Hutera Béla utolsó utazása

„...korunk embere megfigyelt ember... mert ha nem figyelnék, figyelemre se méltónak, és mint figyelemre-nem-méltó megvetettnek, és mint megvetett jelentéktelennek, és mint jelentéktelen értelmetlennek érezné magát (...) ezért figyel mindenki mindenkit (...)”

(Dürrenmatt: A megbízatás)

1. A LEVÉL

Életemben mindég is a könnyebb megoldásokat választottam – mondja Hutera (hősünk, levetett bocskorunk, kedves kalandorunk ez az életvidám vidéki szélhámos, véka alá borított mécses, elfuserált erdélyi Figaró), és mélyeket sóhajt, kezében forgatva a levelet, és a katedrálist ábrázoló osztrák bélyeget hosszan elnézegeti. „Ők bezzeg építettek, amíg mink véreztünk. A beste kurafi labancok!...”

– Miért? – nevet kacéran a fiatal postásnő. – Azt hiszi, én nem? Mások nem?

– Hogy mit hiszek, drága, az mostan mellékes. De ezért is volt nehéz az életem. Még nehezebb!... – sóhajt a deresedő halántékú mesekirály, és behívja a hölgyet a konyhába, két pohárkába rumot tölt, koccintanak, isznak.

– Ştii bancul cu întâi mai – nevet a postásnő. – Întâi mai spaláte!*

Nevetgélnek.

A postásnő bokros teendőire hivatkozva utasítja vissza a második pohár rumot, búcsút int, és átmenetileg ismét kilibeg Hutera életéből. A levelet csak azután bontja fel Figarónk, miután a lépcsőházban is elhalkulnak a nő gazellaléptei.

„Kedves Bélám, élvén ígéreteddel, szavadon foglak. Március 20-án délben 12-kor a budai Várban várok Rád, a Hadik-szobor előtt. Ez volt az a generális, aki Bukovinában... De hiszen tudod! Aztán, ahogyan legutóbb Felsőtáborban megbeszéltük: irány Regensburg. Az én házam az én váram, s most már a Tiéd is! Aztán irány a Duna!... Utánanéztem, nektek nem kell vízum Ausztriába; semmi akadálya tehát annak, hogy világot lássál megint, hetvenévesen. Azt hiszem, a vakító » arany korszakotok« után Rád is fér... Ölel: hűtlen cimborád, Tóbiás. Semmi kifogást nem fogadok el. Lóra!...”

Hutera megszédül, a naptárra pillant: 1990. március 16. Négy napja van tehát, gondolja fásultan, leroskad egy hokedlire, és reszkető kézzel tölt magának még egy pohárka rumot, aztán csak gubbaszt tovább nagykabátban a hideg konyhában, mereven bámulva a gázkályha lila lángjait, amelyek piros sipkás, gunyoros manókat formáznak. Hogy mikor alakulnak át párducokká és tigrisekké, nem tudni, de egyszerre csak a karcsú, hajlékony fenevadak ott köröznek körülötte a levegőben. Ha tudná, hogy nem egészen két hét múlva – egészen pontosan 1990. március 29-én – meghal, talán nem készülne ennyire lelkesen, ennyire elszántan az utazásra. De nem tudja!... Honnan is tudhatná?... Mi leírhatjuk tetteit, megeleveníthetjük őt magát is sivár hétköznapjaiban, magyarázhatjuk is locsi-fecsi tirádáit, infantilis purparléit, hebrencs hadováit, naiv és eszelős meggondolatlanságait, kretén vicceit, amelyekkel újabb és újabb embereket sértve halálosan meg, hívja ki maga ellen a sorsot; átvilágíthatjuk egész zátonyra futott, elhibázott életét; mindent megtehetünk vele, csak éppen nem súghatunk neki. Ő él! Szándékunktól azért nem teljesen függetlenül... Még él!... És azt tesz, amit éppen akar!... Most például felemelkedik, ásít, és átbotorkál a nagyszobába, bekapcsolja a televíziót, karosszéket húz eléje, pokrócot terít a lábára, próbál a képekre figyelni, nem akar tovább ábrándozni, de képtelen rá. Elbóbiskol. Fel-felriad. Valami idióta akciófilmet láthatna, ha nézné is a tévét: egy bajuszos férfi lövöldöz, ide-oda száguldozva paripáján, egy holdfény sütötte mezőn. Álmában viszont – mert ismételten belealszik – őt üldözik. A lovas is feltűnik, hatalmas zöld mezőn kergetőznek, napsütésben, körös-körül dongnak a béke méhei, de nem tud gyönyörködni sokáig a képtelen, torokszorító látványban, mert a bajuszos röhögve vet lasszót a nyakába, s a földön vonszolja tovább, a virágok között. Mikor felébred, már csak az ezüstösszürkén vibráló képernyővel nézhet farkasszemet, s nem tudja, mitől fáj olyan rettenetesen a nyaka. Alig van ereje elvergődni az ágyig. Magára húzza a medvebőrt, s már alszik is. Álma ott folytatódik, ahol az előbb abbamaradt. A bajuszos fütyörészve vonszolja a fűben, ő, hogy ne fulladjon meg, két kézzel rángatja a kötelet, viszont közben – mindenkinek a magáé! – közelről szemlélheti az elaléló kankalinokat, az ájuldozó, lilán derengő kakukkfüveket, a remegő fejű boglárkákra tekintve ijedt méhecskékre meredhet...

3. A NYUGATI PÁLYAUDVAR

Másnap a törzskocsmájában (őt ujjongva fogadó asztaltársaságának) boldogan újságolja el a hírt: utazni fog!... A hírneves dunai hajós, Boticselli Tóbiás hívta meg, ismerkedjen Közép-Európával. Soha nem késő!... A többiek hümmögnek, sok sikert kívánnak, a poharakban megbízhatóan emelkedik a sörhab, a Golgota kedves pincérnője az ajtóból nézi, enyhe szemrehányással, aztán eléje billeg, s tölt a poharába a kezében tartott rumosüvegből.

– Hát maga is elmegy, Hutera úr?

– Vigyázz magadra, Bélám – röhög Juszuf, a helyi focicsapat éldrukkere. – Nehogy elcsábítsanak. Ebben a korban ez azért már veszélyes is lehet, nem gondolod?

– Adott nektek a párt angolvécét, szarháziak, hogy megnézhessétek, mire vagytok képesek – szónokol később Hutera a Golgota törzsközönségének. – Azelőtt csak csobbant a pöcegödörben!...

Később a kocsmából jövet bekukkant a tiszteletes úrhoz. Lévai Szabolcs az asztalánál ül, ír, de hősünket meglátva azonnal abbahagyja halaszthatatlan feljegyzéseit. Hutera „be van avatva”, tudja, hogy az ötvenegy esztendős pap krónikát ír, a jövendő századokat tudósítandó a válságok között hányódó örök jelenről, ami holnap már óhatatlanul múlttá változik, s a jövendőt soha el nem érheti...

– És van Pesten hol megszállnia, Béla bátyám? – érdeklődik a pragmatikus tiszteletes.

Amikor kiderül, hogy mindenre gondoló hősünk éppen erre nem gondolt, valamit ír egy névjegyre és eléje csúsztatja. – Keresse fel ezt a helyet, valahol a Kálvin tér közelében van, és hivatkozzon nyugodtan rám.

Kávéval kínálja, megbeszélik a világpolitikai helyzetet. A Baltikum sorsa egyre bizonytalanabb, még az elszánt reménykedőket is elcsüggesztheti. Fél kilencre ér haza, összecsomagol néhány nélkülözhetetlen holmit egy ütött-kopott válltáskába – ingek, gatyák, zoknik, pulóverek –, és sóhajtva számolja meg a pénzét: negyvenkét ezer leje és hatszáztíz dollárja van. Húszezret és száztíz dollárt a padló alatt lévő dobozba rejt, felöltözik (kopott bunda, fekete barett), bezárja lakását, és határozott léptekkel ballag ki az állomásra. Öt perc, és már be is fut a vonat. A hálókocsi-kalauz néhány százasért készségesen veti meg az ágyát egy üres fülkében, és máris utazik. A vonat zakatolása, a kerekek csattogása, a füttyök és a villódzó fények, a leállíthatatlan kattogások hamar álomba ringatják. Érdekes, most nem álmodik. A határon fájó tagokkal riad fel, épp annyi ideje van, hogy kissé rendbe szedje magát, máris jön a határőrtiszt, majd két siheder katona a szimatoló kutyával, később a kövérkés, kedélyes vámostiszt. Mikor megtudja, hova utazik és honnan, sok szerencsét kíván, szalutál, és elhagyja fülkét, táskájára nem is kíváncsi. „Száz kiló heroint is áthozhattam volna. Én balek. Persze ha lett volna momentán heroinom! Vagy fegyvereket. Azokat a régi jó Kalasnyikovokat. Ki tudja, kinek lehet szüksége Pesten Kalasnyikovra?” Itt tart töprengéseiben, amikor kopognak a fülkeajtón, és megjelenik a hálókocsi-kalauz két üveg Dreher sörrel. Az egyiket felnyitva nyomja a kezébe. Amikor ki akarja fizetni, a fiatalember legyint.

– Hagyja csak, nagyapó – vigyorog. Elöl hiányzik egy metszőfoga, és ettől váratlanul lesz bohócos a vigyora.

– Itt van négyszáz lej – számolja Hutera.

– Ha nincsen pénze, százötvenet akár vissza is adhatok – húzza meg a sörét a nagyvonalú kalauz.

– Nyugdíjas vagyok, fiam – süti le a szemét Hutera, kortyol söréből, krákog, és szégyenlősen teszi zsebre a visszakapott pénzt. – Százötvenről volt szó, nem az egészről – szól a távozó kalauz után.

– Ugyan már, nagyapó. Pontosan magán fogok én meggazdagodni – nevet a fiú a folyosón. – S amellett az erdélyi barátság se kutya. Magyar a magyarnak!...

„Tulajdonképpen – forgatja kezében a félig kiivott sörösüveget – a román és a magyar államvasutak kellene fizessenek nekem, ebben a szép új világban, egyáltalán azért, hogy utazom...”

– És mit fog csinálni Budapesten? – kérdezi a betoppanó magyar határőrtiszt, s érdeklődve forgatja Hutera megviselt útlevelét.

– Sétálni fogok – húzza ki magát önérzetesen hősünk. – Elég régen nem jártam arra, a háború óta...

– Pénze van? – aggodalmaskodik a hatóság képviselője.

– Mért, meg akar ajándékozni néhány ezer forinttal?

– Ne viccelődjön velem, öreg. Ismerem én magukat. Biztosan seftelni megy, vagy feketemunkára!...

– Nyugdíjas vagyok – húzza ki magát Hutera. – De van ötszáz dollárom. Az ma mennyi forint?

– Az épp elég – vonul vissza a határőr. A vámos, mikor meghallja, hogy Hutera honnan jön, jó szórakozást kíván, s ő se nézi meg a táskáját.

„Hát ezektől el lehetne hozni egész Erdélyt, sőt Nagy-Romániát is.” A sör kissé „rendbe teszi”, s amire a Nyugati pályaudvarra befut a vonat, már hasonlíthatatlanul jobban érzi magát, bár a válla is fáj, és a feje is tompán szaggat. Ide-oda vándorol benne a fájdalom. Inna még egy sört, de azonnal rájön: ez akár „végzetes” is lehet, először el kellene intéznie szállását két éjszakára. „Két éjszaka az két éjszaka” – elbúcsúzik a szívélyesen vigyorgó kalauztól, s a lelkére köti, haladéktalanul menjen el a fogorvoshoz, ne hagyja ki!... Egy ilyen szép és fess fiatalember ne legyen fogatlan! Foghíjas mosolya ugyanis rengeteget levon az értékéből. A pali elképedve bámul rá, ő szalutál, és kezébe nyomva az üres sörösüveget, mindent újfent megköszönve vállára kapja táskáját, s fürgén lép le a vonatról. „Addig, amíg miénk az utolsó szó – gondolja öntelten –, nagyobb baj nem lehet...”

Lassan sodródik a tömeggel, kifelé a hatalmas üvegcsarnokból. Az újságosstandnál megáll, érdeklődve bámulja a napilapokat és a színes magazinokat. Félmeztelen leányzók forognak a világbíró fényben, szinte elszállnak a címlapokról. Rájön, először pénzt kell váltania, hogy kielégíthesse betűszomját.

– Segíthetek? – kérdezi részvevően az öreg újságos.

– Erdélyi lennék – magyarázza önfeledten Hutera –, momentán nincsen forintom. Hol lehetne váltani?

– Lejt sehol – legyint a fickó fensőbbségesen, de ha valutája lenne, azt akár ő is beválthatná...

Hutera zsebébe nyúl, elővesz egy százdollárost, és eléje tolja.

Az újságárus érdeklődve pillant rá, kézbe veszi, megforgatja s elteszi a kékhasú bankót, majd nyugodtan számol eléje hét darab ezrest, egy ötszázast s néhány százast.

– Adok ajándékba egy Népszabadságot is, jó bátyám – mondja együttérzően. – Tájékozódjon. A változások korát éljük!...

Hutera elteszi a pénzt a tárcájába, a tárcát a táskájába, s tétován húzva el a cippzárt, kezében az újsággal indul kifele a csarnokból.

– Mindent köszönök – szól vissza az újságosnak, felpillantva az órára. Háromnegyed kilenc, még két napja s három órácskája van Tóbiás érkezéséig...

Addig még elintézi a szállást, felmegy a Várba terepszemlét tartani, s minden eshetőségre készen megkeresi a generális szobrát; kimegy a Margitszigetre is, meglátogatja egykori parancsnokát, Sasvári őrnagyot is, s benéz a Múzeum körúti antikváriumba is; a felsőtábori plébános, Antal atya szerint legutóbb itt kapható volt Márai Sándor verseskönyve, A delfin visszapillant. Jó lenne megvásárolni, hiszen érvényben van még a fogadás, s ő nyerni akar.

Határozott léptekkel megy a metrójegyért, négyet vásárol, lezúdul a mozgólépcsőn, elnyeli az alagút, pontosan akkor fut be a szerelvény, beszáll, vigyázat, az ajtók záródnak, hallja még, és máris utazik...

3. A KÁLVIN TÉREN

Elég sokan vannak, sok a fiatal, jól öltözött nő, ez a látvány annyira más, mint időlegesen elhagyott hazájában, hogy beleszédül. Egy bundás hölgy félreérti, s azonnal felpattan, hellyel kínálja. Leül. Hátradől. Lába közé ereszti válltáskáját. Hosszú pillanatokig csukott szemmel ringatózik, s először, amióta ide, a Nyugati pályaudvar forgatagába megérkezett, otthon érzi magát. Kinyitja a Népszabadságot, felteszi szemüvegét, lapozgat. Hitviták a Szovjetunióban Litvánia függetlensége körül. Gorbacsov, a „hős” elnök hol akar, hol pedig nem akar tárgyalni. Rémhírek arról, hogy mégiscsak csapatokat vonnak össze a litván–szovjet határon. Ezzel ellentétben, a néhány százezer stáziügynök folyamatos leleplezése közepette, a volt keletnémet mintaállam nyugatosult polgárai egyre boldogabbak. Van olyan berlini, aki naponta többször is kisétál a falhoz... A fal már múzeum...

Eddig ér, máris készülődnie kell. Leszáll. Felrepül a mozgólépcsőn. A Kálvin téri aluljáróban „megy” az élet. Nagy csődület egy tárogatós öregember körül. Krasznahorka büszke vára – énekli egy katrincás fiatal cigánylány, szomorúan. Hutera pénzt ejt a kitett kalapba, két sárga húszforintost, s a Ráday utca felé vezető lépcsőn indul el. Itt kell lennie valahol a keresett épületnek is.

– Ne jósoljak magának, bácsika? – fogja meg a karját az előbb még a Krasznahorka büszke várát dúdoló cigánylány. – Nem akarja megtudni a jövőjét?!

– Most nem – szabadkozik Hutera, és továbbindul. Ide-oda bóklászik, kérdezősködik is, míg végül megtalálja a keresett helyet. Az igazgatónő az irodában van. Kopog, bemegy, bemutatkozik, felmutatja a tiszteletes úr levelét.

– Hogy van a jó Rédey úr? – kérdezi a hatvan körüli, ősz hajú asszony, és kávéval kínálja.

– Lévai – motyogja Hutera szolgálatkészen, s belekortyol a forró kávéba. Sziszeg.

– Rédey!

– Lévai!

– Jaj igen, persze, tudja, annyi az erdélyi pap, hogy az ember már nem is tud különbséget tenni közöttük.

– Pedig nem is hasonlítanak egymásra. Látott már maga két egyforma erdélyi papot? – számolja le Hutera a pénzt. Két éjszakára háromezer forint. „Világ olcsója.” Megkapja a kulcsot, s a forró kávét a csészében hagyva kifele indul. Az ajtóban megáll, visszapillant, s mint akihez csak most jut el, önhibáján kívül, a kérdés, vállat von. – Nemrég operálták – közli sokat sejtetően.

– Hogyan? – döbben meg a hölgy, és kifut arcából a vér. – És mivel? Nem is tudtam, hogy beteg a Rédey úr.

– Hogy Rédey tiszteletes úr beteg-e vagy nem, azt én nem tudom – gonoszkodik HáBé. – De Lévai tiszteletes urat sérvvel operálták. Tudja, kissé elhanyagolta a mi drága, szeretve szeretett Szabolcsunk, s a sérvvel nem lehet viccelni. Máskülönben megvan. Ír...

– Igen? – ámuldozik a hölgy. – És mit ír a drága jó Rédey, akarom mondani, Lévai tiszteletes úr?

– A világkrónikát – magyarázza halk hangon, sejtelmesen HáBé, mintha egy nagy titkot közölne, bizalmasan, a szeretetére máris igényt tartó hölggyel. – S nincsen könnyű dolga! – teszi azonnal hozzá. – A világ is elég bonyolult, hogy mást ne mondjunk, s azért az ember sem egyszerű. Az ember, avval a nagy sebével...

Bocsánatkérően vigyorog. Kilép az ajtón, halkan csukja be maga után. A tizenhetes számú szoba az övé. Körülnéz. Vaságyak... „Lenin is évtizedekig ilyen vaságyakban aludt” – emlékezik. Mosdó. Az ablakon színes függöny. Televízió. Rádió. Jégszekrény. „Ó, a boldog Hungária hívő lelkei! S hát ha még több volna itten a protestáns!... Akkor mi lenne!...” Lepakol. Fogat mos, megnedvesíti az arcát is, megfésülködik. Pénze nagy részét kis tétovázás után a zoknijába rejti, a forintot a bal lábán viselt kék csíkos zokniba, a dollárokat a jobb lábán lévő piros csíkosba. Ekkor döbben rá, hogy nem egyformák a zoknijai, de ezen sem ér rá hosszan töprengeni, elhatározza viszont, hogy az esetleges „érdeklődőknek” csapdát állít, s a százlejesekkel kitömött borítékot künn hagyja az asztalon. „Lássuk: igényt tart-e rá valaki! Egyáltalán, lopnak-e egy ilyen szentfazekak által látogatott helyen?! Csak nem lopnak meg a drága református és magyar testvéreim!” Vigyorog.

Dél van. A Kálvin téri harang szava időlegesen minden más hangot elnyom. HáBé hosszan eltöpreng azon, hogy honnan olyan ismerős számára ennek a harangnak a szava. Aztán rájön, hogy a Kossuth Rádióból. A hallban, a televízió előtt néhány öregasszony állingál, a bemondónő sejtelmes hangon arról mesél, hogy váratlanul hadgyakorlat kezdődött Litvániában, a Vörös Hadsereg komisszárja pedig egyszerűen megtagadja az engedelmességet, nem hallgat a köztársaság vezetőjére! Gorbacsov álláspontja is állandóan változik, legújabban az elszakadás helyett radikális kapcsolatváltozásokat javasol a kis balti köztársaság vezetőinek. „Vajon mire gondolhat?” – töpreng Hutera elveszetten. Tüntetések Kolozsvárott és Konstancában, hallja, s egy pillanatra szembenéz a fiatal, csinos bemondónővel, aki képtelen kimondani a világ tegnapelőtt még legszeretettebb fiának, a Kárpátok Géniuszának, most mindközönségesen csak a Balkáni Caligulának a nevét. Elmaszatolja. Az ellopott forradalomért tüntetnek időlegesen elhagyott hazájában. Nem azért harcoltak és véreztek, hogy hatodrendű pártaktivisták vezessék az országot, és éjt nappá téve hazudozzanak, miközben megint nincs tej, s hajnalban már sorakoznak a tejet vásárlók az élelmiszerüzletek zárt ajtaja előtt. Le a kommunizmussal! – skandálja a tömeg, magyarul, Kolozsvárott. Le a manipulációval, a hazugságokkal. Jos Iliescu!...**

– Az ki? – kérdezi mellette egy hajlott hátú öreg. – Az a Jos Iliescu?!

– Háború lesz? – fordul feléje rémülten egy egérszemű nénike, idegesen rángatva zakója ujját. – Maga messziről jött embernek látszik, válaszoljon!...

– A háború elkerülhetetlen – vigyorog Hutera, és emelt fejjel, büszkén, köszönés nélkül vonul ki az ajtón.

4. ISMERKEDÉS A HONNAL

A március végi vakító napsütésben hosszú percekig pislog elveszetten, majd káprázó szemmel indul a Kálvin tér felé. A templom előtt áll meg, beállítja óráját, s leballag az aluljáróba. A tárogatós még mindég fújja, Árpád apánk, ne féltsd ősi nemzeted!... de a fiatal, színes katrincás cigánylány, aki az előbb énekelt, majd a jövendője titkaiba szerette volna őt beavatni, időközben már eltűnt valamerre.

– Ezt hogy értette? – éri utol a hajlott hátú atyafi, talán presbiter lehet valahol a Dunántúlon, talán kántor? – Válaszoljon! Maga tényleg tud valamit?! Hogy értette?

– Micsodát? – döbben meg egy pillanatra HáBé, s a másikra mered. Észreveszi, hogy az egyházfinak vészesen rángatózik az arca, de ez sem nyugatja meg. Védekezőn lép hátrább és hátrább a feltartóztathatatlanul nyomuló emberke elől.

– Hát aztat, hogy háború lesz... Hogyan?

– Tudja, a gyilkos ösztönök – menekül HáBé, kétségbeesetten húzva elő jegyét. Lyukaszt, máris a mozgólépcsőn van, de az állítólagos kántor vagy presbiter sem tágít, s a jeggyel nem is bíbelődve, elszántan követi. „Az is lehet, hogy bérlete van” – gondolja HáBé, és tovább magyaráz, hogy valamiképpen megnyugtassa. Zavarja a rángatózó arc. – Az önös érdekek. A nacionalizmus. Az idegengyűlölet. A sok fegyver és a fegyverforgatók agyában a dzsungel törvényei...

– Ugyan, ugyan, kedves uram – tátog az emberke, s egyre észrevehetőbben rángatózik az arca. – Ne legyen naiv!... Tud valami komolyabb okot is? (A „komoly”-t áhítattal vegyes gyűlölettel ejti ki, kétszer is megismétli, és égő fekete szeme könnybe lábad...)

– Maga volt katona? – lép le a mozgólépcsőről HáBé, és egy oszlop mellett horgonyoz le a csarnokban. Fogalma sincs, mihez kezd. Az előbb még le akarta volna rázni túlságosan is agresszív, minden jel szerint kissé buggyant újdonsült ismerősét, de most hirtelen, maga sem tudja, miért, érdekelni kezdi a furcsa figura.

– Hogy én? – nevet eszelősen a másik. Többen körülöttük döbbenten fordulnak feléjük.

– Magával beszélgetek, vagy nem? – teszi kezét Hutera csillapítóan társa karjára, s kíváncsian mered az emberke felhevült, rángatózó arcába.

Dél van. A hazugság, a kétely, a tévedések és az átverések örök magyar dele.

Megjön, majd elmegy a szerelvény, de ők egyelőre nem szállnak fel, némán állnak egymással szemben, mintha egy láthatatlan jelre várnának.

– 1939-ben vonultam be – kezdi a hajlott hátú, és közelebb hajol hősünkhöz, aki hirtelen érzi meg savanykás szájszagát, és hátralép. Újra zavarni kezdi a másik egyre kontrollálhatatlanabb viselkedése, emelt hangú rikácsolása, rángatózó arca... „Távolról most úgy nézhetünk ki, mint végérvényesen elfuserált búsmagyar összeesküvők.” A másik közben összefüggéstelenül darálja földi életének állomásait: részt vett az erdélyi bevonulásban, ma is előtte a tömeg, az örvendező arcok, a virágok, a kormányzó úr a fehér lovon. Édes Erdély, itt vagyunk! és a többi... Aztán jött a kassai incidens, és megkapták reggelire az orosz háborút. A Don-kanyar. A hideg. A beláthatatlan hómezők. A varjak fekete kérdőjelei. A hadifogság. Haza! Igazolták a néphadseregbe, de később letartóztatták. Az Andrássy út 60. Recsk. Ötvenhat. A Széna tér. A tömegek. A forradalom...

– Állj, vándor – szólal meg határozottan HáBé.

Az emberke megrezzen. – Bocsásson meg – dadogja. – De mi dolga van most? Feltartom?!

– Ha feltartana, már nem volnék itt – magyarázza hősünk. – Viszont megértheti, hogy erdélyi magyar ember létemre sem vagyok időmilliomos. Telefonálnom kell.

– Megihatnánk egy felest – indítványozza a másik. – S mesélhetnék a háborúról, mondjuk amikor...

– Először beszélnem kell a volt parancsnokommal – hajol el Hutera.

– Kivel?

– Jól értette. 1947-ben láttam utoljára a hadifogolytáborban, s az elég régen volt, nem? Megértheti, hogy ha már sorsom váratlan, szeszélyes fordulata nyomán idejutottam a világszép Budapestre, nem hagyhatom ki az alkalmat, mindenféleképpen össze kell hoznom egy „csúcstalálkozót”, hiszen 1947, a fordulat éve óta történt egy és más. Nem?

– Negyvenhárom esztendő bizony hosszú idő – mereng a másik, s onnan is látszik, hogy valamennyire megnyugtatta eléggé összefüggéstelen vallomása, hogy már nem rángatózik olyan észrevehetően az arca. – Öreg lehet a parancsnoka, ha még él!...

– Életben van – nyugtatja meg vigyorogva Hutera. – Szívós ember. Megígérte nekem régebben, hogy addig nem hal meg, amíg ki nem takarodnak Szent István országából az oroszok. Betartotta a szavát.

– Ebben egyáltalán nem lehet biztos – érvel a másik. – Mikor kapott tőle utoljára levelet?

– Honnan tudja, hogy levelezünk? – válik szigorúvá Hutera hangja. – S egyáltalán, mi ez? Kihallgatás? Ki maga?

– Jó, akkor most felszállunk erre – mutat a beérkező szerelvényre az állítólagos egyházfi. – Elmegyünk a Deák térre. Ottan rengeteg telefon van, és még több kocsma.

És így is történik.

Az első két telefon természetesen nem működik – HáBé már-már otthon érzi magát –, de a harmadik igen. Ötödik csengetésre veszik fel a kagylót. Hősünk – miközben a fülke előtt álldogáló, hajlott hátú ismerősét gyanakodva figyeli – végre meghallja a negyvenhárom esztendeje nem hallott hangot. Egykori rajongott feljebbvalója hangja emlékeihez képest kissé karcosabb. Megegyeznek, a volt parancsnok délután öt órára várja Móricz Zsigmond körtéri lakásába...

HáBé katonásan köszön el. Óvatosan teszi helyére a kagylót, s az órájára pillant. Két óra. Hát ideje meginni néhány fröccsöt éppenséggel lenne. Kilép a fülkéből.

– Na, sikerült beszélnie? – fogadja az emberke.

Hutera hallgat.

Egymás mellett lépegetnek a már-már szúró napfényben, s tétován indulnak el a Király utca felé. Egy pincebárba térnek be, sört és unikumot rendelnek. HáBé újabb változatos, bő lére eresztett, zagyva háborús történetekkel ismerkedik meg, lassan ismeretlen ismerőse élete olyan lesz előtte, mint egy nyitott könyv, s nem is tudja, miért, de újra zavarni kezdi a gyanús közlékenység. Amellett mindez olyan – legalábbis a másik, akit felcsigáznak élete felidézett eseményei, és újra vészesen rángatózni kezd az arca, ilyenformán adja elő –, mintha meg se történt volna! Olybá tűnik, mintha az unikumtól még jobban bepörgő emberke betanult leckét mondana fel! HáBé, aki sokat tapasztalt életében, azt is megfigyeli, hogy milyen mohón nyúl pohara felé, s milyen gyorsan dönti le torkán, egyetlen jól irányzott mozdulattal, a Zwack család „gyógyszerét”, s hirtelen világossá válik a helyzet. „Egy iszákossal hozta össze ismét a forgandó szerencse. Magyart a magyarnak!... De akkor is, a helyzet egyértelmű, ez egy » züllött« alak, s mindazt, amit mond előre gyakoroltatták be vele. De kik? Kicsodák?” Az állítólagos egyházfi elárulja azt is, hogy a negyvenfokos hidegben egész százada odaveszett, ő is valami csoda folytán menekült meg, a partizánok találtak rá, akik nem pazarolták a fritzekre a golyót, lábtól kötötték fel a foglyokat az ukrán fákra, és leöntötték vízzel, majd röhögve a sorsukra hagyták őket, hadd fagyjanak meg, de amikor ő valahogy kézzel-lábbal tudatta velük, hogy nem német, hanem ellenkezőleg, magyar és jó barát, megkegyelmeztek neki, s így szerencsére nem tapasztalhatta meg, milyen is, amikor valaki fejjel lefelé lóg egy fáról negyvenfokos hidegben, s vízzel leöntve hagyják sorsára...

– Na jó – issza ki Hutera az unikumot, s érzi, hogy egész testét átjárja valami jófajta melegség. – Ebből elég. – Elmegy a kedve a mások szenvedéseitől. Feláll. – Majd otthon folytatjuk – nyugtatja meg a megrezzenő emberkét. – Estére hazakerülök.

Fizet, elteszi az aprót, felbattyog a fénybe. Elsétál az Engels téri autóbusz-állomásig, hátában érezve az utánasiető, de csüggedten megálló emberke rémült pillantását. Az épület háta mögött a kicsi parkban rosszul őrzött embereket láthat. „Biztosan erdélyiek – fintorog. – Vagy békésiek, szabolcsiak? A szenvedésnek mindenesetre szaga van!...”

– Jósoljak magának, bácsi? – kérdezi egy színes katrincás cigányasszony. – Utazni fog – ragadja meg hősünk kezét, de amikor a tenyerére pillant, arca hirtelen, átmenet nélkül torzul el.

– Hova fogok utazni? – kérdezi kedvetlenül HáBé, de a jósnő elengedi a kezét, s újra rémülten rápillantva, iszonyodva elmenekül.

– Jobb, ha nem is tudja meg, mi vár magára! – szól vissza a válla fölül, és eltűnik a kis park kopár bokrai között.

HáBé meglepetten néz utána, és vállat von. „Ezek mind bolondok – gondolja, és továbbsétál. – Az agyukra ment a szabadság és a sok jóslat...”

– Jó ebédhez szól a nóta – hallja egy nyitott ablakból a bemondónőt, és hirtelen szédül meg. Rádöbben, ebédelnie kellene, nem is emlékszik, mikor evett utoljára...

5. EGY ÁRNY A MÚLTBÓL

Kiskocsmába ül be. Jókai-bablevest rendel és brassói aprópecsenyét. Evés közben igyekszik felidézni régen látott parancsnokát. Igen, vitéz Sasvári Ede őrnagy. Magas, fekete férfi. Jávor-bajusz, frissen beretvált arc. Van egész alakban valami baljósan valószerűtlen. Olyan, mint egy szabadnapos cirkuszigazgató, aki állandóan titkolózik, noha már titkai sincsenek. De ez persze csak a látszat. Sasvári különös ember.

– Kávét? – áll meg asztala mellett a középkorú pincnök, tekintélyes hasát előretolva.

Hutera nem kér kávét, fizet. Az utca, a zsivaj, a fények újra hihetetlen energiával töltik fel. Visszafogadja a régen elveszettnek hitt haza. Sodródik. Kirakatok. Nők. Sok szép nő. Aztán az Engels téri park: a koldusok, a részegek. A világ, amint éppen él. Plakátokra bámul. Bizakodó politikusok plakátarcába mered, bár tudja, felesleges fényűzés hitelt is adni az ígéreteknek. A politikusok mindég hazudnak. Egykori parancsnoka lóháton jön szembe vele. Nem tud kitérni, az utca összeszűkül, mintha másutt lenne, gyerekek és disznók a sárban, döglegyek, valahol távolabb épületek égnek, már látja is magát szétroncsolt arccal a kövezeten, amikor valaki, megragadva karját, kirántja képzelgései örvényéből.

– Nahát!... Ez nem lehet igaz! – hallja a valahonnan hallucinatórikusan ismerős hangot. – Maga az, Bélus?! Tudja meg, nagyon jól néz ki, hány éves is maga, kedves, hetven? Nem mutatja, egy fess hatvanasnak néz ki, Bélus. Hogy csinálja?

HáBé kinyitja szemét, szédülve fordul szembe a bundás, ősz hajú hölggyel. A kutya (kis japán pincsi) idegesen szaglássza cipőjét. „De ki ez a boszorkány? – töpreng. – Jolán? Matild? Hogy hívják?! Hol láttam? Igen.” Megjelenik előtte a felsőtábori utca. „Nem, nem Matild, nem is Leonóra. Jolán, mégis Jolán...” Süt a nap. A hosszú fehér ruhás Jolán belekarol Szikszaiba, az eszme bukott prédikátorába, s nevetve mond valamit. „A kiugrott párttitkár... kitették a pártból, mint a macskát szarni!” – súgja egy öreg HáBé-nak, aki a borbélyüzlet ajtajában áll, klienseit várva. Most, hogy magát is látja kívülről s fiatalon, valami érthetetlen elégtételt érez. „Igen, ez voltam. Ilyenek voltunk. Ez mind én voltam egykor!...” Szikszaira mered, aki elszánt arccal megy szíve hölgye mellett. Ő elrugaszkodik a borbélyüzlet hívogató ajtajától, szembemegy velük, nézi a nem mindennapi párt, aztán nem minden grácia nélkül – igaz, erre rá is játszik, mintegy idézőjelbe téve elragadtatását és tiszteletét – emeli kalapjához a kezét, s mélyen meghajolva köszönti az utánozhatatlan szépségű Szikszainé asszonyt, valamint az ő kedves Szikszai elvtárs-urát, mélyen tisztelt barátját... A volt helyi potentát biccent, s bosszúsan elfordulva sziszegi: „barátja ám a dicsőszentmártoni hóhérnak, de nem nekem, maga elfuserált Figaró...!” Jolánnal akkoriban, a gyászos ötvenes évek végén nagy terveik voltak a „szabad” felsőtábori férfiaknak; még a hízó és rögeszméivel, félelmeivel egyre reménytelenebbül küszködő Antal atya is a „tiszta, pedáns s nem utolsósorban kitűnően főző” Gruber Jolánról álmodozott. De a sors útjai kifürkészhetetlenek, célja rejtve van. Jolán Szikszait, a bukott diktátort választja, de hamarosan őt is elhagyja egy szanitécért, akivel elindul a nagyvilágba, hosszú időre eltűnve szemünk elől. Igen, a sors útjai tényleg kifürkészhetetlenek...

– Mit csinál maga mindig, Bélus? – áradozik Jolán asszony könnybe lábadó szemmel a cukrászdában, ahová bevonszolja szédelgő hősünket. Krémest, pepszit fogyaszt, s szép szokása szerint nem is várja meg a választ, egyfolytában, saját szavába vágva, beszél... Szóba kerül természetesen a hajdan elhagyott Szikszai is – „Hallom, meghalt szegény!”, a szanitéc is, akit viszont egy ügyvédért hagyott el! Azután egy jól kereső futballbíró jött, így került 1965-ben Bukarestbe, ahol megismerkedhetett az eszmék egy másik megszállottjával, bizonyos Gyulával, aki akkoriban a magyar nagykövetség sofőrje volt...

Jolán sóhajt, könnyes szemét zsebkendőjével törülgeti, amiből HáBé arra következtethet, hogy ez a Gyula is a múlté már, s csak az „elágazó ösvények kertjében” nevelgeti rózsáit!... Mert amint hamarosan megtudja a szapora beszédű, könnyező özvegytől, Gyulánk „hobbija” a virágkertészet volt, s miután 1968-ban feleségül kérte, s kivitte „magyarba”, ő „felszabadította” szegényt („Mindég értettem a férfiakhoz, Bélám, maga tudja!...”), megmagyarázta neki, hagyja a fenébe az örökké meglepetést okozó, lerobbanó, bűzlő tragacsokat, s szentelje hátramaradó életét, megmaradt energiáit neki és kedves virágainak. „De hiszen te vagy, édes Jolán, az én kertem legszebb virága” – mondotta állítólag Gyula, de az is lehet, hogy ezt is itt találja ki előtte a locsi-fecsi özvegy, aki jelen pillanatban könnyekkel sír, abba is hagyja a kényszerű emlékezést, és névjegyet csúsztat, pepszijéből kortyolva, hősünk elé: Szente Gyuláné Gruber Jolán. Virágkertészet.

– Hívjon fel majd, Béla, nehogy lelépjen, nehogy eltűnjön megint, mint a szürke szamár a ködben. Egyebekben hol él? Mit csinál itt? Meddig marad?

– Mennem kell – emelkedik fel elszántan HáBé, megsimogatva a Nelli névre hallgató japán pincsi reszkető fejét, eléje helyezve érintetlen krémesét. Derékból hajol meg, mint a huszártisztek, kezet csókol az illatos Jolánnak, s kisiet a cukrászdából.

– Hívjon majd – hallja még, de nem fordul meg, szinte fut a közeli villamosmegállóig, s felszáll. A téren hamar megtalálja a bérházat; Sasvári Ede, II. emelet 10. – olvassa a lakók kifüggesztett, bekeretezett jegyzékében. Beszáll a régimódi liftbe. Hirtelen képződik meg előtte az egykori salátáskert. Igen, ebben a kertben lesi meg egykori havere, Almády Gyula (a kutyák és a magyar nőirodalom nagy barátja) őt ezzel az akkor még jó négy évtizeddel fiatalabb és kívánatos asszonnyal, akkori élettársával. Úgy tűnik, Jolán hányódó életében időnként fel-feltűntek különféle Gyulák. Almády mindenesetre a méhesből nézte, amint akkori, balkézről való hitvese sikoltozva lovagolja meg őt. Nem lépett közbe, nem szólt semmit, de mindent úgy hagyott, még napok múlva is látni lehetett a testek hervadó lenyomatát a saláták között. Amíg aztán el nem mosta az éppen esedékes nyári zápor. Almády azonnal ki is dobja a parázna Jolánt, levonva a következtetéseket, frissen beretvált talányos arcát zsebtükrében hosszan elnézegetve. Megnyugtathatja, hogy nem látszanak a szarvak?... Napok múlva futnak össze, beülnek kvaterkázni a Tres Rosas-ba. „Még szerencse, hogy veled csalt meg, édes Bélám – mondja –, fölszarvazhatott volna esetleg mással is az a kurva. Mondjuk, egyezer idegennel. Ej, mindig tudtam, hogy kajtár az eleje...”

Hutera elvigyorodik.

A lift himbálózva áll meg a második emeleten. Hát így került Jolán falura, ahol hamarosan Antal atya gazdasszonya, majd Szikszai törvényes felesége lett, de ez az édeni örömállapot sem tartott sokáig, hamarosan elhagyta a volt párttitkárt egy szanitécért, akivel el is tűzött Felsőtáborból, miközben a homokórában pergett a közönyös homok, s az eszmék Szikszai nevű bukott megszállottja megmagyarázhatatlan módon ekkor került közvetlenebb kapcsolatba az ugyancsak magányos Antal atyával. Esténként a két vesztes férfiú együtt teázott, s barátságuk a mindkettőjük számára igen kellemetlen „Jolán-epizód” után sem szakadt meg.

Sőt!

Amiután a csélcsap nőszemély elszökött a szőrös lábú szanitéccel, hogy is hívták? (nem, neveket csak az illetékes ügyosztályon, igaz, az is hol van már, elolvadt, mint a tavalyi hó!), igen, Jolán szökése után, ha lehet, még többet voltak együtt. Teát ittak a sárga páragőzben, a parókia tágas konyhájában, és sorsüldözötten meredtek maguk elé. Két bukott férfi.

Beszélgethettek is?

Ha igen, miről?

Sajnos, erről már egyiküket sem lehet megkérdezni, de bizonyára Jolán is felmerült a szavak hordalékai között, az atya felülmúlhatatlan tyúkhúsleveseit és szilvásgombócait idézte, a volt párttitkár fehér sellőtestéről álmodozhatott, s megvallhatta a papnak talán azt is, hogy miként nevezte őt Jolán „kankutyájának” a szerelmi mámor tetőpontján, amikor karjában tartotta ugyan még engedelmesen kitáruló testét a heverőn, de az asszony lihegve és kacarászva – talán akkor is a szanitéc szőrös karjáról, izmos lábszáráról képzelegve – a csillagokat akarta lerúgni az égről...

Hutera sóhajt, és megáll egykori parancsnoka ajtaja előtt. Óráján ellenőrzi az időt, két perc múlva öt. Még vár, gondolja, pontosan ötkor csenget majd be... Tudja, hogy Sasvári őrnagy úr mániája a pontosság, és ez a vesszőparipája is, de ő és hajdani bajtársai talán az életüket is ennek köszönhetik, abban a német városban, amelynek – már nem is tudja, miért – a halál nevet adták, s ahol (mivel hatig nem jött meg a nyílt parancs) Sasvári őrnagy úr a saját felelősségére oszlatta fel kétségbeesett századát. Ha kivár, talán mindannyian ott pusztulnak el. „Nem boldog a magyar! – mondogatja az őrnagy mindég, miközben ő lelkesen, ám fegyelmezetten beretválja. – És miért nem? Mert pontatlan! Nálunk soha semmi pontosan el nem kezdődik, s ez így megy, Bélus, már ezer esztendeje, a restancia pedig nő, nő, nő, és egyszer ránk borul majd, és betemet a sok elodázott, halogatott döntés, a sok...”

HáBé sóhajt, és megnyomja a csengőgombot.

6. A PARANCSNOK

Az ajtó mögül motoszkálás hallatszik. Hősünk elképzeli, hogy egy gyanakvó öregember nézi őt a kukucskálón keresztül, és igyekszik megnyerő arcot vágni, de egy kissé elkésik vele, mert hirtelen, minden átmenet nélkül vágódik ki az ajtó, s a zsemleszínű kopó, szinte őt is ledöntve a lábáról, kiszáguld a lépcsőházba.

– Obor – hallja a jól ismert, emlékeihez képest némileg rekedtebb, de még mindég telten zengő baritont, aztán meglátja az őrnagy urat is. Tolószékben ül, bordó házikabátban, arca körül vörös sál, fején vörös fez. Olyan, mint egy török hotelportás.

– Te vagy az, Bélus? – vicsorít rá köszönés nélkül. – Eredj, hozd már vissza azt a gyagya kutyát. Tüzel, és ilyenkor nem lehet bírni vele!...

HáBé megfordul, és rohanni kezd a kopó után. A lépcsőházban félhomály van, árnyékok cikáznak, egy pillanatra felrémlik az a bizonyos salátáskert is. Valóban ő lett volna, aki ott akkor ezzel a Jolánnal ölelkezett? Minden olyan valószerűtlen.

– Fütyüljünk neki – hallja valahonnan a háta mögül a rekedt baritont. – Arra talán hallgat.

Felváltva fütyülnek.

A kutya váratlanul jelenik meg, s behúzott farokkal, bűnbánóan, sunyítva trappol vissza a lakásba, óvatosan kerülve ki tolókocsiban ülő, méltatlankodó gazdáját.

HáBé is belép az ajtón, behúzza maga után. A nappaliban tájékozódik, súlyos, régi, biedermeier bútorok között egy kíváncsiságát késő aggkorára is megőrző, hitét, reménykedéseit, lám, késő öregségére sem elveszítő, egykor délceg férfi élénkkék szeme mered rá, kíváncsian és számonkérően.

– Erről nem írtam – mutat a tolókocsira kedvetlenül. – De már hat esztendeje – sóhajt. – Ha visszaállítják a rangomat, amire minden esélyem megvan, s a vitézi rendbe is visszavesznek, a legényem fog tolni majd a ceremóniára. Az egyenruhám negyvenhárom éve őrzöm...

– Hát Málik Pista él? – döbben meg Hutera, s ahogy feszes vigyázzban áll a tolókocsis öregemberrel szemben, érzi, hogy viszketni kezd az orra.

– Mi van veled, Bélus? – röhög csúfondárosan egykori parancsnoka. Melankolikus hangulatának látnivalóan vége. – Úgy állsz ott, mint a fasz a lakodalomban. Vagy mintha, bocsánattal legyen mondva, beszartál volna, kérlek! Ülj már le, a jó istenedet, s egyél. Van sütemény, sósrúd. Van kávé is és körtepálinka – mutat a nagy kerek ebédlőasztalra. – Megkérhetlek, hogy tölts egy pohárkával? Koccintanék veled, a viszontlátásunk örömére. És mesélj: mi van Erdélyben? Éltek még?

– Ha hagyják – vigyorog HáBé. Remegő lábbal lép közelebb az asztalhoz, felemeli a metszett üveget, a pálinka fenyegetően villan meg a fényben, s Obor az előszobaajtó előtt szobrozva idegesen felmordul.

– Zavarja a lift – magyarázza volt parancsnoka, s poharát hősünkéhez érinti. – Proszit!... Isten hozott, édes fiam. Nem gondoltam volna, hogy ebben a kurva, elfuserált életben mi még látjuk egymást. Mi van veled? Mesélj!...

HáBé lehunyt szemmel issza ki poharát. Érzi, hogy a jófajta körtepálinka átjárja, váratlanul lesz melege, lerogy egy támlás székre, és mereven néz maga elé. Egy folt vándorol az élénk színű, vörösessárgás perzsaszőnyegen, olyan, mint egy levágott emberfej.

– Nyugdíjas vagyok – szólal meg, s maga is érzi, hogy mennyire üresen cseng a hangja.

– És mért jöttél ide?

– Tulajdonképpen véletlenül – utálja magát, hogy ismét magyarázkodik, mint egy iskolás fiú, mint kapcsolatuk alatt annyiszor. – Tóbiás hívott meg, aki...

– Kicsoda?! Tóbiás? Milyen Tóbiás? Zsidókkal barátkozol?

Obor újra fölmordul, hallatszik, hogy a bérház gyomrában remegve indul meg az ütött-kopott lift.

– Boticselli Tóbiás, a dunai hajós – magyarázza elveszetten. – Ő még a negyvenes évek végén ragadt Regensburgban.

– Idejében seperhetett el Erdélyből – állapítja meg elismerően Sasvári őrnagy.

– Még a harmincas évek közepén, fiatalon lépett meg. Szolgált Afrikában, az idegenlégióban, azután porszívóügynök lett Amerikában, a háború alatt a távol-keleti fronton teljesített szolgálatot mint rádiós, s a béke hírére leszerelt, Európába jött, s Ausztriában rekedt. Kalandos életpálya... Tele váratlan elágazásokkal, kitérőkkel, ötletekkel...

Hosszabban beszél a kelleténél, kapkodva, de a figyelmesen hallgató öregember most nem szakítja félbe, szóba kerül a nagy hírű Boticselli család is. Ödön bácsi, a bűvész, Artúr, a tengerész, Lajos, a fotográfus...

– Hogyan? Szobrot akartak állítani ennek az egykori porszívóügynöknek, ennek a kiszuperált rádiósnak és uszálykormányosnak?

– Felsőtábor népe igen hálás Tóbiásnak a segélyek és adományok miatt, amelyek december 26-a óta egyfolytában érkeznek volt falujába.

– Na de szobrot?! Szobrot az én időmben a magyarok Kossuth Lajosnak állítottak, vagy Zrínyinek, a szigetvári hősnek. Hát nem is tudom, ti ottan Erdélyben olyan furcsák vagytok...

– Nem egyezett bele – szakítja félbe idegesen HáBé.

– Kicsoda?

– Tóbiás.

– Mibe?

– Hát a szoborállításba!

– És miért nem?

– Azt tanácsolta nekik, hogy inkább öntessenek a bronzból pondusokat azokba az ingaórákba, melyeknek súlyait még negyvennyolcban beolvasztották, hogy legyen ágyúgolyó, hátha elüthetik végre a magyar időt...

– Kíváncsivá tettél – krákog a parancsnok. – Majd hozd el hozzám azt a hajóst, hadd nézzek a szeme közé. Sokat tapasztalt ember lehet!...

Hutera kíváncsian bámul egykori feljebbvalójára. Hogy is telt, hogyan is telhetett el negyvenhárom év? Rendszertelenül hulló leveleiből végül is összeállt a kép, persze sok volt az egymásnak ellentmondó adalék, az ide nem illő fragmentum, az ellentmondás. És sok mindent neki kellett kitalálnia... Mindenesetre valamikor negyvenhét nyarán ért haza ő is Dániából, ő se maradt künt, pedig ő is maradhatott volna. Az új, akkor szerveződő magyar néphadseregbe nem lépett be, könyvelőként dolgozott negyvenkilenc október 2-i letartóztatásáig. Igen, megjárta az ÁVH kínzókamráit, kihallgatószobáit, celláit; elítélték összeesküvésben való részvétel alapos gyanúja miatt, ötvennégyben szabadult, előbb kocsikísérőként, majd csaposként dolgozott egy dél-budai vendéglátóipari egységben, a forradalomban állítólag fegyverrel harcol a bolsik és az oroszok ellen, félmúltba kornyadozó hősi élete ekkor éri el (ha hetekre is!) az örök magyar jelent, de vége lesz ennek is, letartóztatják, halálos ítéletét „kegyelem”-ből változtatják tizenkét évre. '64-ben jön ki, régi bajtársait „megtörve bár, de verve nem” hangulatban keresi fel, beviszik a külkereskedelembe, előbb aktakukacnak, majd előadónak, egy idő után képességeinek megfelelő állásban kamatoztathatja kiváló szervezési képességeit és nyelvtudását – jól beszél németül, angolul és olaszul. Hát így telnek hónapok, évek. Óvatosan. Ha levelei finom, kétértelmű utalásainak hinni lehet, többé nem keveredik bele semmibe, mindazonáltal kényesen őrzi kívülállását.

– Mi van, Béluskám? Elaludtál, édes cselédem? – hallja az ismerős, bár emlékeihez képest mindenféleképpen rekedtebb baritont. – Rosszul vagy?

HáBé felemeli a fejét, és szembenéz az aggódva feléje hajoló öregemberrel, s bűnbánóan elvigyorodik.

– Csak elgondolkodtam, drága őrnagy úr. Tudja, hogy van ez. Én...

– Tudom. A tervek. Mindenesetre két kérésem is lenne.

– Állok rendelkezésére – ugrik fel szolgálatkészen hősünk, önkéntelenül is összecsattantva bokáját. „Most olyan vagyok – gondolja kényszeredetten –, mint a kiszuperált katonalovak. Azok is, amikor meghallják a trombitaszót, fülüket hátracsapva kezdenek vágtázni...”

– Beretválj meg – szól kissé restelkedve a volt parancsnok. – Erről álmodok évek, évtizedek óta...

– Ó, ennek semmi akadálya... De ez csak az egyik kérés.

– Ne türelmetlenkedjél, gyermek – reccsen rá az öregember. – Mindennek eljön az ideje, mint, ahogy felétek mondják (és mondják-e még?), mint a szalmakalapnak.

– Még igen – vigyorog Hutera, és felugrik. – Hol vannak a kellékek?

– A fürdőszobában. Hát hol lennének?

– S a fürdőszoba?

– Kimész a folyosóra, s az első ajtó balra.

7. A MUTATVÁNY

HáBé kivánszorog a folyosóra, Obor mereven figyeli, szemében vörösessárga árnyékok cikáznak, belép a fürdőszobába, egy falra függesztett polcon találja meg a pamacsot, a beretvát; kölnit keres, krémet, egy kis tálkában habot ver, fütyörészik, ma már másodszor érzi vitathatatlanul otthon magát, de most ez a különös, bizsergető biztonságérzet nem illan el, mint az előbb a metrón; egy másik tálkába forró vizet enged, az egész készletet egy nagy tálcára rakva egyensúlyoz vissza a szobába. A tálcát leteszi az asztalra, kortyol kávéjából, az őrnagyra pillant; az öregember behunyt szemmel, hátradőlve fekszik a tolószékében. Elaludt? Vagy meghalt? Lábujjhegyen óvatoskodik vissza a fürdőszobába, keres egy ropogó fehér kendőt is, de nem talál, meg kell elégednie egy tiszta törülközővel. Előbb Obor morgását hallja meg, majd a lift szánalmas nyögését. „Kiszámítható minden” – mormogja, s visszamegy a szobába, Sasvári Ede nyakába akasztja a törülközőt; ha az előbb a metrón elillant otthonosságérzete, most kitart; boldog, derűs hangulatban veri a habot, fütyörészik, s szappanozni kezdi egykori elöljárója ráncokkal barázdált, megviselt arcát. Megállíthatatlanul futnak egymásra a képek, feltámad a múlt. A német tisztet látja. A kép éles, erős, kitörölhetetlen. A német tisztet hallja, amint vakkantva, magas fejhangon, a dühtől és az izgalomtól lassan kivörösödve akarja utasítani Sasvári őrnagyot abban a lepusztult német városban, amit ő és bajtársai egyértelműen a halállal azonosítottak, és többük megrökönyödésére vagy titkos örömére a nagyszájú Málik, kissé megrendülve saját szavaitól, ki is mondta, akkor és ott: „A halál az a német város!” A német tiszt közben tovább sápítozott, agárarca kiveresedett és eltorzult, éles fejhangon üvöltözött, s amikor vitéz Sasvári Ede, a vezérkartól kiebrudalt snájdig magyar őrnagy kissé elnézően akarta megigazítani kigombolódó zubbonyát, hogy a renitens ruhadarab a pedáns és pontos germán előírásoknak megfelelően vesse a ráncot, mozdulatát félreértve kapkodva rántotta ki s fogta a szemben álló magyarra szolgálati revolverét, nem véve észre, hogy a feljebbvalójához mindközönségesen hű, kétméteres Málik már a háta mögött áll, ütésre emelt kézzel, s csak a jelre vár, s ahogy őrnagya utasítja szemével, puhán, szinte barátian üti tarkón. Az előbb még dühösen üvöltöző tiszt végigvágódik a földön, a többiek villámgyorsan fegyverezik le a gyanútlanul vakarózó németeket; apró szemű, gonosz eső hull negyvenöt márciusában abban a rommá lőtt kisvárosban, melynek utcái akár a labirintus: lehet, kivezetik a magyar bujdosókat – vagy mégiscsak vándorok lennének? – a városból – önmagukból? –, de az is lehet, csak egymásnak adogatják, tárgyias gúnnyal (egyáltalán, gúnyolódhat egy romos házakkal teli, kacskaringós középkort idéző germán utca?), végérvényesen összezavarva mindenkit és mindent, amíg csak torkuk ki nem szárad az aggodalomtól, és el nem veszítik a reményt, amíg csak fel nem adják, hogy mindent feledve s mindenről lemondva dőljenek végig a sáros és hideg márciusi földön, életfogytiglani pillanatokra egyesülve a természettel, amelynek a város hálószerű, őket bekebelező és többé a szabadba ki nem engedő, ravasz utcái is részei; az utcák, ahol néhány száz évvel ezelőtt egy bolondünnepen még különféle rikító színű jelmezekbe öltözött férfiak és nők ugragubráltak, a kecskék mozgását utánozva, hogy néhány napra rá, a karnevál végeztével ugyanezen az utcán, ugyanezeken a sokat látott és hallott kockaköveken – egyáltalán, látnak és hallanak az utca kockakövei? – özönöljenek a poroszlók után, akik éppen egy rablógyilkost vagy egy boszorkányt vezetnek a vesztőhely felé; a nap süt, március van, kibújnak a hóvirágok, sarjad a fű, megújul az anyatermészet, és a város utcáinak labirintusába tévedt sokaság, ha közben nem telne el néhány felesleges évszázad, láthatná a rommá lőtt város egén az amerikai bombázókat is, s a romos falon a valami csoda folytán épen maradt plakátot, amely a nagyérdemű közönséget Rodolfini mester exkluzív mutatványaira csábítja! „Minden mulandó!” – kacag Sasvári őrnagy, s a plakátot megbámulva, szórakozottan gombolja nadrágját, levizeli a plakát alatti szabad falrészt; mindannyian követik a példáját.

„Amíg még szabadon vizelhettek, vizeljetek, fiaim!” – mondja az őrnagy, és tovább nézegeti a plakátot. „Hamarosan foglyul ejtenek minket az amcsik, vigyázzatok, egy rossz mozdulat, s most haltok meg, a végén. Ki tudja, hol bujkálhat ez a Rodolfini? – meditál –, a cirkusz mindenesetre összedőlt, de megnyugtatlak titeket, magyar vitézek, az itten lakók, ha túlélik a cécót, fel fogják építeni újra, mert cirkuszra szükség van, cirkusz nélkül nem lehet élni, s ha vegetálni mondjuk lehet is, nem érdemes...”

– Na most már megberetválsz vagy nem? – hallja felettese aggódó hangját.

Kinyitja a szemét.

Az őrnagy érdeklődve figyeli a tolókocsiból, beszappanozott arcával olyan, mintha egy régi bolondünnepről tévedt volna ide. „Egyáltalán, tartottak Budán bolondünnepeket?”

– Mi van veled, Bélám, rosszul vagy?

– A német város jutott az eszébe – kezdi tétován tovább szappanozni a különféle titkokat rejtő, ráncos arcot. A fényben győzedelmesen villan meg a beretva, Obor újra felmordul az előszobában, de morgását szinte azonnal elnyomja a lift nyikorgó, öreges és szánalmas dohogása.

– A német tiszt. Igen. – Sasvári elmélázik. – Lehet, hogy lelőtt volna félelmében.

– Ön nem emlékszik, miről ordítozott?

– Na vajon? – röhög egykori felettese. – Azt akarta, hogy vonuljunk ki a városból, védekező állásba, s fedezzük az ő visszavonulásukat. Érdekes elképzelés volt, csakhogy akkor én semmiféle hasonlóságot nem láttam önmagam és egy vágóhídra hurcolt birka között, hogy rólatok és a gödölyékről ne is beszéljek.

– De aztán befejeződött az a hosszúra nyúlt, végeérhetetlen délután is – folytatja HáBé, merengve. – Elkaptak az amerikaiak, és végre fogságba esve befejezhettük a háborút, ami soha, egy pillanatig sem volt a mi háborúnk.

– Még mindég jobban jártunk – forgatja kezében a poharát az őrnagy, s kiissza, letörülve a szélére ragadt fehér habot –, mintha lelőttek volna, azokról nem is beszélve, akiket a ruszkik, azok a veres csillagot viselő vadállatok kaptak el, s hurcoltak Szibéria végtelen síkságaira és erdőségeibe, ha ugyan elértek odáig, s nem haltak éhen, szomjan nem vesztek, nem fagytak meg, vagy nem pusztultak el valamely fertőző betegségben, tífuszban például...

Hutera sóhajt, végighúzza a pengét az őrnagy beszappanozott arcán, a vonal most határozottan arra az utcára emlékeztet, a német városban, amelyet nemes egyszerűséggel a halállal azonosítottak, s amelynek egy romos házfalán valami csoda folytán épen maradt a világhírű bűvész és illuzionista, Rodolfini mester közeli fellépését hirdető plakát.

Későbben, mondja, érdeklődött nevezett Tóbiás nagyapjától, Ödön von Boticsellitől, Rodolfini felől is. A Felsőtáborba visszahúzódó, a nagyvilágból időlegesen, darab időre emigráló illuzionista arcán felhő suhant át. Nem volt a legrosszabbak közül való – emlékezett –, sőt, bizonyos szempontból a tökéletességet ostromolta, csak hiú volt, hiú és rátarti... Nem jellemezte amaz érzés, amelyet például a prágai sikátorokban sétálgató és gondolkodó Kafka minden emberi érzés legnemesebbikének nevezett: a türelem. Mindent akart, valami túlzó, érthetetlen neofita buzgalom jellemezte. Illuzionista mutatványokat, bűvészkedést, mindent a legjobban szeretett volna csinálni... Végül a legnagyobb mutatvány izgatta, önmagát akarta eltüntetni, s egyszer ez sikerült is, hamburgi padlásszobájából úgy eltűnt valamikor a háború után, hogy semmi nyom nem maradt utána! A hatóságok egy idő után feladták a nyomozást, suttogtak olyasmiket is, hogy félt, nehogy felfedjék állítólagos náci kapcsolatait, s Dél-Amerikába szökött; azt is pusmogták, hogy meggyilkolták a pénzéért. Vagy irigységből valamelyik mellőzött tanítványa ölte meg, s követ kötve a nyakába süllyesztette el a csatornában, ahol azóta az annyi csoda letéteményesét szét is rágták már a patkányok. Beszéltek sokfélét, de ő tudta, sikerült a mutatvány, amiért élt, és amiről egész sikeres életében álmodozott, s átlépett egy másik dimenzióba, sikerült önmagát végképp és véglegesen eltüntetni a világból!

– Nehéz dolgok ezek – sóhajt az őrnagy.

– Már melyikek? – merevedik meg Hutera, s azután újra a ráncokkal barázdált öreg archoz érinti a pengét.

– Hát ez az egész – suttogja az őrnagy. – Most, hogy mondod, én is látom azt a várost. Havazott is, azt hiszem, akkor délután.

– A hó csak későbben jött – mereng el Hutera, és kendővel letörli volt felettese arcáról a habot. – Akkor, amikor Málik tarkón ütötte a dühöngő germán őrültet, még eső esett, apró szemű, silány eső, mintha a természet is a bennünk feltámadó tehetetlenségre rímelt volna, önkéntelenül is...

– Mondom, egyre titokzatosabb vagy, fiam.

Hutera elvigyorodik, gondosan letörli a habszigeteket is a simára beretvált arcról, Denim arcszeszt csöppent a tenyerébe, és masszírozni kezdi felettese arcát.

– Vágtál-e meg? – kérdezi semleges hangon az őrnagy.

– Ugyan, őrnagy úr – sértődik meg Hutera. – Én nem vagyok pancser...

– Jó, jó, tudom, te is egy nagymester vagy, de Dániában úgyis nekem volt igazam.

– Amennyiben?

– Ott kellett volna maradnunk. Boldog dánok lehettünk volna. Te borbélymester, én kereskedő. Egy idő után, amikor már tökéletesen beszéltük volna a nyelvet, talán a városi tanácsba is beválasztottak volna, mint tehetséges polgárokat, a helyi közösség becsült tagjait.

– Ki tudja, mi lett volna jó? – HáBé visszaül a székre. – És a másik kérés? Még mit tehetek önért?

– Te legalább a börtönt megúsztad – mereng az őrnagy, mint aki nem is hallja a kérdést, és zsebtükrében arcát hosszan elnézegeti.

– Azt igen – biccent Hutera. – De legszebb éveimet egy nyáron poros, tavasszal-ősszel-télen sáros faluban töltöttem. Hét esztendeig voltam száműzve az isten háta mögé, s a hét esztendő alatt alig emlékszem igazi téli havakra, pedig minden vágyam az volt, hogy szánon repüljek a felsőtábori főutcán, csilingelő szánon. Az ötvenes évek hidegek voltak ugyan nálunkfelé, a fagy fölöttébb nehezen engedett fel, de valahogy igazi nagy havazásokra alig emlékszem... Nos, meg van elégedve az őrnagy úr?

– Köszönöm, kedves barátom, hogy nem utasítottál vissza. Hogy megberetváltál! Most már sokkal jobban érzem magam. Egyebekben, mióta nyugalomba vonultál, dolgozol még a szakmában, vagy teljesen leköt a mezei bölcselkedés?!

– Inkább csak hölgyekkel – magyarázza hiú hősünk felvillanyozódva.

– Nem értem – döbben meg Sasvári. – Hölgyeket beretválsz?

– Nem – vigyorog kényszeredetten Hutera. – Csupán a fejük izgat, a frizurájuk, hajkölteményeket álmodok nekik. Tudja, parancsnok úr, én időközben átmentem hölgyfodrászba. – Egy időben – magyarázza szenvtelenül, mintha nem is legféltettebb titkairól mesélne egy régebben hozzá igen közel álló embernek, akit negyvenhárom esztendeje nem látott – az őt ért sérelmek hatására annyira megutálta a mesterségét, hogy őszintén bevallja, félt beretvát venni a kezébe, volt egy visszatérő álma is: átvágja valamelyik helyi kiskirály torkát, ezért azután kizárólag női frizurákra specializálta magát, száműzve keze ügyéből a beretvát, s ez a szenvedélye későbben is megmaradt. A maga módján az elmaradott székely vidéken valóságos forradalmat indított be hajkölteményeivel és frizuraszonátáival. Talán ma is erre a legbüszkébb, irányította a helyi divatot... Amikor egy fiatal hölgy elégedett, akkor úgy érzi, nem élt hiába...

Nevetnek.

A második kérést csak akkor mondja el – sóhajt az őrnagy –, ha majd visszajön Regensburgból. Hívja fel, jó? A számát tudja.

– Kíváncsivá tesz, őrnagy úr – mered exelöljárójára Hutera, s nem érti a dolgot.

– Emberi tulajdonság, édes fiam. Egyébként van szállásod?

– Igen, van – áll fel HáBé, s úgy érzi, a kihallgatásnak vége, de egyelőre az őrnagy kifejezéstelen arcába meredve nem tudja eldönteni, hogy számára milyen eredménnyel zárult hosszú meghallgatása. Talán mégiscsak többet beszélt a kelleténél? Fölöslegesen fecserészett? – Hát akkor én mennék – néz szembe Sasvárival. – Az Isten áldja meg az őrnagy urat.

– Arra a rövid időre ugyan miért tenné? Valahogy már elleszek én, Bélám, az Úristen nélkül is. Hajnalban néha már hallani vélem az utolsó trombitaszót.

Hutera összevágja sarkát, katonásan, hogy örömet szerezzen a másiknak. „Mi jön ezután?” – villan fel benne, de máris csinálja, mintha az elmúlt négy évtizedben kizárólag ezt gyakorolta volna. Szabályszerű hátraarc. A madarak persze megint csipogni kezdenek a derekában: érzékenyek az időre, a gyors mozdulatokra. Összeszorítja a fogát, s mégis, csak azért is egyenes derékkal, peckesen vonul kifele, fejét felemeli: egy pillanatig a visszafele rohanó évek hullámverésében áll, ha behunyná a szemét, azt is képzelhetné, hogy díszszemlén van. Kiér az előszobába, mozdulatai ellazulnak, szögletesekké válnak, a kihallgatásnak vége. Átlépi az ajtó mellett fekvő, fejét mancsai közé rejtő, szundikáló Obort, és lassan húzza be az ajtót maga után.

– Tanulmányozd, kérlek, a kőbányai pincéket – hallja még a rekedtes baritont.

Nem érti. Talán viccel Sasvári őrnagy úr? A körtepálinka incselkedne vele? „Hogyhogy a kőbányai pincéket?” Megvetően pillant a liftre, amely mint egy öregedő, lomha állat várakozik a félhomályban, s inkább a lépcsőt választja. Tapogatózva botladozik lefelé, tenyere a málladozó, hűvös falra tapad. Fulladozik az egyre elviselhetetlenebb, egyre erősebb, rothadó káposztaszagban. „Hogyhogy a pincéket? És miért éppen Kőbányán? És miféle pincék vannak Kőbánya alatt?...”

8. A VESZTESEK

Az utcán hűvös szél fogadja, s a neonok sápadt, zsibbasztó fényében valószerűtlenül torzul el a szembejövők arca. „Hát ezt se hittem volna” – vigyorodik el. Egy falhoz támaszkodó lány félreérti mozdulatát, és ringatózó járással közeledve a karjába kapaszkodik.

– Ezer forint, bácsika – súgja, s hogy abban minden benne van. – Na, jössz?

– Most inkább nem – szabadkozik HáBé, s érzi, hogy elvörösödik. – Dolgom van.

– A fiúkat kedveled? – húzódik közelebb a lány, s HáBé megérzi vadító parfümje illatát. – Szóljak Robinak?

Hősünk kitépi magát, s kétségbeesetten int egy sárga taxinak. Sietősen ül be, s tagoltan kétszer is megismétli: – A Kálvin térre!

– Értem már – rikácsol a lány, kirohanva az utca közepére, s felhíva magára a járókelők figyelmét – Te is afféle leselkedő vagy, öreg!...

A többit nem hallja, a sofőr gázt ad.

– Nem kell mellre szívni – szól hátra a sofőr tagadhatatlanul együttérzően. – Egy kissé elpofátlanodtak, de... szóval jó, hogy vannak, még mindig jobb, mint azelőtt, amikor... – nem fejezi be, rágyújt, és bekapcsolja a rádiót.

– Egyre feszültebb a helyzet Észtországban is – fuvolázza egy női hang, de nem részletezi. Zene.

– Maga erdélyi, bátyám? – halkítja le a rádiót a negyvenes, szakállas sofőr.

– Honnan tudja?

– Rá van írva az arcára a vereség. Mi is vesztesek vagyunk itt a Duna–Tisza közén, de aztán maguk...

Hutera megalázottan hallgat.

.– Nem szerettem volna megsérteni – fékez a sofőr egy stopnál. – Igazából az érdekelne, mi lesz Marosvásárhelyen. Pogrom?!

– Micsoda? – hökken meg Hutera, s nézi a zebrán ringatózó gyönyörű lányokat. A csillogó kirakatok látványával sem tud betelni. – Marosvásárhelyen alig maradtak zsidók!...

– Ja persze, maga úton van, s még nem hallotta...

Mit kellett volna hallania? – hajol előre érdeklődve hősünk, s a balsejtelem lüktető pontocskái ismét villózni kezdenek sajgó szeme előtt, s mielőtt kérdőjelekké állhatnának össze a tiszta márciusi égen, beleivódnak a neonok pulzáló fényébe.

A házak fölött ott bujdokol a hold.

– Egy gyógyszertárnál volt valami hajcihő. – A lámpa zöldre vált, a sofőr indít. – A román betegek állítólag nehezményezték, hogy a gyógyszerésznő magyarul beszélt, s így ők nem tudták elmondani a panaszaikat... Erre azután, az arrogáns patikusnő modorán felháborodva, aki állítólag ki is utasította őket a gyógyszertárból, elkezdtek őrjöngeni. Közben népgyűlés volt Kolozsváron is, ahol a nagy ellenzéki harcos, Doina Cornea azt mondta, hogy a kormányban valakik gonoszul, álnok módon szítják a román–magyar ellentéteket.

– Maga rendkívül tájékozott, fiatalember. Ez derék.

– Egy fenét – gyújt rá a sofőr. – Egy fenét vagyok én tájékozott. Csak tudja, itten ülök egész nap ebben a kurva kocsiban, s már unalmamban is a rádiót hallgatom, ha éppen nem részegeket szállítok, akik az anyámat szidják a hátsó ülésen, mindenáron verekedést akarnak provokálni.

HáBé a Kálvin téren száll ki. Vacsoráznia is kell valahol, gondolja, errefele talál egy kocsmát. Amikor fizetni akar, a szakállas elhárítólag int a kezével. – Részemről a szerencse, bátyuska. És ne adják fel, a kurva életbe, szurkolunk magukért, csak nehogy Marosvásárhelyen bizonyítódjon be, hogy a pogromhoz nem is kellenek zsidók...

Az elzúgó sárga kocsi után bámulva tétován áll meg a járdaszigeten, nézi a tűzfalon a hatalmas biztosítási reklámot, s érzi, hogy lábából lassan kimegy az erő. Remegni kezd, hullámokban tör rá a fáradtság. A Városkapu sörözőig vánszorog el – elképzelni sem tudja, hogy húsz-huszonöt perce még egyenes derékkal masírozott egy tolókocsiban ülő öregember előtt –, alig van üres asztal. Bécsi szeletet rendel s ásványvizet. A hús nincs átsülve, a szalmakrumpli viszont jólesik. Nézi a poharában gyöngyöző fonyódi ásványvizet, majd a fiatal pincérnőre pillant, aki csak a vállát vonogatja, miközben előadja a húsra vonatkozó panaszos észrevételeit.

– Maguknak savanyú a szőlő, tata – vigyorog.

HáBé pénzt hagy az asztalon, és kibotorkál a teremből. A lány az utcán éri utol.

– Mi van, nagyapó? Nem fizetünk? – liheg.

De hiszen ő ott hagyta a pénzt az asztalon! – Hősünk idegességében dadogni kezd. „Igaza van Juszufnak – rémlik fel előtte barátja aggódó arca. – Az ember idegenben állandóan kabátlopási ügyekbe keveredik...”

– Ne molesztáld a vendég urat, Móni – jelenik meg a Városkapu ajtajában az öles termetű csapos, s HáBé asztalon hagyott százasát lobogtatja a kezében.

– Bocsásson meg, bácsika – pirul el a pincérnő. – Én nem akartam megsérteni.

– Hagyja csak – szimmog megalázottan hősünk. – Magácska is megöregszik majd, s ha szerencséje lesz, akkor megláthatja, milyen is az, ha mindenki magával szórakozik.

Megfordul, s fájós lábát kissé húzva indul meg a szállása felé.

– S a visszajáró pénz? – hallja a lányt. – Azzal mi legyen?

– Vegyen magának bambucot – szól vissza a válla fölött HáBé, s meggyorsítja lépteit.

A hallban, a televízió előtt öregasszonyok üldögélnek. Hajlott hátú ismerőse – néz szét – momentán nincsen itt, s még ha nem vallja is be magának, valami csalódásféle keríti hatalmába.

Köszön, és a szobája felé indul. Az ajtót, erre határozottan emlékszik, kulcsra zárta maga után, amikor elment, most mégis nyitva van. Takarítottak volna a szobában? Ha igen, úgy semmihez sem nyúltak. Tárcája érintetlenül hever az asztalon, jól látszanak a begyűrt kék százlejesek.

9. A LÁTOGATÓK

Hutera az ágy szélére ül le, s kábán maga elé mered. Az előbbi hús íze még a szájában. Émelyeg. Fogat kellene mosnia, zuhanyoznia is kellene, de unja megkeresni a fürdőszobát. Leoltja a villanyt, s ruhástul heveredik az ágyra, az utcai lámpák alattomosan beszökő fényében elveszítik normális körvonalaikat a tárgyak, a félhomályban bujkáló ősállatokká változnak a bútorok. Halottai felsorakoznak az ágy körül.

Legelöl bácsikája, a kéményseprő ágaskodik, mintha ki akarna nézni zátonyra futott, mélabús életéből. De nem tud kinézni szegény, hiába nyújtja a nyakát. A másvilág láthatólag megviselte, szikárabb lett, szomorúbb. Fehér öltönyben feszeng, döbben meg HáBé, ahogyan életében soha nem jelenhetett meg sehol – nem is volt fehér ruhája, minek egy kéményseprőnek, még ha mester is, fehér ruha? Szólni akar, de mintha nem jönne ki hang a torkán, aztán legyint, kissé lemondóan, mint aki már nem harcol tovább, feladja, és ellép az ágy mellől. Hutera nem tudja megvallani neki, hogy mennyire ragaszkodott hozzá, hogy apja helyett apja volt, hogy azóta se ivott soha sehol olyan diópálinkát, mint amivel Hutera Ádám kínálta. Nem tudja megosztani vele gondjait, bánatát, nem képes elmondani azt sem, hogy az alsóváros kéményei és özvegyasszonyai végleges távozása után hosszú esztendőkig nem nyugodtak meg, hiszen nem volt senki, aki hozzá akár csak hasonló műgonddal és szakértelemmel kotorta, avagy vigasztalta volna őket. „Tudja, Bélus, a bácsi jött, elmondott néhány sikamlós anekdotát, viccet nem, viccet soha, kért és kapott egy pohárka pálinkát, meglapogatott, szeretettel, vigyázva, hogy össze ne kormozzon, azzal irány a padlás. Várnak a kéményeim, mondogatta mindétig, és somolygott. A kéményeim hűségesek, a legigazibb, mert szótalan menyasszonyaim ők... Későbben fütyörészve jött le, katonásan egymásra rakva ruhadarabjait vetkezett, meztelenül, kezével szemérmesen takarva tekintélyes méretű instrumentumát lépett a konyha közepén álló gőzölgő kádba; a fürdővizet egy nagy fazékban én már rendszerint érkezése előtt feltettem a kályhára, hogy dolga végeztével kellően forró legyen, hogy elvégezhesse majdnem rituális feredőzéseit. És nagy ünnep volt, ha néha megkért, mosnám meg a hátát vagy pláne a haját. Hatvanöt esztendősen is koromfekete volt a haja, anekdotával fizetett, ha néha találtam egy-egy szemérmetlenül ősz, bujkáló hajszálat. Utána nyögve-prüszkölve szállt ki, lepedőbe burkolózva dőlt le a konyhai dikóra, s én kedvemre nyomogathattam a hátát, masszírozhattam; aranykezed van, Biri, mondogatta, mikor a függönyt elhúzva s az ajtót gondosan beriglizve, nehogy meglepjenek a hívatlan látogatók, mellébújtam a takaró alá. Aztán már nem beszéltünk, egymással lévén elfoglalva. Tudja, Béla, egy magamfajta vénasszony szájából talán szemérmetlenül hat mindez, de a bácsikájával öröm volt együtt lenni.”

Igen, mindezt elmondhatná neki, ha megállna egy szóra, ha itt maradna az ágya mellett, de csak legyint és továbblép. Nem tud, nem képes, nem akar megszólalni. Máris atyja, a hamiskártyás, Ádám bátyja öccse, a család fekete báránya következik. A kártyapaklit kiteregetve, gondterhelten mered öregedő fiára, „Vigyázz magadra, Béluska!” – mondja, mintha mellékesen. Becézi is, ahogy életében soha, de nem részletezi, mégis mire kellene vigyáznia, hiszen immár hetvenesztendős, idősebb, mint ötvennyolc évesen az elágazó ösvények kertjében eltűnő atyja. Egy makk alsót ejt most tétován az ágyon elveszetten hanyatt fekvő egyetlen fiára, s továbblép, mintha táncolna. Vajon milyen „nagy” terveket forgat makacs fejében? Kinek az életét akarja momentán megváltoztatni? Nem, az ő édesapja, sóhajt HáBé, soha nem volt a szavak embere. A tetteire viszont büszke volt mindég. Joggal? Jogtalanul? „Egy pernahajder a jó atyád, egy svihák, egy kártyacsaló, vigyázz magadra, kedves öcsém, az alma nem esik messze a fájától!” – morfondírozott Ádám bátyja, s diópálinkával kínálta. De hát mit tehetek én, érzékenyült el akkor ő, még fiatalon, s úgy megsajnálta magát, hogy könnyes lett a szeme. „Meg is vethetnénk – folytatta nagybátyja rendületlenül –, de miért vessük meg?! Hadd nézzék le, irigyeljék, féljék és utálják mások, az ezer idegenek.” Atyja után, hosszú zöld ruhában, a másvilágon láthatólag érthetetlenül megfiatalodó édesanyja lép az ágy felé, könnyű kezével egy pillanatra végigsimít szánalomra méltó öreg kisfia homlokán, és felnevet. Kristályosan cseng a nevetése, frufrui, loknijai közé vész a megzavart idő. „Csak azt sajnálom – suttogja –, hogy te sem voltál boldog, kisfiam. Pedig megérdemelted volna, hiszen te jó vagy...” És tovalibben, követhetetlen a mozgása. Csakugyan boldogtalan lenne ő? – töpreng hősünk, s érzi, hogy valami borzongató, kellemetlen hűvösség kúszik fölfelé a lábszárán. Megretten. Úristen, ez Piros keze, a kis felsőtábori pincérlány borzas feje is előbukkan a takaró alól. Lehet, mégis a nyelve volt annyira hideg? Mi lesz azzal a férfival, akinek lábszárát halott szeretője nyalogatja? „Kívánlak – suttogja a lány eszelősen – nagyon kívánlak. Gyere belém. Most!...” A másvilágon, ha lehet, még bujább és kívánatosabb lett. HáBé közelről, megrettenve mered az őt elveszejtő zöld szemekbe, s látja ismét szívének irányuló lándzsahegyét. De hiszen ez nem lehet igaz! – dadogja, s igyekszik eltolni a ráfonódó nőt. Piros egykor forró teste most távoli és hideg, s mégis, mintha megállíthatatlanul visszafele pörögnének az évek, az ő elfuserált kalandos évei. Meglepetten észleli, hogy máris vonatok dübörögnek mellettük, s a huzat összeborzolja a lány haját, mint akkor a felsőtábori réten, amikor először tette magáévá, hazafelé menet, ruháikon alig lazítva. Kedves szép szokásukká vált ez is, rendszeresen megismételték, amikor együtt mentek haza. És mikor nem együtt mentek? Nem, nem tudták kivárni azt a negyedórát, ami alatt vígan hazaérkezhettek volna közös otthonukba. „Csak téged szeretlek” – suttogja Piros, és csalfa szeméből egy könnycsepp hősünk merev arcára hull; utánakapna, de már semmit nem tehet, eldübörögnek a vonatok, pörögnek az évek, az idő rulettje forgatja, szédül, szerelme ismét eltűnik, semmivé esik, csak hangja cseng a fülében még mindég, csak hangját nem tudja felejteni. Érthetetlen, hogy a másvilágon se változik, most is be akarja csapni, át akarja ejteni, ugyanúgy hazudozik, mint életében, akkor, ott, a sínek mellett, ölelkezés közben. „Csak téged szeretlek!” – hazudja olyan hévvel és áhítattal, hogy már-már ő is elhiszi, nem így Hutera. Miközben a derekára fonódó combkulcsból szeretne kitörni, világosan tudja, hogy a lánynak rajta kívül még legalább öt-hat állandó, számon tartott szeretője van, a véletlen partnerekről nem is beszélve. Ez időnként zavarja, sérti hiúságát, de tudja, nincsen mit tenni. De miért? Miért hazudott állandóan? És ha tényleg szerette, miért hagyta el pontosan a vadászatot követő dáridó reggelén, miután nem bírva a váratlanul rájuk törő vággyal, a fásszínben, a tábornok által ajándékba küldött vaddisznó teteme fölött szeretkeztek, sietősen lihegve, mintha elkésnének valahonnan, lekésnének valamiről... „S te mért hagytál el engem, Hutirá!” – jelenik meg az ágy mellett a csodálatos Hermina, a dán asszony, s hosszú szőke haját lebegteti a világhuzat. HáBé újra elszédül, forgatja a romlandó idő, látja magát, amint az ágyon fekszik fiatalon, s győzedelmes vigyorral várja a fésülködőasztalka előtt hosszú selymes sátorhaját fésülő, mezítelen Herminát. „Boldogok lehettünk volna ketten!” – sóhajt a nő, s ő lemondóan kérdez vissza: bizonyos ebben?! Igen, biztos benne. Megnyitotta volna a borbélyműhelyt, elvette volna őt feleségül, s fehér köpenyben állingálhatott volna a szélben csikorgó borbélytányér alatt, az üzlet ajtajában, és várhatta volna a kuncsaftokat. Igen, szép lehetett volna. „De nem, te leléptél, csélcsap őrült, transzszilván Don Juan, hajtott a véred, magtalan, hiú sóvárgásod az ismeretlen után. A transzcendens bizonytalanságérzet űzött át a kontinensen, vissza a sátán birodalmába, hiába fúrtad vágyakozva, lihegve a mellem közé a fejed, s hiába csókolgattad annyiszor és áhítattal a nyakamban lógó keresztet, te sohasem voltál igazán velem!...” „Ez nem igaz”, nyög HáBé, s iszonyodva takarja el a szemét. „Legalább sikerült? Elérted, amire vágytál?...” HáBé utánakap, meg szeretné érinteni, de Hermina is átmenet nélkül esik szét, oszlik el a gomolygó ködben, tűnik el a félhomályban, csak kérdései árválkodnak a helyén, nem tud kitérni előlük. HáBé felnyög, homlokát dörzsöli, s megrettenve veszi észre, hogy egy magas, csuklyás köpönyeget viselő alak áll meg az ágya mellett. „Megismersz, fiam? – kérdezi, és kedvetlenül egy tök alsót húz ki utánozhatatlan grandezzával a meglepődő, mozdulni sem tudó HáBé feje alól. – Kérdezni szeretnék valamit.” „Ödön úr?” – élénkül meg hősünk, de a világhírű bűvész és illuzionista leinti. „Itt csak én kérdezhetek, Bélám, én viszont nem kérdezek, egyrészt mert tudom, amit tudok, másrészt meg amit nem tudok, és ilyesmi rengeteg van, már nem is vágyom megtudni.” „Akkor miért jött?” – nyög fel Hutera elveszetten. „Hogy figyelmeztesselek – mondja telt, zengő hangon Ödön von Boticselli, s derékból hajol meg, gyakorlottan, mint annyiszor sikeres életében, a rivaldafényben –, ha nem vigyázol, kérlek, hamarabb találkozhatunk, mint hinnéd!...” „Hogyan?” – ugrik fel HáBé, feléje kap, érzi, egy érintés most megnyugtathatná, de a bűvész is szertefoszlik, csak valami tébolyító kámforillat árválkodik előbbi helyén, mintha egy fürdőhely orvosi rendelőjében lennének, körös-körül arctalan, fekete frakkos férfiak, fekete ruhás öregasszonyok tolonganak, tekintetükben – már ha lenne arcuk s szemük és szemüknek tekintete – ott bujkál minden beomló délután, átvacogott este. Kiapadó kutak, háztól elűzött kutyák forognak körülöttük. Duruzsolásuk vád és panasz, remegő éjszakák forognak mögöttük. Itt mindég félni kellett valamitől – mondja most az egyik az ablak mellett. A kiszolgáltatottság, igen – folytatja a másik. A háború – teszi hozzá szkeptikusan a harmadik. A nélkülözések – sikoltja a negyedik. A félelem fémes íze a szájban – suttogja az ötödik. Mögöttük itt villog minden tokjában rozsdásodó, időben ki nem húzott kard, ott téblábol minden szomorú és megcsalt hitves, ott árválkodik minden megvert és megalázott asszony. Itt tolonganak torkunkban rekedt, elnyelt mondataink a szeretetről – sikoltják az asszonyok. A kuláklisták. Az esők. Az aszályos nyarak. A felszabadítók idétlen röhögése, közben azt üvöltözik, „davaj csasz!”, és a fejünkre borítják a szoknyát, de így is halljuk az ellopott órák ketyegését. Mindég halljuk. A ketyegés többé nem múlik el, a félelem többé ki nem költözik a szívünkből. A kuláklisták – veszi át a szót a legelöl álló asszony, és eszelősen mered a rettegő HáBé-ra. Az agitátorok – teszi hozzá kedvetlenül a mellette álló, és megadóan hajtja le a fejét. Sorra lépnek előre, mintha színpadon lennének, és pattognak a szavaik, a valóságot körülíró, birtokukba vevő és meg is semmisítő dumdumgolyók... A fekete kocsik. A Liberátorok. A beszolgáltatások. Aszály. Nyarak füstje. Kék farkasok. Lesepert padlások. Földrengések. Az eső végtelen regénye. Befejezetlen mondatok a test békéjéről. Por. Sár. Hó. Fulladások. A disszidáló remény. Toronynagy lidércek az udvaron. A vándormadárként elröppenő boldogság. A vándor remény alkalmai. Libák és kacsák. Unokák és seregélyek fekete felhői a falvak felett. Duruzsoló méhek. Virágos mezők. Már egymás mellett állva együtt sikoltják egyetlen életük minden titkát, amit nem mondhattak el senkinek. Emlékezzetek – skandálják –, köztetek lettünk bolondok!... Fogatlan szájunk éneke tenger.

Hutera félelmében összegörnyed az ágyon, fejére húzza a párnát, de így is hallja a leállíthatatlan suttogást. Aztán egyszerre, átmenet nélkül szakad rá a csend. Kidugja fejét a párna alól, a félhomályban tétova árnyékok tűnnek cikázva el. Még hallani a furcsa muzsikaszót.

Felemelkedik, s égő szemére szorítja a kezét. Homloka forró, és hosszasan rázza valami száraz, erőtlen zokogás.

Kopognak.

MÁSODIK RÉSZ

HARMADIK RÉSZ

„de te mikor jössz el értem?” (Weöres Sándor: VIII. szimfónia)

1. TÓBIÁS

Hogy neki fáj, ezt mondotta fél háromkor, mi az, hogy mondotta, bejelentette, miután elhúzott előttünk egy szerb uszály, háttal fordult nekem, nézte a kékesen sustorgó habokat, az uszály után fadarabok pörögtek a nyomdokvízben, egy bölcső vagy egy koporsó maradványai, igen, bejelentette, megfellebbezhetetlenül, érzelem mentesen, nézte a túlsó part fénybe mosódó házait, a levegőben keringő sirályokat, ezeket a piszkosfehér kérdőjeleket, de nem folytatta, a mondat fönnakadt a levegőben, kényszeredetten kérdeztem vissza: mégis mije fáj? A beteg magyar szíve? A konok feje, a lába, mozgolódik a golyó, de ő csak annyit mondott még ijesztően semleges hangon – láthatóan távol állott már tőle szegénytől akkor a frivolitás –, hogy NEM, nem a szíve, nem is a feje, nem is az időjárás változására, a frontokra, a frontátvonulásokra annyira érzékeny, negyvenhat esztendeje ellőtt lába, hanem a világ, ezt mondotta még mindig háttal állva nekem.

Hogy micsoda? – döbbentem meg és megborzongtam, amikor a március végi élesedő szél végigvágott a vízen, megbontva ismét a már messze járó szerb uszály nyomában felkavarodó víz egy idő után mégiscsak összeálló harmóniáját. Repedések támadtak a folyó tükrén, valahonnan egy ködkürt figyelmeztető szava hallatszott, és én eltöprenghettem volna azon is, hogy kik és mire akartak figyelmeztetni, de nem töprengtem el semmin, ezen legkevésbé, akkor valahogy már nem figyeltem a baljós jeleket, az a megszakíthatatlan figyelem, ami akkor vette kezdetét, amikor néhány napja, március 20-án a Várban a Hadik szobor előtt megpillantottam őt, s kissé biccentve – járásával is örökre emlékezve arra, hogy honnan jön – megszakadt, vége lett, teljesen megmagyarázhatatlanul egyik pillanatról a másikra lett vége, ahogy elkezdődött különben, feléje fordulva, aggódva kérdeztem vissza megint, hogy mégis micsodája fáj? Az erősödő szél felkapta, szétcincálta a szavaimat. A világ. Hogyhogy a világ? Nem fejtené ki ezt bővebben, hogy én, egykori közös hazánk idegenbe szakadt fia is megérthessem? De nem válaszolt, ettől fogva többé már nem is beszélt, összegörnyedve állt, szétnyílt kabátja csapdosott a szélben, mintha szárnyai nőttek volna hirtelen, mintha el akart volna repülni, aztán hirtelen csuklott össze, mint egy bábu.

2. VIA PURGATIVA

Ott ülnek a hatalmas ebédlőasztal körül, amelynek méretei, nyugalmat árasztó tömbszerűsége egy olyan világra emlékeztetnek, amelyik már nincsen, amelyik már elmúlt – zöld posztóval van fedve, alkalomszerűen kártyaasztalként is hasznosíthatják. Kártyázik vajon az őrnagy? Fiatalabb korában, a róla kerengő legendakör bizonyos részletei is tanúsíthatják, félelmetes kártyaspiller hírében állott, egyszer egy távoli garnizonban egy huszárkapitánytól a lovát is elnyerte, ott ülnek egy viccet törvényszerűen követő félmosolyba meredve, mert Málik és a parancsnok unszolására ő mégiscsak elmond egy székely viccet (Mit tud felhozni mentségére? A lőcsöt a szekerből, bíró úr.), túl vannak már a bemutatkozáson, a parancsnok és Tóbiás pertut isznak (Hány esztendős is vagy, édes öcsém? Hetvenöt és nyolcvanöt, mit számít az a tíz év, arra azonban büszke vagyok, hogy pontosan abban az esztendőben jöttem a világra, mint az a költő, aki szerint „a törvény szövedéke mindég fölfeslik valahol”, ,,láttam a boldogságot én – írta ugyancsak a költő – lágy volt szőke és másfél mázsa / az udvar szigorú gyöpén / imbolygott göndör mosolygása...”, hát nem fantasztikus, a boldogság egy hízott disznó képében jelenik meg...), Sasvári a költészetről áttér Recskre, Tóbiás az új-zélandi szelek csapodár természetéről beszél, a két monológ párhuzamosan kanyarog egymás mellett.

Mielőtt összekeveredne a gúzsbakötés a széllel, nevetnek. A gúzsbakötés, igen kérlek szépen, amit őreink, milyen szépen, milyen bensőségesen hangzik, nem? Ezek a tegnap még nyilastestvérek előszeretettel fenyítések után alkalmazták, egyszerűen felejthetetlen volt. De még meg sem jelenik a gúzsba kötött rab, amikor a tengerről támadó gonosz keleti szél felborogatja a strandok büszkeségeit, a napernyőket, megrázva a düledező őrbódét, és a féllábú őr (a japánok lőtték el a jobb lábát szegénynek, tengerészgyalogos volt) felriadva – ott szendergett szintén felboruló és a homokon tovagördülő asztalkája mellett – lapos üvegét markolva meglátja, hogy megint csúfolódik vele Ahab, mert így nevezte nemes egyszerűséggel a keleti szelet, öklét rázva, elfulladva kezdi szidni. Hogy is van ez, Ahab testvér? A kurva anyád se fog látni többet, te mocskos fasiszta disznó, hörögte a mindig részeg, különben pályatévesztett hitszónokra emlékeztető, magas, görnyedt, Tót nevezetű őr, és kiköpött, miközben társa, az alacsony termetű, sunyi tekintetű Fehér Jóska, aki soha nem nézett a szemünkbe, valahogy elnézett mellettünk, még annyiba se vett minket, hogy ránk nézzen szakavatott, minuciózus aprólékossággal kidolgozott, pontos, felesleges elemet nem tartalmazó mozdulattal fordította hasára a delikvenst, felrántva karjait.

A gyors és heves rándulástól a szerencsétlen felnyögött, de ez nem érdekelte Fehért, a lábait is hevesen rántva fel, összekötötte őket, majd a kiszolgáltatott magatehetetlen testet odalökte a kályha mellé, amelynek füstjével Ahab, a féllábú partőr dühét újra meg újra kiváltva hosszan játszott el, lenyomta a kémény köré, majd lennebb a homokra terítette szét, hasábokat szakítva ki belőle, megannyi kérdő- és felkiáltójelt, s ezekkel játszott el, az őrt lassan az őrületbe kergetve terítette ki az elfuserált kérdő- és felkiáltójeleket, az elkomoruló, ónszínű, semmi jót sem ígérő égre, miközben arra is volt gondja, hogy eljátsszon egy eltévedt szerencsétlen sirállyal, az őr ezt már végképpen túlzásnak találva, botját felemelve kezdte szidalmazni. A kurva jó édes anyád se lát, baszd meg, és a kályha ajtaját kinyitva elnézegette a vereslő zsarátnokot, de jó is, hogy nem lát, sokra menne véled, a dolgozó magyar nép ellenségével, s elfordulva a kályha közvetlen közelében a nyitott kályhaajtó előtt izzadó, lassan pörkölődni kezdő elítélttől, felettese, Tót felé fordult, hogy mit gondolnak ezek, tudod, kérlek szépen, miről siránkozott ez a pechvogel, hogy ő fázik, hogy amióta itten van, fázik, hát most – fordult vissza a gúzsbakötött, kályha mellett pörkölődő delikvens felé – legalább melege lett, segítsünk rajtuk, hátha valaki minket is megsegít, de ha nem, hát nem, egyszer úgyis meghallgat az akadémia, szidalmazta az őr a viharban térdre esve, kezéből botját is kiejtve, Ahabot, s megszerkesztik azt az óriási, tíz-tizenkét mérföld nagyságú vízhatlan vitorlavászonból készülő zsákot, amibe úgy fogsz besétálni, te kíváncsi ribanc, ahogy én azt mindég is elképzeltem, de azzal klakk, véged is lesz, a hatalmas zsák összezárul, a helikopterek a levegőbe emelkedve hurcolnak maguk után, s miközben te a csapdát felismerve – nem mintha túlságosan okos lennél, ó, nem, de arra igen hamar rájössz, hogy fogoly vagy, az óriási zsák korlátozza személyes szabadságodat – őrjöngeni kezdesz, már rá is döbbensz, hogy vége, hiába őrjöngsz, bizony mindhiába, mert csak az óceán felett, ezer méter magasságban vágják el a kisegítők a zsinegeket, amelyekkel a helikopterek alsó részéhez erősítették a zsákóriást, s hagynak magadra, ősi ellenségeidre, a sunyi orkánokra, becsvágyó tájfunokra bízva, hogy hánykolódjál csak, hánykolódjál a tenger és az ég között, mint egy halálra ítélt állat, aki már azzal is elégedett lehet, igaz-e, őrvezető bajtárs, hogy nem fázik, vigyorgott Fehér, fejét vakarva.

Mi, többiek iszonyodva fordultunk el, és a helyiség bűzébe, a mosdatlan embertestek szagába a pörkölődő hús gyomorforgató szaga keveredett, igen, a nyitott kályhaajtó mellett felejtett delikvens kezdett pörkölődni, fojtottan nyögött, majd sikoltozni kezdett, dobálni próbálta magát, de csak annyit ért el, hogy alteste a kályhához csapódott, s az égett hús szaga, ha lehet, még erősebb lett, de az őr, felettese felé fordulva, minderről nem vett tudomást, röhögve ecsetelte, hogy miért ne tenne jót az embernek? Ha eddig fázott, hát most megmelegszik, s a sikoltozó delikvensre nem is figyelve, a melegről povedált, a hőségről, amit egyszer Dalmáciában sikerült átélnie, miközben a helikopterek lassan távolodva sorsodra hagynak, Ahab, testvéreid, a gonosz orkánok, a bosszúálló tájfunok kezére adnak, közben te dühösen húzod össze magad, és utolsó erődet megfeszítve rohansz neki a mamut zsák falának, vigyorogva kezdenek hintáztatni, majd megpördítenek, iszonyú sebességgel kezdenek forgatni, és hosszas hiábavaló kínlódás után jössz rá arra, hogy nem menekülhetsz! – vigyorog a homokban mászva, botját keresve a partőr.

Ahab, mintha csak vele akarna gúnyolódni, iszonyú erővel vágja a parti szikla pereméhez az eltévedt sirályt, véres fehér tollak lebegnek az őr feje körül, de ő mintha nem akarná észrevenni a gúzsba,kötött pörkölődő szerencsétlent, arról a számára felejthetetlen dalmáciai napról beszél, amikor a fényben szikrázó kék és hullámokat görgető azúrt bámulta, és hirtelen lett egy olyan érzése, hogy belül került egy mindenütt ránk várakozó kemence ajtaján, nem kap levegőt, és ha valami csoda nem történik, megfullad, ömlött róla a víz, égő szeme előtt a vörös pontok, a balsejtelem lüktető pontocskái semmi jót nem ígértek, tudta azonnal, a vízbe kellene menekülnie, s akkor érte a következő meglepetés. Nem tudtál megmozdulni, mi? – röhögött Tót, mire egyik bajtársuk, egy költő üvölteni kezdett, hogy figyeljenek oda, kérem!... – Mire, te Isten rohadt barma, te, mire figyeljünk oda?!

– Hát nem veszik észre, hogy az az ember ég, elég?! És a lassan ájulásba menekülő, pörkölődő, füstölgő társunkra mutatott, mintha varázsolni akart volna, krikszkrakszokat rajzolt a levegőbe, motyogott is valamit, mire Ahab fújt még egyet-kettőt, megpörgette a homokon a feldőlt asztalokat, székeket, napernyőket, majd megfordulva a tengert kezdte verni, hatalmas hullámokat görgetve maga előtt, távolodott, s az őr, botját maga elé szúrva nézett utána, a homok még kavargott egy ideig, de lassan visszaállt a rend, az elguruló és egymásnak csapódó ásványvizes üvegek tébolyító tánca is befejeződött, ismét szabadon szárnyalt az ég felé a füst, Ahab eltűnt, volt, nem volt, csak egy sirálytoll kerengett tétován a levegőben, emlékeztetve arra, hogy itt járt, s ha el is húzott, mindez nem végleges, bármikor visszatérhet, hogy befejezze a rombolás nagy művét. – Fehér, ne a hőségről álmodjál itt nekem! – fordult Tót meglepetten az egyre jobban füstölgő elítélt felé, de nem mozdult, s nem mozdult a beosztottja sem, tátott szájjal bámulták az eszméletét vesztő társunkat, mire a türelmét végképp elveszítő költő, helyzetéből kiszakadva, sőt, kiszolgáltatottságával nem is számolva, nem mindennapi bátorságról téve tanúbizonyságot, odaugrott, és elráncigálta, már épp rá akart zúdítani egy veder vizet, sőt, azt hiszem, rá is zúdította, amikor Fehér lassan észhez térve és elválva a dalmáciai hőségtől, amelyet oly buzgalommal igyekezett felidézni azelőtt, felüvöltött, és iszonyú erővel rúgta fenéken a költőt, aki hasra vágódva ejtette ki kezéből a vedret, amelyben még lehetett víz, s elérhette a kályhát is, mert hirtelen sistergés lett, gőz gomolygott, és Tót őrvezető magához térve beosztottjára üvöltött: – Akkor, ott ment az agyadra a meleg, Józsikám! – A még mindig ájult elítélttel senki se törődött, de öröme korai volt, Ahab ugyan eltűnt hullámokat kergetve az óceánon, ahol a víz összeér az éggel, de nem volt minek örülni, hiába rendeződtek vissza a dolgok, a békebeli állapot illékonynak s főleg sebezhetőnek bizonyult, mert bármikor megérkezhetett a szárazföldről, az északi hegyek barlangjaiból Lukrécia, ez a fölöttébb kitanult kurva szél, amely pillanatonként változtatta erejét és irányát, mintha maga sem tudta volna, mit akar, befejezni-e a munkát, amit a mohó Ahab elkezdett, vagy még jobban összekuszálni a dolgokat, a tehetetlenség és a kiszolgáltatottság imaginárius útvesztőibe űzve a balszerencsés őrt, aki el lehetett készülve arra is, ha nem beszél szépen Lukréciával, az északi komor szirtek bennszülött szele darabokra szedve röpíti világgá kulipintyóját, ott hagyva őt tehetetlenül a forró homokon. Lukréciát nem becsmérelte a veterán partőr, hozzá fohászkodott, erejét dicsérte...

– Hát mégis mit gondol a mi poétánk? – fordult vissza Fehér, de felettese szikáran magasodott föléje. – Az most mindegy! – sziszegte, de tanuld már meg, Józsikám, amikor te velem beszélsz, akkor te hallgatsz, értve van, kussolsz, mint ezek a barmok! – mutatott megvetően ránk – mint a szar a fűben! – nézett a feltápászkodó költőre, aki mintha elvarázsolták volna, emelte fel a horpadt bádogvedret, kikerülve a szélütötten álló Fehér Jóskát, az ajtó mellett álló hordóhoz sántikált, megmerítette, de még mielőtt ájult társunkra öntötte volna, Tót kikapta a kezéből, és Fehérhez lépve, annak feje fölé emelve s fejére csorgatva tartalmát, fojtottan kérdezte: – Na mi van, kispajtás, napszúrást kaptál volna Dalmáciában, ott, akkor kergültél meg? – s azzal az üres vedret a költő kezébe nyomta. – Mozgás! – üvöltötte, s ennek tartalmát a költő végre elalélt, halkan nyöszörgő társunkra zúdíthatta.

Hogy ő kikkel van körülvéve, mondta még rosszat sejtve, de nem a csélcsap Lukrécia érkezett meg, hanem Lámia, a fennsíkon alvó szörnyeteg száguldott végig a parton, lehelete forró volt, s ha az őr arcába lihegett, ez tehetetlenül vágódott végig a homokon, ha Lukréciához fohászkodott, és Ahabot káromolta, Lámiával egyáltalán nem beszélt, megadóan feküdt hasra a szúró és forró homokon, maholnap széteső kalyibájával, elszálló botjával sem törődött, két kezét fejére szorítva legszívesebben a homokba fúrta volna önmagát, hiszen tudta, elég, ha kitartóan halad lefelé, előbb-utóbb eléri a nedvesebb s hűs rétegeket, de Lámia borzalmas erővel rontott neki, hátáról a hasára fordítva vijjogott, s a veterán őr tudta, vége, eddig még soha nem ért hozzá. – De most mit csinálunk, ha visszafordíthatatlan károsodásokat szenvedett?! – bökött Tót megvetően a lassan magához térő társunkra, s fejével igazította a költőt, aki újabb és újabb vödör vizet zúdított a gúzsba kötött szerencsétlenre, nem véve észre a nyitott ajtóban megjelenő Répás hadnagyot, ezt a pattanásos arcú, infantilis suhancot, aki késleltetett kamaszkora perverz vágyait élvén ki, ötletesen és fáradhatatlanul kínozott minket, s mindezt olyannyira túlzásba vitte, hogy hozzá hasonlóan kretén beosztottjai pontosan úgy utálták, ahogy karrierista felettesei megvetették.

– Na mi van, Tót, fürdessük az elítélteket? – hajolt a gúzsba kötött társunk fölé, s háta mögött a kissé kába költő emelkedett fel, a meglepett hadnagy nyakába zúdítva az utolsó veder vizet. Ennél csak az lehetett volna meglepőbb, ha Ahab, Lukrécia és Lámia, az óceán gonosz, a hegyek csapodár s a szárazföld kiszámíthatatlan szele egyszerre ront a védtelen partszakaszra, befejezve, vigyorogva, rikoltva, már-már emberi hangon röhécselve és panaszkodva fejezve be a rombolás megkezdett, de állandóan félbemaradó munkáját, lerombolva és földdel téve egyenlővé a strand mögött sorsára komoran várakozó halászfalu, az őr kalyibájához hasonlóan rozoga állapotban lévő kulipintyóit és viskóit...

– Mit búsulsz, kenyeres, midőn semmid sincsen? – rázta meg a vállát hirtelen Málik. Hutera felrezzent. Meglepetten nézett rá, megdörzsölte a fejét, szédült. Kióvatoskodtak a konyhába, ivott egy nagy pohár vizet, de hiába, már ez se segített, újra szédülni kezdett, mintha körhintán ült volna, égő szeme előtt üvöltve jelentek meg a bősz új-zélandi szelek, három oldalról kezdték rázni a barakkot, s a nyitott kályhaajtón ragadva ki az égő fahasábokat, lángba borították az egész tábort. Feje is tompán szaggatott, nyögve vált le az égő barakkokról, lángok martalékául hagyva a recski tábort, arról faggatta Málikot, egy hokedlire rogyva le, hogy miként telt a napja, ivott-e már gyógyító sereket? De a barátja tétován ringatva busa fejét, komoran meredt maga elé, s csak nagy későre, hosszas, kitartó unszolására árulta el, hogy ideges a váratlan zalai út miatt. Noha megtanulta, imádott parancsnok urunk mellett mindenre el lehet készülve, de arra, hogy vidékre kell utaznia, s ilyen sürgősen, mégsem számíthatott.

– Hogyan ? – döbben meg Hutera, megvakarva a lábához dörzsölődő Obor füle tövét. – Hát ő is Zalába utazik? – Igen – bólint a nagydarab férfi, és a kredencből kivéve egy üveg kőbányai sört, fogával nyitja ki, nagy kortyokban nyeli és böffent, kezével törülve a száját. – Veletek megyek. – Hogyan? Kikkel jössz, édes egy Pistám? Nem hallottam jól. Velünk? – A parancsnok úr ötlete, gondolhatod. Ő döntött így, engemet – vakarja a fejét elveszetten Málik – egyáltalán nem esz a fene Húsvét előtt egy zalai utazásért, amellett – sóhajtott, és kezébe véve a kiürített sörösüveget, elmerülten nézegette a habok gyönyörű pókhálószerű rajzolatát az üveg belső felén – hozzákezdettem a kertben is a munkának, a barátném is készül Pestre, Somogyból, direkt a látogatásomra, azt sem tudom, mit mondjak neki, mit hazudjak, hiszen az igazságot, annyira képtelen, el se hinné, nem mondhatom el, érettem odáig van ugyan, de elképzelheted, édes Bélám, hogyan fogja érinteni bensőségesebbé váló, az esetleges közös jövőt is már tényként kezelő kapcsolatunkat, az én hirtelen elutazásom. Hogy nem fog nyögdécselni a boldogságtól, az biztos. Erre tulajdonképpen már mostan be is vehetnénk a mérget...

– Ő csak azt nem érti – mered rá HáBé –, hogy miért ragaszkodik Sasvári az ő jelenlétéhez Zalában? – Mert ki akarja deríteni az állítólagos harangozó kilétét. Érti már? Dereng már valami. – Tehát nem bízik benne – sóhajt lemondóan Hutera, és idegesen kezd dobolni az asztalon. – Ez nem igaz – legyint Málik. – Viszont segítség kell neked, ebben a nagy munkában, mégiscsak erdélyi vagy, aki nem ismeri ki magát a sajátságos magyar viszonyok között. Ezt a zalai balfácánt be kell mérni, fel kell deríteni. És ebben a nagy munkában kell nekem segítséget nyújtanom neked, mivel én – a parancsnok úr elfogult, ez érthető – ravaszabb vagyok – legalábbis szerinte –, mint hat komcsi zsaru, engemet nem lehet átverni. Most már érted, de hiszen te is ismersz. – Mindenkit át lehet verni, ne áltasd magad. Még téged is. – Ezt majd neki is mondd el, amikor beretválod. Bizonyára örülni fog vakító felismerésednek. – Ma nem. Reszket a kezem.

Egymásra néznek és vigyorognak. Obor váratlanul mordul fel a lábuknál, s ahogy figyelni kezdenek, meghallják az öreg páternoszter összetéveszthetetlen zakatolását is. A rozoga bérház megremeg, mint egy fél oldalára dőlő, süllyedő hajó, s HáBé váratlanul úgy érzi, valakik érte jönnek, menekülnie kellene, azonnal, hagyván csapot-papot, mint Csokonai Vitéz a rejtelmes versben, hanyatt-homlok rohanni, de nem bír megmozdulni, mintha odaszegezték vagy odaragasztották volna a hokedlihez.

– Béla – hallja a recsegő baritont. – Mi van veled, rosszul vagy? – rázza meg Málik. – Menj, hív az öreg. És ő a derekát masszírozva emelkedik fel, kissé roggyantan áll meg a szobaajtóban. – Parancs! – csattantja össze a bokáját, és sajgó szeme előtt megvillan egy kék pettyes ruha. Piros, gondolja összerezzenve, de ezúttal nem hallja szerelme másvilági nevetését, eltűnik a kék pettyes ruha is, ami szerelmük évadjaiban annyiszor repült át a szobán, mert viselője sürgősen akart szabadulni tőle. – Az nincs. Beretválj meg, kérlek! – Már nem érti – hebeg ő zavarodottan. – Mi nincsen? – Parancs – recseg Sasvári. – Csak kérés van. Azt szeretné, ha megberetválná. Erre kéri.

Így hát két nap alatt immár másodszor beretvája parancsnokát. Miután bevonszolva béna testét a fürdőszobába, s a kellékekkel a kezében visszaérkezik, és keverni kezdi a habot, érzi, hogy valamelyest helyrejön, mintha elengedné az őt eddig fogva tartó iszonyú benső örvény, a százezerszer ismételt mozdulatok szertartásszerű rendje megnyugtatja, keveri a habot, s amikor először húzza végig a pamacsot, finoman, csak alig érintve szeretve tisztelt és irigyen csodált parancsnoka nyolcvanöt éves, ráncokkal barázdált arcán, a röhögő idő e valószerűtlen bonyolult játszóterén, még nem tudja, hogy miért éppen a Mohos sárgásbarna vize bukkan fel előtte, de már érzi is a tőzegláp semmivel össze nem téveszthető savanykás illatát, látja a bugyborékoló, trágyára emlékeztető iszapot is, a mohaszigeteken hősiesen megkapaszkodó törpefenyők kötelékre emlékeztető gyökérzetét, a távolabb várakozó koromfekete tó antracit tükrét, a látvány annyira élethű, legalábbis ő annyira beleéli magát, hogy nem is jutnak el tudatáig a habtól valószerűtlenül fehér arcú parancsnoka szavai. Pedig Sasvári türelmetlenül meg is ismételi a kérdését, Tóbiás pedig feláll, odalép HáBé mellé, aki úgy áll ott pamaccsal a kezében, mintha el lenne varázsolva.

– Kérdezett valamit az őrnagy úr – mondja számonkérőn, pici aggodalommal emeli fel, és kezdi mozgatni jobb kezét HáBé arca előtt. – Mi van? – rezzen meg hősünk, és kiejti kezéből a pamacsot. – Azt kérdezte az őrnagy úr, hogy kommunista voltál-e? Hatottak-e rád a baloldali pestis eszméi? – Mit ? – emeli fel HáBé a pamacsot, és elveszetten pislog. – Hogy én? – röhögni kezd kínjában, kivánszorog a fürdőszobába, gondosan mossa ki a pamacsot, visszajön, újra szappanoz, újra kezdi bekenni Sasvári merev, öreg, ráncokkal barázdált arcát, s komoran mondja: – Akkor sem lehettem volna kommunista, mondjuk, ha az akartam volna lenni, engem, „azok” szemében örökre megbélyegzett a múltam, először ugye, hogy a megszálló Horthy fasiszta hadseregében szolgáltam, másodszor, hogy nem a muszkák kaptak el, hanem a rohadt imperialista amcsik ejtettek fogságba. Hogy évekig dekkoltam Dániában (vajon miért?), s utána mégis hazahozott a fene, a kibaszott hazaszeretetem, a szülőföld iránti honvágy.

Befejezi a szappanozást, kiveszi tokjából a beretvát, és fenni kezdi a szíjon, a lámpafényben fenyegetően csillan meg a penge. – Hát nem lehettél irigylésre méltó helyzetben – ül vissza Tóbiás előbbi helyére, és malmozni kezd. – Azzal kezdődött – sóhajt HáBé, és százezerszer gyakorolt, álomszerű mozdulatokkal, idegességét visszafojtva beretválni kezdi a makacsul, talán sértődötten hallgató parancsnokát –, hogy már néhány hónappal a hazatérésem után válaszút elé állítottak. Szaporodtak már a lila foltok, véraláfutások a kor pirosra festett arcán, ahogy a tisztelt úr – néz Tóbiásra és kacsint –, unokaöccse szokta mondogatni, aki vándorfotográfus, tehát tudja, hogy ami látszik, az lefényképezhető...

– És ami nem látszik? – Azt lehet magyarázni, eltúlozni, el is lehet hallgatni, az... Egy bizonytalanabb mozdulat, s a pengén ott vereslik az első vércsepp. Timsó. Néhány korrigáló vonás a pengével, aztán lemossa, törülközővel ütögetve szárítja feszülten figyelő parancsnoka arcát, majd jön a Denim arcszesz. – Azzal mi is van, ami nem látszik, tehát nem fotografálható? – kérdezi semleges hangon Sasvári. – Ami nem örökíthető meg a jövőnek? – Hát ez az – füttyent Hutera, kivonul a fürdőszobába, kimossa a pamacsot, lemossa a pengét, elrakja a kellékeket. – Az aztán lerakódik a lélekben – támolyog vissza. – Tudja, az anima... Lerakódik és fojtogat. Fekszünk éjszaka a hátunkon, imádott s gyengén, mondjuk így, meghitten horkoló szerelmünk mellett, most már mindörökre nyitott szemmel, és a plafon hazudozó repedéseit sem látjuk, ezeket az elfuserált népi demokratikus útvesztőket, nem látjuk, mert setét van, olyan setét, mint a bika szarvában. Az ő kálváriája – tér át váratlanul s talán indokolatlanul a 3-dik személyre, szereti, öregedvén, a nagy szavakat, habár ebben nincs semmi túlzás, amint hamarosan kiderül! – azzal kezdődött, hogy nem akarták engedni, hogy gyakorolhassa mesterségét. Borbélyként nem funkcionálhat többé, hölgyfodrász, na hagyjuk a hülyeségeket, mondta egy akkori korifeus irodájában, Sztálin elvtárs acélos és Dej elvtárs megbotránkozott tekintetét keresve szemével, ami már csak azért sem volt túlságosan nehéz, mert a két hatalmas arckép egymás mellett függött irodája falán, karosszékével szemben, talán azért, hogy mindég láthassa munkájából felpillantva a munkásosztály két vezetőjét, hogy puszta látványuk erőt adhasson neki az ideológia győzelméért, az osztályellenség megsemmisítéséért folytatott hősi munkájában. – Még hogy hölgyfodrász? – ismételte meg gúnyosan, közbevetőlegesen nem kínált hellyel, ott szobroztam előtte. – Hát hol vannak itten hölgyek, Hutera úr? – nyomta meg gúnyosan az ,,úr” szót –, egyet mutasson, és én készségesen engedélyezem az üzletét, de nem tud mutatni, sajnálkozott, felpillantva Dej elvtársra (most csak rá nézett, mintha Sztálint kerülte volna), úgyhogy választhat, vagy Ádám bátyja örökébe lép, és kéményseprő lesz, vagy mehet Felsőtáborba, ott momentán úgysincsen borbély, s valaki azokat a fafejű székelyeket is kell nyírja meg beretválja, ha már akkora urak lettek, hogy képtelenek maguk levakarni a szőrt bánatos, örökké elégedetlenkedő képükről.

– És te, hogy döntöttél: borbély maradsz és sepersz falura – vigyorog fáradtan Tóbiás, abbahagyva a malmozást –, vagy átképzed magad kéményseprőnek, beállván a nagybátyád örökébe. – Állj meg vándor! – simít végig simára beretvált arcán elégedetten Sasvári. – A nagybátyád kéményseprő volt, s te végül is miért nem folytathattad volna a mesterségedet, mért kellett volna kéményseprő legyél? Nem értem! – Fekete fehér – szólal meg tűnődve Tóbiás. – Mit van ezen mit nem érteni?! Borbély nem lehetett, kéményseprő igen... Téged, édes bátyám, más országban ugyan, de ugyanezek ugyanezen megfontolások alapján irányítottak Recskre, míg én akkor már egy osztrák, majd egy német uszály kormányosaként grasszáltam a Dunán... – De akkor is! Falun lehetett borbély, városon nem? Egyszerűen képtelenség. – De csak látszólag logikátlan – hümmög Tóbiás. – Az ideológiai zűrzavarnak megvolt a saját logikája, ami, akárcsak a virtus, alkalmazkodott a korszellemhez, de a helyi sajátosságokat is figyelembe vette, egyszerűen nem tehetett mást...

– És akkor te? – Én – néz a parancsnokára rezzenéstelen tekintettel HáBé – azonnal döntöttem, hogy megyek Felsőtáborba (bárhová, gondoltam, a pokol fenekére is, ha kapok utasítást, mert ez azt is jelenti, hogy létezik), ha a mesterségemet gyakorolhatom, mert én borbély vagyok és fodrász, igenis, hölgyfodrász, mert vannak hölgyek ma is, ha ezt önös érdekből el is leplezik – és nem kéményseprő. Ádám bátyám az emberek házainak kéményeit kotorja, én a borostát vágom a képükről. Látszólag ugyanaz, de mégsem. Hát legyen – mondta a korifeus, szórakozottan Sztálin képére pillantva. Nézte a népek tanítójának sűrű, tömött koromfekete bajuszát, és hallgatott. – Cselekedjen belátása szerint, Hutera úr...

– Talán ezért a gúnyos utolsó mondatáért löktem neki egy felest 1972-ben a brassói állomáson, amikor véletlenül összefutottunk, már kész volt a nagycsarnok, a város büszkesége, a féllábú hegedűs is ott ült a bejárati ajtó mellett, s szívbemarkolóan húzta, hogy „Ibolyák, lila ibolyák”. Én nem kerestem a vétkeimet, volt még egy szűk órám a vonatomig, ejtettem egy fém háromlejest a cimbora kajla kalapjába, s indultam volna befele, akkor az első emeleten jobbra volt a kocsma, s kit látnak szemeim, ahogy a cigányok, katonák, utcakölykök, reszkető fejű nyugdíjasok tömegében tolatok előre, az elvtársat magát, hát '49-es találkozásunk után, amikor a képeivel szemben, irodájában még élet-halál ura volt, igencsak megváltozott. Az elmúlt huszonhárom esztendő igencsak elkoptatta az egykori magabiztos, acélos tekintetű elvtársat, nemcsak bizonytalanabbá, elesettebbé vált, hanem láthatólag le is rongyosodott, mintha irodája és a két kép eltűnésével s hatalma elvesztésével végképpen vesztessé változott volna, arca borostás volt, szeme békésen villant rám, még nem ismert meg, nyújtotta a zárt sorsjegyet, egyet hátralépve szemrevételeztem, cipője mocskos volt, szürke nadrágja kitérdesedett, s akárcsak lyukakkal teli pulóverén, nadrágján is fakuló vörös foltok emlékeztették egykor bizonyára élvezettel elfogyasztott paradicsomos mártásokra, vagy miért is ne veresborokra, de arra is, hogy egykori, a kételyt hírből sem ismerő rajoni párttitkár hatalma elveszítésével mást is veszített, már nem figyelt annyira oda semmire, mint fénykorában, mindegy volt neki, lecseppenti-e pulóverét vagy a nadrágját, mintha már egyáltalán nem törődött volna a részletekkel, melyeknek hatalma idején oly nyomasztó fontosságot tulajdonított, nos, Gatya elvtárs (mert így hívták!), muris, nem? Noha akkoriban, mikor az ő a szeszélyes döntéseitől függött az életem, az például, hogy maradhatok városon, kéményseprőként, de ha mesterségem akarom gyakorolni, vidáman húzhatok el falura, nem tudtam röhögni. Vettem egy sorsjegyet, s őt fixírozva bontottam ki, mit ad az isten, száz lejt nyertem, s a szemébe nézve hívtam meg egy sörre a vendéglőbe. Zavartan köhécselt, de követett, és amikor a hatalmas ablak mellett végre leülhettünk egy asztalhoz, melynek abroszát ugyanolyan halványodó vörös foltok tarkították, mint a nadrágját és a pulóverét, az előttünk ülők poharaikat is feldöntögették közben, ráadásul cujkát ihattak, mert a mocskos abrosz bűzlött, akárcsak a hamutartóból kifolyó csikkek áradata. Egy rúzsos csikknek már nem is jutott hely, ezt a hölgy – akinek frizurakölteményein már elszántan képzeleghettem akkoriban, hiszen volt esélyem, hogy extrém elképzeléseimet átültethetem gyakorlatba, ami nem kis örömünkre azt is jelentette, hogy osztályharc ide, Ceauşescu elszántsága oda, ismét voltak hölgyek, legalábbis nem rejtőzködtek már, vállalták önmagukat – egy töltött tojást tartalmazó tányérban nyomta direkt a sárgás, lassan mindenféleképpen elszáradó és bizarr alakzatokat öltő majonézes mártás maradványai közé. Hívtam a pincérlányt, eltüntette a szocialista dőzsölés maradványait, tiszta abroszt tett, kicserélte a hamutartót, és közölte, hogy a kajáért oda kell menni (és bájos bubifrizurás fejével tétován intett a pult felé), mert az ő vendéglőjük önkiszolgálóként működik. Vesszük a tányért, beállunk a sorba, s ha odakerülünk, rakhatunk a tányérunkra, amit csak akarunk, ami csak van. Mivel másodszor is tángyért mondott (székely lány volt a drága, és jobb helyet is el tudtam volna képzelni neki, mint a brassói állomás átjáró vendéglője, amelyet megszállt a föld söpredéke), megkérdeztem, hova való, ozsdolai, sütötte le a szemét. Vider, mondtam, paplany, szappany, tehen. Nem nevetett, lassan vörösödött el, dacosan szegte fel a fejét, s határozottan kérdezte meg újra, mit rendelünk. Sert, néztem rá biztatóan, mire az addig mélyen hallgató Gagya is megszólalt, de közben nem nézett rám, hogy neki a szokásosat, tudja aztot jól Terike, hogy mit, hát kevertet, mivel ő a gyomra és a vérnyomása miatt nem ihat sert, a gyomra süllyed, csak tudná, hová, a vérnyomása meg nő, ilyenkor elsötétül előtte a szép új világ, s úgy vernek a dobok a fülében, saját verőerei, hogy azt hiszi, nem bírja tovább, kész, vége, de elmúlik ez is, mert az osztályharc is elmúlott, a mamutok is. Ezért hát őneki a megszokott kevertjét hozza Terike, mert ő már mióta csalódott az egyértelműségekben, keveri, ha semmi nem az, ami, vagy aminek látszik, akkor menjünk a dolgok elébe, csapjuk be egymást is, bolondítsuk csak meg rumunkat kávélikőrrel vagy fordítva, ki ahogyan óhajtja, mert mióta kiderült, hogy semmi nem az, ami, de nem is az, aminek látszik, azóta ő...

A lány elrohant s visszatért a keverttel és az én sörömmel. Szórakozottan pillantottam ki az ablakon, a buszpályaudvarra, az erőtlen márciusi napsütésben a gőzölgő hófoltok között egymást kerülgették a kopott piros, sárga és fehér autóbuszok, ideges csomagokat cipelő emberek rohangáltak ide-oda, megszédültem egy pillanatig, ez volt az érzésem, lenn elszabadult a pokol, kitört a pánik, beállott a régen várt káosz, a részletek önállósultak sajgó szemem előtt, s mondom, az volt az első felismerésem, rázott is, mint az áram, hogy minden hirtelen jött mozgásba, a másiktól függetlenül, ezért aztán előbb-utóbb megtörténik a jóvátehetetlen, egymásnak rohannak az autóbuszok, de előzőleg legázolják az utasaikat, így téve a kapuk elé álló jövőben tulajdonképpen önmagukat is feleslegessé. De semmi ilyesmi nem történt. A brassói buszpályaudvaron azon az 1972-es márciusi délutánon is a megszokott koreográfia zajlott: jöttek és mentek és helyet cseréltek az autóbuszok, míg a sofőrök az ablakon kihajolva önfeledten szidalmazták egymást, s körülöttük ott nyüzsögtek a saját buszaikat kereső, cekkerek, zsákok, megpakolt hátiszákok, szétrepedéssel fenyegető, degeszre tömött táskák terhe alatt nyögő utasok is, időnként tök- vagy napraforgómagot rágcsáló milicisták is feltűntek, s a zűrzavarban a pokoli morajjá összeálló nyomasztó hangzavarban időnként éhes galambok röppentek az elkeseredett, egymást taszigáló, káromkodó, járműveket kereső utasok közé, s egy kis képzelőerővel a mocskos, koszlott, szomorú állapotban leledző lábbelik között koslató patkányokat is látni véltem, de most, társaságban lévén, nem adhattam át magam képzelgésemnek, elfordítottam a fejem a buszpályaudvar poklától, s Gagya elvtársra meredtem, aki mereven nézte saját poharát, ajka mozgott, mintha imádkozott vagy épp ellenkezőleg, átkozódott volna.

– No, csin-csin – emeltem fel a Bucegi-sört, hideg volt, hidegebb, mint amilyenre egy március végi napon számít az ember, de már ez sem zavart, sőt, ha visszagondolok rá, bár tizennyolc éve történt, de mintha most történne, annyira bennem van az egész, akkor délután ez zavart a legkevésbé. Úgy nyúlt a pohara után, hamisítatlan ragadozó mozdulattal, mintha attól félt volna, hogy valaki elragadja előle a poharát, s nyakának egyetlen utánozhatatlan mozdulatával döntötte magába a deci kevertet. Krákogott. Sárgás arcbőrén vörös foltok ütköztek ki, remegése időlegesen megszűnt, sőt, savószínű szemében is kétségtelen érdeklődés villant meg, amikor felemelve végre a fejét, figyelmesen nézett rám.

– Maga ismer engem? – lepődött meg. – Hát el lehet magát felejteni, Gagya elvtárs? – kérdeztem vissza semleges gúnnyal, és kortyoltam a sörömből. Ide még annyit, nehogy valaki azt higgye, hogy egy pillanatig is győzelmet érzett volna, ilyen állapotban találván azt az embert, akinek döntése megváltoztatta és végeredményben a mostani pályára állította az életét. S miért is érzett volna győzelmet, pláne elégtételt pont ő, aki annyiszor láthatta megcsúfolni a jóhiszeműséget, sárba taposni az ártatlanságot, hogy is mondja Hamlet?

„Mert ki viselné a kor gúny-csapásit, Zsarnok bosszúját, gőgös ember dölyfét, Utált szerelme kínját, pör-halasztást, A hivatalnok packázásait, S mind a rúgást, mellyel méltatlanok Bántalmazzák a tűrő érdemet...”

Bocsánat, fejből idézte, de gondolja, világos, nemhogy győzelmet nem érzett az egykori hóhért látván mai ramaty állapotában, de még elégtételt sem. Figyelte asztaltársa lassan veresbe váló arcát, mintha várt volna valamire. És nem is csalódott.

– Mert én ismerem magát, maga Hubesz... – Nem. – Hunor? – Nem. – Huti? – Meleg. – Hutera – meredt rá diadalmasan az egykori rajoni korifeus. – Maga volt az a félnótás, aki nem maradt a városban, hanem elment falura, mert – látja, emlékszem, nem felejtettem el – a borbélymesterségét és a hölgyfodrászatot hivatásának tartotta. Hivatásának, hogy oda ne rohanjak, hi-va-tá-sá-nak. És a kéménykotrást, jól láttam én, lenézte. Nem derogált a korom, inkább ment falura, a szarba és a sárba, Isten háta mögé, hogy a piszkos, bamba, tehén segge mellől szalajtott bandát nyírja és beretvája. Mondja, megérte? De mielőtt még válaszolna, persze, ha akar, én már, bizonyára látja: régóta nem vagyok abban a helyzetben, hogy bármiféle választ bárkiből kikényszeríthessek, engedje meg, hogy most én rendeljek egy kört.

– De akkor nekem is kevertet, ha már az az igazi – vigyorgott ő. – Legyen – intett Gagya a lesben álló bubifrizurás leánykának –, de ne gondolja, Hutera úr, nyomta meg az úr szót ugyanúgy, mint huszonhárom esztendeje irodájában, állandó szerepet játszva az őt türelmesen figyelő Joszif Visszarionovics Sztálinnak és Gheorghe Gheorghiu-Dejnek, hogy egyenlők pusztán, mert ő is lecsúszott, és mert kevertet isznak mindketten a nem várt viszontlátás örömére. Ne áltassa magát ilyesmivel, ők nem voltak és nem is lesznek egyenlők soha. Mindenkori helyzetük is különbözik, nyilván ők maguk is különböznek ezekben a sokszor párhuzamos, máskor meg egymásra merőleges helyzeteikben. Más az indítékuk ugyanis, mint ahogy más az élethez való viszonyulásuk is, a tapasztalataik is mások, amelyeket apró gyermekekként éltek át zűrzavaros, de egymástól szinte mindenben különböző életeikben. Nem is beszélve arról, hogy ő fiatalon esküdött fel egy eszmére, arra az eszmére, amelynek célkitűzéseivel, ideáljaival, egész rendszerével az ő különben tisztelt asztaltársa, az egykori horthysta katona és amerikai hadifogoly, borbély és hölgyfodrász egész életében szembeállott.

– Azért ez túlzás – emelte fel ő a kezét, de nem tudta folytatni, mert a keverttől és az emlékeitől erőre kapó Gagya elvtárs fensőségesen torkolta le. – De legalábbis szívében megvetette, ha ezt most kényelmetlen is elismernie, és gúnyolta, ahol, amikor csak tudta. Ne értse félre – nézett rá megengesztelődve a rajon volt vezére –, ezt megérti: a gúnyt, savanyó a szőlő alapon, de a megvetést, a megvetést azt nem. Mert ki volt ő, Hutera Béla? Borbély és jövendőbeli szépreményű hölgyfodrász? Egy üresfejű, piperkőc, szoknyavadász senki, egy nímand, akinek az volt a baja, hogy úr sem volt, és paraszt sem, és a kettő között imbolygott, mint az örökkévalóságban Mohamed koporsója, ráadásul önfeledten, így azután mindennek nekiütközött, s még ő csodálkozott, hogy a hatóság (neki akkor Gagya Lajos) mindezt nem vette jó néven, hogy gyanakodott. De hát – nézett rá átható tekintettel, s egy cigarettát varázsolt fogatlan szájába – hogy is ne gyanakodtunk volna? Ettől a pillanattól többes szám első személyben beszélt, ugyanolyan fensőbbségesen, ellentmondást nem tűrően, mint akkor, az irodájában, mintha csak azóta is Sztálin elvtársnak és nem utolsósorban Dej elvtársnak akart volna imponálni. Egy kétes egzisztencia, aki az amerikai hadifogságból nem jön rögtön haza, hanem befekszik egy dán borbélymester szép özvegyének az ágyába, átveszi a klientúrát, népszerűsége felível, karrierje sínen van, de ő váratlanul mégis úgy dönt, eddig és ne tovább, és véget vet ennek, mivel az ő egész élete egyetlen hatalmas és lebírhatatlan honvágy, hogy akkori, üres és fennhéjázó szavait idézzem: hazajön, áttántorog a háborús sokkból alig ocsúdó Európán, hogy többé ne legyen boldog, hogy többé soha ne legyen elégedett ember, s még ő csodálkozik azon, hogy gyanús lesz, már pusztán ezért is. Mert hát mi volt a garancia, hogy nem szervezte be őt az intelligens szerviz, megmondja ő Hutera úr helyett, az égvilágon semmi. Sőt, a személye által gerjesztett gyanakvás valószerűnek tűnt, egy különben rátermett, ügyeskedő, jég hátán is megélő Figaró, egy életművész nem lehet ennyire őrült, hogy a dán paradicsomból hazaszökjön az állítólagos, magánbeszélgetéseken is így nevezett kommunista pokolba, hacsak nem fizetett kém. Nem, ne tiltakozzon, nevet kesernyésen Gagya, ő nem azt mondja, hogy ezt elhitte volna, ki a templom kan egerét érdekelte volna különben is, hogy mit hisz ő? Mindennek volt bizonyos szolid, valóság- és emberismereten alapuló valószerűsége, annyi legalábbis mindenképpen, ami indokolta a Hutera személyével kapcsolatos, állami, illetőleg hivatalos gyanakvást, mert egyebekben ne higgye, hogy mindez a személyének szólt, ugyan már, hát ki is volt ő? Egy ganyés faszú kurvapecér erdélyi Figaró! De könnyen lehetett mindez álca, ami egy szívós és a népi demokratikus rendszer megbuktatásán dolgozó kémet rejt, egy olyan személyt, akit dollárral vettek meg a cilinderes, kövér, bigott és arrogáns amerikai imperialisták, vagy ami még rosszabb, egykori Horthy-fasiszta s nem utolsósorban sovén nacionalista érzelmére apellálva küldték harcba ellennünk.

– Nem, ne nevessen! – magyarázza egykori kihallgatója, s elnyomja a cigarettát. – Gyanús volt. Minden normális emberi számítás szerint kémkedni küldték közénk, s akkor én – vált át váratlanul első személyre – döntöttem: egy ilyen ember még akkor sem maradhat közöttünk, ha a tények egybehangzó állítása szerint ártatlan is. Lehet, hogy csak az elvtársaknak nem sikerült a vádat bizonyítani, de ami késik, nem múlik, ezért én – bízva ember- és anyagismeretemben (mert áttanulmányozva meglehetősen vaskos dossziéját, már úgyszólván mindent tudtam magáról!) – választást kínáltam, itt maradhat a városban, de csak kéményseprőként, borbélyként, pláne hölgyfodrászként nem! Nyilván tudtam, akár meggyőzték az amcsik, akár nem, maga sértődötten fogja ezt az ötletet visszautasítani, mert maga hiú, inkább elmegy falura, a szemétdombra, de nem alkuszik, mivelhogy maga borbély (megengedem: szépreményű hölgyfodrász!), de semmi esetre sem fog kéményekbe kotorászni, nem fogja pacsuliszagú, fehér köpenyét a kéményseprők fekete kabátjára cserélni. Nem is tévedtem: ez történt. Besétált a csapdába, bevette a maszlagot, s inkább ment falura, én meg úgy okoskodtam, kém vagy nem kém, mindenképp ez a jó megoldás. Mert ha nem kém, már nem is érdekel engem, ha kém, elégedettek lehetünk, hiszen nem itt van közöttünk, egy rajoni székhelyen, ahol mégiscsak van mozgás, ahol nap mint nap történik valami, ahol stratégiailag fontos intézmények vannak, hanem falun, ahonnan legfeljebb azt jelentheti, hogy a borbélyműhely előtti fán a vörösbegy helyet cserélt a cinegével, mielőtt jöttek volna a szemtelen felsőtábori verebek.

Sóhajt, üres poharára mered, majd Terikét keresi a tekintetével, de a lány sehol, s a vendéglő első felében, az önkiszolgáló étteremben kitör a pánik, újabb és újabb turistacsoportok tódulnak be, reménytelennek látszik odajutni s rendelni végre valami meleg kaját. – És volt itt még valami, drága Hutera úr – néz újra rá az egykori pártvezér, a rajon koronázatlan királya. – Éspedig a maga arrogáns természete, Mester – sziszegi Gagya, s már-már igazi hamisítatlan gyűlölettel néz rá, de nem tudja folytatni, mert egyszerre két dolog is elvonja figyelmét tőle, és saját szövegétől, brutálisan kényszerítve arra, hogy átmenetileg befejezze az önjellemzést, és elhallgasson. Megérkezik végre Terike a keverttel, és lenn a buszpályaudvaron – pontosan abban a pillanatban, amikor a bubifrizurás leányzó az asztalukra teszi a horpadt bádogtálcát (de mitől horpadt be? egymás fejéhez vagdossák a renitens vendégek?) a két pohárral, melyekben lemondóan vöröslik a kevert, ami rum is, meg nem is – kitör a pánik, és elszabadul a pokol.

Mielőtt felragadhatnánk poharainkat, s mielőtt átvehetném a szót, hiszen eléggé elfutott a ló a tegnapi elvtárssal, s épp ideje, hogy ráébresszem a valóra, arra ugyanis, hogy én változatlanul az vagyok, aki voltam, de ő már régóta nem az, aki akkor volt, helyzetünk és benne egymáshoz való viszonyunk tehát megváltozott, ezért illene erre is figyelmeznie, mielőtt szájon nem verem, mert az, hogy akkor, végzetesen és véglegesen kiszolgáltatott állapotomban eltűrtem pofátlanságait, nem jelenti azt, hogy ma is eltűröm. Ha akkor a hatalma indokolta lekezelésemet, ma, amikor ő egykori vidéki kiskirályból szarevő sorsjegyárussá lett, nem indokolja semmi, erre is gondoljon tehát, mielőtt folytatná elmebeteg becsmérlésemet. Én az vagyok, aki voltam, de ő már nem az, ezért legyen olyan szíves és húzza meg magát, s darab ideig kussoljon, hogy végre szóhoz juthassak, s elmondhassam, ami akkor és azóta belém rekedt.

– De nem tudtam elkezdeni – legyint HáBé –, mert abban a pillanatban, amikor a régen várt kevertes poharak landoltak az asztalon, a buszpályaudvaron elszabadult a pokol. A látvány és a későbbi kutatásaim alapján ez a régóta várt káosz azzal kezdődött, hogy egy épp állástalan cigányfiú (mehetett volna gimnáziumba, naná, vagy a Nagy Országos Építkezésekre maltert keverni vagy talicskát tolni, de ő persze nem, „ezeknek” nem fűlik fél fogukra sem a munka, de kell a pénz, mert lenni kell, s enni is kell, s a husika, a paradicsom, az amerikai mogyoró és a rumos csokoládé, hogy egyebekről most ne is beszéljünk, pénzbe kerül) lépett akcióba, a régóta esedékesbe, és lopta el egy éltesebb földvári hölgy piros színű retiküljét, benne 25 vagy 27 lejjel, ami már akkor sem volt az a falrengető összeg. Még akkor sem, ha tudjuk, hogy Brassó és városunk között akkor éppen kilenc leu (nem oroszlán, román pénzegység ) volt egy jegy. Ezzel az összeggel, ami állítólag a földvári hölgy piros retiküljében volt, háromszor is haza lehetett volna jutni. Vagy el lehetett volna utazni, mondjuk Szinaiáig, és el lehetett volna nézegetni, mondjuk, a királyi kastélyt. Az összeggel a hölgy (soha nem derült ki, mi a nyavalyát keresett Brassóban) vehetett volna tejbepapit az unokáinak, megvehette volna a Horizont sorozatban éppen megjelenő Petőfi Sándorról szóló Illyés Gyula-monográfiát 19 lejért, s még mindig maradt volna hat vagy nyolc leje, hogy egy nála levő kisebb üvegbe a földvári kocsmában töltessen „mókusvizet” a férjének, vagy ha épp nem volt nála üveg, kérjen hitelbe egy üveg sört. A hitel itt az ekkor különben egy lejt érő sörösüvegre vonatkozott, mely üveg nem volt eladó, tehát hivatalosan akkor vehetett volna sört, borvizet, butéliás bort, ha lett volna üvegje. Ha nem volt, csak nézhette volna a menüt, de nem tehette volna magáévá. A helyzetet bonyolította, hogy egészségügyi szeszt, vodkát, likőrt és rumot is hasonló kinézetű barna, zöld vagy fehér üvegekben forgalmaznak ugyanabba a millióba, két millióba, ami Romániában körbe kerengett, sőt, olajat is!? Ez azért már kissé bonyolultabb, egy röpke kitérőt (ahogy mondani szokták mifelénk: egy misét) mindenképpen megér, hiszen itt ő (vált az obligát harmadik személyre a végképp elbizonytalanodó HáBé) két tapasztalt, italos embernek beszél, akiktől nem idegen a zákányos hangulatokat degeneráló másnaposság, amikor a férfiemberen semmi egyéb (átmenetileg) nem segít, csak egy kellő hőmérsékletű, évszaktól függően behűtött ser. Na most, méltányolja az urak figyelmét, együttérzésükre apellál, mi történik akkor, ha abban az üvegben – amit betegen, elveszetten, reszketve (Ady, mint mindenről, erről az állapotról is sokat tudott: „finom remegések az erőm”!...), de a ser áldásos, gyógyító erejében bízva, kézbe veszünk, sőt, mohón, a pohárra sem várva, semmivel nem törődve szánkhoz emeljük, és hosszú kortyokban kezdjük nyelni – előzőleg olaj volt (amit tökéletesen akkor sem lehetne kimosni, ha akarnák). És ő, sóhajt HáBé, csak irigyelni tudja parancsnokát (nem teszi hozzá, hogy egykori, hiszen neki Sasvári Ede ma is a parancsnoka) és tisztelt világutazó barátját, hogy őket, akiket annyi remélt, várt vagy éppen nem várt élményben részesítette a sors, ettől megfosztotta... Nem vesztettek persze semmit. Mint sokat tapasztalt magyar férfiak el tudják képzelni, milyen íze lehetett annak a sernek, amit egy rosszul, félig se, vagy felületesen kimosott olajosüvegbe töltenek. És ennyi elég.

Vissza tehát a buszpályaudvar eseménykerengőjéhez, amelyet ő és hajdani hóhéra a hatalmas ablakon keresztül, mint egy páholyból néznek végig, s közben nem beszélnek, nem is néznek egymásra, poharaik is érintetlenül várnak az asztalon, s ő (noha szórakozottan, mintha nem is róla lenne szó, konstatálja, hogy vonata ezekben a percekben hagyja el a brassói állomást, de mégsem kezd rohanni, láthatólag nem is érdekli az egész) az alattuk fekvő mozgásban lévő emberekkel és buszokkal benépesített pályaudvar történéseit figyeli.

Tehát: a dolog úgy kezdődött, hogy egy cigányfiú (akinek soha többé nem akadtak nyomára?!) ellopta egy földvári hölgy piros retiküljét 25 vagy 27 lejjel. A hölgy felsikoltott. Na, szóval, érthető, nem?

Ez már egy kicsit, hogy is mondjam, még neki is sok volt, és sokkolta is. Rohanni kezdett szegény, persze csak úgy átabotába, ész nélkül, s mozgása megzavarta a nem túl nagy tér amúgy is kaotikus rendjét. Hiszen nemcsak emberek (ha két ember rohan egymásnak, legfeljebb a hülye fejük koccan össze, és az orruk vére indul meg), de a buszok is ott sertepertéltek, s csak idő kérdése volt, hogy mikor koccan össze két busz, miután elüt néhány különösen kerge balfácánt.

Ami késik, nem múlik, mondja a magyar ember, és milyen igaza van! Mert ahogy a földvári nő megindult a pénze után, meglódult a tömeg is, megzavarodott a táncrend, s a tragédia, ahogyan az várható volt, be is következett, napok, hetek, hónapok, évek óta rohangáltak így a buszaikat kereső utasok azon a – ismétli – nem is túl nagy téren, mozgásukban látszólag nem volt rendszer, hiszen a közöttük ide-oda araszoló, lerobbant és rozoga vörös, sárga és fehér buszok senkit se ütöttek el, és egymásnak sem ütköztek. Most viszont megtörtént ez is, az is. Elég volt egyetlen becsavarodott nő őrjöngése, futott szerencsétlen a piros retikülje meg a 25 vagy 27 leje után, és összevissza mozgása, agresszív, de céltalan tétovasága megzavarta a többieket, először a buszok futottak össze, majd két szerencsétlen falusi ember az egyik sárga autóbusz kerekei alá került, az átalvetőjük is szétszakadt, kigurultak a kilós fekete kenyerek. Közeli faluból lehettek. – Vitték az életet a disznyóknak! – szólalt meg váratlanul Terike. A két alak körül vértócsa sötétlett, toporgó emberek jajgattak és vetették a keresztet, közöttük a busz kövér sofőrje, aki hangosan zokogott kínjában s egyre azt hangoztatta, hogy ő húsz éve sofőr, de még soha nem karambolozott, mintha ez az egyébként figyelemre méltó tény érdekelt volna valakit is a sápítozó, siránkozó, egyre idegesebb tömegben.

Azután megérkeztek a zsaruk, de képtelenek voltak rendet teremteni, míg be nem futott, úgy 20–25 perccel a baleset után, agresszíven dudálva s szinte szétspriccelve az embereket, egy újnak látszó mentőautó, kiugrott belőle két fiatal, fehér köpenyes fickó, és elkezdték taszigálni az embereket, közben románul és magyarul kánonban káromkodtak. Neki akkor lett elege az egészből, elfordult az ablaktól, s némán itta ki poharát, majd amikor egykori kihallgatója is szótlanul és mohón ismét egy hajtásra, nyakának parányi hátradöntésével fogadta magába deci kevertjét, élesen jegyezte meg, na, drága Gagyám, ez volt az az új világ, amiért annyit harcoltatok?! Sikerült! Érdemes volt! Gratulálok! Erről ő nem tehet, kezdett hadarni az egykori nagyhatalmú mikulás, ő nem ezt és nem így akarta, ezért is állították félre, benne igenis volt emberség, Om să fii – mondotta ő, a pontosság kedvéért románul, és felröhögött kínjában, majd egy másik orosz drámából idézve folytatta immár magyarul: „a lélek, atyuska, az a fontos, a lélek tisztasága!” Hiába gúnyolódik, meredt rá ellenségesen Gagya, miközben a sebesülteket vagy halottakat berakták a mentőautóba, ő nem volt egy vadállat, hiszen még az ilyen gazembereket és kalandorokat és feltehetően amerikai kémeket sem juttatta börtönbe, mint Hutera Béla hölgyfodrász.

Na itt lett neki elege az egészből, felállott, pénzt hagyott az asztalon, s köszönés nélkül tűzött el, hogy aztán a jeges szélben szobrozzon a peronon, az esti vonatra várva, ha már a délutánit azért méltóztatott lekésni, hogy meggyőződhessen róla, kutyából nem lesz szalonna, és ha lesz is, az csak és kizárólag kutyaszalonna lehet.

– Tehát, ha jól értem, ez volt a választása – mondja lassan töprengve Sasvári –, hogy feladja hivatását. Ha abbahagyja, és kéményseprő lesz, maradhatott volna a városban. Ha viszont nem cseréli fel fehér köpönyegét a kéményseprők fekete gúnyájára, akkor kussolhat, és fülét-farkát behúzva mehet falura.

– A kurva anyjukat! – káromkodik Málik, a nyöszörgő Obor fejét vakargatva –, ezt azután kitalálták a büdös oláhok. – Miért? – mutat magára Sasvári, őt saját testvérei hurcolták Recskre, és kínozták is lankadatlanul, hogy ne unatkozzon. Nem! Ezek a gazember kommunisták mindenütt egyformák voltak. – Dunának, Oltnak egy a hangja – állapítja meg Tóbiás, de senki nem nevet. HáBé megszédül – A disznó – mondja. – A disznó is ezután jött. – Miféle disznó? – néznek rá. – Hát amelyiket meg kellett volna beretválni. – Mit? A disznót?

Hutera lemondóan legyint. Hát így került ő falura, érzi, hogy menthetetlenül elfáradt, szédül, tehetetlenül mered maga elé, azon sem lepődik meg, hogy a parancsnok úr széke mögött fehér menyasszonyi ruhában tűnik fel Piros. Hajában koszorú. Olyan fiatal és olyan szép, mint akkor. Ő – mivel úgy beszélik meg, hogy várja a megállóban – szívében örömmel, a viszontlátásra felkészülve száll le Felsőtáborban a megállóban, de a lány nincs sehol. Az átalvetős falusiak úgy kerülgetik őt, mintha leprás volna, néhány pillanat és egyedül marad. Nyár van, a rajoni járat nyomában porfelhő gomolyog, szálló porszemek hibbannak el, libák repkednek a porban, embert nem látni sehol. Fölemeli fakofferét, még Ádám bátyjáé volt, megjárta a nagy háborút is, hogy aztán vele élhesse át a másodikat, s fájós lábát húzva, bicegve indul a kocsma felé... Piros rosszul időzített, gondolja, elnézte az órát, amikor mintha csak a földből nőtt volna ki, eléje állott egy milicista.

– Maga Hutera? – kérdezte ellenségesen. Nyögve eresztette le a koffert, előhalászta személyijét, s futólag felvillant benne, hogy a zsaru, mintha már a megállóban is méregette volna őt. – Kövessen! – vakkantotta most, s figyelmeztetően megbökte. – Hová? – kérdezte ő, de a zömök, sebhelyes arcú, magyarul rossz akcentussal beszélő férfi nem válaszolt. Ő még egész feleslegesen kérdezi meg, hogy a teljesebb megértés kedvéért jelen időben idézze fel ezt az egész rémálmot: – Le vagyok tartóztatva? – De válasz erre sem érkezik.

Amikor a helyi börtönviszonyok felől érdeklődik, a rend helyi őre szűkszavúan csak annyit vakkant, hogy: – Pofa súlyba! Kuss legyen!

Így mennek végig a gyermekkora fő színterén, ősei falujának főutcáján, és ő elképzelni sem tudja, mi jöhet ezután? De azt sem, hogy hamarosan a Turóczyak ősi kastélyában kell megberetválnia egy disznót, szigorú férfiak szigorú tekintete előtt kell bebizonyítania, hogy a fasiszták mindenre képesek. De alighogy hozzáérinti a pengét az állat szappanhabtól fehérlő bőréhez, vége lesz ennek is, jön egy új elvtárs, aki annak nevezi ezt az egészet, cirkusznak, s a helyzet fényét az sem emeli, hogy egykori bajtársai is jelen vannak, az őrnagy úr mintakatonái, Baló Feriből közben néptanács-, míg Veres Pistából kollektívelnök lesz, de vele úgy beszélnek, mintha nem ismernék. Szédül. Az egész valószerűtlen helyzetben kizárólag a beszappanozott disznó tűnik valóságosnak, azon se lepődne meg, ha hirtelen magához térne – különben sem tudja megállapítani, hogy döglött-e vagy csak el van kábítva –, és leugorva az asztalról, úgy, ahogy van, habosan indulna világgá. A milicista egyszer még gyomorszájon vágja, aztán közlik vele, hogy ez itt nem nyaralóhely, és ő megint az ellenséges, poros és néptelen felsőtábori utcán találja magát, kopott zöld kofferével a vállán, sántikálva halad előre a kocsma felé, szája kiszárad a szomjúságtól és az izgalomtól, most gondol először arra, hogy talán jobb lett volna, ha mégis a kéményseprés mellett dönt.

A kocsma üres. A frissen felmosott helyiségben, a terített asztalok között meghitten dongnak a nagy, zöld döglegyek, amelyek, sejti, meg fogják keseríteni itt töltött napjait...

Leteszi a bőröndjét egy ablak melletti asztal mellé, leül és tétován olvassa el a szemben lévő falra akasztott feliratokat:

JOBB, MINT OTTHON! NINCS HITEL – HARAG SINCS!

Ezektől sem derül fel, idegesen köhög, unottan figyeli a lámpa körül kerengő legyeket, az állórepülés bajnokait, és el-elfeketedik előtte a szép új világ, már-már elalszik a tehetetlen, kilátástalan fáradságtól, amikor a pult mögötti, hosszú, lelógó légyfogó szalagokkal felcicomázott lengőajtó mögül váratlanul előlép Piros. Ő feláll, szemrevételezi, évek óta nem látta, hát '44 tavasza óta – amikor néhány napos eltávozáson itthon járt szülővárosában és megismerte – kissé kitelt, megasszonyosodott.

– Hát megjöttél, Bélus! – sikoltja, s kiszaladva a pult mögül, a nyakába borul, érzi jázminillatát, megszédül. – Ó, te, te ólomkatona, azt hittem, nem látlak többé. – Hát most nézegethetsz, kedves – mondja ő rekedten. – Nem jöttél ki elém a megállóba!... – Milyen megállóba? – tölt pálinkát a lány két horpadt bádogpohárba, koccintanak, isznak. – Balogh bácsinál fogsz lakni – krákogott Piros, és azonnal kivörösödött az arca. – A fia orvostanhallgató, mindjárt elmegyünk, ne aggódj, nagyon rendes ember. – De hát ő azt hitte... – Mit? Mit hitt? – Hogy ők ketten, hogy ők együtt...

Piros rábámul, mintha nem értené, mit mond, mintha el se jutnának értelméig a szavak (?), gyorsan, kapkodva arról kezd beszélni, hogy kitakarították a borbélyműhelyt is, hiszen Baló elvtárs szerint ő már holnaptól munkába állhat, megkezdheti mindannyiunk hasznára, bizonyára áldásos felsőtábori működését.

Ő csak áll a bádogpohárral a kezében, lassan forog el a kocsma, s a fehér disznó ott röpköd a lámpa körül, üveges szemébe vesz a fény, s a lassan száradó habba ragadnak az állórepülésbe belehülyült legyek, ő felemelkedik, lábujjhegyre áll, valamiért meg szeretné érinteni, de megcsúszik, és teljes hosszában vágódik végig a még vizes padlón.

– Elájult – hallja még, aztán fehér lesz minden, hófehér...