Öt korsó sör. II. Zárójelek. Kortárs Kiadó, Budapest, 2000.

«Vissza a tartalomhoz

«Vissza az előző részhez

ZÁRÓJELEK

 

A BŐRÖND ELFÖLDELÉSE, AVAGY AZ AKCIÓVERS HALÁLA

Baász Imrének

A művészet az elidegenedés ellen tiltakozik. A művész összevész feleségével, aki nem akarja (nem meri? nem tudja?) megérteni. Nem képes felfogni, milyen jelentősége lehet – lehet-e egyáltalán jelentősége? – annak, hogy az ő rossz (de még megjavítható, még megjavítandó) cipői is a saját elföldelését váró bőröndbe kerüljenek.  „Ez valami akció? – kérdezi tétován és mosolyog. – Tiltakozás? Demonstráció?” A művész vigyorog, legyint:  „nem, nem, nem! te ezt úgysem érted, a cipőket! gyorsan a cipőket!”  „Mi az, hogy eltemetni egy kuffert?! Igaz, hogy ütött-kopott, de azért mégis. Hülye vagy? Meghibbantál? Részeg vagy? elment az eszed?” A művészet az elidegenedés ellen tiltakozik.  „A művész – fejtegeti tovább, még mindig szelíden mosolyogva a művész felesége – fest, rajzol, szobrokat csinál, emlékműveket, városrészeket tervez. Síkraszáll egy emberközpontú környezetért. Ezeket értem, Happening. Fogyatékosan bár,d e felfogom. A radikális mellérendelés művészete egy olyan korban, amikor nincs is radikalizmus! Felőlem. Mindenki azzal hülyíti önmagát, amivel akarja. És másokat is, ha beveszik. Ezeket értem. És felfogom azt is, hogy a művész teste mint műalkotás funkcionál. Felfogom, hogy a testével küzd valamiért. Valami ellen. Igen, hogy is hívják ezt az irányzatot? Amikor élesen vakító magnéziumfényben villan meg és ragad retinánkra a kép? De hogy jön ide az én négy pár rossz cipőm?”  „Adod, vagy nem adod?” – dühöng a művész, mire felesége toporzékolni kezd, már nem mosolyog.  „De elföldelni egy bőröndöt? Mi ez? Nem értem! És miért pontosan az én rossz cipőim legyenek benne?! Rakd bele, légy szíves, a te cuccaidat. vagy a nőid cuccait, mi közöm hozzá, de engem egyszer s mindenkorra tessék békén hagyni! elásni egy bőröndöt! Kész őrület.” A művészet az elidegenedés ellen tiltakozik. A bőrönd útnak indul a művész kezében, bár a művész felesége nem érti. Nem is ért egyet vele. Ellenzi. A művészet az elidegenedés ellen tiltakozik.  A művész kiért a városból, liheg, szétnéz: igen, az a domb jó lesz. Úgy fog állni azon a dombon a bőrönd, mint hadvezér a megnyert csata után. Persze ahhoz, hogy azután mégis elássuk, ásó is kéne. Öreg házba kopog be a művész, ásót kér, órára, másfél órára. Pongyolás fiatal nő fogadja, hajában csavarók, arca vörös, lábán nincs cipő.  „Mit kér? Ásót. Tata, jöjjön, tata, ennek a fiatalembernek ásó kéne.” A művész nézi a csavarókat a hajában, nézi a lábát, a pongyola piros virágait. Gyanakvó öregember krákog az ajtóban,  „mi kell?” – vakkantja.  „Egy ásó” – a művészre a nő.  „Igen, egy ásó” – hagyja helyben a művész. Az öregember csóválja a fejét, krákog, de hozza az ásót.  „Ej, hány árkot ástam én még ezzel is, hányat s milyen mély árkokat, ha tudná.” Sokáig csodálja a bőröndöt.  „Ma hol lehet ilyent kapni, Sári, hol?”  „Sehol” – nevet a nő, és a csavarókat rendezi a hajában. Szép szőke haja van. A művészet az elidegenedés ellen tiltakozik. A művész a dombra ér a bőrönddel.  „Kiválasztottalak” – mondja neki, csukott szájjal, mint a hasbeszélők, de közvetlenül. Leteszi  fűbe, kezét dörzsöli.  „Most elkülönítelek – mondja tovább –, saját felelősségedre döbbentelek. Eddig bőrönd voltál a bőröndök között, mostantól te vagy a BŐRÖND. Eddig csak akkor szólítottalak igy, amikor tasakok, cekkerek, hátizsákok közé kerültél egy peronon. Mostantól más. benned van a múltam, az emlékeim, a feleségem cipői, minden.”  „Milyen emlékei lehetnek egy bőröndnek – kérdezi este a művész szeretője –, és lehetnek-e egyáltalán emlékei?”  „Persze – bólint a művész, bort tölt magának, megissza. – Volt nagyapámmal Argentínában, Buenos Ayres, Cordoba. A húszas évek, amikor mindig sütött a nap az óceán fölött, és Európából hónapos késéssel jöttek a hírek, nem voltak hírek. Nagyapám a vendéglátóiparban utazott. Étkészletek, szalvéták, metszett kristálypoharak, étrendek voltak a bőröndben. Itallapok és a Góthai Alamnach. Sohasem lehet tudni.”  „Mit?” – kérdezi a művész szeretője, és iszik egy kortyot az üvegből. A művész bizonyára válaszol, még nem tartunk itt. Még a dombon vagyunk, méhek köröznek a nevezetes bőrönd fölött, miközben villog a vaku, hogy celluloidkockákra mentse a környezetéből kiemelt bőröndöt.  A művészet az elidegenedés ellen tiltakozik. „Nagyapám hazajött Cordobából – morfondírozik csukott szájjal a művész –, de Auschwitzban, ahol végül is befejezte pályafutását, nem volt vele a bőrönd, a bőrönd megúszta. Nem deportálták. Nem kellett viselnie a sárga csillagot. bejárta mind a hat világot, de senki nem verte meg, senki nem köpte le. Senki nem bombázta meg.” A művész ásni kezdi a gödröt, izzad, sajnálja magát és irigyli a bőröndöt. „Az anyja istenit – mondja –, még ebben a században is megúszta, amikor milliók és milliók haltak meg erőszakos halállal, tévedésből, félreértésből, és ő megúszta. A pofátlan.” Izzad, de kitartóan ássa a gödröt. Már utálja a bőröndöt. Émelyeg. Rá sem tud nézni. Lentről az öregember, a szép szőke hajú, pongyolás nő és más emberek és asszonyok is nézik. Egyesek távcsővel. Ez jó, szórakoztatja a művészt.  „Azt hiszitek, kincset ások el, mi? Sakálok, cemendék, idióta banda! S ha elmegyek, ti majd jösztök és kiássátok és a tietek lesz. Ezt nektek!” Mutatja, amit mond, jó kedve lesz, már nem gondol a bőröndre. A művészet az elidegenedés ellen tiltakozik. A művész megsimogatja  szeretője kezét, bort tölt magának, megissza. Este van.  „Ahogy ástam, megkívántam a sört is – mondja. – Téged is. Egyszer elmegyünk oda, a dombtetőre. Hátha fölöttünk is zümmögni fognak a méhek.”  „A béke méhei – mosolyog a szeretője, és ő is iszik közvetlenül az üvegből. – S lentről az emberek néznek majd távcsővel? – kacag csiklandósan. – Hogyisne! Nem megyek veled a dombra szerelmeskedni, mosdani se tudnánk, nem lenne jó.”  „Amikor elföldeltem a bőröndöt – folytatja a művész, és rágyújt egy cigarettára –, és különböző szögekből elkészültek a megfelelő akciófotók, leültem a dombra elszívni egy cigarettát. Lenn szaporodott a tömeg, meg voltam győződve, kihívják a milíciát is, élveztem a helyzetet. Nagyapám első osztályon utazott haza Cordobából harmincnyolcban. Innen is látszik, hogy realitásérzéke nullával volt egyenlő, a bőrönd pedig kajütjében kuksolt a hajóágy alatt. Megjárta az óceánt is, érted, mindent megúszott, s most egy műalkotás része lett, hát nem fenomenális? Elástam. Jól éreztem magam a dombtetőn, sütött a nap, dongtak a méhek, talán aludtam is egyet a fűben, nem tudom. Aztán kiástam, könnyen ment, percek alatt letisztogattam, és egyik kezemben vele, a  „hős bőrönddel”, a másikban az ásóval leindultam a dombról. Az emberek szétváltak, furcsán méregettek, összesúgtak a hátam mögött.  „Köszönöm szépen” – mondtam az öregnek, a becsavart hajú lány már nem volt sehol.  „Szívesen” – vakkantotta az öreg, háta mögé rejtve a távcsövet, és remegett a szemhéja. Ideges volt. Mind idegesek voltak. Nem értettek semmit. Azt hitték, velük tréfálok.  „Csupán hülye vagy” – nevetett a művész szeretője, és megsimogatta a művész fejét. A művészet az elidegenedés ellen tiltakozik.  

1981

 

A VERS SZÜLETÉSE, AVAGY HOGYAN NEM TANULTAM MEG UGATNI?

Azon a márciusi estén szél cibálta az utcai gázlángokat, az ablaktáblák tompán remegtek, és néhány korhely odalenn az utcán kornyikálva a csatornákat hangosan megdöngette.

Rubinteát ittunk a sárga lámpafényben.

– Nézd, Kornél – szóltam –, nem mondhatod, hogy nem hasznosítottam sok mindent abból,a mit elmeséltél, azt sem mondhatod, nem hallgattalak mindig türelmesen, de most én is szeretnék már megvallani valamit.

– Természetesen – nézett rám teáját szürcsölve Esti és legyintett. – Mesélj csak, te szegény őrült, tudtam, hogy így lesz, előbb-utóbb beszélni kezdesz, ti költők nem tudtok sokáig hallgatni, másokra figyelni...

– Néhány napja történt – kezdtem sóhajtva –, a frontátvonulás megzavart, s amikor estefelé kiszédelegtem az utcára, meglehetősen kábult voltam. Kávét akartam volna inni, de a legközelebbi kávéházban nem volt, sört, de a sörözőben aznap már nem csapoltak. Egy régi nagy kapun furcsa hirdetést fedeztem fel: dr. Fábricziusz Kristóf ugató tanfolyama. Erre a kapura nem emlékeztem, noha jól ismerem a környéket, ezeket kacskaringózó kis utcákat, ahol a szabadnapos kis cselédeket a kimenős katonák lila alkonyokon hosszan szorongatják, mielőtt tovább indulnának. Kis tétovázás után beléptem a kapun, hátramentem az udvaron, nyíl mutatta az utat, és beléptem egy terembe. Már sokan ültek a padokon és a székeken, feszült figyelemmel hallgatták a pódiumon ágáló kecskeszakállas, fekete kabátos emberkét.

 „Hogyan tanuljunk meg ugatni? – kérdezte ő és ránk meredt. – Mi sem egyszerűbb ennél. Meg kell figyelni először is, hogy a kutyák hogyan csinálják. Kirohannak a balkonra, morogni kezdenek, szőrük felborzolódik, majd hirtelen kitátott szájjal furcsa, úgy is mondhatnánk, jajongó hangokat hallatnak, ezek felerősödnek, vontatottá válnak. Ez a vonítás! Mi persze egyből ne kezdjük vonítással. Mellőzhető a balkon is. Szobánk közepén ereszkedjünk – a mélyebb átélés kedvéért – négykézlábra, vegyünk mély lélegzetet, és próbáljuk meg, felső ajkunk meglehetős felhúzásával, összepréselt fogsorunk közül vicsorgó hangokat kiadni. Ezek előbb-utóbb maguktól átcsapnak morgásba, utána jöhet az ugatás. Először próbálkozzunk a klasszikus vau-vauval, röviden, velősen, csattanósan igyekezzünk kiadni magunkból. Amikor úgy érezzük, már megy, próbáljunk kutyákra is ugatni. Lehetőleg ne a természetben, mert a juhászkutyák hálátlanabbak városon élő társaiknál. Ha a kutyák visszaugatnak, ha ugatásuk dühösebb lesz, mint a miénk, jó úton vagyunk. Ha már a macskák is ész nélkül rohannak előlünk, megnyugodhatunk, ez már eredmény, nem is akármilyen, ugatásunk kifinomultságára, elmélyültségére vall! Amikor szomszédaink is panaszt tesznek a házfelügyelőnél, hogy lakásunkban engedély nélkül tartunk ebet, elmondhatjuk: már kezdünk megtanulni ugatni. Ha számításba vesszük, hogy polgártársaink közül aránylag kevesen tudnak ugatni, esetleg büszkék is lehetünk, sikerélményünket, illő formát adva neki, kiadós vonítással mélyíthetjük el. Hogyan? Ön, drága asszonyom, azt kérdezi, miért ugassunk? És ön, mélyen tisztelt uram, azt, hogy kire? Nézzék, ez lényegében teljesen másodlagos kérdés. Ok is, személy is mindig kerül. Egy bizonyos: tapasztalataink és felméréseink szerint mindazok, akik megtanultak ugatni, nem szenvedtek többé életuntságban, törekvéseiket sem érezhetik reménytelennek, hiszen ha kitartóan, magukat nem kímélve edzenek, ugatásuk egyre tökéletesedik: gyakorlat teszi a mestert. Mit kérdez, kisasszony? Hogy én, én ugatok-e?! De kérném tisztelettel, maga nem értett meg engem, maguk engem félreértenek. Én nem akarom előtérbe tolni magam, távol áll tőlem a feltűnési vágy, én kérném, nem vagyok exhibicionista, de ha ragaszkodnak hozzá, ha meg akarnának győződni képességeikről, ha nincs ellene kifogásuk, kérem, akkor én, íme!”

– És? – meredt rám izgatottan, borostás arcát idegesen dörzsölgetve Esti.

Izgatottsága rám ragadt, hebegve magyaráztam, hogy dr. Fabricziusz erőteljes csaholásban tört ki, mely lassan váltott át ugatássá, majd megveszekedett, már-már kétségbeesett vonítássá, mintha egy életunt szentbernáthegyi eb ugatta volna a vigyorgó holdtányért.

– Társaimra meredtem – folytattam kissé megnyugodva –, mindannyian kerekre tágult szemmel, izgatottan figyelték a mestert, s egyeseknek már furcsán mozgott az ajkuk. Felálltam, a kelleténél talán ijedtebben igyekeztem kifelé. Egy idegen hölgy, akinek sűrű bocsánatkérések közepette óhatatlanul a lábára hágtam, felső ajkát komikusan felhúzva vicsorított rám, egy kedves fiatal lány, akihez önhibámon kivül simultam hozzá egy pillanatra, rám mordult, egy férfi pedig, noha csak felsőkarját súroltam, meg akart harapni. Amikor az ajtóhoz értem, már mindenki ugatott. Kirohantam az udvarra, az ugatás elkísért, az utcán is felettem úszott darab ideig, a hold szomorú bohócképével együtt. De mi van abban, ha ugatnak, kérem? – meredt rám egy császárkabátos férfiú, miután figyelmesen végighallgatta ideges, kapkodó előadásomat. Legalább nem dorbézolnak, nem követnek el kihágásokat. A lényeg az, hogy fizessék az adót, s aztán éntőlem... Udvariatlanul fordultam el és hazasiettem. Azóta a tükör előtt állva próbálgatom...

– Mit? – nézett rám idegesen Esti, és feldöntötte a teásfindzsát. Egy pillantig mindketten megzavarodva bámultuk a fehér abroszon terjengő sötét foltot.

– Az ugatást – mondtam kétségbeesetten. – Egyelőre még valóban nem megy, elég nevetségesnek találom vicsorgó ábrázatomat is a tükörből, de megígérem neked, kedves Kornél, hogy kitartóan fogom gyakorolni, ismerhetsz, tudhatod, van bennem kitartás.

– Hogy? – nézett rám Esti, és gúnyosan vigyorgott. a folt az abroszon egyre növekedett, a sárga lámpafényben jól elhatárolódtak a világos és a sötét felületek.

– De hát, ha mások is – magyaráztam kétségbeesetten, és neveket említettem közös ismerőseink, barátaink neveit...

– Te mégsem teheted – nézett rám kétségbeesetten Esti.

Az utcáról ebben a pillanatban kétségbeesett nyávogással összevegyülő dühös morgás, csaholás hallatszott.

– Csak egy macska menekül egy kutya elől – tette karját vállamra megnyugtatóan Esti. – Ne törődj velük, szegény barátom. Te írjál, énekelj! ez a dolgod – szólt vissza még a válla fölül búcsúzóul, aztán becsukódott után az ajtó, és én a fehér abroszt figyeltem, amelyen már nem terjedt tovább a folt.

– Ó, költő, énekelj! – kiáltott fel még az utcáról Esti, és eltűnt a szélben libegő gázlángok között, hosszú fehér sálja úgy libegett a nyomában, mint egy figyelmeztetés. A széltől meg-megremegtek az ablaktáblák. Már minden környékbeli lakásban jól hallhatóan ugattak, s én csak ültem a sárga lámpafényben, aztán tétován magam elé húztam egy vakítóan fehér papírlapot, felírtam, kis tűnődés után, a címet is, és megtorpanva, egy-egy jelzőt kicserélve írni kezdtem a verset:  „Indulj dalom,/ bátor dalom,/ sápadva nézze röptöd,/ aki nyomodba köpköd:/ a fájdalom.”

1985

 

BOHÓCOK

Hódolat Fellininek

1. PERONON

A peronon szinte lüktet az eltűnő, fátyolfelhők mögé vesző, majd újra előtűnő napkorong lemeztelenítő, kegyetlen fényében. Z. lihegve fékez le egy pad mellett, minden hely foglalt, néz végig a padsorokon, régi, kopott bőröndjén kioldódik a spárga, káromkodást elnyelve hajol le, köti újra, amikor valaki hátulról a vállára csap, ha gyengéden is, de visszanyomva előbbi, megalázó helyzetébe. „Z., öregfiú, ki hitte volna, ki hitte volna?” – így a barát, és örvendezve felkacag, kacagása asztmás köhögésbe fúl, elengedi végre Z.-t, aki felemelkedve hátrasandít: piros arcú, alacsony férfi áll háta mögött, enyhén szétvetett lábakkal, kezében degeszre tömött régimódi sportszatyor, melléről síp lóg, olyszerű, mint a futballbíróké, pulóvere piszkosszürke és szűk, kihangsúlyozva viselője hetyke kis sörhasát, haja csapzott, arca borotválatlan (legalább három napja nem borotválkozhatott – gondolja utálkozva Z.), orrából gusztustalanul meredeznek ki a szőrszálak; valami enyhén áporodott szag is megcsapja Z.-t, persze nem esküszik meg, hogy ez – még mindig azonosítatlan –ismerőse szaga, sokan járnak a napfényben lüktető peronon, huzat is van. Z. sóhajt, reflexszerűen nyúl belső zsebébe, felteszi arany keretes szemüvegét, és hirtelen az éppen teljes terjedelmében mutatkozó nap szemkápráztató fényében kártyavárként omlanak le az évek, Z., ez a magas, hajlott hátú ember rekedten kiált fel, a padokról kíváncsian fordulnak feléjük búcsúzkodó kiscselédek, szabadnapos katonák, valahová mindig utazgató pakkos honfitársak, sőt egy távolabb álldogáló rendőr is.  „P. – mutat rá Z. győzedelmesen ismerősére –, hát te vagy, édes öregem, na de ilyent, nem ismertem meg a hangodat, mikor is találkoztunk mi utoljára, mikor is?!”  „Régen – lapogatja P. lábujjhegyre emelkedve Z. kockás zakójának válltömését –, van annak húsz esztendeje is...”  „Hát beszélj magadról, hol vagy? hogy vagy? mit csinálsz?, magadról beszélj!” Z. hátralép, jobban megnézi a másikat, fuldokolva kacag, emlékei elsodorják.  „Emlékszel az első évre Robertininél? Amikor azzal a híres számunkkal ejtettünk mindenkit bámulatba, szakmát, közönséget, a fanyalgókat is... emlékszel, P.? Mondd, hogy emlékszel, fiú!”  „És te – P. arca elkomorul, a nap is ebben a pillanatban bújuk újra felhők mögé. – Hogy élsz? Mit csinálsz? Még mindig a nagycirkusznál vagy?”  „Ó, ez hosszú történet, ez hosszú mese P.” Z. kezében lóbálva súlyos bőröndjét, amelynek most felindulásában nem is érzi a súlyát, P. karját szorítva kétszer is felkacag. A padokról fejcsóválva néz utánuk egy néni, aztán köt tovább. Az egymásra talált barátok lihegve igyekeznek a kijárat felé, elhagyják a mereven szalutáló vasutast, leülnek az állomás előtt egy padra, a szemben lévő szökőkút vízsugarainak játékában gyönyörködve. Aztán egyszerre szűnik meg ez is, P. barátja felé fordul,  „biztos elvették a vizet”, nyugtatja meg Z.  „Öregfiú – P. mintha most fogná fel a találkozás jelentőségét, kíváncsian fordul Z. felé, csuklik az örömtől. – Nem is hittem volna, hogy még egyszer találkozunk. Akkor vettelek észre, amikor ott a peronon spárgával kötötted össze a kufferodat, apja, hát te élsz! Mondok, ez csak Z. lehet, így senki más nem tud meghajolni a béketáborban, emlékszel, hogy irigyelt mindenki, én is, csak megjelentél, elég volt csak megjelenned, s már hulltak szét az emberek. Ahogy a kezed a füledhez emelve hallgatóztál, majd puhán estél előre, már csurgott a publikum könnye, öregfiú, öregfiú, ki hitte volna, hogy ennyi év után...” P. Z. válltömését veregeti, gyér hajukat borzolja az enyhe tavaszi szellő, és Z. előtt egy pillanatra felrémlik a szemsértő reflektorfényben a tér többi részétől élesen elkülönülő porond, murokorra és álarca után mászva vaksin hunyorog a fűrészporban, P. pedig behajt egykerekű biciklijén, fején cilinder, hatalmas vörös orrából csöpög a paradicsomlé, a zenekar tust húz, a közönség várja a csattanót, ő felemelkedik, szétnéz, mintha maga sem tudná, hogy került ide.  „De öregem, nem hittem volna, hogy még egyszer találkozunk ebben a kurva életben...”  „Hát beszélje először te magadról, P.” Z. arca átszellemül, ahogy barátja felé fordul, két kisgyerek egy összekötözött macskát vezet előttük, mintha hámot akartak volna ráerőszakolni, annyiszor van keresztül-kasul tekerve spárgával ez a macska, mielőtt eltűnnének a másik oldalon, a park fái között, P. csibészesen felröhög, villámgyors, szinte követhetetlen mozdulattal kap a sípjához, belefúj, a gyerekek elengedik a macska zsinórját, futva tűnnek el a fák között, elfut a macska is, hirtelen panaszos nyávogás hallatszik, beleakadhatott valamibe a zsinór.  „Én még mindig húzom – kezdi Z. fáradtan –, most éppen nagynénémhez megyek, él még valahol a hegyek között egy eldugott isten háta mögötti falucskában Biri néni, egyetlen rokonom, szabadságot vettem ki, beteg is vagyok, fáradt is, pihenni szeretnék, de otthon már nem tudok, az utcán is felismernek, a gyerekek követnek, csúfolnak, az emberek is röhögnek, ha rám néznek, én huszonnégy órából huszonnégyet vagyok szolgálatban, P. már meguntam az egész bohóckodást, erdőt akarok magam körül, fákat, csobogó tiszta vizű hegyipatakokat, tisztásokat, duruzsoló méheket, békét. A nagynéném falujában talán azt se tudják, ki vagyok, kertes háza van Biri néninek, rezedák, petúniák a ház előtt a kiskertben, ott fogok ülni, olvasni fogom a Rab Rábyt, évek óta nekikezdtem, de olvasni sem tudok, mert állandóan belealszom, de aludni sem tudok, mert állandóan felébredek, félek, P., kedves barátom, te el sem hiszed: én félek, most félek, amikor béke van, nem érted te ezt, mégis elmondom, már egyszer valakinek el kell mondanom, minden éjszaka négyszer-ötször felriadok, dörömböl a szívem, verítékezem, reszketek, várom, hogy magas fekete férfiak jelennek meg ágyamnál, tört vágnak belém, hosszú vontcsövű puskáikkal lőnek rám, fülsértő hangon visítva, de hát ez unalmas lehet neked, aki bizonyára, mint látom, nyugodtan élsz vidéken, szépen kigömbölyödtél, jól nézel ki, isten bizony, ha nem hanyagolnád el ennyire magad, még jobban néznél is, és a síp, minek neked ez a síp, édes barátom?!”  „És a feleséged? Ilona?” P. gondterhelt arccal fordul barátja felé, hátradől a padon, vár.  „Ó, már vagy tíz éve elhagyott. – Z.-ből átmenet nélkül csuklásszerűen tör ki a vallomás, látja megint kopott szállodai szobájukat, az asszony a nyitott ablak előtt áll, hosszú szőke haját fújja a szél, nem akarom neked feláldozni az ifjúságomat, te, te bohóc. Nem akarom, mert gyáva vagy, tehetetlen szemét, na nem, nem, nem... – Egy súlyemelővel lépett le, vidékre költöztek, ahol a palit jól megfizették, mert bajnok volt, de aztán ezt a bajnokot is elhagyta egy kutyaidomítóért, hiába, őt is vonzotta a cirkuszok világa, nem, ezt az idomárt te már nem ismerhetted, különben is egy kókler volt, s csak azután került darab időre a szakmába, miután te leléceltél; őt is elhagyta Ilona egy pilótáért, a pilótát egy tengerészért, de mindez már nekem is követhetetlen, drága P.”  „Szoktatok találkozni?”  „Hogyne, hát úgy ismered te Ilát, mint aki végleg el tud menni valakitől? Évente egyszer-kétszer felkeres, velem alszik, sírunk, mos, vasal rám, megfőzi a diszebédet, meleg teával vár a cirkusz bejáratánál, elhatározzuk, hogy újra együtt maradunk, de csak néhány napig megy ez igy, utána nyugtalan lesz, hisztizik, veszekszik velem, aztán kér valami pénzt, és megint eltűnik...”  „Miért nem keresel valaki mást?”  „Én már nem tudok valaki mással együtt lenni, P., drága barátom, nem érted te ezt, én már nem tudom más nőnek elviselni a jelenlétét, a szagát, a kérdéseit... De magadról beszélj, P., magadról beszélj, lásd, az én történetem szomorú tucattörténet, a tiéd bizonyára érdekesebb, mesélj már valamit! Ahogy szavaidat hallom, oda álmodom magam a mozgó ponyvák alá, emlékszel, a háború után, amikor a vándorcirkusz társulata összeverődött, mi voltunk az összekötő szám a nagy számok: a bűvészek és légtornászok között, nélkülözhetetlenek voltunk, P., de ne hallgass igy, ilyen elesetten, mesélj már valamit, P.”  „Igen, hogyne – P. rekedten nevet fel, sípjával játszik, szeme összeszűkül –, aztán múltak az évek, kezdték felszámolni a vándorcirkuszokat, megkezdődött a szakma ujjászervezése, én nem álltam, azért ezt el kell ismerned, valami jól, hogy egyáltalán számbavettek, neked köszönhettem, nélküled én egy nulla voltam, Z., hidd el, egy nagy vidéki nulla, az igazgatók csak legyintettek amikor a nevem szóba került, s hogy kaptam szerződéseket, kizárólag neked köszönhettem, öregem. Én akkoriban nem barátkoztam senkivel, talán emlékszel, Z., nálatok is csak párszor voltam, talán háromszor,a hotelszobában, tudod éreztem, Ila nem szívlel engem, lenéz és megvet, felesleges nyűgnek tart a te nyakadon, mert a népszerűséged akkor már felfele ívelt, Z., te már nem a szakma ígérete voltál, hanem egyik fénylő csillaga, válogathattál a béketábor fővárosai között, oda hívtak, ahova mentél, és nem oda mentél, ahova hívtak, azért ez nagy dolog, Z., egyszer mondta is Ilona, hogy nézzek a tükörbe, hát bohóc vagyok én, ilyen arccal legfeljebb cipőpucoló lehetek valahol a gyufákról elnevezett téren, s akkor én mélyen elgondolkodtam, azelőtt egy nappal találkoztam egy ismerős taggal, akinek a háború előtt is volt már egy céllövöldéje, ami most ringlispillel is kibővült, a tag hívott, tartsak vele, a cirkusznál most úgysincs jövőm, nála kereshetek, amennyit birok, az engedély a zsebében, leugrunk néhány évre vidékre, céllövőde, körhinta, a vásárokon előadhatok a körhinta előtt néhány számot is, mutatványt, hogy röhögjön a nép, gondoljam meg! Hát én meggondoltam, Z., és mentem, mégiscsak reális lehetőség volt, mert valahogy a feleséged által jósolt cipőpucolói posztot konkrétabban azért nem tudtam volna magamnak elképzelni...”  „S még tőlem se búcsúztál el! – Z. rekedten köhög, sápadt, nagyon sápadt az arca. – Nem is tudtam, mit mondja este, amikor egyedül kellett kimennem a porondra, ez nagy tanulság volt, arcul is csapott, azóta senkivel nem vállalok páros jelenetet, rájöttem, a bohóc is mindig egyedül van, senkire se támaszkodhat, csak magára, hát azóta én is mindig egyedül jelenek meg, az évek során egyre inkább a szavaktól is eltávolodtam, lemondtam a szavakról, mondják is, hogy az már inkább pantomim, amit én csinálok, tudod, szóval most már én csak a gesztusaimra hagyakozom és a gusztusomra, száműztem kelléktáramból az otrombaságokat, a százszor elcsépelt baromságokat is, a gesztusok, a mozgás, néhány kellék...”  „Legtöbbször?”  „Legtöbbször egy zöld luftballon, egy seprű, egy piros pettyes labda, egy hatalmas gyertyaszál, egy szinte kétméteres fekete tollszár, ezt az én elképzeléseim szerint készítette el egy öreg asztalos, egy kis asztalka, ennyi jószerével, ezekkel játszom én el a mai ember minden keservét, bánatát, erősen összekuszálódott életét...”  „Azért szeretnélek látni, Z.!” – P. hatalmas kockás zsebkendőbe fújja ki az orrát.  „Ennél mi sem egyszerűbb, gyere egyszer fel a fővárosba, küldök majd meghívót egy gálaestre!”  „Ó, hányszor terveztem, hogy elmegyek, egyszer elmegyek én is az állami nagycirkuszba, hogy megnézzelek, mégse jutottam el soha, mindig közbejött valami, ismersz, tudod, nálam állandóan apró gyermekkorom óta közbejön valami...” „ És te! Te mit csinálsz most, P.? Igazán, na, mit csinálsz? Tehát egy kis vándortársulattal jártátok az országot, mint a régi nagyok, ha meguntátok, felszedtétek a sátorfátok...”  „Igen. És azt se mondhatom, hogy unatkoztam volna, hogy ne lett volna mindez érdekes. Volt helység, ahová kétszer, háromszor is visszatértünk egy évben, özvegyasszonyok is kerültek, akik mostak ránk, megmelegítették vacsoránkat, ágyunkat...”  „Ez azt jelentené, P. – Z. érdeklődve nézi barátját –, ez azt jelentené, hogy szabad madár vagy még mindig, hogy nem is nősültél meg még, P., azt jelentené...”  „De hát nézz rám – P. felugrik a padról, öngúnnyal mutat magára –, hát szóval, kedvesem, kinek kell egy kiszuperált bohóc?... S akinek kellene, az a bohócnak nem kell. Nézd, én mindig tudtam, hogy nem vagyok egy Adonisz...”  „Gyere velem! – P. elhallgat, meglepődve mered barátjára, de Z.-t, aki meglelte végre a keresett fonalat, már nem lehet leállítani. – Ha úgysincs más dolgod, gyere velem, Z., Biri néni, mint mondám, egy kicsi hegyi faluban lakik, estére remélhetőleg oda is érünk, ahol nekem van helyem, lesz neked is, sétálhatunk az erdőben, a ház mögött kert van, a kert végében már kezdődik az erdő. Erdő, P., erdő! Mókusok, őzek, fakopáncsok, na jössz, P., jössz? Velem tartasz?!” P. csak nézi kigyúlt arcú barátját, nehézkesen áll fel, zsebébe süllyeszti a kezét, egy pillanatra a csendes szökőkút felé fordul,  „de a jegy, Z. – mondja csendesen, szinte bocsánatkérően –, a jegy!”  „Mi van a jeggyel, a vonatunk egy fél óra múlva megy – pillant idegesen vadonatúj karórájára Z. –, addig még megvehetjük a jegyet...”  „De nekem nincsen pénzem, Z., érted, én most nagyon le vagyok égve, én...”  „De van nekem – Z. egy főúr grandezzájával rántja elő belső zsebéből tárcáját, meglobogtat egy köteg százast –, van pénzem, P., és velem jössz, kipihenjük magunkat, s akkor, akkor majd meglátjuk, mihez kezdünk, még nincs veszve semmi, ne légy kishitű, P., ne add fel, ha mi még eszer elkezdjük...”  „Gondolod, hogy ezt is el tudnád intézni? Hogy engem még egyszer oda...” P. rámered barátjára, reszket a keze az izgalomtól, hamuszürke az arca, fátyolfelhők mögül ismét előbukkan a nap, hunyorognak a fényben, két szomorú, esetlen, végre egymásra találó bohóc. Mintha végszóra a szökőkútból újra spriccelve, énekelve tör elő a vízsugár, s ahogy átsüt rajta a délutáni nap, szivárványt jelenit meg előttük a mocskos aszfalton.

2. A VONATON

Z. és P. egymással szemben ülnek a kényelmetlen fapadokon, a tértük összeér. A munkásvonat tele van áporodott (izzadtsággal és cujkával keveredő) szag terjeng, néhányan kártyáznak, közben nagyokat röhögnek, távolabb rádió szól, népzene, még távolabb két nagyhajú fiatal srác, az emberek feje fölött átordibálva beszéli meg a lányokkal a közös vasárnapi programot.  „Aztán bevágod neki – ordítja a magasabb srác –, bevágod, öregem, mert ha nem te, akkor bevágja más...” Z. hunyt szemmel szendereg, P. nézi barátja ráncokkal szabdalt szögletes arcát, a sasorr megbízhatóan vörösödik, lehetséges, hogy iszik is – töpreng P., nem tudja eldönteni, milyen nap van ma, s ez zavarja, Z. kinyitja szemét, pislog, előttük valaki letekeri az ablakot, az áprilisi szél betör a fülkébe, kiáltások hangzanak fel innen is, onnan is,  „csukja már be, maga állat” – böffen egy hatalmas termetű férfi ellenségesen, de az ablak valahogy csak nem akar becsukódni.  „Te még lényegében alig mondtál valamit magadról – kezdi Z., és rávigyorog P.-re –, ideje már elkezdeni a mesét, barátom, ideje...”P. kínosan, feszengve ül előtte, szomorúan mondja: „nincs mit mondanom, Z., hidd el, nincs mit mondanom... én se tudom, hogy teltek el azok az évek, vidéken gyorsabban telik az idő...” Hunyt szemmel ülnek, rázkódik velük a munkásvonat, az állomásokon sokan szállnak le, ezek az állomások ötpercenként követik egymást, egy idő után megritkulnak körülöttük az emberek, már senki sem áll, s egyre több az üres hely is.  „Egyszer Varsóban egy német artista, akivel összebarátkoztam, hozott egy angol nyelvű újságot – kezdi Z. –, egy fénykép volt az első oldalán, az volt a címe, hogy Az ugró fiú.”  „Mit ábrázolt?L – kérdezi P. – Egy ugró fiút, nyilván, hogy én milyen baromságokat tudok kérdezni...”  „Nem – kacag Z. is –, ez a fiú a levegőben volt, két ház között, mintha levegőben járt volna, állati atmoszférája volt ennek a fotónak, elkértem a kollegától az újságot és kitettem a szállodai szoba falára, velem volt a repülőn is, s otthon az ágyam fölé került a garzonban. Akkor már eljöttem a hotelből, le is bontották azt a garniszállót, a cirkusz káderese lakást utaltatott ki nekem, ez az, mondtam magamnak, amikor sokáig, hetekig-hónapokig méricskéltem a képet és megnéztem minden lehetséges szögből, ez az, ez kell nekem, valami ilyesmi ennek van levegője.”  „Mije?!” – ütődik meg P., de Z. mintegy révületben magyaráz tovább:  „... atmoszférája, fiú, atmoszférája! Mintha elszívták volna a magasban sétáló tag körül a levegőt, csak ő van, lépeget a házak között, a levegőben jár, egyedül van, önmagára irányul! Ez az, mondtam magamnak, nekem is ezt kell elérni... és dolgozni kezdtem, sokáig gondolkodtam a kellékeken, aztán azon, hogy kellenek-e már nekem ehhez a számhoz egyáltalán kellékek? Mert mi a kellék? Mankó, öregem, mankó, azoknak való, akik nem bíznak magukban. És lassan mindenről lemondtam, ekkor kezdett kialakulni a nagy szám. Betámolygok  a színpadra, szétnézek, mint aki egyedül van egy jégmezőn, két percig is kivárok, iszonyú ez, de el kell kapni a nézőt, bele kell rántani az örvénybe, másképp nem megy, azután előrenézek, mintha észrevettem volna valamit, távolban egy fehér vitorlát, egy jegesmedve fülét, Churchill hirhedt bőrszivarát, a Szabadság-szobrot, a Kreml tetején a vörös csillagot, mit tudom én? Aztán húzok egy egyenes vonalat jobb kézzel magam elé a levegőbe, a tus is már bejöhet, hát igen, ezekről a baromságokról máig nem tudom lebeszélni őket, de itt azért már van is némi funkciója, ekkor már a közönség az enyém, azt csinálok velük, amit akarok. Újra mereven meredek magam elé, mint egy Beckett-hős, aki elfejeltette, mikor él, rám irányulnak sugárban az összes reflektorok, szinte ég az arcom, világítanak a ráncaim, mert a szokásos maszkot se használom ehhez a produkcióhoz, ide a civil arcom kell. Tehát mozdulatlanul, elesetten meredek magam elé, szememmel lassan, centiről centire az előbb meghúzott láthatatlan vonalat tapogatom végig, aggályosan ellenőrzöm, ez kell most már a nézőben is tudatosodjon, mit kérdezel, nem itt, itt már teljesen csendben vannak, semmi taps, semmi csámcsogás, bekiabálás, dobogtatás, a zenekar is leáll, én hirtelen megmerevedek, ha a kakasülőn felvisít egy lány, mert szoknyája alá nyúlt a fiúja, még jobb, én már elszántam magam, elindulok és végigmegyek a porondon, azon a láthatatlan vonalon, mint Strosnájder a kifeszített kötélen, gondolom, úgy tíz-tizenkét métert mehetek, soha nem mértem, aztán megállok, megtántorodom, itt felszisszennek az ostobák, az idióták, mert már elhiszik, hogy iszonyú mélységek nyíltak alattam, erre én hitelen megmerevedem és visszanézek... A taps ekkor tör ki, hogy miért, azt a nagyokosok közül senkii sem tudja megmondani, sem a vezetőség, sem a kollégák, de kitör és tart percekig. Én közben lehorgasztott fejjel állok ott, s alig kapok levegőt. Hát ez egy nagy baromság, édes öregem – mondta Rodolpho, a nagy bűvész, aki egyszer Berlinben utánam következett és végignézte a produkciót, de van benne spiritusz! Apóca, te hipnotizálod a tömeget, tisztára őrület, amit az emberekkel csinálsz, de vigyázz, ez már nem cirkuszi mutatvány, a cirkusz az más, a tömeget fel kell dobni, szórakoztatni kell. Tisztára ezt írták az újságok is, hogy hipnotizálom a nézőimet. És elemezték a számot. El tudod képzelni azt a sok baromságot, amit rám raktak. Hogy az ember eredendő magányossága, egyedülléte, hogy ez a produkció túlmutat önmagán, önmagára mutat, esendőségére s más ilyesmiket. A szokásos lelkendező hanta. Tulajdonképpen én akkor kezdtem megteremteni magam, az új Z.-t. Tulajdonképpen néhány teljesen lecsupaszított alapgesztus egy közhelyszerű szituációban... Érted?”  „Nem – válaszol P., és elkeseredetten bámulja Z. izgalomtól kigyúló arcát. – De attól még lehet jó. Hiszen én nem vagyok mérvadó, távol estem a szakmától, mint az alma a fájától...”  „Nem baj, mindjárt leszállunk a fürdőhelyen, biztosan kell várakoznunk az autóbuszra, s akkor ott majd egy néptelen sétányon megmutatom, miről is van szó.”  „Bocsánat, uram – áll meg mellettük egy kinyalt képű ficsúr –, nem adnának egy tüzet?” Z. elhárítóan int a kezével, ellenségesen és elutasítóan mondja:  „nem dohányzom!”, de P. zsebébe nyúl, gyufát húz elő, tüzet ad a tagnak. Hallgatnak, a mellettük lévő ülésre fiatal cigánynő ereszkedik, csecsemője abban a pillanatban kezd sírni, amikor zavartalanul megnyitva ruháját, odakínálja duzzadó emlőjét. Z. magáról megfeledkezve, elmerülten nézi a cuppogva szopó csecsemőt, P. feláll,  „készülődnünk kell!” – mondja és  kinéz az ablakon.  „Tessék?” – rezzen fel Z.  „Készülődnünk kell – mondja P. lassan –, azt hiszem, az a fürdőhely következik!”  „Igen, az jön” – válaszolja szolgálatkészen az előbbi ficsúr, és nagyot szív a cigarettájából.

3. A FÜRDŐHELYEN

Délután van már, késő délután, megnyúlnak a fények, Z. és P. a fürdőhely homokkal, apró vörös kavicsokkal leszórt sétányán lépeget, évszázados vén fák között. Isznak egy sós, egy kevésbé sós, majd egy erősen kénes, végül egy erősen vasas borvízből, megnézik a hidegfürdő medencéjét is, körös-körül elhagyatottak a zöldre festett öltözők, a szokatlan bűz elárulja, hogy épp mire használják őket. A medencéből le van eresztve a víz, alol a padlózat gerendái már korhadnak, vöröslő tócsákon törik meg a délutáni nap visszasütő fénye, s néhány bedobált huszonöt banis és egylejes biztatóan, apró tükörként veri vissza a fényt.  „Az egésznek valami melankolikus hangulata van – Z. sóhajt és elfordul a medencétől. – Tudod, hogy én itt voltam nászúton?”  „Nem tudtam” – válaszolja P., és nagyokat szív a tiszta levegőből, végigsétálnak a fasoron, lelépegetnek egy lépcsősoron, és belépnek a mofettába. Leülnek a fapadokra. P. szórakozottan húzza elő zsebéből a gyufásdobozt, meggyújt egy szál gyufát, lehajol, térde magasságában minden átmenet nélkül lobban utolsót a láng.  „Itt könnyű lenne meghalni” – mondja Z. Öt-hat percig ülhetnek az üres szobában, a félhomályban árnyékok táncolnak feléjük, a melegség bokájuktól kúszik fölfelé, zsibbadni kezd a lábuk, nyomás nehezedik mellkasukra, egyszerre kezd viszketni fülük, majd orruk. Szinte menekülve távoznak, futólépésben érnek ki a folyópartra, a sárgáspiszkos vízben először tükörképeiket nézik, hullámot vet a víz, összegyűrődnek a tükörképek, sokáig bámulnak egy kutya- vagy macskatetemet is.  „Na, megmutatod? – kérdezi P. komolyan. – Megmutatod a nagy számodat, Z.?”  „Az egyik nagy számomat – vigyorog Z. Leteszi maga mellé kopott kofferjét, gondosan megigazítja a spárgát rajta, ellenőrzi a bogot, nehogy szétnyíljon. Aztán felegyenesedik, körbepillant, beméri a terepet, bólint, mint aki meg van elégedve, elmegy úgy tizenkét-tizenöt lépésnyire, szembefordul P.-vel, háttal kerül a folyónak, a kopár füzesnek. Tapsol.  „Mostantól, a második tapstól figyelj, öreg” – szól figyelmeztetően, kihúzza magát, megmerevedik, koncentrál. Másodpercek telnek el, P. mosolyogva figyeli Z.-t, s hirtelen előzmények nélkül kezd zuhanni, cirkuszban érzi magát ismét, borzong az erőtlen áprilisi szélben, a régi fények, a régi szagok, a régi emberek elsodorják, mindjárt megjelennek a műlovarnők is,a kik azt hiszik, fél tőlük és mindig heccelik, de megjön a hatalmas termetű oroszlánszelídítő-nő is, csokoládét dug P. szájába és behívja a vagonjába, felfekszik az ágyra s két lábát nyögve helyezi el a szolgálatkész P. ölében, s amíg a fiú előzékenyen vakarja a talpát, mesél. Mindjárt bekopog az alkoholista bűvész is, s meghívja egy parti sakkra, s mikor berúg, kitántorog a vagonból, elmegy az oroszlánok ketrecéig, leül velük szembe, s az álmos állatoknak összefüggéstelenül meséli az életét. Felidézhetetlen az egész, de éppen azért felejthetetlen is, gondolja P., és igyekszik kiszakítani magát a bűvöletből, az ellenőrizhetetlen emlékfoszlányok közül, a kisértő múlt törmelékéből. Z. ebben a pillanatban tapsol, P. felnéz, látja, amint barátja tesz három tántorgó lépést, mintha részeg lenne, részeg vagy beteg, mintha liszteszsákokat cipelne a vállán, aztán váratlanul cövekel le, kihúzza magát, tekintete a levegő egy csak általa észlelt pontjára merd, így marad sokáig, elviselhetetlenül sokáig. P. újra szédül, de minden erejét összeszedve talpon marad, szemét se hunyja le, látja, amint Z. fölemelt kézzel húz egy láthatatlan vonalat maga előtt a levegőbe, arca, teste megfeszül, mint íjhúron a nyílvessző, s váratlanul megindul, mintha dróton rángatnák, úgy megy, látszólag nem is törődve a feneketlen mélységgel, öreg pincérek mennek igy. Félrehajtott fejjel, szolgálatkészen vigyorogva, mintha tojásokon, mintha csak egy belső hangot figyelnének. P. megrémül, Z. most mintha megtántorodna, úristen, P. előtt elfeketedik a világ, csak lassan bontakoznak ki a látvány részletei, a háttérben a parti füzes, előtte az egyensúlyozó magányos figura, igen, mintha láthatatlan kötélen lépegetne Z. a levegőben, mintha tényleg mélységek fölött járna. P. felsóhajt, amikor Z. váratlanul megáll, mintha erőt gyűjtene, talán egy percig is így marad, összeroskadva, aztán emberfeletti erővel húzza ki magát visszafordul, s hirtelen győztesen kamaszosan vihog fel.  „Na, milyen volt? – kérdezi lihegve, s odabaktat P. mellé. – Na, hogy tetszettem, P.?”  „Csodálatos volt – nyitja ki a szemét P., pislog. – Te egy nagy művész vagy, öreg. Nagyon nagy művész.” Előhúzza zsebéből cigarettatárcáját, kivesz egy szál cigarettát, megnyomogatja, szájába teszi, rágyújt, mélyen leszívja a füstöt, elgondolkodva nézegeti a  folyóparti füzeket.  „Te már nem vagy bohóc, azt tudod, ugye? – állapítja meg mintegy mellékesen, szárazon a vitathatatlan tényt. – Ez valami más. Még vannak ilyen mutatványaid?”  „Persze, P., hát hogyne lennének. Csak nem képzeled, hogy ebből az egyből élek?! Csak nem képzeled!” Z. zsebkendőt húz elő, törli verítékező arcát.  „Csak éppen azt ne kívánd most, hogy még valamit eljátsszak itt neked, nem is bírnám, egy-egy ilyen mutatvány sokat kivesz belőlem, a halálomhoz közelit, elhiszed?” – kérdezi kissé patetikusan, éles hangja elcsuklik. Felemeli bőröndjét, s mintha iszonyú súllyal birkózna, megindul a mofetta és a sétány felé. P. elgondolkodva követi. a vasas borvízből mindketten még egyszer isznak, nézegetik a vöröslő csermely útját az ér felé, a kövek és az ütköző fű között. P. elképzeli a nyarat, a fényben szinte füstölgő lapuleveleket, vizet merít a tenyerébe és megmossa az arcát. A megállóban két átalvetős öregasszony álldogál, és körülöttük körbe-körbe vigyorgó oligofrén kamasz mendegél. P. és Z. a menetrendet keresik, de nem találnak semmi ilyesmit.  „Már itt kellene lennie a busznak!” – szólal meg az egyik öregasszony, mire a másik felcsattan:  „Csakhogy késni szokott. Maga is nagyon jól tudja, hogy késni szokott. Sokat szokott késni!”

4. AZ AUTÓBUSZON

De végül, mikor már lemondanak róla s visszafordulnának a sétány s a borvizforrások közé, a megállóba beimbolyog egy rozoga, kopott piros autóbusz. Felszállnak. Hely természetesen nincs, meleg van és áporodott izzadságszag. Lógnak a fogantyúkon, mellettük a dülöngélő koffer és a degeszre tömött sportzsák. Nem beszélgetnek. Később a busz erdőbe ér be, rázkódik, mint egy süllyedő hajó, s már-már fél oldalára dőlve áll meg. A sofőr – fiatal, micisapkás, kék melegitőruhás férfi – kiszáll és fütyörészve tűnik el a fák között. Valaki elhúz egy ablakot, P. és Z. hirtelen érzik meg a tavasz vérpezsditő illatát, elengedik a fogantyúkat, kinyújtózkodnak. Z. arcát dörzsöli, de P., mint aki végleg megszabadult valamitől, kipillant az ablakon. Az egyik fa zöldes-mohás törzsén felfelé igyekvő mókust vesz észre, ez az egyetlen élő emléke az utazásból, mert percek múlva visszajön a sofőr, indit, átkelnek néhány hegyen, az autóbusz a kaptatókon úgy dübörög, mintha szét akarna esni, az első falunál sokan szállnak le, jut ülőhely nekik is, P. ahogy leül, azonnal, átmenet nélkül el is alszik, Z. hátradőlve, elgondolkodva ül mellette, nagynénje arcát akarja felidézni, s ez sehogyan sem sikerül, egyszer sem néz ki az ablakon, már szürkülödik, amikor megérkeznek az utolsó megállóhelyre. Mindenki kiszáll, csak ők ülnek engedelmesen továbbra is a helyükön. Z. megrántja P. karját.  „Ébredj! – szól rá. – Ébredj, megérkeztünk!”  „Hova lesz a menés? – fordul hátra a sofőr, s szíves szóval igazítja útba őket. – Odáig még jó három kilométert kell gyalogolni, jóbátyám, becsszó, elvinném magikot, el én, de cakkra van kiszámítva a benzin, hogy a franc törné ki a garázsmester derekát, olyan smucig, hogy olyat ember nem látott. ”  „S ha az erdőn megyünk? – kérdezi érdeklődve Z., a beavatottak óhatatlan fölényével. – Ha az erdei úton megyünk?”  „Azon természetesen rövidebb – vigyorog a sofőr –, de ha nem ismerik, nem ajánlom, hogy elinduljanak lámpa nélkül. Az erdő mégiscsak erdő.”  „Köszönjük szépen” – hálálkodik Z., aztán nyögve kászálódik fel, int P.-nek is, aki a szemét dörzsölve ébredezik. Leszállnak a buszról, s csomagjaikat vonszolva integetnek a sofőrnek, aki jobb kezében tartva a kenyeret, szalonnát, hagymát, bicskát, megfontoltan eszik, s szabad kezével egy képes magazint tart maga előtt.  „Figyeld – súgja P. –, elképesztő, hogy tudja csinálni, eléképesztő...”  „Errefelé mindenki így eszik, tudod, ha a fűrész levágja a kezét, legalább nem kell ezt is megtanulnia...”

5. ORSZÁGÚTON

 „Az a helyzet, hogy nálam van egy zseblámpa” – jegyzi meg Z., észrevehetően sötétedik, az égen ott figyel már a vacsoracsillag is,a  vándorok útmutatója. Ez megnyugtatja őket.  „Mégsem kockáztatjuk meg az erdőt, ugye?” – kérdezi P., s elfojt egy ásítást. Maga sem tudja, miért megy el a kedve az egésztől, aminek előtte áll. Két kocsmát is láttak a fürdőhelyen, kétszer is elsétáltak előttük, s ez a smucig nem mondta volna, hogy meghívja valamire, nem mondta volna, hogy igyanak meg egy féldecit, egy sört, egy fröccsöt, ahogy régi barátokhoz illik, akik ennyi év után találkoznak újra... Nem, semmi ilyesmi nem jutott eszébe – nézi Z. arcát a sötétben, váratlanul feltörő gyűlölettel, mert az volt mindig, egy smucig disznó. A felesége is azért hagyta el.... Z. letérdel, kibogozza a spárgát, kinyitja a bőröndöt, kutat benne, majd diadalmasan kiemeli a zseblámpát.  „Megvan!” – mondja. Igen, igen – töpreng tovább P. –, talán Ila is azért hagyta ott, s egy pillanatra megjelenik előtte Z. szőke hajú, karcsú felesége, a hold átsüt átlátszó hálóingén, látszik, hogy alatta nincs semmi, ő akkor ébred fel, megbabonázva nézi a karcsú alakot, aki melléje ér, kitapogatja őt, félrehajtja a takarót, befekszik melléje s gúnyosan kérdezi, csak nem félsz tőlem, kisfiú, ne, hogy dobog a kicsi szíve Tulajdonképpen lehet, hogy ezért mentem el, mert azután az éjszaka után... – legyint előrelép, felemeli sporttáskáját, és a kis, melegen vibráló kört figyeli a porban. – Bevallani se mertem volna neki, hogy én ott akkor nem gondoltam semmire, de a szemébe se tudtam volna többet nézni, hát mégiscsak a barátom volt, a jóakaróm, vele kellett volna minden este felléptem...  „Bajos lenne ezzel a lámpával az erdőben – üvölt ki az ablakon a sofőr, majd indit. – Na, alászolgája – búcsúzkodik –, én mentem.” A rozoga piros autóbusz pöfögve távolodik. Ők is elindulnak a sötétségben rejtőző falu felé, s van valami vigasztaló abban is, ahogy fejük fölött mintha parancsszóra megjelenik a hold telt, vigyorgó bohócképe. P. igyekszik nem gondolni semmire, a villanyoszlopokat számolva lépeget Z. mellett. Lassan mennek, Z. megunja zseblámpával világítani az utat, eloltja s elteszi a lámpát, a hold fehéres fényében néma ajándékként tárulkozik ki előttük a titokzatos táj, hűvösödik, szél kel, egykedvűen zúgnak a villany- és telefondrótok. Megállnak pihenni. Z. erősen fújtat, liheg.  „Csak tudnám, mi lehet a rozoga kofferjében, tele van pénzzel, s akkor ez a koffer, őrület...” – töpreng P., s ahogy megindulnak, maga számára is váratlan eréllyel nyúl Z. bőröndje után, kissé meglepődik , hogy Z. tépelődés nélkül adja oda, még csak játékból sem tiltakozik – még kiderül, hogy ezért hívott, gondolja, nem bírta volna a csomagját. vagy félt egyedül, az országúton?  „Hiába – fújtat Z. –, feltartóztathatatlanul öregszem, egyre rozogább lesz a motor”  „Ilonát mikor láttad utoljára?” – érdeklődik P., s Z. indokolatlanul hosszú szünet után, elfúlva válaszol.  „Karácsony után jelent meg ...” – mondja, és megrezzen, mint akkor. Igen, éjszaka volt, azelőtt érhetett haza, épp az áramszünet alatt, amióta elhagyta a cigarettát, nem hordott magánál gyufát, arra sem emlékezett, hol van a zseblámpája, káromkodva forgolódott a kis teakonyhában, a gyufát kereste, mindennek nekiütődött, nem találta, elveszve rogyott le a konyhában egy hokedlire, és maga elé meredve üldögélt, amikor kopogtak,  „én vagyok” – hallotta a jól ismert hangot, kinyílt az ajtó, csakugyan ő volt,  „mit csinálsz itt a sötétben, te szegény Z. – borult rá váratlanul, és arcán érezte ismerős könnyes arcát –, mit csinálsz itt egyedül, te szerencsétlen öreg bohóc?...” Az ölébe ült, átölelte a nyakát, meghatottan szipogott, aztán egymás kezét fogva hangosan sírtak, s amikor váratlanul kigyúltak az ötszázas égők – ebben a konyhában s a szobában gyakorolt, kellett a fény –, kíméletlenül megmutatták a mellette ülő szeretett nő szeme körül sorakozó szarkalábakat, a mélyülő ráncokat is, a szőke haj a tövénél már őszes-fekete volt, s Z. egy pillanatra mintha a vénséget is látta volna, amint ott bujkál felesége arcvonásai közt, mintha egy pillanatra vigyorgó szemüregű koponyára csupaszodott volna ez az imádott arc. – Nem, erről mit beszéljen, és éppen P.-nek? – Ismét megállt, kifújta az orrát, és az is igaz, hogy az asszony is ugyanilyen megdöbbenéssel nézte őt egy darabig, majd felállt, s mielőtt bement volna a fürdőszobába, megsimogatta az arcát. ”Egyedül vagy, szegénykém, ugye, nagyon egyedül vagy? „Beértek a házak közé, az úton, szekere mellett öregember jődögélt, Z. odalépett hozzá, köszönt és nagynénje háza felől érdeklődött. Az öreg figyelmesen végighallgatta, majd megkérdezte Z.-t, mi járatban van, miért keresi Biri nénit, mit akar tőle, kije neki? Z. pontosan, aggályos szabatossággal válaszolt a lihegő P.-nek értelmetlennek tűnő kérdésére, mire az öregember lassan, megfontoltan ejtve a szavakat kétszer is elmondta, hogy nem könnyű megtalálni, ahhoz, hogy megtalálják, ezen az utcán végig kell menni, aztán balra térni, s a patak után a negyedik ház előtt, ahol egy fenyőfa van az udvaron, megállhatnak, mert megérkeztek. Igen, a fenyőfa és a gémek, törtek rá az emlékek Z.-re. Elbúcsúzott az öregtől, szíves szóval köszönte meg az értékes útbaigazítást. Emberek haladtak el mellettük, gyermekek szaladgáltak az úton, s egy lámpa alatt, a meggyűlt fényben beszélető férfiak állingáltak, kezükben csillogtak az ürülő üvegek. Mindenki köszönt nekik. P. először meglepődött, nem tudta, mire vélni mindezt, nem értett,e miért köszönnek nekik ismeretlen emberek, aztán egyre szívesebben viszonozta, így valahogy az út sem tűnt már olyan hosszúnak.

6. A NAGYNÉNINÉL

Biri néni, alacsony, gombszemű nénike először nem is ismerte meg Z.-t, aztán viharosan ölelte meg,a melléig sem ért,  „édes fiam – motyogta –, csakhogy megjöttél, édes fiam”. a Konyhában álltak, meleg volt, púpos hátú macska dörgölődzött az asztal lábának.  „Mióta nem voltál itthon, édes fiam, mióta...” Biri néni poharakat szed elő, kötényével dörzsöli őket,  „egy kis pálinkát” – motyogja, négyszögletű üveget húz elő a kredencből, reszkető kézzel tölt.  „Nekem ne... én nem szoktam...” – szipog Z.  „De az örömre, a találkozás örömére?...” Az öregasszony úgy lép hátra, mint akit arcul csaptak.  „Ővele – mutat P.-re Z. –, ővele koccinthat, édes néni, nekem, tudja, megtiltották az orvosok, a szívem, a májam, az idegeim...”  „Ő kicsoda? – néz kíváncsian és fürkészően P.-re az öregasszony, majd ismét Z. felé fordul – csak nem vagy beteg, jó, hogy jöttetek, készitek valami falnivalót, rögtön készitek, ó, istenem, Z., ilyen váratlanul, ennyi év után, és Ilonka, hogy van a feleséged, kisfiam?” P. Z.-re pillanat, Z. lehorgasztott fejjel állingál a konyha közepén,  „a helyzet az, hogy – kezdi, elhallgat, de mielőtt indokolatlanul elnyúlna a csend, sietve teszi hozzá: – jól van ő is, Biri néni drága, sajnálja, hogy nem tudott jönni, de a nénékát természetesen nagyon sokszor üdvözli és csókolja...” Az öregasszony köténye sarkával töröl ki egy könnycseppet a szeméből, felemeli a poharat, P.-re pillant, aki megrezzenve kapja fel az övét.  „Isten hozta minálunk – iszik az öregasszony –, az úr is cirkuszista?”  „Vele léptem fel fiatalkoromban – kezdi Z., és kabátját megnyitva még mindig lihegve ül le az asztal mellé –, nem is képzeli édes néni, mekkora szám voltunk mi ketten! Ó, nem is képzeli...”  „Hát nem – motyogja az öregasszony –, én nem is tudom, mióta nem voltam cirkuszban, ide az isten háta mögé nem jön cirkusz...” Belép a kamrába, szalonnát, túrót, három nagy fej vöröshagymát és egy uborkásüveget tesz az asztalra.  „Biztosan megehültetek, fiam...” – simít végig Z. gyérülő haján, aztán P.-re pillant.  „Egyék, kérem, nézze el mán, hogy csak ez van, nem tudtam, hogy jőnek. Ha tudtam volna, csirkét is vágok, vagy nyulat, hogy illendően...”  „Hagyja csak, Biri néni...” – legyint Z. P. is leül az asztal mellé.  „Maga még Z.-nél is kevesebb beszédű?” – unszolja az öregasszony, és elébe tolja a szalonnát. A kályha mellé ül le egy kisszékre,  „az öreggel álmodtam – kezdi lassan, vontatottan –, nagybátyáddal, az erdőlésből jött meg, szélcsípte piros arccal,a kabátja kigombolva, mint egy fiatal legénynek...” Ebben a pillanatban sötétség borul rájuk. Z. máris előzékenyen világit zseblámpájával, Biri néni nyögve gyújtja meg a petróleumlámpát és felcsavarja a lángot.  „Amikor mellém ért, felemelte a kezét – folytatja –, csendet intett, mintha mondani akart volna valamit, hozzám hajolt, de aztán mégse szólt, csak szomorúan meredt rám, arca szemlátomást sápadt el, úgy megijedtem, hogy elfutni sem tudtam, az arca már krétafehér volt, szinte beleolvadt a levegőbe, csak kérlelő fekete szeme világított” Az ajtón kopognak. Z. és P. egyszerre fordulnak a belépők felé: gyerekek a látogatók, két kisfiú és egy kislány. Harsányan, éneklő hangon köszönnek, kíváncsian nézik az asztalnál ölő férfiakat, böködik egymást, végre a kislány előbbrelép:  „szeretnénk meghívni a bohóc elvtársat egy találkozóra – kezdi –, hogy át tetszhessen adni tapasztalatait az ifjú nemzedéknek...”  „Honnan tudtátok meg ilyen hamar, hogy itt van az öcsém?” – vet keresztet az öregasszony, de Z. megnyugtatóan int.  „Hogyne, természetesen elmegyek, kedvesem, hogyne mennék, és viszem őt is – mutat társára –, hajdanában, a háború után együtt léptünk fel évekig, majd a kultúrházban bemutatjuk, mit tudunk, azt hiszem, egyébként sem árulok el titkot, ha elmondom nektek, hogy a közeljövőben ismét együtt fogunk fellépni az állami nagycirkuszban”  „Most menjetek, Rózsikám, a bácsik fáradtak...” – tuszkolja ki Biri néni a látogatókat az udvarra. Z. feláll, kitámolyog az ajtón, P. mohón nyúl az üveg felé, gyorsan iszik egy közepes kortyot, aztán tovább ül ölébe eresztett kézzel az asztalnál.  „Megágyaztam – tűnik fel a madárcsontú öregasszony az ajtóban. – Megágyaztam az első szobában, bizonyára elfáradtak az úton.” P. feláll, engedelmesen követi az öregasszonyt. Biri néni gyertyával a kezében mutatja az utat az első házig, ahol egy hatalmas kettős családi ágy ablak felőli helyén már ott fekszik csukott szemmel, sápadtan Z.  „Nincs jól – suttogja az öregasszony –, azt hiszem, beteg, már üzentem a gyerekkel a doktor úrért, jönne ide s vizsgálná meg...” P. kifordul az udvarra, nézegeti a csillagos égboltot, megkeresi a Nagygöncölt, aztán hátramegy a kertbe, padra ül le, surrogó hatalmas diófa alá, vár, de sokáig nem történik semmi, összerezzen, amikor meghallja a nesztelenül melléje lopózó Biri néni hangját.  „Csak reggel tud jőni a doktor úr, a hegyre hívták beteghez, onnét egyhamar nem jő haza, ha valamit észlel, szóljon, én ott alszok a konyhában...”  „Az is lehet, fáradt” – nyugtatja P. a szomorú kicsi öregasszonyt, aztán előrebotorkál, bemegy a szobába, a cigarettát s a gyufát maga mellé készíti, csendben vetkőzik, hosszú alsóban és tornaingben álldogál az ágy mellett, hallja Z. ziháló lélegzését, lefekszik, nem tudja, mennyi idő telhet el, arra riad fel, hogy Z. beszél.  „... és ez így megy minden éjszaka...”  „Nem kell törődni vele” – P. csodálkozik hangjának ridegségén, elhallgat, megkeresi a cigarettát és a gyufát, rágyújt, gyorsan húz két slukkot. –  „Meg kell tanulni együtt élni a félelemmel, érted?” Végigszívja a cigarettát, óvatosan oltja el cipője talpán, hátán fekve alszik el, virágos réteken fut álmában, kisgyerek, nem messze tőle fiatal ló vágtázik körbe-körbe, amikor felriad, az ablakon már betörnek a hajnal ólmossápadt fényei. Z. fél oldalára borulva mélyen alszik.

7. TÁVOLODÓBAN

P., anélkül, hogy végiggondolná, mit is tesz, kiugrik az ágyból, gyorsan, nesztelenül öltözik, egy papírdarabra otromba, dülöngélő betűkkel írja rá:  „EL KELLETT HOGY MENJEK”, a földről felszedi és zsebébe rejti az éjszakai csikket, a papírdarabot Z. zakójára tűzi egy gombostűvel, amit nadrágzsebe mellől húz elő, kióvatoskodik az ajtón, az udvaron semmi mozgás, a kúthoz siet, a veder félig van, mohón iszik, majd hátra sem fordulva megy ki a kapun, az utcán már fut. Sípja még mindég a nyakában lóg, s csak akkor veszi észre, amikor egy pöttöm kisfiú köszönés helyett hosszan megbámulja.  „Jó reggelt” – köszön P., lassan elmaradnak a házak, amikor hátrapillant, a gyerek még mindig követi. P. megáll, bevárja, odalép hozzá, kis tétovázás után nyakából leszedve a pöttöm kisfiú nyakába akasztja a füttyöt, búcsút int és gyorsan távolodik a néptelen mezőn, a harmatos fűben. Az erdő felé megy. A gyerek egy pillanatig megigézetten nézi a sípot, majd utánanéz, mintha meg akarná jegyezni, de ebben a pillanatban a messzi fák között megjelenik a bíborvörös napkorong, s kisfiú nem tudja sokáig követni a ponttá zsugorodó bohócot, lehunyja hát a szemét, s mire a bíbor karikák eszeveszett tánca szemhéja mögött megszűnik és megint kinyitja, már nem látja sehol: volt, nincs.

1985

 

KÉT LÉPÉS

Julio Cortázar emlékére

Tomboló napsütésben, süllyedő, hol volt, hol nem volt májusi mezőn, ugrándozó, ölelkező, fűre heveredő, táncoló, beszélgető, valahová igyekvő, nótázó, poharazgató, hallgatag párok, dülöngélő, egymást elveszítő, egymást elkeseredetten kereső részegek, ugrókötelező, hulahoppkarikázó, porban mászó, papást-mamást játszó, rollerező, homokvárakat építő, homokvárakat romboló gyerekek, mutatványaikra készülő, ideges, nyugodt, bemelegítő, lazító, gondolkodó, fásult arcú, feszült arcú, álmodozó arcú sportolók, festett képű, bukfencező, egymást lökdöső, egymást kigúnyoló, egymásra lisztet öntő bohócok, egymást szédítő, egymás tekintetében elmerülő szerelmespárok között a vásárosok bódéi is nyitnak már, időben érkeznénk, indul hamarosan leállíthatatlan körútjára a hatalmas körhinta is, a mező, a május, hajnali álmok és az észlelhető, tehát le is irható, meg is jeleníthető valóság fölé röpítve a lányokat, nyit a céllövőde bódéja is, hamarosan egy szerencsés kezű kisinas vagy katona szívesen találja a menyasszonyt és – mit is tehetne mást? – menüettlépésekben indul ez a bádogmenyasszony búskomor, kopott, mellényén már rozsdásodó vőlegénye felé, azt a két lépést teszi meg, örökké azt a kettőt, ez a két lépés a sorsa, de senki sem sejt semmit, nevetnek, nótáznak, kiabálnak, az erdő szélén felállított lacikonyhák tűzhelyei alól füst száll fel, sülő hús vadító, ínycsiklandozó szaga tölt be mindent, pukkannak a pezsgősüvegek, a korsókban emelkedik a sörhab, egyenletesen emelkedik, eltakar mindent, eltűnnek a kántáló, portékáikat magas fejhangon, egymást túlkiabálva és túllicitálva kínálgató édességárusok, a peckes szabadságos katonák, a kimenős cselédek, a tömegben feltartott fejjel kevélyen sétálgató csendőrök, hangolni kezd a ki tudja mikor összeverbuválódott fúvószenekar is; a tagok egymásra néznek, nevetnek egy hozzánk már soha el nem érő vicc csattanóján, kiisszák maradék söreiket, fűre repülnek az üres üvegek, néhányukat pókhálósra csipkézik a maradék hab szeszélyes buborékai, levegőbe emelkednek a sapkák, megcsillan a lágyan világító nap is a rézfúvókon, az öreg, kackiás bajuszú, ráncos arcú dobos rákacsint a lányokra

nevetés! öröm!

ez a dobos dobját nyakba akasztva hordja, mint a katonadobosok, varázslatosan pörögnek öreg ütői, mintha csak a megélénkülő, egymásba kapaszkodva táncolni kezdő párokat akarnák vezényelni, rezes bakahangján dobolás közben énekel is a vénember, talán azt, hogy  „egymásé úgysem lehetünk” ... és máris tele torokkal fújja mindenki;

hanyatt fekve, részegen hortyognak a medvetáncoltatók, csak a fákhoz láncolt szomorú medvék emelkednek mindegyre fel, s mintha a melódiára, megrázzák busa fejüket; a poharakat kiisszák, teletöltik, a sörhab úgy jár fel és alá, mint a motolla; szél kel, májusi szellő, a lacikonyhák füstjét a méreteit amőbaként változtató tömeg föli bodorítja, itt egy fél történelmet idéző bajusz, ott egy piros rokolyából pillanatra kivillanó telt és fehér női comb, egy kislány derekán megállíthatatlanul pörgő hulahoppkarika, egy lányarc, egy léggömbjén elszállni vágyó kisgyerek;

most keringőre vált át a zenekar;

egy fiatal, kivörösödött arcú kiskatona kerül előtérbe és egy szőke kis cseléd, amint egymásba kapaszkodva repülnek a kék Duna csobogó hullámait idéző melódia láthatatlan, de mégis jelenlévő sétányain; a lány egy hajfürtje kiszabadul a piros pettyes kendő alól, kék szeme megcsillan,  „ó, maga, maga – suttogja –, tudtam én, hogy maga rossz ember, tudtam én, ó, miért is engedtem a hívásnak, miért?...”, a baka nem szól, szorítja a lányt, érzi, hogy az övé már, az övé lehet, ez érdekes módon felszabadítja, erősnek érzi magát, mindenesetre nem érzi annyira esetlennek, mint az előbb, amikor felkérte a lányt, a keringő, a májusi szellő és a lány, igen ez a mosolygós arcú, kék szemű szőke lény, megzavarják, még a nevét sem tudja, s máris terveket sző, miközben egymásba kapaszkodva járják a polkát, amire a keringőről vált a belemelegedő zenekar,  „ugye elvisz majd a ringispilre is, rossz fiú?” – incselkedik a lány, és kicsi keze megrebben a baka derekán, kendője hátracsúszik, libegve ereszkedik a fűre, meglőtt madár, mézsárga hajsátor röpül utána, majd, ahogy megfordul a  szél, a kiskatona arcába: a fiú pislog, hirtelen, mély öröm járja át, amint a lány rakoncátlan hajszálai borostás arcához érnek,  „a céllövődébe is elviszlek!” – súgja, de máris távolodnak egymástól, hogy majd újra közeledjenek a polka mindent lebíró, mindent megszüntető, újrakezdő és átalakító ütemére;

körülöttük hullámzik a mező, az ég felé emelkednek a sátrak, mintha tótükörben néznénk az egészet, aztán vadonatúj argentin tangóra tér át a zenekar (hol tanulhatták?), sokan befejezik, zavartan nézik egymást,a lányok ruhájukat igazgatják, a fiúk üvegeik, poharaik után nyúlnak, még nem ismerik ezeket az új táncokat, csak a katona és a kiscseléd kapaszkodik egymásba, ha már egymást megtalálták, ösztönösen is eltalálják a vérüket felgyújtó új zene lépéseit;

már mindenki őket nézi, tombol a napsütés, aztán váratlanul, előzmények nélkül kezd fakulni és sárgulni minden, és megmerevedik, egyesek barnulni kezdenek, elmosódnak a háttérben a lacikonyhák sátrai és a vásárosok bódéi, kopni kezd a körhinta, felszívódik a menüettlépésben örökké vőlegényét közelítő, de el soha nem érő menyasszony, a tömeg egy része beleivódik az általános barnulás-sárgulásba; a zenekar tagjainak az arca már-már kivehetetlen, mintha repedezni kezdene a győzedelmesen mosolygó, dobolása közben ifjúkorát újraélő, karikás bajuszú, rezes hangú öreg dobos nyakában is a dob, ez a napfényben mámorosan kinyújtózó, feszes bőrű, ugrásra kész állat, amely mindent átható, pontos és kemény hangokról álmodik, repedezni kezdenek a kürtök is, a lány meglibbenő és örökre úgy maradó rokolyája mellett hatalmas kardra emlékeztető, fémesen csillogó valami tűnik fel, és körbemetszi a lányt, kivágja a kiskatona mellől, de ezenközben is repedezik, sárgás és kávébarna lesz minden, olyan lesz lassan az egész, egészen olyan, mint az a régi fénykép, amelyet egy reszkető fejű öregember halász elő nyugták, kacatok, levelek, önéletrajzi fogalmazványok, marhacédulák, régi számlák, biztosítási papírlapok és újságkivágások közül egy kopott sublódfiókból, és felénk mutatva buzgón vágja ki a fiú mellől a lányt egy nyesőollóval.

 „Nos, drága uram, az lettem volna én, megismert?”, s váratlanul kinyitva két szemét, ránk néz, a kivágást is ekkor fejezi be, a sárguló lány földre hull, a képen a katona mellett lyuk támad, az öregember szeme elé emeli a képet, a lyukon gyanakodva néz felénk, arcát átjárja valamiféle mosoly is, de olyan, amely bármikor sírásba válthat át, és erős, átható hangon, szinte kiáltva mondja:  „... én őt szerettem mindig, érti, édes úr, mindig, de nem akart hozzám jönni, hát akkor minek legyen a fényképe, minek? úgyis eleget rejtegettem ezt a képet a feleségem elől, de már ő is elment, hát itt az ideje, hogy...”, zihálva hallgat el, jobb lába felemelkedik, a kivágott lány fölé kerül, mintha rá akarna taposni, de aztán mégis hátralép, és átjárja valami erőtlen zokogás.

1984

 

A HALÁLCSILLAG KORMÁNYOSA

Tisztelgés Marqueznek

Nem tudjuk, mikor jött be a kocsmába az idegen, de egyszerre ott ült az asztalnál; az ivóban félhomály, Antonio a pénzhajhász kocsmáros még nem gyújtott lámpát, már nem volt délután, még nem volt este, árnyékok cikáztak az ivóban, az idegen érces hangon kért bort; ez a hang nem tűrt ellenvéleményt, úgy, olyan erősen zengett, hogy betöltötte a termet, a füstben felkapták a fejüket a fogyasztók, odanézett mindenki ami asztalunkhoz. Antonio reszkető kézzel gyújtott lámpát és egy kancsó vörösbort tett le az idegen elé, csak most nézhettük meg jobban, de csak egy pillanatra, mert szemének egy villanására máris ugrott Antonia és elcsavarta a kapcsolót; a félhomályban sűrűsödő alkonyatban olyan volt a hatalmas termetű, őszhajú ismeretlen, mint egy szobor, hiúzszemeit résnyire összehúzva, gyanakodva nézett szét, élesen pillantott ránk, majd megint kancsójába mélyedt, mintha a veresbor nyugtalan tükrében akarta volna megszemlélni fájdalmasan tovatűnő életét, ezt a felesleges áldozatot vagy egyszerűen csak szemlélni az arcát, a tovatűnő mosolyok romjait. – Arra, hogy a catarrói matrózlázadás viszonylag gyors és sikeres elfojtása után, elárultak nyilván, mert gyülevész népségben áruló is mindég akad, spicli, besúgó, aki mindég oda áll, ahova kell, ahonnan remél is valamit, egy pillanat és máris a nyakunkon voltak a katonák, csak azért imádkozott ő – így a férfi megvetően mérve végig minket megint –, hogy élve ne kerüljön a parti őrség kezére, hallott már rabokról, akiket ott felejtettek  a vár kazamatáiban s amire eszébe jutott valakinek, hogy mi is lehet vele, már a húst is leették a testéről a falánk és utálatos patkányok, amelyek ott surrogtak este is a kikötő utcáin az ember lába közt s csak a csontvázak meredtek a porkolábokra, nem, akkor már inkább a halál, mint patkányok vacsoráján legyen a csalétek! – folytatta a férfi – igen, nincs mit csodálkozni, ő legalábbis akkor amikor jöttek a katonák, mint a veszedelem s nekik az első golyóváltás után csak egyvalami járt az eszünkben – próbált volna meg más járni? – hogy a harmadik rohamra már nem marad golyó, vitézül verekedett; nem felvágásképpen mondja, néhány szerencsétlent puskatusának csapásaival segített át a túlvilágra, de mégis legyűrték, elfeketedett előtte a világ; megbilincselték, felsorakoztatták őket a fedélzeten, most jő a megtorlás, mondta az öreg sánta fegyvermester és kiköpött, szép lesz az is fiúk, s ebben az életben nekünk már nem is igen lehet valami is szebb – – – –

igen – ismétli – arra, hogy  a megtorlás után hogyan került ő végül is az óceánok, legendák és rémtörténetek legmonstruózusabb kísértethajójára, a túlvilág leghatalmasabb mozgó bázisára és mennyi ideig járta ezzel az elképzelhetetlenül komor, fenséges, hatalmas, hol fényárban úszó, hol jó szélben a hullámok közé olvadó, pokolszürke, babonáknál is sötétebb sátáni óceánjáróval a halál vad, zajló, vagy ellenkezőleg; nyugodt s csupán sikoltásmagas hullámaival fenyegető tengereit, nem tudja már, de nem is hiszi, igen, nem is hiheti, hogy valakit közülünk egyáltalán érdekelhet; gyülevész kocsmatöltetékek vagytok – mondta közvetlenül és megint ránknézett, sárgás szeme kitágult az ablakon beszökő fényben, motorkerékpár zúgott el az utcán és a reflektorok fénye egy pillanatra kiemelte az idegent a háttérből s a pillanat kitágult, egyenként nézett végig minket, mint falunk elfelejtett évszázadaiban nézhették vásárokon rabszolga-kereskedők az ember-„felhozatalt”, aztán félhomály lett megint, szempillái is leereszkedtek újra – nem, az utolsó összefüggő emléke a megtorlással kapcsolatos – – – – –

ott állnak a pólai kikötőben, a lehorgonyzott parti őrség által megszállt SMS SANKT GEORG páncélos cirkáló fedélzetén, komor díszlet hátuk mögött a máskor szelíd kék, most tintaként bugyborékoló, morajló, haragvó tenger; szerda van, szerda dél, a bosszú szerdájának dele; megbilincselve állnak túlélők a fedélzeten, egyenes vonalban velük szemben, élő kihívásként, mintegy megelevenedő lelkiismeretként, a szolgálati szabályzat, a megtorlás és a düh sápadt angyalai, hófehér diszegyenruhában tengerésztisztek; egy szálfatermetű ellentengernagy legyint kesztyűs kezével, megvetően néz rájuk; szavaira emlékszik ma is, ma is hallja kissé nyafogó hangját, amint másoknak, a többieknek, alárendeltjeinek magyaráz: „kinyírni, ezeket, mindannyiukat”, ugyan ugyan – erre most is emlékszik, ezt mondja és fintorog –, kár a golyóért és mire megyünk, ha a tengerbe hajítjuk őket, mondják meg uraim, mire? csak a falánk és dög cápáknak szerzünk egy jobb napot, már ha van hús egyáltalán ezeken a gazembereken? – itt megint rájuk néz megvetően s mintha egy porszemet törülne, fricskázza le hajtókájáról, fintorog –, ellenkezőleg uraim, meg kell büntetni őket, amúgy tengerészmódra, hogy álmaikban se felejtsék azok, akik kilencedikek vagy tizenegyedikek lesznek a számlálásban, hogy nagyon könnyen lehetettek volna tizedikek is, mert ennyi az élet, a véletlen egyes fintora, uraim! hogy ne felejthessék el ezt a napot egész nyomorult, hideglelős életükben!” – mosolyog a tiszt, fantomszerű arcán tigrismosoly, s noha nem épp azt a napot emlegeti, a nap most mégis kikukkant a rongyos, széltépte felhők mögül és ők ott állnak szemben a főtisztekkel, megbilincselve, de felemelt fejjel, az ellenszegülésből, az akaratból ennyi maradt, de nem sütik le a szemüket, állják az ellentengernagy megvető tekintetét; tizedelés – súgja az öreg fegyvermester – jól sejtettem, s mint aki már átélt egyet-mást, megadóan bámulja tovább a főtisztek színpadra illően kecses és elegáns csoportját; ő villámgyorsan mozdítja fejét balra, jobbra, szeme számolja, fényképezi a társakat; nem, semmi kétség: ő nem lesz sem kilencedik, sem tizenegyedik, de nem lesz harmadik vagy hetedik sem és a számolást sem vele fogják kezdeni. – – – – –

s nem, a világért se gondoljuk, hogy akkor ő megijedt – az idegen felemeli a kancsót s fejének egy gyors, követhetetlen mozdultával máris magába dönti az italt, kézfejével száját megtörülve, villanás, egy dörrenés, aztán sokáig csend s egyszerre csak magához tér a pokol Halálcsillag nevű óceánjáróján, ott áll a kormány mellett, ott áll, percek, napok, évek, évtizedek telnek el, zúgnak a motorok, a szélben időnként jól hallatszik a zenekar is, keringők, tangók, tiszta időben női nevetést is lehet hallani; nem, nem tudja elképzelni sem mennyi időt tölthetett a kísértethajón, az az érzése amúgy a kelleténél mégiscsak többet állt a kormány mellett, az élet és a halál egymásbanyiló tengerein, ahhoz mindenesetre eleget, hogy élete képei elvonulhassanak előtte, egyszer, másszor, időnként repülő zúgott el felettük, időnként repülőhal dobta fel magát a kölyökmacskaként játszadozó habokból, időnként a parti őrség naszádjai vették üldözőbe őket, időnként csend volt, máskor zenebona, néha viharba kerültek s a szél és a hullámok dióként dobálták a hatalmas tengerjárót, de a kazánok zúgtak, mint a lelkiismeret lélekharangjai, néha megszólalt a sziréna, borzalmas hangja volt, a kapitány ott állott a fedélzeten, távcsővel figyelt, mintha lenne még egyáltalán amire figyelni, már? még? ezek a szavak is elveszítették lassan jelentésüket; néha eszébe jutott a felesége, szőke volt, kedvenc virága a margaréta; amikor utoljára együtt voltak, még a lázadás előtt, margarétákkal szórta tele meztelen testét egy napsütötte réten, ahol úgy dongtak a béke méhei, mintha parancsot teljesítettek volna; a fia is eszébe jutott olykor, már totyogott, mikor utoljára volt otthon, eddig már apa vagy nagyapa lehet ő is, morfondírozott időnként, mert akárhogyan is leállt az idő az isten vagy a sátán eme átokbárkáján, azért azt egy idő után megfigyelte, hogy ők az évszakokban hajóznak s az évszakok helyszínei nagyjából azonosak, így feltűnt neki az is, hogy márciusban mindég hatalmas lakatlan kastélyként vonulnak el egy öbölben, egy nyomorúságos, alig kivilágított falu fényeit hagyva maguk mögött és a faluval szemben,, egy, még valószínűleg kalózok ellen erőddé kiépített középkori város, egykori rabszolgakikötő romjait; a világítótorony reflektora által tizenöt másodpercenként sepert végig rajtuk, forgott tovább, forgott, mint az élet, mint a halál, jött a fény, ment a fény, kiemelte őket az éjszaka bársonyos sötétségéből, ilyenkor alig elfordítva a fejét ő is önkéntelenül is a kapitány férfias arcélében gyönyörködött, de aztán visszahulltak a  sötétbe megint és mentek tovább, zúgtak–dohogtak a gépek, megint elmaradt az öböl, elmaradt március, elmaradt a forgó villanytorony és az egykori rabszolgakikötő erődítményének a romjai is mögöttük maradtak, mentek tovább, űztek, hajtotta őket valami megnevezhetetlen veszély – – – – –

egy márciusi éjszakán, amikor a forgó fényben véletlenül mégsem a kapitányra nézett, hanem ki a falu felé, észrevett a parton egy kisfiút, magas, szőke gyerek volt, kerekretágult szemekkel nézte őket, arcán borzalom és áhítat, iszonyat és csodálkozás keveredett s igen, akkor jött oda melléje először az egyik öreg matróz, bizonyos Jakobi, még a Leopárd könnyűcirkálón szolgáltak együtt valamikor, századunk elején, déltájban és éjszaka együtt járták a kikötői bordélyokat, mintha nem lett volna mindegy az istennek melyik árva szolgálóleányával dőlnek le álmodni egy ágyra; azt súgta egykori bajtársa: nézd meg Franci azt a kölköt, ő lát minket, ő az első aki lát minket, tud rólunk, felnő majd és kivezet a partra, megszabadulunk innen, a pokol utazó batárjából, meglátod! á, nevetett ő, s meg akarta kérdezni, hogy tréfás kedvű ismerőse – mert barátjának azért mégsem merte volna nevezni – honnan tudja mindezt? és ő azt sem érti, akarta mondani tovább, hogy honnan szabadulnak meg és hová? hiszen annyit ő már felfogott, hogy ez itt annyira végleges, hogy véglegesebb már nem is lehetne, de az igazság az, hogy mindezt csak akarta mondani, de ideje már nem volt rá, mert a kapitánynak máris feltűnt a beszélgetésük, feltűnt, hogy valaki elhagyta helyét, mord alakok léptek oda hozzájuk és továbbpenderítették Jakobit s ő maradt továbbra is fegyelmezetten a kormány mellett, emlékeivel, képzelgéseivel és kételyeivel; nem, nem mondható, hogy nem foglalkoztatták volna egykori bajtársa szavai, bár az is igaz, egy idő után már nem tudta eldönteni megtörtént-e mindez vagy álmodta? s ha megtörtént, valóságosnak fogadja-e el vagy próba, újszerű próba volt, új megbízói akartak kísérletezni vele, mert látják, teljesen nem tört be még, emlékezik és ilyenkor ellágyul az arca, még nincs teljesen készen, még vannak érzelmei és akkor erőltette magára a vasfegyelmet, elhatározta, többé nem mosolyog, bárhogy is lágyítják el emlékei – – – – –

de mégis, képzeljük csak az ő helyébe magunkat – így a férfi a kocsmáros felé néz – fényt! – mondja lassan, és bort! kigyúl a lámpa, Antonio kacska lábain himbálózva máris hozza a kancsót színültig telten, az idegen iszik – egyre csak „színezte” ott a képet, hát persze, felnő a fiú és megszabadítja őket, egyre logikusabbnak látta az egészet, egyre ésszerűbbnek, hát persze, nyugtatgatta magát, ez a megoldás, csak az lehet a megoldás, mintha bolyongásuknak, végeérhetetlen bávatag menekülésüknek, az élet és a halál egymásbajátszó tengerein, csupán az lehetett volna a végső célja, hogy zátonyra fussanak márciusban, valahol, szemben egy nyomorúságos falucskával, harminc-negyven fényt számolt meg egyszer, alig lehetett ennyivel több viskó és kulipintyó a faluban, ezért is tűnt egyre valószínűtlenebbnek, egyre távolodó reménynek, hogy a Halálcsillag majd pontosan itt fog zátonyra futni, a falu főterén temploma fölé magasodva, szemben az egykori rabszolgakikötő várromjaival, s ha így történik, birkózott ő magával, akkor csakis azért történhet, hogy azok számára akik jelen lesznek ezen a vidék és a tartomány életében minden bizonnyal legendáshírű eseményen – amely azután a környék múltját is példásan megváltoztatja majd, nemcsak jelenét, a jövő így befolyásolja majd mindazt, ami az emberek életében a Halálcsillag megfeneklése előtt történt – egyszerűen és konkrétan, mondhatni kézzelfoghatóan, tapinthatóan következzen be a csoda – – – – –

de a csoda – így az ismeretlen és pipára gyújtott, hatalmas-kékes füstfelhőből villogott ki hiúzszeme – mégsem az élet eseménye, viaskodott ő magával s igaz ugyan, hogy a jelenlévők árbocaik magasságától akár el is rémülhetnek, hússzor-harmincszor lévén magasabbak, mint nyomorúságos templomuk tornya, ahová néha betérnek ájtatoskodni és ilyenkor papjuk s közvetve az isten elé terjesztik nevetséges és ostoba kívánságaikat is, amelyek nem is teljesedhetnek be teljesen soha, hiszen úgy kívánják önmaguknak a jót, hogy egyúttal másoknak, falus feleiknek kívánnak rosszat, a kívánságok összekeverednek s aztán kioltják egymást s jön egy másik hétköznap örömökkel csalódásokkal – – – – –

igen, hiába néztek – lett ismét megvető az idegen hangja –, untam már akkor az emberi világot nagyon, hát még egyszer mondom figyeljetek! talán nem lesz érdektelen a történelem, amely nem is teljesen tanulság nélkül való és a világtengerek leghatalmasabb kísértethajójának utolsó útjával sem fejeződött be, leállíthatatlanul terjeszkedik az emlékezetben, újabb és újabb terénumokat foglal el a képzeletben, miközben én – – – – –

igen – így az idegen –, miközben ő ott sápadt és szenvedett a kormánynál és egyre a hófehér diszegyenruhás ellentengernagyot látta maga előtt imbolyogni a hullámokon, gardéniák és rothadó szalamandrák édeskés illatát hozta a szél és az őserdő lágy, titokzatos, veszélyekkel teli neszeit, a főtiszt merész kék szeme reászegeződik .és ő határoz, kilép a sorból, igen mindez megtörtént, azóta is történik, tudja, ezt a szempárt fogja látni és üldözni akkor is, amikor a kísértethajó végre megfeneklik a templom mellett a kicsiny téren, mint a játékházacskák, mint a kártyavárak omlanak össze a kulipintyók, amint a hajó megállíthatatlanul halad előre a főutcán, a titokzatos vendégek kezében szilánkokra törnek a pezsgőspoharak s ha annak az időközben.... a jóslatot beteljesítve mégiscsak felnövő, derék férfivá serdülő, érceshangú és boldog hívőnknek, az egykori kamasznak hinni lehet: kilencvenezer-ötszáz pezsgőspohár sikolya olvad össze egyetlen csörömpöléssé; de még nem tartunk itt, még az egykori rabszolgakikötő mohás, repedezett, omladozó várromjai fölött elforgó világítótorony átlag tizenöt másodpercenként a kísértethajóra forduló fényénél tartunk; tudva van, mondva volt, hogy évről évre, márciustól márciusra magasabb, erősebb eltökéltebb lesz a fiú, ijedten de elbűvölten nézegeti, amint a monstrum kivilágítatlanul, mint egy lidércnyomás, elsiklik az öbölben és az elsüllyedt évszázadokból a szél rabszolgák torokhangú énekét hozza, láncok csörögnek, a fény átlag tizenöt másodpercenként kiemeli a Halálcsillagot a babonákkal teli sötétségből s ő ilyenkor, ha már megunja nézni kapitányát, vagy a fiút a parton, felnéz, s láthatja, amint a felső hídon stílszerűen keringőznek az utasok, sziluettjüket is látja néha, van közöttük egy magas hófehér diszegyenruhás tengerésztiszt is, jelenléte balsejtelemmel tölti el őt s ennyi haláltengereken áthajózott év után is érzi, hogy hevesebben ver a szíve s a bosszú – mert másra nem tud gondolni – egyre eltökéltebbé és szívósabbá teszi, estélyi ruhás nőket is lát néha, merész dekoltázsokat bámulhatna, de ő mindig a főtiszt hófehér diszegyenruháját keresi meg szemével, el-eltakarják újabb nők és szmokingos, magas, derékban meghajló férfiak, folyik a mulatság a fedélzeten és néha a tengerbe vágódik, nagyot pukkanva, mint egy gránát, egy-egy pezsgősüveg, van olyan is, hogy nem hallani csobbanást s ha lenéz láthatja, amint menekülő angolnák, tengeri csillagok és hatalmas, kecsesen sikló megnevezhetetlen halfantomok között úszik lefele, a fenék felé, ama hosszúnyakú pezsgősüveg –. – – – –

voltak évek – így az idegen, keserűen –, amikor a férfivá érett siheder elmaradt, akkor azt hitte mindig, hogy ama beszélgetés, amit a Leopárd torpedóűző egykori matrózával folytatott álom volt mégiscsak, hiú, badar álom, de azután eljött az idő teljessége, egy március, világító márciusi éjszaka, amikor megoldódott minden rejtély és a Halálcsillag a fiú csónakjának pislákoló fénye után indult utolsó útjára, a kicsiny lámpás afféle révkalauzként vezette őket, ott bukdácsolt előttük a hullámokon, nem részletezi, mindezt az egykori siheder majd érceshangú férfiú előadásából akár ismerhetik is, most más a fontosabb, a robajról kell beszámolnia, ahogy megállíthatatlanul haladtak előre a főutcán köröskörül szóltak a harangok, mintha a világ minden harangja ide költözött volna, ebbe a szegényes halászfaluba, omlottak össze a házak, harsogott az ő ködkürtjük is, bele lehetett volna siketülni, ráadásul a zenekar is, a fejük fölött, pontosan akkor váltott át egy indulóra, s a fedélzetre tóduló hölgyek és urak kezében sikoltozva törtek szét a kristálypoharak és amikor a Halálcsillag végre megadva magát sorsának megfeneklik és mintegy kilencvenhétszer hosszabban a falunál, oldalán vésett vasbetűkkel a neve és bordáiról még egyre csordogál a halál tengereinek ősi langyos vize, látta még a hitetlenkedők arcát, hiszen ámuló szemük előtt kezdett azonnal és végérvényesen, megállíthatatlanul elenyészni minden idők tengereinek legnagyobb kísértethajója – – – – –

igen, így történt, ő akkor megrázza magát, mint aki hosszú álomból ébred, nézi a sokaságot, minden egyes arcot külön-külön, hogy ne felejtse el őket soha, felnéz a parancsnoki hidra: a kapitány már el is enyészett,, állapítja meg szomorúan, csak pipája mered a levegőbe, azon a helyen ahol egykor állott, az emberek sikoltoznak, a hajót bámulják, ahogy részletről-részletre tűnik és enyészik el, foszlik semmivé, esik darabokra, ő a lépcsőhöz siet, lesétál rajta, a kezével még egyszer végigsimítja a vasból való rejtélyes betűket és az S-ról leteker egy ki tudja mikor és hol reácsavarodott smaragdzöld, már édeskés rothadás-szagot árasztó tengeri moszatot, aztán elszánja magát, ugrik, szájtátiak között landol, egy darabig elnézegeti az érces hangon prédikáló férfit, akinek újabb életét köszönheti; nézi a kibomló mellű örömlányokat is; a félelemnek szaga van, verítékeznek, arcukon szétmázolódik a festék; nézi a horgasorrú kereskedőket, amint magukhoz szorítják begyükben gyémántokat őriző becsületes papagájaikat; sihedereket néz és öregasszonyokat, reszkető rendőröket és talárban az utcára csődülő ügyvédeket; egy bíró, mint egy vénasszony, magas fejhangon kiabál is valamit; már épp elhagyná a sokaságot, hogy betérjen egy csapszékbe, alaposan kiszáradt a torka, amit a Catarrónál a kivégzőosztag előtt állott, nem volt kellemes hóban és fagyban élvtizedekig örökké ott állni egy kísértethajó kormányánál, ismétli, épp beugrana egy nyelés italra egy kocsmába, amikor a sarkon megvillan egy hófehér diszegyenruha és ő a bosszú édes érzésével a szívében azonnal utána veti magát – – – – –

és azóta ez van – legyint szomorúan a hatalmas termetű idegen, azaz csak annyi a változás, hogy időnként azért megenged magának végtelen üldözése közben egy-egy nyugodalmas félórát barátságtalan kikötői csapszékekben, kiürülő borosflaskák és kancsók maradnak a nyomában, jelzik az irányt, tanúsítják, hogy ő, a catarrói lázadás utolsó tanúja, az istentelen fedélzetmester még mozog és mert mozog, tudja a célt: el kell kapnia a hófehér diszegyenruhás ellentengernagyot, hogy bosszút álljon mindenért, ami a múltban történt és a jövőben történni fog, hogy ne érezze magán metsző két szemének hideg, borzongató pillantását – – – – –

Az idegen iszonyú hangon ordít: ott van! mindnyájan az ablak felé fordulunk, még láthatjuk, amint egy hófehér diszegyenruhás tengerésztiszt elsiet a sötétségben. Az idegen felemelkedik, csak most láthatjuk milyen hatalmas, pénzt dob a tátott szájjal hallgató Antonio elé; a kocsmáros, ez az áspiskígyó, azonnal foga közé kapja a tallért, mint a kutya a csontot, majd nézegetni kezdi és morfondíroz, hogy álljon  meg hé, jó ember, vigye a pénzét, amúgyse jó ez már semmire se, nincsen is forgalomban, az igaz, hogy arany, de ezzel az arannyal ő nem állhat a világ elé, mert elkapják valutacsempészésért és bevágják a sittre!... így beszélt Antonio az a félkegyelmű, amikor Jorge (aki a legrátermettebb volt közöttünk) felugrott, dollárokkal elégitvén ki a sánta kocsmáros kapzsiságát, elkapta előle az aranyat, napóleon képmásában elgyönyörködött egy pillanatig, majd kirohant az utcára, Mario és Julio is követték, s utánuk léptem én is.

 

A HALÁL BELOVAGOL PERZSIÁBA

Hajnóczy Péter emlékére

S mind elhagyni mindent mindig, újra s vágytalan, csak úgy, seholsem élvén, hagyni hírt és birtokot.

(Rilke)

Amikor a halál belovagol az ismeretlen, egykor bizonyára perzsák lakta mozdulatlan városba, ahol már járt százharminc évvel ezelőtt és azóta sem változott semmi, ugrásra kész állatként várakoznak a házak és a tornyok és a tereken a semmi köröz a napfényben, a porszemcsék tánca is lenyűgözhetné, de ő napszemüveget biggyeszt a szemére, mert a mustársárgán villódzó épületek – megannyi geometriai formát öltő titkos kérdőjel – elvakítják és ahogy lova a kénsárga virágokat formázó porgomolyák és a citromsárga kövek között botladozik, patája mindegyre újabb kérdőjeleket ír le a porba és lassú huzatban mindenképpen szertefoszló, majd újjáalakuló porszemek sem hibbannak el, hanem egyre sűrűsödnek, zavarják tájékozódásában, noha ő maga sem tudja merre visz az útja.

Ráadásul a rózsaszínű szemüvegen át zöldnek, lilának, hupikéknek tűnik mindaz, ami addig a sárga különféle árnyalataiban pompázott. ez lenyűgözi. Megáll, a nyeregből kihajolva nézelődik, a balusztrádák, erkélyek oszlopok, tornyok, mellvédek, szobrok, kiszáradó szökőkutak lassan cikáznak sajgó szeme előtt s már épp unottan fordulna el, amikor felfedezi a férfit. Hatalmas pocakján szétnyílik az ing és rózsaszínű szemüvegen át baljósan sötétnek tűnik az arca. Olyan mint a tenger. Annyi karja van, mint egy polipnak, de így sem tudja tartani elszabaduló vízióit vörös arcán viszont veritékcsöppek csillognak, mint sötét borostyánok, időnként megbotlik a halál lovát is megzavaró, a szemüvegen át most négerbarnának látszó kövekben, a kérdőjelek hurokként fonódnak lábára, akadályozzák mozgásában, sziszegve kap bokájához, rózsaszín teniszcipős ballába megvillan a fényben és a halál csak akkor jön rá, hogy a cipő színe tulajdonképpen piszkosfehér, amikor feladja és leveszi a napszemüvegét. A férfi épp egy zsebbevaló kisüsti üveget (szénhordó haverjai csököttnek becézik) varázsol elő a válltáskájából és iszik egy hosszú kortyot, arca kipirul kissé s a rózsaszínű szemüvegen át – amit a halál újra visszabiggyeszt a szemére, zavarja az éles porszemek szüntelen ostroma – vörösnek látszik az arca, megbízhatóan vörösnek, de mielőtt újra megindulna hirtelen tűnik el. Hol volt, hol nem volt.

A halál kétségbeesetten nézelődik, amikor egyszerre a város fölött a zöldes-kékes porfelhőben veszi észre, a férfi erőtlen csapásokkal repül a levegőben, mögötte kikapcsolódó nadrágtartója úszik, mint egy szárny, mint mozdony után a füstje.

Úgy tűnik, repülését megunva mégiscsak leereszkedik egy mellvég nélküli kerek torony tetejére, a halálnak mindenesetre ez a hely is megfelelne, kitűnőbbet találkozásuk helyszíneként momentán el sem tudna képzelni, de amire lekapva szemüvegét, hogy jobban lásson, megfigyelhesse a részleteket, újra felnéz, a férfi épp olyan váratlanul, mint az előbb, újra eltűnik, csak helye foszforeszkál egy ideig a levegőben. de a halált már nem tudja becsapni: közönyösen forgolódik és azonnal fel is fedezi, igen, ott botladozik a szemközti tér közepén a porban, a kénsárga, alattomosan bujkáló kövek között, és karját nyújtva a ki tudja honnan előkerülő Embólia kisasszonynak – fehér ruhája libeg a gyorsuló huzatban –, bevárjuk az ódivatú fekete frakkjában holmi temetésrendezőre hasonlító Guttmann urat, hogy együtt menjenek valamerre.

A halál elképed, nem tudja mire vélni a dolgot, ezúttal nem szívesen venné igénybe máskor hűséges, megbízható, alapos kisegítőit. Megsarkantyúzza paripáját, az állat a portól megbokrosodva, nyerítve vágtat a férfi felé, aki Embólia kisasszony és Guttmann úr megértő tekintete előtt zsebéből előrántott ceruzájával éppen egy hatalmas, bizonyára képzelgéseiből előmászó szörnnyel viaskodik. Kilenc feje van és harminchat karmokban végződő mancsa, tizennyolc szeme, mint egy egy epét okádó reflektor. A halál megtorpan, a képzelet szörnyein neki sincsen hatalma. Érdeklődve figyeli a férfit, aha, ismeri fel boldogan, le akarja írni az ellenfelét, hogy megismerhesse és birtokolhassa! Ahogy egymás körül forgolódnak hatalmas porfelhő kél és egyszerre ott gomolyog minden kép és vízió, a férfi képzeletének alakjai és rekvizitumai – a csapda! – s a halál lassan rádöbben: rá egyelőre itt semmi szükség. Megsarkantyúzva prüszkölő lovát megfordul és lassan vágtat kifelé a mozdulatlan városból, még emlékezik, hogy százharminc évvel ezelőtt zöld levelű fák bólogattak ott – vajon milyen lesz a  színük rózsaszínű szemüvegén át? –, és, idézi fel kissé kábultan a melegtől és az érzelmek megmagyarázhatatlanul rátörő rohamától, valami édesvizű forrás is bugyog ott a fák között. Mindenesetre megitathatja lovát s eldöntheti, hova, merre?

A városkapuból néz vissza, a férfi körül közben elrendeződnek az önállósuló képek: egy majomkenyérfa alsó ágáról bokájától felkötözött fiatal bangkoki férfit lóbál a meg-megvaduló huzat, lecsüngő kezei után a porból fel-felugró éhes patkányok kapdosnak. Mellette egy tutajszerű franciaágyon széthasított koponyájú japán férfi fekszik, rajta lovaglóölésben mezítelen, néger nő. Hatalmas mellei szinte eltakarják a japán fejét, ahogy előrehajolva igyekszik megnyalni a férfi szörnyű sebéből még mindég szivárgó vért. Mögöttük egy fekete csizmás, magas lány kutyakorbáccsal hajt néhány gyereket és öregembert, örökké körbe-körbe, még hátrább ősz férfi frakkban egy bárpultnak támaszkodva beszélget egy estélyi ruhás nővel, aki hosszú szipkából cigarettázik s néha belekortyol az előtte álló pezsgőspohárba. A tálcát egy meztelen lány tartja, háta mögött kövér férfi áll, dárdaszerű nemiszerve előremered. Mögöttük borostás, idősebb férfi fekszik egy kórházi ágyon és karjából az infúziós csöveken át ömlik a vér, biborszinűre festve a citromsárga port és a mustársárga gyilkos köveket.

A halált már nem döbbenti meg semmi.

Igen, a hosszú szipkából cigarettázó estélyi ruhás hölgy az Idő, és hiába tűnnek fel félkör alakban a terepszínű egyenruhás katonák, lövésre kész izraeli gyártmányú géppisztolyaikkal, a halál tudja bőségesen van még ideje, elmehet megkeresni a forrást, megitathatja lovát is, kifújhatja magát, mielőtt visszamenne ezért a ceruzájával elszántan hadakozó férfiért, aki mellett most félmeztelen lány tűnik fel, hatalmas nagybőgővel. A lány mögött egy öregember százas szeget ver kalapáccsal, akkurátus mozdulatokkal egy társa fejébe, egy fürdőmedence is feltűnik még, a gőzben gomolygó, összefonódó alakok aztán mindent betölt a feltúráztatott motorkerékpár hangja. A motoron szőke lány ül, fehér pólóingben és egyenesen a férfi felé tartva kiállt is valamit, haja lobog, mint a harci zászló, majd minden eltűnik a motorkerékpár által felvert fűzöld színű porban, ami – ellenőrzi még a halál, levéve szemüvegét s megdörzsölve sajgó szemét az örök jelenben, amelyből már soha nem lehet se múlt se jövő! – természetesen mustár- vagy kén- esetleg éppen citromsárga. Minden megvan.

 

MIT LÁTOTT DIOGENÉSZ A SAROKBAN ÉS A SZOMSZÉD SZOBÁBAN

Nagy Albert: Diogenész (1949)

„A tények mind a feladathoz tartoznak és nem a megoldáshoz.” (Wittgenstein)

Nyulat semmi esetre sem láthatott, nem, nem láthatott nyulat, mit is kereshetett volna egy nyúl mondjuk a sarokban, vagy a szomszéd szobában? Kulákot sem láthatott, pedig akkoriban már voltak kulákok is, állandóan cserélődtek a nevek a listákon; a sarokban még nem láthatta őket, a szomszéd szobában sem, otthon csücsültek a beste kurafiak – még egyelőre –, zárt ajtók és ablakok mögött töprengtek szomorú életükön. De mindez csak annyiban érdekes, amennyiben összefüggésbe hozható Diogenésszel. Nem hozható összefüggésbe, hiszen ez a falusi bölcs lehet, azért emeli föl a lámpát, nehogy megbotoljon az udvarába érkező finánc, nehogy megbotoljon, elessen, kitörje vagy kificamítsa a lábát – még csak az kellene! –, előzékenyen világit tehát a lámpával, ha ugyan a finánc érkezik, lehet, hogy mégis a levélhordó, sürgönnyel vagy levéllel, amit délben elfelejtett odaadni, sokat kereste táskájában, de aztán derült ki, hogy sapkája bélésébe rejtette – a táskájában nem lévén elég hely. lehet, mégis a finánc jön – régi ismerőse és tisztelője – egy pohár szóra. Diogenész tartásából különben is látszik, hogy nem holmi kifizetetlen adók nyomasztják, pálinkát sem főz titokban az éj leple alatt, amikor nem látszik ugyan, mit csinál, de messzire érződik. Ha tényleg a finánc jön, bevezeti a szobába, és a Tanácsköztársaságról mesél neki, mert Diogenész természetesen Lukács György népbiztossága alatt vesz részt a harcokban, ez a Lukács nem azonos a hasonló vezetéknevű tábornokkal, aki viszont Spanyolországban vezeti a hadműveleteket tizennyolc évvel később és irányítja a nemzetközi brigád csatározásait, ennek a brigádnak lehetett Diogenész is a tagja, noha erről hazakerülése után mélyen hallgat, mintha sejtené, erről évtizedekig hallgatnia is kell, nem tanácsos erről mesélgetni...

Az is lehet, csupán a szomszédasszony jön át kovászért vagy parázsért, s szíves szóval kérdezi meg, önkéntelenül is szeméhez emelve kezét: ne főzzön-e teát Diogenész bácsinak? Nem, nem, köszöni meg az öreg és szorong, szorong mert mások is érkezhetnek hamarosan, bármelyik pillanatban, olyanok is, akiket nem vár, de akiknek nem is kell meghívás Lehet, hogy Guttmann úr áll, fekete ruhájában, mint egy temetésrendező, az ajtó mellett, lehet, hogy Embólia kisasszony érkezett meg egy kis tereferére. Az idő meztelen karú, estélyi ruhás asszony, legyezővel mutatja, mi telt el, mennyi van még hátra. Lehet, hogy fekete kocsi halad el a ház előtt, s Diogenész félszemmel a sarokban heverő összepakolt hátizsákjára pislantva, azt figyeli, hol áll meg? Az idő borostás arcú, öregedő férfi, rosszkedvűen dörmögi, nem kell idegeskedni polgártársak, egyszer mindannyian meghalunk. És rágyújt, Mahorkát szív, ő maga sodorja, újságpapírba

Ha a szomszédasszony érkezik meg, Diogenész parazsat vagy kovászt ad neki, s közben arra gondol, mi lehet a szomszédjával, az asszony férjével? Ha túlélte a háborút, akkor hadifogoly, s ez szintén nem rózsás állapot, de legalább életben van. Egy kis szerencsével, szorong tovább Diogenész a szívében, életben is lehet, törheti a követ valahol az elágazó utak mentén, szenet bányászhat a Donyec medencében, döntögetheti a fákat Szibéria végtelen erdőségeiben, ahol nyáron meleg van, télen hideg, s ha az embernek fia nem gondolja át kellőképpen, még azt sem tudhatja hirtelen eldönteni, merre is van az otthona?

Lehet, hogy mégis Lukács elvtárs jön meg, nemrég nevezték ki falura, vezetőnek, s most felméri a terepet, ismerkedik az emberekkel. Diogenész régi harcostársa, többek között Spanyolországban is harcoltak együtt a fasiszták ellen, ha erről most mindketten jól felfogott érdekből hallgatnak is. Ez a  derék, kedves elvtárs, régi a harcostárs, volt vasesztergályos jön el most Diogenészhez beszélgetni, egyelőre egyedül, és az öreg falusi bölcs, a falusi jövendő egyik letéteményesének világit most lámpájával, kedvetlenül, de belső titkos örömmel mondja: isten hozott kedves Lukács!

Feltűnhet, hogy ez már Lukácsként is a harmadik Diogenész hosszú és zűrzavaros életében, amelyben csak egy biztos pont van: az eszme: mint mágnes az üveglapra szórt vasreszeléket, tartja egyensúlyban ezt az életet. A harmadik Lukács, ha az evangélistát nem számítjuk, aki viszont gyermekkorában jelent meg álmában és lomha szárnycsapásokkal repült át egy vízmosáson, s egy rét fölött, a virágok között méhek dongtak és seregélyek repültek laza csapatban az evangélista körül. Lukács tábornok viszont elmondta Granadában, egy gyönyörű reggelen, támadás előtt, hogy gyermekkora óta szalonkákra szeretne lövöldözni, ez minden vágya! Diogenész akkor illő tartózkodással,d e szíves szóval csábította falujába a tábornokot, nálunk sok szalonka van, mondta gyorsan, nálunk vannak szalonkák! és amikor a tábornok haláláról értesült, őszintén elszomorodott: no Zalka Máté sem lő Erdélyben szalonkát. A népbiztost viszont nem szívlelhette túlságosan, németes kiejtéssel beszélt, s közben nem nézett az ember szemébe, mintha mindég másutt lett volna, azért nem is igen csodálkozott azon, hogy később „átment” a német pártba. Igen, ha a városi elvtárs jön, akkor lehalkított hangon spanyol élményeiket elevenítik fel, s Diogenész óvatosan fejtegeti, hogy szerinte a vezetők féltékenysége, karrierizmusa és a tábornokok széthúzása lehetett a kudarc legfőbb oka, a széthúzásról most nem is beszélve.

De nem, mégsem a városról átmenetileg falura került elvtárs jön, hanem valaki másnak a bakancsa alatt csikorognak a kavicsok Diogenész rendben tartott udvarán, s az öreg egy pillanatra azt gondolja, talán mégis Guttmann úr érkezik, mostanában nem érezte jól magát, el-elfeketedett előtte az új világ.

Mégis a finánc jött meg, Diogenész tölt neki, ő maga nem él vele, most lefoglalja a paraszti jövendő.

Igen, amikor így felemelt lámpával a sarok és a szomszéd szoba felé kémlel, a paraszti jövendőt képzeli el, mint minden jövő, ez is ott várakozik az idő méhében, s azután hosszú vajúdások árán jön a világra, azt sem tudni életképes lesz-e?

Diogenész mindenesetre hosszú töprenkedések után rá szavaz, az életre tehát, amely a jövő, s egyetlen szóval válaszol Lukácsnak, aki nem feledheti az eszetergályosműhelyt, 1949-ben: megmaradni! Ez az egyik és borotvagyors szerep most, nem lehetetlen viszont, hogy Lukáccsal másik is vannak, és az egyik a hosszú és nyomasztó szünet után kérdezi meg: aláírja-e vagy nem írja alája? A jelenetben, amelyik előreláthatólag később lesz, a négy Lukács négyféleképpen viselkedne: az evangélista lomha szárnycsapásokkal seregélyei – a hit igyekvő madarai – között repülne a rét fölött, a népbiztos ezután megírandó műveire gondolna, a legújabb példásan cáfolja mindég az előzőt, a városi munkás szomorú életét elevenítené fel műszak után, a csendet, amikor határtalan boldogság árad szét benne, hiszen a kizsákmányolás tizenkét órájának vége, indulhat haza vagy sejtgyűlésre, óvatosan körülkémlelve, szélfútta sikátorokban lopakodva. Ennek most már végképp vége, amióta állandóan otthon van, csak épp haza nincsen ahová menne. A tábornok pedig elnézne a párálló reggeli mezőn a fasiszták lőállása felé s a szalonkákról beszélne, csillogó szemmel.

Lehet, mégis Kaluskin jön át, ez az örökké kételkedő falusi szomszéd, aki Diogenész jóbátyjától szeretné megtudni, hogy tényleg egymást eszik-e Koreában, esetleg a beszolgáltatási adatokat sokallja a jámbor Kaluskin, akitől olyan távol minden fondorlat, mint ablakos tóttól a hanyatt esés gondolata. Persze megtörténhet ez is, az is. Kalusin apró disznószemeivel hunyorog a lámpafényben – mert Diogenész kedvetlenül ugyan, de felemeli a lámpát, világit neki, nehogy holnap azt terjessze Tatuknál, a kocsmában, hogy Diogenész nemcsak képletesen áskálódik az alig megszilárduló néphatalom ellen, az elvtelen magyar egység nevében – hanem ki tudja mi okból, lövészárkokat ás saját udvarán, ki ellen akar védekezni vajon?! Én vagyok, csörtet beljebb a jámbor lelkű szomszéd, mire Diogenész kedvetlenül mondja: nem, nem írok alája, még meg kell gondolnom! Az elvtársak összenéznek, az asztal mellől ők is bizonyára a paraszti jövendőt képzelik el, Lukács pedig,a  volt városi munkás csöppet sem barátságtalanul teszi hozzá: te tudod, édes bátyánk és barátom, de rajtad a falu szeme, gondold meg jól!...

És ha nem gondolná meg jól!?

Diogenész tehát előrenéz, határtalan bizalommal tekint a jövőbe, bizalmába, akár búzába ocsú, egy kis egészségtelen paraszti kételkedés is vegyül, noha tudja jól, csak addig tart a kötelesség, amíg engedi a becsület.

Lukács tábornok a mondat közepén torpan meg, nem tudni, a szalonkákkal mi lesz, feje fölött a spanyol reggel égboltján egy cápa alakú felhő éppen elnyel egy bika alakút, de máris robogva tart feléjük egy tankot formázó felhő, gyomrában fasiszta bombázókkal. A tábornok önfeledten csikorgatja a fogát, Diogenész pedig mélán nézi Kaluskint, vagy a szomszédasszonyt vagy a volt népbiztost a Lukácsok közül, aki ez időben ismét védekezik különféle légből kapott vádak ellen, mint hosszú zaklatott élete során annyiszor.

Hamarosan pörögni kezd a dob, s a kikiáltó harcba szolítja a népeket a kóborkutyák, a kolorádóbogarak és a sötétben bujkáló osztályellenség ellen.

Diogenész mindenesetre felemeli a lámpát.

Több fényt! – sugallja ez a több nagy szellem elképzeléseivel is érintkező mozdulata – több fényt! hogy senki ne bujkálhasson a sötétségben, hogy mindenki láthasson mindent!

«Vissza a tartalomhoz

Tovább a következő részhez»