visszatért az atyaistenéhez, ami még az olyan tévelygő és bűnös lelkeken is segit és a kegyelemben magához is emeli őket, mint ő, egészen másképpen látja már ezt is, mert véle is sokat incselkedett a gonosz, szemei tüzeltek, s a lángnyelvek szinte kicsaptak vörösen izzó szeméből amikor azon az éjszakán, egy pincében, váratlanul szembetalálkozott vele, s érezte, hogy a lángnyelvek máris égetik, mintha már a pokolban lenne és a tűz...”, megdöbben és összerázkódik, a tűz egyre terjed, már lángol az egész épület, egymás után törnek szilánkokra az ablaküvegek, s a lángnyelvek, mintha egy titokzatos túlvilági fújtató táplálná őket, egyre erősödnek; érzi menekülnie kellene, szólnia kellene a történetébe belefeledkező és erről a tűzről tudomást sem vevő B. tábornoknak is, de nem képes megmozdulni, kábultan áll és már az ő ruhája is lángrakap, de érdekes módon nem érez fájdalmat, nem is foglalkozik magával, a lángok játékában gyönyörködik, az épület tetőzetének a gerendái most beroskadnak, az egész szanatórium egyetlen hatalmas, égre törő fénycsóvává változik, s úgy lobog, hogy lassan egymásba tűnő bibor karikák és gömbök közé vész az egész mozgó világ, kábulatából valami kopácsoló hang ragadja ki; fekszik az ágyán, félőrülten, az iménti tűz képei még egyre előtte kisértenek, az erőszakos, brutális kopogás megtöri a csendet, a varázslatnak viszont még nincsen vége, nem tudja eldönteni ébren van-e még vagy ezt is csak álmodja? Rodica most megmozdul, önfeledten vakarózik, mélán tolva el maga elől a könyvet, őt láthatólag egyáltalán nem zavarja a kopogás, lehet nem is hallja? a doktornő vádló szavai felerősödnek, mindent betöltenek, „...nem, tovább már nem áltathatja magát és a világot, őrnagy elvtárs, maga elvetemült, gonosz ember, kéjgyilkos és kéjleső!, nézzen rám, nézzen a szemembe, ha mer, ha maga az eleven ördög, a főgonosz, a homály fejedelme, hát akkor én vagyok a bosszúálló angyal és most!...”, eddig ér az orvosnő, amikor felsikolt és meredten nézi őt, nem érti mi történt vele, a vádak egymást sokszorozó körhintái forgatják, s amint ide-oda támolyogva a gőztől homályos fürdőbeli tükrök között, kezével véletlenül hozzáér a bepárásodott üveghez és a tenyérnyi tiszta tükördarabból Drakula félt és rettegett arca néz vissza rá, hirtelen megérti, hogy miért menekül botladozva, eszeveszett siettséggel kifele a doktornő; Maja, mintha évtizedekkel ezelőtt, már a tóban úszva menekülve is látná mindezt, eltorzuló arccal, hunyt szemekkel tempózik tovább, bár szemmel láthatóan már fárad, és amikor a túlsó parton, reszketve a hidegtől és a félelemtől, kitámolyog a partra, s maga elé meredve, szét sem nézve botorkál a bokrokat kerülgetve, és a sarjadó fűszálak bizsergető érintése viszketteti meg talpait, szomorúan döbben rá arra, hogy cseberből vederbe esett, mert mihez kezd itt most eme védtelen és néptelen partszakaszon, ruhátlanul? kiszolgáltatva a járókelők kényének és kedvének? szeszélyeinek? kedvetlenül támolyog tovább, megbotlik egy kiálló gyökérben, felszisszen, dideregve kezdi masszirozni sajgó lábfejét, és ahogy guggol a földön, hirtelen különös árnyék vetül rá, dermedten néz fel; ő meg akarja simogatni a fejét, maga sem tudja hogyan érhetett ide ilyen hamar?, talán iderepült?, de a nő arca már az iszonyattól torzul el, felsikolt és felemelkedve menekülni kezd, meg-megbotolva a kiálló gyökerekben, „Távozz, tőlem kisértő! – kiabálja –, távozz tőlem, Sátán!”, s ő megdöbbenve nézi karomba végződő ujjait, fekete, veres bélésű köpönyegét és rossz előérzet keriti hatalmába, hát mégis, mégis!...Mihai atya bekopog és bebocsáttatik a különös házba, s végre a világtól elvonuló, egyetlen tragikusan elhalálozó leányát gyászoló s a szellemvilág segitségével véle állandó társalkodó irót hallgatja, aki szerint mindent összevetve a vámpir ellen egyetlen hathatós védekezési mód létezik... „Éspedig mi lenne az? – érdeklődik a fiatal, tudásra szomjúhozó pap, mire a borus tekintetű, sötétruhás, egzaltált öregember hatalmas fehér szakállába túrva vihogni kezd: „... nem kell róla tudomást venni, amice, egyebekben ez az egyetlen hatásos módszer, hagyni kell hadd őrjöngjenek kinlódjanak a beste kurafiak, úgy kell tenni, mintha nem is léteznének, ő már példul nagy gyakorlatra tett szert ebben az oda nem figyelésben, ami a felejtés másik neve, a saját emlékeitől is megszabadult, mint a dühöngő orkán kénye-kedvének kiszolgáltatott léghajó kapitánya, aki utoljára már nem csak a feleslegessé váló homokzsákokat és csomagokat, személyes holmikat dobálta ki a léghajójából, de saját társait is kegyetlenül kilökdöste, talán abban hitt szegény pára, hogy mégsem zuhan le, hogy újra nyilvesszőként égnek emelkedik a hajója...” „Ő ezt nem érti, ő egyszerű agyu, félig-meddig tudatlan falusi pap, ha némileg érthetőbben tárna fel a tisztelt Mester ennek a –, hogy is mondotta – oda nem figyelésnek vagy felejtésnek a lényegét? és mit érthetünk azon, hogy a minket kisértő pokolbéli sátánfajzatokról egyszerűen nem veszünk tudomást?!” Az iró tovább nevet, eszelősen, hátrahajtott fejjel, gubancos fehér szakálla libeg a huzatban, aztán a megrendült papra néz, „nem csak a sátánfajzatokat, de a démonokat, vámpirokat sem kell észrevenni! Még magát a hirhedett, vérre szomjas Drakulát sem!”, és tovább nevet és borral, süteménnyel kinálja a magát egyre kényelmetlenebbül érző Mihai atyát, aki azon töpreng mit csinálna mostan a helyében a nála összehasonlithatatlanul tapasztaltabb és bölcsebb ersperes atya? Az iró elkomorodik, a vállára csap, igyekszik megnyugtatni, koccintanak, isznak, a bor gyorsan a pap fejébe száll, szédülni kezd, de igyekszik Hasdeura koncentrálni, aki arról beszél, hogy még előéletében, fiatalon, amikor még azt hitte neki minden sikerül, neki áll a világ, sokat töprengett a memoárírás lehetőségein!, s magának az emlékezésnek, illetve az emlékek leirásának a mibenlétén, az már akkor hátborzongatóan világos volt számára, hogy az egyszeri élmény irás által nehezen felidézhető; hogy minden felidézés valamit mindég el is vesz az eredeti történések varázsából, megfakul az emlék, az élmény szintelenné válik, ugyanakkor az is tudható, hogy egykori énünket lehetetlen a maga valóságában, teljességre törekedve, aprólékosan, pontosan felidézni; tudja, mert fiatalon ő is un. intim-naplóba kezdett; túl volt már első s életét döntően meghatározó szerelmi csalódásán, szerelme, egy Alina nevezetű szép és csalfa lengyel leány hűtlenkedései kergették az őrületbe, és rádöbbenhetett megrendülten arra is, hogy mégsem legyőzhetetlen, ezért azután, beállva huszárnak, ő is tiporni kezdte a kor kedves szép szokása szerint a vergődő női sziveket, és egy éjszaka néki is megjelent az ördög, és alkut ajánlott, mint Faustus doktornak, de ő egészen egyszerűen nem vett róla tudomást, elnézett mellette, mint ahogyan most is elnéz! – bök megvetően felém agárfejes sétapálcájával, mert ebben a sorsforditó pillanatban nyitok be én is a szobába, magamnak sem tudván megmagyarázni hogyan kerülök ide s azt sem hogy ki is vagyok én valójában?!, de arra, hogy mégis ki lehetek, kivé változtam megmagyarázhatatlan módon, nem is a rólam egészen egyszerűen tudomást sem vevő, rátarti öregember kacajából következtethetek, hanem ama mérhetetlen rettegésből, ami előlem a szoba távoli homályos sarkába menekülö, félelmében hangosan sápitozva imádkozó fiatal, sovány pópa remegő alakjából árad, s ekkor én is hahotázni kezdek, röhögésem összevegyül a fehér szakállas, rólam látszólag tudomást sem vevő öregember keserű, száraz, reménytelen nevetésével, s miközben a hóban fetrengek, forgolódok, befúrva magam a hóbuckák alá, nagyanyó a csipkerózsából font keresztről áradozik, most hallotta, hogy ilyen koszorút kell a halott mellére helyezni a koporsóba, és akkor többé soha nem jöhet vissza az élők vérét kiszipni, mert mozdulni sem fog tudni többé a gonosz, rusnya, beste férge, lenyűgözi a csipkés ágakból készitett kereszt varázsereje, egyszerűen képtelen lesz az első kakasszóig annyi erőt összegyűjteni, hogy elindulhasson vadászni, és reménytelen éjszakái azzal telnek el, hogy erőlködve akarja magáról leszedni az őt megbabonázó, mert megbénitó csipkerózsakeresztet, de képtelen lesz rá, a tüskék ruhájába akadnak, és ott kell kuksolnia az alávaló dögnek, mint más tisztességes, rendes halottnak, a maga koporsójában, többé soha nem kóricálhat el semerre, mert a vereségét elviselni nem tudja, éjszakáról éjszakára bőgni fog majd, mint egy bagzó bakszamár, s a vámpirvadász, a hang után tájékozódva, biztosan találhatja majd meg a sirt és a koporsót, fölemelheti a fedelét és a lenn fetrengő tisztátalan mellébe szúrhatja a kellően meghegyezett, megperzselt végű karót, hogy átdöfje végre a vámpir mohó és beteg szivét és ezáltal végleg odajuttathassa már ahova régen való, a pokol fenekére!... „Hallod amit mondok, kisfiam? Hol vagy Nicolae? Hova bújtál el már megint?”, de én se nem látok, se nem hallok, csak forgok-pörgök a hóban, és szemem és szám is megtelik a jó ízű fehér hóval, de mégsem oltja szomjamat, iszonyatos szomjúságot érzek és arra, hogy ki is vagyok? – kivé lettem? –, valójában csak akkor döbbenhetek rá, amikor nagymama végre rámtalálva felsikolt és aléltan hanyatlik a földre, és én nem tudom meg soha, hogy hogyan szabadulhatok meg az átkozott Drakulától? hiszen azt sem tudom hol van a sirja? van-e valahol sirja egyáltalán, tehát nagymama receptje (a vadrózsa-kereszttel és a kihegyezett, megtüzesitett végű karóval lesben álló éber és kellően kegyetlen vámpirvadásszal) esetemben mégsem alkalmazható, s mint ilyen el is hanyagolható, nem is beszélve arról, hogy jelenleg én vagyok, én lettem Drakula!, tehát maga a probléma is túlhaladott, s mint ilyen elvetendő, hiszen hogyan szabadulhatna meg az ember önnönmagától? akkor, amikor kimondottan élvezi, hogy az őt addig olvatagon, majd bevadulva ölelő, tépő, harapó, a szerelmi együttlétben egyre jobban feloldódó, őt őrültségeiben, perverz játékaiban is hűségesen követő, sikoltozó és kéjesen nyögdécselő szép Nóra hirtelen nyitva ki a szemét, és arcába pillantva hogyan sikolt fel, és hogyan igyekszik, őt ledöntve magáról, öleléséből szabadulni, de akkor már természetesen késő, akkor ő már nem retteg attól, hogy a vércseppek bordó körökké, netalántán nagy vörös gömbökké állnak össze és elragadják, és attól sem, hogy mágnesként vonzhatja magához majd ebben a vörös reménytelenségben Drakula rettenetes bordós-lilás lánggal lobogó, iszonyú szeme, s ha fél is valamitől, hát csak attól, hogy áldozata el fog szabadulni és ha elszabadul előreláthatóan menekülni kezd majd, elszalad, és ő soha nem fejezheti be azt, amit elkezdett!... Igen, a vér izére szomjazik, ez a vágy erősebb, mint ő, ez a sóvárgó elfojthatatlan, őt uraló vágy ő maga, elkapja hát a menekülő hercegnő gyönyörű s már amúgyis számtalan sebből vérző lábát, maga mellé rántja a földre, s miközben újra magáévá teszi, védtelen fehér nyaka fölé hajol; ha kivülről nézhetné magát most, láthatná azt is, amint előreálló szemfogain megcsillan a napfény s azt is, hogy hogyan változik fokozatosan vörössé minden ami fehér, de ő egyelőre mozdulni sem tud a döbbenettől, a kastély fölött szállongó középkorú asszonyt figyeli, áldozatukat, aki szerencsésen, valami (az ő erejüknél is hatalmasabb) varázserőnek köszönhetően, szerencsésen megszabadult tőlük; Gelu a földről lövöldöz, a sárban fetrengve eszelősen üvöltve minden golyót kilő, ami csak a pisztolya tárában van, és amikor a lövések zajára a konyhai dáridó egyre elfajulóbb, közönségesebb jelenetei közül a félrészeg N. tábornok is kirohan az udvarra, már csupán a végeredményt láthatja, ahogyan későbben és üvöltve fogalmaz: „a célszemély eltűnt!, az őrnagy – értsd Gelu! – részegen fetreng a latyakban és a sárban, a másik fickó (ő!) pedig egyre arról a személyről handabandázik, aki ott repül a kastély felett és megfoghatatlan módon nincsen árnyéka!...” N. tábornok azonban nem lát semmiféle repülő nőszemélyt, ha ivott is, annyit semmi esetre sem, hogy rémeket lásson, amikor azonban a fiatal tiszt felé fordul, egy vámpir kéjesen rángatozó fehér arcába nézhet, s amikor tekintete a küloönös rémség tekintetébe mélyed, egy pillanatra megérezheti azt, amit eddig csak áldozatai, az átnevelésre itélt, börtönökben megkinzott osztályellenségek érezhettek, a félelmet és a rettegést; de én ezen is már csak röhögni tudok, a hahota szele megforgatja a kastély hatalmas udvarát, maga az épület is pörögve tűnik el a hold irányába, én pedig egy sötét kajütben tapogatózok, vigyázva, hogy lehetőleg ne üssek zajt, s a nyított ablakon beszökő hold sápadt, szűrtezüst fényében észreveszem az ágyon fekvő gyönyörű, vörös hajú nőt; a hátán fekszik, csukott szemmel, lábait széttárva és sóvár ujjai öntudatloanul szemérmére tévednek, és én, miközben ara gondolok, hogy nem ez a nő semmi esetre sem lehet Evelin, mindenki lehet csak ő nem, máris föléje hajolok, ki sem nyitja a szemét, egyik kezével átöleli a nyakam, magára húz, másik kezével már övemet oldozza, „hát megjöttél Eduárd?”, suttogja, s ebben a pillanatban nyilik az ajtó, fütyörésző, magas, fiatal férfi lép a kajütbe, felkattintja a villanyt, megzavarva igéretesen induló intim jelenetünket, a nő sikoltva ül fel és rúg le magáról, a férfi dühösen lép felém mond is valamit, de nem értem, felemelkedek, és a sugárzó fényben nézek szembe velük; a nő arcomra meredve átmenet nélkül kezd sikoltozni és rám mutogat, mégsem Evelin, nyugszom meg, ő soha nem viselkedett volna ennyire tapintatatlanul a jelenlétemben, ő nem félt tőlem, ellenkezőleg szeretett engem, ahogy csak egy reménytelen és többszörös gyilkossággal vádolt nő szerethet, s minden hiú, badar és perverz szeszélyemnek készségesen és élvezettel vetette alá magát, az Eduárdnak nevezett fickó is lép egyet felém, ujjaival mohón kap a nyakában ezüstláncon lógó kereszt felé, de én gyorsabb vagyok és karomban végződő kezemmel hamarabb érem el ezt a kicsi, gyönyörűen megmunkált keresztet, mint ő, s amikor győzedelmesen felröhöghetnék, hirtelen égetni kezdi a kezem, iszonyodva hajítom el és érzem, hogy elgyengülök, elbizonytalanodom, s csak annyi erőm marad, hogy üvöltve vessem ki magam a kajüt ablakán; a farkas néhány lépésre áll meg tőlem, idegesen szimatol, fehér fogai megvillannak a napon, ahogy rámvicsorit; feléje fordulok és vonitani kezdek, s akkor dübbenhetek rá arra, hogy farkassá lettem magam is, erdei testvérem gyanakodva szimatol, láthatólag nem is vesz tudomást rólam, de aztán mégis türelmetlenül kezd el tovább keresni a zörgő avaron, s amikor felemeli a fejét végre észrevesz, idegesen, kétszer is felémkap, de én rávicsoritok, erre behúzza a farkát és oldalazva kezd futni a fák között, a rézsútosan ráhulló fényben szinte lángol acélszürke bundája, egy tisztásra érünk ki és már egymás mellett vágtázunk a vakitó napsütésben virágzó mezőn; szabad vagyok, erős és hatalmas, érzem ereimben dobolni a vért, tudom mindent megtehetek amit csak akarok, a nő kérésemre mellém ül az ágyra és nem is tiltakozik, amikor kibontom fehér pongyolájából és szépségében gyönyörködve, elfulladva arra kérem, fuvolázna talán valamit, Vivaldira vágyom, ő jobban szeretné ha őrá vágynék, legalább ennyire, kacag elfulladva, s egyik kezével hajamba túrva, másik kezével máris a fuvolája felé nyúl és játszani kezd, a zene elszédit, elzsongit, elandalít és elragad, s amikor egy idő után kiváncsi ujjai mellkasomon vándorolnak lefele és vesszőmre fonódnak, miközben ő egyre ellenállhatatlanabb hangokat csal ki hangszeréből, egy pillanatra sem hagyva abba a fuvolázást, a hangulatból kiszakadva hátára döntöm és ő abban a pillanatban mégis elengedve a fuvolát s kinyitva szemét, döbbenten lök le magáról, és sikoltozva igyekszik menekülni, de én gyorsabb vagyok, a terepet is jobban ismerem, a vágy is erősebb bennem, az ágy melletti szőnyegre döntöm le és védtelen, remegő fehér nyaka fölé hajolok; a vágy már erősebb bennem mindennél, a vágyam én vagyok!, s ezért Păun ezredes – bocsánat, már tábornok – fenyegetéseitől sem rendülök meg túlságosan, s miközben arról beszél, hogy Gelu sem akarja megérteni őt, és jól látja, én sem tudom, talán nem is akarom felfogni azt amit mond, pedig én értelmesebb vagyok, mint a híres barátom, s éppen ezért ideje lenne megértenem, hogy változik a világ – itt újra a feje fölött büszkén mosolygó elvtárs képére pillant –,mert most nem olyan időket élünk, mint Dej elvtárs idejében, még azt se lehet tudni pontosan, hogy milyen lesz ez az új vezér, és természetesen azt sem, hogy milyen szerepet szán majd nekünk, a párt öklének?... Ilyen bizonytalan időkben, amikor minden inog körülöttünk, talán mégiscsak az a legcélravezetőbb, ha szerényen húzzuk meg magunkat, dekkolunk, ahogyan az ő katonakorában mondták, és megvárjuk, amíg a változás országrengető viharai elcsitulnak, s a kialakuló új helyzetben próbáljuk megkeresni feldatainkat és világosan körvonalazni, újrafogalmazni szerepünket, mert történhet bármi, miránk, a belügyi szervekre, szakértelmünkre, hűségünkre, tapasztalatunkra és miért ne, éberségünkre szükség van és szükség lesz, mig csak a világ világ, ezért tehát ne jöjjek neki holmi Drkaulákkal, mert már unja az efféle burzsuj meséket...de amint eddig jut a jó tábornok, én előkészület nélkül, frenetikusan kezdek el röhögni, megrökönyödve hallgat el és rám pillant, hirtelen fehéredik el, sápadtan a kép alá hátrál, a falig, félelméből és irtózatából következtethetek arra, hogy ki is vagyok én valójában, és amikor a rádióból váratlan erővel harsogni kezd az Internacionale és én hátrahajtott fejjel, felszabadultan hahotázok tovább, Păun reszkető képpel gombolja ki pisztolytáskáját, előhúzza szolgálati Berettáját, és tüzelni kezd rám, érzem hogy a golyók belém csapódnak, a torkolattűz fénye vakitja a szemem, s amikor az anarchizmussal vádolt katalán parasztok a földre rogynak, és az orosz instruktor elégedetlenül rázva a fejét, valamit üvölteni kezd a katonák felé, akkor veszem észre Flitgart doktornőt is, síruhában közeledik a havas mezőn, feje fölött fekete madarak kóvályognak, fiatal, elgyötört arca láttán némi tagadhatatlan részvétet is érzek, de ő először nem is vesz tudomást rólam, éles hangon kezd vitatkozni oroszul az álruhás Cseka-ezredessel, a férfi himlőhelyes arca eltorzul, előrántja pisztolyát, rá is lőne a tehetetlenül dadogva hátráló doktornőre, de én hirtelen, magam számára is váratlanul előrevetődöm, testemmel fogom fel a neki szánt golyókat, aztán tehetetlenül roskadok le a hóra, s minden ami fehér volt vörös lesz körülöttem, a sebekből bugyogó véremtől, miközben az átkozódó oroszt puskatussal verik fejbe a mezőre kirohanó anarchisták, és villámgyorsan fegyverezik le a katonákat is, a doktornő jeges kék szemének pillanatása szemembe mélyed, aztán váratlanul tántorodik hátra, gyakorlatlan kézzel kezdi hányni a keresztet és erős hangon kiáltja: „távozz el ördög! távozz el!”, és én felemelkedve, röhögve szedem ki mellemből a pisztolygolyókat, aprópénzként csörgetem őket a kezemben, és újabb sátáni kacajban kitörve emelkedek fel, már a mező fölött körözök, hahotázva és elszántan szállongok tovább a szabad asszociáció széljárta végtelen mezőire, lehetőségeim után kitartóan kutatva; a doktornő fiatalon és kétségbeesetten futkározik alattam a mezőn, az anarchisták célbavesznekk, hallom a lövéseket is, elvakulok a torkolattüzektől, lehullok a hóra, vérem újra vörösre festi a fehér havat, üldözőim diadalittasan vigyorogva közelednek, hátuk mögött Flitgart doktornő tördeli kétsegbeesetten a kezét, mond valamit, de az anarchisták nem hallgatnak rá (kire hallgattak és hallgatnak?), s én hirtelen, minden átmenet nélkül dühöngő farkassá változva vetem rájuk magam, látom kékes árnyékomat megvillanni a lágyan világitó havon, és káprázatok közé vész a világ sóvár szememben, s csak arra rezzenek fel, hogy B. tábornok megragadja és szorítani kezdi a karomat, de nem néz rám, ágakat, kavicsokat rugdosva a földön éppen arról purpárlézik, hogy igen, hát előtte is, neki is megjelent az ördög egy görbe éjszakán, egy ismeretlen paraszt pincéjében, ahová részegen, tombolva a vágytól levonszolta a paraszt leányát, és a hordók között akarta megbaszni, de részegségében beesett két hordó közé és elaludt, és éjszaka, amikor felébredt a koromsötétben először azt sem tudta, hol a bánatban van, s a beszökő hold sápadt fényében nézett szembe az ördöggel, aki (mit mondjon erről?) alkut ajánlott föl neki, mint egykor Faust doktornak... B. tábornok most felémfordul és elvigyorodik és kérdésemre, hogy „mégis milyen volt az ördög generálisom?”, röhögve, fulladozva válaszolja „rusnya, beste féreg, éppen olyan mint te, kedves barátom”, és nevetve hátbaver, de ahogy rávicsorgok, ijedten hőköl vissza, s gyakorlottan kezdi vetni a kereszteket, „még hányszor kisértessz meg, Atyám? – kérdezi rikácsolva –, de igérem, ha most megszabadulok templomot épittetek abban a faluba, ahol először jelentkezett a gonosz...” B. tábornok imádkozva, megrettenve hátrál, én nem megyek utána, kacagni kezdek, hátrahajtott fejjel hahotázom és iszonyatos röhejem forgószelében egymásra dőlnek, mint a kártyavárak, a szanatórium előbb még lánggal lobogó épületei és forogni kezd önmaga körül a kert, amig csak egyetlen fénycsóvává össze nem áll s én valahol, az egész világot fölperzselő tűz középpontjában állva gyönyörködök a lángok falánk játékában; engem nem érintenek meg, nem is égetnek a lángok!, én magam vagyok a láng!, s nevetésemre, mert ott is, akkor is röhögni kezdek, megrettenve néznek szét maguk körül az emberek, és felborzolt szőrű kutyák menekülnek vonítva, behúzott farokkal pajták sötét sarkaiba, hogy mindez mikor kezdődött nem tudom...

2000. január 10 – február 23

 

Ugrás az oldal tetejére