I. TÖREDÉKEK VÍGEPOSZBÓL

- Borbélyműhelyben
- Cirkusz
- A szirének éneke, avagy öt korsó sör a Golgotában

II. ZÁRÓJELEK

- A bőrönd elföldelése, avagy az akcióvers halála
- Hogyan nem tanultam meg ugatni?
- Bohócok
- Két lépés
- A halálcsillag kormányosa
- A halál belovagol Perzsiába
- Mit látott Diogenész?

III. ELTŰNÉSEK

- Képzelt riport a Szent Anna tó körüli erdők égéséről
- Éjszaka a vadászkastélyban
- Az önpusztítás módozatai

TÖREDÉKEK EGY VÍGEPOSZBÓL

„Amennyiben emberek vagyunk, akkor, amit csinálunk, legyen vagy jó, vagy rossz; amennyiben rosszat vagy jót csinálunk, emberek vagyunk; és paradox módon még mindig jobb rosszat csinálni, mint semmit sem csinálni: akkor legalább létezünk.”

T.S. Eliot

 

BORBÉLYMŰHELYBEN, AVAGY HUTERA BÉLA JELENTÉSEI

I

– Mi a boldogság? – kérdezte nyugtalanul Hutera Béla, és hideglelősen felnevetett, majd széttárva kezét pörögni kezdett, olyan volt, mint egy kerengő dervis. – Mi a boldogság, mondjátok meg, mi a boldogság? – ordította, de senki nem felelt, és mire leengedte a kezét és a pörgést abbahagyva szétnézett, már senki sem volt a borbélyműhelyben, csak a szél nyekergette a nyitott ajtót.

II

Az a szeptember végi nap is úgy kezdődött, mint a többi. Nyugtalanul ébredtél, mintha utolsó pillanatban buktál volna felszínre, ziháltál, csapzott volt a hajad, a trikó hátadhoz tapadt, erősen verítékezhettél az éjszaka. Megint láttad a folyót, a betonmederben piszkossárga hullámok csaptak össze, döglött macska- és kutyatetemek forogtak, fadarabok, szekrényajtó, egy bölcső, fakeresztek, gerendák – az álom hordalékai. Az álom ébredésed után is folytatódott, elfordultál a folyótól, a mezőn, napsütésben. Andrea és a mályvaszín ruhás nő játszott telepong mérkőzést. Egyiknek sem szurkoltál, de ez sem zavart, inkább a bölcső. Hogy kerülhetett a vízbe? Azután azon kezdtél töprengeni, honnan kaphatja a készülék az áramot? Sehol nem láttál drótot. A fürge fehér pontlabdát figyelted, amint ide-oda csapódik a szürkén derengő mezőn, ping-ping-ping-ping, bár éles szögre állították, és egy századmásodpercnyi kihagyás is végzetes lehetett volna, mindketten ügyesen védekeztek, öt-ötre állt a meccse, hosszú percekig nem változott a hang, mert nem változott az eredmény sem.

Az óra után nyúltál, fél nyolc volt, reflexszerűen kapcsoltad be az ágy mellett álló táskarádiót, az időjárást daráló színtelen-szőke női hang semmi jót nem ígért, ellenkezőleg: hideg légtömegekről tudósított a megkérdezett (szövegét egykedvűen pötyögő) meteorológus hölgy is, ezek a légtömegek a Kárpát-medence felé haladtak, máris megborzongtál, mintha már ide is értek volna a szobába, már a telepong hűvös-szürke ekránját sem tudtad magad elé képzelni. Érdekelt volna pedig, ki nyer. A mályva-nő keze is reszketett, de Andrea arca is fehér volt. A folyó hirtelen párolgott el, szinte gúnyolódva világítottak medréből a ló- és bárányfej nagyságú fehér kövek, aztán valahogy ezek is felszívódtak, bár nem sütött ki a nap, borús fellegek idézték a telepong derengő ekránját. Nyugtalanságod nem akart szűnni, noha megpróbáltál a cikázó – egyforma körpályákat leíró – pontlabdára is koncentrálni.

Erről beszéltél órák múlva Hábénak. Magas, fekete férfit borotvált, azt hitted, nem is hallotta, mit mondták, nem volt kedved megismételni. A borbélyüzlet közepén trónoló forgószékre ültél le, múlt heti Figaró lepedőit terítetted magad elé, képzőművészeti kiállításokról és eladó kertes házakról tudósítottak, terroristákat néztél, tekintetük semmi jót nem ígért. Ők viszont felemelt kézzel is a rendőröket fixírozták. Ha felnézték a tükörből, látszott a hányingerig ismert utcarészlet, néha teknősbékákra emlékeztető autó úsztak be a képbe, hallatszott a sárhányókra fröccsenő sár zaja, valamiképpen a telepong labdájának hangját idézve.

– Vezesse vissza – szólalt meg váratlanul, erősen székelyes akcentussal a behunyt szemű vendég. – Kell legyen valami oka! Biztosan rosszat álmodott. Miért álmodhatott rosszat? Ön még fiatal, nem hiszem, hogy titkai lehetnének, mert – vegye tudomásul, fiatalember! – mindenekelőtt az eltitkolt bűnök sorvasztják az elmét és okozzák a rossz éjszakát, a nyugtalanságot.

– Maga pap? – meredtél rá.

– A fogai rendben vannak? – kérdezett egykedvűen a vendég. – Az odvas fog is okozhat rossz álmokat. Egyébként mit vacsorázott az este? A tele has is...

– Álom s esős idő – kacagott Hábé, szalvétával legyezve a vendég arcát. – Azért nem így van ez, Ferikém, ha így lenne, én sem látnám minden éjjel szegény Tatuk Salamont.

– Tatuk Salamon már régen meghalt – állt el a vendég, még mindig behunyt szemmel kotorászva zsebében, eltakarva előled a tükröt. Most nem láthattad az autókat, csak a sárhányókra fröcskölő sár hangja ért el hozzád, olyan volt, mintha elsötétítették vagy túlságosan kivilágították volna a telepong mezőjét.

– Azért az én álmomban még élhet. Amiért halott, én még láthatom álmomban?!

– Éntőlem – merengett a vendég, és kinyitva jobb szemét, végignézett Hábén. – Láthatod, de minek?

– Hát éppen ez az. Én sem tudom, hogy miért kínoz pontosan engem? Miért nem jelenik meg, mondjuk Szikszai álmában, vagy a te álmodban, Ferikém? Miért nem azokat kisérti, akik megszégyenítették, akik szomorúságot okoztak neki?

– Na és milyen az arca?

– Szomorú. – Hábé kikísérte elszótlanodó vendégét, előhúzta zsebéből a két lej borravalót, fintorgott, legyintett, ropogós kéz' csókommal köszöntött egy ismerős hölgyet, majd kis tétovázás után bement a függöny mögé. A függöny mögött ócska heverő, szekrény és rozoga háromlábú asztal volt. Tudtad, hogy Hutera a szekrényben tartja a pálinkát. Hallottad, amint tölt, ennek minden nyugtalanságod ellenére örültél, hihetted megint, hogy előreláthatóak a dolgok, kiszámíthatóak.

– Olyan az arca, mintha vesztene kártyán. Mintha állandóan veszítene.

– Kinek?

– Hát Tatuk Salamonnak – jött ki Hábé a függöny mögül, és kezedbe nyomott egy tele poharat. – Hát mégis kiről beszélek, ha nem az öreg zsidó bácsiról? Idd meg – mutatott rosszkedvűen a pohárra. – Én is olyan buggyant vagyok hátha ez segít.

Színtelen folyadék volt a pohárban, egy pillanatra mégis a folyó piszkosszürke vize öntötte el a helyiséget. Megborzongtál. – Pedig én, én hittem a vénasszonyok nyarában.

– Hátha ez is indiánnyár, csak szomorúbb – tűnődött Hábé. – Csak tudnám, mit akarhat tőlem Tatuk Salamon? Ismersz, soha nem voltam antiszemita, pedig én félig német vagyok, s mégsem, sohasem tettem keresztbe egy szalmaszálat sem senki előtt. És Tatuk mégis minden éjjel megjelenik álmomban, fehér arccal. Olyan sima az arca, mint egy kisasszonyé, mégis követeli, borotváljam meg, és én hiába magyarázom neki, hogy nincs is szőrszál az arcán, zokogni kezd, tombolni, belevágja kiskését a tükörbe (soha nem törik el) és káromkodik. Pedig amíg élt, jó ember volt, soha nem káromkodott, betartotta vallása előírásait, mindenkihez kedves volt, előzékeny, figyelmes, udvarias. Aki betért a boltjába, nem bánta meg. Mindenkinek hitelezett, hát persze hogy melléje álltak az emberek, amikor megfordult a szél. De velem gorombán beszél álmában, mintha nem is ő lenne. Megfogja mellemen az inget, megráz, ej, kutyamájú Hutera, bömböli, borotválj meg, mert ha nem, megtanítalak kesztyűbe dudálni, te fatökű sváb! Ilyeneket ordít nekem, és ráz, mintha ki akarná rázni a lelket is belőlem. Amikor fölébredek – mindig előttem van az arca, az a rózsaszínű, csecsemősegg-sima arcbőr.

– Na és megborotválod?

– Mi mást tehetnék? – tárja szét a kezét Hábé, és kortyol a pohárból. – Percekig kenem rá a habot, hogy minél tovább tartson, percekig fenem a borotvát, és énekelek, nehogy azt higgye, félek tőle.

– Nem gondoltam, hogy tartasz pálinkát itt is – jön be az előbbi férfi az ajtón, és selyempapírba csomagolt üveget tesz az asztalra. – Változnak a szokásaid, Bélám? Te azelőtt nem ittál.

– Azelőtt is ittam – legyint Hábé, a függöny mögé tűnik, pohárral és üveggel tér vissza, tölt vendégének. – Emlékszel, amikor ötvennégyben Szikszaival bevitettek az őrsre, hogy ijesszetek rám, nehogy Tatuk Salamon mellett tanúskodjam? Emlékszel? Előreengedtelek az ajtón, s megjegyeztem: „Csak elhalálozási sorrendben, elnök elvtárs.” Akkor vágtál szájon először. Nagy legény voltál akkoriban, főleg ha Szikszai (és a milicista) is jelen volt. Amiután végre hazakerültem, kértem házigazdámtól, az öreg Baloghtól egy üveg pálinkát, és megittam szégyenemben és dühömben. Persze meddig tartott ez a ti nagylegénységetek? Amikor Speriatut elhelyezték, és Ilie Beldeanu, barátom és szesztestvérem városról Felsőtáborba került, meghunyászkodtatok, mert ő, bár büntetésből helyezték ide, akárcsak engem, nem ment bele a játékaitokba. De akkor este megütöttél, Ferenc. Szükségét érezted annak, hogy megüss, hogy megszégyeníts Szikszai és Speriatu előtt. Talán féltél, hogy ők jobban, odaadóbban képviselik a hatalmat, mint te, állandóan bizonyítani akartál előttük, ezért is vágtál szájon. Persze, legyünk őszinték, nemcsak ezért. A pincérlány is a begyedben lehetett.

– Tévedsz – ásított a másik. – Olyan régen volt, hogy összekavarod. Nem én ütöttelek meg, drága Bélám, hanem Szikszai, aztán Speriatu. Én akkor egyáltalán nem ütöttelek meg. És tudomásom szerint azután sem. Akkor is csak Szikszai ragaszkodott a jelenlétemhez. Különben rég volt az egész tán igaz sem volt, ha már visszajöttem, a hajamat is levághatnád. Nullással, mint a régi szép időkben.

Amikor búgni kezdett a hajvágógép, belenyaltál a pálinkába. Izgatott, ki lehet ez a férfi, de megkérdezni sem volt kedved a nevét, elmenni sem. Ültél előregörnyedve a széken, térdeden a múlt heti Figaro lepedőivel, és figyelted a tükörben az utca lassított filmjét.

– Még hogy én hazudok? – állt meg újra Hábé, mintha csak most jutottak volna el tudatáig a szavak. – Tatuk Salamonnal is mindig így beszéltetek, ilyen magas lóról. Pedig a régi világban is hányszor kisegített minden rászorulót apró kölcsönökkel, csak öt százalék kamatra adta a pénzt, és senkit sem áztatott el, mint a híres magyar bankok.

– Mi van, agitálsz? – a vendég nevetésében idegesség bujkál, felfigyelsz.

– Ej, Ferenc, Ferenc – gúnyolódik Hábé, és újra megindítja a hajvágógépet. – Mintha kezdenéd elfelejteni azokat az éveket. Valószínű a pártiskolában...

– Pártiskolában is Szikszai volt. Én elnökképző tanfolyamon voltam. Bélám, mert mint bányász nem nagyon értettem a gazdálkodáshoz. De ennek is csak hasznát látta a felsőtábori nép. Megtanultam bízni a műtrágyában, megtanultam a mesterséges beporozást is.

– Ámen – legyint Hábé. – Attól függetlenül, hogy halála után rendszeresen kisért álmomban, Tatuk szeretett engem. Különösen azután kedvelt meg, hogy kimutattátok a fogatok fehérjét. Addig nem nagyon bírt, bevallotta, hogy linknek tartott.

– Ámen – kacagott a vendég. – Tatuk Salamonnal sok mindenben nem érthetünk egyet. Ebben igen.

– Amikor bajba került az öreg, mégis hátat fordítottál neki. Nem mondtad el a nyomozóknak, hogy milyen ember volt. Hagytad, hogy gyűjtsék a hazug nyilatkozatokat. Én viszont akkor is megmondtam, hogy ez az ember nem soviniszta, nem a párt és a nép ellensége. Ellenkezőleg a demokrácia nagy barátja, és már akkor is az volt, amikor Szikszai még, bocsánattal legyen mondva, a ganéjt túrta, és kettőig is csak azért tudott számolni, mert sánta Rózsi, a cigányszeretője, vasvillával hajtotta ki egy éjszaka a kunyhójából és azt ordította utána, hogy mi van, te szerencsétlen, te csak kettőig tudsz számolni, csak kétszer tudsz megizélni?! Én, Balló elvtárs, évekig nyírtam és borotváltam Tatuk Salamont, miután lemondott a rituális szakáll- és hajviseletről, én tudom, hogy mit beszélek, mert soha egy banit sem fogadtam el tőle, mint ahogy tőletek sem soha. Igaz, te például nem is adtál volna, te bevetted a jelszavakat, hogy vége annak a világnak, amelyben baksissal sérthetik meg a becsületes dolgozó embereket. Nem, te soha nem akartál volna megsérteni, de nem is bántam, mert egy banidat sem fogadtam volna el, nálam ez jellem kérdése is. És orré, természetesen! Annak a pénznek, amit te egyszer megérintettél, Balló Ferenc, szaga volt. Büdös volt, mint minden, ami kapcsolatba került veled. Dühömben és tehetetlenségemben ittam akkoriban Tatuk Salamon kitűnő körtepálinkáját is például. Ittam tehát régebben is, mert szomorú voltam, nem láttam magam körül semmi vigasztalót.

– Meg kell a szívnek szakadni – gúnyolódik a vendég.

– És mit is láthattam volna? Beszűkült a horizontom, innom kellett, hogy utáljam, de legalább embernek is érezhessem magam. Tatuk sólettel is megkínált, több alkalommal. Te tudod, mi a sólet? – fordul feléd váratlanul Hábé. – Ettél te sóletet egyáltalán? De mit is kérdezem? Ti mind ilyenek vagytok. Pancserek. Könyvből tanultok futballozni, és nem tudjátok, hogy mi a sólet.

– Honnan is tudnánk? – nevetett a vendég. A fél feje már kopasz volt, világított a légyszaros hatvanas égők sápadt fényében, de nemcsak ezért tűnt ellenszenvesnek. – Kiment a divatból a sólet, Bélám.

– A kurva keresztanyád ment ki a divatból! – Hábé levágta a hajvágógépet a szekrényre, bement a függöny mögé, elfelejthette, hogy már kihozta a pálinkát.

– Itt van az üveg – szóltál utána.

Töltött magának, megitta, aztán az ajtóhoz lépett, és lehúzta a redőnyt. – Vége – mondta. – Mára vége. Szomorú az idő, és én is szomorú vagyok. „Vége van, a függöny legördült.”

Felnéztél. A tükörben a félkopasz vendég feje mellett a redőny szürke lemezei fárasztották a szemed, mindez már távolról sem emlékeztetett a telepong egyre halványuló ekránjára.

– Alászolgája – hajtotta fel Balló is a poharát. – Aztán miért vagy szomorú, édes Bélám? Tehetnék valamit érted!?

– Tehetne ő – fordult feléd Hutera. – Ha összepakolná magát, és elvinné azt a mozgó szarbödönt, ami végül is ő, a fenébe!

– A fiatalembert nem ismerem – fordult feléd Balló is. – Vagy találkoztunk már? Nagyon hasonlít valakire.

– Nem igaz! – Hábé a tükör elé ül, a pultra. Harangoz a lábával. – Ez a te örök mániád, Ferikém. Semmi sincs egymaga, minimo calculo hasonlít valakire. Tudod, hogy láb nélkül maradhattam volna, ha nem esem amerikai fogságba? Akkor azt hittem, az isten lábát fogtam meg ezzel a fogással, ötvenben mégis közölték velem a kisipari termelőszövetkezetben, hogy vagy bácsikám örökébe lépek és kéményseprő leszek, vagy fel is út, le is út, mehetek a fenébe, lumpen elemekre nincs szükség, fasisztákra, amerikai kémekre sincs, mehetek, ahová akarok, borbély szerencsére van elég.

– És így kerültél hozzánk, Felsőtáborba. – Balló újra iszik poharából, arca kipirul kissé, krákog. – Szó, ami szó, gyanakodva fogadtunk. Veres Pista például kezdettől nem bízott benned, és Szikszainak se voltál szimpatikus. Rajta voltál az osztályellenségek listáján is. Rögtön Antal atya, Vlad Rădescu, Tatuk Salamon, valamint a kulákok után következtél, megelőzve néhány hirhedt nagyszájút is.

Máig sem tudom, hogyan aludhattál el minden átmenet nélkül a támlátlan széken. „Mozgott a fejed álmodban – magyarázta később Hábé –, Balló Feri azt is hitte, csak megjátszod magad, tetteted, hogy alszol, mert ki akarod hallgatni miről beszélünk, hogy azután felhasználhasd ellenünk.” „Látod, Feri, ez rád vall – mondtam és kiköptem –, ez az aljasság, ez a felesleges aljasság.” „Miért?” – nézett rám megütődve. Hiszen előtte beszélgettünk eddig is, hallgathatta volna ébren is, csak ezért nem kellett volna elaludnia!

– Hol van? elment?

– Mink csak ültünk, megittuk a pálinkát is, régi jó szokásunkhoz híven, az utolsó cseppig, sértegettük egymást, amíg elfáradtunk, és Feri azóta is az igazak álmát alussza a díványon – intett fejével a függöny felé. – Nyugtalan álmuk lehetett manapság az igazaknak, mert ugyanvalóst hánykolódik, és kopasz feje világit, mint a kugligolyó. Mert én elalvása után csak befejeztem a nyírást. Nem akarod megnézni? Kitűnően sikerült a körülményekhez képest. Nem vagyok a szavak embere, de meg kell állapítanom magamról, fiatal barátom, hogy a szakma gyöngyszeme vagyok, még mindig, pedig ha egy helyen lenne, amit én életemben megittam, a Patyomkin cirkáló is megfordulhatna rajta, s ha folyna, hét malmot is elhajthatna, nem is beszélve arról, hogy milyen szépen tükröződhetne benne a napfelkelte.

Kinn csepergett az eső. Hábé sértődötten hallgatott, az eső csepergése is hasonlított a lehalkított telepong hangjához, mégis kíváncsi lettél volna, ki hibázik először, a mályvaszín ruhás nő vagy Andrea? Két közel egyforma képességű játékos telepong-mérkőzésén mindig az veszít, aki először hibázik. – Lehet, ezért is aludtam el – ásítasz. – Meg akartam győződni róla, ki nyer, Andrea vagy a mályva-nő?

– Miben? – mered rád Hábé. – Vagy te is meghibbantál, mint Feri? – bök fejével ismét a függöny felé. – Az előbb még semmi bajod sem volt.

III

– Ballóról beszélj! Ki ez az ember?!?

– De ki merné mondani, hogy több oka van a bánatra és keserűségre, mint nekem, és lám, én mégse kesergek, miért is keseregnék? Akkor sem lenne jobb. Egy Hutera, mondta állát vakarva nagyapám (legyen áldott az emléke), akkor se kesereg, ha kicsúszik alóla a föld. Tudja jól, hogy úgyse csúszik ki, ha meg kicsúszik, mind kesereghet. Még időben elfogtak az amik (három néger katona és egy apró termetű, himlőhelyes arcú fehér őrmester), hogy megmentsék a lábom. Valahol, egy S betűvel kezdődő, kimondhatatlan nevű német város körül kerengtünk, azóta tudom, hogy a halál neve egy német város. Az orvos szerint (fogságba esésem után fél órával már a műtőasztalra kerültem) még néhány óra, és egyenesen Szent Mihály lovának a hátára ültethettek volna fel, de szerencsém volt, megoperáltak, megmenekültem. Na jó, megmaradt bizonyos biccentés, ezt, látod, mindig szerették a fehérnépek is. Imádták a járásomat. Ahogy maga megy, Bélus, fuvolázták, amikor még szerettek. Senkivel nem tudtak összetéveszteni, s ez mindig legszebb önmagukra emlékeztette őket. De én nem vagyok lírai költő, sem táncdalénekes, nem szeretem a túlzásokat. Távolról tehát úgy nézhettem ki, mint egy ember szabású púpos teve. Pláne ha azelőtt ittam is. Imbolyogtam, mint egy részeg hajó. Lehet, ezért is ragaszkodtak hozzám annyira a lányok. A kórházban persze jó volt. A sok éhezés, vacogás és rettegés után viszonylag ehető koszt, meleg jó emberek és béke. Akkor azt hittem, megfogtam az isten lábát, de később kiderült, veszélyes az úristen lába után nyúlkálni. Hogy miért pontosan ötvenben derült ki? Mert én hazatartottam, mint a vándormadarak, hiába csábítottak az amik. Felgyógyulásom után lágerborbély lettem, s mivel az ő borbélyuk állandóan részeg volt (az agyára ment a háború), a katonák is állandóan hozzám jöttek. Féltek, hogy Thomas, így hívták a kollégát, tagadhatatlan buzgalmában még levágja a fülüket vagy az orrukat. Thomast, amikor engem is megkínált pálinkával, Tamásnak neveztem, és nevettem azon is, amiket részegen zagyvált össze hivatásáról. Mert részegen mindig arról beszélt, miközben a borotva mint karmesteri pálca villogott a kezében, hogy nem is hadiborbély, aki nem vág le legalább egy fület vagy egy orrot. Persze nem akarattal teszi, úgy nem is lenne érdekes. Véletlenül teszi, nyilván, de jelentkezzen, aki tudja, mi a véletlen. Éppen úgy nem tudja senki, filozofált botló nyelvvel Tamás, az én Los Angeles-i borbély barátom, mint azt, hogy ő is sorra kerülhet. Elvileg mindenkinek egyforma esélye van nálam, harsogta, nézzétek meg jól a fületeket, az orrotokat, lehet, utoljára látjátok. Másnap már az ezredes urat is én borotváltam, és Tamás a zárkában gondolkodhatott azon: mennyi esélye is van egy hadiborbélynak, ha megharagszik rá a parancsnoka. Én pedig röhögtem, borotváltam és nyírtam a katonákat, olyan frizurákat álmodtam nekik, mintha mindenik egy kicsi Eisenhower, de minimum Emánuel olasz király lett volna. Maradj itt, Hutera, gyere Amerikába, Béla, ne menj haza, Hábé, mert megbánod. Hívtak sajnáltak, féltettek, még a négerek is, annyit borotváltam a gyapjas fejüket, hogy annyi erővel juhokat is nyirbálhattam volna. Még az ezredes is azt mondta: szerez borbélyi állást Oklahomában, ahol civilben ő farmer és békebíró, és nem azért mondja, de hallgatnak rá az emberek. Eszembe se jusson hazamenni, figyelmeztetett őszinte aggodalommal, azokat az országokat az oroszok veszik kézhez, se feleségem, se marhám, ne hülyéskedjek, mert pálcával veret a seggemre, hogy jöjjön meg az eszem. De én, mint a dacos ló, hazafelé húztam. Nem mintha egyáltalán jelentett volna valamit nekem ez a szó. Nem. Otthonom is csak gyermekkoromban volt, s az se tartott sokáig, mint a félresikerült dolgok általában. Te tudod, ki volt az én apám? Hamiskártyás volt, de úriember, és a harmincas évek elején pisztollyal tört be az úri kaszinóba. E meggondolatlan cselekedetével véget is vetett otthonomnak, anyám idegszanatóriumba került, ő vizsgálati fogságba, én pedig bácsikámhoz, egy kéményseprő-mesterhez. Ádám bátyám mindennel foglalkozott, csak ilyen kérdésekkel nem. Nekem, fiam, mondogatta, teljesen mindegy, hol fulladozok a koromtól. És leöblítette a kormot két deci diópálinkával. Mert diópálinkát ivott, s csak ha diópálinkája elfogyott, mást. Megitta volna a ködöt is, ha pohárba tudtuk volna tölteni. Csodálkozol, hogy én is rászoktam mellette a mókusvízre? És az iskolák? Hát mire tanítottak volna az iskolák, a tőkés-földesúri rendszerben?

„A dolgokban – oktatott Ádám bátyám – igenis kell legyen sorrend, nem akkor kell fényesíteni a cipőt sem, amikor még sáros. Igenis, engedelmükkel, le kell mosni róla a sarat, alaposan meg kell törülgetni, be kell kenni krémmel, meg kell várni, amíg beissza a bőr, és akkor jöhet a fényezés, ha mindenáron gigerlinek akarunk kinézni. De csak azután. Érthető nem? És sok mindennel így vagyunk fiacskám – ült vissza Ádám bácsi szokott helyére a kályha mellé, és intett nekem, hogy hálából tölthetek a poharába egy korty pálinkát. És én töltöttem neki. Miért, te nem töltöttél volna? – Mert itt vagyok példának okáért én – nézegette pohárban a színtelen folyadékot. – Mi vagyok én? Egy szomjas szivacs. Egy szemétláda. Egy lelki köpőcsésze. Lerakódott belém a kor minden eldugult kéményének a korma.”

És lejött az idő, amikor koccintottam is Ádám bátyóval, de sokat sajnos nem iddogálhattunk együtt, mert besoroztak, jött a háború, egri fiúkkal voltam egy században, velük menekültem át Ausztrián, hogy enné meg a bakmacska azokat a didergő éveket.

Talán nem csalódom, ha a nagybátyám által felemlegetett sorrendet én az időben találom fel. Február, kórházi ágyról, kókadozva egészen más volt például, mint augusztus, amikor már nyírtam és borotváltam. Októberben már szinte szabadon voltunk. Valahol Dániában egy parasztasszonynál laktam, egy istállóban természetesen. Nem volt nagy vicc, megosztotta volna velem az ágyát is, de én féltem az első szobákban. A szénában, a tehenek melegében, bibliai szuszogásukat hallgatva már nem féltem annyira. Minden éjszaka felriadtam viszont, repülőből lőtték a lábamat, ordítottam, ne lőjetek, itt maradok idegenben lábatlanul. Vert a szívem, a víz folyt rólam, a barmok szuszogása sem nyugtatott meg. Rágyújtottam, néztem az égő parazsat, hazavágytam. Azt hittem, a város, ahol mégiscsak felnőttem, puszta jelenlétével megnyugtat majd, s ha poharam összeér nagybátyám poharával, ha arcomat koromfekete arcához szorítom, ha érzem a kéményseprő semmivel össze nem téveszthető szagát, ha meglátom anyámat az ideggyógyászat kertjében és fenyőfák alatt fogok sétálni vele, megnyugszom. Akkor még nem tudtam, hogy Ádám bátyám meghalt, az ideggyógyászatot lebombázták, a fenyőfákat a környék lakói vágták ki, s a város, ahová annyira vágyódtam, kitagad. Azaz nem a város, hanem az emberek. Fiatalabb vagy, még hiszel az emberekben, a haladásban. Mégis végigmondom ezt a történetet, bizonyára van benne némi tanulság.

Szép szőke nő volt az a dán asszony, sokszor ő is velem aludt az istállóban, a szénában, s amikor felriadtam, felébredt és simogatta a hajam. A nyakában kereszt volt, mondta, csókoljam meg a keresztet, gondoljak a jó Istenre, és elmúlnak képzelgéseim. Megcsókoltam a keresztet engedelmesen, de a jó Istenre már nem gondoltam, inkább őt döntöttem hátra a szénában.

„Beeela – jött hátra a nő egy este az istállóba, ki volt sírva a szeme –, Beeela. Egy típuslevelet nyújtott át. Amikor elolvastam, sírni kezdett és nekem dőlt. – most már egyformák vagyunk – dünnyögte –, nekem sincs senkim.” „Nem vagyunk egyformák most sem” – magyaráztam neki, és korántsem azért, mer rám jött az ellenkezhetnék. „Miért nem vagyunk?” – döbbent meg, de elhúzódtam, nem szerettem volna a férje hősi halálát bejelentő hivatalos levél előtt szeretkezni vele. „Te – mutattam rá – itthon vagy, de én? Nekem hol a hazám?!” ami az övé, az az enyém is – értett azonnal félre, és sírni kezdett. Maradjak ott, gazdálkodjunk együtt, de ha nem akarom a földet túrni, nyissak borbélyműhelyt, kiütteti a ház utcára nyíló falát, ajtót csináltat, és állhatok abban az ajtóban reggeltől estig fehér köpenyben, várhatom a kuncsaftokat. Kitesszük végre a réztányért is, nagyapja borbély volt,a  réztábla – mestersége címere – valahol a pincében porosodott. Megmaradtak a szerszámok is egy kis fekete ládikóban. Százesztendős borotvaszappant kentem a dánok arcára, olyan jellegzetes szagú borotvaszappant nem szagoltam azóta sem. Mondogatták az öregebbek behunyt szemmel, hogy vége a világnak, visszafelé forog az idő kereke, mivel azt hitték a jámborok, hogy feltámadt az öreg borbély, akit ismert és szeretett az egész falu, de még a környező falvak is. Abból, amit a nő akkor este, a férje halálát bejelentő típuslevéllel a kezében elmondott, csak annyi nem vált be, hogy fehér köpenyben soha nem vártam a kuncsaftokat az ajtóban, annyi volt a vendégem, hogy szusszanni sem  volt időm. És mégis, éjszaka, a barmok szuszogását hallgatva – mert az istállóhoz ragaszkodtam, képtelen lettem volna henteregni a nővel a hősi halált halt férj képe alatt, a tiszta szobában – hazavágytam. A nőtől búcsú nélkül szöktem meg, és egy vöröskeresztes csoporthoz csatlakoztam, bár engem nem kerestetett a kutya sem. Egy egri fiúval mentünk be a csoport vezetőjéhez, de csak az ő nevét találtuk meg a katalógusban, azóta se felejtem el, Gács Mihálynak hívták. Amikor látta, hogy elszontyolodom, azt mondta, nem számit, hogy nem szerepel sehol a nevem, azért mehetek velük. Hátba vert, cigarettával kínált. Amiért nem hiányzom odahaza senkinek, azért még ne eresszem búnak a nagy fejem, nevetett. Ki tudja, mi történhetett az enyémekkel idehaza? Vagy a nevem keveredett el valahol a hadibürokrácia papírmalmaiban.

Sokat tekeregtünk a háború utáni, megpezsdülő Bécsben is, a csencselők és kurvák elől menekülve néztük a Dunát. Aztán bámultam egy templomot is.

„Ezt ne nézd” – bújt ki az egri haverből a tanár, és kiköpött. „Miért ne? – ellenkeztem én –, miért ne nézném, ha egyszer szép?!” „Megőrültél? Ez a Votivkirche!” „No és? – tártam szét a kezem –, attól még nézhetem, nem?” „Egyáltalán tudod, miért és mikor emelték ezt a templomot?” „Honnan tudnám?” „Ezt a templomot – gyújtott rá remegő kézzel az egri fiú, de engem nem kínált meg – hálaadásból emelte Ausztria népe.” „Miért?” – kérdeztem, idegesen dörzsölve egymáshoz ujjaimat; hiányzott az a kurva cigaretta. „Mert az a vén totyakos szarrágó Ferenc Jóska túlélt itt egy merényletet. Egy szabólegény (volt honvéd) akarta meggyilkolni, hogy megbosszulja a tizenhárom aradi vértanút s a forradalom többi ártatlan áldozatát.” „És nem sikerült neki?” – röhögtem el magam. „ A szabólegény – vált szigorúvá a hangja – hős volt, a korszak egyetlen hőse. Jegyezd meg a nevét: Libényi Jánosnak hívták, és mindent kockára tudott tenni akkor, amikor mindenki helyezkedett és saját magával volt elfoglalva. Látod, megjegyeztem, s egy negyedszázad múltán továbbadom neked, te is állandóan a könyveket bújod, nézz utána, így van-e vagy nem?”

Akkor már én sem röhögtem, csak néztem azt az átokverte templomot, és valahogy már nem is tűnt olyan szépnek, mint addig. Pestig ittunk a vonaton az egri fiúval, nagyokat köptünk ki az ablakon, és nótáztunk is, ha ránk jött. Ő is megpróbált rábeszélni, hogy ne menjek haza, és először, amióta elhagytam a dán asszonyt, bevallom tétováztam. Az apja várta az épülő pesti állomáson, és engem is meghívott szüretre. Büszke, hogy hős kisfia egy katonabajtársát, aki ugyebár szintén hős – itt mindhárman röhögtünk – láthatja vendégül. A szőlőjük, a boruk... De hát erről beszélhetünk, mit tud itt kifejezni a szó? Én soha nem bíztam túlságosan a szóban, még egy árva feljelentést sem tudtam összeütni az életben, noha kerültem olyan helyzetbe, hogy – jól értsél meg! – ez lett volna az egyetlen védekezési mód. De én, mint hajdanában az őskeresztények az arénabeli oroszlánokat, felemelt fejjel fogadtam a balsorsot. Még vigyorogtam is, amikor közöltek velem egy-egy rossz hírt, s ez még jobban ingerelhette ellenségeimet. Nem is alaptalanul, terjeszteni kezdték, hogy őket röhögöm, s még jobban utáltak.

Hazatérésem után néhány évvel hívatnak a néptanácshoz, s egy sötét ruhás, vörös nyakkendős elvtárs közli velem, hogy borbély van elég, kéményseprői állásban viszont üresedés van. itt jelentőségteljesen társára nézett, aki a szoba sarkában ült egy széken, bőrkabátja szét volt nyitva a mellén, noha nem volt meleg a szobában. „És most mit kívánnak – néztem vissza –, lépjek bátorító emlékezetű Ádám bátyám örökébe?” Csend lett. „Megvannak-e még a szerszámok?” – kérdezett vissza bőrkabátos. „A szerszámok igen – mondtam, és felemeltem a fejem –, csak a szakember halt meg.” „Részvétünk – mondta színtelen hangon a sötét ruhás, megigazítva különben kifogástalanul álló nyakkendőjét. – De állítólag maga ért a kéménysepréshez.” „S még mi mindenhez – kacagtam – de ezt a kezet látják-e? – És megmutattam nekik a kezem. – Na mert ez a kéz nem arra való, hogy kéményekben kotorásszanak vele.” „Igy is jó – mondta a bőrkabátos –, de magára vessen, Hutera úr!”

Ha ebből a pálinkából iszom, elfelejtem az egészet, és csak a dán nő fehér karjára, a barmok szuszogására, a százesztendős borotvaszappan összetéveszthetetlen illatára és az egri leányka izére emlékszem. Mert annyi bort ittunk a komámmal, hogy azt hittem, még a  vér is egri leánykává válik bennem.

– Vele mi lett, az egri komáddal?

– És mégis hazajöttem, hogy kicsináljanak, hogy kéményseprőt akarjanak belőlem csinálni, hogy megalázzanak és kiröhögjenek. És most sem értem, miért is nem írtam, legalább az első esztendőkben nehéz közérdekű beadványt, holott kerültek olyan szemétládák is az utamba, akik a maguk önös érdeke után mentek, és nem is érdekelte őket a közösség boldogulása, noha engem nyilván az utóbbi nevében rágalmaztak és büntettek. És borotváltam őket, vágtam a hajukat, kölniztem a pofájukat, hogy rózsaszínű legyen, mint a hathetes malacé, és ittam, hogy utálhassam, de legalább embernek érezzem magam. Amikor ötven tavaszán  „tévedésből” és  „átmenetileg” a városból távoznom kellett, az se nagyon volt ahova mennem. Egyetlen ismerősök akadt itt, egy kelekótya pincérlány, de ő sem várt a megállóban, noha megírtam neki, hogy ekkor és ekkor jönni fogok. Ahogy a piros autóbusz eltűnt a kanyarban, és az átalvetős, ellenséges tekintetű parasztok elhúzódtak mellőlem, egy pillanatra egyedül éreztem magam, és szinte örvendtem a mellém lépő, irataimat követelő milicistának. Megnyugodtam. Éreztem a nedves posztó semmivel össze nem hasonlítható szagát, ami (a sors megmagyarázatlan szeszélyéből) Dániát idézte fel bennem, a dán falura emlékeztetett, ahonnan búcsú nélkül jöttem el, pedig az ottlakók szerettek, mert egy régóta halott borbélymesterre emlékeztettem őket, aki legendásan vidám és népszerű ember lehetett.

Ezt persze nem tudtam egészen végiggondolni, mert a milicista zsebre vágta személyazonosságimat, és megkérdezte:  „Szóval maga a Hutera?” Rám nézett azzal a kék, vizenyős tekintetével.  „Én vagyok” – ismertem be engedelmesen, nem láttam értelmét, hogy nyilvánvaló dolgokat tagadjak, főleg azért nem, mert a személyazonosságim is nála volt, s ha esetleg azt mondom, hogy nem én vagyok, megkérdezhette volna: akkor mit keres magánál a Hutera Béla nevére szóló buletin? S ha én nem vagyok Hutera Béla akkor ki vagyok? Elő a farbával!

 „Maga most velem jön” – hallottam, a milicista rekedt hangját.  „És miért mennék? – bámultam rá –, és a személyazonosságimat miért tetszik eltenni?” Vállat vont, és elindult az utcán. Gondolkoztam egy kicsit, aztán utánaeredtem. Nem is nagyon volt más választásom, gondoltam, később is megkereshetem azt a pincérlányt, hogy ebéddel kínáljon, vizet melegítsen a mosdáshoz, aztán libabőrösen bebújjon mellém a takaró alá. Nem tudom, miért, de biztosra vettem, hogy befogad, pedig még a háború előtt beszéltem vele utoljára. Talán azért is bíztam annyira benne, mert ő volt az utolsó és egyetlen lehetőségem.

 „Várjon itt” – szólt hátra a kastély előtt a milicista, és bement a nagykapun. Figyeltem kissé hajlott alakját, ahogy végigimbolyog az egyenes úton, hallottam, ahogy csizmája sarka hozzákoccan a kőlépcsőhöz. A nagy szárnyas ajtó csikorogva tárult ki. Álltam az esőben, mert közben csendesen esni kezdett, zöld katonaládám mellett, és nem törődtem semmivel; átlag kétpercenként előhúztam a zsebemből lassan átnedvesedő zsebkendőmet, és megtörültem a fejem.

Hirtelen arra lettem figyelmes, hogy kinyílik a kastély jobb szárnyán egy ablak, aztán észrevettem a milicistát.  „Bemehet” – intett az ablakból. Vállamra vettem a ládát, biztonságban éreztem magam a súlya alatt, talán mert annyi mindent átélt ez a láda, még az Ádám bátyámé volt, végigjárta vele az első világháború poklát az orosz fronttól az olaszig, Galiciától isonzói sebesüléséig. És velem volt a fogságban, menekülés közben, mindig. Mellette nagyobb baj nem érhet, gondoltam, és végigmentem az úton, csikorgott bakancsom alatt a kavics, fellépkedtem a lépcsőkön, egy pillanatig nekitámasztottam vizes fejem a hideg falnak, aztán kinyitottam az ajtót és beléptem az előcsarnokba.

 „Arra menjen!” – intett fejével egy parasztasszony, éppen az előcsarnok márványpadlóját mosta. Az előcsarnok különben üres volt, a bejárati ajtóval szemben a falon hatalmas, nem is odaillő kép függött két vörös zászló között; egy pillanatig úgy éreztem, a népek tábori egyenruhában lévő, nagy bajuszú atyja és tanítója engem néz közmondásosan jóindulatú tekintetével, és megborzongtam.  „Merre?” – kérdeztem teljesen feleslegesen az asszonytól, de az nem is nézett rám, csak a fejével intett az egyik ajtó felé. Kopogtattam és beléptem. A nagy faragott íróasztal mögött (ki tudja, miért hurcolták át őket a dolgozószobából ide az ebédlőbe?) két férfi ült. Ismertem őket látásból, félni tehát nem lett volna okom tőlük, mégis éreztem, hogy szaporábban ver a szívem és elönt a hideg veríték. Jó napot köszöntem, és megindultam az asztal felé, sáros bakancsom szép nagy foltokat hagyott a parketten. Nem kínáltak hellyel, hagyták, hogy álldogáljak, mustráltak, mint egy lovat.  „Neve? – nézett rám egy sovány, beesett arcú férfi, és közvetlen mozdulattal megvakarta kivörösödött nyakát. Valószínű a durva daróckabát sérthette fel. – Neve?” – kérdezte újra türelmesen, egy nagy könyvben lapozgatva.  „De hiszen ismerjük egymást, Veres úr – törtem ki, az elvtársra akkor még valahogy nem állt rá a szám. – Hát nem együtt katonáskodtunk?”  „Neve?” – kérdezte ő türelmesen, már-már megszállott makacssággal, mintha szavaim nem hatoltak volna el tudatáig. Összeszorítottam a fogam és hallgattam. A Veres mellett ölő szigorú, fekete kabátos, katonás tartású férfi, bizonyos Szikszai elvtárs (mert így emlegette mindenki) csillapítólag tette a kezét Veres vállára, pedig veresen nem látszott semmi idegesség.  „Nincs neked tapasztalatod, Pista elvtárs – kacagott. – Nem így kell ezt csinálni.” Csengetett, és az ajtóban megjelent a milicista. De várjál, még valamit el kell mondanom. Ez nem olyan csengő volt, mint a nagyapádéké. Az kicsi volt, ezüstből volt, és csilingelt a hangja, emlékszel? Amikor titeket karácsonykor behívtak a fához, és hittétek, hogy abban a pillanatban libbent ki az angyal az ablakon, s az öcséd néhány alkalommal még a szárnyát is látta. Te soha nem futottál oda, te voltál a nagyobb, bizonyos méltósággal és áhítattal nézted mindig a pazar, kivilágított karácsonyfát. Onnan tudom, hogy néhányszor nagyapád engem is elhívott,  „ne búslakodjék otthon, kedves Hutera – mondta és megszorította a kezem, férfiasan s mégis tartózkodóan, mert egy igazi magyar úr volt –, legyen már magának is része valami örömben.” Na, szóval a Szikszai elvtárs csengője tulajdonképpen kolomp volt, olyasféle, amilyen tehenek nyakában szokott lógni, éles hangjával jelezve az esetleges elbitangolás irányát. Tudtam, hogy csak a milicista lehet, mert ahogy belépett, összeütötte a sarkát, katonásan, engedelmesen, és a hang olyan volt, mint az előbb, mikor a megvasalt csizmasarok hozzákoccant a lépcső széléhez, csak akkor nem volt ennyire éles és erős. Nem fordultam meg, nehogy azt higgye ez a két paraszt, hogy félek. Tulajdonképpen nem is féltem, csak a helyzet képtelensége zavart.  „Parancs” – hallottam a milicista rekedtes hangján.

 „Hallgassa ki ezt az ember!” – mondta a fekete kabátos unottan, és lassan felém intett a fejével; esküszöm, olyan undor volt az arcán, mintha legalábbis leprás lettem volna.  „Igenis, Szikszai elvtárs!” Újra hallottam a csizmasarok engedelmes, rövid, de éles összekoccanását és a lépéseit, ahogy felém kopogtak a parketten. Kíváncsi lettem volna, ő hagy-e nyomokat, de most már nem mertem megfordulni, hogy megnézzem, bár ez sokat elárult volna jelleméből. Úgy okoskodtam, ha sáros csizmában jön be, minden engedelmessége dacára semmibe veszi ezeket, s ha végre is hajtja parancsaikat, nem tiszteli igazán őket, nem a vakhit ellentmondást nem tűrő engedelmességével hajtja végre.

Eddig jutottam, amikor megéreztem hagyma-, fokhagyma- és pálinkabűzös leheletét, mert a valóság mindig változatosabb, mint az élet, s bármilyen helyzetben képes meglepetést okozni. A hátam mögött állott, lehelete borzolta a tarkómat. Kivert a hideg.  „Na mi van? – kezdte behízelgő hangon, de engem kezdettől nem tévesztett meg –, na mi van, Huterácska?! Rád jött az ellenségeskedés, kisfiam?” Tegezett, s ez váratlanul egyértelművé tette a helyzetet. Hallgattam, vártam, mit csinál. Akkor még nem ütött meg, azóta sem tudom, miért  „Hutera Bélának hívják – hallottam valahonnan a hátam mögül, mert járkált mögöttem, mintha még mindig a helyet keresné, a helyet, ahonnan a lehető legpontosabb és legerősebb ütést mérheti a tarkómra vagy a vesémre. – Borbély – folytatta. – Kirúgták a városi szövetkezetből és idejött. Szerencsét próbálni!”

„Mert itt, ugye, üdülő van?!? – pillantott rám undorodva a feketekabátos és ásított. – Nem gondolod, Veres elvtárs? – fordult daróckabátos társa felé. – A jó hírünk, a te jó szíved híre már elterjedt a rajonban.”„Nem gondolok semmit” – mondta Veres a kelleténél is élesebben. És akkor hazudni kezdett, érted? Valótlanságokat kezdett állítani anélkül, hogy rám pillantott volna, nem félt attól, hogy én esetleg megcáfolom. Nagyon sokáig fogalmam sem volt, miért csinálta.

„Igenis én hívtam ide ezt az embert! – kiáltotta, és az asztalra ütött. De Szikszai nem szólt semmit, csak mosolygott, majd szánakozva rátekintett; a milicista se szólt semmit, tovább járkált mögöttem, és ettől Veres lassan zavarba jött. – Úgysincs borbély a faluban – ismételte magát –, hát idehívtam, legyen! – Mivel Szikszai még mindig hallgatott, idegesen folytatta: – És veled is beszéltem róla, Szikszai elvtárs, nehogy azt mondd aztán, hogy a te tudtod nélkül szervezek valamit a faluban, s nehogy felírj az osztályellenségek közé.”

„Velem? – csodálkozott őszintén Szikszai. – Velem ilyesmiről soha nem beszéltél, Pista. Velem soha nem beszéltél kirúgott, fasiszta borbély barátaid sorsának jobbrafordításáról. Összetévesztesz te engem valakivel.”

„Én el is mehetek” – mondtam akkor teljesen feleslegesen, utólag rájöttem, hallgatnom kellett volna, megvárnom, mire jutnak ketten, de ahogy megfordultam, a milicista, aki már percek óta készülhetett erre, csak elöljárói vitája zavarta meg, ököllel gyomorszájon vágott. „Mit csinál? – kiáltotta Veres. – Megbolondult?” Megtántorodtam, de a földre csak a második ütés vitt le. „Ha szanatórium, akkor legyen kezelés is” – röhögött Szikszai. Veres kilépett az asztal mögül, odajött hozzám és felsegített. Nem szólt semmit. Széket húzott oda, ráültetett. A milicista se szólt, csodálkozva nézte még mindig ökölbe szorított kezét, azután Veresre nézett, majd Szikszaira bámult ugyanolyan csodálkozva.

„Elmehet” – vakkantotta Szikszai, és az ajtó felé mutatott. „Igenis” – csapta össze a sarkát megint a milicista, és döngő léptekkel indult kifelé, mintha legalábbis diszszemlén lett volna. Az ismerős zajra tértem teljesen magamhoz, még láttam, hogy csizmái nem hagynak nyomot a parketten, de ezen sem tudtam sokáig gondolkozni, mert három ember egy nagy, körülbelül százötven kilós kocát cipelt be a terembe. A lábai meg voltak kötözve, de nemcsak azért tűnt kábultnak. „Hutera úr – fordult felém Szikszai –, maga most megborotválja ezt a disznyót, lássuk, érti-e a szakmáját.” „Ha érti – röhögött az ajtóból a milicista –, itt maradhat nálunk. Ha nem érti, le is út, fel is út!” veresre néztem, elfordult. Szikszaira néztem, faarccal figyelt, mintha semmi köze nem lett volna ehhez az egészhez. Utána még sokszor megfigyeltem, és bevallom, mindig is csodáltam szfinx-arcát, nyugalma mindenkit megzavart, idegesített, kisebbrendűségi érzésekkel, majd előbb-utóbb félelemmel töltött el, de akkor még mindezt nem tudtam, hogyan is láthattam volna az elkövetkezőket mind előre? Ezért nem az igazi ez az egész elbeszélés, mert elmondani ugyan szintén mondom, elhiheted, de egyszerűen képtelenség megszabadulni bizonyos tapasztalatoktól, melyek utólag, ötven után értek.

Az elkövetkező éveket ugyanis ott töltöttem Felsőtáborban, ezért ha akarom, ha nem: első napi benyomásaimon átderengenek a később történt dolgok árnyai; a későbbi benyomások színesítik, hatálytalanítják vagy nyomatékosítják ennek az első napnak az élményeit.

Újra Veres Pistára néztem, most nem fordult el, szembenézett velem, majd a disznóra pillantottam, nyitva volt a szeme. Végtelen ürességet éreztem, és az embereket kezdtem figyelni. Felsőtábori parasztemberek voltak, a falu szegényei. Sokszor láttam őket vásárok után a piac melletti kocsmában, amint énekeltek, bort ittak, az asztalt verték, odahívták a cigányt is, aztán a végén földrészegen elnyúltak az asztal alatt, és már egyetlen fitying sem volt a zsebükben. Kerülték a pillantásom, ebből megérthettem, restellik az egészet, de kénytelenek részt venni ebben az esztelen és érthetetlen komédiában. Ez elégtétellel töltött el. Rájöttem, mindenki tudja, hogy Szikszai meg akarja velem borotváltatni a kocát, de nem értik, miért? Veres Pista sem értette, milyen újabb szeszély ez, mit akar demonstrálni vele az ő nagy barátja, és csak akkor lett világos az egész, amikor maga Szikszai ápertén, az őt mindig is jellemző bicskanyitogató modorban magyarázta meg nekünk. De ez később volt.

Amikor nézni kezdtem az embereket, az egyik előrelépett. Nevére is emlékszem, öreg Pelle Istvánnak hívták, mivel volt neki egy István nevű fia is, velem egy időben volt katona, együtt soroztak be minket, a vonaton az én vállamra dőlve aludt és fújta a bráhaszagot, de hogy végül is mi lett vele, nem tudom, mert őt más századba sorolták be, és más helyen érte meg az egész ramazurit. „Egy liter pálinkát itattunk vele, mester úr – nyugtatott engem az öregebb Pelle. – De meg es fogjuk mi, ha kell! Ha szükséges lesz. Met mondom az egy igazságot, besnye disznyó ez, még akkor es, ha részeg, ugye, met ez tagadhatatlan. Egy liter nyakolaj, az egy liter nyakolaj!”

A ládámhoz léptem, kinyitottam elővettem a borotvaszappant, nem volt olyan illatos, mint a dán, de habzott ez is, kulacsomból vizet töltöttem a kicsi tálba, és amikor percek alatt jó nagy habot vertem, szappanozni kezdtem az ide-oda pislogó, de még érdekes módon nem rugdalózó disznó pofáját. Hamarosan minden szappanhabot rákentem, olyan volt, mintha tejszínhabba mártózott volna, de apró, pislogó szemeiben még mindig nem volt semmi rémület. Levettem a derékszíjamat, a faragott íróasztal lábához hurkoltam, és fenni kezdtem a borotvát. A begyakorolt mozdulatok kissé megnyugtattak, már nem féltem, csak arra voltam kíváncsi, hogyan fog viselkedni az ártány, amikor kaparni kezdem róla a szőrt.

Hallottam, hogy nyilik az ajtó, de nem néztem fel. És miért is néztem volna? Ugyan ki jöhetett olyan, aki változtatni tud a dolgok menetén; Abból, ami eddig történt, éreztem, vége, ezek mind egy követ fújnak, ha nem is egyforma erővel, ha nem is ugyanazzal a szájtartással; s ha vannak is, akik bizonyos dolgokban másképp gondolkoznak, mint Szikszai – Veres Pista például –, úgysem mernek nyíltan, nyílt színen ellenkezni vele. Szikszainak meg az agyára ment a hirtelen jött hatalom (legalábbis én úgy láttam akkor), mert az emberben van valami képtelen vágy, hogy mindig, minden körülmények között megértse, mi történik vele, még akkor is, ha az szörnyűséges vagy értelmetlen. Úgy látszott szórakozni akar, de úgy, hogy meg is szégyenítsen engem a többiek előtt, megszégyenítsen, és ezzel teljesen a hatalmába kerítsen, hogy ez után a nap után féljek tőle, rettegjek a hasonló helyzetek ismétlődésétől, és majd magamtól keressem meg őt két-három naponként, ha mégis ittmaradok, és magamtól számoljak be izgalomtól el-elfúló hangon, hogy miről is beszélgetnek az emberek, miközben böfögve, pöfékelve vagy újságot olvasva ülnek az üzletemben, sorukra várva, arra például, hogy őket is beszappanozzam, mint ezt a jobb sorsra érdemes ártányt. Hogy elmondjam: miről beszélgetnek velem, miközben szappanozom az arcukat, és annak rendje és módja szerint megborotválom őket, timsót szorítok az esetleges, bár gyakorlatomban nem oly gyakori sebecskékre, szesszel dörzsölöm be szélfújta arcukat. Miközben tréfálkozom, ahogy ezt a borbélyoktól ugye már régen megszokták, kideríthetem a véleményüket a rendszerről, a törvényekről, a falu vezetőiről, miközben várják tőlem a vicceket, a tippeket, a pletykát, mert „úgy hallották”, minden borbély pletykás, vicces és focirajongó, és ezért – na meg a pénzükért – joggal várhatják el tőlem, hogy én (a borbélyuk!) is ilyen legyek.

Mindezt persze később tapasztaltam, azt azonban már akkor megértettem hogy Szikszai ezzel a hét határban elterjedő disznóberetválási esettel engem akar a markába kaparintani. Arra gondoltam akkor egy pillanatra, hogy mégis visszamegyek városra, kéményseprőnek, s az Ádám bátyám örökébe lépek. Már éppen hozzá akartam kezdeni a „munkához” – a végtelenségig mégsem fenhettem a borotvát! –, amikor megszólalt valaki az ajtó mellett. Valószínű az az ember lehet, aki az előbb lépett be az ajtón, gondoltam, de még mindig nem fordultam meg.

„Mi történik itt? – hallottam az idegen akcentusa dacára valahonnan borzongatóan ismerős hangot. – Vigyék ki azt a disznót, mossák le. Megbolondultak?! Magát pedig az isten hozta, Hutera úr!” Az idegen mellém lépett, szélütötten álltam, képtelen voltam mozdulni is, éreztem borotvált arca férfikölni illatát, mintegy álomban nyúltam a keze felé s megráztam. Először nem ismertem meg, csak miután veszekedni kezdtek Szikszaival, jöttem rá, hogy kicsoda. Szó nélkül, hálásan szorongattam a kezét, Szikszai rikácsoló hangja sem idegesített már.

„Mi van, tanár elvtárs? Pártját fogjuk ennek a senkiházinak, ennek a fasiszta söpredéknek? De megmutatom én neked, hogy ki dirigál ebben a faluban!”

„Miért lenne Hutera fasisztább, mint mi? – nevetett a férfi, kivillantva egészséges fehér fogait. – Hát nem ugyanabban a hadseregben szolgált, mint Veres Pista  vagy mint te, Szikszai elvtárs? Csak titeket az oroszok fogtak el, őt meg, ha jól értesültem, az amerikaiak.”

„Nem erről van szó! – üvöltött lilára vált arccal szikszai. – Te is tudod, Vlad elvtárs, hogy én belülről bomlasztottam Horthy hadseregét. Erről beszélni is felesleges, rajtam nem fognak a te aljas rágalmaid!”

„Miféle rágalmak? – meredt rá a férfi. – Mi van veled, Szikszai elvtárs kérlek, megbolondultál? Mi ez a maskarádé?”

„Azt mégsem lehet – ordította Szikszai –, hogy te állandóan ellentmondasz nekem, Vlad Rădescu! Állandóan semmibe veszel engem, megszégyenítesz a falu előtt!” „Ugyan, Szikszai elvtárs – nevetett tovább az idegen –, ne túlozz állandóan!” „Mit gondolnak az emberek – eresztette le Szikszai is a hangját –, mit gondolnak rólam az emberek, mondd, Vlad elvtárs, mit gondolnak, ha úgyis mindenben a te szavad a döntő, és ez az egész, amit megzavartál, csak azért, hogy megint neked legyen igazad, ez az egész tudd meg, egy nagy leleplezés lett volna! Egy igazi demonstráció. Bizonyítéka annak, hogy az osztályellenség itt van közöttünk – és rám mutatott vádlóan. – Le kell leplezni, de ezt csak úgy lehet ha éberek vagyunk! De te megzavartad – talán azért, mert sok mindenben egyetértesz (érdekes módon) ezzel a fasiszta borbéllyal, akit csak azért küldtek ide, hogy kipróbálják éberségünket, lássák, mennyire vagyunk érettek politikailag. Én a disznyót akartam elsőül megberetváltatni vele, hadd lássák a népek, milyenek is az árnyékban bujkáló fasiszták, akik mindenre képesek, amit mondanak nekik, mindent azonnal megcsinálnak, még arra  is képesek, hogy megberetváljanak egy disznyót, pedig ilyesmire amióta a világ világ, nem volt példa. Egyedülálló eset lett volna. Erre jössz te, Rădescu elvtárs kérlek, s ahelyett hogy megdicsérnéd az ötletemet és azt mondanád, ez igen, Szikszai elvtárs, hogy én hogy nem gondoltam erre?, most végre leleplezzük és nevetségessé tesszük falusi szinten is a fasizmust; ahelyett hogy kivárva a játék végét, megmagyaráznád az embereknek, hisz iskoláid vannak, jobban kell beszélj, mint én a két elemimmel, hogy milyen szörnyű dolog is a fasizmus, emberi szóval magyaráznád el nekik a lényeget, kizavarod őket disznyóstul, s a nyakába borulsz ennek az aljas szemforgató amerikai kémnek, mielőtt oktatnál engem a hatalomról, amit – állítod te vádaskodva – nem szabad az emberek ellen felhasználni! És ez az aljas spionsöpredék, akit azért küldtek ide az elvtársak, hogy megbüntessék, másrészt meg, hogy ellenőrizzék éberségünket, magában röhög rajtunk; íme, kiderült, hogy ő ťtisztaŤ ember, aki ellen én – szerinted! – a hatalmat akarom felhasználni. Nem tudom, az elvtársaknak a rajonnal mi lesz erről a  véleményük, de én még ma jelenteni fogom!”

„El is várom tőled, József – mondta erős hangon Vlad Rădescu. – De tudd meg, őt korántsem büntetésből helyezték ide, s nem is azért, hogy próbára tegyék éberségedet.” „Hét? – üvöltött Szikszai. – Hát mi másért küldték volna?” „Kellett az állás valakinek. Egy magas állású elvtárs ismerősének. Érted?” „Hazugság – őrjöngött tovább Szikszai. – Aljas rágalom. Köztünk, Vlad Rădescu, van azért egy kicsi különbség is, amit te sehogyan sem akarsz észrevenni. Mert te, ha baloldali voltál is, szimpatizáns, ahogy az ilyen alakokról mondani szokták, egyúttal úr is voltál, tudom én, értelmiségi, tanár, tanult ember; míg engem, meg ezt az idősebb Pelle Istvánt, akit kikergettél innen a disznóval együtt, mint egy taknyos kölyköt, naponta megkorbácsoltathatott a báró ispánja, ha úgy akarta. És úgy akarta, mert egy mocskos szadita állat volt. És te most ezt a szegény embert kiküldöd innen, ne érezze itt sem, most sem, hogy az övé a rendszer. Nem, ne érezzen semmi ilyesmit, ne higgye, hogy eljöhet az ő világa is. Úgyis mindig a mások kapcája volt, azelőtt az ispáné, most a tiéd, szeretve szeretett Rădescu elvtárs. És én, Szikszai, ugye tapsoljak? így van ez jól, ahogy van, nem? Amit te mondasz, az szentírás, cselekedeteid tisztaságához kétség sem férhet. Most megint nem értesz egyet velem – vált váratlanul gunyorossá Szikszai hangja –, látom a szemeden, hogy nem, és ezért megmondom neked nyílt és kérlelhetetlen proletár őszinteséggel, hogy ne bízd el magad, te sem vagy védtelen.”

„Fenyegetsz? – lepődött meg Vlad Rădescu. – Hát ide jutottunk?!” „Igenis, fenyegetlek – vált váratlanul hűvössé Szikszai hangja. – Ha te ezt fenyegetésnek veszed. Sokat tudok rólad, Vlad Rădescu, nagyon sokat. Többet, mint hinnéd. És régi mondás, akinek vaj van a fején, ne álljon a napra.”

Amint beszélt – beszélt? tajtékzott, apró nyálbuborékokkal együtt fröcsköléve szét rágalmait – ide-oda sétálva a teremben, arca, szavaival ellentétben, olyan nyugodt volt, mint egy horgászé. Ez megzavart, némileg ellentmondani látszott szavainak. Álljunk csak meg, Szikszaikám, gondoltam én, itt valami hiba van a kréta körül! te nem vagy teljesen őszinte, barátom. Mindenesetre összepakoltam szerszámaimat, sokáig, aprólékos gondossággal mostam a borotvát és a pamacsról a habot. „Menj ki!” – szólt rám váratlanul a mélyen hallgató Veres Pista, amikor látta, hogy elkészültem és a ládám mellett álldogálok.

Veres egész idő alatt az ablak mellett posztolt, és kifele figyelt az esőben szomorkodó kertre. Talán azt várta, hogy valami csoda folytán kettényílik a mennyezet és benn is esni kezd az eső, az időn túli eső, és lemos rólunk minden emléket; lemossa a hibákat és a bűnöket is, hogy tisztán indulhassunk neki az új életnek.

De hát semmi ilyesmi nem történt.

Veres elhagyta őrhelyét, mellém lépett. „Piroska vár téged, Bélám – súgta a kelleténél melegebben. Amikor észrevette elképedt arcomat, elvigyorodott. Éretem kapadohány szagú leheletét, hátrahőköltem. – Tudod, az a kis pincérlány, akinek te a bevonulásod előtt csaptad a szelet.” „Igen, tudom” – dadogtam, holott fogalmam sem volt: honnan szerzett ő minderről tudomást? „Egyelőre ott fogsz lakni nála – magyarázta. – Baloghéknál van kovártélyban, ott hátul van még egy üres szoba. A Balogh bácsi fiáé volt, de Attila most egyetemen van, orvos lesz. Menj, Bélám!” Hátba vert, és vállam átölelve az ajtóig kisért.

A milicista udvariasan félreállt az ajtóból, mintha nem is ütött volna le az előbb, és én, amikor kiléptem, rájöttem, hogy a ládám véletlenül ott maradt. Visszafordultam. Akkor már a kíváncsiság lassan legyőzte bennem a félelmet. A rend felsőtábori őre minden érdeklődés nélkül pillantott rám, savószínű szeme megpihent rajtam, megnyalta kicserepesedett ajkát, arca semmi jót nem ígért. Az volt az érzésem, nyulakra vadászik, a nyulak bennem vannak, és ő most el fogja kapni őket. „A ládám – makogtam. – Bennmaradt a ládám.” „Hozza ki” – vakkantott, s egy zsebéből előhúzott tollszárral piszkálni kezdte a körmét. bebotorkáltam a terembe, megragadtam a ládát, igyekeztem kifelé, de megcsúsztam (egy sárnyom okvetetlenkedett a lábam előtt) és elestem. Ahogy feltápászkodtam, Vlad Rădescu is felém fordult. „Csak tréfa volt, kedves Hutera úr – komolykodott. – Szikszai elvtárs tréfált.” A lábára pillantottam, tisztára vikszolt városi félcipő volt a lábán. A sárnyomok tehát mégsem tőle származnak, nyugtáztam elégedetten, rajtunk kivül még egyvalaki nem félt itt, és ez azért jó jel!

– Most mit röhögsz? Hogy magamat is azok közé sorolom, akik nem féltek Szikszaitól? Miért? Hát abból, amit elmeséltem, az derült volna ki, hogy én is féltem? Akkor rosszul mondtam el, valahova ismét hiba csúszott. Pedig Szikszai akkor is rám üvöltött, talán, hogy Vlad Rădescunak ellentmondjon. Tréfált az istennyila, nem én! „Maga törődjön a saját tréfáival, tanár úr, amíg még kedve van tréfálni. Maga pedig húzza meg magát, Hutera – mutatott rám. – Mert ha itt is elkezdi a mókáit, a kisded játékait, majd megmutatom én, hova kerül!”

„Jó estét kívánok” – fordultam meg, és kimentem az ajtón. A milicista már nem volt ott, fogalmam sem volt, mikor szívódhatott fel. Búcsúzóul még visszafordultam, pillantásom bekeretezte őket. Most Vlad Rădescu állt az ablaknál, és elmélyülten figyelt valamit az eső áztatta kertben. Szikszai újra a hatalmas faragott bárói íróasztal mögött ült és irt. Az ésszerű az lenne, ha Vlad Rădescu írna, gondoltam, az ő kezében jobban állna a ceruza is, ő mégis gyakorlottabb. Veres Pista a falnak fordulva állt, talán a légypiszkokat számolta?

„Hát megjöttél?” – esett a nyakamba Piri, már régóta várhatott rám, s az eső elől bemerészkedett az üresen kongó előcsarnokba. Zavarba jöttem mintha az a kép figyelt volna a falról, eltoltam magamtól Pirit, gondosan behúztam magam után a csikorgó ajtót. Még hallottam Szikszai gyűlölködő hangját: „Hát nézzétek meg, hogy megy a védencetek, hogy húzza a lábát; hát rendes ember menése ez? mondjátok meg nekem, elvtársak? Nem, én ki merem mondani, hogy nem rendes emberé! És azt is, hogy akarattal csinálja. Ezzel is csak gúnyt akar űzni a rendszerből. Miért pontosan a...” „Ugyan, Szikszai elvtárs – nevetett Rădescu – ugyan...” „Hát akkor azt mondd meg nekem, tanár úr – harsogott Szikszai –, miért pontosan a bal lábát húzza az akasztófáravaló!?”

– Balló Ferenc hol volt akkor?

„Milyen falu ez?” – kérdeztem Piritől; rögtön belém karolt, igyekezett lépéseit lépéseimhez igazítani, egy kicsit nehezen ment, a rám törő idegességtől egyre jobban biccentettem. Ahogy kiértünk az útra, Piri egy piros esernyőt feszített ki, és fölénk tartotta; az eső pergése, az ernyő színe és Piri jelenléte lassan megnyugtatott. Úgy éreztem magam, mint gyermekkoromban a sósfürdői nyaralóban. Anyám korán lefektetett, feküdtem az ágyban és a nyitott ablakon át bámultam a csillagokat, ha tiszta volt az idő, vagy a villámlások fehér cérnáit az égen, ha mennydörgött és vihar készült.

Ilyenkor jól hallhatóan nyöszörögtek a fák is a szélben, s úgy dobolt az eső a nyaralónk palával fedett tetején, mint azon a piros ernyőn, amit Piri első felsőtábori napom végén lakása felé menet olyan önfeláldozóan tartott fölém. „Milyen falu ez?” – kérdeztem megint, már otthon. Piri bezárta az ajtót, s csak azután gyújtotta meg a petróleumlámpát. A szoba méretét sem tudtam felbecsülni az erőtlen lámpafényben, ellenségesen meredtek rám a tárgyak, alattomosan várakozó szekrény rémített, lópokróccal borított váratlanul széles ágyra rogytam le, észrevettem egy régi, rozoga mosdót is, mellette két vedret és egy hatalmas főzőkályhát. A szemem fokozatosan szokott hozzá a világításhoz. Felfedeztem a színültig telt fáskosarat is a kályha mellett. „Gyújtsál be! – rendelkezett Piri –, ne mind bámészkodj!” Még láttam, hogy képek is vannak a falon, de nem volt időm nézni őket, nekiláttam gyújtóst hasogatni egy kisbaltával a kályha előtt. Piri közben pokrócokat rakott a nagy szárnyasablakra. Ebből mindjárt gondoltam, hogy mégsem parasztház lehet, eszembe jutott, hogy az udvaron se jött szembe velünk kutya, sőt kutyaugatást se hallottunk. Próbáltam eléképzelni, milyen lehet a házigazda orvosi egyetemen levő fia, akinek a szobájában fogok majd lakni. Leguggoltam a kályha elé, a földön heverő újságkötegből kiválasztottam egy múlt heti Romániai Magyar Szót, összesodortam, még láttam a verzécikk aláíróját, Erdélyi László (látod, ezt a nevet is megjegyeztem), aztán becsúsztattam a kályhába két előzőleg már behelyezett fa közé, gyújtóst raktam rá, keresztbe, a gyújtósra vékonyabb fákat. „Milyen falu ez, Piri?” – kérdeztem harmadszor is. A gyufa fellobbanó fényénél riadtnak tűnt az arca, de harmadszor sem felelt. A kályhában már égett a tűz. Vizet tett oda melegedni két hatalmas mosófazékba, aztán felém fordult.

Könnyes volt a szeme.

„Hamarosan duruzsolni fog” – súgtam, s talán hogy megnyugtassam, meg akartam simogatni az arcát. Ijedten lépett félre, ez az előző mozdulatainkhoz és általában kapcsolatunkhoz képest annyira új volt, hogy megdöbbentem. „Félek” – mondta elcsukló hangon, és előbbi mozdulatát cáfolandó, vállamba fúrta a fejét. Hallgattunk. Éreztem az olcsó kölni illatát, seszínű, semmi haján, de most nem ígértem neki – mint annyiszor a háború előtt – francia kölnit. Nem ígértem semmit, vártam, mikor kezd sírni, gépiesen simogattam a haját, de nem sírt, csak a fa pattogása hallatszott a kályhából, a lángnyelvek a képek körül táncoltak a falon. Vártam, hogy megjelenjék hamiskártyás és mesterlövész apám és árnyképeket varázsoljon a falra: Plutó kutyát, amint ugatja a menekülő kismacskákat, elefántokat, tevéket, hajókat, burnuszos arabokat – de nem történt semmi. Piri sem volt hajlandó elmondani, mitől fél. Csak később értettem meg azt is, miért nézte Vlad Rădescu az esőben ázó kertet, miközben Veres Pista szívélyesen kikísért engem, és a saját magyarázataiba belezavarodó Szikszai írni kezdett valamit. Azon is csak évek múlva mertem kacagni, hogy milyen lehetetlenül állt kaszához-kapához, ganéjhányó villához szokott kezében a ceruza vagy a toll. Akkor ő már nem volt a faluban, elhelyezték; igaz, Vlad Rădescu sem, nagyapáddal együtt a Duna és a Fekete-tenger közötti építkezéseknél dolgoztak. Akkor már Balló Feri volt az első ember Felsőtáborban.

– Róla mesélj! Ő milyen ember volt?

– Se hús, se hal, és állandóan olyan „Forr a világ bús tengere ó, magyar”–hangulatban. Őt sem értettem. Nagyon sok mindenkit és nagyon sok mindent nem értettem én akkoriban. Azt sem bírtam felfogni, hogy Vlad Rădescu miért hallgatott el mindig vitáik közepén, átadva a szót és a teret Szikszainak, valósággal sugallva hallgatóságukban, hogy bármennyire is képzettebb, még sincs igaza, mert lám, egy „mélyről jött parasztember” – ahogy Szikszai előszeretettel és mélyen átérzett pátosszal emlegette önmagát akkoriban –, egy zsellérparaszt is megláthatja, hogy mi a jó és mi a rossz, meg is fogalmazhatja, tudatosíthatja az emberekben.

És azt sem értettem (és most sem értem!), hogy Piri, aki mindnyájunknak ágyasa és bizalmas barátja volt azokban az években, miért fogadott engem úgy, mint a megmentőjét, amikor már másnap közölte velem, elnézve mellettem, könnyekkel a szemében, hogy „ami köztünk volt Bélus drága, az egy szép emlék, semmi több, de a mai nappal mindennek vége!”, és hátra sem jött a szobámba.

A szobát végül is házigazdánk, a mindkét fülére nagyot halló Balogh bácsi mutatta meg nekem. Mindenesetre nagyon hamar kiderült, hogy fiát Józsefnek hívják, és nem is az ő nevét viseli, hanem az anyjáét, mivelhogy ők elváltak. Attila nevű fia pedig egyáltalán nincs. Falun akkoriban nagy dolog volt a válás, mégsem kérdeztem semmit, elnyúltam az ágyon, elég tűrhető szoba volt különben, és néztem a plafont, a plafon ide-oda cikázó, oroszlánokat és tapsifüles nyuszikat formázó repedéseit.

Hogy mire gondoltam? Hát elhibázott életemre, nyilván, miért, te mire gondoltál volna? Reggel közölték velem, hogy borbély leszek, a kastély egyik kisebb szobáját utalják ki átmenetileg műhelynek, míg kerül valamelyik kulák házában jobb helyiség. Már meg is kezdtem a munkát, délig nyírtam és borotváltam az embereket, halálhangulatban ültek a barokk székeken, szólni se nagyon mertek, én sem beszélgettem velük, csak az olló csattogása hallatszott, mert akkor hajvágógép még nem volt, pláne villanymeghajtású, hiszen Felsőtáborba akkor még be sem volt vezetve a villany. De ragaszkodjunk legalább az időrendhez. Ez még Piri pálfordulása előtt volt néhány órával. Reggel a legnagyobb szerelemben váltunk el – ahhoz képest, hogy mennyire el volt kenődve, meglepően kikövetelte részét a szerelemből, hajnalfelé szunnyadtunk el –, ágyba hozta a reggelit: vajas pirítóst, füstölt szalonnát és teát. A teát pálinkával bolondította meg,holott én arról álmodoztam, hogy frissen fejt tehéntejet fogok inni, és ez a dán asszonyra emlékeztet majd.

„Légy ügyes” – szorította arcomhoz könnytől nedves arcát. Délután mégis hajthatatlan volt, nem akart magyarázni semmit. Vége közöttünk mindennek, hajtogatta színpadiasan, és nem nézett a szemembe. Lehet, ezen gondolkoztam a szobámban, ágyamon fekve, lehet, máson – estefelé kaparászás költött álmomból, felvillanyozódva ugrottam fel. Mégis Piri? Meggondolta volna magát? De nem ő volt, hanem az öreg Balogh bácsi. „Hoztam egy kicsi pálinkát, maiszter uram – mondta szemérmesen, és egy nagy hasú fehér flaskót tett az asztalra. Fogával húzta ki a dugót, zsebéből két decispoharat is elővarázsolt, töltött. – Olyan, mint az égedelem – motyogta, és felemelte poharát. – Egészségére!” „A magáéra is” legyintettem fásultan. „Megkérhetném valamire – nézett rám, ártatlan kék szeme könnyes volt, és még mindig nem nyalt bele pálinkájába. – Hát beszéljen velem hangosabban az úr – mondta és belevörösödött –, mivel az én fülem már nem a régi.” Leültem a székre: „egészségére” – ordítottam; „egészségedre, kedves ecsém” – motyogta hálásan az öreg, és egy hajtásra kiitta (megnyugodva) poharát. Hát ilyen volt a második napom Felsőtáborban.

És ilyen volt az életem is, mintha körhintán ültem volna mindig, még az idő sem volt állandó, hol lassabban telt, hol gyorsabban. Sokszor elgondolkoztam azon is: mindezt el lehetett volna kerülni, ha mégis az ezredesre hallgatok és Amerikába megyek. Más életem lenne, nem ülnék harmincévesen szemben egy félig süket öregemberrel, hanem dzsesszbandet hallgathatnék egy éjszakai bárban, és bámulhatnám az előttem forgó gyönyörű nőket, és tudhatnám, bármelyiket megkaphatom tíz-tizenöt-húsz vagy éppen száz dollárért...

Az eső is megeredt, e a bánat és kilátástalanság is közrejátszhatott viszonylag gyors berúgásomban. Hiszen a dán asszony is hogy szeretett engem. Sokra vihettük volna ketten. Pedáns, szorgalmas, becsületes asszonyszemély volt. Tíz év alatt akár hajót is vehettünk volna, hogy világ körüli útra induljunk, csak kettesben, és szeressük egymást mindig, ha lemegy, vagy ha felkel a nap. Forogni kezdett velem a szoba. „Attila nem is Attila, de Jóska” – kiabáltam az öreg fülébe, mire ő bólogatni kezdett: „Igen, igen, orvos lesz belőle Vásárhelyen”, aztán zsebkendőt vett elő, és könnyező szemét dörzsölgetve váratlanul megkérdezte: „Talán megártott a pálinka, mester uram?! Én vagyok a hibás, nem kellett volna...”

„Most ne faramuciskodjék – már ordítottam, kivörösödve vertem az asztalt –, hanem töltsön. Bírom én az italt, csak most el vagyok keseredve. Ért engem?” „Egy nő miatt nem érdemes – rángatta a karom az öreg. – Higgyen egy sokat próbált öregembernek. Nem érdemes.” „Akkor miért érdemes? – bömböltem. – Azt mondja meg, vén totyakos nagyokos!” – így mondtam, ezekkel a szavakkal, jókedvem lett a váratlanul rímbe forduló beszédtől. „Sokmindenért – bólogatott az öreg komolyan és töltött. – A hazáért, az életért, a földért.” „Elég – ordítottam megint, és reszkető kézzel töltve magamba a pálinkát, felálltam:

Mint nagy kalap borult reám a kék ég,

és hű barátom csak egy akadt, a köd.

Rakott tálak között kivert az éhség...”

„Gondolhattam volna, hogy éhes tetszik lenni – állt fel az öreg –, na jó na, készitek valami harapnivalót.” Az ajtó felé fordult, de én fölényesen legyintettem, csuklóból, ahogy az ideggyógyász főorvos szokott, aki az anyámat ápolta:

„és halálra fáztam rőt kályhák előtt.”

Ő fát is hozhat, bólogatott az öreg, hideg van. Az október hűvös Felsőtáborban.

„Nem vagyok éhes” – estem ki a szerepemből, s biztosra vettem, ha megfordulok, a kaliforniai tengerpartot látom, amint egy feketébe öltözött dzsesszband húzza a hazáért és a szabadságért, és gyönyörű, meztelen vállú, szőke lányok – fehér rózsákkal a kezükben – táncolnak a homokban. Erre nem voltam most kíváncsi, inkább az öreg Baloghnak magyaráztam, hagyja a fenébe a karját, figyeljen rám, most úgy beszélek fele, mint férfi a férfival, megérthet, fia van, meg kell kezdenie figyelni. Erre kacagott. Hiszen megértem és a fiatalokat is, mester úr, legyintett. Töltöttem, ittunk, visszanyomtam a székre.

„Amerre nyúltam, csak cserepek hulltak,

s szájam széléig áradt már a sár,

útam mellett a rózsák elpusztultak,

s lehelletemtől megfakult a nyár.”

Itt szünetet tartottam és ittam. „ fiam is mindig ilyeneket mondogatott, csakhogy ő nem ivott” – védekezett az öreg, és legyezgette magát a zsebkendővel. Még mindig nem látszott rajta a pálinka hatása, de az arca egyre vörösebb lett.

„Csodálom szinte már a napvilágot” –

folytattam, és hirtelen úgy megsajnáltam magam, hogy a szememből kibuggyant az első könnycsepp. „Hagyja a francba – állt fel az öreg, és lapogatni kezdett –, ne vegye a szívére, egy rüfkéért nem érdemes. Hát hiszen tudom én, miféle lány az.” Először nem jöttem rá, kiről beszél, s mondtam tovább, igaz, egy sort kihagytam, mert nem jutott eszembe:

„én, ki megjártam mind a hat világot,

megáldva és leköpve mindenütt.”

„Ejnye a francba – szitkozódott az öreg, és nagyot ütött az asztalra. – Ezt mégse kellett volna hagyni, az áldóját neki, hogy csak úgy leköpdössék a mester urat!”

„Aztán sokan járnak éjszaka Pirihez?” – kérdeztem később, sunyin; már mindketten nagyon részegek voltunk, az asztalt vertük. Énekeltünk. „Járnak hozzá nappal is – kacsintott az öreg. – Rossz vérű leány az, higgye el na, ne búsuljon a mester úr, hát kerítünk itt leányt, olyant, hogy...” „Milyent?” – fitymáltam le rögtön az öreget, erre meg ő jött indulatba. Rázni kezdett. Ne nézzem le a falut szaros városi borbély létemre, üvöltötte, mivelhogy a falusi lányok is vannak olyanok, mint azok a bizonyos városi rüfkék, és ha kell, pont úgy szétteszik a lábukat. Rüfke, ez volt az öreg egész filozófiája, ha nőkről volt szó. Rüfkék! – dülöngéltünk már az udvaron, és egymásba kapaszkodva okádtunk. Pirinél sötét volt az ablak, nem tudtam, hol lehet, újult erővel hánytam tovább.

Itt aztán el is szakadt a film, hogy hogyan kerültem be az ágyba, nem tudom. Másnap reggel az öreg ébresztett. Nagy csupor tejet hozott. Bivalytej, kacsintott, igya csak meg, éghet a pokol. Köszönöm, mondtam, noha beszélni is alig tudtam, úgy ki volt száradva a szám. Aztán ne haragudjék rám, édes fiam, vonogatta a vállát Balogh bácsi. Rábámultam. Ha megsértettem volna valamivel, vörösödött el. Mert csúnya vagyok én, ha iszom, az asszony is ezért hagyott itt. Azóta így egyedül kínlódom. Ugyan, legyintettem, és ittam a tejet, de nem emlékeztetett a dán asszonyra.

Ettől a naptól kezdve nem volt jobb emberem a faluban az öregnél.

IV

– Ismertem én is öreg Baloghot – jött ki Balló a függöny mögül. Vizet töltött egy pohárba, mohón ivott. Arca vöröslött, szeme bedagadt. Kopasz fején két  hatalmas szúnyogcsípés díszelgett. Köröző mozdulatokkal fárasztotta magát, nyújtózódott, ásított. – Jó ember volt az öreg, nyugodjon békében.

– Felébredtél, szépfiú – kacagott Hábé. – Fröccsöt nem kérsz?

Balló a pohár felé nyúlt, és egy hajtásra kiitta, és vakarni kezdte kopasz fejét. – Mennyivel tartozom? – emelte fel táskáját a borbélyszék mellől.

– Egy élettel – hajolt meg színpadiasan Hábé, de ettől is indulatba jött. – Te is felelős vagy az elrontott életemért!

– Te csak dalolj, Figaró – nevetett Balló, belső zsebéből pénztárcát húzott elő, kivett egy ropogós huszonötöst, az asztalra tette. – Én is elmondhatnám sirámaimat a fiatalság okítására. És talán egyszer erre is sor kerül. Viszontlátásra. – Kilépett a műhelyajtón, de két lépés után visszafordult. – Mi a boldogság, Béla? – kérdezte közönyösen. – Gondolkoztál már azon, hogy mi a boldogság? Te amúgy is olyan meditatív alkat vagy. Olyan költőféle. Gyönyörűen tudod tálalni magad... – még mondania kart valamit, de visszanyelte, legyintett és eltűnt.

A műhely közepén ültél egy forgószékben, a tükörben jól láttad magas, kissé hajlott alakját a sarat fröcskölő autók között imbolyogni, s hirtelen nem tudtad eldönteni, mit is szeretnél jobban, ha elütné egy autó vagy ha nem ütné el.

– Tudnál szerezni nekem egy olyan tévéjátékot? – lépett mellég Hábé, és a válladra tette a kezét.

– Milent? – kérdezted szándékosan selypítve, és feléje fordultál. A tükröt nem volt érdemes tovább fixírozni, Balló már régen eltűnt, felszívódott a tömegben, csak a kocsik surrogtak egyhangúan a sárban, de bennük nem volt semmi érdekes.

– Van egy fehér pont, és az száll ide-oda. – Hábé mutatta kezével az irányt. Imbolygott. – Hogy a francba hívják? Elfelejtettem.

– Telepong – ásítottál. – Van olyan, amelyiknek külön ekránja van, s olyan is, amelyiket a tévé képernyőjére kell rákapcsolni. Két játékos játssza, amolyan reflexvizsgálat. Ugyanis be kell juttatni a golyót az ellenfél területére. Két játékosod van, az egyik az első, a másik a második vonalban, ezeket mozgatod, az ellenfeled is mozgatja az övéit, ha a labda gyorsabb, mint játékosod, gólt kapsz, és a készülék önműködően jegyzi az eredményt. Tizenötnél vége! Az győz, akinek jobbak a reflexei és jobban tud koncentrálni!

– Hogyhogy vége? – húzta el Hábé a kezét, egyértelműen a homloka előtt. – Amíg az ember él, semminek sincs vége. Megfelel ez neked tanulságnak? Más úgysincs. De szerezz nekem egy ilyen telepongot, kétezer lejt is megadok érte, mert én is haladni akarok a korral. Legalább tizenötig, ha tovább úgyse lehet. Szerzel?!

1979

Tovább a következő részhez»