Öt korsó sör. Cirkusz. Kortárs Kiadó, Budapest, 2000.

 

CIRKUSZ

 

Ott ülsz egy cirkuszban, a nagyváros állandó cirkuszának nézőterén, valahol fenn a kakasülőn, két barna kendős asszony között, érzed a télikabátok mindent elnyomó naftalinszagát, prüsszenteni szeretnél, térdedre támaszkodva meredsz a cirkusz felsepert porondjára, a jupiterlámpák szemsértő fényében egykedvűen villog a lenti páholyokban ülő nők oxigénezett haja; a férfi is előrehajol, térdedre teszi nagy kezét, a karikagyűrű helye még gyanúsan jól látszik a gyűrűsujján, emellett, gondolod azonnal viszolyogva igazán vághatná is gyászoló körmeit, kipiszkálhatná időnként a körömpiszkot, mondjuk bicskával egy értekezlet szünetében, vagy mialatt gépírónőjének diktálja jelentéseit, a kevésbé fontos jelentéseit. Újra a porondra pillantasz: üres. A hangszóróból megnyugtató népi muzsika árad, a jobb oldalon ülő barna kendős asszony fojtott orrhangon kiséri az éneket; előttetek néhány fiú ül, felpisszegnek, de ahogy meglátnak titeket, a kelleténél gyorsabban fordulnak vissza, tovább bámulni a felsepert porondot és a lenti páholyokban ülő nők oxigénezett haját; azt hihetik, ti is az asszonyokhoz tartoztok, elkísértétek őket, hogy vigyázzatok rájuk, esetleg megtoroljátok az esetleges sértéseket. – A kezét nézed? – kérdezi a férfi, és pattint az ujjával. – Hát nem egy dzsigoló keze, az bizonyos. – Miért mond pontosan dzsigolót? – nevetsz. A hangszóróban elhallgat a zene. Férfi tolat el előttetek, újra érzed a télikabátok mindent átható naftalinszagát. – Nincs egy programjuk? – fordul vissza a férfi, balkáni olajbarna típusarc, nikotintól sárga bajusz, savószínű, gyanakvó szemek, micisapka. – Itt senkinek sincs programja – szólal meg a barna kendős asszony társnője. – Esetleg ugorjon le a bal négyes páholyba és kérjen a szépségektől – hagyja abba a másik is a dúdolást. – Be jó kedvük van – tolat tovább a micisapkás és kuncog. A fiatal fiúk ismét hátrafordulnak: – Tiszteletünk, nea Fănică. A hangszóró most recsegni kezd, valaki számol, mikrofonpróba. – Megmagyarázná, miért pontosan dzsigolókra gondolt körmei állapota kapcsán? – A férfi nem felel, az üres porondot nézi, az üres porond be is népesülhetne képzeleted és képzelete alakjaival, de a hangszóró közli: öt perc múlva kezdődik az előadás, az évszázad elsőadása, zene harsan fel megint, az előttetek ülő fiúk vonaglanak ütemére. Ha lenne olyan szíves helyet cserélni vele, nagyon megköszönné, kérdi a barna kendős asszony a férfit. – Hogy a sógorasszonyom mellé kerülhessek, tudja drága! – Nagyon hálás lenne, ha a férfi megtenné ezt a számára. – Sógorasszonyok? – áll fel nehézkesen a férfi. – Ó, igen, a Mitică felesége – áll fel a barna kendős asszony is, helyet cserélnek a naftalinszag tovább ingerel, tüsszenteni szeretnél, de nem tudsz. – Mitică nem jött el? – kérdezi a férfi kíváncsian, erre a másik nős sírni kezd, átmenet nélkül. – De mi van, kedves nagysád? – teszi a hátára kezét a férfi. – Mitică halott – mondja együttérzően a nő, amelyik nem sir. – Nem kellett volna Miticáról beszélni, halottakról nem kell beszélni, minek beszélni halottakról?! – Az induló is befejeződik, érzelmes, hatvanas évekbeli könnyűzene következik, már a lenti fiúk sem mozgolódnak, megadóan várják az előadás kezdetét. A férfi végre helyet foglal melletted. – Igazán nem szeretném megbántani magukat, igazán nem – fordul újra bocsánatkérően az asszonyok felé. – Fejezze be – mondja, amelyikkel helyet cserélt. – Azért, mert megtette nekünk ezt az apró szívességet, ne gondolja, hogy joga van Miticáról beszélni. – Ő nem gondolja, magyarázza megadóan a férfi. – Távol áll tőlem ez a gondolat, doamnă – teszi a változatosság kedvéért most a mellére a kezét, nem, ő igazán nem gondolja; szélcserzett arca váratlanul elvörösödik, ő igazán semmi ilyesmire nem gondolt, ő csak úgy kérdezte, már nem is tudja, miért, mi a fenéért, és biztosítja a hölgyeket, már meg is bánta, mert a halottakat tényleg nem jó bántani. Arca tovább vörösödik, a két nő sértetten nézi a porondot, nem szólnak, a férfi is elhallgat, te sem szólsz, prüsszenteni szeretnél, de nem tudsz, és ez egyre jobban ingerel.

– „Marina, Marina, Marina” – énekli egy selypítő férfihang, a hangszóró recsegni kezd, a szöveg többi részét nem lehet kivenni, persze még emlékezned kellene a hajdan annyira népszerű sláger szövegének többi részére is, egy időben számtalanszor hallottad ezt a dalt, énekelted a többi gyermekkel együtt, miközben a falusi mozi háta mögött lubickoltatok a patakban és fröcsköltétek egymást, Hutera pedig a fa alatt ült fürdőnadrágban és kártyázott a melletted ülő férfival, aki akkor jó húszassal volt soványabb és fiatalabb, ingén nagy fontokban ütött át az izzadság, mert nem vetkőzött le, ellenben arca talán még vörösebb volt, mint az előbb, mikor öntudatlanul is megsértette az asszonyokat; lábuknál nagy vödörben hűlt a sör, ti cseréltétek félóránként a jeget, és ezért Hutera pénzt is adott,  „jó tett helyébe jót várj – mondta és nevetett –, a szolgálatért fizetni kell”, és pénzt adott fagylaltra, a pénzt a melletted ülő, akkor jó húsz évvel fiatalabb és húsz kilóval könnyebb Balló Ferenctől nyerte a huszonegy nevű kártyajátékon. Balló – rejtélyes okból – soha nem vetkőzött fürdőgatyára, soha nem lubickolt hát mellettetek a patakban, ellentétben a büszke nyertessel, Hutera Bélával. Hutera átlag félóránként megmártózott, és mindannyiszor prüszkölve fenyegetett titeket, mert játékaitok közben akarva-akaratlan őt is lefröcsköltétek, és félt, hogy a szemébe megy a víz, és nem fog jól látni, és összecseréli a makk hetest mondjuk a tök nyolcassal, és nem fog több pénzt nyerni huszonegy nevű kártyajátékon rejtélyes és felöltözött partnerétől, hogy sörért és friss jégért és szolgálataitokért fagylalt pénzzel fizessen; milyen érdekes, nektek érdeketekben állt volna, hogy ne fröcsköljétek, és tudatában is voltatok ennek, mégis vidáman fröcsköltétek. Tulajdonképpen mindig cirkuszba vágyott, kezdi Balló, egész életében mindig cirkuszba szeretett volna menni,  „még épek voltak a plakátok a kiürített városban”, és egy városnevet említ, második világháborús történetek sokat emlegetett színhelyét, lakói előző este (tehát az ő érkezésük előtt, a menekülő csapatok érkezése előtt) még cirkuszban voltak: bohócokban, artistákban, számoló kutyákban, pukedliző elefántokban, műlovarnőkben és erőművészekben gyönyörködtek; aztán előbb a cirkusz ment el, majd az emberek, és mire ők megérkeztek, már csak a szomorú és magányos plakátok fogadták őket, a világhírű cirkusz megérkezéséről szóló plakátok, akkor úgy látszik minden – még egyáltalán működő – cirkusz világhírű volt, de ők is tovább kellett hogy meneküljenek, nyomukban volt az ellenség, tovább kellett vonulniuk a cirkusz és a városlakók után, és furcsa volt elgondolni, hogy néhány óra múlva orosz katonák fogják silabizálni ezeket a plakátokat, és egy pillanatra elképzelik lőporfüstös, borostás arcukat dörzsölve a trombitáló elefántokat, a csinnadrattát, a bukfencező bohócokat vagy az erőművész szomorú arcát, ahogy a trapézon dolgozó artistanőre néz... Akkor ő fellázadt, mondja tovább Balló, és tépdesni kezdte a falról a plakátokat. Mi jött magára? – kérdezte éles hangon, értetlen arccal az őrmester, és akkor ő kifejtette, hogy a plakátok már semmit nem jelentenek, az ilyen plakátoknak – mutatott géppisztolyával tétován félkörbe – csak akkor van létjogosultságuk, ha létezik is az, amit népszerűsítenek, jelen esetben a  cirkusz, márpedig a cirkusz már nem létezik, amint azt mindannyian tudják vagy tudniuk kellene, már tegnap felszedte sátorfáját.  „Maga bolond, Balló fiam” – vonta le a következtetést az őrmester, és visszakézből hatalmas pofont kevert le neki.  „Igenis, őrmester úr” – mondta ő, és tépdeste tovább a plakátokat (akkor is kártyázott, villan fel előtted vörös arca és átizzadt fehér inge, amikor vesztett és reménye sem lehetett rá, hogy hamarosan nyerni fog, egykedvűen kártyázott tovább, mint aki parancsot teljesit). A tiszt mögöttük állt:  „igaza van – ordított az őrmesterre –, tépje maga is, vén hülye!”,  „de hát?” – kezdte volna az őrmester, mire a tiszt elővette szolgálati pisztolyát és az őrmester mellének irányozta,  „megértette? – vészjósló szelídséggel beszélt –, megértette, vagy nem értette meg?!? létezik valahol cirkusz?”,  „nem létezik” – sütötte le a szemét az őrmester.  „Akkor feleslegesek a plakátok, le kell tépni, el kell tüntetni, meg kell semmisíteni őket!” És a század tépte a plakátokat, miközben zúgtak fölöttük a repülőgépek és hallatszott az orosz ágyúk semmihez nem hasonlítható ugatása, egyesek a derékszíjukat is levették buzgalmukban, „mindig vannak seggnyalók is, nem?”, és ledobták a puskákat is a földre, hogy nyugodtabban és eredményesebben harcolhassanak a plakátok ellen, a német ragasztó ellen, ami fogta a papírokat, nem engedte, és csak akkor hagyták megzavarodva abba, amikor a tiszt – mintegy meghosszabbítva mozdulataikat – az arcáról kezdte tépni a bőrt, és már nem tudták megakadályozni, hogy halántékon ne puffanta magát, lehet, nem is akarták volna... – És? – kérdezed. – Mindenesetre néhány plakát azért ottmaradt – fejezi be Balló. – Mégiscsak gyönyörködhettek néhány plakátban az oroszok is, és ki tudja, hátha egy orosz katona azóta vágyik éppen úgy cirkuszba, mint ahogy ő is azóta vágyik, és hátha a körülmények kedvezőtlen összejátszása folytán annak az orosz katonának sem teljesült még ez ideig a vágya, és valami miatt még ő sem mehet cirkuszba. – És? – kérdezed. Mindenesetre ő sokszor gondolt a plakátokra azóta is, suttog tovább, mint beteljesületlen vágyaira gondolt rájuk, amikor például a kertek alatt szökött haza a kollektívirodából, mert megsúgták neki a  „jóakarói”, hogy kulákok lesnek rá a kapu előtt, és amikor  „ugye, emberi számítás szerint” igazán minden hiányozhatott volna neki, kivéve a cirkuszt, akkor is a műlovarnőkre gondolt, amint foszforeszkáló bikiniben állnak a ló hátán, és a ló körbeszáguld a porondon, aztán dobok pörögnek, és valahol a magasban, a trapézon, a cirkusz hercegnője fújni kezdi az aranytrombitát; aztán az ágy is fölmerült előtte a ködből, amint a kertek alatt lopakodott, a műlovarnő ágya, a műlovarnőn már nem volt rajta a jupiterlámpák fényében foszforeszkáló bikini, a műlovarnő meztelenül feküdt az ágyon, mellette egy szakállas férfi, a műlovarnő rúgkapált és kacagott, mert a szakállas nyelvével izgatta mellbimbóit. – Beláthatja, abban a helyzetben elhessegettem magamtól ezeket az illetlen és sehova nem való képeket, elvégre mit izgatott és mit izgathatott egy műlovarnő nemi élete engem, Felsőtábor újdonsült kollektívelnökét, amint éppen gyilkosaim elől bujkálok a kertek alatt, ellenben újra felbukkant, makacsul újra meg újra felbukkant a cirkusz, mert álmainkkal szemben tehetetlenek vagyunk, barátom! – A férfi hatalmasat sóhajt, arca már kevésbé vörös. – A bohócokat is láttam, amint kecskebukát vetve gurulnak a fűrészporban, és az ugró emberek ugrálnak, a bűvészek nyulakat és galambokat varázsolnak elő a cilinderekből, az egyensúlyozó művész orrán pózna, a pózna tetején egy bikinis szőke nő és a strósnájder a kötélen szédeleg, ami persze látszat, mert igaziból soha nem szédül, és a trombitások a zenekari páholyban tele torokkal fújják az Avanti, popolót, mint Germán, a pattanásos arcú traktorista. Nem tudom, emlékszik-e Germánra? – kérdezi mohón, és előtted újra felbukkant a patakpart és a végeérhetetlen, éjszakába nyúló focimeccsek, hallod az Avanti, popolót is, azt az éneket, amelyikre Germán tanítgatta a focizó gyerekeket. – Emlékszem – mondtad, mire ő kifejtette, hogy egyáltalán nem izgatja, hogy mások, például te is, mire emlékeznek azokból az időkből, őt akkor sem izgatták mások emlékezései és képzelgései, jelesen akkor sem, amikor a ködben, a kertek alatt kétszer is eltévedve bujkált vélt vagy valódi üldözői elől, ő akkor is azt csinálta, amit akart, amit a meggyőződése diktált. – És amit mondtak Önnek – teszed hozzá rosszindulatúan, de nem sértődik meg, bólint. – Én tizennyolc éves koromban, huszonkilencben, a Zsilvölgyében lettem párttag, és tudtam, mi a pártfegyelem, de a cirkuszra gyűlések szünetében is sokszor gondoltam – mélázik el, és arca fokozatosan tűnik át egy régi nyárba.  „Huszonegy” – kiabálja Hutera, és lecsapja a két ászt. Balló elmélázva dünnyögi:  „megint nyertél, te isten átka!”  „Megint? – szakad ki Huterából is valami sóhajjal vegyes nevetés –, mindig, barátom, mindig én nyerek!”  „Tíz üveg sör?” – kérdezed mohón.  „És jeget!” – reccsen rád Hutera, és a falusi mozi hangszórójából jól hallhatóan selypit az énekes:  „Marina, Marina, Marina.”

A hangszóró megint elhallgat, ezúttal úgy néz ki, véglegesen, mert játszani kezd a fekete frakkba öltöztetett zenekar a szemben lévő nagy páholyban. Mendelssohn nászindulóját játsszák teljes hangerővel. – Kezdődik – szorítja meg a karod Balló. – Hálás vagyok a Fennvalónak, hogy ezt megértem. – Inkább annak kellene örvendenie, hogy végre van állandó cirkusza is a népnek – ellenkezel –, hogy végre összegyűjtötték az összes artistákat, bűvészeket, bohócokat, műlovarnőket és erőművészeket, hogy kiválogathassák a legjobbakat, hogy az állandó cirkuszban majd a legjobb műlovarnők, artisták és bohócok szórakoztassák a dolgozó népet. – A férfi ingatja a fejét, csak tudná, tépelődik, honnan bennünk ez a mélységes cinizmus, mintha kívülállók lennénk, mintha rólunk soha nem lenne szó, belülről is úgy beszélünk, mintha mindig körön kívül lennénk, soha semmivel nem vagyunk megelégedve, mindene röhögünk, mintha viszketőport szórtak volna a gallérunk mögé. – Noha nincs is gallérunk – mosolyogsz. – Ez most igazán nem lényeges! – jön indulatba Balló, ő tudja,, mit beszél, igen-igen, mi mintha tényleg kívülállók lennénk, mintha nem lenne igazi közünk semmihez, mintha nem lenne közünk igazán ahhoz, ami ebben az országban... – Ez egyáltalán nem így van – válaszolsz a kelleténél sértőbb hangnemben, és végre hatalmasat tüsszentesz –, csak arról van szó, hogy személy szerint nem szereted elfogadni, pláne kritikátlanul – tekintélyek és tekintélyérvek előtt hasra esve – a frázisokat, amiket mások, akik fakanalat faragtak a zászló nyeléből vagy mondjuk teniszütőt, elfogadtak és azt szajkózzák napestig. – Itt most rólam van szó? – érdeklődik Balló komoran. – Nem éppen – legyintesz, te nem személyeskedsz, inkább példázatot mondasz a megértés reményében, legalább a reményében, hiszen egyebünk sincs, csak a remény, hogy talán megértjük, megérthetjük, hogy értenünk kell egymást. Nem, szerinted a személyeskedésnek semmi értelme, de el szeretnéd mondani, hogy még Marx is hangsúlyozta a fennálló viszonyok bírálatának – Marx a kapitalizmusban élt! – nevet diadalmasan a férfi –, mit te és a többi hozzád hasonló nagyokos viszont a szocializmusban, amit mi teremtettünk meg nektek Szolyva-Visónál és Bumbeşti-Livezeni-nél. – Senki sem tehet arról, mikor és mibe születik – csattansz fel, de Balló csak nevet. Érdekes, akkor így nevetett, amikor vesztett, és akkor is, amikor Hutera részegen a sörtől és a kisérőnek ivott fél rumoktól nagy mellénnyel heccelni kezdte, hogy valamennyiért, nem sokért, megtanítja kártyázni, sőt ha akarja, még a nőkhöz is elviszi.  „Ne vidd túlzásba, Figaró – mondta ilyenkor –, ne vidd túlzásba, mert elvitetlek nádat vágni, s jobb ma a kártyanyeremény, mint holnap a dunai nád.” És nevetett, mint most; nem lehetett belátni a nevetése mögé, nem lehetett tudni, miért ül le kártyázni, ha nincs szerencséje, miért veszít és miért tűri, hogy a félrészeg Hutera a maga pimasz modorában sértegesse, amikor az egész falu a hatalmában van, ahogy a megszeppent borbély magyarázza meg nektek:  „itt a zsebében, igen a zsebében!”, és saját rojtos gallérú, pepita zakója zsebére mutat, s mintha az ő mozdulatát folytatná, Balló is a zsebe felé nyúl. A porondon óriási triciklin megjelenik egy bohóc, majd egyenes sorban karikázva és a nászindulót dúdolva, harsányan és falcsul, jönnek a többiek, egy egész szakasz, vörös krumpliorr repül a zenekar felé, mely hirtelen elnémul, a cirkusz hercegnője (honnan került a trapézra? vagy már a kezdet kezdetén ott volt láthatatlanul? csak a beavatottak szemének láthatóan?) belefúj az aranysárga trombitába és a bohócok, a csodálattól megdermedve, a triciklikkel együtt lehuppannak a földre. – Mert mikor a bohócok sírnak, mi kacagunk! – fogalmazza meg Balló rögtön a helyzetet, állandóan kommentál, mint egy eszeveszett és megszállott próféta. – És korántsem csak akkor – folytatja –, ha a bohócokat éri valami baj! A dudorászó nő hirtelen felétek fordul, a mozdulattól a szigorú barna kendő alól kiszabadul egy hajtincs, fiatalossá téve az érdeklődő arcot. A nő rezzenéstelen szemekkel nézi a férfit, de Balló nem veszi észre, nem megy bele a játékba, mesél; újra katona, plakátokat tép többi társával együtt egy német kisváros házainak faláról, a világhírű cirkusz előadásait reklámozó plakátok, hála a német alaposságnak nem hagyják el könnyen a német házak falát, néhány bajtársa a derékszíját is ledobja, a puskáját is, a katyusák egyre közeledő ugatásában tíz körömmel esnek neki a végsőkig ellenálló plakátoknak, aztán pukkanás hallatszik, és mindannyiuk retinájára fagy a kép, egy magyar királyi százados vértől barázdált arca és jobb halántékán a fekete, revolvergolyó ütötte seb – mint pont egy befejezetlen mondat végén. A revolver kiesik az elerőtlenedő tiszti kézből a plakátmaradványok közé, a sárba; tegnap lehet épp ezen a helyen még csókolózott egy német háziasszony egy bohóccal vagy egy katonával, és tétován engedte, hogy mohó kezek nyúljanak a szoknyája alá, és nem gondolt a férjére, aki valahol, már nem is olyan távol harcolt a német jövőért, ő is a jövőre gondolt.  „Abbahagyni!” – ordítja sztentori hangon az őrmester.  „Abbahagyni, emberek!” – veszik át a parancsot a tizedesek is, és kimerülten dőlnek a falnak, de a katyusák tovább ugatnak, a légiveszélyt hírül adó szirénák is tovább visítanak, és a falon ott virít mégis diadalmasan néhány plakát, Balló a fejét veri a falba és kacag, sátáni hangon kacag még akkor is, amikor a falfehér őrmester odalopózik mögéje és megfogja a nyakát, akár egy fuldokló macskakölyöknek, és atyai hangon azt mondja neki:  „Nyugodj már meg, édes fiam!” Abban a pillanatban az egyik katona tüzelni kezd, nem lehet pontosan tudni, kiket lát a néptelen utcán, a sorozatok visszhangja pingponglabdaként verődik oda-vissza a házfalak között, az őrmester szemével irányítja az egyik tizedest, aki a tüzelő katona mögé lopózik és a beavatottak szakértelmével tarkón üti. A katona elnyúlik a földön egy végsőkig kitartó renitens német plakát előtt. – És belőlem, fiam, megint kitör a kacagás – sóhajt Balló és furcsán fintorog, majd zsebkendőt halász elő, azzal törülgeti a homlokát, és anélkül, hogy az asszony felé fordulna, megkérdezi: – Maga mit néz rajtam, jóasszony, nem látott még háborús éveire emlékező férfiembert? – de választ sem várva szaggatott hangon, feltörő emlékeivel küszködve újra beszélni kezd. Kényszeríted magad, hogy ráfigyeljél, szavai mégsem érnek el hozzád, a porondot nézed, körülbelül úgy, olyan elhatározással, ahogy Ballót nézted a korábbi kollektívelnök, Veres Pista temetésén kamaszkorodban, Ballót, aki betegeskedő, majd elhalálozó barátja, sors-, valamint harcostársa utódjaként a kelleténél is komorabb arccal lépdelt a temetési menetben, a tavaszi szél lengette a koporsót takaró vörös leplet és az ide egyáltalán nem illő nap fekete reverendáját, akár most a huzat a cirkusz hercegnőjének üres kötéltrónját (mikor tűnt el a művésznő? Vagy mégis ott van, csak az avatatlanok nem látják?) és a bohócok piros, sárga, barna, zöld és naranccsárga, bő szárú gatyáit, érzed a füledben is a huzatot, s tudod, ha papirrepülőket eregethetnél valahonnan fentről, a lengedező kötéltrón magasságából, gyönyörű köröket írva vitorláznának le a porond fűrészporában pihenő krumpliorrok és hottoko álarcok felé.

– Mire gondolt a Veres Pista temetésén? – kérdezed, de nem nézel a férfira, s ezért nem is érted, hogy mit kacag. – Várj – mondja, feszülten figyeli a porondot, majd feléd fordul, és a kezében szorongatott zsebkendővel megtörli a szemét. – Viccet mondtak – magyarázza –, azon nevettem. – Miféle viccet? – hökkensz meg, és egyre a kanyargó temetési menetet látod, április erőtlen napsütésben temették Veres Pistát, felfeltámadó szélben. – Miért van piros szeme az elefántnak? – törölgeti a szemét a férfi. – Hát, hogy el tudjon bújni a cseresznyefán. S mégis, miért nem látni egyetlen cseresznyefán sem elefántot? – Miért? – nézel újra megütődve Ballóra. – Mert jól elbújtak! – mondja, és már nem nevet. – Várj mikor is volt a temetés? Évre nem tudom, valamikor az ötvenes évek elején lehetett, csak az évszakra emlékszem, áprilisban történt. – Te is ott voltál? – Igen, ott mentem maga mögött – mondod, újra előtted imbolyog Balló széles háta, megfeszül rajta a bizonyára kölcsönkért sötét zakó, egy helyen ki is bomlik a fehér varrás, mint szörnyű növekvő sebhely villog a délutáni nap kibírhatatlan fényében. A zenekar székely kesergőket játszik, a prímás könnyei a vonóra hullanak, Veres Pistának az volt az utolsó kívánsága (Ballónak, Szikszainak, de a tisztelendő úrnak is elsuttogja!) hogy kommunista temetést rendezzenek neki, de búcsúztassa el pap is, és barátai, a cigányok is legyenek majd jelen, székely kesergőket játsszanak, kizárólag csak székely kesergőket, mondjuk az Elmegyek, elmegyek, hosszú útra megyek címűt, vagy az Elindultam szép hazámbólt, esetleg a Hegyek, völgyek mögött állok kezdetűt. – Furcsa kívánság volt – mondja Balló, mintha kitalálta volna, mire gondolsz –, meg kell mondanom őszintén, Szikszai elvtársnak nem is tetszett, eleinte hallani sem akart róla,  „nem lehet, Feri!” – mondta és atyaian nézett a szemembe.  „Már miért ne lehetne?” – csattantam fel én is, de ő csak ismételte konokul:  „nem lehet, értsd meg, hogy nem lehet”.  „De az utolsó kívánsága, Szikszai úr – mondta a tisztelendő –, és egy halott utolsó kívánsága szent dolog, amit illendő tiszteletben tartani!”  „Igaza van – csatlakoztam én is a klerikális reakció jelenlévő képviselőjéhez –, tiszteletben kell tartani!” Szikszai már kitöltötte a pálinkát, a szemével intett, hogy vegyük fel a poharat.  „Erőt, egészséget” – mondta.  „Erőt, egészséget” – mondtam én is.  „Dicsértessék” – mondta tétovázva Antal atya, és felhajtottuk a pálinkát.  „Nem is az utolsó kívánságról van szó – töprengett hangosan Szikszai –, de mit fognak szólni a rajonnál, kommunista temetés lesz teherautóval és vörös lepellel, ohne gyászkocsi, de pappal is, miközben azok a haszontalan mórék reakciós nótákat húznak a gyászmenet fölébe?”  „Székely kesergőket!” – emelte fel az ujját Antal atya feddőleg.  „Menjen már, tisztelendő úr – nevetett idegesen Szikszai – szó van benne Erdélyről, vagy nincs?”  „Melyikben?” – képedt el a pap.  „Hát abban, hogy Elindultam szép hazámból – dúdolta Szikszai. – Tudják maguk jól, hogy melyikben!”

– És maga? – kérdezed –, maga nem mondott semmit, Balló úr? Magának nem volt semmi hozzáfűznivalója? – Az őrmestert – mondja nehezen követhető logikával – egy német tiszt lőtte le a nyílt utcán, ő megdermedt, de a többiek sem mertek mozdulni. A százados halála után az őrmester utasította Fehér tizedest, hogy sorakoztassa fel őket, azt mondta, ideje eltűnni, és mutatva a jó példát felszegett fejjel elindult, ők hipnotizáltan követték, kezdtek beszivárogni egy mellékutcába, amikor váratlanul megjelent egy német teherautó, fékezett, és egy tányérsapkás német tiszt ugrott le róla. A tiszt hadart valamit az őrmesternek, az őrmester, aki egy vak hangot sem értett németül, az öve felé nyúlt, századosa pisztolya felé, de a német volt a gyorsabb, egy egész sorozatot beleeresztett, aztán felsorakoztatta őket, s valami olyasmit magyarázott, hogy meg kell védeni a várost. – Mink egy kicsit lassan gondolkoztunk már akkor; a két halál, a bombázások, a repülők, az ágyúdörgés, a fegyverropogások megzavartak, de öt perc múlva egy újabb légiriadó alatt, amikor a német katonák berohantak a pincébe, Fehér tizedes elgáncsolta a német tisztet, s amikor az hasra esett, szuronnyal a földhöz szegezte.  „Ezzel meglennénk” – mondtam én, és tovább röhögtem, az amerikai repülők ott húztak el fölöttünk, láttuk a kioldozódó bombákat, a halált rejtő kedves kis csomagokat, ahogy közelednek a föld felé.  „Ha ezt is megússzuk – húzta ki a tizedes a szuronyát a német tiszt hátából, és gondosan zubbonyához dörzsölgetve törülte róla a vért –, ejsze ebbe a kurva életbe soha nem halunk meg.”  „Vigyázz!” – kiáltotta a másik tizedes, mert a német katonák megjelentek a pinceajtóban, lehasaltunk, tartottuk feléjük a géppisztolyokat és a puskákat, kinek mije volt. Azonnal felemelték a kezüket, és az egyik kiköpött.  „Menjetek, magyar jóbarát” – mondta és fintorgott,  „jönni ruszki, jönni” – hadarta a mellette álló.  „Ezek megvesztek” – mondta a tizedes és tarkóra tett kézzel a falhoz állította őket. – Nekem is kedvem lett volna közéjük állni, annyira kifárasztott az a nap, annyira kilátástalannak éreztem a jövőt. – Sokat szenvedhettél – simít végig a barna kendős nő Balló kezén –, és én még azzal gyanúsítottalak, hogy azért hoztad szóba szegény Miticám nevét, nyugodjék békében, mert ki akartál kezdeni velem! – A fiúk hátrafordulnak, pisszegnek, Balló rájuk mered, a kelleténél gyorsabban fordulnak vissza, mindenesetre tény, hogy egyre többen vándorolnak el közvetlen közeletekből a lenti sorokba. – Én Veressel katonáskodtam – mondja Balló, tétova mozdulattal öleli át a nőt, magához húzza, simogatja a kezét, a nő védekezőn hozzábújik, arcán könnyek peregnek, a másik nő úgy tesz, mintha semmit nem venne észre, egykedvűen bámulja a csetlő-botló bohócokat és a feladatukat óramű pontossággal végző ugróembereket. – Veres Pista is ott volt abban a német városban? – Igen – mondja Balló, arca szokatlanul ellágyul –, de nem velünk. Amikor a németeket a falhoz állítottuk, és megvárva a következő légiriadót elrohantuk egy mellékutcába, persze előzőleg elszedtük tőlük a fegyvereiket, nehogy megpróbáljanak belénk lőni, éreztem, hogy semmi dolgom a többiekkel. Találatok értek egy házat, a porban-zajban valahogy elvesztettem a bajtársakat, s ahogy a fal mellett óvatoskodva, lövésre tartott géppisztollyal merészkedtem befelé a város szívébe, a nyomasztóan üres utcák látványa lassan megnyugtatott. Váratlanul találkoztam össze Veressel az egyik sarkon; ő is kibiztosított fegyverrel lopakodott, valahogy elszakadt a szakaszától, s most kereste őket. Nem volt időnk örvendezni egymásnak, Veres ott is jobban kiismerte magát, lementünk egy ház pincéjébe, nem volt otthon senki, a háziak valószínű a cirkusszal menekültek el, hogy tovább gyönyörködjenek az előadásban. A kamrában nem találtunk semmit, csak egy üveg zöldborsót, kinyitottuk, eszegettük a borsót, aztán csak feküdtünk a hátunkon a pincébe hordott ágyakon, és vártuk a muszkákat, én mondtam így, ezt Veres nagyon élvezte, bár ő ruszkiknak nevezte őket. Mindez negyvenkilencben idéződött fel először, egy kis hegyi faluban voltunk agitációs körúton, és egy parasztház kifűtetlen hideg szobájában szállásoltak el, a kezdődő kulák-világnak még a híre sem ért el ide, a gazda nem volt miért udvaroljon nekünk, mégis vacsorával kínált, bort ittunk, a felesége összeütött valami szalonnás tojásrántottát, éjfél után feküdtünk le a tiszta szobában, a pokrócok mellé két subát is kaptunk, október volt, de már érződött a levegőben a hószag.  „Nehogy megfagyjanak itt nekünk” – kacagott csiklandósan a paraszt fiatal felesége, és szemérmetlenül nézegetett, de a gazdát ez sem izgatta, már részeg volt, az asztalt verte, és bizonygatta, hogy nálunk úgyse lehet kolhozt csinálni, mert a székely embernek nem olyan a természete. Ahogy a hátunkon feküdtünk, akár ott a német ház pincéjében negyvenötben, s vártuk az álmot, úgy, olyan elszántan, ahogy akkor a dicsőséges szovjet hadsereget, egyszer csak azt mondja Veres:  „Te Feri, hát nem így feküdtünk akkor is, ejsze van annak már szinte öt esztendeje.”  „Négy és fél” – mondtam én, és néztem az ablak derengő üvegét a sötétben, a gazda felesége az ablak elé egy székre rakta az ágyról a hímzett párnákat, s kétszer is azt hittem félálomban, rám dől a párnahalom.

Vártam azt is, mond-e még valamit Veres, de nem szólt, s aztán valahogy álomba kínlódtam magam, de rosszul aludtam, hánykolódtam, ki kellett menjek pisilni, hát az udvaron hó van, világit a hó. A gazda kutyája nekem futott, megszagolt, megnyalta a nadrágom, aztán hempergőzni kezdett az ujjnyi hóban, gyönyörű éjszaka volt.  „Jó vadászidő van” – mondta Veres a hátam mögött, nem is vettem észre, hogy ő is kijött, csurgattunk egykedvűen a kerítés mellett.  „Puska kéne” – mondtam.  „Az hát – legyintett. – Akkor a német pincében volt puskánk, de nem volt hó” – mondta, és szívta a fogát, nem tudtam, hova akar kilyukadni, vártam.  „Hol hó nincs, hol puska” – folytatta talányosan, noha meg mertem volna esküdni, hogy mást akart mondani, csak időközben meggondolta.  „De legalább itthon vagyunk” – mondtam, nem akartam semmiben sem lemaradni, visszafordultam, ő még ott állt az udvar közepén, s láttam, ahogy bundába burkolózva megjelenik mellette a gazda felesége, és a két árnyék eggyé válva elindul az istálló felé. Ez nem normális, legyintettem rosszkedvűen, ha a gazda megfogja őket, megöli, ezek a hegyi emberek nem ismernek tréfát az ilyesmiben. De nem foglalkoztam sokat vele, visszafeküdtem, rögtön el is aludtam, álmomban a mezőn kószáltunk Veressel, és két vadonatúj német géppisztollyal nyulakra lövöldöztünk, hó volt, bokáig érő hó, a házigazdánk nagy fehér kutyája csaholva hajtotta föl a nyulakat, aztán Veres rám fogta a géppisztolyt:  „Most meghalsz, Ferenc – mondta –, véged”  „Ne bolondozz” – fogtam én is rá az enyémet, akkor vettem észre, hogy a tár üres, eldobtam a puskát, és felemeltem a kezem. Belém eresztett egy sorozatot, éreztem, hogy csapódnak belém, a golyók, kinyitottam a szemem, talányos arccal állt mellettem, az ágyam fejénél, és minden mosolygás nélkül skandálta:  „Ébredj álmaidból, özvegy Pókainé!”  „De jó kedved van” – sziszegtem, felültem, megdörzsöltem a szemem, elmondta hogy itt van Szikszai is egy emberrel a falunkból, s az ember két pohár papramorgó után kifecsegte, hogy Vlad Rădescut leváltották, egyelőre a faluban maradhat mint tanító, de mától Szikszai a titkár. Ennek nem örültünk túlságosan, nem rajongtunk Szikszaiért, ha alkalmam és módom lesz rá, elmondom, miért.

– Azt szeretem bennetek, magyar férfiakban, hogy olyan kedvesek vagytok velünk, fehérnépekkel – mondja a nő, és még közelebb húzódik Ballóhoz, te zavarodban köhögsz és arcodhoz emeled a kezed, a zenekar újra pattogó indulót játszik, a prondon két bohóc kergeti és különböző nem is létező tárgyakkal dobálja egymást, de ha a tárgyak földet érnek, nagyokat puffannak és csörömpölnek mégis. A két bohóc nevetve rohan ki egy rejtett ajtón, ami a porond másik oldalán nyilik, innen nem látod jól, csapóajtó lehet, és máris bevonulnak egyes sorban az artisták: négy férfi és három nő. A férfiak fehér trikóban és fekete, gumírozott, lábszárukhoz tapadó nadrágban, a nők foszforeszkáló, csillámporral hintett bikiniben. Félkör alakban, a zenekarnak háttal (veletek tehát szemben) sorakoznak fel, és némán hajlonganak, a reflektorfények rájuk irányulnak, a zenekar ismét tust húz, a szolgák hordják befelé a tornaszereket, nyújtókat, lovakat, korlátokat, szőnyegeket. Egy bohóc triciklijén himbálózva újra bekarikázik a színpadra és eléje ereszkedő recsegő hangszórón mondja az artisták nevét, van két tornász országos bajnok is közöttük, látod, hogy a férfi országos bajnoksága hallatán elpirul, valószerűtlenül vörös az arca a reflektorfényben, kedved lenne a végére járni, miért és hogyan végződnek ígéretes, eredményes tornászkarrierek cirkuszban, és azt is szeretnéd tudni, vajon ez a cirkuszi fellépés amolyan vendészereplésnek minősül-e, vagy fizetett alkalmazottak, de Balló ismét feléd fordul. – Nagyon nehéz volt a temetés után. A valóság az, hogy Verest szerették az emberek, pótolhatatlan űrt hagyott maga után, akárhogyan csináltam is a dolgom, tudtam, a hátam mögött Veressel hasonlítanak össze, akit halála után per Pistának nevezett az egész falu, sőt Pistánknak, birtokos személyraggal. Ezt a mi Pistánk nem így csinálta volna, hallottam sokszor gyűlések szünetében, de ahogy közeledtem a kis szivarozó csoportokhoz, azonnal elhallgattak, és másról kezdtek beszélni; akkor már eleven volt a futball-láz, sokan a CCA-nak szurkoltak, még többen az aradi textilgyáriaknak, ahol akkor még játszott a háború utáni korszak vitathatatlanul legnagyobb labdarúgó-egyénisége, a veterán Pecsovszky József is, és az ő játékát én is sokszor megcsodáltam bukaresti mérkőzésein, ha éppen valami miatt ott voltam. Az aradiaknak akkor még hatalmas táboruk volt a fővárosban, néha olyan viharosan buzdították őket, hogy azt hihették, szülővárosuk stadionjában játszanak. egy mérkőzés szünetében – gyűlésen voltunk Bukarestben, és délután okosabb dolgunk nem lévén, kimentünk a meccsre – azt mondja nekem Szikszai, bizalmasan közel hajolva hozzám, éreztem áporodott borszagú leheletét, mert akkor már ivott:  „Nem jól van ez így, Balló elvtárs!” Még ő volt a titkár, bár nagyapás és Vlad Rădescu már hazajöttek a csatornától, és rebesgették a faluban, hogy hamarosan leváltják, s mivel rosszakarói szerint csak két osztálya van, mint a szocialista vonatnak (mert ugye a kapitalistának három volt), mehet éjjeliőrnek a kollektívbe, ha megszavazza a tagság. Mégis, mintha nem mérte volna fel a helyzetét. Óvatosan elhúzódtam, de erre sem reagált, mélyet sóhajtva ismételte meg:  „Nem jól van ez így, Balló elvtárs!”  „Micsoda?” – kérdeztem, közömbösséget tettetve, akkor már vége volt köztünk a pajtáskodásnak, az egyetlen ember, akivel bizalmasan, bezárt ajtók mögött tárgyalt, Veres Pista volt, ahogy ő meghalt, Szikszai teljesen magára maradt.  „Nem jól van ez így” – ismételte konokul.  „Mi nincs jól, Szikszai elvtárs, kérlek?” – meredtem rá, tényleg nem értettem semmit. UTA–Rapid mérkőzés volt, még null nullra állt a találkozó, de a híres Bonyhádi már lőtt egy akkora kapufát, hogy szinte kettétört a felső léc.

 „Hát a te helyzeted, kérlek szépen – mondta –, bármit csinálsz, az emberek azt mondják, ezt Veres elvtárs másképpen csinálta volna.”  „Mi a teendő? – kérdeztem, és feléje fordultam. – Támasszuk fel Veres elvtársat? Még holnap beszélek Antal atyával, hátha az ő hozzájárulásával eszközölni tudtunk egy árva feltámadást.”  „Ne vedd komolytalanra a figurát, Balló elvtárs”  – szigorodott meg Szikszai.  „Miért? – meredtem rá. – Nem csinálna jó reklámot a mozgalomnak? Hírnevet a falunak? Már harmadnap hozhatnák a lapok az első oldalon, hogy feltámadt a rajongásig szeretett felsőtábori kollektívelnök, és újra átvette hivatalát, ami bizonyára hatással lesz majd a pityókatermésre is.”  „Én csak barátilag szerettelek volna figyelmeztetni – mondta rendületlenül –, hogy az emberek nagyon ki vannak rád.” Akkor kitört belőlem is, ami évekig belém szorult:  „És rád, kedves, szeretve szeretett Szikszai elvtárs, talán nincsenek ki? Ha nem tudnád, Hutera állandóan téged pletykál, visszatérő céltáblája lettél, és Bélus nem kockáztat feleslegesen, ő tudja, mit beszél, ő már kiszagolta, hogy romlottak a kapcsolataid, azonkívül az emberek, akiket te vittél el egy kicsi testedzésre, és akik időközben – sorsukkal is példázva, hogy minden mulandó – hazatértek, ugyancsak nem rajonganak érted. Hát nem veszed észre, hogy közutálatnak örvendessz?!? Észreveszed te – folytattam, idegességemben dadogva –, észreveszed te, ha nem is beszélsz róla. Ki mersz-e menni sötétedés után az utcára? Benn kuksolsz a házadban, barátom, bezárod a kaput, elengeded a kutyákat, és ki tudja, mit csinálsz egyedül,a  behúzott zsalugáterek mögött, a lámpafényben? Tényleg, Szikszai elvtárs, válaszolj megmaradt egyetlen hívednek, mivel is töltöd te az estéidet?”  „Én csak barátilag akartam figyelmeztetni magát, Balló elvtárs!” – állt fel Szikszai, ha lehet még sápadtabban, és nem értette, hogy miért ugrálnak mellette a szurkolók. Az UTA akkor lőtte be a vezető gólt, nem tudtam megállapítani, ki lehetett a gólszerző, mert a textilgyáriak egy csoportban voltak a pálya közepén, akkor még örvendeztek a focisták egy-egy gólnak, nem mint ma, és meg is ölelgették a gólszerzőt, akkor még a futball is igazi volt.  „Mindenesetre – folytatta Szikszai, fekete kalapját gyűrögetve – én már megírtam rólad a jelentést, Balló elvtárs! te régi párttag vagy, de túl elnéző az emberekkel szemben, nem érted, és látom, nem is akarod érteni az idők szavát. Azt hiszed, még mindig a Zsilvölgyében vagy, sztrájkot szervezel, illegális munkában veszel részt?! Akkor, nem mondom, bizonyos fokig megengedhető volt ez a mindenkivel szembeni kedveskedés, ez a vénasszonyos locsogás, hogy ne nevezzem csúnyábban, ez a lelkiző elnézés. De ma, barátom és elvtársam, az osztályharc éleződésének időszakában ez már nem megy! te nem akarod megérteni, hogy hol élsz! Nem teljesíted könyörtelen elszántsággal az előírásokat!” Nem, akkor már nem bírtam tovább, közbevágtam:  „Tehetnél nekem egy szívességet, Szikszai elvtárs!” Rám meredt, ma is előttem van sápadt arca, savószínű, gyanakvó szeme, ahogy ide-oda ugrált rajtam:  „Kinyalhatnád a seggemet!” Ekkor fentről rám szóltak, hogy fogjam be azt a mocskos pofámat. Egy kissé megnyugtatott mindkettőnket, néztük a meccset, egymás mellett, mint két jó barát vagy mint két idegen, de több gól már nem esett. Amint később megtudtam az ugyancsak legendás hírű, közel százkilós csatár, Bonyhádi volt az egyetlen gól szerzője, mintegy huszonöt méterről bombázott egy szabadrúgást a bal felső sarokba.

Az artistákat figyeled, szád kiszárad, bal szemed észrevehetően remeg (idegesség? huzat?), az országos bajnok fenn lóg a cirkusz hercegnőjének kötéltrónján, szájával tartja a fémvázat, amin a nő himbálózik, alattuk nincs védőháló. – Egyes emberek – mondja a Balló mellett ülő nő – valósággal szeretik kihívni a veszélyt! – Rosszul ítéled meg, drágám – mondja a társnője, és közelebb húzódik, mintegy védelmet keresve, hozzád (de kitől félhet?) –, ezeknek ez egyáltalán nem jelent semmi veszélyt, nyilvánvaló begyakorlott mutatványokat csinálnak, ezeket akár behunyt szemmel is, akár... – Mindenesetre – szakítod félbe idegesen – nem jó az ördögöt a falra festeni! – Hol lát itt falat, fiatalember? – kérdezik majdnem egyszerre a barna kendős asszonyok, és az artistanő átúszik a levegőn a másik artistáig, nyilván sikerül a halálugrás. – A cirkuszi halálugrások – mondod megkönnyebbülten, és átöleled a nőt – majdnem mindig sikerülnek, az a néhány százalék haláleset, ami mégiscsak előfordul, csak erősíti a szabályt.

– Nagyon levert volt Szikszai – meséli tovább Balló –, kétszer is el akartam válni tőle, de csak jött velem komoran, amolyan Forr a világ bús tengere, ő, magyar-hangulatban, egy lámpa alatt a karomra tette a kezét, tenyere nyirkos volt, megborzongtam, nagy erőfeszítésembe került, hogy ne rántsam el a karom. „Bocsáss meg, Balló elvtárs kérlek – kezdte –, egy kicsit elvesztettem a fejem. Tudod, fáradt vagyok, évek óta nincs egy nyugodt éjszakám, eszem magam állandóan, nem vagyok meggyőződve, hogy jól csinálom-e, de hát most már nincsen visszaút. Bocsáss meg, mint elvtárs az elvtársnak, nem tudtam, mit beszélek.”„Én megbocsátok – mondtam egykedvűséget tettetve, noha nagyon meglepődtem, mert évek óta nem beszélt ilyen hangon senkivel –, de Vlad Rădescu és mások puszta kézzel szednének ízekre, nem, ők nem bocsátanak meg.” Megmondtam neki, tudjon róla, kötelességem volt, nem? Beültünk egy kiskocsmába, két és fél óra volt még vonatunk indulásáig. „Ők nem számítanak – mondta Szikszai nyugodtabban –, nem őmiattuk fáj az én fejem.” Csámcsogva ette a mititejt és itta rá a savanyú coteşti-i bort.  „És ugyanbiza miért nem számítanak?” – kérdeztem én, hozzáérintve poharam az övéhez.  „Mert árulók” – mondta Szikszai, és kiita a poharát.  „Kiket árultak el és hol?”  kérdeztem dühösen.  „Pontosan itt fogok neked erről szabadelőadást tartani!”  vigyorgott Szikszai, és óvatosan szétnézett a kocsmában, de senki sem figyelt ránk, mindenki magával, barátjával, poharával volt elfoglalva. Ez láthatóan megnyugtatta.  „Az elvtársak nem hallgatnak az árulókra” – emelte fel a poharát. Én is felemeltem, ezúttal nem is koccintottunk. Magabiztossága, bevallom, kissé megzavart, a bor is kezdett a fejembe szállni; túl sok minden történt velünk azokban az években, nem tudtuk utolérni magunkat, pörgettek az események; nem tudtunk megnyugodni, az állandó bizonytalanság és bizalmatlanság légkörében éltünk. Elhallgattam, töltöttünk, ittunk, töltöttünk, ittunk, már forgott velem az olajos padlójú helyiség.  „Na menjünk” – állt fel végre Szikszai. Pénzt hagyott az asztalon, kitámolygott. Bukdácsoltam én is utána, nem tehettem mást. A főváros akkor még fényárban úszott, amíg a buszra vártunk, meg-megbicsakló nyelvvel elmondta nekem, hogy B. elvtárs (az egyik rajoni korifeus) szereti őt, újra nagyon kedvesen beszélt vele, mint elvtárs az elvtárssal, mert B. elvtárs, ismételte meg, ragyogott a szeme, mintha a szeretőjéről mesélt volna, B. elvtárs, bármennyire is nem ezt mutatja a látszat, mégis szereti őt, sokra becsüli, bízik benne, tudja, hogy rá, Szikszaira mindig lehet számítani. Ő éjjel-nappal készen áll. Nem szóltam semmit, szédültem, tompán szaggatott a fejem. A busz az állomás előtt tett le, előttünk egy halaskofa szállt le, nyögve cipelte kosarát, a kosárban még rángatóztak a frissen fogott halak. Még orrunkban volt a halszag, egymásba kapaszkodva álltunk be az állomás melletti kiskocsmába, kértünk két pohár bort, azután még kettőt, Szikszai egy üveggel az útra is becsomagoltatott.  „Nem volt más lehetőségem – mondta és rám emelte savószínű szemét –, fel kellett áldozzalak, Balló elvtárs, bizony isten fel kellett áldozzalak, bocsáss meg nekem.” A nyakamba esett, megcsókolt, éreztem savanyú leheletét, összerándult a gyomrom.  „És miért, ugyan miért kellett feláldozz engem?” – kérdeztem közömbösséget tettetve, már a vonaton.  „Hogy lássák az elvtársak, én tényleg mindenre képes vagyok. Még a barátságot is képes vagyok feláldozni a párt érdekeiért!” Azt akartam kérdezni, mióta vagyunk mi barátok, de idejekorán visszanyeltem.  „Nem értem – meredtem rá egy kissé részegségemre is rájátszva –, én, az egyszerű kollektivelnök miért állnék szembe a párt érdekeivel? Idestova negyedszázada vagyok párttag, régebben, mint mindenki más a rajonban, régebben mint maga B. elvtárs, mint K. elvtárs, mint te.”  „ez nem érdem – vörösödött el Szikszai –, te olyan helyen dolgoztál a felszabadulás előtt...”  „Persze hogy nem érdem – legyintettem –, de tény. Bizonyítani tudom.”  „De hát én nem azt mondtam, Ferikém, hogy te szemben állsz a párt vonalával, a párt érdekeivel.” Újra a vállamra tette a kezét, közelhajolt hozzám, megborzongtam:  „Én ne értettelek volna jól?”  „Valószínű” – nevetett Szikszai, és elhúzta a kezét. Nevetésében (és ez volt a legborzalmasabb) nem éreztem semmi mesterkeltséget, újra elbizonytalanodtam, és bevallom, félni kezdtem tőle.  „Arról van szó, hogy te jó elvtárs vagy, de éppen azért nem vagy képes ellátni megfelelően a feladatodat, nem, ne szakíts félbe, nem a tervről, a kollektívben végzett munkáról van szó...”  „Hát miről? – kérdeztem naivul –, miről lehet még szó az én esetemben?”  „Felsőtáborról – mondta keményen Szikszai, és kortyolt a borból, már előzőleg erőlködve nyomta be a dugót. – Felsőtáborról van szó, Balló elvtárs!” A vonat lassított, valószínű Ploieşti felé járhattunk már.  „Felsőtábor egy speciális hely, mondhatnám úgy is, az osztályellenség egyik utolsó búvóhelye a rajonban.” Felém nyújtotta az öveget, észrevehetően reszketett a keze, ez újra megnyugtatott.  „Mindkettőnknek szőlőfaluja, ismerjük.” És én nem mondtam semmit, nem vágtam a szemébe azt sem, hogy neki, a félcigánynak egyáltalán nem a szülőfaluja Felsőtábor; bágyadtan, elernyedve hallgattam, újra a cirkusz hercegnője volt előttem (mint akkor, amikor a kertek alatt menekültem a ködben, állítólagos gyilkosaim elől, s minden almafában merénylőt gyanítottam), egy fürdőkádban állt meztelenül és felém tárta a karját.  „Túlságosan jól ismernek téged az emberek, Ferikém, te is ismered őket, és elnéző vagy velük, és...”  „És?” – szóltam közbe a tiltakozás legcsekélyebb árnyalata nélkül, őt mégis hirtelen öntötte el a düh:  „És a kuláklista is majdnem üres – rikácsolta –, holott a felső rendelkezések értelmében kellene hogy legyenek nevek is azon a listán..”  „Te is ismered a helyzetet – válaszoltam csendesen. – Én nem gyárthatok kulákokat, ha egyszer nincsenek.”  „Én már megírtam rólad a jelentést” – zárkózott el. A vonat váratlanul megállt, egymásnak estünk. A nyitott ablakon keresztül betört a fülkébe az állomás zsivaja.  „Miféle jelentést?”  „Megírtam, hogy más területen is kamatoztathatnád igazán nem mindennapi képességeidet, de a kollektív élén, ahol munkádat mindenki nemrég tragikusan elhunyt Veres elvtárs munkájával veti össze, nem vagy képes kibontakozni, márcsak azért sem, mert Veres elvtárs meghalt, és cselekedetei, amelyek a maguk idejében, mondjuk, ugyanolyan ellenszenvet keltettek, mint ma a te cselekedeteid, az emlékezésben törvényszerűen megszépülnek, átalakulnak, emberiek lesznek, valószerűtlenül, mesebelien humánusak. És fantomok ellen nem lehet harcolni, Ferikém. S túl sok energiát sem érdemes ölni az ilyesmibe, az embereknek amúgy sincs más lehetőségük, tetszik, amit mondanak nekik. Hiszen mi végeredményben mindig és minden körülmények között az ő érdekükben cselekszünk.”

Igen, így látta a világot Szikszai József, és én helybenhagyólag bólintottam, bólintottam, mert részeg voltam és fáradt, bólintottam, mert féltem, és mert nem volt már erőm tiltakozni. Újra vállamra tette a kezét, barátian, bizalmasan, és én nem húzódtam el, rezzenéstelen arccal bámultam ide-oda ugrándozó, gyanakvó szemébe, és hirtelen, pánikszerűen fogott el a rémület és a rettegés. Éreztem, hogy a kezében vagyok, azt csinál velem, amit akar, ordítani szerettem volna, a torkát szorongatni vagy kiugrani a robogó vonatból. Nem is tudom, mi történt volna, egészen biztosan valami jóvátehetetlen, ha nem nyit be a kupénkba egy szigorú, papos kinézésű férfi. Elhallgattunk. Szikszai szótlanul nyújtotta felém az üveget, aztán kivonult bagózni, és én elaludtam. Álmomban Hutera borbélyüzletében ültem, Bélus szappanozta az arcom, és azt mondta:  „Szikszai nem is ember, egészen biztosan nem ember, Ferencem” – és akkor a tükörből kilépett Szikszai, és megfenyegetett minket, de Hutera röhögött, és szótlanul mutatott a lábára, odanéztem és észrevettem, hogy patái vannak; amikor felriadtam, csurgott rólam a veríték, egyedül voltam a fülkében, Szikszai eltűnt, a papos külsejű férfi pedig bizonyára leszállt Szinaján. – Ne beszéljenek olyan hangosan – súgja a nő, és elhúzódik Ballótól. – Nézzék inkább az előadást. – Már feltűnően néznek felénk – mondja a másik nő is, s ha lehet, még közelebb húzódik hozzád, aztán apró zsebtükröt szed elő a táskájából, és púderezni kezdi az arcát. Nem is vetted észre, mikor tűntek el az artisták a színpadról, újra bohócok szórakoztatják a nagyérdemű közönséget, hatalmas triciklijeiken egymásnak mennek, átugrálnak egymás triciklijén, nyilván nem tudják, talán nem is akarják tartani a  „kényes egyensúlyt”, nevetnek, kiabálnak, leesnek a fűrészporba, bukfencet vetnek, henteregnek. Hatalmas, cukrosüveghez hasonlító piros orrok, hottoko álarcok, kék-piros-narancssárga-barna puffos nadrágok kavarognak; szédülsz. Az egyik bohóc megáll a porond közepén, hirtelen minden reflektor ráirányul. Pislog a fényben, mond valamit, de nem lehet érteni, tovább tátog, a zenekar gyors tust húz, és hirtelen hallgat el, mint a rádióból szóló térzene, amikor elveszik az áramot. A bohóc tapsol,  „hókusz-pókusz-pirimókusz!” – kiabálja, és furcsa mozdulatokat tesz a kezével, varázslást utánzó, kissé eltúlzott, már-már a varázslást parodizáló mozdulatokat. Hatalmas hangszóró ereszkedik eléje a levegőből. Felnézel, a cirkuszhercegnő kötéltrónja szabadon leng a magasban, van az egészben valami hátborzongató. Nem érted, előrehajolsz, indokolatlan izgalmadban még jobban kiszárad a szád. – Beszélni fog – súgja feleslegesen a másik nő, és újra közelebb húzódik Ballóhoz, most olyanok, mint egy szerelmespár. Mint ti is például. Hiszen annyira közel ülsz a nőhöz, hogy arcod újra meg újra arca mellé kerül a kicsi kerek tükörben. Most nem szól semmit, gúnyos pillantást vetve társnőjére tovább festi az arcát, láthatólag nem izgatja semmi, mozdulataiban gyönyörködsz, és önkéntelenül is nyugtatod magad:  „de hiszen nem olyan öreg”. A tükörben összevillan a tekintetetek, vagy már régebb észrevehette, hogy figyeled? – ötlik fel benned, de most nem érsz rá ezen sem töprengeni, mert a bohóc kihúzza magát, a mellére üt, és tényleg beszélni kezd, de ekkor a hangszóró, mintha csak incselkedne vele, mintha ingerelné, meglibben és felemelkedik. A zenekar újra tust húz,a  dobszólót követő macskazenétől egy szót sem lehet érteni; a bohóc kétségbeesetten erőlködik, s noha semmi esélye sincs, hogy szavait ilyen körülmények között megérthessétek, mégsem hagyja abba, letépi álarcát, arca vörös az álarc alatt, elkeseredetten mond valamit, és magára mutat. A helyzet félremagyarázhatatlan. egy fekete cilinderes, sötét ruhás férfiú rohan ki a porondra.  „Hagyja abba!” – olvasod le szájáról a valószerű mondatokat. A többi bohócot lökdösi, hogy közelebb kerüljön a porond közepén beszélőhöz, akit álmélkodva állnak körül társai. Az el-eltűnő, de azonnal újra előkerülő hangszóró alatt tovább tátog a lázadó, hangja változatlanul nem jut el hozzátok, csak szája mozgásából következtethetsz arra, hogy változatlan intenzitással folytatja bizarr szóáradatát. A fekete cilinderes kiszabadul a bohócok kezéből,  „pofa be!” – üvölti, ezt világosan lehet hallani, mert a zenekar újra váratlanul hallgat el, mintegy a macskazene közepén. A maguk módján ők játszanak, jössz rá, és feléjük intesz, önkéntelenül is együttérzel velük. A bohóc a feje fölött lebegő hangszóró után nyúlkálva, síri csendben fejezi be:  „és megcsókolja a porban fetrengő szelleme szárnyait.” Aztán  kitárt karokkal előreesik, a közönség nem ért semmit, sokan nevetnek, a zenekar újra tust húz, mindenki azt hiszi, attrakció történt, te viszont meg vagy győződve, szó sincs ilyesmiről, sejted, a zenészek sem értik, mi történik lenn a porondon, nem tudják, mi üthetett a bohócba, miért lázadozok, de a maguk módján mégis segíteni szeretnének neki. – Afféle bohóctréfa történt – töpreng Balló, egyre több  néző csatlakozik zavarában is a nevetőkhöz, legfeljebb az lehet(ne) feltűnő, ahogy a fekete cilinderes férfi és a megjelenő szolgák kivonszolják a hangszóró alól a lázadó bohócot és néhány, ezt megakadályozni igyekvő, kézzel-lábbal hadonászó társát. De ezen sem ér rá töprengeni senki, mert megjelennek a vidáman csaholó számoló-kutyák. Körberohangálnak a porondon, időnként két lábra állva vakkantanak a nézők felé, ugatás tölti be a cirkuszt, és a fehér hajú, törpe nő is megérkezik, Angelika kisasszony, hatalmas, két lábon járó dán dog vezeti a mancsán.

– Hölgyeim és uraim – kezdi a fekete cilinderes férfiú, és maga elé húzva a gazdátlanul lebegő, de szemvillantására megjuhászodva eléje ereszkedő hangszórót, jól hallhatóan kifújja magát, megigazítja félrecsúszott nyakkendőjét. – Hölgyeim és uraim – kezdi újra –, ne haragudjanak, amiért ez a sajnálatos és még soha elő nem fordult incidens megzavarta... De ekkor újabb érthetetlen dolog történik, a hangszóró ismét meglibben, felemelkedik az igazgatói száj elől, és eltűnik a cirkusz áttekinthetetlen, félelmetesen sötétlő, ki tudhatja még, miféle titkokat rejtegető légterében. Felnézek, a kötéltrón még mindig üresen leng, a cirkuszhercegnő megint eltűnt valahová. A fekete cilinderes nevetségesen tátog, sokkal nevetségesebb, mint például az előbbi lázadó bohóc, a levegőbe kapdos, de a hangszóró nem tűnik fel, a cilinderes kirohan a porondról, a kutyák ugatnak,  néhány szolga a fekete cilinderes után rohan, a kutyák is megiramodnak, egészen a csapóajtóig kisérik őket, csak Angelika parancsszavaira térnek vissza. Közben karosszéket, pódiumot és hatalmas kockákat hordanak be a szolgák. A pódiumra elhelyezik a karosszéket, a törpe nő tapsol, mosolyog és helyet foglal, a dán dog a lába mellé ül, és fegyelmezetten mordul a többi kutyára, akik a kockákat szagolva keresik a helyüket és néma csendben helyezkednek el. – Mi történt azzal a szegény bohóccal? – fordul feléd a nő, annyira közel van hozzád, hogy érzed mentaszagú leheletét. Megborzongsz. Mosolyog és elteszi a tükröt. – Ne ijedj meg, kisfiam – súgja a füledbe. – Nem eszlek meg. – Zavarodban elfordulsz, Balló újra átöleli társnőjét, valamit súg a fülébe. A nő boldogan nevet. – Fogalmam sincs – mondod. – Kár, hogy nem folytatta a verset. – Miféle verset? – mered rád Balló társnője. – Hát verset mondott? – sohasem lehet tudni – foglal állást Balló is. – ezeknek a nyomorultaknak is az agyára megy a cirkusz. És amikor a bohócok sírnak, mi nevetünk. – Pedig az agyukra megy a cirkusz – utánozza Ballót a melletted ölő nő. Akárcsak nekünk a háború vagy a kollektivizálás. – De hátha így volt előre eltervezve! – szorítja össze a száját a másik nő, akinek nem tetszik, hogy Balló ennyire megérti magát barátnőjével. Fellélegzel. A kutyák, amelyeknek nem jutott kocka, félkörben sorakozva ülnek a dán dog körül, és félretartott fejjel bámulják Angelikát. A törpe nő viszont őket bámulja sóvárogva, a zenekar érzelmes, negyvenes évekbeli háborús slágert játszik. – Hova tűntek a virágok? – dúdolja halkan Balló, feléd fordulva. – Emlékszel, ez annak a nagy színésznőnek volt a száma. Hogy is hívják? – Marlene Dietrich – mondod. A fekete cilinderes feldúlt ábrázattal újra megjelenik a csapóajtónál. A fények ráirányulnak, de a két bohóc utánajön, megfogják a karját, valamit mondanak neki, talán megnyugtatják és kihurcolják. – Ez is megbolondult – nevet a nő, és újra közel hajol hozzád. Lehelete borzolja a nyakad. A fényszórók megint Angelikára és kutyáira irányulnak, nyilvánvaló, a zavart (ha ugyan zavar volt) a cirkusz alkalmazottai közös erővel leküzdötték, az előadás folytatódik, hiszen az emberek fizettek, különben is nézők, nem tehetnek semmiről, a néző soha nem hibás semmiért, azért pláne nem, hogy egy bohócnak vagy egy fekete cilinderes cirkuszigazgatónak az agyára megy a művészete vagy a hivatása; az embereknek a pénzükért produkálni is kellene valamit, hát a kutyák, a cirkusz csaholó dalárai megkezdik: összefogózva, két lábra állva menetelnek a kockák között, pofájukat összedugva táncolnak, aztán számolni kezdenek, azaz öt tapsra öt kis kockát hordanak egy helyre, a dán dog mereven nézi őket, szigorúan figyel, nem tűri a rendbontást, a törpe nő láthatóan elégedett morgó, csaholó tanítványaival, két kiskutya most egymással szemben áll, egymást utánozza, egy másik pedig pukedlizik. Úristen, gondolod, és nem tudod levenni a szemed Angelikáról és a lábainál szobormereven ülő dán dogról. A nő szája mozog, a mozgásából arra lehet következtetni, hogy apró, de fontos utasításokat ad kedvenceinek.  „Ügyesek ám az én aranyoskáim – mondja később az újra leereszkedő, rejtélyes hangszóróba –, a világ legügyesebb és legdrágább kutyuskái, csak éppen meg nem szólalnak, kérem!” A melletted ölő nő szeme sarkából újra talányosan pillant rád, láthatóan unja az egészet. Balló összefonódva sugdolózik társnőjével, a melletted ölő újra rád pillant (sejtelmesen? vágyakozva?), érzed, ha akarsz valamit, itt a megfelelő pillanat, igaz, jó tizessel idősebb lehet nálad, talán többel is, de számit az? Ebben a pillanatban ez egyáltalán nem számit: a nő arcát nézed, nem is olyan öreg vigasztalod magad a szarkalábak célszerű és könyörtelen hálóit figyelve a szeme körül, aztán újra a számoló és táncoló kutyákat a porondon, megint elbizonytalanodsz; innál valamit, ennél valamit, hóesésbe kívánkoznál,, ezzel a  reménytelenül öregedő, de téged éppen ezért (ne, nem szánalomból) izgató barna fejkendős asszonnyal szeretnél sétálni a hóesésben, de kint (furcsa kontraszt) újra megered az eső, hallani a cirkusz kupoláján az eső meg-megerősödő (lehalkított lódobogásra vagy távoli gépfegyverropogásra) emlékeztető zenéjét. – Milyen forró az arca – szorítja arcodhoz arcát a nő, és kedvesen mosolyog. – Na, ne legyen olyan durcás. Csak nem fél tőlem? – Nem, nem félek – mosolyogsz, és magadhoz szorítod. Engedelmesen simul, egész teste remeg. Kezed, mintegy véletlenül, hozzáér a combjához. Érzed a bőr érdességét, bársonyosságát, puhaságát. Szédülsz. – A fiam lehetne – nevet a nő, és elpirul, de nem löki el egyre otthonosabban mozgó kezed, hanem kabátját, mintegy véletlenül, maga elé húzza, aztán újra előszedve bűvös zsebtükrét, gyakorlatlan kézzel festeni kezdi a szemét. Kezed egyre jobban önállósul, érzed az egész helyzet képtelenségét, de már nincs erőd tiltakozni, zuhansz, átmenetileg mégis sikerül a  kiszakadás – miközben kis tétovázás után kezed kitapogatja a comb ujjaid alatt bizsergő hajlatát, idegesen keresve az ismerős görbületeket –, máris lenn vagy a porondon a kutyák között, két lábra állsz, szolgálsz, táncolsz, pukedlizel, hajlongasz, mindig helyeslőleg vakkantasz a kilencre, amikor Angelika, a kutyák törpe nagyasszonya, figyelmeztetően rád nézve kilencet tapsol, mesebeli, csodás.

– Ne rabolják el tőlem a barátomat! – nevet Balló –, még nem fejeztük be a diskurzust! – és helyet cserél a mellette ülő, eddig hozzádbújó asszonnyal. Nem tudod kihúzni a kezed, túl feltűnő lenne, ujjaid megmerevednek, a nő engedelmesen lehunyja a szemét, érzed, újra érzed a helyzet képtelenségét, de Balló, mint akinek fogalma sincs semmiről, válladra csap: – Mit búsulsz, kenyeres, midőn semmid sincsen?

Most ti ültök belül, s a barna kendős asszonyok kívül, kezed még mindig a szoknya alatt, noha óvatosan visszahúzódnál már, csak a megfelelő alkalmat várod, idegesen köhögsz. Ez vajon már a végleges helyzet, vagy fogtok még helyet cserélni az előadás alatt? Balló szorítja a karod. – Figyelj – mondja ellentmondást nem tűrő hangon –, nem tudtam elképzelni, hol vagyok, hová tűnt Szikszai? Kábult voltam, lökött, fájt a fejem, kinn sötétségbe vesző, ismeretlen tájak, a karórám is megállt. Kinéztem az üres folyosóra, nem tudtam, mit csináljak, volt az egészben valami baljós és érthetetlen. – Mert maguk férfiak, olyan könnyen kétségbeesnek – mondja a melletted ülő nő, és elpirul. Nem ellenkezik, amikor lassan, óvatosan, nehogy társnője vagy Balló észrevegye, kihúzod a kezed. – És ne gondolja, hogy csak maga ilyen – kapcsolódik bel a Balló mellett szomorkodó nő is –, Mitică is ilyen volt. – Egyszerre lépteket hallottam a folyosón – folytatja semmivel sem törődve Balló –, kinéztem, hát a kalauz két egyenruhás milicistával, szemmel láthatóan kerestek valakit, mert a kalauz, bár égtek a lámpák a fülkékben és a folyosón is, erős fényű zseblámpájával bevilágított mindenhova. Hálát adtam az Istennek és Szikszai előrelátásának, hogy miután megváltotta a jegyeket, az enyémet ideadta:  „Sohasem lehet tudni, tedd csak el!” – nevetett. most elővettem és a kalauz felé nyújtottam, de nem vette el, meg sem nézte, bólintott, arcán mosoly suhant át, tovább erőszakoskodtam, nézze csak meg, lyukassza csak ki, a törvény szerint, ahogy írva vagyon! Elutasító lett az arca, legyintett, az egyenruhások is bólintottak, még jobban megzavarodtam.  „Hol vagyunk?” – kéreztem.  „Predeal előtt” – mondta az egyik milicista.  „Keresnek valakit?” – kérdeztem teljesen feleslegesen, persze nem válaszoltak, elnéző mosollyal bólogattak, és már-már egyforma mozdulattal húzva meg derékszíjukat, sarkon fordulva továbbsiettek, a kalauz hamarabb megunt engem, már előttük járt két fülkével. Később előkerült Szikszai is, állítólag hasmenést kapott a túlzásba vitt borfogyasztástól, és az illemhelyen kuporgott, diaréja rá-rátörő rohamaiban, tehetetlenül maga elé meredve, lába előtt a földön, mint mondta, két rúzsos, félig szívott Kent szomorkodott, ezeket nézte, és el sem tudta képzelni, ki hagyhatta itt őket, kinek volt kedve még ezen a mocskos, büdös helyen is Kentet szívni?  „Hát valami nagy kedve nem lehetett”– nevettem.  „Miért?” – meredt rám megütődve.  „Hát nem mondtad, hogy félig sem szívta el őket?”  „Valami unatkozó hölgy lehetett” – töprengett tovább Szikszai, mintha egyéb dolgunk sem lett volna, mint kideríteni, kinek telik Kentre.  „Vannak még hazánkban unatkozó hölgyek” – néztem rá fürkészően, és már akkor sem hittem az egész mesét, a diarét, a Kent-csikkeket, a rúzsfoltokat a csikkeken, a unatkozó hölgyeket. Nem tudom, miért, de az volt az érzésem, hogy a kalauz és a milicisták magát Szikszait, falunk vezető káderét keresték a bukarest-máramarosszigeti gyorson, éjjel tizenkettő körül. Bár semmi nem indokolta gyanúmat, miközben arcát fürkésztem, egyre jobban meg voltam győződve feltevésem helyességéről.  „Miért bujkálsz, Szikszai elvtárs kérlek? – kérdeztem gúnyosabban a kelleténél. – Hát illik ez egy mai vezetőhöz?” – Meg voltam győződve, hogy szántszándékkal bujkált, valami általam még nem ismert ok miatt nem akart találkozni a karhatalom képviselőivel, s most, hogy nekiszegeztem a kérdést, élveztem zavarát, tátott szájjal bámult rám, arcán két vörös folt gyúlt ki, szeme zavaros lett.  „Te meg vagy bolondulva, Ferikém – mondta, és felállt. – Te tényleg hangyás vagy, te tudod, hogy neked egyáltalán nem szabadna szeszes italt innod?!? Veres is mondta, hogy nem vagy normális, de én soha nem hittem.” Azzal az ablakhoz lépett és lehúzta. Betört a friss éjszakai széngázzal keveredő levegő, fintorogtam, nem tudtam, hogy tanácsos-e folytatni, gyanúm hirtelen előttem is nevetségessé vált, nem tudva okosabbat kitalálni, indítványoztam, keressük meg a hölgyet, aki a rúzsos féligszívott Kenteket hagyta az illemhelyen.  „Lehet, hogy a milicisták is őt keresik” – dadogtam tétovázva, erre ő kezdett kacagni.  „Hát a milicistákra gondolsz – rázott meg –, te szerencsétlen hülye, te, hát hogy nem gondoltam én rögtön erre?” Tele szájjal kacagott, feldühödtem, magyarázatot követeltem.  „De hát engem is megzavartak a budin – mondta –, mit gondoltál, a bezárt budiba nem zörgettek be? Hát gondolkozz az agyukkal, Feri, ne légy hülye. Hát arra gondolhattak, hátha éppen az illemhelyen kushad az a gyanús egyén, az az osztályellenség, akit ők keresnek. Mikor látták, hogy én vagyok, további »eredményes munkát« kívántak, és nevetve otthagytak.”  „Hogyne – ellenkeztem –, mert ők ismertek is téged!”  „Engem nem – hagyta abba a kacagást Szikszai –, de akit kerestek, igen. És rögtön látták, hogy az nem én vagyok!” A nyitott ablakon bevágó szél borzolta gyér haját, s én teljesen megzavarodtam, nem mertem megkérdezni, tud-e részleteket, mégis kit kerestek a milicisták, amíg ő a toaletten kuporogva a rúzsos csikkeket figyelte a földön. Ha ugyan megtörtént az egész, gondolod, és elvigyorodsz. A nő neked dől, szeme sarkából rád pillant,d e pillantását nem viszonzod, kezed sem indul elfedező utakra, a porondra meredve csak félig érzékeled a nő megbocsátó, anyás félmosolyát. Lovasok vágtatnak az üres porondra, pisztolylövések ropognak, ostorok pattognak, egy szál hegedű játszik valami ismerős mélabús dallamot, a cirkusz hercegnője (talán pontosan az a nő, akiről Balló annyit ábrándozott a ködben kóvályogva, üldözői elől menekülve, és később is gyűlések szüneteiben) a ló hátán áll, mindkét kezében pisztoly, szőke sátorhaja lobog a reflektorok fényében, bikinije foszforeszkál, most a nő indul tétova rohamra, érzed bizonytalan kezét a combodon, szél borzolja a búzatáblákat, valahol egy repülőtéren térdelő szőke lányok haját borzolja a szél; nem nézel oda, a nő mozdulatait nem tudatosítod magadban,a  cirkusz hercegnője összevissza lövöldöz a ló hátáról, a férfiak sorra lebuknak, a zenekar vad spanyol tangót jászik, hallod a kasztanyetták semmivel össze nem téveszthető csattogását, és mégsem tangó, talán ezek a csattogások indítanak el megint?

Talán Szikszai Balló esküvése szerint is halottfehér arca, amint háttal az ablaknak Ballóra mered, és a bevágó szél csattogtatja, kiragadja a szabadon maradt függönyt az ablakon, s borzolja gyér haját. Kétségtelen, az emlék újra felmerül, filmélességű: nyári délután van, érzik a mentabokrok mindent lebíró illata a melegben, partnernőd, minthogy nem reagálsz, néhány tapogatózó mozdulat után sértődötten visszavonul, de már nem törődsz vele, a patakparton fekszel hozzád hasonló kamasz fiúk között és vacogsz, túl sokat ülhettél a vízben. – Ezekkel mi lesz, nem tudja? – mutat a nő a porondra, és Balló felé fordul, zavarát leplezve. A mozi hangszórójából valami bágyadt, az időponthoz illő zene szól, Balló és Hutera akkori szokásuk szerint kártyáznak a patakparton egy (a mozi raktárából kicipelt) rozoga asztal mellett. Hutera gatyában, Balló szokása szerint fehér ingben, ingén hóladba nagyságú izzadságfoltok. Egészen véletlenül (?) Balló nyer. Kártyázásaikban ez annyira szokatlan, a gyakorlattól annyira eltérő, hogy még nektek is feltűnik, odagyűltök köréjük, tétován, az érdeklődést azért leplezve bámuljátok őket, az egyik szalmasárga hajú, pisze orrú gyerek (a neve valahová az elsüllyedt gyerekkorba vész) megszólal:  „Megint – mondja döbbenten –, megint ász.”  „Kibic, kuss!” – ordítja Hutera, és vérben forgó szemekkel vágja le a kártyát az asztalra.  „Mi van, Bélám, ideges vagy?” – kérdezi Balló gúnyosan, és összeszedi a lapokat, oszt. Hutera komor, az asztalra mered, arca észrevehetően kipirul, de hiába van tizenkilence, Ballónak húsza van, hiába van huszonegye, Ballónak is két ásza van, véletlenül (?) ő a bankos is, ő adja a bankot, és ilyenkor nyilván a bankos nyer stb. Észre sem veszik, észre sem veszitek, mikor bukkan fel az asztal mellett Szikszai, de egyszer csak ott van, lehet harminc-harmincöt fokos meleg is, de előírásszerű feketeruhája begombolva, inggallérja vakító fehér, vörös nyakkendője még véletlenül sincs félrecsúszva.  „Kártyázgatunk, kártyázgatunk? – kérdezi, és zakójáról lepöccent egy nem létező porszemet. – Kártyázgatunk?” – kérdezi harmadszor is (őszinte? hamis? mindenesetre tagadhatatlan) jóindulattal. Hutera rámered, felpattan, visszaül, zavarában az orrát vakarja, látszik, hogy legszívesebben elnyelné a kártyákat is, a pénzt is (mégiscsak a szerencsejáték bizonyítéka), Balló ellenben szobormerev, noha neki van több vesztenivalója, mozdulatlan, mint az előbb, a cirkuszban a törpe nő lovagja, a társaira szigorú fapofával felvigyázó dán dog, arca fokozatosan vörösödik el. Szikszai fehér arccal álldogál mellettük, sokáig nézi érdeklődve a tök filkót, majd a makk ászt, fekete ruhájában olyan, mint egy vértanú. Szenved. De izzad is, ezért szenvedésének szaga van, s ez sokat levon szavai komolyságából, ha nem is mindent.  „Holnap keress meg, Balló elvtárs – mondja keményen , szigorúan, vaskezű vezetőhöz méltóan. – Beszélni szeretnék veled.” Megfordul. Elmegy. Mielőtt végképp eltűnne, beleivódna a melegben pattogó gyalulatlan deszkákba, különös rajzolatú szálkák és bogok közé – hirtelen visszafordul.  „Folytassák csak nyugodtan, urak!” – nevet. Nevetésében van valami természetellenesen hátborzongató. Ezért is nem felejted el. Hogy mi a természetellenes ebben a nevetésben, és mégis miért hátborzongató, mindenesetre csak később, évek múlva érted meg. És most már azt is tudod, akkor történt az egész, amikor gyakorlatuktól eltérően éppen Balló nyert. Ez se azelőtt, se azután nem fordult elő többé, noha még ezután is sokat, a kelleténél mindenesetre többet kártyáztak. Azután kezdtél gyanakodni: Hutera valami miatt lekötelezettje volt Szikszainak, és megrendezte az egészet; a dührohamok is megjátszások voltak, ha akarattal vesztett, nem is dühönghetett igazán, csak megjátszta magát, hogy minél hitelesebbnek tűnjön az egész. Tehát Szikszai felbukkanása sem lehetett véletlen. és másnak is feltűnhetett, hogy éppen Balló előtt van a halom pénz, mert hónapok múlva a  „kártyázás”,  „ez az elitélendő hazárdjáték” szerepelt Szikszai Balló ellen felhozott vádjaiban is. A gyűlés ahol Szikszai  „hazárdjátékkal” és a  „szerencsétlen Hutera” kifosztásával vádolta meg Ballót, évekkel fővárosi vitájuk, a meccse, borozás és várakozás után történhetett, mégis lehettek olyanok, akik emlékezhettek Bonyhádi nagy lövésére (hiszen az egész fővárosban gyűlésező kollektíva kinn volt a meccsen, a giuleşti-i stadionban(.  „Csak azt láttuk, hogy a pipában van – mesélte Balló –, valósággal belefúródott a kapu felső sarkába, igazi hálószaggató lövés volt, talpra is állította a stadiont.” És emlékezhettek az emberek utazásukra is, két fülkében sem fértek el, vidámak voltak, ittak, énekeltek a bukarest-máramarosszigeti gyorson, miközben Szikszai, a vezetőjük, a diaré lebírhatatlan rángásaiban kuporgott a toaletten (mert előzőleg elrontotta a gyomrát, holott ugyanazt ette napokig, amit ők!) és a két rúzsos, félig szívott Kentet figyelte. Az emberek emlékezhettek a két milicistára is, noha soha nem derült ki, milyen szökött fegyenceket kerestek a vonaton, miért volt a szokatlanul komoly razzia? A Kenteket – vélekedett Balló – Szikszai találhatta ki, hiszen ő is volt az illemhelyen, és nem látott semmiféle rúzsos cigarettacsikket, és egyáltalán ki szívott az ötvenes évek elején Kentet?!

Kell valami rendszer legyen az egészben, töprengsz a cirkuszban. – Noha – figyelmeztet Balló – a közgyűlés akkor már nem értett egyet Szikszaival. Vádaskodását személyes bosszúnak tekintették, hiszen tudták, hogy az a  „szerencsétlen Hutera” rendszeresen fosztogat engem, tehát az eset, amikor én nyertem eleve megrendezett kellett hogy legyen, és ez sokat levont az értékből. Szikszai egyre idegesebb lett, Balló kizárását követelte, vádaskodott, kiabált, izgathatta az is, hogy az emberek nem értenek egyet vele, kicsúsznak a kezéből, érezte, hogy hatalma meginog, és mindent egy lapra tett fel.  „Milyen kollektivelnök az, aki pénzben kártyázik?” – kérdezte kihívóan.  „Mink is kártyázgatunk néha – mondta hátul (igaz, behúzott nyakkal, igyekezve eltűnni a komák széles háta mögött) öreg Pelle István –, igaz, nem mindig pénzben, mert pénzünk az ugye kevés van.”  „Az elvtársak miben kártyáznak?” – igyekezett menteni és kacagásba fullasztani az elmérgesedő helyzetet a szigorú tekintetű, pepita ruhás rajoni kiküldött.  „Mink döngben” – vörösödött el öreg Pelle István, és mindenki kacagni kezdett. Balló kizárása, elváltása szóba sem került, a megsértődött Szikszai ment (akkor beláthatatlan időre) betegszabadságra, s esett ki (mint kiderült végérvényesen) a közügyek intézői közül, már nem félték és rettegték, mint hosszú, hosszú, elmondhatatlan hosszú évekig.  „A rettegés évei – ahogy Hutera fogalmazott a kocsmában, mélyen átérzett pátosszal – elmúltak.” Nevették és gúnyolták inkább. Különösen akkor, amikor kiderült: Szikszai képtelen elviselni vereségét, ő, aki soha nem állt szóba az emberekkel, mindenkinek, aki csak meghallgatta, a szövetkezetben könnyes szemekkel sajnáltatta magát, magyarázta, hogy érettük, az emberekért ment tönkre, nézzék meg, hogy reszket a keze, ki vannak az idegei. És kinyújtotta a kezét, és a kezében észrevehetően reszketett a pálinkáspohár, érdekes módon mégsem ömlött ki egy csepp sem.

– Ha jól meggondoljuk – töpreng Balló –, Szikszai tekintélyének az elvesztésében is volt valami szokatlan. valami szokatlanul hátborzongató, idegesítő és meggondolkoztató. Ahogy Hutera, a műveltségével kérkedő borbély megjegyezte: sic transit gloria mundi, s mivel a nyírásra és borotválásra várakozó falusiak közül senki sem tudott latinul, megismételte  magyarul is: így múlik el a világ dicsősége. – Nem vagy babonás – mondod –, de furcsa, hogy felesége, Gruber Jolán is akkoriban szökött el a szantinéccel. – Jóval azután – nevet Balló. – A magára maradt Szikszai hamarosan rájött (igazán nem volt nehéz), hogy az emberek, akik nemrég még féltek tőle, lenézik, elkerülik, megvetik vagy kinevetik, vérmérsékletüktől függetlenül, és egyre többet kereste Antal atya társaságát. Balló feléd fordul. Intesz, felesleges, hogy éppen neked elmesélje, ki volt Gruber Jolán. tudsz róla. Ha te nem, ki más tudhatna többet. Részeges, de szívedhez azért közel álló, ötvenkilencben váratlanul elhalálozó bácsikád salátáskertje merül fel a ködből. Ebben a salátáskertben szeretkezik Gruber Jolán, akkor még Gyula bátyád – sorrendben harmadik – felesége Hutera Bélával, a mézes szavú, kalandos életű, ármánykodásra hajlamos hölgyfodrásszal, később lerobbant felsőtábori borbéllyal, majd ismét hölgyfodrásszal. Nagybátyád a méhesből nézi, amint felesége sikongva lovagolja meg a földön fekvő, nyögő, csalfa természetű Huterát. Te a nyári lak tetején hasalsz, és felváltva figyeled nagybátyád komor arcát és a hentergő párt. Még azt sem állíthatod, hogy Gyula bátyád érdeklődés nélkül nézi előtte zajló felszarvaztatását. Távcsővel, gondolod irigyen, még a Hutera sarkán lévő bőrkeményedéseket is láthatnád, s ahogy keresve a megfelelő pozíciót, forgolódnak a saláták között, a késő délutáni nap élesedő fényében egy pillanatra megvillanhat Jolán, bácsikádnak oly ismerős mézsárga melle is. Gyula bátyád mindenesetre sóhajt, és leeresztve a távcsövet, elfordul. Az ügy mégsem viseli meg túlságosan,  „természetesen” elválik, és kidobja azt a  „rüfkét”, de azért gondolkodás nélkül fogadja el a Három rózsában Hutera fél liter borát, s meghallgatja tolakodó bocsánatkéréseit is.  „Hidd el, édes Gyulám, jobb így – vigasztalja a hölgyfodrász. – Még szerencse, hogy velem történt, megcsalhatott volna egy ezer idegennel is.”  „Még szerencse, Bélám – üti bácsikád poharát a Hutera poharához, és fanyarul mosolyog. – Tudtam, hogy van az egészben valami szerencse is, csak nem jöttem rá, hogy mi az és hol van.” Mindenesetre nem nősül negyedszer is újra, ellenben tenyeres-talpas falusi lányt fogad házába  „gazdasszonynak”. Ibolyának súlyos mézsárga varkocsa van, és délután alsószoknyában sétál az udvaron, magot szórva a körülötte tülekedő tyúkoknak. Másra nem emlékszel együttlétükből. Érthetetlen viszont, hogy a sértett Gruber Jolán (akivel  „természetesen” a  „bátyjával szolidáris” mesekirály-hölgyfodrász is megszakít  „minden kapcsolatot”) miért tűnik fel pontosan Felsőtáborban, az isten háta mögött, amikor első házasságából származó asszonylányához is mehetne, Resicára. De feltűnik, látod, amint végigtipeg a Fő utcán, bemegy a szövetkezetbe, pohár narancslikőrt kér.  „Nincs likőr!” – vakkant a kocsmáros unottan.  „Akkor adjon konyakot.”  „Konyak sincs – teszi le az újságot a kocsmáros. Csak hétlejes bor van és egyenespálinka.”  „Akkor egy deci egyenespálinkát” – alkuszik meg Jolán a felsőtábori viszonyokkal.  „Sziruppal?” – lesz kedvesebb a kocsmáros is, végignézve váratlan vendégén.  „Sziruppal” – néz vissza Jolán, megigazítja haját, mosolyog. Két nap múlva egy teherautó fordul be a kocsmáros udvarára, és a kocsmáros utasítására az állandóan a pult körül lebzselő részegek bőröndöket és kosarakat cipelnek a kerti ház felé. Senki sem érti a dolgot a faluban, rebesgetik, hogy Béni bá, a kocsmáros nem is férfi, állandóan a fiúgyermekeket kerülgeti, s lám-lám, mégis nőt fogad a házába. Napközben a kocsmáros nem sokat találkozik Jolánnal, csak este megy hátra, amint az asszonyok meglesik, de soha nem marad öt percnél tovább. Jolán pedig hamarosan megismerkedik az egyre sértődöttebb, szikárabb, papos külsejű Szikszaival. – A dolgok kiszámíthatatlanok, de azért van bennük logika – mondod, és Balló együttérzően mosolyog. – A két magára maradt szomorú lélek – ahogy öreg barátjuk és pártfogójuk, a hízó és rögeszméivel egyre reménytelenebbül küszködő Antal atya mondaná – végre egymásra talál.  „A lélek magára ismer a rokon lélekben, mert a szerelmesek, akik egymásnak vannak rendelve, egymás tükörképei” – mondja az öreg pap, és megiszik egészségükre egy pohár bort. Antal atyánál Jolán – mert hamarosan rájön, élni is kell valamiből, és elköltözik a kocsmáros kerti házából Antal atya konyhájába gazdasszonynak, havi fizetésért – jól érzi magát, de a találkozások is egyre szaporodnak. Szikszai egyre többet ül a konyhában. Noha az öreg pap őszinte lélekkel örvend a szeme előtt  „szárba szökő szerelem”-nek, sóhajtva ismeri be, hogy neki is titkos tervei vannak a tiszta, pedáns és nem utolsósorban kitűnően főző Gruber Jolánnal. Szikszai is sejtheti ezt, mert merészen keresztezi utolsó barátja elképzeléseit, és előtte – úgyszólván tőle! – kéri meg a  „kedves Jolánka asszony” kezét. A pap sóhajtva mond le  „példátlan szakácsnőjéről”, és Jolán harmadszor is férjhez megy, és rövid felsőtábori időzése alatt harmadszor is költözik, a most már üres és egyenesen rá váró Szikszai házba. A főztje, a sétáik, az együttléteik, a beszélgetések, a salátalevesek, a salátás paszulylevesek, a töltött káposzta dagadóval, az aranysárga húslevesek (mit tudtok ti a sáfrányról?!), a pörköltek, a rétesek – felidézhetetlen, ami megmaradt. A falusi asszonyok mindig kacagnak, amikor nyári estéken végigsétálnak a falun. Jolán kecsesen mozog hosszú fehér ruhájában, az alja amolyan porfogó. Szikszai elszánt arccal megy mellette, ujjai között forgatva esernyőjét. Hutera is feltűnik még a faluban, s amikor találkozik velük, nem minden grácia nélkül emeli kalapjához a kezét, mélyen meghajolva  „utánozhatatlan grandezzával” (Jolán – Antal atyának) köszönti a  „nagyságos Szikszainé asszonyt és az ő kedves Szikszai elvtárs urát, mélyen tisztelt barátját.” Szikszai biccent, bosszúsan fordul el, Jolán enyhén elpirul, és lassan egyesztendős együttlétükre gondol a salátáskertben. Érthetetlen, gondolja, a Gyula mindent úgy hagyott, még hetek múlva is mutatták az elszáradó, elsárguló saláták testük körvonalait. Gyula soha nem volt normális, lép előre siető, szigorú férje után Jolán, kacéran pillantva az akkor már megint hölgyfodrász Hutera szemébe. Jolán ebédei hiányozhattak legjobban Szikszainak, hiszen szomorú és Antal atyának néhány pohár vörös bor után elhibázottnak is nevezett életében nem nagyon volt része normálisnak nevezhető étkezésben;  „nagyon messziről” jött,  „a falusi agrárproletariátus nyomorát már gyermekkorában megismerte”.  „Én is azért mentem papnak – ért vele egyet kissé váratlanul a már reszkető fejű, örökké könnyező szemű öregember –, hát most mondd meg, édes fiam, nekem, a bábaasszony harmadik gyermekének milyen jövőt kínált az akkori világ, mi lehetett volna belőlem?” – fordult magába váratlanul. „Mi lehetett volna?” – értetlenkedik Szikszai, mire az öreg felcsattan: „Suszterinas. Vagy legjobb esetben pedellus a gimnáziumban.” Ő megérti, bólogat hevesen Szikszai, ő igazán megérti, jómaga is kicsi gyermekkorában a saját bőrén tapasztalhatta az úri világ igazságtalanságait, ezért is állt az „új világért harcolók” közé, hogy megváltoztassa az égre kiáltó igazságtalanságokat. „És sikerült? Megtaláltad a lelki békédet az agitátorok között, édes fiam?” – kérdezi az öreg pap lehunyt szemmel. „Azt igen – tölt magának Szikszai a vörös borból –, de abban az időben legfeljebb szalonnával kínálták meg az agitátorokat az éjszakába nyúló gyűlések után, vagy még azzal sem, hányszor szívtam a fogam, miközben forgolódtam az asztalon, s még jó, ha az éjjeliőr felajánlotta a subáját, mert ha nem, vacoghattam reggelig, hallgatva a falu békétlen kakasait és holddal perlekedő házőrzőit. Ha a Jolán főztjére gondolok...” „Az már igaz – emlékezik boldog mosollyal Antal Atya, úgy senki sem főzött, mint ő. Meglátod, visszatér még hozzánk.” Szikszai is maga elé meredt, s az indokolatlan többes szám sem zavarja.

– Magának mérgezett a nyelve, fiatalember – húzódik el mellőled sértődötten a nő, és leplezetlen mozdulattal igazítja meg harisnyakötőjét. A Balló mellett ülő váratlanul egyetért vele: – Én megértem azt a maguk Jolán-ját. Kötöznivaló lett volna, ha egy olyan prosztó férfi mellett szenvedik végig az életét, mint a maguk Szikszaija. – Jolán? – nevetett Balló –, egy szanitéccel ment el. A szanitéc, bizonyos Patkó Gyuszi, előtte fél évvel került a faluba. Jolánnak már a keresztneve is tetszett, hiszen első és második férjét egyaránt gyulának hívták, és már megszokta, hogy haját hercegnői mozdulattal hátralökve, mély hangon (ŕ la Karády Katalin) mondja: „És most csókolja meg a lábam, Gyulám. Mire vár? Tapsra?” – Ó, maguk férfiak – pirul el átmenet nélkül a másik asszony is, és megint közelebb húzódik hozzád. – Milyen ember volt az a szanitnéc? – kérdezi a Balló mellett ölő asszony, akit láthatólag érdekel Gruber Jolán zűrzavaros élete, együtt érez vele, és próbálja elképzelni, noha most te sem tudod felidézni a maga konkrét jelenvalóságában, egyre csak a salátáskertben konzerválódó nyomaikat látod, a kétfejű ősi alak lenyomatát. Szédülsz. A műlovarnők elképesztő akcióiban is gyönyörködhetnél, de képtelen vagy émelygés nélkül a porondra nézni, legszívesebben elmennél egy éjszakai bárba, ahol egykedvűen forgó tekercsekről Edith Piaf hangját lehetne hallani. – Magas, barna ember – emlékezik Balló. – És milyenek a szantinécek? Egykedvűek és fecsegők. attól függ, hogy milyen az idő. Télen síbakancsban, fehér köpenyre vett bundában osonnak végig a falun, mintha örökösen inkognitóban járnának, ősszel és tavasszal a síbakancsot bő szárú gumicsizma, a bundát barna esőkabát váltja fel. A csizma bő szára pipaszár lábukat, a füsfüs keszegségüket hangsúlyozza ki. talán sajnáltatni akarják magukat ilyenkor a szanitécek, hátha egy menyecskének legalább megesik rajtuk  a szíve, és asztalához invitálja, felhizlalja őket, amíg az ura a hegyekben, mondjuk az erdőt irtja. De legritkább esetben sikerül gonosz tervük, a vállalkozó kedvű menyecskék inkább a szomszéd rekedt hangú hívásának engedve dőlnek az istállóban a szénára. Ezért is olyan elesettek és ügyefogyottak tavasszal a szantinécek. – És nyáron? – kérdezik egyszerre és szabványmosollyal az asszonyok. A mosoly álarcként takarja el érzéseiket, nem tudod, mire gondolhatnak, s ez zavar.

A cirkusz hercegnője a ló hátáról egy eléje hulló kötéllétrába kapaszkodik, a ló nyerítve vágtat el, a nő majomügyességgel mászik felfelé a kötéllétrán a Bolero jól ismert dallamára.

–  Nyáron – folytatja Balló – teniszcipőt húznak örökké kipállot lábukra a szantinéc urak, és fütyörészve sétálnak végig a falun. Ilyenkor a fehér köpeny alá inget sem vesznek, csak úgy pucér testükre húzzák a köpönyeget. – Lehet Jolánunk elismerten tevékeny képzeletét éppen az emlegetett és őszülő mellszőrzet mozgatta meg. – Improvizálsz te is. – Lehet – nevet Balló. – Vagy arra gondolt – jössz lendületbe –, hogy színes rövid ujjú ingeket vesz majd a „szegény szantinécnek”? – Ne legyen cinikus fiatalember – int le a melletted ülő nő. – De gondoljon bele, asszonyom – nevet Balló is –, Jolán akkor már hónapok óta élt az eszmék Szikszai nevezetű megszállottjával – vagy inkább hősi halottjával? – és a férfi fekete ruháját, melynek papos külsejét köszönhette, s mindig fényesre suvickolt fekete cipőjét még legmeghittebb perceiben sem vetette le. Az előszobában, felöltözve, csak a szükséges réseket megnyitva ruháikon, a falnak döntve tette magáévá Jolánt, s közben hangosan káromkodott, mint egy kocsis. Az ágyban olyan volt ellenben, mint egy darab fa. Hogy bőre rózsaszínű, mint a csecsemők vagy a kismalacok hasa, arra Jolán (mint évek múlva, egy buszra várva, negyedik férje, az ugyancsak Gyula nevű szantinéc özvegyeként elmeséli nekem) egy éjszaka jön rá. Szikszai kimerülten elalszik, a Scînteia, amit minden este szorgalmasan, összeszorított fogakkal tanulmányoz, arcára hull, majd lecsúszik az ágy mellé, a medvebőrre. Jolán kitakarja férjét, számára is szokatlan és indokolatlan ellenszenvvel gombolja ki a bordó pizsama legfelső gombjait. A férfi morog álmában, megmozdul, Jolán a második és harmadik gombot már rámenősebben gombolja ki, és tágra nyitott szemmel nézegeti férje fehér bőrét, a pizsamagombok durván bevágó vörös nyomát, és maga sem tudja, miért, sírni szeretne. Émelyegve megy ki a szobából.

– Ugyan, maga mindent eltúloz, kedves Balló – mondja a barna fejkendős asszony rosszkedvűen, és elhúzódik mellőled. Újra előveszi retiküljéből kis kerek tükrét, váratlan szenvedéllyel kezdi tanulmányozni arcát. – De gondoljanak bele – nevetsz –, a szantinéc nyáron nem visel inget, hemingway-i mellszőrzetét mindenki megbámulhatja, aki elmegy mellette, vagy aki mellett ő megy el, fehér egyenköpenyének két legfelső gombja ugyanis már időtlen idők óta le van szakadva. Ráadásul, mondhatnánk. Hiszen nem tudjuk, mi az a mágikus jel, amire végeredményben mégiscsak felfigyel egy (harmadik) házasságában is unatkozó asszony, s ami aztán döntő lökést ad régóta dédelgetett elhatározása minél gyorsabb végrehajtásához. Aki undorodik a már őszülő mellszőrzet emlegetésétől, nyugodtan elfordulhat, de ez mit sem változtat azon, hogy a szanitnéc létezik és nyomasztóan más krisztusi soványságában, mint a többi elérhető felsőtábori férfi. A krisztusi jelzőt kikényszerítheti Patkó Gyuszi ritkás, vörhenyes szakálla is. És a szakáll tudvalevőleg bűvös hatással van némely kalandvágyó nőszemélyre. a szantinéc tehát más, mint Jolán szenvedő Szikszaija. A volt vezető arcán alig van szőr, és merő megszokásból borotválkozik minden hétfőn. Mikor hivatalt viselt, gyűlések előtt is gondosan borotválkozott, de hát, mint tudjuk, azoknak az időknek történetünk idején már végérvényesen vége. Tehát a szantinéc más, hölgyeim. Szakálla van, mellszőrzete, és álmodozó arccal settenkedik végig a falun, legalábbis Jolán szerint, akinek szívében már ébredezik az új szerelem, noha még nem tudatosítja magában, de egyre nagyobb örömmel néz végig a szembejövő szantinécen, s azt is felajánlja neki, hogy felvarrja köpenye – ki tudja mikor leszakadt – gombjait. – Nahát – nevet őszinte együttérzéssel a Balló mellett ülő nő –, ezért igazán kár megszeretni egy férfi. A másik is nevet, de már nem figyelsz rájuk, Szikszait látod, amint Gruber Jolánnal a karján sétál a faluban. Nyár van, késő délután, a visszasütő nap éles fényében meg-megcsillannak Szikszai mellén a feltűzött kitüntetések. Ez is Jolán óhaja. Ellentmondást nem tűrő hangon közli morgolódó férjével, hogy a kitüntetéseit nem azért kapta, hogy a szekrényben üljenek. „Tessék viselni őket.” A visszasütő nap álmosító fényében szinte önmaguk tükörképei a porban fetrengő libák. Jolán hosszú ruhája általános derültséget vált ki a felsőtábori asszonyok körében. Annál is inkább, mert nem is veszi számba őket, s amit ő nem vesz tudomásul, mondja dacosan felvetett fejjel, az nem is létezik. Erre akárki beveheti a mérget, mert neki hazug szó még nem hagyta el a száját. Ő, az úriasszony csak nem állhat le holmi falusi libákkal. És mert érzik a leplezetlen ellenszenvet, Jolán a falusi asszonyok pletykálkodásainak állandó céltáblája. Egy ideig az egyik fiatal tanítónőt is rosszindulatúan figyelik, de hamar kiderül, hogy azért mégsem lesz belőle időnap előtt leányanya, csak a  váratlanul téliesre forduló időjárás miatt öltözik meglebben, s a kabát alá biztonság okából húzott sípulóver vastagítja amúgy is kövérkés termetét. S ezt láthatja valamelyik rosszindulatú, de isten büntetéséből talán épp ezért rövidlátó asszony a kezdődő terhesség – letagadhatatlan – jelének. Gruber Jolánt viszont állandóan  pletykálják. Neki nem kegyelmeznek. Ez már Szikszai tekintélyének vitathatatlan hanyatlása is. Mit csinálhatnak benn a házban egész nap? – töprengenek ezek a rengő húsú nagy seprűsovány családanyák, ezek a különben szorgalmas méhek. Izgatja őket a bezárt kapu, a betámasztott zsalugáter. A titokzatosság, ami körüllengi a Szikszai házat. Izgatja őket a csend is. Azt nem csinálhatják egész nap, tanakodnak, nincs ahhoz Szikszainak „tehetsége”, de akkor mivel foglalkoznak? Töprengenek és rosszindulatúan bámulják őket, amint kisétálnak a késő délutáni utcára. Már hosszúak az árnyékok, s az ideges Szikszai fekete ruhájában feszengve, állandóan rálép felesége árnyékára. Ez zavarja az asszonyt, már egyre többet gondol a szantinéc szakállára, őszülő mellszőrzetére és a gombokra, amiket most már biztosan felvarr majd arra a fehér köpenyre. Érzi, már nem halaszthatja tovább. Kiválasztja gondolatban a gombokat is, szép gyöngyházfényűek lesznek. Szikszai ernyője is általános derültséget kelt, ha nem is akkorát, mint Jolán hosszú ruhája, bár a volt vezetőt legalábbis a fehérnépek még mindig félik annyira, hogy csak a háta mögött mutogatnak rá, miközben magukba fojtják nevetésüket. Titokban bánkódnak is egy kicsit, szeretnék, ha az ő férjük sem ülne állandóan a kocsmában részeges barátaival, hanem kisétálna velük példának okáért délután, és esernyőt tartani mezei munkától eldurvult vöröslő nagy kezében. Ki tud belátni egy falusi asszony fejébe? Bárkinek a fejébe belátni ki tud?

– Szünet – jelenti be diadalmasan a melletted ülő hölgy, és váratlan mozdulattal leveszi kendőjét, fésülni kezdi sercegő, szemérmetlenül vörös haját. Igyekszel nem odanézni, noha ez a vörös hajzuhatag valósággal vonzza a tekintetedet. A porondot bámulod, időközben kiürül, segédmunkások tologatnak befele hatalmas ketreceket, arcuk megfeszül az erőlködéstől.

– Ezek szerint a második rész oroszlánokkal kezdődik. – Oroszlánok is lesznek? – fordul feléd érdeklődve a nő. – Ihatnánk valamit – sóhajt Balló. – Megszomjaztam. – Hol? – kérded. – Itt nincs büfé. – Nincs – mondja a Balló mellett ölő nő. – Legalább itt nem vedelnek a férfiak. Esetleg ha el tudnánk kapni valamelyik rohangáló édességárust. Azoknál van hűsítő, s ha szerencsénk van, Pepsi is.

Felállsz. Szétnézel. Ők is felállnak, aztán a két nő egymásba karol és határozottan indul a lejáró felé. (Talán az illemhelyre mennek? Van a cirkuszban egyáltalán illemhely? Talán haza? Csak igy, szó nélkül? Anélkül hogy elbúcsúznának?) Balló felfedezi a ketreceket, és izgatottan mondja: „Vadállatok is lesznek!” Sóhajt: – Ezekre vágytam mindig... – de nem fejezi be a mondatot, a mondat másik fele, mint egy széttört palló fennmaradó része, ásít a mélységbe. Szédülsz. A mondat másik fele behelyettesíthető,d e már ez sem izgat. – Szédülök – fordulsz Balló felé. – A nap játékai – legyint. – Ne törődj vele. – Nap? – képedsz el, ezúttal őszintén. – Hát hol látsz itt napot, bátyám? – Akkor természetesen nem a nap játékai – legyint Balló. – Lehet, az égéstől van, mit tudom én? Nem magas a vérnyomásod? – Nem. – Ne törődj vele, majd elmúlik. Inkább figyelj rám. Vlad Rădescu 1956 tavaszán jött haza. – Balló fojtott hangon beszél, mintha ki akarná használni a hölgyek távollétét, ahogy utólag utal is erre, szemérmetlenül rád kacsintva. – Nem a legjobb bőrök, az igaz, de én már lassan hatvanéves leszek, s igazán nincs amiben válogatni. – Nem szólsz, a ketreceket tologató szolgákat nézed. Ezek szerint Balló mégiscsak bízik abban, hogy a barna kendős asszonyok visszatérnek? Sőt egy későbbi közös programban is reménykedik? Elképedsz. – Szóval, tavasszal jött haza, már virágoztak az orgonák, a falu legszélső házában lakott az öreg Pelle István, vele találkozott először, kért tőle egy orgonaágat, mintha a tegnap váltak volna el, s az orgonaágat szagolgatva, soványan, lötyögő ruhában, fütyörészve sétált végig a falun. – Kiszabadult – javítod ki a kelleténél élesebben. – Ha te jobban tudod... – fordult el megbántottan. – Akkor miért nem jött már hamarább haza? – Ne kiabálj, te is tudod, hogy nem jöhetett. – Nem kiabálok, de nem szeretem az ilyen mindent megszépítő, semleges fogalmazásokat. – Ne oktass ki, öcsém – teszi lapátkezét a térdedre. – Én sem szeretem, elhiheted! – Mozdulata feloldja a feszültséget, mosolyogsz: ostobán, kényszeredetten. – Elég korán kezditek ti is a felesleges hisztériázást. – Én nem... – Várd ki a végét – mosolyog ő is. – Végeredményben cirkuszban vagyunk, nem? Szórakozunk, nem? Két hölggyel is összeismerkedtünk, nem? A cirkusz volt életem eddig teljesületlen (mert teljesíthetetlen) vágya, vagy nem cirkusz? Ezt is mind elmondtam, nem? Hát akkor hallgass meg, édes öcsém. Jó? Ne szólj közbe, hallgass végig. Az asszonyok is észrevették az idegent, kigyűltek az utcára, a bátrabbak odamentek hozzá, tapogatták a karját, az arcát, akik közelebbi kapcsolatba voltak vele, meg is csókolták, invitálták egy kicsi harapnivalóra, pálinkát is hoztak ki, de ő szelíd mosollyal utasította vissza, „nem élek vele” – mondta szomorúan, és csak a kalácsot fogadta el. „Szegény tanár úr” – kezdtek zokogni az asszonyok, és férjükről, apjukról, gyerekeikről érdeklődtek. Vlad Rădescu ette a kalácsot, engedelmesen válaszolgatott, kabátja felső zsebéből kilógott a fehér orgona. „Minden megváltozott – nézett szét, aztán: – mennyi új ház” – bámulta elismerően a még pirosban lévő új házakat. „S még mennyi van tervbe véve – büszkélkedtek teljesen feleslegesen az asszonyok –, még hányat fognak építeni, tanár úr, ha azt tudná. Mert ma mindenki házat épit!” Aztán az egyik asszony (talán mert éppen az ő kapuja előtt álltak meg) besietett a házba, és kihozott egy csupor verttejet. „Ha már pálinkát nem tetszik inni a tanár úrnak, legalább ezt a kis tejecskét tessék meginni” – mondta. Vlad Rădescu mohón nyúlt a csupor után, a szájához emelete, ádámcsutkája mozgott, ahogy nyelte, a savanyú tej néhány cseppje lefolyt az arcán, olyan volt, mintha az orgona szirmai ragadtak volna rá. „Na, ez jó volt – törülte meg a száját kézfejével parasztosan. – Azt hiszem, ebben béka is volt” – mosolygott az asszonyra, mire az elpirult. „Ne tessék mán ilyent mondani a tanár úrnak, hát  hogy lett volna benne béka!” És kacagtak mindannyian, felszabadultan, lelkesen. „Maga is megváltozott, tanár úr” – mondta az asszony, és elvette a csuprot. „Tizenhat kilót fogytam” – felelte Vlad Rădescu csendesen, aztán megköszönve kalácsot és a tejet, lehorgasztott fejjel indult el a lakása felé.

– Nemcsak ő változott meg – mondod elgondolkodva. – Azokban az években minden változott, épült, újjáépült, átrendeződött. – Ne gúnyolódj – sértődik meg minden átmenet nélkül Balló. és felemeli a hangját –, Vlad ízig–vérig közösségi ember volt, ezt nem értitek ti, nektek már nem volt közösségi élményetek, ti nem tartoztatok soha igazi közösségbe, nem érthettétek át a maga teljességében az összetartozás, a valahová tartozás tudatát. – És nem énekeltük nyolcas sorokban menetelve egy téren, hogy Hej, a mi lobogónkat fényes szelek fújják!

– Maguk még folytatják – térnek vissza az asszonyok, és újra egymás mellé ülnek le, tőletek kissé távolabb, mintegy jelezve, hogy ami volt, volt, el is múlt, semmi nem folytatódik. Barna kendőjükben – ahogy fázósan, összehúzódva gubbasztanak – megint nagyon hasonlítanak egymásra. Szomorú nővérek egy befejezetlen színjátékban.

Megszólal a gong, kialszanak a fények, csak a rácsokkal védett bejáratot világítja meg egyetlen erős fénysugár. Két nőstény oroszlán jelenik meg a csapóajtóban, szemüket szúrhatja a fény, leülnek és mancsukkal tartják pofájukat, de megjelenik combközépig érő fekete lakkcsizmában, fehér nadrágban és átlátszó fehér blúzban  szőke idomítójuk, s bosszúsan pattint ostorával.

– Nem bírom nézni ezeket a szegény, megalázott állatokat – takarja el a szemét Balló. – Bár én kívánkoztam a cirkuszba, de tudják, mégsem szeretem a túlzásokat. Az oroszlánnak a dzsungelben van a helye. – Mitică is ilyen volt – érzékenyül el a barna kendős asszony, és újra közelebb húzódik Ballóhoz. – Ilyen nyílt, ilyen egyenes. Nem szerette a túlzásokat, az igazságtalanságokat. – Ugyan, hogy jövök én ahhoz, asszonyom – fordul Balló a nő felé, és tétován végigsimít az arcán. – Balló nagy keze,. aztán a nő egykori szépségére már csak tétován, sejtelmesen emlékeztető arca, újra Balló mancsa, megint a női arc: elképzelhető legnagyobb nagyításban; ikonszerűsége igy már feltűnőbb, az arc pórusai mint minikráterek, az arc égre vetül, az oroszlánok bőgnek, és Balló követhetetlen logikával szakad el a lakása felé tartó Vlad Rădescutól, aki kapuja előtt találkozik érkezése híréről már tudomást szerző, eléje induló feleségével, újra Veres Pistához fűződő érzelmeit igyekszik taglalni, az élveboncolók szenvtelen nyugalmával. Elmondja, hogy Veres mindig is sejtette – a maga állandóan félrebeszélő modorában –, ha leváltják, megölik, vagy „ágyban, párnák közt” hal meg, szóval ha történik vele valami, csak ő, Balló Ferenc, a barátja, gyermekkori, majd katonapajtása lehet az utóda, hiszen azonkívül, hogy barátok, osztálytársak is. – De éppen ezért, kérlek szépen, volt benne velem szemben valami tartózkodó, leplezett megvetés is, nem is vette észre senki a közvetlen környezetünkből, csak én, és nekem duplán fájt, mert az ellenszenvet még értettem volna (ha ugyan volt Pistánkban egyáltalán ellenszenv vagy rokonszenv?), de az irigységet velem, általa választott utódjával szemben már nem akceptálhattam. Ha egyszer ő is elismerte, hogy csak én lehetek az utóda, én, és senki más, miért nézett mégis le, miért piszkált állandóan, körmönfontan és kiszámítottan? És miért utált, mert utált, napról napra jobban utált, s mégse mutatta ki, más nem is vette észre, csak én, bár voltak, mindig voltak apró jelek, de azok csak az én számomra jelentettek valamit; én úgy ismertem őt, mint saját magamat, ha egyáltalán beszélhetünk ilyesmiről, ha egyáltalán meg lehet ismerni egy embert, és nem humbug ez is, ha nem önáltatás vagy dajkamese. – Nem lehet – mondja a másik nő (az előbb még melletted ült és engedte, hogy az ölébe húzott kabát alatt kissé szétengedett combja közé nyúlj). – Szerintem nem lehet. Ez hazugság – ismétli meg hideg gyűlölettel. – Hogy hazugság lenne? – néz rá Balló csodálkozva, és felhúzza a szemöldökét. – Én is igy voltam Miticával – pirosodik el a nő, és legyint. A kendő alól megint kiszabadul egy hajfürt, pajkossá teszi az arcát. Újra megkívánod. – Azt hittem, ismerem, de aztán.. – Mi is igy voltunk – javítja ki a másik, és most már végérvényesen nem tudod eldönteni, kijük is nekik Mitică, a férjük, a szeretőjük, a gyermekek? Képtelenség. A hím oroszlán (észre sem vetted, mikor érkezett a porondra) kecsesen ugrik keresztül egy tűzkarikán, a szőke nő kedvesen mosolyogva gügyög neki valamit, és pattint az ostorával a porond sarkába húzódó, irigykedve vicsorító nőstények felé. Azok válaszul hosszan morognak, kimutatva pompás fogsorukat. Képtelenség. – És ha belegondolunk – meditál tovább Balló –, még igaza is volt Pistánknak, érezte, hogy beteg, előrehaladott stádiumban volt már a szárazbetegsége, szanatóriumba is beutalták, két nap után hazajött, nem tudott ott ülni: „Én egész életeben tevékeny ember voltam – magyarázta nekem –, mindig úgy keltem fel, hogy valami dolog”  aztán legyintett, nem fejezte be a mondatot, sarkon fordult és kiment az irodából. Érezhette, hogy egyre jobban elhatalmasodik rajta a gyógyíthatatlan kór, egyre közelebb kerül a halálhoz, s dühítette az is például, hogy én, a „trónkövetelő”, csattanok ki az egészségtől. – Azt már igaz – mondja a nő rajongva. – szép szál ember maga, domnu Balló. – Sejtette, hogy csak azt várom, hogy kidőljön, s máris elfoglalom a helyét az irodában Gheorghe Gheorghiu-Dej elvtárs arcképe alatt, a gyűléseken a vörös lepellel borított asztalnál, a nők ágyában, mert élete utolsó éveiben is pontosan úgy kajtatott a nők után, mint mindig. Mindegy volt neki, lány vagy menyecske, ha látta a szemükben hajlandóságot, máris ment utánuk, folyóparton, mezőn, istállóban, színben, elsőházban, kemencepadkán, vetett ágyban, irodájában az asztal tetején, a hely nem számított. „Te Pista – mondtam neki mindig tréfálkozva –, nézd meg, mielőtt meggyógyulnál, valamelyik féltékeny férj vagy bosszúra szomjazó apa még hátba szúr” – de ő csak nevetett. „Nem gyógyulok meg én mán soha, Ferenc, hát ne félts te engem. Ha hátba szúrnak, legalább gyorsabban halok meg. Nem veszed észre, hogy száradok ki a világból?!” Láttam, hogy fáj neki az elháríthatatlanul közeledő vég, nem tudta elviselni, hogy meghal (mindenkiben van önzés, s ez a halál közeledtével – temperamentum szerint – meg is nyilvánul), hogy utána én következem, s mindazt, amit ő, Veres Pista jelentett (főleg az utolsó esztendőkben) egy közösségben, megsemmisítve, kiiktassa, kicserélje az, amit én, Balló Ferenc jelentek vagy jelenteni fogok.

Képtelenségek. A három oroszlán engedelmesen üldögélt a nő lába előtt, s egyszerre emeli fel jobb mancsát. – Az idomítás csodája – álmodik a Balló nője. – Azt hittem – kontrázik a másik is, és kacéran pillant rád –, hogy ezt csak egy kutya képes megtanulni.

„Nem én mondom ezt neked, Balló elvtárs” – fogott karon Szikszai egy értekezlet szünetében, évekkel az én szerencsétlen sorsú Veres barátom temetése után. „Hanem?” – meredtem rá csodálkozva. „A párt mondja” – nézett vissza, és meg sem rezzent savószínű szeme. Úgy éreztem magam megint, mint kismadár a kígyó előtt, és szégyenkeztem, hogy férfi létemre állandóan a félelemre gondolok. úgyszólván megszűntem magánszemély lenni. „Persze, a te szájaddal mondja” – sziszegtem, aztán kényszeredetten felnevettem. „Igen – húzta ki magát –, mert a belém helyezett bizalom miatt úgyszólván megszűntem magánszemély lenni.” „Milyen vallású is vagy te, Szikszai elvtárs kérlek?” – kérdeztem bizalmasra halkított hangon. Megütődve nézett rám: „Én ateista vagyok – mondta –, tudhatnád, ha oda is figyelnél egy kicsit az életedre, Balló elvtárs.” „Prédikátornak kellett volna szüless” – nevettem tovább élesebben, hogy sértsek is. „Csak később születtél néhány évszázaddal.” „Miket beszélsz kérlek?” Legyintettem és otthagytam, mikor visszanéztem az ajtóból, még mindig beszélt, nem vette észre, hogy leléptem, mozgott a szája, ebben a pillanatban annyira hasonlított Veres Pistához, hogy elszédültem. Pedig ők ki nem állhatták egymást, s ha évekig a közös cél érdekében vissza is tudták fojtani ellenszenv őket, és nem mutatták az emberek előtt, hogy engesztelhetetlenül gyűlölik egymást, Veres halála előtt, eléggé bizarr körülmények között, csak kirobbant az ellentét. Veres éppen egy menyecskével enyelgett irodájában, amikor Szikszai kopogtatás nélkül rájuk nyitott. Pista soha nem zárta be az ajtót, nem ért rá kicsiségekkel is foglalkozni. Szikszai, ahelyett hogy bocsánatot kért volna, a vérvörös és ruhadarabjai után kapkodó leány előtt vonta felelősségre Verest: „Miféle dolog ez – nézett rá –, te vagy a falu bikája, Veres elvtárs kérlek?” „Ki innen!” – ordította Pista. „Micsoda hang ez” – tátogott Szikszai, erre Pista odalépett hozzá, mellen ragadta, s úgy vágta ki az irodából, hogy Szikszai két hétig sántikált, megüthette a lábát. a dolog persze kitudódott, s az emberek állandóan azt kérdezték, mi van a lábával, Szikszai elvtárs, aztán összenéztek és somolyogtak.

– Tisztára ilyen volt Mitică is – sóhajt a Balló nője – Ilyen férfias, ilyen határozott. Amikor rájött az ötperc, nem nézett se istent, se embert, nem érdekelte semmi. – Ilyen volt – mélázik el a társnője, és végigsimít a homlokán, lassan tűnődve, a makacs tincs újra kiszabadul a barna kendő alól kislányossá téve elrévedő arcát. – 1945 nyarán találkoztam vele egy kikötőben. Ott ült a mólón a csípős reggeli szélben, vízbe lógatta lábát, tökmagot zabált, s a héját mélán köpködte a Dunába, nézte a le-lecsapó, halászó sirályokat. Mindjárt feltűnt nekem rendkívüli magabiztossága, ma is látom magam előtt kissé pimasz, mosolygó arcát. Ahogy meglátott,f elém fordult, s tetőtől talpig lassan, alaposan végigmustrált. – A Balló nője sóhajtva folytatja: – Tizenöt esztendős voltam akkor, de igen-igen fejlett, már kétszer is nekem esett a szomszédunk, egy vénlegény cipész, noha bátyáim mindkét alkalommal véresre verték, s megfenyegették, ha nem hagy békén, kiherélik. Mitică is úgy nézett rám, mint az a cipész. Éreztem, hogy a mellbimbóm megkeményedik a tekintetétől. Elpirultam és elszaladtam. Nem jött utánam, pedig elvártam volna, hogy azért leszólít, megkérdi, hogy vagyok, dicséri az alakom, találkát beszél meg, de ő nem is szólt, csak mosolygott, s a tökmaghéjat pimasz magabiztossággal köpködte a Dunába. De azért utánam nézett, ezt onnan tudom, hogy a saroknál én is visszafordultam. Mitică ezt előre sejthette, mert vidáman intett felém, aztán elfordult, nézte tovább a halászó, le-lecsapó sirályokat, s változatlan eltökéltséggel köpködte a tökmaghéjat a Dunába, mint akinek egy ilyen vidám nyári reggelen sincs semmi komolyabb elfoglaltsága ezen a világon. – Nekem rögtön megmondta, hogy szeret – mondja a másik nő, és lopva rád pillant. – Azonnal megmondta. – A porond újra kiürül, a díszletmunkások (cirkuszok mindenkori szomorú rabszolgái) kivonszolják a ketreceket, a zenekar pedig régi keringőkkel szórakoztatja a nagyérdemű közönséget. Ezek szerint az oroszlánszelídítő felfalatása megint elmaradt. A szelidítőnő egy pillanatra még visszatér, meghajol, az emberek lelkesen tapsolnak, hujjogtatnak, dobogtatnak, nő kitárja két kezét, forog a fényben, megint meghajol, fehér átlátszó blúzán kigombolódik egy gomb, megrezzennek feszes, telt mellei.

– Magácska is Brăilán találkozott vele? – kérdezi semleges hangon Balló, átölelve a mellette ölő, újra pityeregni kezdő asszonyt. – Mariának hívnak – felel kihívóan a kérdezett, s újra rád néz. – Ez, úgy tudom, kedvelt név maguknál magyaroknál is. – Közkedvelt – válaszoltok majdnem egyszerre. – Én a Piaţa Chibriten találkoztam vele, éppen a halpiac felé tartó villamost vártam. Ideges voltam, mert nekem jött egy halaskofa, és a harisnyámon futni kezdett a szem. Erre hívta fel a figyelmemet Mitică, majd egészen közel hajolt hozzám, a borotvaszesz erős illata sem tudta teljesen elnyomni szájának fokhagyma- és cujkaszagát, de nem utáltam, sőt egyenesen jólesett, kellemes bizsergést éreztem. „Maga tetszik nekem, kislány.” „Maria – mondtam neki kedvesen – Maria. Semmi kislány.” És nem húzódtam el. Lehelete borzolta  a hajam, az arcom, vártam, talán megcsókol, de nem történt semmi ilyesmi, mégis ő jött zavarba. „Akarod, hogy vegyek neked új harisnyát, Maria?” Nevettem, bátorításnak vehette, újra közel hajolt hozzám, átölelt. „Szép vagy, nagyon szép vagy. Akarod?” „Mit – néztem vissza rá –, hogy harisnyát vegyen nekem?” Nevetem, és hirtelen felléptem a végszóra érkező villamos lépcsőjére. „Ha nem akarod, miért pirultál el?” – kérdezte, mert természetesen ő is felszállt. Rágyújtott. Utolsó kocsi volt, s a kasszásnő szundikált, nem törődött velünk. Jellegzetes mozdulattal gyújtott rá; villanyszerelő a mestersége – mondta –, nagyon sokat dolgozik szabad ég alatt, s szélben csakis úgy lehet rágyújtani, ahogy ő csinálja, tenyérrel kell óvni, melengetni a gyufa lángját, hogy el ne oltsa a szél. – Büszke volt arra, hogy neki mindig az első szál gyufával sikerül, akármilyen vadul fúj is a szél. – A másik nő abbahagyja a sírást, és Balló felé fordulva, a férfi öleléséből kibontakozva kislányos hangon kér egy zsebkendőt. – Még szerencse, hogy nem festi a szemét kisnaccsád – udvarol régimódiasan Balló, elővarázsolva zakója belső zsebéből egy óriási skótkockás zsebkendőt. A sarkában jól látszott a behímzett óriási B betű. – Még csak az kéne – szipog a nő –, le is törte volna a derekam Mitică. Pedig engem nagyon szeretett – gyors félfordulat Maria felé –, akkor este eljött értem: „Hagyd itt a gazdádat, kicsi Victoriţa – mondta –, gyere velem.” Csak negyvennyolcban tudtunk összeházasodni, amikor végre betöltöttem a tizennyolcadik életévemet. – Én tizennyolc éves voltam ötvenben, amikor találkoztunk – emlékezik tovább Maria. – Mitică természetesen elkísért a piacra, megvettük a halat, sokat válogattunk, Mitică ordináré módon veszekedett a szerinte ravasz, minden hájjal megkent kofákkal, nem engedett a huszonegyből, emelgette a síkos halakat, elemében volt. Mint elmondta, nagyon szeret piacra járni, alkudni, a piacon gyerekkorára emlékezteti minden, kamaszkorában állandóan a piacon lógott, és nézte, mit lehetne elcsórni. – „Victoriţa – veszi át a szót a másik nő –, szeress engem, Victoriţa.” Ezt mondta nekem mindig Mitică, és a nyakamba fújt, hogy libabőrös lett az egész testem. „Árva lennék, mint az esti csillag az égen, mint a fűszál a réten, Victoriţa, olyan árva.” Igen – néz rátok győzedelmesen –, Mitică mindig úgy beszélt, mint egy költő. – Nekem mindig azt mondta, nem élné túl, ha elhagynám – folytatja Maria élesen Victoriára pillantva –, tudják, velem érthető okokból – újabb, lapos oldalpillantás (mintha mérgezett tőrök suhognának a levegőben) – kevesebbet lehetett együtt, mert feleségének, Victoriának (akit, mint kiderült ő Victoriţának becézett) akkor még nem vallotta be szerelmünket, nem volt ereje hozzá. És különben is, már első együttlétünk után elmondta, hogy hasonlítok a feleségéhez, mintha a húga lennék, és nagyon szeret engem, az életénél is jobban szeret, de nem válik el, nyugodjak bele. A hallal nem mentünk haza, hanem kivillamosoztunk az erdőre, egy na fa alá terítette orkánkabátját, aztán kihámozott a ruhámból. „Nem tudom megtenni, Maricica, értsd meg, nem tudom megtenni” – mondta másnap este, amikor meglátogatott, és kitett az asztalra egy selyempapírba csomagolt butéliás Murfatlart. Mert már akkor, első együttlétünk után megkértem, mikor hozzám jön látogatóba, tegye meg és igyon bort, nem bírom elviselni a cujkaszagot. És ő meg is ígérte, virágszálának, nyuszikájának, élete második legnagyobb szerelmének nevezett. „Nem tudom megtenni, nem tudom megmondani neki” – mondta, és lesütötte a szemét. „Belehalna, Maria, hidd el, nem élné túl az én Victoriţám a hűtlenségemet.” Ölembe fúrta a fejét, sírt, éreztem, amint lassan libabőrössé váló combomon lefolynak meleg könnyei, és nagyon szerettem. Az ügyvéd, a gazdám (mert egy ügyvédnél voltam szolgáló akkoriban) ránk nyitott, s megkérdezte, ki ez az ember. „A szeretőm – mondtam neki –, a szeretőm, domnu avocat, s ha nem tetszik, hogy idehozom, én akár el is mehetek.” Ő nem akar felmondani nekem, dadogott, mert félt a feleségétől, a cucoanától, de az asszonyom meghallhatott valamit a szóváltásból, mert meg is jelent az ajtóban. „Hagyj békít annak a lánynak, Titi – kiabálta –, még elmarod nekem, hát hol kapok én egy ilyen tiszta, pedáns máramarosi lányt? Eszednél vagy-e, Titi? Hagy békít neki!” „Én is azt mondom – állt az alacsony ügyvéd elé a két fejjel is magasabb Mitică –, hagyjon békét neki, amíg istent ismer, mert ha sokat molesztálja, elmegyek a párthoz és megmondom, hogy maga népnyúzó, hogy kizsákmányolja ezt a szegény lányt.”

Szeretnél újra kiszakadni a kéthangú, monoton emlékezésből – most nem sikerül. A porondon kövér, vörös frakkba öltözött bűvész korongokat és tojásokat dobál, nem tudod megszámolni, hogy egyszerre hány koronggal és tojással dolgozik, mert ami az egyik pillanatban még a levegőben van, a másik pillanatban már eltűnik, lassan olyan az egész, mint egy ovális alakú részeg kör korongokból és tojásokból, ha megnyomod a szemed, a körök megduplázódnak, mintha két bűvész dolgozna a porondon, mindkettő előírásszerű vörös frakkban. nem tudod sokáig nézni, szédülsz, lehunyod a szeme, Miticát látod, akit nem is ismertél, a terepről érkező villanyszerelő bort vásárol, selyempapírba csomagoltatva csúsztatja táskájába, beül a borbélyhoz, hajvágás, borotválás, vezényli, s amíg a bajnokságot megbeszélik sajnálkozva, hogy az idén se nyer a Rapid, a borbély bevégzi munkáját, pomádéval keni be a Mitică haját, arcszesszel az arcát. Hajlong. Mitică innen a gőzfürdőbe megy, tiszta akar lenni. Táskáját és kabátját leadja a ruhatárnál, mosolyogva figyelmezteti a kövér ruhatárosnőt, vigyázzon a táskára, törékeny holmi van benne. vetkőzik, törülközőt köt maga elé, bevonul a száraz gőzbe, két kövér férfi ül a melegben, folyik róluk a víz, lábuknál ronggyá foszló Sportul popular. Nem szólnak. Mitică sem szól. Egy sovány alak jelenik meg, Mitică mellé áll. Mitică nem érti a dolgot, arrébb lép. Az egyik kövér szórakozottan felpillant és elvigyorodik. Mitică zavartan megy át a nedves gőzbe, a sovány tolakodó alak ide is követi, és a medencében is melléje áll. „Mit akar?” – kérdezi Mitică kényszeredetten. „Hát nem érted, pubi? – kérdez vissza a másik. – vagy csak megjátszod magad?” „Menj a francba, rohadt buzi” – fordul el utálkozva Mitică, és visszamegy a szárazgőzbe. Tiszta akar lenni. A kövérek feléje fordulnak, s amelyik az előbb vigyorgott, megjegyzi, már mozogni se lehet a buziktól. Mitică nem szól semmit, lehunyt szemmel áll a gőzben, tiszta akar lenni. Később vörös arccal izzadságát törülgetve áll be egy kiskocsmába, a sörivók közé, pótolni, amit kiizzadt. A harmadik pohár sör már nem esik jól, a megszokottnál is savanyúbbnak, áporodottabbnak tűnik. Eltolja maga elől a korsót, rágyújt, az asztalról, a sótartóból kivesz egy fogpiszkálót. Mélán maga elé meredve piszkálja a fogát. Később egy utcai telefont keres, és felhívja feleségét. „Csak pénteken délután tudok hazamenni, Victoriţa – hazudja (ekkor szerda délután van, megy le a nap, ferdék a fények) –, közbejött valami, de a szombatom szabad.” „Nagyszerű – örvendezik az álmából felköltött meztelen Victoria a vonal túlsó végén, és lábával lustán húzza le a takarót alvó szeretőjéről, a szomszédok orvosi egyetemre járó fiáról. – El fogunk menni valahova kirándulni a zöldbe. És szeretkezni fogunk a jóisten szabad ege alatt.” „Túlórázni kell, Victoriţa – hazudja Mitică, mert eszébe jut, hogy Mariával is elmehet éppenséggel kirándulni. – Lehet, hogy szombaton sem tudok hazamenni. Nagyon szeretlek, Victoriţa.” „Én is – gügyögi a nő a telefonba, és lábával gyengéden rugdosni kezdi a makacsul tovább alvó, kitakart fiút. – Most is veled álmodtam.” „És jó volt?” – kérdezi mohón Mitică az utcáról, hirtelen megkívánja a feleségét, tétovázni kezd, ne menjen-e mégis haza. „Na ná, mert mákos – ragyog a telefonba Victoriţa –, veled mindig jó.” És nevetni kezd, mert a felébredő fiú, megértve a helyzetet, csiklandozni kezdi. Mitică hallja a felesége hangját a kagylóban, kiveri a  veríték, utálja magát, a világot, a képtelen helyzetet, mindent utál, de a következő pillanatban már mosolyog, és óvatosan akasztja vissza a kagylót, átadva a helyét egy várakozó mogorva öregúrnak. Fütyörészve siet szeretője lakása felé, nem is sejti, hogy az egyetemista, akivel – ha otthon van – sakkozni szokott, ebben a pillanatban hatol felsikoltó feleségébe, és Victoria az ő fülébe is ugyanazokat súgja, mint amiket az övébe szokott. Miket súghat Mitică és az egyetemista szeretője fülébe Victoriţa? Hímgalambom? Egyetlenem? Kankutyám? Eszeveszettnek nevezi Miticáét és az egyetemistát, bevallja nekik, hogy soha senki ilyen jól még nem izélték meg? Képtelenségek.

– Most megkérdezhetnéd, mi a fenéért emlékezem én minderre? – szorítja meg a karod Balló, de nem felelsz. Mitică már a Maria ajtaja előtt áll, csenget, meghunyászkodott ügyvéd engedi be. „Aztán nézze meg a konyhában a villanyt – mondja –, meghibásodott.” – Barátságos a hangja, és Mitică a következő órákra gondolva kellemes, bizsergető izgalmat érez. „Bízza csak rám, domnu avocat” – mondja. – Mondhatnám, hogy gyönyörűségem telik az emlékezésben. Mondhatnám, hiszen akármennyivel is fiatalabb vagy, csak emlékszel még azokra az emberekre, azokra az évekre? – A beszélgetés zajára újra egyre többen fordulnak felétek, pisszegnek, úgy látszik, a soron következő attrakcióhoz a művészek fokozott koncentrációjára van szükség, ami föltétlenül csendet igényel. Balló is erre gondolhat, mert a karod ugyan tovább szorítja, de elhallgat, és meredten bámul a porond felsepert körére. A zenekar ismert részletet játszik a Boleróból; a nőknek tetszik a melódia, dúdolva próbálgatják, vidámak. A porondra hatalmas termetű férfi sétál ki, a szolgák rudakat hoznak be, egy trónusszerű karosszéket, dobozokat. a férfi pattint az ujjával, az egyik szolga odadob neki egy rudat, elkapja, máris az orrán táncoltatja. A rúd tetején fekete trikós lány egyensúlyoz egy korongon, és tojásokat dobál az egyik kezével, a másikban hosszú csövű pisztoly sorra lövi szét a kupola tetejéről visszahulló tojásokat, az álmélkodó szolgák arcába hullnak a maradványok, visítozva menekülnek. Elképzeled, hogy egy éhes törpe ül a kupola alatt, elkapja a tojásokat, mohón kiszívja a tartalmukat, s csak a héját dobálja le a földre, a héjakat is szétlőheti a lány. A lánynak mindegy. A zenekar pattogó indulóra tér át, a kupoláról kötél ereszkedik alá, a lány eldobja a pisztolyt, úgy látszik, tojásai elfogytak, mert tojást (ezt jól megfigyeled) nem dob le, kecses mozdulattal kapja el a kötelet, haja kibomlik, ahogy majomügyességgel mászik fölfelé rajta. biztos megy a törpéhez, gondolod, s amíg eléred tekinteteddel, követed. A hórihorgas férfi meghajol és megindul kifelé, orrán egyensúlyozva (még mindig... és vajon miért, megszokásból?) a bottal. Hatalmas tapsvihar a reakció, ütemes dobogtatás, kiabálás. A lány már majdnem a kupola alatt van, amikor alatta úgy tíz méterrel kötelet feszítenek ki, váratlanul ugrik le a kötélre, hirtelen csend lesz a legyek zümmögését is lehetne hallani – ha lennének legyek –, a kötél meghajol, de nem szakad el, a zenekar tust húz, a lány egyensúlyoz a kötélen és mosolyog. A nézők fellélegeznek, újra tapsolni kezdenek. A lány győzedelmesen mosolyog fejük fölött, a kötélen állva, és fonni kezdi a haját. – Megkérdezhetnéd persze, hogy minek ez az egész tetemrehívás, miért emlékszem hatvanévesen, 1971-ben minderre? Miért idézem fel azokat az elsuhanó éveket? Miért emlékszem Szikszaira és Veres Pistára? Mindketten halottak már, nyugodjanak békében! – Van nem is mondja ezeket a szavakat az „ördöngös” kollektivelnök, egészen más dolgokról beszél? Mindenesetre udvariasan bólogatsz, feléje fordulsz, látod, amint komikusan mozog a szája, de képtelen vagy ráfigyelni, koncentrálsz; a nők valamiért megint szipognak, talán a Mitică sírja került szóba? Figyelmetlen voltál, az okokat sem tudod, hogyan érthetnéd akkor a bonyolult összefüggéseket, a szerteágazó történetet? Felemelkedsz és bocsánatkérő arccal, magad számára is váratlanul megindulsz a lejáró felé. – Rosszul vagy? – áll fel Balló is, a zajból ítélve gondolkodás nélkül indul utánad. Csak két reszkető fejű öregasszony és három piros szoknyás, vihogó kamaszlány előtt kell átfurakodni, és máris kint vagy az átjáróban. Visszafordulsz. Balló most csörtet el a kacarászó, rád mutogató lányok előtt, táskáitok ott maradnak elárvult helyeteken, Maria és Victoria sugdolóznak, aztán – megérezve, hogy nézed őket – egyszerre fordulnak feléd, mosolyognak és integetnek, mintha biztatni akarnának valamire.

– Vannak kérdések – töpreng Balló már az utcán, a fényárban úszó kivilágított cirkusz előtt –, amelyekre nem is lehet válaszolni. Vannak kérdések, amelyekre teljesen felesleges válaszolni.

– Boldogabb leszel, bátyám, ha elismerem, hogy vannak? – mondod, és nagyokat szippantasz a hűvös tavaszi levegőből. Az eső eláll, az aszfalton hatalmas tócsák csillognak, valahol a közelben jázminbokrok is rejtőzhetnek, mert a jázmin lebírhatatlan illata mindent betölt. a cirkuszból ütemes dobogtatás, kiabálás és vastaps hallatszik; a fekete trikós lány elindulhatott hosszú útjára a kötélen, befont hajjal, mosolyogva sétálhatott fel és alá, a közönség most tapssal fizet, éljenzi és ünnepli a csodálatos, utánozhatatlan művésznőt. Balló rágyújt, a gyufa fellobbanó fényében egy pillanatra kimerevedik borostás és megviselt arca (koravén bohócarc a hátrálás útszélén) ahogy beszívja a füstöt, arca komikusan eltorzul, mintha behorpadna, pofacsontjai kiugranak; nem nagyon, csak amennyire egy épület szecessziós diszítőelemei; ez az arc mintegy a közelítő halált jelezve horpad be, a koponya halálban tisztuló, véglegesen lecsupaszodó formáját sejtetve – megborzongsz, elfordulsz, émelyegsz.

– Nekem is – mondod. Gyűrött mărăşeşti-is csomagot nyújt feléd, reszkető kézzel húzol ki egy szál cigarettát, nyomogatod, puhítod, rágyújtasz. Neki vajon mi tűnik fel az arcodból? Leszívod a füstöt, eszméleted peremén egyensúlyozol. A fekete trikós lány a gyermekkori mező fölött sétál, Felsőtábor déli határában, az akkoriban épülő magasfeszültségű hálózat drótjain; mosolyog; haja kibomlik, fekete zászlóként lobog a sokaság feje fölött; a népek nevetnek, integetnek, hitetlenkednek, kiabálnak. Rémülten rohansz a folyó felé, érthetetlen, hogy nem üti agyon a lányt, hogy nem rázza halálra az áram, érthetetlen. Balló megint mesél, régen halott emberek elevenednek meg, és egyszer-kétszer-százszor élik újra a már megtörtént eseményeket új és új variációkban, akkor valószerűtlennek tűnő lehetőségek valósulnak meg: férfi vezényli az aknakereső katonákat a mezőn; pisztoly dördül, gyermekek iramodnak a mezőnek, zajlik a verseny; a magasfeszültség óriási betonoszlopai és vezetékei még csak tervek; a lány a levegőben sétál, láthatatlan huzalokon, innen alulról kivehetetlen ökörnyálak vezetékein, haja lobog, mosolyog, integet; a népek hitetlenkednek, integetnek, mosolyognak; hamarosan Zeppelin léghajója is feltűnik vagy Gagarin űrhajója. Képtelenségek. Balló mesél: sötétben találkoznak ismeretlenek sötét években, téeszirodákban nyitnak rá asztalon ölelkező párokra fekete ruhás, piros nyakkendős férfiak; Gheorghe Gheorghiu-Dej elvtárs szigorú tekintetű arcképe alatt, vérvörös vászonnal letakart asztal mögül szónokolva néznek szembe a megjuhászodó tömeggel; a mezőn mennek kombájnok között, nevetségesen kicsik innen messziről, régóta befejeződő munkaversenyek hősei, mesealakok; emberközelben, traktor nyergében ülnek; erdőben cserkészik be a vadat, izgalmukban hátukhoz tapad az ing, szájuk kiszárad, mégsem lőhetnek főnökük előtt; mezítláb mennek ki az idegen konyhába egy csupor vízért. Most már nevük is van: Miticának hívják őket, foglalkozásukra nézve villanyszerelők, a meghittség óráiban csillagocskájuknak, virágszáluknak nevezik Victoriţát, a feleségüket, mégis sűrűn megcsalják őt egy másik csillagocskával, illetőleg virágszállal. Igen, szédülten tápászkodnak fel szelíden alvó szeretőjük mellől, kiszáradt szájjal, mezítláb, a bútoroknak nekiütődve tapogatóznak ki a konyhába egy csupor vízért, talpukat süti a cement. Visszafelé összeütköznek az ügyvéd – éjjeli sötétben ki tudja miért és mi céllal? – bolyongó feleségével;  „bocsánat nagysága” – mormolják; ebben a pillanatban a ház előtt autó halad el: a vitrinekben összekoccannak a kristálypoharak, s a fénysugár megvilágítja az ügyvéd feleségét és a hunyorgó Miticát. Az ügyvéd feleségén átlátszó selyempongyola van, Mitică megigézetten bámulja a nő dús idomait.  „Nem történt semmi” – súgja a nő, és Mitică nyakába veti magát, leesnek a földre;  „ne itt” – súgja Mitică és átnyalábolja az ügyvéd feleségét. A konyhaasztalon történik meg, aminek a dolgok reális lefolyása, zajlása és bármilyen összekavarodása esetén is már hamarabb kellett volna megtörténnie. A nő keze tétován kaparja az asztalt borító viaszosvásznat, kétszer is felsóhajt, édes kurva stricijének nevezi Miticát, combjait felhúzza; a férfi szája most már az izgalomtól újra kiszárad, érzi a francia kölni illatát, mégsem veszíti el a fejét, óvatosan mozog, igyekszik közös ütemet kialakítani partnernőjével, erejét beosztja. Később bűntudatosan sompolyog vissza az elhagyott Maria mellé, gyufát gyújt, meghatódva – önmagát utálva – nézi a lány arcát. Maria mosolyog álmában, nyál csordul le a szája szélén. Balló megint mesél, felszabdalt történetek, elrobbanó esetek, szükségszerűségek és véletlenek kavarognak, a tények adui, morzsái és árnyékai, tétova arcok, a szerencsekerékre szegzett, túl mohó szemek,

            az életed,

                        az élete,

                                    az életünk!

A dolgok zajlanak! Már-már felidézhetetlen, ami megmaradt.

– Visszamegyünk? – kérdezi fojtott hangon Balló, visszarántva téged a cirkusz elé, a kivilágított estébe. A tócsákból végre szemedig érnek a fények. Hunyorogsz.

– Tudsz jobbat? – indulsz előre. Bólint, eldobja a cigarettát, engedelmesen caplat utánad.

– Jobban van? – kérdezi Maria, és Victoria is anyás aggódó arccal fordul feléd.

– Kutya baja – zökken le Balló a helyére. Nem szereti, ha másokkal – jelen esetben veled – túl sokat foglalkoznak. Maria felé hajolsz, megpuszilod az arcát, érzed a krémpúder összetéveszthetetlen illatát, hálásan mosolyog, megsimogatja a kezed. Szeme körül a szarkalábak hálóiban fuldokol a vénség, de Mitică még láthatta fiatalnak és győzedelmesnek is ezt az arcot. Szeretnél Miticára hasonlítani, akit nem is ismertél; szeretnél még néhány boldog percet szerezni ennek az asszonynak. Képtelenség. Síró-nevető arcai köröznek körülötted, elszégyelled magad érzelmességedért és elhúzódsz. Aggódva hajol feléd, a kezed nem engedi el. – Csak nincs valami baj? – Megrázod a fejed, mosolyogni próbálsz. (Képtelenségek. Az eseményeknek mindig csak a felszínén, örökké félúton, átutazóban, érkezőben...)

– Hallod? – ráz meg Balló. – Az erőművészek következnek. Az erőművészek.

Szédülsz, átöleled Mariát, most nem húzódik el, de nem is olyan engedékeny, mint az előbb. Az erőművész szomorú arca tétován imbolyog előtted, nem tudja, mit kezdjen veled, nem tudod, mit kezdjél vele. Szédülsz. Az erőművész fölött rezzenéstelen a súly, a mindenható, a mindig növekvő, a még felemelhető. Maria felé fordulsz, el-elcsukló hangon mondod:

Hol van, ó, hol a hely – szívemben őrzöm –

ahol még semmit se tudtak, még lelökték

egymást, mint egymásra ugró, párban össze

nem illő vadak; –

ahol még súlyos a súly és

csetledező tányérjaik

leszaladnak a pörgő

botokról...^* 

– A fogolytáborban – Ballónak  ma mindenre van egy éppen klappoló története – tudjátok...

– Tudjuk – nevetsz. – Volt egy erőművész. Egy néger? vagy kettő? Esetleg az egyik mexikói volt, aki szerencsét próbálni ment az Államokba, mint mindenki más, és pechjére éppen idejében kapta meg az állampolgárságot ahhoz, hogy besorozzák és behajózzák Európába, harcolni a világbékéért, noha ő előzőleg azt sem tudta, hogy ilyen nagy a világ, s hogy a békéjéért harcolni kell. Vagy mindkettő, mindkét erőművész portoricói volt? Két mesztic kutya, Feri bátyám? Mesztic erőművészekről még úgysem hallott senki!

– Honnan tudhatnánk, ki miről hallott? – Balló kacag, nagy teste rázkódik, arca gyanúsan vörös. Ismételhető, jössz rá, mindez felcserélhető és behelyezhető. Ő is, és sorozatban előadott történetei is. Az asszonyok is, a könnyeivel küzdő Victoria és a fejét válladra hajtva nyitott szemmel álmodozó Maria is. (Egy regényre gondolsz, amit nemrég olvastál kéziratban. Igen. A hazugok szigete...)

Balló megmarkolja a karod. – Figyelj rám, öcsém. Neked mondom. Mert amit én tudok, azt te, a fiatalabb nem tudhatod. Vagy ha igen, akkor minden, amit mondanál,, csak megerősíthetné azt, amit én mondok. Én egész életemben nagyra tartottam a tudást, de azért soha nem helyeztem volna a tapasztalat elé. Úgyhogy ne nagyképűsködj itt nekem! – Mitică is ilyen volt – örvendezik Victoria. – Egyszer váratlanul hazajött terepről, és ottkapta a szomszédék egyetemista fiát, mellettem aludt az ágyban. Kegyetlenül elverte, kidobta, utána elvert engem is, aztán sírni kezdett, átöleltem, s még én vigasztaltam, pedig az orromból csöpögött a vér, de Mariát akkor se vallotta be a kutya. – Nem érdekel el a maguk Miticája – legyint Balló. – Pedig ő is ilyen volt, mint maga, ne morcoskodjon! – nevet Maria. – Az, az – húzódik közelebb Ballóhoz Victoria –, ilyen bátor, egyenes, ilyen szókimondó, és mit tagadjuk; ilyen morcos. – Ha én kapom rajta magát azzal a taknyos szomszédkölyökkel, mindkettőjüket megfojtottam volna – fújtat váratlan indulattal Balló. – Nono – nevetsz te is, aztán békítően teszed vállára a kezed. – Meséljen inkább az erőművészéről, bátyám, hadd hallgassuk – ugyanolyan figyelmesen és ámulattal, mint az előbb – a maga új sorozatát.

– Igen – törli meg gyöngyöző homlokát Balló. – Igen, az én erőművészem. A kor erőművésze. Ahogy a százkilós rönköket emelgette. Mert ott akart lenni a londoni olimpián. Rosszul mondom: nem a Londonin, az olimpián akart ott lenni, hiszen akkor honnan a fenéből tudhattuk volna, épen Londonban lesz az olimpia? És nem portoricói volt, nem is mexikói, mégcsak nem is félvér vagy néger. Magyar volt, mint én, civilben favágó a Hargitán, munkásember. De nyerni akart, s ez megkülönböztette tőlünk, a többiektől, akik csak kiszabadulni akartunk innen, hogy hazatérhessünk, meg akartunk válni az őröktől, akik őriztek minket, de ugyanakkor azt kívánták, hogy szélnek ereszthessenek már, s hazatérhessenek ők is Amerikába. De ő nyerni akart; ezért emlegette a rönköket is; nyerni akart, az átélt megaláztatások és szenvedések után végre örvendeni; a vereségek, a kínok után végre emberhez egyedül méltó, nemes, sportszerű küzdelemben (sportversenyen) győzni, felállni a dobogó legmagasabb  fokára, nézni a legmagasabbra kúszó lobogót és hallgatni a himnuszunkat. emlegette a rönköket, mert győzni akart. Addig zűrzavar követett zűrzavart, homály homályt. Győzni akart, hogy becsülhesse újra önmagát, hogy a világon minden újra visszanyerje valós méreteit.

– Nem értem – töprengett Victoria –, erőművészként akart indulni az olimpián? – Súlyemelőként – nyugtatod meg. – És mi lett vele? – Ez nem érdekes – legyint Balló, és kiürül az arca. (Bár nem biztos, hogy jogod van kiugrani a történetből, előreugrani az időben, annyit mégis elárulhatsz, hogy évekkel később – ahogy alakult ez a történet, és sajogtak benned szilánkjai mind repeszdarabok – mindig úgy emlékeztél vissza rá, ahogy abban a pillanatban ült egy Victoria nevű nő mellett a cirkuszban – itt most nem érdekes, hogy a nőt férje Victoriţának becézte stb. –, elesetten, öregen, belenyugodva a változhatatlanba, a megmásított múlt tudatába. Hiába tudod, hogy ez csak az egyik arca – állíthatod, nem is az igazi! hiszen végeredményben ki más volt cselekvő ember abban az állandóan idézgetett és a mából szatirizált és kritizált múltban, ha nem éppen ő?! –, akkor is, mégis, évek múlva is igy emlékszel rá. És hiába nyugtatod magad, hogy milyen sokszor nevetett a cirkuszi órák alatt, kiürült arcát nem tudod elhessenteni, kiürült arcától, magába roskadt termetétől nem szabadulhatsz. Ezért hosszú évekig nem is vagy képes nekikezdeni ennek a történetnek.)

– Három nappal tragikus halála előtt – kezdi Balló az újabb sorozatot – Tatuk Salamon megvallotta nekem és Veres Pistának, hogy igazán csak a végeredmény érdekes és nem a részletek! Nézed Ballót, logikája már-már követhetetlen; történetei egymásbafutnak, elágaznak, metszik és elhagyják egymást; labirintusszerű legendák folyosóin indul el, de máris gyermekkorod falujában van, vagy egy háborús német városban (Stuttgart? Stargart?), történetei ismétlődnek, folytatják, magyarázzák, kiegészítik, terrorizálják, hatálytalanítják egymást; legendáiban nincs idő, csak hit, csak kiábrándulás; gyáva megfutamodásokról és helytállásokról van szó; csak összeszorított fogsor van és akarások. Sóhajtasz. Felnézel. A cirkusz kupolája mélán sötétlik, éppen szünet van megint, két szám közötti megszokott sürgés-forgás. A régi attrakció kellékeit kiviszik a szolgák, az új mutatvány kellékeit behordják. –  „Velem vagy veletek nem történik semmi igazán fontos – mondta három nappal elkerülhető, ezért tragikus halála előtt Tatuk Salamon. – Vagyis ami velem vagy veletek történik, fiaim, lehet akármennyire igazságtalan is, tragikus is, megható is, mégsem igazán fontos.” Nem értettük, de nem is magyarázta meg, hanem az igazságról és földi megvalósulásáról, a demokráciáról beszélt, mint a jövő, jövőnk egyetlen méltó keretéről.  „Mert különben nem érdemes – mondta. – Homo homini lupus.” Hutera Bélától kérdeztük meg, hogy mit is jelent ez, mindjárt az öreg Tatuk temetése után, a kocsmában.  „Ember embernek farkasa” – mondta gondolkodás nélkül Béla, és poharunkhoz ütve a poharát, már részegen, könnyes szemekkel emlékezett Tatuk Salamonra. Nem mondom, hogy világosság gyúlt az agyamban, miután végre megértettem példabeszédének lényegét, de az öreget, ha lehet, még jobban tiszteltem.  „Jogrend és tisztesség” – célzott meg csontos mutatóujjával.  „Méltányosság és türelem” – nézett Veres Pistára. Ő, aki meghallgatott mindig minden nézett, mégy azt is türelmesen, amivel nyilvánvalóan nem értett, nem is érthetett egyet, most az egyszer ellentmondást nem tűrő hangon beszélt.  „Az ember – mondta világosan – legyen türelmes, fokozott türelemmel kell meghallgatni azokat is, akikkel nem értünk egyet, mégpedig azért, hogy teljességükben ismerjük meg a véleményünkkel nem egyező ellenvéleményeket.” Szikszai többek között ezért is tartotta szószátyárnak az öreget.  „Igaz, hogy szimpatizáns volt, hogy pénzzel is támogatta a mozgalmat?!” – kérdezte élesen Veres.  „Pénzzel – mordult föl Szikszai. – Úgy könnyű volt. Az illegális munka veszélyeit persze nem vállalta a vén érzelgős disznó!”  „Beszélj több tisztelettel róla – csattant fel azonnal Veres. – A barátom volt.” „Jellemző – vágott vissza Szikszai. – S még csodálkozol, miért nem bíznak benned az elvtársak?”  „Te csak ne csodálkozz – acsarkodott tovább Veres, aki azon az estén megállíthatatlan volt –, te is csak azóta vagy akkora híve a mozgalomnak, mióta hatalomra jutott, de az öreg zsidó bácsi...”  „Abból a pénzből támogatta a mozgalmat – Szikszai már ordított, verte a az asztalt –, amit mint falusi kocsmáros harácsolt össze! biztos, ami biztos alapon a mozgalomnak is juttatott némi pénzt.”  „A te szennyes fantáziád – üvöltött Veres is – mindent összemocskol. Sajnálom, hogy ismerlek.”  „Amikor tettekre lett volna szükség – mondta tovább a magáét Szikszai, őt is nehéz lett volna leállítani –, lapított.”  „Miért? – lett szigorú a Veres hangja is –, várta volna meg, hogy Auschwitzba vigyék?”  „Nem erről van szó” – csillapodott le hirtelen Szikszai, mire Veres félreérthetetlen mozdulattal húzta el a kezét a feje előtt, majd sarkon fordult és kirohant az irodából. Bevágta az ajtót, hullani kezdett a vakolat, hallatszott, hogy az udvaron berúgja a motorját és elviharzik.  „Mi van Pistával?” – nézett rám megütődve Szikszai, de én hallgattam. Évekig nem tudtam megmagyarázni magamnak, miért, talán az öreg halálos ágyán is ezért éreztem találva magam, amikor félreérthetetlenül nekünk szegezte a kérdést:  „Érthető világot akartok hagyni utódaitokra, édes fiaim? Ha igen, akkor tartsátok szem előtt, amit én mondtam nektek, én, a vén zsidó! Talán tudjátok, talán még nem, engem meg akartak félemlíteni, hogy fogjam be a számat, de én a költő szavaival élve a tudásnak teszek panaszt!” Tatuk Salamon az ágyán feküdt... Várj, nem igy történt, nem jól mondom. Ezeket a szavakat nem mondhatta akkor Tatuk Salamon, már csak azért sem, mert sírt. Nem is lehetett érteni minden szavát, öreg madártestét rázta a zokogás. Agyonmosott fehér inge kiemelte sápadt arcát. Azelőtt járhatott nála Hutera, megborotválhatta, hiszen jól látszottak arcán a borotválás friss hegei, a lila erek hálózata. És nagy dióbarna szemében már látszott a váratlan vendég is, de most, most ne erről. Erről még ne. Veres és én az ágya mellett feszengtünk, bár az öregember nyomatékosan megkért, hogy ne vessük meg szerény otthonát, gyermekkorunk óta ismer, hát hol lehetnénk otthon jobban, mint éppen nála? Mint kedves gyermekeivel, mint nem vér szerinti, de annál kedvesebb édes fiaival beszél velünk.  „Soha az életben, ebben az ántivilágban ne hallgassatok az erőszakra” – emelkedett fel az ágyról. De lehet, mégsem pontosan igy mondta, csak ilyenformán.  „Ne legyetek durvák, édes fiaim. Ne éljetek vissza az erőtökkel.” Na mindegy, valahogy igy mondta. A lényege ez volt. És én megértettem, és biztosra vettem: Pista is érti, az ő arcáról is folytak a könnyek, nem mozdult, nem törülte le, talán szégyellte? Az öreg szavaiban – bár időnként zokogásba fúltak s alig-alig lehetett érteni – ugyanolyan hit bujkált, mint a lágerben az olimpiára készülő barátom szavaiban.  „Ma megint egy órát emelgettem a rönköket” – büszkélkedett kiadós edzései után, és mutatta feszülő bicepszeit. Olimpiai bajnok akart lenni szegény, győzni akart, ezért öt óra helyett négykor kelt, és a vidám amerikai őrök asszisztálása mellett hatalmas rönköket görgetett és emelgetett, hogy szakadt meg bele.  „Az aranyéremnek ára van – lihegett –, champion” – mondta tagoltan, és magára mutatott, miközben a néger őrök tisztelettel és elismerően tapogatták dagadó izmait.

Lenézel a porondra, az erőművész létrát tart a vállán. arca vörös. Talán a melegtől, talán a megerőltetéstől? A létra tetején egy artista áll kézen. Az artista talpán, ezen az élő emlékművön egy lány készülődik ugrásra, rövid, szőke hajú, vékony lány, fehér bikinijében olyan, mintha meztelen lenne. csak a nagydob egykedvű pörgését lehet hallani, a nézőtéren újra csend, a figyelmes közönség még a lélegzetét is visszafojtja. Az az érzésed (teljesen indokolatlanul), rögtön sírásba tör ki valaki, és sírni kezd az egész nézőtér. Végül is miért ne? Végeredményben idejük is, okuk is van éppen elég. Ez végre világhírűvé tenné a cirkuszt is, a nagy közös sírások híre méltán terjedne el. Kinn újra elered az eső, egykedvűen dobol a cirkusz kupoláján. Iszonyodva hunyod le a szemed, semmire sem vagy kíváncsi, menekülni szeretnél.

– Gyermekkoromban – szorítja meg a kezed Maria – még bebiztosították magukat az ilyen veszélyes ugrásoknál, hálót feszítettek ki, hogy aki lezuhan, hálóra zuhanjon és ne törje ki okvetlenül a nyakát. – És ha a hálója esetleg szakadt volt? – mosolyog Victoria. Kinyitod a szemed. – Akkor ballépése egyben az utolsó lépését is jelentette, mintha nem is lett volna háló. – Maria keze izzad a kezedben, ő maga is ideges lehet, lélegzete felgyorsul. Felnézel. A meztelennek tűnő fehér dresszes lány átrepül a légen, és a légtér egyik pontján találkozik szakállas párjával. Csók. – Tatuk Salamon akkor engedelmünkkel végignyúlva ágyán, rezzenéstelen fekete szemét a plafonra, a plafon hazudozó repedéseire és a repedések csak őáltala értelmezhető hieroglifáira függesztve, sokat mesélt nekünk összezavarodott, szétfolyó életéről, mely zavarodottságában – akárcsak a földrengésjelző készülékek – jelezte a kor, a terület, a terep változásait. Fekete ingükben villogó handzsárokkal, füstölgő csövű pisztolyokkal feltűntek az ágy mellett a fekete százak képviselői is, akik évtizedek óta kergették már Tatuk Salamont. Félretaszigáltak minket az ágy mellől, de amire ütni kezdték volna az iszonyodva összehúzódó madártestű öregembert, már el is tűntek. Tatuk mosolygott. A szavak útvesztőiben tűntek volna el? – töprengtem. – Elfogyott volna az idejük? Már krematóriumok füstje mérgezte a szoba levegőjét, női hang hirdette az emberből készített lámpaernyő előnyit, mert semmire olyan jól nem lehet festeni, mint az ember bőrére!  „Mert mi az élet? – töprengett Tatuk Salamon, feledésbe küldve a fekete százakat és múzeummá varázsolva a krematóriumokat. Ott, akkor Ukrajnában, a galíciai gettóban nem gondoltam én sem arra, hogy lehet még rosszabb is, összehúzódtam az ágyamon és imádkoztam Jahvéhoz, könyörüljön rajtam, szerencsétlen gyermek vagyok, nem akarom, hogy halálra kínozzanak, nem tudtam jól az imát, hát az ábécé betűit mondogattam egymás után, aki mindent tud és mindent lát, igy is megérti, gondoltam. Lemberg, Prága, Kecskemét és Székelyföld voltak utunk állomásai. A prágai zsidó temetőbe alkonyat felé vitt ki apám, erősen fogta a kezem, bukdácsoltunk a sírok között, de arra, hogy a halál neve mégis egy német város, nem Kecskemét szecessziós főterén, nem is Lemberg széljárta sikátoraiban döbbentem rá, hanem a Hargitán, egy szénégető kunyhójában. Szénégetők között éltem hosszú ideig; a bécsi döntés után én már tudtam, mi következik, hát negyvenháromban már eltűntem, felszívódtam, a Hargitára mentem, én itt kihúzom, gondoltam ostobán, úgysem tart sokáig. Hát ahhoz képest elég sokáig tartott. egyszerű agyú, de tiszta életű emberek között életem, csak két könyv volt velem önkéntes száműzetésemben: Hölderlin versei és a Biblia; és sokszor mormoltam lefekvés előtt a verset, ami bennem van már, mint az életem, mint a napfelkelték és a gyermekkori széderesték, a gyónások, mert ugye még Kecskeméten kikeresztelkedtünk (apám a neológ vonalhoz tartozott), és én katolikus főgimnáziumba jártam Csikszeredában. »Körbe bolyongó árny vagyok, élek ugyan, de nem értem, / miért kell élnem még, fénytelen, egyre tovább.«^* Végül is túléltem mindent,s  egy napon nyugodt lélekkel moshattam le arcomról a kormot. Eljött az új világ...” – Ámen – vet keresztet Maria. – Amikor először gondoltam arra, hogy Victoriţa akár el is válhatna Miticától, önnön merészségemtől olyan színesnek és érdekesnek láttam kettőnk közös életét, noha Mitică egyáltalán nem biztatott...  – Tőlem nem is vált volna el soha, drágám! – jelenti ki magabiztosan Victoria. – Nem tudom. Ha én akartam volna... – Tőlem nem vált volna el soha. Ezt akkor is meg kell mondanom neked, drágám, ha megsértődsz esetleg. – Ne told állandóan előtérbe magad, mint feleség. – Én? – mutat Victoria bizonyos pátosszal önmagára. – Én tolom előtérbe magam? És te, drágám? Te, aki egyszerű, repedtsarkú kis kurvapalánta voltál, a gazdáid kurvája, de huszonöt lejért engedted, hogy impotens öreg ügyvédek is tapogassanak, miközben folyt a nyáluk. Te beszélsz, aki még perverz gazdasszonyoddal is ágyba bújtál, s engedted, hogy remegő kézzel simogasson, pedig ez természetellenes, nem is beszélve arról, hogy isten ellen való vétek. – És te, kedvesem? – Maria hátraveti a fejét, kacag. – Nem volt a házatokban olyan férfi, akivel meg ne hágattad volna magad. Akkor vált volna el tőled Mitică amikor én akartam volna, de én – ezt kihangsúlyozom! – nem akartam. Igy sokkal, de sokkal erősebben tudtam magamhoz kötni őt, hiszen úgy követett, mint a pincsi kutya, miközben te a szomszédok fiával, a postással vagy a gázóraleolvasóval henteregtél, de egy időben lejártál a Carul cu bere^* elé is, részeg vidékieket szedtél fel, hogy pénzt csalj ki tőlük olyasmiért, amit részeg, kótyagos fejjel legtöbbször meg sem tettek! – Rágalom! – fehéredik el Victoria is. – Aljas rágalom. Ilyesmikre is te vagy képes, te utolsó, te... – Mindenki újra felétek fordul, szerencsére szünet van megint, csak a díszletmunkások tologatják a porondon az ismeretlen rendeltetésű, hatalmas pódiumokat. Balló a zokogó Victoria szájára tapasztja a kezét, s jónak látja szóbelileg is közbeavatkozni, mielőtt végleg elmérgesedne a helyzet s esetleg tettlegességre kerülne sor. – De kedves hölgyeim őrizzék meg a nyugalmukat, a jó istenre kérem. – Te újra átöleled Mariát, simogatod a vállát. – Ne hallgasson rá, kedves asszonyom – súgod –, nyilvánvalóan irigyli magát. De nem hallgat rád, arca pirosabb, mint amennyire egy félig-meddig sértéstől lehetne, tele szájjal szedi a levegőt, remeg, de titokzatos módon visszacsillan egykori szépsége is, a barna kendő alól megint kibomlik egy szemérmetlenül vörös hajtincs.

A porondon (mert közben talán kínodban a porondot is hipnotizáltan figyeled), magas, bajuszos, olajbarna arcú férfi ágál. Testéhez simuló fekete nadrágot és inget visel. Vállán vörös szegélyű, fekete kaftán. Igazi amorozó. Mellette szőke lány sürgölődik. – A kardnyelő! – súgja Maria, és hozzád bújik. – Szép férfi – kontrázik a még sápadt Victoria is. – Mitică is ilyen volt? – kérded gúnyosabban a kelleténél, de most nem válaszol, az összehasonlítások végtelen sora most elmarad. A zenekar is rejtelmesen hallgat egyelőre. – És mondják, hogy nyeli le a kardot? – kérdezi a magához térő Victoria. Szeme újra csillog, arca is kezdi elveszíteni viaszfehér színét. – Engem is izgatott már kislánykoromban, hogy lenyeli-e valójában, vagy csak trükk az egész? – ábrándozik Maria. – Pedig te lenyeltél ezt-azt, édes szívem – támad újra Victoria, és kuncog. – De kedves asszonyom – Balló homloka újra felhős. – Ön mint feleség nem beszélhet igy. Ő – mutat Mariára – mégiscsak a kedves férje szeretője volt. meg kell őriznie nagyvonalúságát. – Nahiszen – kacag fel Maria, és megszorítja a kezed. – Ő és a nagyvonalúság!

Balló legyint, elhallgat. Mind a négyen izgatottan figyelitek a porondot. A kardnyelő elszánja magát, keresztet vet (bal felőlről, oldalasan), és felemeli a kardot. Egyenes, hosszú dákó, kereszt alakú markolattal. A penge megcsillan a fényben, megsokszorozva önmagát. Szemedhez kapod a kezed, a zenekar pattogó operettindulót játszik, a szőke lány színpadias mozdulattal meghajol és a férfira mutat, aki hátrahajtja a nyakát és kitátja a száját. – S ha meghal itt nekünk? – Őrizze meg a nyugalmát, asszonyom! Itt most senki nem fog meghalni. – És ha mégis? – néz Victoriára leplezetlen gúnnyal Maria –, nem mi fogjuk eltemetni, mint Miticánkat, szegényt, hanem a szakszervezet. – Victoria legyint, nem szól, a porondra meredtek megint. Te is eltakarnád újra a szemed, mint a kardnyelő mellett segédkező szőke lány, vagy elfordulnál, ha nem szégyellnéd félelmed az izgatott asszonyok előtt. A nézőtér felhördül, egy szál hegedű sir idegtépően, s a férfi határozott mozdulattal döfi a torkába a kardot. A vékony csillogó penge eltűnik mohó torkában, aztán az amorozó néhány bizonytalan lépést tesz és előrebukik. Szájából dől a vér. Lefröcsköli a titokzatos pódiumokat, a prondot, a szőke lány fehér, jézusfehér blúzát. – Mondtam, ugye!? – sikolt Victoria, a nézőtér hörög, a nők elalélnak, a kamaszok fütyülnek. A zenekar is megszólal, macskazenét improvizál, a bőgő brummogva kiséri a dobot és a fúvósokat. – Én előre megmondtam, hogy tragédia történik – tördeli a kezét Victoria. Lenézel a porondra. Az amorozó ott áll a pódiumon, sudáran, fiatalon, győzedelmesen. Kezében villog a penge. A szőke lány felszabadultan mosolyog, fehér blúza vakit, sehol egyetlen vércsepp. A nézőtéren újra döbbent csend van, megszólalnak a hegedűk, méla gyászzenét improvizálnak, mégsem mosolyog senki.

– Ez mi volt? – sziszeg megbántottan Victoria. Szomorú, mert nem következett be a halál, noha ő megjósolta. – Magyarázzák meg nekem, nagyokosok. – Érzéki csalódás. – Miféle? – tátog Victoria. – Ezt nem értem! Milyen csalódás? – Érzéki – nevetsz. – Másképp tömeghisztéria – legyint Balló, láthatólag már unja a dolgot, megint elkalandozik. – Tömegszuggesztió  – magyarázod te is. – Nem is járt a szájába a kard – mondja tagoltan Balló –, csak a kezében tartotta, mi viszont, mivel szuggerált és hipnotizált minket, úgy láttuk, hogy lenyelte és vérpatak tört ki a torkán. Értik? – A kardnyelő, karján a boldogan mosolygó szőke lánnyal, a porondon sétál, a reflektorfényben villognak fogpasztareklámra való fogai. Láthatólag elégedett önmagával. Újra győzött. Az időközben megnyugodó igazgató a zenészek páholyából hangszóró magyarázza meg a produkció lényegét. Elfordulsz. Úgy látszik, nem mer lemenni a porondra, fél, hogy megtréfálják azok a gonosz hangszórók. Balló is somolyog. Az amorózó kardnyelő, mintegy direktora szavait illusztrálandó, újra meg újra felemeli és torkába döfi a pengét. A vékony gyíkleső újra meg újra megvillan, a közönség – engedelmes bárányok nyája, végül is csakugyan sírni fogunk, kórusban! – újra meg újra felhördül. A nők szemüket eltakarva visítanak, néhány vállalkozó kedvű suhanc két ujját szájába kapva fütyül. Egyszerű és megismételhető mindez, már a szőke lány – az amorozó húga? lánya? szeretője? – sem takarja el színpadias mozdulattal a szemét, leplezetlen gúnnyal nézi a megrökönyödött tömeget.

– Szép júniusi reggel volt – kezdi a helyzetből végképp kizuhanó Balló. – Azelőtt eshetett, a fák és a bokrok levelein, a pázsiton még csillogtak az esőcseppek. Sütött a nap. Mentem az iroda felé, rá akartam gyújtani, soha nem lehet elég korán. Akkor ért az első meglepetés. Nem volt nálam a tárcám. Beugrottam a büfébe, hogy vegyek egy pakk Naţionalét. Hát ott itták már a sört egypár asztalnál, emelkedett hangulatban. Nem tudtam kivenni, hogy kik, mert a napfénytől elvakultam, csak azt hallottam, hogy a nevemen szólítanak. Amikor szemem hozzászokott a félhomályhoz, megismertem öreg Pelle Istvánt. Asztalánál néhány tele és nyitott sörösüveg társaságában régen látott barátom, Hutera Béla ült, akkor már a közeli kisváros divatos hölgyfodrásza. „Mi járatban, mester úr?” – néztem Bélára.  „Éppen csak járok egyet” – mondta kitérőleg, és monogramos ezüst cigarettatárcáját felkattintva felém kínálta hosszú füstszűrős amerikai cigarettáit.  „Köszönöm – mondtam, és inkább a Pelle előtt szomorkodó, gyűrött naţionalés csomagból vettem ki egy szálat s gyújtottam rá. A gyufa kétszer is kialudt a huzatban. – Én már csak megmaradok a megszokottnál, az enyémnél.”  „Én is.” – kontrázott boldogan az öreg; boldog volt, hogy egyetérthetett velem, a főnökével, most már – gondolhatta megnyugodva – csak nem vonom felelősségre, nem kérdem meg tőle, mi a fenéért lopja itt a napot a kocsmában, és miért nincs helyén, az istállóban. Ebben alaposan tévedett, de most nem erről van szó.  „Ez a ti bajotok, édes barátom – nevetett Hutera, kivillantva új aranyfogait. – Tudd meg – mutatott körülményesen a filterre, kört írva le a kezével,a miből véleményére is következtethettem falunkról, megváltozott véleményére –, ez minden pénzt megér, hangsúlyozom, pénzzel ki sem lehet fejezni az értékeit. Ez, édes barátom, kiszűri a nikotint, és igy a nikotin nem jut el a tüdőig. Érted-e, hogy mondom? – Azzal felvett egy csikket és felbontotta a szopókáját. Sárga volt a fehéres vattaszerű massza. – Na, ez a sárga nikotin! – mondta elégedetten, s a hatást várva ránk nézett.”  „Affene? – lepődött meg az öreg. – És ez mind bejut az ember tüdejébe?”  „Be – mondta Béla oktatólag, egészen jól állt neki ez a hang. – S ez okozza azután a nikotinmérgezést, de okozhat példának okáért rákot is, tüdőrákot.”  „Rákot?” – képedt el az öreg, akkor vettem észre, hogy rá is játszik egy kicsit, ugratni akarja Bélát, aki be is sétált gyanútlanul az utcájába, és szabadelőadást rögtönzött a dohányzás fölöttébb káros voltáról, miközben – mindenkinek a magáé – kezében vidáman füstölgött a Philipp Morris, vagy ahogy az öreg nevezte gúnyolódva, a Filip Móric. Már a harmadik korsó sört ittuk, az asztalon szaporodtak az üvegek, amikor az öreg sunyin hunyorogva elkezdte:  „Csúnya álmom volt az éjjel”... De nem folytatta, a Béla nógatására:  „mondja el mán, Estván bátyám!” – elfehéredett, és végre kinyögte:  „megjelent álmomban Veres Pista, édes fiaim, megjelent és hosszadalmasan beszélt nekem a helyzetünkről és a megváltozott...” Ekkor megpillantott, mintha most látott volna meg, kerekre nyílt a szeme, mintha abban a pillanatban jött volna rá, hogy én, a jelenlegi elnök az asztalánál ülök és hallgatom a történeteit, a süket dumáját, és noha kora reggel van, mégsem szólok rá, hogy mit keres itt, miért nincs a munkahelyén, az istállóban, az állatok között. Sőt nemhogy nem szólok, hanem még gyengéden nézek is rá, mosolyogva biztatom, beszéljen, és szótlanul hallgatom végig logikátlan és elmebeteg történetét arról, hogy egy halott – egészen véletlenül az én elődöm – meglátogatja őt álmában, hallgatom mindezt békésen, miközben az ő sörét iszom, mert az előbb, büszkén lobogtatva egy vadonatúj huszonötlejest, nyolc üveggel fizetett ki, elsütve kedvenc mondását is: hej, van pénze a parasztnak, amíg meg nem issza! Mondom, ahogy rám pillantott, mindez végigfuthatott az agyán, a történettel sem lehetett valami rendben, mert megzavarodva elhallgatott, kiitta sörét, s megkérdezte, hogy akarunk-e inni pálinkát is, kisérőnek, mert ő úgy érzi, okvetetlen össze kell kevernie a sört.

 „Reggel nem iszom pálinkát” – tiltakozott Hutera, én pedig őt utánozva mondtam, igyekezve az öreg zavaros szemébe nézni:  „Folytassa csak, Estván bátyám, fejezze be, ha egyszer már elkezdte! Tudom ám én, hogy nagyon megszerették magik Veres Pistát a halála után, de én nem fogok csak azért felfordulni, hogy engem is megszeressenek, nem fogok felfordulni, ezt most mondom, sőt még kutyább leszek, mint eddig, nekem elhiheti, édes Estván bátyám, s hogy bebizonyítsam magának tettekkel is, vegyen tudomásul egy dolgot: csak azért, mert maga kifizetett nyolc üveg koszos azugai sört, nem fogom elnézni magának, hogy dologidőben a kocsmában tölti az időt és az álmairól locsog, mint egy babonás vénasszony. Na mondja, vagy ha nem akarja, akkor nem mondja, mit bánom én, de ha nem mondja, akkor igya ki a sörét és pucoljon oda, ahol ilyenkor lennie kellene. Mostanában újra fejükbe szállt a dicsőség, egyebet sem hallani, csak igy a kollektív, úgy a kollektív, mintha nem is magán, magikon múlna, hogy az az istenverte kollektív milyen!?” tudtam, hogy célt érek a durvasággal. Az öregnek szikrázott a szeme, lecsapta az üveget, elfehéredve kiáltotta:  „Egy deci pálinkát!” A kocsmáros azonnal töltött, az öreg reszkető kézzel emelte szájához a poharat, akkor jöttem rá, mégiscsak álmodhatott valamit.  „Na látod, Bélám – tegezte le most először a sunyin hallgató Huterát –, ilyen kutya semmi embert tettek a nyakunkra. Egy ispánt. Egy csendőrt. Hej, de nem marad sokáig, én mondom.”  „Akkor nem is mondja senki” – nevettem.  „Ha nem váltanak le, én verlek fejbe, te...” – emelkedett fel, de Hutera visszanyomta.  „Magának elment az esze – kuncogott –, hát Feri sokkal erősebb magánál.”  „Amelyik kutya ugat, nem harap” – nevettem tovább.  „Jó, jó – legyintett Hutera –, ezt még lesz időtök megbeszélni. Engem inkább az érdekelne, hogy mit is mondott magának, Estván bátyám, Veres Pista?” Ezzel a másodszor is kihangsúlyozott  „magának”-kal mintha jelezte volna: véget ért az az idő, amikor még fontos volt neki Pelle István és a Pelle Istvánhoz hasonló parasztemberek barátsága, mikor még akárki beletörülhette sáros cipőjét Felsőtáborban, még öreg Pelle István is. Jelezni kívánta talán azt is: még jól emlékszik idejövetele napjára, amikor Szikszai parancsára éppen az öreg és társai hozták be a disznót, hogy borotválja meg; hogy ezzel ország-világ előtt megalázzák, nevetségessé tegyék.

 „Hát végül is elmondhatom, fiaim” – érzékenyült el váratlanul az öreg; ez a  „fiaim” hirtelen előttem is megvilágosította a helyzetet. Pelle tényleg álmodhatott valamit Veresről (ki tudja: jól bevacsorázott; ezek mióta beléptek, állandóan sírnak, hogy ez sincs, az sincs, de amikor csak tehetik, zabálnak, mindent felzabálnak). Az álom annyira felkavarhatta, hogy alaposan megkóstolta a pálinkát, mielőtt betért volna a kocsmába sört inni és keresni valaki megértő lelket, akinek elpanaszolhatja, hogy mit üzent Veres Pista a halálból a felsőtábori népnek, hiszen a falu a maga tévelygésében is elszántan várja az Útmutatást.

 „Akármilyen kutyamájú is lettél, Ferenc ecsém, a hatalomban, azért mégiscsak székely vagy, mégiscsak a miénk vagy, a mi vezetőnk vagy! – nézett rám az öreg, s meg sem rebbent pillátlan fekete szeme. – És te is, te nagyokos borbély, akármilyen is vagy, mégiscsak a miénk vagy, lehetsz te százszor is hölgyfodrász vagy lehetsz szakszervezeti elnök is (mert hallom, végül is mint »legbecsületesebb« iparost, mégiscsak megválasztják – csippentett felém a szemével), én nem felejtem el, hogy reszkettél Szikszai előtt ötvenben, amikor behoztuk a disznyót, hogy borotváld meg, bizonyítandó, hogy érted a mesterségedet. Soha nem felejtem el, beszappanoztad a pofáját, és már fented a borotvát – úgy reszketett a kezedben, hogy féltem, még megvágod magad –, amikor megérkezett a tanár úr és véget vett a komédiának. »Nemcsak egy fasiszta borbély beretvál meg egy pálinkával leitatott, elkábult disznyót, de mindenki, akit kényszerítenek rá erőszakkal« – vonta le a következtetést Vlad Rădescu, s úgy nézett a pulykavörös Szikszaira, hogy abban a nézésben minden benne volt, talán az is, amit akkoriban szavakkal nem lehetett elmondani. Béla pedig – nézett rám újból, figyelmesen az öreg –, emlékszel még, Ferenc ecsém, úgy lapított a sarokban, mintha nem is róla lenne szó, és egy szóval sem mert védekezni.”

 „Száz szónak is egy a vége – nevettem el magam – mondja vagy nem mondja, mit mondott magának Veres álmában?”

 „Hát mit mondok én, ha nem éppen azt? – nézett rám sértődötten az öreg, és újra töltött magának, a friss sör habja kifolyt a pohárból az asztalra. Hutera finnyásan kapta fel a kezét, idáig az asztalra könyökölve mélázott. – És kinek mondanám, ha nem éppen nektek, édes fiaim?”

– Időnként az ember lánya úgy érzi, menni kell – mereng Maria, és a cilinderes, galambokat röptető bűvészt nézi, de ki tudja, milyen délutáni nap ragyog egy erdei tisztáson, ahol Mitică mellett ül, és a furfangos villanyszerelő harmonikázik:  „Du-mă acasă măi tramvai” a levegőben áll a meleg, s a villamosok, ezek a dalban is szereplő kopottsárga, mozgó gyárak is megérkeznek majd egyszer (hazaérkeznek!) és hazavisznek mindenkit, többé senki sem marad távol, itt lesz a Mikulás is és mind a prikulicsok; a falu népe a kutak körül táncol majd, az angyal szárnya suhog a kert fölött, és éjszaka akkora lidércek mennek majd át az udvaron, a földben süppedő parasztházak mellett, mint egy-egy templom. – Haza? – Igen – sóhajt Maria. – A faluba, ahol már évek óta nem voltam, az édesanyám temetése óta. A háború után jöttünk fel szolgálni (élni kellett valamiből), és a szülőfalumban már halálhíremet is költötték, és amikor több mint tíz óra vonatozás után leszálltam, először a változások döbbentettek meg. A kút sem volt meg például, az indóház mellett a kút, amelynek káváján annyiszor ültem kislánykoromban és ábrándozva néztem a kivilágított vonatokat. Nők és férfiak ültek egymással szemben a vörösbársony üléseken, aludtak, ittak, dohányoztak, kártyáztak, olvastak, s hiába voltak látszólag kéznyújtásnyira tőlem, tudtam, egy másik életben élnek, amely a mi számunkra (szürke mezei egerek számára) elérhetetlen volt. nem volt meg a kút, vissza akartam fordulni, de Mitică kinevetett.  „Bolond vagy, te kislány – hajolt hozzám –, gyere keressük meg a temetőben az anyád és a nyámjaid sírját” – és én nem mondtam meg neki a kutat, mert már akkor sem bíztam benne, és féltem, hogy kinevet. A vonatokat sem mondtam el, legyintettem és elhúzódtam tőle, zavart a borotválatlan arca és a borszaga is (a vonaton miközben én aludtam, két bőbeszédű öregemberrel vedelt.) Tűsarkú cipőmben imbolyogtam a sáros dűlőúton, természetesen nem az úton mentünk, hanem a rövidítésen; gondoltam, igy kevesebb ismerőssel találkozunk majd, de csalódtam, mert mások is igy rövidítettek; egyre többen köszöntek rám:  „szervusz, Mărioara”, egy öregasszony meg is csókolt, ez azért jólesett, noha éreztem fogatlan szájának savanyú leheletét.  „Nem vagy te másállapotban?” – nézett rám fürkészve Mitică,. amikor elmondtam neki; mindene lett volna egy gyerek.  „Sajnos nem” – feleltem, és mentem tovább.  „Hát mégsem felejtettek el” – néztem Miticára, akit úgy mutattam be az itteni öregasszonyoknak, mint a férjemet, és a hazugság, láttam rajta, neki is jólesett, jobb kedvre hangolta. Bolond vagy, te lány, nézett rám másodszor is, s ettől hirtelen megrémültem, arra gondoltam, el fog hagyni; már a vonaton is szemezett egy piros kendős menyecskével, miközben én úgy tettem, mintha aludnék, meresztette a szemét a szégyentelen strici; megijedtem, mit csinálok nélküle; akkor már olyan egyedül voltam a világon, mint az ujjam. A temetőben, és ez is gyanús volt, sokáig nézte a katolikus kápolnát, mintha még nem látott volna ilyent, noha én korholtam, siessen már, nem látott még kápolnát?  „A mi temetőnk – mondtam neki – a magyar temetőn túl van” – de ő csak állt, mintha soha nem lett volna temetőben, és tátotta a száját. Olvasta a düledező keresztekről és a földbe süppedő, mohos kövekről, eső- és szélkoptatta fejfákról a neveket, komikusan ejtette őket, legtöbbször ki sem tudta olvasni, szomorú volt.  „Hát nem szörnyű, Maria – nézett rám könnyes szemmel,a mitől bevallom, nagyon meghatódtam, nem is gondoltam volna, hogy ennyire érzékeny, pedig akkor már esztendők óta voltam a szeretője –, hát nem szörnyű? Ezek az emberek, ezek a magyarok, ezek a katolikusok már régen elporladtak, csontjaik már régen elkeveredtek a földdel és a nevük – ki tudja, miért? – mégis itt maradt, a nevük és az évszámaik közé ékelt csend. Élet ennyi és ennyi évet, de ki tudná megmondani, hogyan élt és milyen ember volt, ki tudná nekünk megmondani, Maria? Mondd meg nekem igaz lelkedre, mindezeket ki tudná megmondani nekünk? – Én akkor elkezdtem sírni )nem tudtam, örömömben sírok-e, hogy mégsem veszítem el, vagy bánatomban, hogy ilyen, ő is ilyen?) átöleltem egy mohás, kopott sírkövet, ledőltem a fűvel benőtt sírra. – Mert mi marad egy ember után, egy átlagember után mi marad, Maria?” – dőlt le mellém Mitică is, és kétségbeesetten ölelt magához. Már alkonyodott, a nap lebukott a hegy mögé, a fák koronája mögül biborlott még egy kis ideig. Éreztem a vállamon Mitică kezét; nagyon könnyű keze volt, puhán simogatott, duruzsolt is valamit a fülembe, hogy ne legyek buta, meg más ilyesmit, aztán mintha mi sem történt volna, felállt, akkurátusan leporolta szürke nadrágját, aprólékosan megvizsgálta a nadrágot a térdén, nem maradt-e rajta esetleg egy fűszál lenyomata.  „Na menjünk! – szólt le rám –, nézzük meg a nyámjaidat is, na menjünk, Maria” – és elindult az ösvényen, alakja hatalmasra nőtt a dülöngélő sírkövek között; ahogy alulról fél szemmel utánanéztem, már-már a hegy fölé magasodott, a fák koronája fölé, biborló napfény glóriát rajzolt köréje.  „Várjál meg! – sikítottam, és futni kezdtem utána –, várjál meg, drágám!”

– És megvárta magát? – kérdezed, miközben a bűvész még mindig röpteti a galambokat, és társa méterszámra húzta ki a selymeket üres kalapjából. – Itt van a selyemsál – bömböli az igazgató a hangszóróba a zenészek páholyából, mert még mindig nem mer lemerészkedni a porondra. – Fejétől a farkáig tizenkilenc méter negyvenkét centi, farkától a fejéig tizenhét méter nyolcvanhárom centi, összesen hetvenhat méter két és fél centi. – És az emberek nevetnek, tapsolnak, felugrálnak a helyükről, dobogtatnak. (És ezekből akartál te sirókórusokat szervezni, te szerencsétlen – fordulsz magad felé valami érthetetlen jóakarattal, aztán újra a porondra meredsz.) A selyemsál csak nem akar fogyni, egyre nő, tekeredik, már-már  körbe lehetne tekerni vele a porondot, csillog-villog a fényszórók fényében; a galambok pedig a pódium alatt röpködnek, egy-kettő-három-négy-öt galamb, hófehér kérdőjelek.

– Én soha nem voltam vele temetőben – kezdi Victoria (a változatosság kedvéért!) –, noha én a felesége voltam, de mégsem, sohasem mentünk együtt temetőbe, templomba se, az igaz. Mitică nem volt vallásos, én sem voltam hívő, a kor se kedvezett az effélének. Ha házasságunkra gondolok, régi szobánkat látom, az első emeleten laktunk, és az ablakunk fölött állandóan vörös zászló csattogott a szélben. Akkoriban, ha emlékeznek rá, mindig fújt a szél, és mindig ünnepeltünk a téren, hatalmas arcképek és feliratok, csattogó nemzetiszínű és vörös zászlók alatt, tüntettünk a koreai gyermekekért, tüntettünk az agresszió, az elnyomás, a kolonializmus, az imperializmus, a háborús veszély ellen. Azóta sem éreztem soha olyan biztonságban magam, mint azok alatt a felvonulások alatt, vadidegen emberek között. Pontosan olyan meghitten karoltam a mellettem vonuló idegen férfiakba, mint Miticába, és hittem, nem vagyok egyedül, együtt vagyunk, együtt nem vagyunk egyedül, összefogásban az erő; hittem, ha felvonulunk, többé nem fognak dörögni az ágyúk és hullni a bombák békés ázsiai falvakra; hittem, a koreai gyermekek sem fognak éhen halni és nem születnek angolkórosan. Még mikben hittem, istenem? Miközben kiáltoztunk, énekeltünk és meneteltünk azokon a nagy tereken és sugárutakon, miénk volt a tér,a  gyűr, a zászló, a sugárút, miénk volt az egész ország, mert győzött a népakarat és a történelemben először hatalomra kerültek az elnyomottak! Mitică arca kipirult, teli torokból kiabálta a jelszavakat, követelte a békét, halállal fenyegette az imperialistákat és az imperialisták bérenceit, és hajnalban, mikor lefejtettem testemről a kezét, és kibújtam mellőle a takaró alól – mindig néhány perccel az óra csengése előtt ébredtem –, tulajdonképpen én is boldog voltam. Begyújtottam a gázt, feltettem a teavizet, visszamentem a szobánkba, és néztem Mitică álomban pihenő arcát, és megnyugtató volt, hogy az ablakunk előtt csattogott a vörös zászló. Kinéztem az ablakon, az egész utcában csattogtak a zászlók, és kimondhatatlanul boldog voltam, mert mind szélirányba csattogtak, mintegy példát mutatva nekünk is az egységre és az összefogásra. Már elolvasta akkor nekem Mitică azt a mesét, is nagyon szép mese volt, többször sírtam is, a tanulságokat is tudtam vonatkoztatni az életemre, a zászlókra, az életünkre. „Mert összefogásban az erő, kisanyám! ne felejtsd el, soha ne felejtsd el!” – mondta Mitică, és töltött magának egy pohárka cujkát, mert engem nem zavart a cujkaszag, mint egyeseket, és direkt szerettem, ha iszik, mert olyankor előbb-utóbb megkívánt, rám nézett, a játék kedvéért még kérettem magam egy darabig, aztán leoltottam a villanyt, kibújtam a ruhámból, és engedtem,hogy felemeljen, csókoljon. A nyitott ablak mellett ölelkeztünk a sötétben, és jól hallatszott, amint tőlünk nem messze,a  fejünk fölött csattog a zászló. Azóta is ha cujkaszagot érzek, abba a régi szobába képzelem magam, hallom Mitică lihegését, és látom a zászlót, úgy vergődik a szélben, mintha el akarna szállni, hatalmas megkötözött piros madár.

– És akkor elmondta az öreg, hogy mire, mikre figyelmeztette őt Veres – veszi át a szót Balló; újra elveszel a történetek között; feloldódsz a tanulságokban, mondatok zegzugos átjáróiban maradsz le;  szavak aknái robbannak alattad: két személy életében mitikus jelentőségű félmondatok; zászlók csattognak egy alkonyatban fulladozó temető fölött, a nap már a hegy mögé bukik, imbolygó vörös tányér, a zászlók árnyéka rávetül a temetőre, kettéosztja, kopjafák, földbe süppedő sírkövek, korhadt fakeresztek olvadnak bele a könyörtelen árnyékba, amely birtokába veszi a süllyedő temetőt is; az ellenfényben úgy tűnik, meg is mozdulnak a kopjafák, sírkövek, fakeresztek, mintha menekülni akarnának, menekülni valahová, ahol nincs sem fény, sem árnyék...

–  „Veres fekete csuklyás kabátban volt, mint régen a szerzetesek” – mesélte az öreg, de Hutera türelmetlenül ismét közbeszólt:  „Kámzsa volt az , István bácsi, sohasem kabát!”  „Ha ti jobban tudjátok – sértődött meg az öreg –, meséljétek magatok.”  „Nem tudjuk jobban” – mondtam békítőleg, és sört töltöttem a poharakba.  „Úgy féltem – folytatta az öreg, hozzá se nyúlva poharához –, hogy megérint vagy mit tudom én, mit csinál velem, de nem. Megállt az ajtóban (a tisztaszoba ajtajában, s ez furcsa volt, mert ezt a szobát ugye, mint ti is jól tudjátok, édes fiaim, mink nem használjuk), rám nézett merően: »hogy van, Estván bátyám?« – kérdezte, s a hantjától – semmit sem változott a halálban – kissé megnyugodtam, bár még mindig kocogott a fogam. »Jól vagyok« – nyögtem ki végre nagy nehezen. »S örvend, hogy él, nem?« – kérdezte gúnyosan Veres, ebből rögtön tudtam, hogy ő az, igy beszélt mindig, mindenkivel, soha nem lehetett tudni, viccel-e vagy komolyan mondja, amit mond. »Igen, fiam« – feleltem már alig remegő hangon. »Örvendek. Azazhogy...« »Azazhogy, Estván bátyám?« – kérdezte metszően, és nézett, egyre nézett azokkal a nagy fekete szemivel, és én újra féltem, kiment a lábamból az erő, éreztem, ezek az utolsó perceim, és mindjárt meghalok.”  „Veresnek kék volt a szeme – mondtam –, mielőtt meghalna itt nekünk, Estván bátyám, legalább ezt tisztázzuk. Ha egyébre nem, erre jól emlékszem én is, de emlékszik barátja és borbélya, Hutera Béla is.”  „Úgy van – mondta Hutera –, itt valami félreértés lehet, Pistának kék volt a szeme, én is tanúsíthatom. Lehet, hogy a halálban változott meg.” – Béla kuncogott, felemelte korsóját:  „Na, erőt-velőt” – mondta és kiitta. A bajuszán maradt a sörhab.  „Álmomban fekete szeme volt Pistánknak és nagy – fortyant fel az öreg. – És ne szakítsatok folyton félbe, mert nem tudom elmondani. »Hogy megy a soruk – kérdezte Pistánk közvetlenebbül tőlem –, hogyan él a felsőtábori nép halálunk után.» Többes számban beszélt magáról, mint a királyok. »Esznek-e? isznak-e? ölelkeznek-e? gyűlésekre járnak-e szorgalmasan? és szalonkákra lövöldöznek-e?« Ettől megint szörnyen zavarba jöttem, fiaim, énnekem fogalmam sincs arról, hogy milyen madár az a szalonka, én még soha hetven év alatt nem láttam errefelé röpülni egyetlen árva szalonkát sem, s ha láttam is, nem tudtam, hogy szalonka. »Nem lövöldöznek« – mondtam remegő hangon. »Hát lövöldözzenek csak – mondta kemény hangon Veres. – Szólj Ferinek – azaz tenéked, édes fiam, nézett rám az öreg –, hogy ossza ki a puskákat.« »Jó, szólok« – hajtottam fejet engedelmesen, féltem, ha ellenkezem, még magával visz az árnyak birodalmába, azt se mertem kérdezni tőle, hova került, és hogy megy a sora odaát. pedig fogalmam sincs, Balló elvtárs itt rám nézett az öreg, és megrémültem én is, falfehér volt az arca), miféle puskákról van szó, miféle puskákat kellene kosztanod nekünk?” Megrémültem, mert az öreg hangosabban kezdte szedni a levegőt, a szeme kidülledt, és éppen nem volt nálam nitroglicerin-tabletta.

Maria rázni kezdett: – Ezek mit akarnak? – hajol közelebb hozzád, és a porondra mutat. A reflektorfényben hosszú mályvaszín ruhás nő, hatalmas legyezővel. Körülötte diadalívek, oszlopok. Olyan az egész, mint egy álomban megelevenedő De Chirico-festmény, csak egyelőre nem érted a koreográfiát. A mályvaszín ruhás nő legyezi magát, csend van, ebbe a csendbe vakkannak bele egymás után a kürtök. Rövid miniruhás, fekete harisnyás görlök rohannak be, kezükben ember nagyságú, színes kártyalapok. Felsorakoznak a mályva-nő körül. A hangszóró ismét megjelenik a cirkusz légterében, és a mályvaszín ruhás nő elé ereszkedik. Sejted, hogy ez a nő fontos szerepet játszik mindabban, ami most zajlik a porondon, de egyelőre fogalmad sincs, mi zajlik; tehát arról sincs, mit miért csinál ez a nő. Mindenesetre most megszólal, dallamos alt hangon beszél, mint meginterjúvolt operacsillagok a rádióban. – Mert milyen nehéz például összehozni egy royal quintet! – mondja. Néhány néző felnevet, de a közönség nagy része fagyosan és értetlenkedve hallgat. A mályva-nőt ez sem izgatja. Tapsol, és máris két görl áll a két oldalán, kezükben a treff és a kör királlyal, dobbant, erre kis tétovázás után egy alacsony, szeplős, vörös hajú lány (a káró király) is előkerül. – És ezzel még mindig el lehet veszíteni egy vagyont, hölgyeim és uraim – mutat rájuk a mályvaszín ruhás és kacag. – Ahhoz, hogy együtt betöltsék funkcióikat, igenis szükség van a pikk királyra. – Pörögni kezd a dob, magas, szálfatermetű, fekete ruhás, fekete álarcos férfiak jelennek meg a porondon, körbefogják a görlöket. A mályva-nő elégedetten néz rájuk és tapsol. A fekete ruhás férfiak táncol,ni kezdenek a görlökkel. – A pikk király én vagyok – nevet a nő. – Együtt verhetetlenek vagyunk. De csak együtt, ezt még egyszer hangsúlyozom. – A zenekar érzelmes tangót játszik. Zuhansz. A táncolók között  mintha Andrea is megvillanna egy pillanatra, vagy mégis a mályvaszín ruhás nő. Már örökre eldönthetetlen mindez.

– Mi akar ez lenni? – kérdezi ingerülten Maria, és rázni kezd. – Valami balett? Én nem értem.

– Én sem értem – ingatja a fejét Victoria is. – Kik azok ott mind? És mit akarnak azokkal a kártyalapokkal?

– És a mályvaszín ruhásnak miért nincs partnere?

– És vele miért nem táncolnak a fekete ruhás férfiak? Miért csak azokkal a kicsi dögökkel táncolnak?

– Ez demonstráció – mondja megfontoltan Balló. – Ez biztosan valami demonstráció.

– Ugyan már, Ferenc drága. Miket mesél itt maga nekünk? Még hogy demonstráció?! – Maria kacag. – Ki ellen, mi ellen tiltakoznak, ha ugyan tiltakoznak? Ez itt cirkusz, kedves barátom, ha nem tudná, az ország legnagyobb cirkusza! Itt nem csinálnak holmi, holmi demonstrációt.

– Ha maguk jobban tudják – gorombul be Balló is –, magyarázzák meg maguk maguknak. Lehet, hogy balett. Mit tudom én.

Lehunyod a szemed; a porond, a nézőtér lassan elfordul; még megvillan a lenti páholyban ülő nők oxigénezett haja; zuhansz; sikoltani sincs időd; egy mező is feltűnik, Andrea piros fürdőruhában (amit annyira szerettél) sétál és virágot szed a mezőn, szólni sincs időd, mert elfordul ez a mező is, hullanak a hosszú szárú margaréták; a történetek egymásra futnak, összetorlódnak; a helyszínek körülötted keringenek; kivilágított sugárutak, máramarosi temetők, háborús német városok, és egy – valamikor az ötvenes években száguldó – gyorsvonat minősíthetetlen illemhelye is feltűnik egy pillanatra, padlóján két félig szívott Kent, szopókájukon idegesítő, mert megmagyarázhatatlan rúzsfoltok; majd egy falu felsepert utcája következik; tavaszi kertek, rügyező fák, zöldhagyma és petrezselyem zöld ágyásai, orgona- és jázminbokrok, és mindent lebíró orgona- és jázminillatban még egyszer a lenti páholyokban idegeskedő nők már-már fehérnek tűnő, oxigénezett haja; egy-egy biztatás, egy-egy kérdés vagy válasz? – zuhansz: bohócok, elefántok, recsegő trombiták maradnak mögötted; megvillan az erőművész szomorú arca is, bajor és magyar operaáriák harsogó dallamára úsznak el a számoló kutyák, Angelika nevetve rohan utánuk, leghátul lógó nyelvvel a felügyelő dán dog fut; felállsz, megigazítod az öved, mély lélegzetet veszel, elindulsz.

– Hova mész? – kérdezi megdöbbenve Balló. – Nagyon sietsz? – Kezet rázol vele, bólintasz a nők felé is, megfordulsz és elindulsz. – Nem vársz meg? – szól utánad Balló, de nem válaszolsz, zsebre dugott kézzel ráérősen ballagsz el az összesúgó öregasszonyok és a vihorászó kamaszlányok előtt, lesétálsz a lépcsőkön, az alsó páholynak dőlve – talán ellenőrzésképpen, talán búcsúzóul? – még visszanézel: ott ülnek mindhárman, és aggódó arccal néznek feléd. Felemelt kézzel intesz, tüzet kérsz az ajtónál álldogáló, vörös karszalagos férfitól, és ahogy gyors léptekkel átmész az úttesten, árnyékod a pocsolyákban tükröződő neonfények közé vegyül.  „Informaţia – rohan el melletted egy újságárus suhanc –, Informaţia!” – és ahogy tele talppal beleugrik egy pocsolyába, pillanatra összemosódnak a fények, széttöredezik a tükörképed, és az arcodhoz ér néhány csepp mocskos víz. Reflexszerűen nyúlsz oda, hogy letöröld, ha valaki távolról nézne, azt hihetné, hogy könnyeidet törülgeted, és nem is tévedne nagyon, már csak azt kellene eldöntenie: a sírástól könnyezel-e – még mindig elég közel a neonfényben úszó cirkuszhoz – vagy a kacagástól?!

1980

 

 

 

 

 

 

 

 

Cirkusz

 

Ott ülsz egy cirkuszban, a nagyváros állandó cirkuszának nézőterén, valahol fenn a kakasülőn, két barna kendős asszony között, érzed a télikabátok mindent elnyomó naftalinszagát, prüsszenteni szeretnél, térdedre támaszkodva meredsz a cirkusz felsepert porondjára, a jupiterlámpák szemsértő fényében egykedvűen villog a lenti páholyokban ülő nők oxigénezett haja; a férfi is előrehajol, térdedre teszi nagy kezét, a karikagyűrű helye még gyanúsan jól látszik a gyűrűsujján, emellett, gondolod azonnal viszolyogva igazán vághatná is gyászoló körmeit, kipiszkálhatná időnként a körömpiszkot, mondjuk bicskával egy értekezlet szünetében, vagy mialatt gépírónőjének diktálja jelentéseit, a kevésbé fontos jelentéseit. Újra a porondra pillantasz: üres. A hangszóróból megnyugtató népi muzsika árad, a jobb oldalon ülő barna kendős asszony fojtott orrhangon kiséri az éneket; előttetek néhány fiú ül, felpisszegnek, de ahogy meglátnak titeket, a kelleténél gyorsabban fordulnak vissza, tovább bámulni a felsepert porondot és a lenti páholyokban ülő nők oxigénezett haját; azt hihetik, ti is az asszonyokhoz tartoztok, elkísértétek őket, hogy vigyázzatok rájuk, esetleg megtoroljátok az esetleges sértéseket. – A kezét nézed? – kérdezi a férfi, és pattint az ujjával. – Hát nem egy dzsigoló keze, az bizonyos. – Miért mond pontosan dzsigolót? – nevetsz. A hangszóróban elhallgat a zene. Férfi tolat el előttetek, újra érzed a télikabátok mindent átható naftalinszagát. – Nincs egy programjuk? – fordul vissza a férfi, balkáni olajbarna típusarc, nikotintól sárga bajusz, savószínű, gyanakvó szemek, micisapka. – Itt senkinek sincs programja – szólal meg a barna kendős asszony társnője. – Esetleg ugorjon le a bal négyes páholyba és kérjen a szépségektől – hagyja abba a másik is a dúdolást. – Be jó kedvük van – tolat tovább a micisapkás és kuncog. A fiatal fiúk ismét hátrafordulnak: – Tiszteletünk, nea Fănică. A hangszóró most recsegni kezd, valaki számol, mikrofonpróba. – Megmagyarázná, miért pontosan dzsigolókra gondolt körmei állapota kapcsán? – A férfi nem felel, az üres porondot nézi, az üres porond be is népesülhetne képzeleted és képzelete alakjaival, de a hangszóró közli: öt perc múlva kezdődik az előadás, az évszázad elsőadása, zene harsan fel megint, az előttetek ülő fiúk vonaglanak ütemére. Ha lenne olyan szíves helyet cserélni vele, nagyon megköszönné, kérdi a barna kendős asszony a férfit. – Hogy a sógorasszonyom mellé kerülhessek, tudja drága! – Nagyon hálás lenne, ha a férfi megtenné ezt a számára. – Sógorasszonyok? – áll fel nehézkesen a férfi. – Ó, igen, a Mitică felesége – áll fel a barna kendős asszony is, helyet cserélnek a naftalinszag tovább ingerel, tüsszenteni szeretnél, de nem tudsz. – Mitică nem jött el? – kérdezi a férfi kíváncsian, erre a másik nős sírni kezd, átmenet nélkül. – De mi van, kedves nagysád? – teszi a hátára kezét a férfi. – Mitică halott – mondja együttérzően a nő, amelyik nem sir. – Nem kellett volna Miticáról beszélni, halottakról nem kell beszélni, minek beszélni halottakról?! – Az induló is befejeződik, érzelmes, hatvanas évekbeli könnyűzene következik, már a lenti fiúk sem mozgolódnak, megadóan várják az előadás kezdetét. A férfi végre helyet foglal melletted. – Igazán nem szeretném megbántani magukat, igazán nem – fordul újra bocsánatkérően az asszonyok felé. – Fejezze be – mondja, amelyikkel helyet cserélt. – Azért, mert megtette nekünk ezt az apró szívességet, ne gondolja, hogy joga van Miticáról beszélni. – Ő nem gondolja, magyarázza megadóan a férfi. – Távol áll tőlem ez a gondolat, doamnă – teszi a változatosság kedvéért most a mellére a kezét, nem, ő igazán nem gondolja; szélcserzett arca váratlanul elvörösödik, ő igazán semmi ilyesmire nem gondolt, ő csak úgy kérdezte, már nem is tudja, miért, mi a fenéért, és biztosítja a hölgyeket, már meg is bánta, mert a halottakat tényleg nem jó bántani. Arca tovább vörösödik, a két nő sértetten nézi a porondot, nem szólnak, a férfi is elhallgat, te sem szólsz, prüsszenteni szeretnél, de nem tudsz, és ez egyre jobban ingerel.

– „Marina, Marina, Marina” – énekli egy selypítő férfihang, a hangszóró recsegni kezd, a szöveg többi részét nem lehet kivenni, persze még emlékezned kellene a hajdan annyira népszerű sláger szövegének többi részére is, egy időben számtalanszor hallottad ezt a dalt, énekelted a többi gyermekkel együtt, miközben a falusi mozi háta mögött lubickoltatok a patakban és fröcsköltétek egymást, Hutera pedig a fa alatt ült fürdőnadrágban és kártyázott a melletted ülő férfival, aki akkor jó húszassal volt soványabb és fiatalabb, ingén nagy fontokban ütött át az izzadság, mert nem vetkőzött le, ellenben arca talán még vörösebb volt, mint az előbb, mikor öntudatlanul is megsértette az asszonyokat; lábuknál nagy vödörben hűlt a sör, ti cseréltétek félóránként a jeget, és ezért Hutera pénzt is adott,  „jó tett helyébe jót várj – mondta és nevetett –, a szolgálatért fizetni kell”, és pénzt adott fagylaltra, a pénzt a melletted ülő, akkor jó húsz évvel fiatalabb és húsz kilóval könnyebb Balló Ferenctől nyerte a huszonegy nevű kártyajátékon. Balló – rejtélyes okból – soha nem vetkőzött fürdőgatyára, soha nem lubickolt hát mellettetek a patakban, ellentétben a büszke nyertessel, Hutera Bélával. Hutera átlag félóránként megmártózott, és mindannyiszor prüszkölve fenyegetett titeket, mert játékaitok közben akarva-akaratlan őt is lefröcsköltétek, és félt, hogy a szemébe megy a víz, és nem fog jól látni, és összecseréli a makk hetest mondjuk a tök nyolcassal, és nem fog több pénzt nyerni huszonegy nevű kártyajátékon rejtélyes és felöltözött partnerétől, hogy sörért és friss jégért és szolgálataitokért fagylalt pénzzel fizessen; milyen érdekes, nektek érdeketekben állt volna, hogy ne fröcsköljétek, és tudatában is voltatok ennek, mégis vidáman fröcsköltétek. Tulajdonképpen mindig cirkuszba vágyott, kezdi Balló, egész életében mindig cirkuszba szeretett volna menni,  „még épek voltak a plakátok a kiürített városban”, és egy városnevet említ, második világháborús történetek sokat emlegetett színhelyét, lakói előző este (tehát az ő érkezésük előtt, a menekülő csapatok érkezése előtt) még cirkuszban voltak: bohócokban, artistákban, számoló kutyákban, pukedliző elefántokban, műlovarnőkben és erőművészekben gyönyörködtek; aztán előbb a cirkusz ment el, majd az emberek, és mire ők megérkeztek, már csak a szomorú és magányos plakátok fogadták őket, a világhírű cirkusz megérkezéséről szóló plakátok, akkor úgy látszik minden – még egyáltalán működő – cirkusz világhírű volt, de ők is tovább kellett hogy meneküljenek, nyomukban volt az ellenség, tovább kellett vonulniuk a cirkusz és a városlakók után, és furcsa volt elgondolni, hogy néhány óra múlva orosz katonák fogják silabizálni ezeket a plakátokat, és egy pillanatra elképzelik lőporfüstös, borostás arcukat dörzsölve a trombitáló elefántokat, a csinnadrattát, a bukfencező bohócokat vagy az erőművész szomorú arcát, ahogy a trapézon dolgozó artistanőre néz... Akkor ő fellázadt, mondja tovább Balló, és tépdesni kezdte a falról a plakátokat. Mi jött magára? – kérdezte éles hangon, értetlen arccal az őrmester, és akkor ő kifejtette, hogy a plakátok már semmit nem jelentenek, az ilyen plakátoknak – mutatott géppisztolyával tétován félkörbe – csak akkor van létjogosultságuk, ha létezik is az, amit népszerűsítenek, jelen esetben a  cirkusz, márpedig a cirkusz már nem létezik, amint azt mindannyian tudják vagy tudniuk kellene, már tegnap felszedte sátorfáját.  „Maga bolond, Balló fiam” – vonta le a következtetést az őrmester, és visszakézből hatalmas pofont kevert le neki.  „Igenis, őrmester úr” – mondta ő, és tépdeste tovább a plakátokat (akkor is kártyázott, villan fel előtted vörös arca és átizzadt fehér inge, amikor vesztett és reménye sem lehetett rá, hogy hamarosan nyerni fog, egykedvűen kártyázott tovább, mint aki parancsot teljesit). A tiszt mögöttük állt:  „igaza van – ordított az őrmesterre –, tépje maga is, vén hülye!”,  „de hát?” – kezdte volna az őrmester, mire a tiszt elővette szolgálati pisztolyát és az őrmester mellének irányozta,  „megértette? – vészjósló szelídséggel beszélt –, megértette, vagy nem értette meg?!? létezik valahol cirkusz?”,  „nem létezik” – sütötte le a szemét az őrmester.  „Akkor feleslegesek a plakátok, le kell tépni, el kell tüntetni, meg kell semmisíteni őket!” És a század tépte a plakátokat, miközben zúgtak fölöttük a repülőgépek és hallatszott az orosz ágyúk semmihez nem hasonlítható ugatása, egyesek a derékszíjukat is levették buzgalmukban, „mindig vannak seggnyalók is, nem?”, és ledobták a puskákat is a földre, hogy nyugodtabban és eredményesebben harcolhassanak a plakátok ellen, a német ragasztó ellen, ami fogta a papírokat, nem engedte, és csak akkor hagyták megzavarodva abba, amikor a tiszt – mintegy meghosszabbítva mozdulataikat – az arcáról kezdte tépni a bőrt, és már nem tudták megakadályozni, hogy halántékon ne puffanta magát, lehet, nem is akarták volna... – És? – kérdezed. – Mindenesetre néhány plakát azért ottmaradt – fejezi be Balló. – Mégiscsak gyönyörködhettek néhány plakátban az oroszok is, és ki tudja, hátha egy orosz katona azóta vágyik éppen úgy cirkuszba, mint ahogy ő is azóta vágyik, és hátha a körülmények kedvezőtlen összejátszása folytán annak az orosz katonának sem teljesült még ez ideig a vágya, és valami miatt még ő sem mehet cirkuszba. – És? – kérdezed. Mindenesetre ő sokszor gondolt a plakátokra azóta is, suttog tovább, mint beteljesületlen vágyaira gondolt rájuk, amikor például a kertek alatt szökött haza a kollektívirodából, mert megsúgták neki a  „jóakarói”, hogy kulákok lesnek rá a kapu előtt, és amikor  „ugye, emberi számítás szerint” igazán minden hiányozhatott volna neki, kivéve a cirkuszt, akkor is a műlovarnőkre gondolt, amint foszforeszkáló bikiniben állnak a ló hátán, és a ló körbeszáguld a porondon, aztán dobok pörögnek, és valahol a magasban, a trapézon, a cirkusz hercegnője fújni kezdi az aranytrombitát; aztán az ágy is fölmerült előtte a ködből, amint a kertek alatt lopakodott, a műlovarnő ágya, a műlovarnőn már nem volt rajta a jupiterlámpák fényében foszforeszkáló bikini, a műlovarnő meztelenül feküdt az ágyon, mellette egy szakállas férfi, a műlovarnő rúgkapált és kacagott, mert a szakállas nyelvével izgatta mellbimbóit. – Beláthatja, abban a helyzetben elhessegettem magamtól ezeket az illetlen és sehova nem való képeket, elvégre mit izgatott és mit izgathatott egy műlovarnő nemi élete engem, Felsőtábor újdonsült kollektívelnökét, amint éppen gyilkosaim elől bujkálok a kertek alatt, ellenben újra felbukkant, makacsul újra meg újra felbukkant a cirkusz, mert álmainkkal szemben tehetetlenek vagyunk, barátom! – A férfi hatalmasat sóhajt, arca már kevésbé vörös. – A bohócokat is láttam, amint kecskebukát vetve gurulnak a fűrészporban, és az ugró emberek ugrálnak, a bűvészek nyulakat és galambokat varázsolnak elő a cilinderekből, az egyensúlyozó művész orrán pózna, a pózna tetején egy bikinis szőke nő és a strósnájder a kötélen szédeleg, ami persze látszat, mert igaziból soha nem szédül, és a trombitások a zenekari páholyban tele torokkal fújják az Avanti, popolót, mint Germán, a pattanásos arcú traktorista. Nem tudom, emlékszik-e Germánra? – kérdezi mohón, és előtted újra felbukkant a patakpart és a végeérhetetlen, éjszakába nyúló focimeccsek, hallod az Avanti, popolót is, azt az éneket, amelyikre Germán tanítgatta a focizó gyerekeket. – Emlékszem – mondtad, mire ő kifejtette, hogy egyáltalán nem izgatja, hogy mások, például te is, mire emlékeznek azokból az időkből, őt akkor sem izgatták mások emlékezései és képzelgései, jelesen akkor sem, amikor a ködben, a kertek alatt kétszer is eltévedve bujkált vélt vagy valódi üldözői elől, ő akkor is azt csinálta, amit akart, amit a meggyőződése diktált. – És amit mondtak Önnek – teszed hozzá rosszindulatúan, de nem sértődik meg, bólint. – Én tizennyolc éves koromban, huszonkilencben, a Zsilvölgyében lettem párttag, és tudtam, mi a pártfegyelem, de a cirkuszra gyűlések szünetében is sokszor gondoltam – mélázik el, és arca fokozatosan tűnik át egy régi nyárba.  „Huszonegy” – kiabálja Hutera, és lecsapja a két ászt. Balló elmélázva dünnyögi:  „megint nyertél, te isten átka!”  „Megint? – szakad ki Huterából is valami sóhajjal vegyes nevetés –, mindig, barátom, mindig én nyerek!”  „Tíz üveg sör?” – kérdezed mohón.  „És jeget!” – reccsen rád Hutera, és a falusi mozi hangszórójából jól hallhatóan selypit az énekes:  „Marina, Marina, Marina.”

A hangszóró megint elhallgat, ezúttal úgy néz ki, véglegesen, mert játszani kezd a fekete frakkba öltöztetett zenekar a szemben lévő nagy páholyban. Mendelssohn nászindulóját játsszák teljes hangerővel. – Kezdődik – szorítja meg a karod Balló. – Hálás vagyok a Fennvalónak, hogy ezt megértem. – Inkább annak kellene örvendenie, hogy végre van állandó cirkusza is a népnek – ellenkezel –, hogy végre összegyűjtötték az összes artistákat, bűvészeket, bohócokat, műlovarnőket és erőművészeket, hogy kiválogathassák a legjobbakat, hogy az állandó cirkuszban majd a legjobb műlovarnők, artisták és bohócok szórakoztassák a dolgozó népet. – A férfi ingatja a fejét, csak tudná, tépelődik, honnan bennünk ez a mélységes cinizmus, mintha kívülállók lennénk, mintha rólunk soha nem lenne szó, belülről is úgy beszélünk, mintha mindig körön kívül lennénk, soha semmivel nem vagyunk megelégedve, mindene röhögünk, mintha viszketőport szórtak volna a gallérunk mögé. – Noha nincs is gallérunk – mosolyogsz. – Ez most igazán nem lényeges! – jön indulatba Balló, ő tudja,, mit beszél, igen-igen, mi mintha tényleg kívülállók lennénk, mintha nem lenne igazi közünk semmihez, mintha nem lenne közünk igazán ahhoz, ami ebben az országban... – Ez egyáltalán nem így van – válaszolsz a kelleténél sértőbb hangnemben, és végre hatalmasat tüsszentesz –, csak arról van szó, hogy személy szerint nem szereted elfogadni, pláne kritikátlanul – tekintélyek és tekintélyérvek előtt hasra esve – a frázisokat, amiket mások, akik fakanalat faragtak a zászló nyeléből vagy mondjuk teniszütőt, elfogadtak és azt szajkózzák napestig. – Itt most rólam van szó? – érdeklődik Balló komoran. – Nem éppen – legyintesz, te nem személyeskedsz, inkább példázatot mondasz a megértés reményében, legalább a reményében, hiszen egyebünk sincs, csak a remény, hogy talán megértjük, megérthetjük, hogy értenünk kell egymást. Nem, szerinted a személyeskedésnek semmi értelme, de el szeretnéd mondani, hogy még Marx is hangsúlyozta a fennálló viszonyok bírálatának – Marx a kapitalizmusban élt! – nevet diadalmasan a férfi –, mit te és a többi hozzád hasonló nagyokos viszont a szocializmusban, amit mi teremtettünk meg nektek Szolyva-Visónál és Bumbeşti-Livezeni-nél. – Senki sem tehet arról, mikor és mibe születik – csattansz fel, de Balló csak nevet. Érdekes, akkor így nevetett, amikor vesztett, és akkor is, amikor Hutera részegen a sörtől és a kisérőnek ivott fél rumoktól nagy mellénnyel heccelni kezdte, hogy valamennyiért, nem sokért, megtanítja kártyázni, sőt ha akarja, még a nőkhöz is elviszi.  „Ne vidd túlzásba, Figaró – mondta ilyenkor –, ne vidd túlzásba, mert elvitetlek nádat vágni, s jobb ma a kártyanyeremény, mint holnap a dunai nád.” És nevetett, mint most; nem lehetett belátni a nevetése mögé, nem lehetett tudni, miért ül le kártyázni, ha nincs szerencséje, miért veszít és miért tűri, hogy a félrészeg Hutera a maga pimasz modorában sértegesse, amikor az egész falu a hatalmában van, ahogy a megszeppent borbély magyarázza meg nektek:  „itt a zsebében, igen a zsebében!”, és saját rojtos gallérú, pepita zakója zsebére mutat, s mintha az ő mozdulatát folytatná, Balló is a zsebe felé nyúl. A porondon óriási triciklin megjelenik egy bohóc, majd egyenes sorban karikázva és a nászindulót dúdolva, harsányan és falcsul, jönnek a többiek, egy egész szakasz, vörös krumpliorr repül a zenekar felé, mely hirtelen elnémul, a cirkusz hercegnője (honnan került a trapézra? vagy már a kezdet kezdetén ott volt láthatatlanul? csak a beavatottak szemének láthatóan?) belefúj az aranysárga trombitába és a bohócok, a csodálattól megdermedve, a triciklikkel együtt lehuppannak a földre. – Mert mikor a bohócok sírnak, mi kacagunk! – fogalmazza meg Balló rögtön a helyzetet, állandóan kommentál, mint egy eszeveszett és megszállott próféta. – És korántsem csak akkor – folytatja –, ha a bohócokat éri valami baj! A dudorászó nő hirtelen felétek fordul, a mozdulattól a szigorú barna kendő alól kiszabadul egy hajtincs, fiatalossá téve az érdeklődő arcot. A nő rezzenéstelen szemekkel nézi a férfit, de Balló nem veszi észre, nem megy bele a játékba, mesél; újra katona, plakátokat tép többi társával együtt egy német kisváros házainak faláról, a világhírű cirkusz előadásait reklámozó plakátok, hála a német alaposságnak nem hagyják el könnyen a német házak falát, néhány bajtársa a derékszíját is ledobja, a puskáját is, a katyusák egyre közeledő ugatásában tíz körömmel esnek neki a végsőkig ellenálló plakátoknak, aztán pukkanás hallatszik, és mindannyiuk retinájára fagy a kép, egy magyar királyi százados vértől barázdált arca és jobb halántékán a fekete, revolvergolyó ütötte seb – mint pont egy befejezetlen mondat végén. A revolver kiesik az elerőtlenedő tiszti kézből a plakátmaradványok közé, a sárba; tegnap lehet épp ezen a helyen még csókolózott egy német háziasszony egy bohóccal vagy egy katonával, és tétován engedte, hogy mohó kezek nyúljanak a szoknyája alá, és nem gondolt a férjére, aki valahol, már nem is olyan távol harcolt a német jövőért, ő is a jövőre gondolt.  „Abbahagyni!” – ordítja sztentori hangon az őrmester.  „Abbahagyni, emberek!” – veszik át a parancsot a tizedesek is, és kimerülten dőlnek a falnak, de a katyusák tovább ugatnak, a légiveszélyt hírül adó szirénák is tovább visítanak, és a falon ott virít mégis diadalmasan néhány plakát, Balló a fejét veri a falba és kacag, sátáni hangon kacag még akkor is, amikor a falfehér őrmester odalopózik mögéje és megfogja a nyakát, akár egy fuldokló macskakölyöknek, és atyai hangon azt mondja neki:  „Nyugodj már meg, édes fiam!” Abban a pillanatban az egyik katona tüzelni kezd, nem lehet pontosan tudni, kiket lát a néptelen utcán, a sorozatok visszhangja pingponglabdaként verődik oda-vissza a házfalak között, az őrmester szemével irányítja az egyik tizedest, aki a tüzelő katona mögé lopózik és a beavatottak szakértelmével tarkón üti. A katona elnyúlik a földön egy végsőkig kitartó renitens német plakát előtt. – És belőlem, fiam, megint kitör a kacagás – sóhajt Balló és furcsán fintorog, majd zsebkendőt halász elő, azzal törülgeti a homlokát, és anélkül, hogy az asszony felé fordulna, megkérdezi: – Maga mit néz rajtam, jóasszony, nem látott még háborús éveire emlékező férfiembert? – de választ sem várva szaggatott hangon, feltörő emlékeivel küszködve újra beszélni kezd. Kényszeríted magad, hogy ráfigyeljél, szavai mégsem érnek el hozzád, a porondot nézed, körülbelül úgy, olyan elhatározással, ahogy Ballót nézted a korábbi kollektívelnök, Veres Pista temetésén kamaszkorodban, Ballót, aki betegeskedő, majd elhalálozó barátja, sors-, valamint harcostársa utódjaként a kelleténél is komorabb arccal lépdelt a temetési menetben, a tavaszi szél lengette a koporsót takaró vörös leplet és az ide egyáltalán nem illő nap fekete reverendáját, akár most a huzat a cirkusz hercegnőjének üres kötéltrónját (mikor tűnt el a művésznő? Vagy mégis ott van, csak az avatatlanok nem látják?) és a bohócok piros, sárga, barna, zöld és naranccsárga, bő szárú gatyáit, érzed a füledben is a huzatot, s tudod, ha papirrepülőket eregethetnél valahonnan fentről, a lengedező kötéltrón magasságából, gyönyörű köröket írva vitorláznának le a porond fűrészporában pihenő krumpliorrok és hottoko álarcok felé.

– Mire gondolt a Veres Pista temetésén? – kérdezed, de nem nézel a férfira, s ezért nem is érted, hogy mit kacag. – Várj – mondja, feszülten figyeli a porondot, majd feléd fordul, és a kezében szorongatott zsebkendővel megtörli a szemét. – Viccet mondtak – magyarázza –, azon nevettem. – Miféle viccet? – hökkensz meg, és egyre a kanyargó temetési menetet látod, április erőtlen napsütésben temették Veres Pistát, felfeltámadó szélben. – Miért van piros szeme az elefántnak? – törölgeti a szemét a férfi. – Hát, hogy el tudjon bújni a cseresznyefán. S mégis, miért nem látni egyetlen cseresznyefán sem elefántot? – Miért? – nézel újra megütődve Ballóra. – Mert jól elbújtak! – mondja, és már nem nevet. – Várj mikor is volt a temetés? Évre nem tudom, valamikor az ötvenes évek elején lehetett, csak az évszakra emlékszem, áprilisban történt. – Te is ott voltál? – Igen, ott mentem maga mögött – mondod, újra előtted imbolyog Balló széles háta, megfeszül rajta a bizonyára kölcsönkért sötét zakó, egy helyen ki is bomlik a fehér varrás, mint szörnyű növekvő sebhely villog a délutáni nap kibírhatatlan fényében. A zenekar székely kesergőket játszik, a prímás könnyei a vonóra hullanak, Veres Pistának az volt az utolsó kívánsága (Ballónak, Szikszainak, de a tisztelendő úrnak is elsuttogja!) hogy kommunista temetést rendezzenek neki, de búcsúztassa el pap is, és barátai, a cigányok is legyenek majd jelen, székely kesergőket játsszanak, kizárólag csak székely kesergőket, mondjuk az Elmegyek, elmegyek, hosszú útra megyek címűt, vagy az Elindultam szép hazámbólt, esetleg a Hegyek, völgyek mögött állok kezdetűt. – Furcsa kívánság volt – mondja Balló, mintha kitalálta volna, mire gondolsz –, meg kell mondanom őszintén, Szikszai elvtársnak nem is tetszett, eleinte hallani sem akart róla,  „nem lehet, Feri!” – mondta és atyaian nézett a szemembe.  „Már miért ne lehetne?” – csattantam fel én is, de ő csak ismételte konokul:  „nem lehet, értsd meg, hogy nem lehet”.  „De az utolsó kívánsága, Szikszai úr – mondta a tisztelendő –, és egy halott utolsó kívánsága szent dolog, amit illendő tiszteletben tartani!”  „Igaza van – csatlakoztam én is a klerikális reakció jelenlévő képviselőjéhez –, tiszteletben kell tartani!” Szikszai már kitöltötte a pálinkát, a szemével intett, hogy vegyük fel a poharat.  „Erőt, egészséget” – mondta.  „Erőt, egészséget” – mondtam én is.  „Dicsértessék” – mondta tétovázva Antal atya, és felhajtottuk a pálinkát.  „Nem is az utolsó kívánságról van szó – töprengett hangosan Szikszai –, de mit fognak szólni a rajonnál, kommunista temetés lesz teherautóval és vörös lepellel, ohne gyászkocsi, de pappal is, miközben azok a haszontalan mórék reakciós nótákat húznak a gyászmenet fölébe?”  „Székely kesergőket!” – emelte fel az ujját Antal atya feddőleg.  „Menjen már, tisztelendő úr – nevetett idegesen Szikszai – szó van benne Erdélyről, vagy nincs?”  „Melyikben?” – képedt el a pap.  „Hát abban, hogy Elindultam szép hazámból – dúdolta Szikszai. – Tudják maguk jól, hogy melyikben!”

– És maga? – kérdezed –, maga nem mondott semmit, Balló úr? Magának nem volt semmi hozzáfűznivalója? – Az őrmestert – mondja nehezen követhető logikával – egy német tiszt lőtte le a nyílt utcán, ő megdermedt, de a többiek sem mertek mozdulni. A százados halála után az őrmester utasította Fehér tizedest, hogy sorakoztassa fel őket, azt mondta, ideje eltűnni, és mutatva a jó példát felszegett fejjel elindult, ők hipnotizáltan követték, kezdtek beszivárogni egy mellékutcába, amikor váratlanul megjelent egy német teherautó, fékezett, és egy tányérsapkás német tiszt ugrott le róla. A tiszt hadart valamit az őrmesternek, az őrmester, aki egy vak hangot sem értett németül, az öve felé nyúlt, századosa pisztolya felé, de a német volt a gyorsabb, egy egész sorozatot beleeresztett, aztán felsorakoztatta őket, s valami olyasmit magyarázott, hogy meg kell védeni a várost. – Mink egy kicsit lassan gondolkoztunk már akkor; a két halál, a bombázások, a repülők, az ágyúdörgés, a fegyverropogások megzavartak, de öt perc múlva egy újabb légiriadó alatt, amikor a német katonák berohantak a pincébe, Fehér tizedes elgáncsolta a német tisztet, s amikor az hasra esett, szuronnyal a földhöz szegezte.  „Ezzel meglennénk” – mondtam én, és tovább röhögtem, az amerikai repülők ott húztak el fölöttünk, láttuk a kioldozódó bombákat, a halált rejtő kedves kis csomagokat, ahogy közelednek a föld felé.  „Ha ezt is megússzuk – húzta ki a tizedes a szuronyát a német tiszt hátából, és gondosan zubbonyához dörzsölgetve törülte róla a vért –, ejsze ebbe a kurva életbe soha nem halunk meg.”  „Vigyázz!” – kiáltotta a másik tizedes, mert a német katonák megjelentek a pinceajtóban, lehasaltunk, tartottuk feléjük a géppisztolyokat és a puskákat, kinek mije volt. Azonnal felemelték a kezüket, és az egyik kiköpött.  „Menjetek, magyar jóbarát” – mondta és fintorgott,  „jönni ruszki, jönni” – hadarta a mellette álló.  „Ezek megvesztek” – mondta a tizedes és tarkóra tett kézzel a falhoz állította őket. – Nekem is kedvem lett volna közéjük állni, annyira kifárasztott az a nap, annyira kilátástalannak éreztem a jövőt. – Sokat szenvedhettél – simít végig a barna kendős nő Balló kezén –, és én még azzal gyanúsítottalak, hogy azért hoztad szóba szegény Miticám nevét, nyugodjék békében, mert ki akartál kezdeni velem! – A fiúk hátrafordulnak, pisszegnek, Balló rájuk mered, a kelleténél gyorsabban fordulnak vissza, mindenesetre tény, hogy egyre többen vándorolnak el közvetlen közeletekből a lenti sorokba. – Én Veressel katonáskodtam – mondja Balló, tétova mozdulattal öleli át a nőt, magához húzza, simogatja a kezét, a nő védekezőn hozzábújik, arcán könnyek peregnek, a másik nő úgy tesz, mintha semmit nem venne észre, egykedvűen bámulja a csetlő-botló bohócokat és a feladatukat óramű pontossággal végző ugróembereket. – Veres Pista is ott volt abban a német városban? – Igen – mondja Balló, arca szokatlanul ellágyul –, de nem velünk. Amikor a németeket a falhoz állítottuk, és megvárva a következő légiriadót elrohantuk egy mellékutcába, persze előzőleg elszedtük tőlük a fegyvereiket, nehogy megpróbáljanak belénk lőni, éreztem, hogy semmi dolgom a többiekkel. Találatok értek egy házat, a porban-zajban valahogy elvesztettem a bajtársakat, s ahogy a fal mellett óvatoskodva, lövésre tartott géppisztollyal merészkedtem befelé a város szívébe, a nyomasztóan üres utcák látványa lassan megnyugtatott. Váratlanul találkoztam össze Veressel az egyik sarkon; ő is kibiztosított fegyverrel lopakodott, valahogy elszakadt a szakaszától, s most kereste őket. Nem volt időnk örvendezni egymásnak, Veres ott is jobban kiismerte magát, lementünk egy ház pincéjébe, nem volt otthon senki, a háziak valószínű a cirkusszal menekültek el, hogy tovább gyönyörködjenek az előadásban. A kamrában nem találtunk semmit, csak egy üveg zöldborsót, kinyitottuk, eszegettük a borsót, aztán csak feküdtünk a hátunkon a pincébe hordott ágyakon, és vártuk a muszkákat, én mondtam így, ezt Veres nagyon élvezte, bár ő ruszkiknak nevezte őket. Mindez negyvenkilencben idéződött fel először, egy kis hegyi faluban voltunk agitációs körúton, és egy parasztház kifűtetlen hideg szobájában szállásoltak el, a kezdődő kulák-világnak még a híre sem ért el ide, a gazda nem volt miért udvaroljon nekünk, mégis vacsorával kínált, bort ittunk, a felesége összeütött valami szalonnás tojásrántottát, éjfél után feküdtünk le a tiszta szobában, a pokrócok mellé két subát is kaptunk, október volt, de már érződött a levegőben a hószag.  „Nehogy megfagyjanak itt nekünk” – kacagott csiklandósan a paraszt fiatal felesége, és szemérmetlenül nézegetett, de a gazdát ez sem izgatta, már részeg volt, az asztalt verte, és bizonygatta, hogy nálunk úgyse lehet kolhozt csinálni, mert a székely embernek nem olyan a természete. Ahogy a hátunkon feküdtünk, akár ott a német ház pincéjében negyvenötben, s vártuk az álmot, úgy, olyan elszántan, ahogy akkor a dicsőséges szovjet hadsereget, egyszer csak azt mondja Veres:  „Te Feri, hát nem így feküdtünk akkor is, ejsze van annak már szinte öt esztendeje.”  „Négy és fél” – mondtam én, és néztem az ablak derengő üvegét a sötétben, a gazda felesége az ablak elé egy székre rakta az ágyról a hímzett párnákat, s kétszer is azt hittem félálomban, rám dől a párnahalom.

Vártam azt is, mond-e még valamit Veres, de nem szólt, s aztán valahogy álomba kínlódtam magam, de rosszul aludtam, hánykolódtam, ki kellett menjek pisilni, hát az udvaron hó van, világit a hó. A gazda kutyája nekem futott, megszagolt, megnyalta a nadrágom, aztán hempergőzni kezdett az ujjnyi hóban, gyönyörű éjszaka volt.  „Jó vadászidő van” – mondta Veres a hátam mögött, nem is vettem észre, hogy ő is kijött, csurgattunk egykedvűen a kerítés mellett.  „Puska kéne” – mondtam.  „Az hát – legyintett. – Akkor a német pincében volt puskánk, de nem volt hó” – mondta, és szívta a fogát, nem tudtam, hova akar kilyukadni, vártam.  „Hol hó nincs, hol puska” – folytatta talányosan, noha meg mertem volna esküdni, hogy mást akart mondani, csak időközben meggondolta.  „De legalább itthon vagyunk” – mondtam, nem akartam semmiben sem lemaradni, visszafordultam, ő még ott állt az udvar közepén, s láttam, ahogy bundába burkolózva megjelenik mellette a gazda felesége, és a két árnyék eggyé válva elindul az istálló felé. Ez nem normális, legyintettem rosszkedvűen, ha a gazda megfogja őket, megöli, ezek a hegyi emberek nem ismernek tréfát az ilyesmiben. De nem foglalkoztam sokat vele, visszafeküdtem, rögtön el is aludtam, álmomban a mezőn kószáltunk Veressel, és két vadonatúj német géppisztollyal nyulakra lövöldöztünk, hó volt, bokáig érő hó, a házigazdánk nagy fehér kutyája csaholva hajtotta föl a nyulakat, aztán Veres rám fogta a géppisztolyt:  „Most meghalsz, Ferenc – mondta –, véged”  „Ne bolondozz” – fogtam én is rá az enyémet, akkor vettem észre, hogy a tár üres, eldobtam a puskát, és felemeltem a kezem. Belém eresztett egy sorozatot, éreztem, hogy csapódnak belém, a golyók, kinyitottam a szemem, talányos arccal állt mellettem, az ágyam fejénél, és minden mosolygás nélkül skandálta:  „Ébredj álmaidból, özvegy Pókainé!”  „De jó kedved van” – sziszegtem, felültem, megdörzsöltem a szemem, elmondta hogy itt van Szikszai is egy emberrel a falunkból, s az ember két pohár papramorgó után kifecsegte, hogy Vlad Rădescut leváltották, egyelőre a faluban maradhat mint tanító, de mától Szikszai a titkár. Ennek nem örültünk túlságosan, nem rajongtunk Szikszaiért, ha alkalmam és módom lesz rá, elmondom, miért.

– Azt szeretem bennetek, magyar férfiakban, hogy olyan kedvesek vagytok velünk, fehérnépekkel – mondja a nő, és még közelebb húzódik Ballóhoz, te zavarodban köhögsz és arcodhoz emeled a kezed, a zenekar újra pattogó indulót játszik, a prondon két bohóc kergeti és különböző nem is létező tárgyakkal dobálja egymást, de ha a tárgyak földet érnek, nagyokat puffannak és csörömpölnek mégis. A két bohóc nevetve rohan ki egy rejtett ajtón, ami a porond másik oldalán nyilik, innen nem látod jól, csapóajtó lehet, és máris bevonulnak egyes sorban az artisták: négy férfi és három nő. A férfiak fehér trikóban és fekete, gumírozott, lábszárukhoz tapadó nadrágban, a nők foszforeszkáló, csillámporral hintett bikiniben. Félkör alakban, a zenekarnak háttal (veletek tehát szemben) sorakoznak fel, és némán hajlonganak, a reflektorfények rájuk irányulnak, a zenekar ismét tust húz, a szolgák hordják befelé a tornaszereket, nyújtókat, lovakat, korlátokat, szőnyegeket. Egy bohóc triciklijén himbálózva újra bekarikázik a színpadra és eléje ereszkedő recsegő hangszórón mondja az artisták nevét, van két tornász országos bajnok is közöttük, látod, hogy a férfi országos bajnoksága hallatán elpirul, valószerűtlenül vörös az arca a reflektorfényben, kedved lenne a végére járni, miért és hogyan végződnek ígéretes, eredményes tornászkarrierek cirkuszban, és azt is szeretnéd tudni, vajon ez a cirkuszi fellépés amolyan vendészereplésnek minősül-e, vagy fizetett alkalmazottak, de Balló ismét feléd fordul. – Nagyon nehéz volt a temetés után. A valóság az, hogy Verest szerették az emberek, pótolhatatlan űrt hagyott maga után, akárhogyan csináltam is a dolgom, tudtam, a hátam mögött Veressel hasonlítanak össze, akit halála után per Pistának nevezett az egész falu, sőt Pistánknak, birtokos személyraggal. Ezt a mi Pistánk nem így csinálta volna, hallottam sokszor gyűlések szünetében, de ahogy közeledtem a kis szivarozó csoportokhoz, azonnal elhallgattak, és másról kezdtek beszélni; akkor már eleven volt a futball-láz, sokan a CCA-nak szurkoltak, még többen az aradi textilgyáriaknak, ahol akkor még játszott a háború utáni korszak vitathatatlanul legnagyobb labdarúgó-egyénisége, a veterán Pecsovszky József is, és az ő játékát én is sokszor megcsodáltam bukaresti mérkőzésein, ha éppen valami miatt ott voltam. Az aradiaknak akkor még hatalmas táboruk volt a fővárosban, néha olyan viharosan buzdították őket, hogy azt hihették, szülővárosuk stadionjában játszanak. egy mérkőzés szünetében – gyűlésen voltunk Bukarestben, és délután okosabb dolgunk nem lévén, kimentünk a meccsre – azt mondja nekem Szikszai, bizalmasan közel hajolva hozzám, éreztem áporodott borszagú leheletét, mert akkor már ivott:  „Nem jól van ez így, Balló elvtárs!” Még ő volt a titkár, bár nagyapás és Vlad Rădescu már hazajöttek a csatornától, és rebesgették a faluban, hogy hamarosan leváltják, s mivel rosszakarói szerint csak két osztálya van, mint a szocialista vonatnak (mert ugye a kapitalistának három volt), mehet éjjeliőrnek a kollektívbe, ha megszavazza a tagság. Mégis, mintha nem mérte volna fel a helyzetét. Óvatosan elhúzódtam, de erre sem reagált, mélyet sóhajtva ismételte meg:  „Nem jól van ez így, Balló elvtárs!”  „Micsoda?” – kérdeztem, közömbösséget tettetve, akkor már vége volt köztünk a pajtáskodásnak, az egyetlen ember, akivel bizalmasan, bezárt ajtók mögött tárgyalt, Veres Pista volt, ahogy ő meghalt, Szikszai teljesen magára maradt.  „Nem jól van ez így” – ismételte konokul.  „Mi nincs jól, Szikszai elvtárs, kérlek?” – meredtem rá, tényleg nem értettem semmit. UTA–Rapid mérkőzés volt, még null nullra állt a találkozó, de a híres Bonyhádi már lőtt egy akkora kapufát, hogy szinte kettétört a felső léc.

 „Hát a te helyzeted, kérlek szépen – mondta –, bármit csinálsz, az emberek azt mondják, ezt Veres elvtárs másképpen csinálta volna.”  „Mi a teendő? – kérdeztem, és feléje fordultam. – Támasszuk fel Veres elvtársat? Még holnap beszélek Antal atyával, hátha az ő hozzájárulásával eszközölni tudtunk egy árva feltámadást.”  „Ne vedd komolytalanra a figurát, Balló elvtárs”  – szigorodott meg Szikszai.  „Miért? – meredtem rá. – Nem csinálna jó reklámot a mozgalomnak? Hírnevet a falunak? Már harmadnap hozhatnák a lapok az első oldalon, hogy feltámadt a rajongásig szeretett felsőtábori kollektívelnök, és újra átvette hivatalát, ami bizonyára hatással lesz majd a pityókatermésre is.”  „Én csak barátilag szerettelek volna figyelmeztetni – mondta rendületlenül –, hogy az emberek nagyon ki vannak rád.” Akkor kitört belőlem is, ami évekig belém szorult:  „És rád, kedves, szeretve szeretett Szikszai elvtárs, talán nincsenek ki? Ha nem tudnád, Hutera állandóan téged pletykál, visszatérő céltáblája lettél, és Bélus nem kockáztat feleslegesen, ő tudja, mit beszél, ő már kiszagolta, hogy romlottak a kapcsolataid, azonkívül az emberek, akiket te vittél el egy kicsi testedzésre, és akik időközben – sorsukkal is példázva, hogy minden mulandó – hazatértek, ugyancsak nem rajonganak érted. Hát nem veszed észre, hogy közutálatnak örvendessz?!? Észreveszed te – folytattam, idegességemben dadogva –, észreveszed te, ha nem is beszélsz róla. Ki mersz-e menni sötétedés után az utcára? Benn kuksolsz a házadban, barátom, bezárod a kaput, elengeded a kutyákat, és ki tudja, mit csinálsz egyedül,a  behúzott zsalugáterek mögött, a lámpafényben? Tényleg, Szikszai elvtárs, válaszolj megmaradt egyetlen hívednek, mivel is töltöd te az estéidet?”  „Én csak barátilag akartam figyelmeztetni magát, Balló elvtárs!” – állt fel Szikszai, ha lehet még sápadtabban, és nem értette, hogy miért ugrálnak mellette a szurkolók. Az UTA akkor lőtte be a vezető gólt, nem tudtam megállapítani, ki lehetett a gólszerző, mert a textilgyáriak egy csoportban voltak a pálya közepén, akkor még örvendeztek a focisták egy-egy gólnak, nem mint ma, és meg is ölelgették a gólszerzőt, akkor még a futball is igazi volt.  „Mindenesetre – folytatta Szikszai, fekete kalapját gyűrögetve – én már megírtam rólad a jelentést, Balló elvtárs! te régi párttag vagy, de túl elnéző az emberekkel szemben, nem érted, és látom, nem is akarod érteni az idők szavát. Azt hiszed, még mindig a Zsilvölgyében vagy, sztrájkot szervezel, illegális munkában veszel részt?! Akkor, nem mondom, bizonyos fokig megengedhető volt ez a mindenkivel szembeni kedveskedés, ez a vénasszonyos locsogás, hogy ne nevezzem csúnyábban, ez a lelkiző elnézés. De ma, barátom és elvtársam, az osztályharc éleződésének időszakában ez már nem megy! te nem akarod megérteni, hogy hol élsz! Nem teljesíted könyörtelen elszántsággal az előírásokat!” Nem, akkor már nem bírtam tovább, közbevágtam:  „Tehetnél nekem egy szívességet, Szikszai elvtárs!” Rám meredt, ma is előttem van sápadt arca, savószínű, gyanakvó szeme, ahogy ide-oda ugrált rajtam:  „Kinyalhatnád a seggemet!” Ekkor fentről rám szóltak, hogy fogjam be azt a mocskos pofámat. Egy kissé megnyugtatott mindkettőnket, néztük a meccset, egymás mellett, mint két jó barát vagy mint két idegen, de több gól már nem esett. Amint később megtudtam az ugyancsak legendás hírű, közel százkilós csatár, Bonyhádi volt az egyetlen gól szerzője, mintegy huszonöt méterről bombázott egy szabadrúgást a bal felső sarokba.

Az artistákat figyeled, szád kiszárad, bal szemed észrevehetően remeg (idegesség? huzat?), az országos bajnok fenn lóg a cirkusz hercegnőjének kötéltrónján, szájával tartja a fémvázat, amin a nő himbálózik, alattuk nincs védőháló. – Egyes emberek – mondja a Balló mellett ülő nő – valósággal szeretik kihívni a veszélyt! – Rosszul ítéled meg, drágám – mondja a társnője, és közelebb húzódik, mintegy védelmet keresve, hozzád (de kitől félhet?) –, ezeknek ez egyáltalán nem jelent semmi veszélyt, nyilvánvaló begyakorlott mutatványokat csinálnak, ezeket akár behunyt szemmel is, akár... – Mindenesetre – szakítod félbe idegesen – nem jó az ördögöt a falra festeni! – Hol lát itt falat, fiatalember? – kérdezik majdnem egyszerre a barna kendős asszonyok, és az artistanő átúszik a levegőn a másik artistáig, nyilván sikerül a halálugrás. – A cirkuszi halálugrások – mondod megkönnyebbülten, és átöleled a nőt – majdnem mindig sikerülnek, az a néhány százalék haláleset, ami mégiscsak előfordul, csak erősíti a szabályt.

– Nagyon levert volt Szikszai – meséli tovább Balló –, kétszer is el akartam válni tőle, de csak jött velem komoran, amolyan Forr a világ bús tengere, ő, magyar-hangulatban, egy lámpa alatt a karomra tette a kezét, tenyere nyirkos volt, megborzongtam, nagy erőfeszítésembe került, hogy ne rántsam el a karom. „Bocsáss meg, Balló elvtárs kérlek – kezdte –, egy kicsit elvesztettem a fejem. Tudod, fáradt vagyok, évek óta nincs egy nyugodt éjszakám, eszem magam állandóan, nem vagyok meggyőződve, hogy jól csinálom-e, de hát most már nincsen visszaút. Bocsáss meg, mint elvtárs az elvtársnak, nem tudtam, mit beszélek.”„Én megbocsátok – mondtam egykedvűséget tettetve, noha nagyon meglepődtem, mert évek óta nem beszélt ilyen hangon senkivel –, de Vlad Rădescu és mások puszta kézzel szednének ízekre, nem, ők nem bocsátanak meg.” Megmondtam neki, tudjon róla, kötelességem volt, nem? Beültünk egy kiskocsmába, két és fél óra volt még vonatunk indulásáig. „Ők nem számítanak – mondta Szikszai nyugodtabban –, nem őmiattuk fáj az én fejem.” Csámcsogva ette a mititejt és itta rá a savanyú coteşti-i bort.  „És ugyanbiza miért nem számítanak?” – kérdeztem én, hozzáérintve poharam az övéhez.  „Mert árulók” – mondta Szikszai, és kiita a poharát.  „Kiket árultak el és hol?”  kérdeztem dühösen.  „Pontosan itt fogok neked erről szabadelőadást tartani!”  vigyorgott Szikszai, és óvatosan szétnézett a kocsmában, de senki sem figyelt ránk, mindenki magával, barátjával, poharával volt elfoglalva. Ez láthatóan megnyugtatta.  „Az elvtársak nem hallgatnak az árulókra” – emelte fel a poharát. Én is felemeltem, ezúttal nem is koccintottunk. Magabiztossága, bevallom, kissé megzavart, a bor is kezdett a fejembe szállni; túl sok minden történt velünk azokban az években, nem tudtuk utolérni magunkat, pörgettek az események; nem tudtunk megnyugodni, az állandó bizonytalanság és bizalmatlanság légkörében éltünk. Elhallgattam, töltöttünk, ittunk, töltöttünk, ittunk, már forgott velem az olajos padlójú helyiség.  „Na menjünk” – állt fel végre Szikszai. Pénzt hagyott az asztalon, kitámolygott. Bukdácsoltam én is utána, nem tehettem mást. A főváros akkor még fényárban úszott, amíg a buszra vártunk, meg-megbicsakló nyelvvel elmondta nekem, hogy B. elvtárs (az egyik rajoni korifeus) szereti őt, újra nagyon kedvesen beszélt vele, mint elvtárs az elvtárssal, mert B. elvtárs, ismételte meg, ragyogott a szeme, mintha a szeretőjéről mesélt volna, B. elvtárs, bármennyire is nem ezt mutatja a látszat, mégis szereti őt, sokra becsüli, bízik benne, tudja, hogy rá, Szikszaira mindig lehet számítani. Ő éjjel-nappal készen áll. Nem szóltam semmit, szédültem, tompán szaggatott a fejem. A busz az állomás előtt tett le, előttünk egy halaskofa szállt le, nyögve cipelte kosarát, a kosárban még rángatóztak a frissen fogott halak. Még orrunkban volt a halszag, egymásba kapaszkodva álltunk be az állomás melletti kiskocsmába, kértünk két pohár bort, azután még kettőt, Szikszai egy üveggel az útra is becsomagoltatott.  „Nem volt más lehetőségem – mondta és rám emelte savószínű szemét –, fel kellett áldozzalak, Balló elvtárs, bizony isten fel kellett áldozzalak, bocsáss meg nekem.” A nyakamba esett, megcsókolt, éreztem savanyú leheletét, összerándult a gyomrom.  „És miért, ugyan miért kellett feláldozz engem?” – kérdeztem közömbösséget tettetve, már a vonaton.  „Hogy lássák az elvtársak, én tényleg mindenre képes vagyok. Még a barátságot is képes vagyok feláldozni a párt érdekeiért!” Azt akartam kérdezni, mióta vagyunk mi barátok, de idejekorán visszanyeltem.  „Nem értem – meredtem rá egy kissé részegségemre is rájátszva –, én, az egyszerű kollektivelnök miért állnék szembe a párt érdekeivel? Idestova negyedszázada vagyok párttag, régebben, mint mindenki más a rajonban, régebben mint maga B. elvtárs, mint K. elvtárs, mint te.”  „ez nem érdem – vörösödött el Szikszai –, te olyan helyen dolgoztál a felszabadulás előtt...”  „Persze hogy nem érdem – legyintettem –, de tény. Bizonyítani tudom.”  „De hát én nem azt mondtam, Ferikém, hogy te szemben állsz a párt vonalával, a párt érdekeivel.” Újra a vállamra tette a kezét, közelhajolt hozzám, megborzongtam:  „Én ne értettelek volna jól?”  „Valószínű” – nevetett Szikszai, és elhúzta a kezét. Nevetésében (és ez volt a legborzalmasabb) nem éreztem semmi mesterkeltséget, újra elbizonytalanodtam, és bevallom, félni kezdtem tőle.  „Arról van szó, hogy te jó elvtárs vagy, de éppen azért nem vagy képes ellátni megfelelően a feladatodat, nem, ne szakíts félbe, nem a tervről, a kollektívben végzett munkáról van szó...”  „Hát miről? – kérdeztem naivul –, miről lehet még szó az én esetemben?”  „Felsőtáborról – mondta keményen Szikszai, és kortyolt a borból, már előzőleg erőlködve nyomta be a dugót. – Felsőtáborról van szó, Balló elvtárs!” A vonat lassított, valószínű Ploieşti felé járhattunk már.  „Felsőtábor egy speciális hely, mondhatnám úgy is, az osztályellenség egyik utolsó búvóhelye a rajonban.” Felém nyújtotta az öveget, észrevehetően reszketett a keze, ez újra megnyugtatott.  „Mindkettőnknek szőlőfaluja, ismerjük.” És én nem mondtam semmit, nem vágtam a szemébe azt sem, hogy neki, a félcigánynak egyáltalán nem a szülőfaluja Felsőtábor; bágyadtan, elernyedve hallgattam, újra a cirkusz hercegnője volt előttem (mint akkor, amikor a kertek alatt menekültem a ködben, állítólagos gyilkosaim elől, s minden almafában merénylőt gyanítottam), egy fürdőkádban állt meztelenül és felém tárta a karját.  „Túlságosan jól ismernek téged az emberek, Ferikém, te is ismered őket, és elnéző vagy velük, és...”  „És?” – szóltam közbe a tiltakozás legcsekélyebb árnyalata nélkül, őt mégis hirtelen öntötte el a düh:  „És a kuláklista is majdnem üres – rikácsolta –, holott a felső rendelkezések értelmében kellene hogy legyenek nevek is azon a listán..”  „Te is ismered a helyzetet – válaszoltam csendesen. – Én nem gyárthatok kulákokat, ha egyszer nincsenek.”  „Én már megírtam rólad a jelentést” – zárkózott el. A vonat váratlanul megállt, egymásnak estünk. A nyitott ablakon keresztül betört a fülkébe az állomás zsivaja.  „Miféle jelentést?”  „Megírtam, hogy más területen is kamatoztathatnád igazán nem mindennapi képességeidet, de a kollektív élén, ahol munkádat mindenki nemrég tragikusan elhunyt Veres elvtárs munkájával veti össze, nem vagy képes kibontakozni, márcsak azért sem, mert Veres elvtárs meghalt, és cselekedetei, amelyek a maguk idejében, mondjuk, ugyanolyan ellenszenvet keltettek, mint ma a te cselekedeteid, az emlékezésben törvényszerűen megszépülnek, átalakulnak, emberiek lesznek, valószerűtlenül, mesebelien humánusak. És fantomok ellen nem lehet harcolni, Ferikém. S túl sok energiát sem érdemes ölni az ilyesmibe, az embereknek amúgy sincs más lehetőségük, tetszik, amit mondanak nekik. Hiszen mi végeredményben mindig és minden körülmények között az ő érdekükben cselekszünk.”

Igen, így látta a világot Szikszai József, és én helybenhagyólag bólintottam, bólintottam, mert részeg voltam és fáradt, bólintottam, mert féltem, és mert nem volt már erőm tiltakozni. Újra vállamra tette a kezét, barátian, bizalmasan, és én nem húzódtam el, rezzenéstelen arccal bámultam ide-oda ugrándozó, gyanakvó szemébe, és hirtelen, pánikszerűen fogott el a rémület és a rettegés. Éreztem, hogy a kezében vagyok, azt csinál velem, amit akar, ordítani szerettem volna, a torkát szorongatni vagy kiugrani a robogó vonatból. Nem is tudom, mi történt volna, egészen biztosan valami jóvátehetetlen, ha nem nyit be a kupénkba egy szigorú, papos kinézésű férfi. Elhallgattunk. Szikszai szótlanul nyújtotta felém az üveget, aztán kivonult bagózni, és én elaludtam. Álmomban Hutera borbélyüzletében ültem, Bélus szappanozta az arcom, és azt mondta:  „Szikszai nem is ember, egészen biztosan nem ember, Ferencem” – és akkor a tükörből kilépett Szikszai, és megfenyegetett minket, de Hutera röhögött, és szótlanul mutatott a lábára, odanéztem és észrevettem, hogy patái vannak; amikor felriadtam, csurgott rólam a veríték, egyedül voltam a fülkében, Szikszai eltűnt, a papos külsejű férfi pedig bizonyára leszállt Szinaján. – Ne beszéljenek olyan hangosan – súgja a nő, és elhúzódik Ballótól. – Nézzék inkább az előadást. – Már feltűnően néznek felénk – mondja a másik nő is, s ha lehet, még közelebb húzódik hozzád, aztán apró zsebtükröt szed elő a táskájából, és púderezni kezdi az arcát. Nem is vetted észre, mikor tűntek el az artisták a színpadról, újra bohócok szórakoztatják a nagyérdemű közönséget, hatalmas triciklijeiken egymásnak mennek, átugrálnak egymás triciklijén, nyilván nem tudják, talán nem is akarják tartani a  „kényes egyensúlyt”, nevetnek, kiabálnak, leesnek a fűrészporba, bukfencet vetnek, henteregnek. Hatalmas, cukrosüveghez hasonlító piros orrok, hottoko álarcok, kék-piros-narancssárga-barna puffos nadrágok kavarognak; szédülsz. Az egyik bohóc megáll a porond közepén, hirtelen minden reflektor ráirányul. Pislog a fényben, mond valamit, de nem lehet érteni, tovább tátog, a zenekar gyors tust húz, és hirtelen hallgat el, mint a rádióból szóló térzene, amikor elveszik az áramot. A bohóc tapsol,  „hókusz-pókusz-pirimókusz!” – kiabálja, és furcsa mozdulatokat tesz a kezével, varázslást utánzó, kissé eltúlzott, már-már a varázslást parodizáló mozdulatokat. Hatalmas hangszóró ereszkedik eléje a levegőből. Felnézel, a cirkuszhercegnő kötéltrónja szabadon leng a magasban, van az egészben valami hátborzongató. Nem érted, előrehajolsz, indokolatlan izgalmadban még jobban kiszárad a szád. – Beszélni fog – súgja feleslegesen a másik nő, és újra közelebb húzódik Ballóhoz, most olyanok, mint egy szerelmespár. Mint ti is például. Hiszen annyira közel ülsz a nőhöz, hogy arcod újra meg újra arca mellé kerül a kicsi kerek tükörben. Most nem szól semmit, gúnyos pillantást vetve társnőjére tovább festi az arcát, láthatólag nem izgatja semmi, mozdulataiban gyönyörködsz, és önkéntelenül is nyugtatod magad:  „de hiszen nem olyan öreg”. A tükörben összevillan a tekintetetek, vagy már régebb észrevehette, hogy figyeled? – ötlik fel benned, de most nem érsz rá ezen sem töprengeni, mert a bohóc kihúzza magát, a mellére üt, és tényleg beszélni kezd, de ekkor a hangszóró, mintha csak incselkedne vele, mintha ingerelné, meglibben és felemelkedik. A zenekar újra tust húz,a  dobszólót követő macskazenétől egy szót sem lehet érteni; a bohóc kétségbeesetten erőlködik, s noha semmi esélye sincs, hogy szavait ilyen körülmények között megérthessétek, mégsem hagyja abba, letépi álarcát, arca vörös az álarc alatt, elkeseredetten mond valamit, és magára mutat. A helyzet félremagyarázhatatlan. egy fekete cilinderes, sötét ruhás férfiú rohan ki a porondra.  „Hagyja abba!” – olvasod le szájáról a valószerű mondatokat. A többi bohócot lökdösi, hogy közelebb kerüljön a porond közepén beszélőhöz, akit álmélkodva állnak körül társai. Az el-eltűnő, de azonnal újra előkerülő hangszóró alatt tovább tátog a lázadó, hangja változatlanul nem jut el hozzátok, csak szája mozgásából következtethetsz arra, hogy változatlan intenzitással folytatja bizarr szóáradatát. A fekete cilinderes kiszabadul a bohócok kezéből,  „pofa be!” – üvölti, ezt világosan lehet hallani, mert a zenekar újra váratlanul hallgat el, mintegy a macskazene közepén. A maguk módján ők játszanak, jössz rá, és feléjük intesz, önkéntelenül is együttérzel velük. A bohóc a feje fölött lebegő hangszóró után nyúlkálva, síri csendben fejezi be:  „és megcsókolja a porban fetrengő szelleme szárnyait.” Aztán  kitárt karokkal előreesik, a közönség nem ért semmit, sokan nevetnek, a zenekar újra tust húz, mindenki azt hiszi, attrakció történt, te viszont meg vagy győződve, szó sincs ilyesmiről, sejted, a zenészek sem értik, mi történik lenn a porondon, nem tudják, mi üthetett a bohócba, miért lázadozok, de a maguk módján mégis segíteni szeretnének neki. – Afféle bohóctréfa történt – töpreng Balló, egyre több  néző csatlakozik zavarában is a nevetőkhöz, legfeljebb az lehet(ne) feltűnő, ahogy a fekete cilinderes férfi és a megjelenő szolgák kivonszolják a hangszóró alól a lázadó bohócot és néhány, ezt megakadályozni igyekvő, kézzel-lábbal hadonászó társát. De ezen sem ér rá töprengeni senki, mert megjelennek a vidáman csaholó számoló-kutyák. Körberohangálnak a porondon, időnként két lábra állva vakkantanak a nézők felé, ugatás tölti be a cirkuszt, és a fehér hajú, törpe nő is megérkezik, Angelika kisasszony, hatalmas, két lábon járó dán dog vezeti a mancsán.

– Hölgyeim és uraim – kezdi a fekete cilinderes férfiú, és maga elé húzva a gazdátlanul lebegő, de szemvillantására megjuhászodva eléje ereszkedő hangszórót, jól hallhatóan kifújja magát, megigazítja félrecsúszott nyakkendőjét. – Hölgyeim és uraim – kezdi újra –, ne haragudjanak, amiért ez a sajnálatos és még soha elő nem fordult incidens megzavarta... De ekkor újabb érthetetlen dolog történik, a hangszóró ismét meglibben, felemelkedik az igazgatói száj elől, és eltűnik a cirkusz áttekinthetetlen, félelmetesen sötétlő, ki tudhatja még, miféle titkokat rejtegető légterében. Felnézek, a kötéltrón még mindig üresen leng, a cirkuszhercegnő megint eltűnt valahová. A fekete cilinderes nevetségesen tátog, sokkal nevetségesebb, mint például az előbbi lázadó bohóc, a levegőbe kapdos, de a hangszóró nem tűnik fel, a cilinderes kirohan a porondról, a kutyák ugatnak,  néhány szolga a fekete cilinderes után rohan, a kutyák is megiramodnak, egészen a csapóajtóig kisérik őket, csak Angelika parancsszavaira térnek vissza. Közben karosszéket, pódiumot és hatalmas kockákat hordanak be a szolgák. A pódiumra elhelyezik a karosszéket, a törpe nő tapsol, mosolyog és helyet foglal, a dán dog a lába mellé ül, és fegyelmezetten mordul a többi kutyára, akik a kockákat szagolva keresik a helyüket és néma csendben helyezkednek el. – Mi történt azzal a szegény bohóccal? – fordul feléd a nő, annyira közel van hozzád, hogy érzed mentaszagú leheletét. Megborzongsz. Mosolyog és elteszi a tükröt. – Ne ijedj meg, kisfiam – súgja a füledbe. – Nem eszlek meg. – Zavarodban elfordulsz, Balló újra átöleli társnőjét, valamit súg a fülébe. A nő boldogan nevet. – Fogalmam sincs – mondod. – Kár, hogy nem folytatta a verset. – Miféle verset? – mered rád Balló társnője. – Hát verset mondott? – sohasem lehet tudni – foglal állást Balló is. – ezeknek a nyomorultaknak is az agyára megy a cirkusz. És amikor a bohócok sírnak, mi nevetünk. – Pedig az agyukra megy a cirkusz – utánozza Ballót a melletted ölő nő. Akárcsak nekünk a háború vagy a kollektivizálás. – De hátha így volt előre eltervezve! – szorítja össze a száját a másik nő, akinek nem tetszik, hogy Balló ennyire megérti magát barátnőjével. Fellélegzel. A kutyák, amelyeknek nem jutott kocka, félkörben sorakozva ülnek a dán dog körül, és félretartott fejjel bámulják Angelikát. A törpe nő viszont őket bámulja sóvárogva, a zenekar érzelmes, negyvenes évekbeli háborús slágert játszik. – Hova tűntek a virágok? – dúdolja halkan Balló, feléd fordulva. – Emlékszel, ez annak a nagy színésznőnek volt a száma. Hogy is hívják? – Marlene Dietrich – mondod. A fekete cilinderes feldúlt ábrázattal újra megjelenik a csapóajtónál. A fények ráirányulnak, de a két bohóc utánajön, megfogják a karját, valamit mondanak neki, talán megnyugtatják és kihurcolják. – Ez is megbolondult – nevet a nő, és újra közel hajol hozzád. Lehelete borzolja a nyakad. A fényszórók megint Angelikára és kutyáira irányulnak, nyilvánvaló, a zavart (ha ugyan zavar volt) a cirkusz alkalmazottai közös erővel leküzdötték, az előadás folytatódik, hiszen az emberek fizettek, különben is nézők, nem tehetnek semmiről, a néző soha nem hibás semmiért, azért pláne nem, hogy egy bohócnak vagy egy fekete cilinderes cirkuszigazgatónak az agyára megy a művészete vagy a hivatása; az embereknek a pénzükért produkálni is kellene valamit, hát a kutyák, a cirkusz csaholó dalárai megkezdik: összefogózva, két lábra állva menetelnek a kockák között, pofájukat összedugva táncolnak, aztán számolni kezdenek, azaz öt tapsra öt kis kockát hordanak egy helyre, a dán dog mereven nézi őket, szigorúan figyel, nem tűri a rendbontást, a törpe nő láthatóan elégedett morgó, csaholó tanítványaival, két kiskutya most egymással szemben áll, egymást utánozza, egy másik pedig pukedlizik. Úristen, gondolod, és nem tudod levenni a szemed Angelikáról és a lábainál szobormereven ülő dán dogról. A nő szája mozog, a mozgásából arra lehet következtetni, hogy apró, de fontos utasításokat ad kedvenceinek.  „Ügyesek ám az én aranyoskáim – mondja később az újra leereszkedő, rejtélyes hangszóróba –, a világ legügyesebb és legdrágább kutyuskái, csak éppen meg nem szólalnak, kérem!” A melletted ölő nő szeme sarkából újra talányosan pillant rád, láthatóan unja az egészet. Balló összefonódva sugdolózik társnőjével, a melletted ölő újra rád pillant (sejtelmesen? vágyakozva?), érzed, ha akarsz valamit, itt a megfelelő pillanat, igaz, jó tizessel idősebb lehet nálad, talán többel is, de számit az? Ebben a pillanatban ez egyáltalán nem számit: a nő arcát nézed, nem is olyan öreg vigasztalod magad a szarkalábak célszerű és könyörtelen hálóit figyelve a szeme körül, aztán újra a számoló és táncoló kutyákat a porondon, megint elbizonytalanodsz; innál valamit, ennél valamit, hóesésbe kívánkoznál,, ezzel a  reménytelenül öregedő, de téged éppen ezért (ne, nem szánalomból) izgató barna fejkendős asszonnyal szeretnél sétálni a hóesésben, de kint (furcsa kontraszt) újra megered az eső, hallani a cirkusz kupoláján az eső meg-megerősödő (lehalkított lódobogásra vagy távoli gépfegyverropogásra) emlékeztető zenéjét. – Milyen forró az arca – szorítja arcodhoz arcát a nő, és kedvesen mosolyog. – Na, ne legyen olyan durcás. Csak nem fél tőlem? – Nem, nem félek – mosolyogsz, és magadhoz szorítod. Engedelmesen simul, egész teste remeg. Kezed, mintegy véletlenül, hozzáér a combjához. Érzed a bőr érdességét, bársonyosságát, puhaságát. Szédülsz. – A fiam lehetne – nevet a nő, és elpirul, de nem löki el egyre otthonosabban mozgó kezed, hanem kabátját, mintegy véletlenül, maga elé húzza, aztán újra előszedve bűvös zsebtükrét, gyakorlatlan kézzel festeni kezdi a szemét. Kezed egyre jobban önállósul, érzed az egész helyzet képtelenségét, de már nincs erőd tiltakozni, zuhansz, átmenetileg mégis sikerül a  kiszakadás – miközben kis tétovázás után kezed kitapogatja a comb ujjaid alatt bizsergő hajlatát, idegesen keresve az ismerős görbületeket –, máris lenn vagy a porondon a kutyák között, két lábra állsz, szolgálsz, táncolsz, pukedlizel, hajlongasz, mindig helyeslőleg vakkantasz a kilencre, amikor Angelika, a kutyák törpe nagyasszonya, figyelmeztetően rád nézve kilencet tapsol, mesebeli, csodás.

– Ne rabolják el tőlem a barátomat! – nevet Balló –, még nem fejeztük be a diskurzust! – és helyet cserél a mellette ülő, eddig hozzádbújó asszonnyal. Nem tudod kihúzni a kezed, túl feltűnő lenne, ujjaid megmerevednek, a nő engedelmesen lehunyja a szemét, érzed, újra érzed a helyzet képtelenségét, de Balló, mint akinek fogalma sincs semmiről, válladra csap: – Mit búsulsz, kenyeres, midőn semmid sincsen?

Most ti ültök belül, s a barna kendős asszonyok kívül, kezed még mindig a szoknya alatt, noha óvatosan visszahúzódnál már, csak a megfelelő alkalmat várod, idegesen köhögsz. Ez vajon már a végleges helyzet, vagy fogtok még helyet cserélni az előadás alatt? Balló szorítja a karod. – Figyelj – mondja ellentmondást nem tűrő hangon –, nem tudtam elképzelni, hol vagyok, hová tűnt Szikszai? Kábult voltam, lökött, fájt a fejem, kinn sötétségbe vesző, ismeretlen tájak, a karórám is megállt. Kinéztem az üres folyosóra, nem tudtam, mit csináljak, volt az egészben valami baljós és érthetetlen. – Mert maguk férfiak, olyan könnyen kétségbeesnek – mondja a melletted ülő nő, és elpirul. Nem ellenkezik, amikor lassan, óvatosan, nehogy társnője vagy Balló észrevegye, kihúzod a kezed. – És ne gondolja, hogy csak maga ilyen – kapcsolódik bel a Balló mellett szomorkodó nő is –, Mitică is ilyen volt. – Egyszerre lépteket hallottam a folyosón – folytatja semmivel sem törődve Balló –, kinéztem, hát a kalauz két egyenruhás milicistával, szemmel láthatóan kerestek valakit, mert a kalauz, bár égtek a lámpák a fülkékben és a folyosón is, erős fényű zseblámpájával bevilágított mindenhova. Hálát adtam az Istennek és Szikszai előrelátásának, hogy miután megváltotta a jegyeket, az enyémet ideadta:  „Sohasem lehet tudni, tedd csak el!” – nevetett. most elővettem és a kalauz felé nyújtottam, de nem vette el, meg sem nézte, bólintott, arcán mosoly suhant át, tovább erőszakoskodtam, nézze csak meg, lyukassza csak ki, a törvény szerint, ahogy írva vagyon! Elutasító lett az arca, legyintett, az egyenruhások is bólintottak, még jobban megzavarodtam.  „Hol vagyunk?” – kéreztem.  „Predeal előtt” – mondta az egyik milicista.  „Keresnek valakit?” – kérdeztem teljesen feleslegesen, persze nem válaszoltak, elnéző mosollyal bólogattak, és már-már egyforma mozdulattal húzva meg derékszíjukat, sarkon fordulva továbbsiettek, a kalauz hamarabb megunt engem, már előttük járt két fülkével. Később előkerült Szikszai is, állítólag hasmenést kapott a túlzásba vitt borfogyasztástól, és az illemhelyen kuporgott, diaréja rá-rátörő rohamaiban, tehetetlenül maga elé meredve, lába előtt a földön, mint mondta, két rúzsos, félig szívott Kent szomorkodott, ezeket nézte, és el sem tudta képzelni, ki hagyhatta itt őket, kinek volt kedve még ezen a mocskos, büdös helyen is Kentet szívni?  „Hát valami nagy kedve nem lehetett”– nevettem.  „Miért?” – meredt rám megütődve.  „Hát nem mondtad, hogy félig sem szívta el őket?”  „Valami unatkozó hölgy lehetett” – töprengett tovább Szikszai, mintha egyéb dolgunk sem lett volna, mint kideríteni, kinek telik Kentre.  „Vannak még hazánkban unatkozó hölgyek” – néztem rá fürkészően, és már akkor sem hittem az egész mesét, a diarét, a Kent-csikkeket, a rúzsfoltokat a csikkeken, a unatkozó hölgyeket. Nem tudom, miért, de az volt az érzésem, hogy a kalauz és a milicisták magát Szikszait, falunk vezető káderét keresték a bukarest-máramarosszigeti gyorson, éjjel tizenkettő körül. Bár semmi nem indokolta gyanúmat, miközben arcát fürkésztem, egyre jobban meg voltam győződve feltevésem helyességéről.  „Miért bujkálsz, Szikszai elvtárs kérlek? – kérdeztem gúnyosabban a kelleténél. – Hát illik ez egy mai vezetőhöz?” – Meg voltam győződve, hogy szántszándékkal bujkált, valami általam még nem ismert ok miatt nem akart találkozni a karhatalom képviselőivel, s most, hogy nekiszegeztem a kérdést, élveztem zavarát, tátott szájjal bámult rám, arcán két vörös folt gyúlt ki, szeme zavaros lett.  „Te meg vagy bolondulva, Ferikém – mondta, és felállt. – Te tényleg hangyás vagy, te tudod, hogy neked egyáltalán nem szabadna szeszes italt innod?!? Veres is mondta, hogy nem vagy normális, de én soha nem hittem.” Azzal az ablakhoz lépett és lehúzta. Betört a friss éjszakai széngázzal keveredő levegő, fintorogtam, nem tudtam, hogy tanácsos-e folytatni, gyanúm hirtelen előttem is nevetségessé vált, nem tudva okosabbat kitalálni, indítványoztam, keressük meg a hölgyet, aki a rúzsos féligszívott Kenteket hagyta az illemhelyen.  „Lehet, hogy a milicisták is őt keresik” – dadogtam tétovázva, erre ő kezdett kacagni.  „Hát a milicistákra gondolsz – rázott meg –, te szerencsétlen hülye, te, hát hogy nem gondoltam én rögtön erre?” Tele szájjal kacagott, feldühödtem, magyarázatot követeltem.  „De hát engem is megzavartak a budin – mondta –, mit gondoltál, a bezárt budiba nem zörgettek be? Hát gondolkozz az agyukkal, Feri, ne légy hülye. Hát arra gondolhattak, hátha éppen az illemhelyen kushad az a gyanús egyén, az az osztályellenség, akit ők keresnek. Mikor látták, hogy én vagyok, további »eredményes munkát« kívántak, és nevetve otthagytak.”  „Hogyne – ellenkeztem –, mert ők ismertek is téged!”  „Engem nem – hagyta abba a kacagást Szikszai –, de akit kerestek, igen. És rögtön látták, hogy az nem én vagyok!” A nyitott ablakon bevágó szél borzolta gyér haját, s én teljesen megzavarodtam, nem mertem megkérdezni, tud-e részleteket, mégis kit kerestek a milicisták, amíg ő a toaletten kuporogva a rúzsos csikkeket figyelte a földön. Ha ugyan megtörtént az egész, gondolod, és elvigyorodsz. A nő neked dől, szeme sarkából rád pillant,d e pillantását nem viszonzod, kezed sem indul elfedező utakra, a porondra meredve csak félig érzékeled a nő megbocsátó, anyás félmosolyát. Lovasok vágtatnak az üres porondra, pisztolylövések ropognak, ostorok pattognak, egy szál hegedű játszik valami ismerős mélabús dallamot, a cirkusz hercegnője (talán pontosan az a nő, akiről Balló annyit ábrándozott a ködben kóvályogva, üldözői elől menekülve, és később is gyűlések szüneteiben) a ló hátán áll, mindkét kezében pisztoly, szőke sátorhaja lobog a reflektorok fényében, bikinije foszforeszkál, most a nő indul tétova rohamra, érzed bizonytalan kezét a combodon, szél borzolja a búzatáblákat, valahol egy repülőtéren térdelő szőke lányok haját borzolja a szél; nem nézel oda, a nő mozdulatait nem tudatosítod magadban,a  cirkusz hercegnője összevissza lövöldöz a ló hátáról, a férfiak sorra lebuknak, a zenekar vad spanyol tangót jászik, hallod a kasztanyetták semmivel össze nem téveszthető csattogását, és mégsem tangó, talán ezek a csattogások indítanak el megint?

Talán Szikszai Balló esküvése szerint is halottfehér arca, amint háttal az ablaknak Ballóra mered, és a bevágó szél csattogtatja, kiragadja a szabadon maradt függönyt az ablakon, s borzolja gyér haját. Kétségtelen, az emlék újra felmerül, filmélességű: nyári délután van, érzik a mentabokrok mindent lebíró illata a melegben, partnernőd, minthogy nem reagálsz, néhány tapogatózó mozdulat után sértődötten visszavonul, de már nem törődsz vele, a patakparton fekszel hozzád hasonló kamasz fiúk között és vacogsz, túl sokat ülhettél a vízben. – Ezekkel mi lesz, nem tudja? – mutat a nő a porondra, és Balló felé fordul, zavarát leplezve. A mozi hangszórójából valami bágyadt, az időponthoz illő zene szól, Balló és Hutera akkori szokásuk szerint kártyáznak a patakparton egy (a mozi raktárából kicipelt) rozoga asztal mellett. Hutera gatyában, Balló szokása szerint fehér ingben, ingén hóladba nagyságú izzadságfoltok. Egészen véletlenül (?) Balló nyer. Kártyázásaikban ez annyira szokatlan, a gyakorlattól annyira eltérő, hogy még nektek is feltűnik, odagyűltök köréjük, tétován, az érdeklődést azért leplezve bámuljátok őket, az egyik szalmasárga hajú, pisze orrú gyerek (a neve valahová az elsüllyedt gyerekkorba vész) megszólal:  „Megint – mondja döbbenten –, megint ász.”  „Kibic, kuss!” – ordítja Hutera, és vérben forgó szemekkel vágja le a kártyát az asztalra.  „Mi van, Bélám, ideges vagy?” – kérdezi Balló gúnyosan, és összeszedi a lapokat, oszt. Hutera komor, az asztalra mered, arca észrevehetően kipirul, de hiába van tizenkilence, Ballónak húsza van, hiába van huszonegye, Ballónak is két ásza van, véletlenül (?) ő a bankos is, ő adja a bankot, és ilyenkor nyilván a bankos nyer stb. Észre sem veszik, észre sem veszitek, mikor bukkan fel az asztal mellett Szikszai, de egyszer csak ott van, lehet harminc-harmincöt fokos meleg is, de előírásszerű feketeruhája begombolva, inggallérja vakító fehér, vörös nyakkendője még véletlenül sincs félrecsúszva.  „Kártyázgatunk, kártyázgatunk? – kérdezi, és zakójáról lepöccent egy nem létező porszemet. – Kártyázgatunk?” – kérdezi harmadszor is (őszinte? hamis? mindenesetre tagadhatatlan) jóindulattal. Hutera rámered, felpattan, visszaül, zavarában az orrát vakarja, látszik, hogy legszívesebben elnyelné a kártyákat is, a pénzt is (mégiscsak a szerencsejáték bizonyítéka), Balló ellenben szobormerev, noha neki van több vesztenivalója, mozdulatlan, mint az előbb, a cirkuszban a törpe nő lovagja, a társaira szigorú fapofával felvigyázó dán dog, arca fokozatosan vörösödik el. Szikszai fehér arccal álldogál mellettük, sokáig nézi érdeklődve a tök filkót, majd a makk ászt, fekete ruhájában olyan, mint egy vértanú. Szenved. De izzad is, ezért szenvedésének szaga van, s ez sokat levon szavai komolyságából, ha nem is mindent.  „Holnap keress meg, Balló elvtárs – mondja keményen , szigorúan, vaskezű vezetőhöz méltóan. – Beszélni szeretnék veled.” Megfordul. Elmegy. Mielőtt végképp eltűnne, beleivódna a melegben pattogó gyalulatlan deszkákba, különös rajzolatú szálkák és bogok közé – hirtelen visszafordul.  „Folytassák csak nyugodtan, urak!” – nevet. Nevetésében van valami természetellenesen hátborzongató. Ezért is nem felejted el. Hogy mi a természetellenes ebben a nevetésben, és mégis miért hátborzongató, mindenesetre csak később, évek múlva érted meg. És most már azt is tudod, akkor történt az egész, amikor gyakorlatuktól eltérően éppen Balló nyert. Ez se azelőtt, se azután nem fordult elő többé, noha még ezután is sokat, a kelleténél mindenesetre többet kártyáztak. Azután kezdtél gyanakodni: Hutera valami miatt lekötelezettje volt Szikszainak, és megrendezte az egészet; a dührohamok is megjátszások voltak, ha akarattal vesztett, nem is dühönghetett igazán, csak megjátszta magát, hogy minél hitelesebbnek tűnjön az egész. Tehát Szikszai felbukkanása sem lehetett véletlen. és másnak is feltűnhetett, hogy éppen Balló előtt van a halom pénz, mert hónapok múlva a  „kártyázás”,  „ez az elitélendő hazárdjáték” szerepelt Szikszai Balló ellen felhozott vádjaiban is. A gyűlés ahol Szikszai  „hazárdjátékkal” és a  „szerencsétlen Hutera” kifosztásával vádolta meg Ballót, évekkel fővárosi vitájuk, a meccse, borozás és várakozás után történhetett, mégis lehettek olyanok, akik emlékezhettek Bonyhádi nagy lövésére (hiszen az egész fővárosban gyűlésező kollektíva kinn volt a meccsen, a giuleşti-i stadionban(.  „Csak azt láttuk, hogy a pipában van – mesélte Balló –, valósággal belefúródott a kapu felső sarkába, igazi hálószaggató lövés volt, talpra is állította a stadiont.” És emlékezhettek az emberek utazásukra is, két fülkében sem fértek el, vidámak voltak, ittak, énekeltek a bukarest-máramarosszigeti gyorson, miközben Szikszai, a vezetőjük, a diaré lebírhatatlan rángásaiban kuporgott a toaletten (mert előzőleg elrontotta a gyomrát, holott ugyanazt ette napokig, amit ők!) és a két rúzsos, félig szívott Kentet figyelte. Az emberek emlékezhettek a két milicistára is, noha soha nem derült ki, milyen szökött fegyenceket kerestek a vonaton, miért volt a szokatlanul komoly razzia? A Kenteket – vélekedett Balló – Szikszai találhatta ki, hiszen ő is volt az illemhelyen, és nem látott semmiféle rúzsos cigarettacsikket, és egyáltalán ki szívott az ötvenes évek elején Kentet?!

Kell valami rendszer legyen az egészben, töprengsz a cirkuszban. – Noha – figyelmeztet Balló – a közgyűlés akkor már nem értett egyet Szikszaival. Vádaskodását személyes bosszúnak tekintették, hiszen tudták, hogy az a  „szerencsétlen Hutera” rendszeresen fosztogat engem, tehát az eset, amikor én nyertem eleve megrendezett kellett hogy legyen, és ez sokat levont az értékből. Szikszai egyre idegesebb lett, Balló kizárását követelte, vádaskodott, kiabált, izgathatta az is, hogy az emberek nem értenek egyet vele, kicsúsznak a kezéből, érezte, hogy hatalma meginog, és mindent egy lapra tett fel.  „Milyen kollektivelnök az, aki pénzben kártyázik?” – kérdezte kihívóan.  „Mink is kártyázgatunk néha – mondta hátul (igaz, behúzott nyakkal, igyekezve eltűnni a komák széles háta mögött) öreg Pelle István –, igaz, nem mindig pénzben, mert pénzünk az ugye kevés van.”  „Az elvtársak miben kártyáznak?” – igyekezett menteni és kacagásba fullasztani az elmérgesedő helyzetet a szigorú tekintetű, pepita ruhás rajoni kiküldött.  „Mink döngben” – vörösödött el öreg Pelle István, és mindenki kacagni kezdett. Balló kizárása, elváltása szóba sem került, a megsértődött Szikszai ment (akkor beláthatatlan időre) betegszabadságra, s esett ki (mint kiderült végérvényesen) a közügyek intézői közül, már nem félték és rettegték, mint hosszú, hosszú, elmondhatatlan hosszú évekig.  „A rettegés évei – ahogy Hutera fogalmazott a kocsmában, mélyen átérzett pátosszal – elmúltak.” Nevették és gúnyolták inkább. Különösen akkor, amikor kiderült: Szikszai képtelen elviselni vereségét, ő, aki soha nem állt szóba az emberekkel, mindenkinek, aki csak meghallgatta, a szövetkezetben könnyes szemekkel sajnáltatta magát, magyarázta, hogy érettük, az emberekért ment tönkre, nézzék meg, hogy reszket a keze, ki vannak az idegei. És kinyújtotta a kezét, és a kezében észrevehetően reszketett a pálinkáspohár, érdekes módon mégsem ömlött ki egy csepp sem.

– Ha jól meggondoljuk – töpreng Balló –, Szikszai tekintélyének az elvesztésében is volt valami szokatlan. valami szokatlanul hátborzongató, idegesítő és meggondolkoztató. Ahogy Hutera, a műveltségével kérkedő borbély megjegyezte: sic transit gloria mundi, s mivel a nyírásra és borotválásra várakozó falusiak közül senki sem tudott latinul, megismételte  magyarul is: így múlik el a világ dicsősége. – Nem vagy babonás – mondod –, de furcsa, hogy felesége, Gruber Jolán is akkoriban szökött el a szantinéccel. – Jóval azután – nevet Balló. – A magára maradt Szikszai hamarosan rájött (igazán nem volt nehéz), hogy az emberek, akik nemrég még féltek tőle, lenézik, elkerülik, megvetik vagy kinevetik, vérmérsékletüktől függetlenül, és egyre többet kereste Antal atya társaságát. Balló feléd fordul. Intesz, felesleges, hogy éppen neked elmesélje, ki volt Gruber Jolán. tudsz róla. Ha te nem, ki más tudhatna többet. Részeges, de szívedhez azért közel álló, ötvenkilencben váratlanul elhalálozó bácsikád salátáskertje merül fel a ködből. Ebben a salátáskertben szeretkezik Gruber Jolán, akkor még Gyula bátyád – sorrendben harmadik – felesége Hutera Bélával, a mézes szavú, kalandos életű, ármánykodásra hajlamos hölgyfodrásszal, később lerobbant felsőtábori borbéllyal, majd ismét hölgyfodrásszal. Nagybátyád a méhesből nézi, amint felesége sikongva lovagolja meg a földön fekvő, nyögő, csalfa természetű Huterát. Te a nyári lak tetején hasalsz, és felváltva figyeled nagybátyád komor arcát és a hentergő párt. Még azt sem állíthatod, hogy Gyula bátyád érdeklődés nélkül nézi előtte zajló felszarvaztatását. Távcsővel, gondolod irigyen, még a Hutera sarkán lévő bőrkeményedéseket is láthatnád, s ahogy keresve a megfelelő pozíciót, forgolódnak a saláták között, a késő délutáni nap élesedő fényében egy pillanatra megvillanhat Jolán, bácsikádnak oly ismerős mézsárga melle is. Gyula bátyád mindenesetre sóhajt, és leeresztve a távcsövet, elfordul. Az ügy mégsem viseli meg túlságosan,  „természetesen” elválik, és kidobja azt a  „rüfkét”, de azért gondolkodás nélkül fogadja el a Három rózsában Hutera fél liter borát, s meghallgatja tolakodó bocsánatkéréseit is.  „Hidd el, édes Gyulám, jobb így – vigasztalja a hölgyfodrász. – Még szerencse, hogy velem történt, megcsalhatott volna egy ezer idegennel is.”  „Még szerencse, Bélám – üti bácsikád poharát a Hutera poharához, és fanyarul mosolyog. – Tudtam, hogy van az egészben valami szerencse is, csak nem jöttem rá, hogy mi az és hol van.” Mindenesetre nem nősül negyedszer is újra, ellenben tenyeres-talpas falusi lányt fogad házába  „gazdasszonynak”. Ibolyának súlyos mézsárga varkocsa van, és délután alsószoknyában sétál az udvaron, magot szórva a körülötte tülekedő tyúkoknak. Másra nem emlékszel együttlétükből. Érthetetlen viszont, hogy a sértett Gruber Jolán (akivel  „természetesen” a  „bátyjával szolidáris” mesekirály-hölgyfodrász is megszakít  „minden kapcsolatot”) miért tűnik fel pontosan Felsőtáborban, az isten háta mögött, amikor első házasságából származó asszonylányához is mehetne, Resicára. De feltűnik, látod, amint végigtipeg a Fő utcán, bemegy a szövetkezetbe, pohár narancslikőrt kér.  „Nincs likőr!” – vakkant a kocsmáros unottan.  „Akkor adjon konyakot.”  „Konyak sincs – teszi le az újságot a kocsmáros. Csak hétlejes bor van és egyenespálinka.”  „Akkor egy deci egyenespálinkát” – alkuszik meg Jolán a felsőtábori viszonyokkal.  „Sziruppal?” – lesz kedvesebb a kocsmáros is, végignézve váratlan vendégén.  „Sziruppal” – néz vissza Jolán, megigazítja haját, mosolyog. Két nap múlva egy teherautó fordul be a kocsmáros udvarára, és a kocsmáros utasítására az állandóan a pult körül lebzselő részegek bőröndöket és kosarakat cipelnek a kerti ház felé. Senki sem érti a dolgot a faluban, rebesgetik, hogy Béni bá, a kocsmáros nem is férfi, állandóan a fiúgyermekeket kerülgeti, s lám-lám, mégis nőt fogad a házába. Napközben a kocsmáros nem sokat találkozik Jolánnal, csak este megy hátra, amint az asszonyok meglesik, de soha nem marad öt percnél tovább. Jolán pedig hamarosan megismerkedik az egyre sértődöttebb, szikárabb, papos külsejű Szikszaival. – A dolgok kiszámíthatatlanok, de azért van bennük logika – mondod, és Balló együttérzően mosolyog. – A két magára maradt szomorú lélek – ahogy öreg barátjuk és pártfogójuk, a hízó és rögeszméivel egyre reménytelenebbül küszködő Antal atya mondaná – végre egymásra talál.  „A lélek magára ismer a rokon lélekben, mert a szerelmesek, akik egymásnak vannak rendelve, egymás tükörképei” – mondja az öreg pap, és megiszik egészségükre egy pohár bort. Antal atyánál Jolán – mert hamarosan rájön, élni is kell valamiből, és elköltözik a kocsmáros kerti házából Antal atya konyhájába gazdasszonynak, havi fizetésért – jól érzi magát, de a találkozások is egyre szaporodnak. Szikszai egyre többet ül a konyhában. Noha az öreg pap őszinte lélekkel örvend a szeme előtt  „szárba szökő szerelem”-nek, sóhajtva ismeri be, hogy neki is titkos tervei vannak a tiszta, pedáns és nem utolsósorban kitűnően főző Gruber Jolánnal. Szikszai is sejtheti ezt, mert merészen keresztezi utolsó barátja elképzeléseit, és előtte – úgyszólván tőle! – kéri meg a  „kedves Jolánka asszony” kezét. A pap sóhajtva mond le  „példátlan szakácsnőjéről”, és Jolán harmadszor is férjhez megy, és rövid felsőtábori időzése alatt harmadszor is költözik, a most már üres és egyenesen rá váró Szikszai házba. A főztje, a sétáik, az együttléteik, a beszélgetések, a salátalevesek, a salátás paszulylevesek, a töltött káposzta dagadóval, az aranysárga húslevesek (mit tudtok ti a sáfrányról?!), a pörköltek, a rétesek – felidézhetetlen, ami megmaradt. A falusi asszonyok mindig kacagnak, amikor nyári estéken végigsétálnak a falun. Jolán kecsesen mozog hosszú fehér ruhájában, az alja amolyan porfogó. Szikszai elszánt arccal megy mellette, ujjai között forgatva esernyőjét. Hutera is feltűnik még a faluban, s amikor találkozik velük, nem minden grácia nélkül emeli kalapjához a kezét, mélyen meghajolva  „utánozhatatlan grandezzával” (Jolán – Antal atyának) köszönti a  „nagyságos Szikszainé asszonyt és az ő kedves Szikszai elvtárs urát, mélyen tisztelt barátját.” Szikszai biccent, bosszúsan fordul el, Jolán enyhén elpirul, és lassan egyesztendős együttlétükre gondol a salátáskertben. Érthetetlen, gondolja, a Gyula mindent úgy hagyott, még hetek múlva is mutatták az elszáradó, elsárguló saláták testük körvonalait. Gyula soha nem volt normális, lép előre siető, szigorú férje után Jolán, kacéran pillantva az akkor már megint hölgyfodrász Hutera szemébe. Jolán ebédei hiányozhattak legjobban Szikszainak, hiszen szomorú és Antal atyának néhány pohár vörös bor után elhibázottnak is nevezett életében nem nagyon volt része normálisnak nevezhető étkezésben;  „nagyon messziről” jött,  „a falusi agrárproletariátus nyomorát már gyermekkorában megismerte”.  „Én is azért mentem papnak – ért vele egyet kissé váratlanul a már reszkető fejű, örökké könnyező szemű öregember –, hát most mondd meg, édes fiam, nekem, a bábaasszony harmadik gyermekének milyen jövőt kínált az akkori világ, mi lehetett volna belőlem?” – fordult magába váratlanul. „Mi lehetett volna?” – értetlenkedik Szikszai, mire az öreg felcsattan: „Suszterinas. Vagy legjobb esetben pedellus a gimnáziumban.” Ő megérti, bólogat hevesen Szikszai, ő igazán megérti, jómaga is kicsi gyermekkorában a saját bőrén tapasztalhatta az úri világ igazságtalanságait, ezért is állt az „új világért harcolók” közé, hogy megváltoztassa az égre kiáltó igazságtalanságokat. „És sikerült? Megtaláltad a lelki békédet az agitátorok között, édes fiam?” – kérdezi az öreg pap lehunyt szemmel. „Azt igen – tölt magának Szikszai a vörös borból –, de abban az időben legfeljebb szalonnával kínálták meg az agitátorokat az éjszakába nyúló gyűlések után, vagy még azzal sem, hányszor szívtam a fogam, miközben forgolódtam az asztalon, s még jó, ha az éjjeliőr felajánlotta a subáját, mert ha nem, vacoghattam reggelig, hallgatva a falu békétlen kakasait és holddal perlekedő házőrzőit. Ha a Jolán főztjére gondolok...” „Az már igaz – emlékezik boldog mosollyal Antal Atya, úgy senki sem főzött, mint ő. Meglátod, visszatér még hozzánk.” Szikszai is maga elé meredt, s az indokolatlan többes szám sem zavarja.

– Magának mérgezett a nyelve, fiatalember – húzódik el mellőled sértődötten a nő, és leplezetlen mozdulattal igazítja meg harisnyakötőjét. A Balló mellett ülő váratlanul egyetért vele: – Én megértem azt a maguk Jolán-ját. Kötöznivaló lett volna, ha egy olyan prosztó férfi mellett szenvedik végig az életét, mint a maguk Szikszaija. – Jolán? – nevetett Balló –, egy szanitéccel ment el. A szanitéc, bizonyos Patkó Gyuszi, előtte fél évvel került a faluba. Jolánnak már a keresztneve is tetszett, hiszen első és második férjét egyaránt gyulának hívták, és már megszokta, hogy haját hercegnői mozdulattal hátralökve, mély hangon (ŕ la Karády Katalin) mondja: „És most csókolja meg a lábam, Gyulám. Mire vár? Tapsra?” – Ó, maguk férfiak – pirul el átmenet nélkül a másik asszony is, és megint közelebb húzódik hozzád. – Milyen ember volt az a szanitnéc? – kérdezi a Balló mellett ölő asszony, akit láthatólag érdekel Gruber Jolán zűrzavaros élete, együtt érez vele, és próbálja elképzelni, noha most te sem tudod felidézni a maga konkrét jelenvalóságában, egyre csak a salátáskertben konzerválódó nyomaikat látod, a kétfejű ősi alak lenyomatát. Szédülsz. A műlovarnők elképesztő akcióiban is gyönyörködhetnél, de képtelen vagy émelygés nélkül a porondra nézni, legszívesebben elmennél egy éjszakai bárba, ahol egykedvűen forgó tekercsekről Edith Piaf hangját lehetne hallani. – Magas, barna ember – emlékezik Balló. – És milyenek a szantinécek? Egykedvűek és fecsegők. attól függ, hogy milyen az idő. Télen síbakancsban, fehér köpenyre vett bundában osonnak végig a falun, mintha örökösen inkognitóban járnának, ősszel és tavasszal a síbakancsot bő szárú gumicsizma, a bundát barna esőkabát váltja fel. A csizma bő szára pipaszár lábukat, a füsfüs keszegségüket hangsúlyozza ki. talán sajnáltatni akarják magukat ilyenkor a szanitécek, hátha egy menyecskének legalább megesik rajtuk  a szíve, és asztalához invitálja, felhizlalja őket, amíg az ura a hegyekben, mondjuk az erdőt irtja. De legritkább esetben sikerül gonosz tervük, a vállalkozó kedvű menyecskék inkább a szomszéd rekedt hangú hívásának engedve dőlnek az istállóban a szénára. Ezért is olyan elesettek és ügyefogyottak tavasszal a szantinécek. – És nyáron? – kérdezik egyszerre és szabványmosollyal az asszonyok. A mosoly álarcként takarja el érzéseiket, nem tudod, mire gondolhatnak, s ez zavar.

A cirkusz hercegnője a ló hátáról egy eléje hulló kötéllétrába kapaszkodik, a ló nyerítve vágtat el, a nő majomügyességgel mászik felfelé a kötéllétrán a Bolero jól ismert dallamára.

–  Nyáron – folytatja Balló – teniszcipőt húznak örökké kipállot lábukra a szantinéc urak, és fütyörészve sétálnak végig a falun. Ilyenkor a fehér köpeny alá inget sem vesznek, csak úgy pucér testükre húzzák a köpönyeget. – Lehet Jolánunk elismerten tevékeny képzeletét éppen az emlegetett és őszülő mellszőrzet mozgatta meg. – Improvizálsz te is. – Lehet – nevet Balló. – Vagy arra gondolt – jössz lendületbe –, hogy színes rövid ujjú ingeket vesz majd a „szegény szantinécnek”? – Ne legyen cinikus fiatalember – int le a melletted ülő nő. – De gondoljon bele, asszonyom – nevet Balló is –, Jolán akkor már hónapok óta élt az eszmék Szikszai nevezetű megszállottjával – vagy inkább hősi halottjával? – és a férfi fekete ruháját, melynek papos külsejét köszönhette, s mindig fényesre suvickolt fekete cipőjét még legmeghittebb perceiben sem vetette le. Az előszobában, felöltözve, csak a szükséges réseket megnyitva ruháikon, a falnak döntve tette magáévá Jolánt, s közben hangosan káromkodott, mint egy kocsis. Az ágyban olyan volt ellenben, mint egy darab fa. Hogy bőre rózsaszínű, mint a csecsemők vagy a kismalacok hasa, arra Jolán (mint évek múlva, egy buszra várva, negyedik férje, az ugyancsak Gyula nevű szantinéc özvegyeként elmeséli nekem) egy éjszaka jön rá. Szikszai kimerülten elalszik, a Scînteia, amit minden este szorgalmasan, összeszorított fogakkal tanulmányoz, arcára hull, majd lecsúszik az ágy mellé, a medvebőrre. Jolán kitakarja férjét, számára is szokatlan és indokolatlan ellenszenvvel gombolja ki a bordó pizsama legfelső gombjait. A férfi morog álmában, megmozdul, Jolán a második és harmadik gombot már rámenősebben gombolja ki, és tágra nyitott szemmel nézegeti férje fehér bőrét, a pizsamagombok durván bevágó vörös nyomát, és maga sem tudja, miért, sírni szeretne. Émelyegve megy ki a szobából.

– Ugyan, maga mindent eltúloz, kedves Balló – mondja a barna fejkendős asszony rosszkedvűen, és elhúzódik mellőled. Újra előveszi retiküljéből kis kerek tükrét, váratlan szenvedéllyel kezdi tanulmányozni arcát. – De gondoljanak bele – nevetsz –, a szantinéc nyáron nem visel inget, hemingway-i mellszőrzetét mindenki megbámulhatja, aki elmegy mellette, vagy aki mellett ő megy el, fehér egyenköpenyének két legfelső gombja ugyanis már időtlen idők óta le van szakadva. Ráadásul, mondhatnánk. Hiszen nem tudjuk, mi az a mágikus jel, amire végeredményben mégiscsak felfigyel egy (harmadik) házasságában is unatkozó asszony, s ami aztán döntő lökést ad régóta dédelgetett elhatározása minél gyorsabb végrehajtásához. Aki undorodik a már őszülő mellszőrzet emlegetésétől, nyugodtan elfordulhat, de ez mit sem változtat azon, hogy a szanitnéc létezik és nyomasztóan más krisztusi soványságában, mint a többi elérhető felsőtábori férfi. A krisztusi jelzőt kikényszerítheti Patkó Gyuszi ritkás, vörhenyes szakálla is. És a szakáll tudvalevőleg bűvös hatással van némely kalandvágyó nőszemélyre. a szantinéc tehát más, mint Jolán szenvedő Szikszaija. A volt vezető arcán alig van szőr, és merő megszokásból borotválkozik minden hétfőn. Mikor hivatalt viselt, gyűlések előtt is gondosan borotválkozott, de hát, mint tudjuk, azoknak az időknek történetünk idején már végérvényesen vége. Tehát a szantinéc más, hölgyeim. Szakálla van, mellszőrzete, és álmodozó arccal settenkedik végig a falun, legalábbis Jolán szerint, akinek szívében már ébredezik az új szerelem, noha még nem tudatosítja magában, de egyre nagyobb örömmel néz végig a szembejövő szantinécen, s azt is felajánlja neki, hogy felvarrja köpenye – ki tudja mikor leszakadt – gombjait. – Nahát – nevet őszinte együttérzéssel a Balló mellett ülő nő –, ezért igazán kár megszeretni egy férfi. A másik is nevet, de már nem figyelsz rájuk, Szikszait látod, amint Gruber Jolánnal a karján sétál a faluban. Nyár van, késő délután, a visszasütő nap éles fényében meg-megcsillannak Szikszai mellén a feltűzött kitüntetések. Ez is Jolán óhaja. Ellentmondást nem tűrő hangon közli morgolódó férjével, hogy a kitüntetéseit nem azért kapta, hogy a szekrényben üljenek. „Tessék viselni őket.” A visszasütő nap álmosító fényében szinte önmaguk tükörképei a porban fetrengő libák. Jolán hosszú ruhája általános derültséget vált ki a felsőtábori asszonyok körében. Annál is inkább, mert nem is veszi számba őket, s amit ő nem vesz tudomásul, mondja dacosan felvetett fejjel, az nem is létezik. Erre akárki beveheti a mérget, mert neki hazug szó még nem hagyta el a száját. Ő, az úriasszony csak nem állhat le holmi falusi libákkal. És mert érzik a leplezetlen ellenszenvet, Jolán a falusi asszonyok pletykálkodásainak állandó céltáblája. Egy ideig az egyik fiatal tanítónőt is rosszindulatúan figyelik, de hamar kiderül, hogy azért mégsem lesz belőle időnap előtt leányanya, csak a  váratlanul téliesre forduló időjárás miatt öltözik meglebben, s a kabát alá biztonság okából húzott sípulóver vastagítja amúgy is kövérkés termetét. S ezt láthatja valamelyik rosszindulatú, de isten büntetéséből talán épp ezért rövidlátó asszony a kezdődő terhesség – letagadhatatlan – jelének. Gruber Jolánt viszont állandóan  pletykálják. Neki nem kegyelmeznek. Ez már Szikszai tekintélyének vitathatatlan hanyatlása is. Mit csinálhatnak benn a házban egész nap? – töprengenek ezek a rengő húsú nagy seprűsovány családanyák, ezek a különben szorgalmas méhek. Izgatja őket a bezárt kapu, a betámasztott zsalugáter. A titokzatosság, ami körüllengi a Szikszai házat. Izgatja őket a csend is. Azt nem csinálhatják egész nap, tanakodnak, nincs ahhoz Szikszainak „tehetsége”, de akkor mivel foglalkoznak? Töprengenek és rosszindulatúan bámulják őket, amint kisétálnak a késő délutáni utcára. Már hosszúak az árnyékok, s az ideges Szikszai fekete ruhájában feszengve, állandóan rálép felesége árnyékára. Ez zavarja az asszonyt, már egyre többet gondol a szantinéc szakállára, őszülő mellszőrzetére és a gombokra, amiket most már biztosan felvarr majd arra a fehér köpenyre. Érzi, már nem halaszthatja tovább. Kiválasztja gondolatban a gombokat is, szép gyöngyházfényűek lesznek. Szikszai ernyője is általános derültséget kelt, ha nem is akkorát, mint Jolán hosszú ruhája, bár a volt vezetőt legalábbis a fehérnépek még mindig félik annyira, hogy csak a háta mögött mutogatnak rá, miközben magukba fojtják nevetésüket. Titokban bánkódnak is egy kicsit, szeretnék, ha az ő férjük sem ülne állandóan a kocsmában részeges barátaival, hanem kisétálna velük példának okáért délután, és esernyőt tartani mezei munkától eldurvult vöröslő nagy kezében. Ki tud belátni egy falusi asszony fejébe? Bárkinek a fejébe belátni ki tud?

– Szünet – jelenti be diadalmasan a melletted ülő hölgy, és váratlan mozdulattal leveszi kendőjét, fésülni kezdi sercegő, szemérmetlenül vörös haját. Igyekszel nem odanézni, noha ez a vörös hajzuhatag valósággal vonzza a tekintetedet. A porondot bámulod, időközben kiürül, segédmunkások tologatnak befele hatalmas ketreceket, arcuk megfeszül az erőlködéstől.

– Ezek szerint a második rész oroszlánokkal kezdődik. – Oroszlánok is lesznek? – fordul feléd érdeklődve a nő. – Ihatnánk valamit – sóhajt Balló. – Megszomjaztam. – Hol? – kérded. – Itt nincs büfé. – Nincs – mondja a Balló mellett ölő nő. – Legalább itt nem vedelnek a férfiak. Esetleg ha el tudnánk kapni valamelyik rohangáló édességárust. Azoknál van hűsítő, s ha szerencsénk van, Pepsi is.

Felállsz. Szétnézel. Ők is felállnak, aztán a két nő egymásba karol és határozottan indul a lejáró felé. (Talán az illemhelyre mennek? Van a cirkuszban egyáltalán illemhely? Talán haza? Csak igy, szó nélkül? Anélkül hogy elbúcsúznának?) Balló felfedezi a ketreceket, és izgatottan mondja: „Vadállatok is lesznek!” Sóhajt: – Ezekre vágytam mindig... – de nem fejezi be a mondatot, a mondat másik fele, mint egy széttört palló fennmaradó része, ásít a mélységbe. Szédülsz. A mondat másik fele behelyettesíthető,d e már ez sem izgat. – Szédülök – fordulsz Balló felé. – A nap játékai – legyint. – Ne törődj vele. – Nap? – képedsz el, ezúttal őszintén. – Hát hol látsz itt napot, bátyám? – Akkor természetesen nem a nap játékai – legyint Balló. – Lehet, az égéstől van, mit tudom én? Nem magas a vérnyomásod? – Nem. – Ne törődj vele, majd elmúlik. Inkább figyelj rám. Vlad Rădescu 1956 tavaszán jött haza. – Balló fojtott hangon beszél, mintha ki akarná használni a hölgyek távollétét, ahogy utólag utal is erre, szemérmetlenül rád kacsintva. – Nem a legjobb bőrök, az igaz, de én már lassan hatvanéves leszek, s igazán nincs amiben válogatni. – Nem szólsz, a ketreceket tologató szolgákat nézed. Ezek szerint Balló mégiscsak bízik abban, hogy a barna kendős asszonyok visszatérnek? Sőt egy későbbi közös programban is reménykedik? Elképedsz. – Szóval, tavasszal jött haza, már virágoztak az orgonák, a falu legszélső házában lakott az öreg Pelle István, vele találkozott először, kért tőle egy orgonaágat, mintha a tegnap váltak volna el, s az orgonaágat szagolgatva, soványan, lötyögő ruhában, fütyörészve sétált végig a falun. – Kiszabadult – javítod ki a kelleténél élesebben. – Ha te jobban tudod... – fordult el megbántottan. – Akkor miért nem jött már hamarább haza? – Ne kiabálj, te is tudod, hogy nem jöhetett. – Nem kiabálok, de nem szeretem az ilyen mindent megszépítő, semleges fogalmazásokat. – Ne oktass ki, öcsém – teszi lapátkezét a térdedre. – Én sem szeretem, elhiheted! – Mozdulata feloldja a feszültséget, mosolyogsz: ostobán, kényszeredetten. – Elég korán kezditek ti is a felesleges hisztériázást. – Én nem... – Várd ki a végét – mosolyog ő is. – Végeredményben cirkuszban vagyunk, nem? Szórakozunk, nem? Két hölggyel is összeismerkedtünk, nem? A cirkusz volt életem eddig teljesületlen (mert teljesíthetetlen) vágya, vagy nem cirkusz? Ezt is mind elmondtam, nem? Hát akkor hallgass meg, édes öcsém. Jó? Ne szólj közbe, hallgass végig. Az asszonyok is észrevették az idegent, kigyűltek az utcára, a bátrabbak odamentek hozzá, tapogatták a karját, az arcát, akik közelebbi kapcsolatba voltak vele, meg is csókolták, invitálták egy kicsi harapnivalóra, pálinkát is hoztak ki, de ő szelíd mosollyal utasította vissza, „nem élek vele” – mondta szomorúan, és csak a kalácsot fogadta el. „Szegény tanár úr” – kezdtek zokogni az asszonyok, és férjükről, apjukról, gyerekeikről érdeklődtek. Vlad Rădescu ette a kalácsot, engedelmesen válaszolgatott, kabátja felső zsebéből kilógott a fehér orgona. „Minden megváltozott – nézett szét, aztán: – mennyi új ház” – bámulta elismerően a még pirosban lévő új házakat. „S még mennyi van tervbe véve – büszkélkedtek teljesen feleslegesen az asszonyok –, még hányat fognak építeni, tanár úr, ha azt tudná. Mert ma mindenki házat épit!” Aztán az egyik asszony (talán mert éppen az ő kapuja előtt álltak meg) besietett a házba, és kihozott egy csupor verttejet. „Ha már pálinkát nem tetszik inni a tanár úrnak, legalább ezt a kis tejecskét tessék meginni” – mondta. Vlad Rădescu mohón nyúlt a csupor után, a szájához emelete, ádámcsutkája mozgott, ahogy nyelte, a savanyú tej néhány cseppje lefolyt az arcán, olyan volt, mintha az orgona szirmai ragadtak volna rá. „Na, ez jó volt – törülte meg a száját kézfejével parasztosan. – Azt hiszem, ebben béka is volt” – mosolygott az asszonyra, mire az elpirult. „Ne tessék mán ilyent mondani a tanár úrnak, hát  hogy lett volna benne béka!” És kacagtak mindannyian, felszabadultan, lelkesen. „Maga is megváltozott, tanár úr” – mondta az asszony, és elvette a csuprot. „Tizenhat kilót fogytam” – felelte Vlad Rădescu csendesen, aztán megköszönve kalácsot és a tejet, lehorgasztott fejjel indult el a lakása felé.

– Nemcsak ő változott meg – mondod elgondolkodva. – Azokban az években minden változott, épült, újjáépült, átrendeződött. – Ne gúnyolódj – sértődik meg minden átmenet nélkül Balló. és felemeli a hangját –, Vlad ízig–vérig közösségi ember volt, ezt nem értitek ti, nektek már nem volt közösségi élményetek, ti nem tartoztatok soha igazi közösségbe, nem érthettétek át a maga teljességében az összetartozás, a valahová tartozás tudatát. – És nem énekeltük nyolcas sorokban menetelve egy téren, hogy Hej, a mi lobogónkat fényes szelek fújják!

– Maguk még folytatják – térnek vissza az asszonyok, és újra egymás mellé ülnek le, tőletek kissé távolabb, mintegy jelezve, hogy ami volt, volt, el is múlt, semmi nem folytatódik. Barna kendőjükben – ahogy fázósan, összehúzódva gubbasztanak – megint nagyon hasonlítanak egymásra. Szomorú nővérek egy befejezetlen színjátékban.

Megszólal a gong, kialszanak a fények, csak a rácsokkal védett bejáratot világítja meg egyetlen erős fénysugár. Két nőstény oroszlán jelenik meg a csapóajtóban, szemüket szúrhatja a fény, leülnek és mancsukkal tartják pofájukat, de megjelenik combközépig érő fekete lakkcsizmában, fehér nadrágban és átlátszó fehér blúzban  szőke idomítójuk, s bosszúsan pattint ostorával.

– Nem bírom nézni ezeket a szegény, megalázott állatokat – takarja el a szemét Balló. – Bár én kívánkoztam a cirkuszba, de tudják, mégsem szeretem a túlzásokat. Az oroszlánnak a dzsungelben van a helye. – Mitică is ilyen volt – érzékenyül el a barna kendős asszony, és újra közelebb húzódik Ballóhoz. – Ilyen nyílt, ilyen egyenes. Nem szerette a túlzásokat, az igazságtalanságokat. – Ugyan, hogy jövök én ahhoz, asszonyom – fordul Balló a nő felé, és tétován végigsimít az arcán. – Balló nagy keze,. aztán a nő egykori szépségére már csak tétován, sejtelmesen emlékeztető arca, újra Balló mancsa, megint a női arc: elképzelhető legnagyobb nagyításban; ikonszerűsége igy már feltűnőbb, az arc pórusai mint minikráterek, az arc égre vetül, az oroszlánok bőgnek, és Balló követhetetlen logikával szakad el a lakása felé tartó Vlad Rădescutól, aki kapuja előtt találkozik érkezése híréről már tudomást szerző, eléje induló feleségével, újra Veres Pistához fűződő érzelmeit igyekszik taglalni, az élveboncolók szenvtelen nyugalmával. Elmondja, hogy Veres mindig is sejtette – a maga állandóan félrebeszélő modorában –, ha leváltják, megölik, vagy „ágyban, párnák közt” hal meg, szóval ha történik vele valami, csak ő, Balló Ferenc, a barátja, gyermekkori, majd katonapajtása lehet az utóda, hiszen azonkívül, hogy barátok, osztálytársak is. – De éppen ezért, kérlek szépen, volt benne velem szemben valami tartózkodó, leplezett megvetés is, nem is vette észre senki a közvetlen környezetünkből, csak én, és nekem duplán fájt, mert az ellenszenvet még értettem volna (ha ugyan volt Pistánkban egyáltalán ellenszenv vagy rokonszenv?), de az irigységet velem, általa választott utódjával szemben már nem akceptálhattam. Ha egyszer ő is elismerte, hogy csak én lehetek az utóda, én, és senki más, miért nézett mégis le, miért piszkált állandóan, körmönfontan és kiszámítottan? És miért utált, mert utált, napról napra jobban utált, s mégse mutatta ki, más nem is vette észre, csak én, bár voltak, mindig voltak apró jelek, de azok csak az én számomra jelentettek valamit; én úgy ismertem őt, mint saját magamat, ha egyáltalán beszélhetünk ilyesmiről, ha egyáltalán meg lehet ismerni egy embert, és nem humbug ez is, ha nem önáltatás vagy dajkamese. – Nem lehet – mondja a másik nő (az előbb még melletted ült és engedte, hogy az ölébe húzott kabát alatt kissé szétengedett combja közé nyúlj). – Szerintem nem lehet. Ez hazugság – ismétli meg hideg gyűlölettel. – Hogy hazugság lenne? – néz rá Balló csodálkozva, és felhúzza a szemöldökét. – Én is igy voltam Miticával – pirosodik el a nő, és legyint. A kendő alól megint kiszabadul egy hajfürt, pajkossá teszi az arcát. Újra megkívánod. – Azt hittem, ismerem, de aztán.. – Mi is igy voltunk – javítja ki a másik, és most már végérvényesen nem tudod eldönteni, kijük is nekik Mitică, a férjük, a szeretőjük, a gyermekek? Képtelenség. A hím oroszlán (észre sem vetted, mikor érkezett a porondra) kecsesen ugrik keresztül egy tűzkarikán, a szőke nő kedvesen mosolyogva gügyög neki valamit, és pattint az ostorával a porond sarkába húzódó, irigykedve vicsorító nőstények felé. Azok válaszul hosszan morognak, kimutatva pompás fogsorukat. Képtelenség. – És ha belegondolunk – meditál tovább Balló –, még igaza is volt Pistánknak, érezte, hogy beteg, előrehaladott stádiumban volt már a szárazbetegsége, szanatóriumba is beutalták, két nap után hazajött, nem tudott ott ülni: „Én egész életeben tevékeny ember voltam – magyarázta nekem –, mindig úgy keltem fel, hogy valami dolog”  aztán legyintett, nem fejezte be a mondatot, sarkon fordult és kiment az irodából. Érezhette, hogy egyre jobban elhatalmasodik rajta a gyógyíthatatlan kór, egyre közelebb kerül a halálhoz, s dühítette az is például, hogy én, a „trónkövetelő”, csattanok ki az egészségtől. – Azt már igaz – mondja a nő rajongva. – szép szál ember maga, domnu Balló. – Sejtette, hogy csak azt várom, hogy kidőljön, s máris elfoglalom a helyét az irodában Gheorghe Gheorghiu-Dej elvtárs arcképe alatt, a gyűléseken a vörös lepellel borított asztalnál, a nők ágyában, mert élete utolsó éveiben is pontosan úgy kajtatott a nők után, mint mindig. Mindegy volt neki, lány vagy menyecske, ha látta a szemükben hajlandóságot, máris ment utánuk, folyóparton, mezőn, istállóban, színben, elsőházban, kemencepadkán, vetett ágyban, irodájában az asztal tetején, a hely nem számított. „Te Pista – mondtam neki mindig tréfálkozva –, nézd meg, mielőtt meggyógyulnál, valamelyik féltékeny férj vagy bosszúra szomjazó apa még hátba szúr” – de ő csak nevetett. „Nem gyógyulok meg én mán soha, Ferenc, hát ne félts te engem. Ha hátba szúrnak, legalább gyorsabban halok meg. Nem veszed észre, hogy száradok ki a világból?!” Láttam, hogy fáj neki az elháríthatatlanul közeledő vég, nem tudta elviselni, hogy meghal (mindenkiben van önzés, s ez a halál közeledtével – temperamentum szerint – meg is nyilvánul), hogy utána én következem, s mindazt, amit ő, Veres Pista jelentett (főleg az utolsó esztendőkben) egy közösségben, megsemmisítve, kiiktassa, kicserélje az, amit én, Balló Ferenc jelentek vagy jelenteni fogok.

Képtelenségek. A három oroszlán engedelmesen üldögélt a nő lába előtt, s egyszerre emeli fel jobb mancsát. – Az idomítás csodája – álmodik a Balló nője. – Azt hittem – kontrázik a másik is, és kacéran pillant rád –, hogy ezt csak egy kutya képes megtanulni.

„Nem én mondom ezt neked, Balló elvtárs” – fogott karon Szikszai egy értekezlet szünetében, évekkel az én szerencsétlen sorsú Veres barátom temetése után. „Hanem?” – meredtem rá csodálkozva. „A párt mondja” – nézett vissza, és meg sem rezzent savószínű szeme. Úgy éreztem magam megint, mint kismadár a kígyó előtt, és szégyenkeztem, hogy férfi létemre állandóan a félelemre gondolok. úgyszólván megszűntem magánszemély lenni. „Persze, a te szájaddal mondja” – sziszegtem, aztán kényszeredetten felnevettem. „Igen – húzta ki magát –, mert a belém helyezett bizalom miatt úgyszólván megszűntem magánszemély lenni.” „Milyen vallású is vagy te, Szikszai elvtárs kérlek?” – kérdeztem bizalmasra halkított hangon. Megütődve nézett rám: „Én ateista vagyok – mondta –, tudhatnád, ha oda is figyelnél egy kicsit az életedre, Balló elvtárs.” „Prédikátornak kellett volna szüless” – nevettem tovább élesebben, hogy sértsek is. „Csak később születtél néhány évszázaddal.” „Miket beszélsz kérlek?” Legyintettem és otthagytam, mikor visszanéztem az ajtóból, még mindig beszélt, nem vette észre, hogy leléptem, mozgott a szája, ebben a pillanatban annyira hasonlított Veres Pistához, hogy elszédültem. Pedig ők ki nem állhatták egymást, s ha évekig a közös cél érdekében vissza is tudták fojtani ellenszenv őket, és nem mutatták az emberek előtt, hogy engesztelhetetlenül gyűlölik egymást, Veres halála előtt, eléggé bizarr körülmények között, csak kirobbant az ellentét. Veres éppen egy menyecskével enyelgett irodájában, amikor Szikszai kopogtatás nélkül rájuk nyitott. Pista soha nem zárta be az ajtót, nem ért rá kicsiségekkel is foglalkozni. Szikszai, ahelyett hogy bocsánatot kért volna, a vérvörös és ruhadarabjai után kapkodó leány előtt vonta felelősségre Verest: „Miféle dolog ez – nézett rá –, te vagy a falu bikája, Veres elvtárs kérlek?” „Ki innen!” – ordította Pista. „Micsoda hang ez” – tátogott Szikszai, erre Pista odalépett hozzá, mellen ragadta, s úgy vágta ki az irodából, hogy Szikszai két hétig sántikált, megüthette a lábát. a dolog persze kitudódott, s az emberek állandóan azt kérdezték, mi van a lábával, Szikszai elvtárs, aztán összenéztek és somolyogtak.

– Tisztára ilyen volt Mitică is – sóhajt a Balló nője – Ilyen férfias, ilyen határozott. Amikor rájött az ötperc, nem nézett se istent, se embert, nem érdekelte semmi. – Ilyen volt – mélázik el a társnője, és végigsimít a homlokán, lassan tűnődve, a makacs tincs újra kiszabadul a barna kendő alól kislányossá téve elrévedő arcát. – 1945 nyarán találkoztam vele egy kikötőben. Ott ült a mólón a csípős reggeli szélben, vízbe lógatta lábát, tökmagot zabált, s a héját mélán köpködte a Dunába, nézte a le-lecsapó, halászó sirályokat. Mindjárt feltűnt nekem rendkívüli magabiztossága, ma is látom magam előtt kissé pimasz, mosolygó arcát. Ahogy meglátott,f elém fordult, s tetőtől talpig lassan, alaposan végigmustrált. – A Balló nője sóhajtva folytatja: – Tizenöt esztendős voltam akkor, de igen-igen fejlett, már kétszer is nekem esett a szomszédunk, egy vénlegény cipész, noha bátyáim mindkét alkalommal véresre verték, s megfenyegették, ha nem hagy békén, kiherélik. Mitică is úgy nézett rám, mint az a cipész. Éreztem, hogy a mellbimbóm megkeményedik a tekintetétől. Elpirultam és elszaladtam. Nem jött utánam, pedig elvártam volna, hogy azért leszólít, megkérdi, hogy vagyok, dicséri az alakom, találkát beszél meg, de ő nem is szólt, csak mosolygott, s a tökmaghéjat pimasz magabiztossággal köpködte a Dunába. De azért utánam nézett, ezt onnan tudom, hogy a saroknál én is visszafordultam. Mitică ezt előre sejthette, mert vidáman intett felém, aztán elfordult, nézte tovább a halászó, le-lecsapó sirályokat, s változatlan eltökéltséggel köpködte a tökmaghéjat a Dunába, mint akinek egy ilyen vidám nyári reggelen sincs semmi komolyabb elfoglaltsága ezen a világon. – Nekem rögtön megmondta, hogy szeret – mondja a másik nő, és lopva rád pillant. – Azonnal megmondta. – A porond újra kiürül, a díszletmunkások (cirkuszok mindenkori szomorú rabszolgái) kivonszolják a ketreceket, a zenekar pedig régi keringőkkel szórakoztatja a nagyérdemű közönséget. Ezek szerint az oroszlánszelídítő felfalatása megint elmaradt. A szelidítőnő egy pillanatra még visszatér, meghajol, az emberek lelkesen tapsolnak, hujjogtatnak, dobogtatnak, nő kitárja két kezét, forog a fényben, megint meghajol, fehér átlátszó blúzán kigombolódik egy gomb, megrezzennek feszes, telt mellei.

– Magácska is Brăilán találkozott vele? – kérdezi semleges hangon Balló, átölelve a mellette ölő, újra pityeregni kezdő asszonyt. – Mariának hívnak – felel kihívóan a kérdezett, s újra rád néz. – Ez, úgy tudom, kedvelt név maguknál magyaroknál is. – Közkedvelt – válaszoltok majdnem egyszerre. – Én a Piaţa Chibriten találkoztam vele, éppen a halpiac felé tartó villamost vártam. Ideges voltam, mert nekem jött egy halaskofa, és a harisnyámon futni kezdett a szem. Erre hívta fel a figyelmemet Mitică, majd egészen közel hajolt hozzám, a borotvaszesz erős illata sem tudta teljesen elnyomni szájának fokhagyma- és cujkaszagát, de nem utáltam, sőt egyenesen jólesett, kellemes bizsergést éreztem. „Maga tetszik nekem, kislány.” „Maria – mondtam neki kedvesen – Maria. Semmi kislány.” És nem húzódtam el. Lehelete borzolta  a hajam, az arcom, vártam, talán megcsókol, de nem történt semmi ilyesmi, mégis ő jött zavarba. „Akarod, hogy vegyek neked új harisnyát, Maria?” Nevettem, bátorításnak vehette, újra közel hajolt hozzám, átölelt. „Szép vagy, nagyon szép vagy. Akarod?” „Mit – néztem vissza rá –, hogy harisnyát vegyen nekem?” Nevetem, és hirtelen felléptem a végszóra érkező villamos lépcsőjére. „Ha nem akarod, miért pirultál el?” – kérdezte, mert természetesen ő is felszállt. Rágyújtott. Utolsó kocsi volt, s a kasszásnő szundikált, nem törődött velünk. Jellegzetes mozdulattal gyújtott rá; villanyszerelő a mestersége – mondta –, nagyon sokat dolgozik szabad ég alatt, s szélben csakis úgy lehet rágyújtani, ahogy ő csinálja, tenyérrel kell óvni, melengetni a gyufa lángját, hogy el ne oltsa a szél. – Büszke volt arra, hogy neki mindig az első szál gyufával sikerül, akármilyen vadul fúj is a szél. – A másik nő abbahagyja a sírást, és Balló felé fordulva, a férfi öleléséből kibontakozva kislányos hangon kér egy zsebkendőt. – Még szerencse, hogy nem festi a szemét kisnaccsád – udvarol régimódiasan Balló, elővarázsolva zakója belső zsebéből egy óriási skótkockás zsebkendőt. A sarkában jól látszott a behímzett óriási B betű. – Még csak az kéne – szipog a nő –, le is törte volna a derekam Mitică. Pedig engem nagyon szeretett – gyors félfordulat Maria felé –, akkor este eljött értem: „Hagyd itt a gazdádat, kicsi Victoriţa – mondta –, gyere velem.” Csak negyvennyolcban tudtunk összeházasodni, amikor végre betöltöttem a tizennyolcadik életévemet. – Én tizennyolc éves voltam ötvenben, amikor találkoztunk – emlékezik tovább Maria. – Mitică természetesen elkísért a piacra, megvettük a halat, sokat válogattunk, Mitică ordináré módon veszekedett a szerinte ravasz, minden hájjal megkent kofákkal, nem engedett a huszonegyből, emelgette a síkos halakat, elemében volt. Mint elmondta, nagyon szeret piacra járni, alkudni, a piacon gyerekkorára emlékezteti minden, kamaszkorában állandóan a piacon lógott, és nézte, mit lehetne elcsórni. – „Victoriţa – veszi át a szót a másik nő –, szeress engem, Victoriţa.” Ezt mondta nekem mindig Mitică, és a nyakamba fújt, hogy libabőrös lett az egész testem. „Árva lennék, mint az esti csillag az égen, mint a fűszál a réten, Victoriţa, olyan árva.” Igen – néz rátok győzedelmesen –, Mitică mindig úgy beszélt, mint egy költő. – Nekem mindig azt mondta, nem élné túl, ha elhagynám – folytatja Maria élesen Victoriára pillantva –, tudják, velem érthető okokból – újabb, lapos oldalpillantás (mintha mérgezett tőrök suhognának a levegőben) – kevesebbet lehetett együtt, mert feleségének, Victoriának (akit, mint kiderült ő Victoriţának becézett) akkor még nem vallotta be szerelmünket, nem volt ereje hozzá. És különben is, már első együttlétünk után elmondta, hogy hasonlítok a feleségéhez, mintha a húga lennék, és nagyon szeret engem, az életénél is jobban szeret, de nem válik el, nyugodjak bele. A hallal nem mentünk haza, hanem kivillamosoztunk az erdőre, egy na fa alá terítette orkánkabátját, aztán kihámozott a ruhámból. „Nem tudom megtenni, Maricica, értsd meg, nem tudom megtenni” – mondta másnap este, amikor meglátogatott, és kitett az asztalra egy selyempapírba csomagolt butéliás Murfatlart. Mert már akkor, első együttlétünk után megkértem, mikor hozzám jön látogatóba, tegye meg és igyon bort, nem bírom elviselni a cujkaszagot. És ő meg is ígérte, virágszálának, nyuszikájának, élete második legnagyobb szerelmének nevezett. „Nem tudom megtenni, nem tudom megmondani neki” – mondta, és lesütötte a szemét. „Belehalna, Maria, hidd el, nem élné túl az én Victoriţám a hűtlenségemet.” Ölembe fúrta a fejét, sírt, éreztem, amint lassan libabőrössé váló combomon lefolynak meleg könnyei, és nagyon szerettem. Az ügyvéd, a gazdám (mert egy ügyvédnél voltam szolgáló akkoriban) ránk nyitott, s megkérdezte, ki ez az ember. „A szeretőm – mondtam neki –, a szeretőm, domnu avocat, s ha nem tetszik, hogy idehozom, én akár el is mehetek.” Ő nem akar felmondani nekem, dadogott, mert félt a feleségétől, a cucoanától, de az asszonyom meghallhatott valamit a szóváltásból, mert meg is jelent az ajtóban. „Hagyj békít annak a lánynak, Titi – kiabálta –, még elmarod nekem, hát hol kapok én egy ilyen tiszta, pedáns máramarosi lányt? Eszednél vagy-e, Titi? Hagy békít neki!” „Én is azt mondom – állt az alacsony ügyvéd elé a két fejjel is magasabb Mitică –, hagyjon békét neki, amíg istent ismer, mert ha sokat molesztálja, elmegyek a párthoz és megmondom, hogy maga népnyúzó, hogy kizsákmányolja ezt a szegény lányt.”

Szeretnél újra kiszakadni a kéthangú, monoton emlékezésből – most nem sikerül. A porondon kövér, vörös frakkba öltözött bűvész korongokat és tojásokat dobál, nem tudod megszámolni, hogy egyszerre hány koronggal és tojással dolgozik, mert ami az egyik pillanatban még a levegőben van, a másik pillanatban már eltűnik, lassan olyan az egész, mint egy ovális alakú részeg kör korongokból és tojásokból, ha megnyomod a szemed, a körök megduplázódnak, mintha két bűvész dolgozna a porondon, mindkettő előírásszerű vörös frakkban. nem tudod sokáig nézni, szédülsz, lehunyod a szeme, Miticát látod, akit nem is ismertél, a terepről érkező villanyszerelő bort vásárol, selyempapírba csomagoltatva csúsztatja táskájába, beül a borbélyhoz, hajvágás, borotválás, vezényli, s amíg a bajnokságot megbeszélik sajnálkozva, hogy az idén se nyer a Rapid, a borbély bevégzi munkáját, pomádéval keni be a Mitică haját, arcszesszel az arcát. Hajlong. Mitică innen a gőzfürdőbe megy, tiszta akar lenni. Táskáját és kabátját leadja a ruhatárnál, mosolyogva figyelmezteti a kövér ruhatárosnőt, vigyázzon a táskára, törékeny holmi van benne. vetkőzik, törülközőt köt maga elé, bevonul a száraz gőzbe, két kövér férfi ül a melegben, folyik róluk a víz, lábuknál ronggyá foszló Sportul popular. Nem szólnak. Mitică sem szól. Egy sovány alak jelenik meg, Mitică mellé áll. Mitică nem érti a dolgot, arrébb lép. Az egyik kövér szórakozottan felpillant és elvigyorodik. Mitică zavartan megy át a nedves gőzbe, a sovány tolakodó alak ide is követi, és a medencében is melléje áll. „Mit akar?” – kérdezi Mitică kényszeredetten. „Hát nem érted, pubi? – kérdez vissza a másik. – vagy csak megjátszod magad?” „Menj a francba, rohadt buzi” – fordul el utálkozva Mitică, és visszamegy a szárazgőzbe. Tiszta akar lenni. A kövérek feléje fordulnak, s amelyik az előbb vigyorgott, megjegyzi, már mozogni se lehet a buziktól. Mitică nem szól semmit, lehunyt szemmel áll a gőzben, tiszta akar lenni. Később vörös arccal izzadságát törülgetve áll be egy kiskocsmába, a sörivók közé, pótolni, amit kiizzadt. A harmadik pohár sör már nem esik jól, a megszokottnál is savanyúbbnak, áporodottabbnak tűnik. Eltolja maga elől a korsót, rágyújt, az asztalról, a sótartóból kivesz egy fogpiszkálót. Mélán maga elé meredve piszkálja a fogát. Később egy utcai telefont keres, és felhívja feleségét. „Csak pénteken délután tudok hazamenni, Victoriţa – hazudja (ekkor szerda délután van, megy le a nap, ferdék a fények) –, közbejött valami, de a szombatom szabad.” „Nagyszerű – örvendezik az álmából felköltött meztelen Victoria a vonal túlsó végén, és lábával lustán húzza le a takarót alvó szeretőjéről, a szomszédok orvosi egyetemre járó fiáról. – El fogunk menni valahova kirándulni a zöldbe. És szeretkezni fogunk a jóisten szabad ege alatt.” „Túlórázni kell, Victoriţa – hazudja Mitică, mert eszébe jut, hogy Mariával is elmehet éppenséggel kirándulni. – Lehet, hogy szombaton sem tudok hazamenni. Nagyon szeretlek, Victoriţa.” „Én is – gügyögi a nő a telefonba, és lábával gyengéden rugdosni kezdi a makacsul tovább alvó, kitakart fiút. – Most is veled álmodtam.” „És jó volt?” – kérdezi mohón Mitică az utcáról, hirtelen megkívánja a feleségét, tétovázni kezd, ne menjen-e mégis haza. „Na ná, mert mákos – ragyog a telefonba Victoriţa –, veled mindig jó.” És nevetni kezd, mert a felébredő fiú, megértve a helyzetet, csiklandozni kezdi. Mitică hallja a felesége hangját a kagylóban, kiveri a  veríték, utálja magát, a világot, a képtelen helyzetet, mindent utál, de a következő pillanatban már mosolyog, és óvatosan akasztja vissza a kagylót, átadva a helyét egy várakozó mogorva öregúrnak. Fütyörészve siet szeretője lakása felé, nem is sejti, hogy az egyetemista, akivel – ha otthon van – sakkozni szokott, ebben a pillanatban hatol felsikoltó feleségébe, és Victoria az ő fülébe is ugyanazokat súgja, mint amiket az övébe szokott. Miket súghat Mitică és az egyetemista szeretője fülébe Victoriţa? Hímgalambom? Egyetlenem? Kankutyám? Eszeveszettnek nevezi Miticáét és az egyetemistát, bevallja nekik, hogy soha senki ilyen jól még nem izélték meg? Képtelenségek.

– Most megkérdezhetnéd, mi a fenéért emlékezem én minderre? – szorítja meg a karod Balló, de nem felelsz. Mitică már a Maria ajtaja előtt áll, csenget, meghunyászkodott ügyvéd engedi be. „Aztán nézze meg a konyhában a villanyt – mondja –, meghibásodott.” – Barátságos a hangja, és Mitică a következő órákra gondolva kellemes, bizsergető izgalmat érez. „Bízza csak rám, domnu avocat” – mondja. – Mondhatnám, hogy gyönyörűségem telik az emlékezésben. Mondhatnám, hiszen akármennyivel is fiatalabb vagy, csak emlékszel még azokra az emberekre, azokra az évekre? – A beszélgetés zajára újra egyre többen fordulnak felétek, pisszegnek, úgy látszik, a soron következő attrakcióhoz a művészek fokozott koncentrációjára van szükség, ami föltétlenül csendet igényel. Balló is erre gondolhat, mert a karod ugyan tovább szorítja, de elhallgat, és meredten bámul a porond felsepert körére. A zenekar ismert részletet játszik a Boleróból; a nőknek tetszik a melódia, dúdolva próbálgatják, vidámak. A porondra hatalmas termetű férfi sétál ki, a szolgák rudakat hoznak be, egy trónusszerű karosszéket, dobozokat. a férfi pattint az ujjával, az egyik szolga odadob neki egy rudat, elkapja, máris az orrán táncoltatja. A rúd tetején fekete trikós lány egyensúlyoz egy korongon, és tojásokat dobál az egyik kezével, a másikban hosszú csövű pisztoly sorra lövi szét a kupola tetejéről visszahulló tojásokat, az álmélkodó szolgák arcába hullnak a maradványok, visítozva menekülnek. Elképzeled, hogy egy éhes törpe ül a kupola alatt, elkapja a tojásokat, mohón kiszívja a tartalmukat, s csak a héját dobálja le a földre, a héjakat is szétlőheti a lány. A lánynak mindegy. A zenekar pattogó indulóra tér át, a kupoláról kötél ereszkedik alá, a lány eldobja a pisztolyt, úgy látszik, tojásai elfogytak, mert tojást (ezt jól megfigyeled) nem dob le, kecses mozdulattal kapja el a kötelet, haja kibomlik, ahogy majomügyességgel mászik fölfelé rajta. biztos megy a törpéhez, gondolod, s amíg eléred tekinteteddel, követed. A hórihorgas férfi meghajol és megindul kifelé, orrán egyensúlyozva (még mindig... és vajon miért, megszokásból?) a bottal. Hatalmas tapsvihar a reakció, ütemes dobogtatás, kiabálás. A lány már majdnem a kupola alatt van, amikor alatta úgy tíz méterrel kötelet feszítenek ki, váratlanul ugrik le a kötélre, hirtelen csend lesz a legyek zümmögését is lehetne hallani – ha lennének legyek –, a kötél meghajol, de nem szakad el, a zenekar tust húz, a lány egyensúlyoz a kötélen és mosolyog. A nézők fellélegeznek, újra tapsolni kezdenek. A lány győzedelmesen mosolyog fejük fölött, a kötélen állva, és fonni kezdi a haját. – Megkérdezhetnéd persze, hogy minek ez az egész tetemrehívás, miért emlékszem hatvanévesen, 1971-ben minderre? Miért idézem fel azokat az elsuhanó éveket? Miért emlékszem Szikszaira és Veres Pistára? Mindketten halottak már, nyugodjanak békében! – Van nem is mondja ezeket a szavakat az „ördöngös” kollektivelnök, egészen más dolgokról beszél? Mindenesetre udvariasan bólogatsz, feléje fordulsz, látod, amint komikusan mozog a szája, de képtelen vagy ráfigyelni, koncentrálsz; a nők valamiért megint szipognak, talán a Mitică sírja került szóba? Figyelmetlen voltál, az okokat sem tudod, hogyan érthetnéd akkor a bonyolult összefüggéseket, a szerteágazó történetet? Felemelkedsz és bocsánatkérő arccal, magad számára is váratlanul megindulsz a lejáró felé. – Rosszul vagy? – áll fel Balló is, a zajból ítélve gondolkodás nélkül indul utánad. Csak két reszkető fejű öregasszony és három piros szoknyás, vihogó kamaszlány előtt kell átfurakodni, és máris kint vagy az átjáróban. Visszafordulsz. Balló most csörtet el a kacarászó, rád mutogató lányok előtt, táskáitok ott maradnak elárvult helyeteken, Maria és Victoria sugdolóznak, aztán – megérezve, hogy nézed őket – egyszerre fordulnak feléd, mosolyognak és integetnek, mintha biztatni akarnának valamire.

– Vannak kérdések – töpreng Balló már az utcán, a fényárban úszó kivilágított cirkusz előtt –, amelyekre nem is lehet válaszolni. Vannak kérdések, amelyekre teljesen felesleges válaszolni.

– Boldogabb leszel, bátyám, ha elismerem, hogy vannak? – mondod, és nagyokat szippantasz a hűvös tavaszi levegőből. Az eső eláll, az aszfalton hatalmas tócsák csillognak, valahol a közelben jázminbokrok is rejtőzhetnek, mert a jázmin lebírhatatlan illata mindent betölt. a cirkuszból ütemes dobogtatás, kiabálás és vastaps hallatszik; a fekete trikós lány elindulhatott hosszú útjára a kötélen, befont hajjal, mosolyogva sétálhatott fel és alá, a közönség most tapssal fizet, éljenzi és ünnepli a csodálatos, utánozhatatlan művésznőt. Balló rágyújt, a gyufa fellobbanó fényében egy pillanatra kimerevedik borostás és megviselt arca (koravén bohócarc a hátrálás útszélén) ahogy beszívja a füstöt, arca komikusan eltorzul, mintha behorpadna, pofacsontjai kiugranak; nem nagyon, csak amennyire egy épület szecessziós diszítőelemei; ez az arc mintegy a közelítő halált jelezve horpad be, a koponya halálban tisztuló, véglegesen lecsupaszodó formáját sejtetve – megborzongsz, elfordulsz, émelyegsz.

– Nekem is – mondod. Gyűrött mărăşeşti-is csomagot nyújt feléd, reszkető kézzel húzol ki egy szál cigarettát, nyomogatod, puhítod, rágyújtasz. Neki vajon mi tűnik fel az arcodból? Leszívod a füstöt, eszméleted peremén egyensúlyozol. A fekete trikós lány a gyermekkori mező fölött sétál, Felsőtábor déli határában, az akkoriban épülő magasfeszültségű hálózat drótjain; mosolyog; haja kibomlik, fekete zászlóként lobog a sokaság feje fölött; a népek nevetnek, integetnek, hitetlenkednek, kiabálnak. Rémülten rohansz a folyó felé, érthetetlen, hogy nem üti agyon a lányt, hogy nem rázza halálra az áram, érthetetlen. Balló megint mesél, régen halott emberek elevenednek meg, és egyszer-kétszer-százszor élik újra a már megtörtént eseményeket új és új variációkban, akkor valószerűtlennek tűnő lehetőségek valósulnak meg: férfi vezényli az aknakereső katonákat a mezőn; pisztoly dördül, gyermekek iramodnak a mezőnek, zajlik a verseny; a magasfeszültség óriási betonoszlopai és vezetékei még csak tervek; a lány a levegőben sétál, láthatatlan huzalokon, innen alulról kivehetetlen ökörnyálak vezetékein, haja lobog, mosolyog, integet; a népek hitetlenkednek, integetnek, mosolyognak; hamarosan Zeppelin léghajója is feltűnik vagy Gagarin űrhajója. Képtelenségek. Balló mesél: sötétben találkoznak ismeretlenek sötét években, téeszirodákban nyitnak rá asztalon ölelkező párokra fekete ruhás, piros nyakkendős férfiak; Gheorghe Gheorghiu-Dej elvtárs szigorú tekintetű arcképe alatt, vérvörös vászonnal letakart asztal mögül szónokolva néznek szembe a megjuhászodó tömeggel; a mezőn mennek kombájnok között, nevetségesen kicsik innen messziről, régóta befejeződő munkaversenyek hősei, mesealakok; emberközelben, traktor nyergében ülnek; erdőben cserkészik be a vadat, izgalmukban hátukhoz tapad az ing, szájuk kiszárad, mégsem lőhetnek főnökük előtt; mezítláb mennek ki az idegen konyhába egy csupor vízért. Most már nevük is van: Miticának hívják őket, foglalkozásukra nézve villanyszerelők, a meghittség óráiban csillagocskájuknak, virágszáluknak nevezik Victoriţát, a feleségüket, mégis sűrűn megcsalják őt egy másik csillagocskával, illetőleg virágszállal. Igen, szédülten tápászkodnak fel szelíden alvó szeretőjük mellől, kiszáradt szájjal, mezítláb, a bútoroknak nekiütődve tapogatóznak ki a konyhába egy csupor vízért, talpukat süti a cement. Visszafelé összeütköznek az ügyvéd – éjjeli sötétben ki tudja miért és mi céllal? – bolyongó feleségével;  „bocsánat nagysága” – mormolják; ebben a pillanatban a ház előtt autó halad el: a vitrinekben összekoccannak a kristálypoharak, s a fénysugár megvilágítja az ügyvéd feleségét és a hunyorgó Miticát. Az ügyvéd feleségén átlátszó selyempongyola van, Mitică megigézetten bámulja a nő dús idomait.  „Nem történt semmi” – súgja a nő, és Mitică nyakába veti magát, leesnek a földre;  „ne itt” – súgja Mitică és átnyalábolja az ügyvéd feleségét. A konyhaasztalon történik meg, aminek a dolgok reális lefolyása, zajlása és bármilyen összekavarodása esetén is már hamarabb kellett volna megtörténnie. A nő keze tétován kaparja az asztalt borító viaszosvásznat, kétszer is felsóhajt, édes kurva stricijének nevezi Miticát, combjait felhúzza; a férfi szája most már az izgalomtól újra kiszárad, érzi a francia kölni illatát, mégsem veszíti el a fejét, óvatosan mozog, igyekszik közös ütemet kialakítani partnernőjével, erejét beosztja. Később bűntudatosan sompolyog vissza az elhagyott Maria mellé, gyufát gyújt, meghatódva – önmagát utálva – nézi a lány arcát. Maria mosolyog álmában, nyál csordul le a szája szélén. Balló megint mesél, felszabdalt történetek, elrobbanó esetek, szükségszerűségek és véletlenek kavarognak, a tények adui, morzsái és árnyékai, tétova arcok, a szerencsekerékre szegzett, túl mohó szemek,

            az életed,

                        az élete,

                                    az életünk!

A dolgok zajlanak! Már-már felidézhetetlen, ami megmaradt.

– Visszamegyünk? – kérdezi fojtott hangon Balló, visszarántva téged a cirkusz elé, a kivilágított estébe. A tócsákból végre szemedig érnek a fények. Hunyorogsz.

– Tudsz jobbat? – indulsz előre. Bólint, eldobja a cigarettát, engedelmesen caplat utánad.

– Jobban van? – kérdezi Maria, és Victoria is anyás aggódó arccal fordul feléd.

– Kutya baja – zökken le Balló a helyére. Nem szereti, ha másokkal – jelen esetben veled – túl sokat foglalkoznak. Maria felé hajolsz, megpuszilod az arcát, érzed a krémpúder összetéveszthetetlen illatát, hálásan mosolyog, megsimogatja a kezed. Szeme körül a szarkalábak hálóiban fuldokol a vénség, de Mitică még láthatta fiatalnak és győzedelmesnek is ezt az arcot. Szeretnél Miticára hasonlítani, akit nem is ismertél; szeretnél még néhány boldog percet szerezni ennek az asszonynak. Képtelenség. Síró-nevető arcai köröznek körülötted, elszégyelled magad érzelmességedért és elhúzódsz. Aggódva hajol feléd, a kezed nem engedi el. – Csak nincs valami baj? – Megrázod a fejed, mosolyogni próbálsz. (Képtelenségek. Az eseményeknek mindig csak a felszínén, örökké félúton, átutazóban, érkezőben...)

– Hallod? – ráz meg Balló. – Az erőművészek következnek. Az erőművészek.

Szédülsz, átöleled Mariát, most nem húzódik el, de nem is olyan engedékeny, mint az előbb. Az erőművész szomorú arca tétován imbolyog előtted, nem tudja, mit kezdjen veled, nem tudod, mit kezdjél vele. Szédülsz. Az erőművész fölött rezzenéstelen a súly, a mindenható, a mindig növekvő, a még felemelhető. Maria felé fordulsz, el-elcsukló hangon mondod:

Hol van, ó, hol a hely – szívemben őrzöm –

ahol még semmit se tudtak, még lelökték

egymást, mint egymásra ugró, párban össze

nem illő vadak; –

ahol még súlyos a súly és

csetledező tányérjaik

leszaladnak a pörgő

botokról...^* 

– A fogolytáborban – Ballónak  ma mindenre van egy éppen klappoló története – tudjátok...

– Tudjuk – nevetsz. – Volt egy erőművész. Egy néger? vagy kettő? Esetleg az egyik mexikói volt, aki szerencsét próbálni ment az Államokba, mint mindenki más, és pechjére éppen idejében kapta meg az állampolgárságot ahhoz, hogy besorozzák és behajózzák Európába, harcolni a világbékéért, noha ő előzőleg azt sem tudta, hogy ilyen nagy a világ, s hogy a békéjéért harcolni kell. Vagy mindkettő, mindkét erőművész portoricói volt? Két mesztic kutya, Feri bátyám? Mesztic erőművészekről még úgysem hallott senki!

– Honnan tudhatnánk, ki miről hallott? – Balló kacag, nagy teste rázkódik, arca gyanúsan vörös. Ismételhető, jössz rá, mindez felcserélhető és behelyezhető. Ő is, és sorozatban előadott történetei is. Az asszonyok is, a könnyeivel küzdő Victoria és a fejét válladra hajtva nyitott szemmel álmodozó Maria is. (Egy regényre gondolsz, amit nemrég olvastál kéziratban. Igen. A hazugok szigete...)

Balló megmarkolja a karod. – Figyelj rám, öcsém. Neked mondom. Mert amit én tudok, azt te, a fiatalabb nem tudhatod. Vagy ha igen, akkor minden, amit mondanál,, csak megerősíthetné azt, amit én mondok. Én egész életemben nagyra tartottam a tudást, de azért soha nem helyeztem volna a tapasztalat elé. Úgyhogy ne nagyképűsködj itt nekem! – Mitică is ilyen volt – örvendezik Victoria. – Egyszer váratlanul hazajött terepről, és ottkapta a szomszédék egyetemista fiát, mellettem aludt az ágyban. Kegyetlenül elverte, kidobta, utána elvert engem is, aztán sírni kezdett, átöleltem, s még én vigasztaltam, pedig az orromból csöpögött a vér, de Mariát akkor se vallotta be a kutya. – Nem érdekel el a maguk Miticája – legyint Balló. – Pedig ő is ilyen volt, mint maga, ne morcoskodjon! – nevet Maria. – Az, az – húzódik közelebb Ballóhoz Victoria –, ilyen bátor, egyenes, ilyen szókimondó, és mit tagadjuk; ilyen morcos. – Ha én kapom rajta magát azzal a taknyos szomszédkölyökkel, mindkettőjüket megfojtottam volna – fújtat váratlan indulattal Balló. – Nono – nevetsz te is, aztán békítően teszed vállára a kezed. – Meséljen inkább az erőművészéről, bátyám, hadd hallgassuk – ugyanolyan figyelmesen és ámulattal, mint az előbb – a maga új sorozatát.

– Igen – törli meg gyöngyöző homlokát Balló. – Igen, az én erőművészem. A kor erőművésze. Ahogy a százkilós rönköket emelgette. Mert ott akart lenni a londoni olimpián. Rosszul mondom: nem a Londonin, az olimpián akart ott lenni, hiszen akkor honnan a fenéből tudhattuk volna, épen Londonban lesz az olimpia? És nem portoricói volt, nem is mexikói, mégcsak nem is félvér vagy néger. Magyar volt, mint én, civilben favágó a Hargitán, munkásember. De nyerni akart, s ez megkülönböztette tőlünk, a többiektől, akik csak kiszabadulni akartunk innen, hogy hazatérhessünk, meg akartunk válni az őröktől, akik őriztek minket, de ugyanakkor azt kívánták, hogy szélnek ereszthessenek már, s hazatérhessenek ők is Amerikába. De ő nyerni akart; ezért emlegette a rönköket is; nyerni akart, az átélt megaláztatások és szenvedések után végre örvendeni; a vereségek, a kínok után végre emberhez egyedül méltó, nemes, sportszerű küzdelemben (sportversenyen) győzni, felállni a dobogó legmagasabb  fokára, nézni a legmagasabbra kúszó lobogót és hallgatni a himnuszunkat. emlegette a rönköket, mert győzni akart. Addig zűrzavar követett zűrzavart, homály homályt. Győzni akart, hogy becsülhesse újra önmagát, hogy a világon minden újra visszanyerje valós méreteit.

– Nem értem – töprengett Victoria –, erőművészként akart indulni az olimpián? – Súlyemelőként – nyugtatod meg. – És mi lett vele? – Ez nem érdekes – legyint Balló, és kiürül az arca. (Bár nem biztos, hogy jogod van kiugrani a történetből, előreugrani az időben, annyit mégis elárulhatsz, hogy évekkel később – ahogy alakult ez a történet, és sajogtak benned szilánkjai mind repeszdarabok – mindig úgy emlékeztél vissza rá, ahogy abban a pillanatban ült egy Victoria nevű nő mellett a cirkuszban – itt most nem érdekes, hogy a nőt férje Victoriţának becézte stb. –, elesetten, öregen, belenyugodva a változhatatlanba, a megmásított múlt tudatába. Hiába tudod, hogy ez csak az egyik arca – állíthatod, nem is az igazi! hiszen végeredményben ki más volt cselekvő ember abban az állandóan idézgetett és a mából szatirizált és kritizált múltban, ha nem éppen ő?! –, akkor is, mégis, évek múlva is igy emlékszel rá. És hiába nyugtatod magad, hogy milyen sokszor nevetett a cirkuszi órák alatt, kiürült arcát nem tudod elhessenteni, kiürült arcától, magába roskadt termetétől nem szabadulhatsz. Ezért hosszú évekig nem is vagy képes nekikezdeni ennek a történetnek.)

– Három nappal tragikus halála előtt – kezdi Balló az újabb sorozatot – Tatuk Salamon megvallotta nekem és Veres Pistának, hogy igazán csak a végeredmény érdekes és nem a részletek! Nézed Ballót, logikája már-már követhetetlen; történetei egymásbafutnak, elágaznak, metszik és elhagyják egymást; labirintusszerű legendák folyosóin indul el, de máris gyermekkorod falujában van, vagy egy háborús német városban (Stuttgart? Stargart?), történetei ismétlődnek, folytatják, magyarázzák, kiegészítik, terrorizálják, hatálytalanítják egymást; legendáiban nincs idő, csak hit, csak kiábrándulás; gyáva megfutamodásokról és helytállásokról van szó; csak összeszorított fogsor van és akarások. Sóhajtasz. Felnézel. A cirkusz kupolája mélán sötétlik, éppen szünet van megint, két szám közötti megszokott sürgés-forgás. A régi attrakció kellékeit kiviszik a szolgák, az új mutatvány kellékeit behordják. –  „Velem vagy veletek nem történik semmi igazán fontos – mondta három nappal elkerülhető, ezért tragikus halála előtt Tatuk Salamon. – Vagyis ami velem vagy veletek történik, fiaim, lehet akármennyire igazságtalan is, tragikus is, megható is, mégsem igazán fontos.” Nem értettük, de nem is magyarázta meg, hanem az igazságról és földi megvalósulásáról, a demokráciáról beszélt, mint a jövő, jövőnk egyetlen méltó keretéről.  „Mert különben nem érdemes – mondta. – Homo homini lupus.” Hutera Bélától kérdeztük meg, hogy mit is jelent ez, mindjárt az öreg Tatuk temetése után, a kocsmában.  „Ember embernek farkasa” – mondta gondolkodás nélkül Béla, és poharunkhoz ütve a poharát, már részegen, könnyes szemekkel emlékezett Tatuk Salamonra. Nem mondom, hogy világosság gyúlt az agyamban, miután végre megértettem példabeszédének lényegét, de az öreget, ha lehet, még jobban tiszteltem.  „Jogrend és tisztesség” – célzott meg csontos mutatóujjával.  „Méltányosság és türelem” – nézett Veres Pistára. Ő, aki meghallgatott mindig minden nézett, mégy azt is türelmesen, amivel nyilvánvalóan nem értett, nem is érthetett egyet, most az egyszer ellentmondást nem tűrő hangon beszélt.  „Az ember – mondta világosan – legyen türelmes, fokozott türelemmel kell meghallgatni azokat is, akikkel nem értünk egyet, mégpedig azért, hogy teljességükben ismerjük meg a véleményünkkel nem egyező ellenvéleményeket.” Szikszai többek között ezért is tartotta szószátyárnak az öreget.  „Igaz, hogy szimpatizáns volt, hogy pénzzel is támogatta a mozgalmat?!” – kérdezte élesen Veres.  „Pénzzel – mordult föl Szikszai. – Úgy könnyű volt. Az illegális munka veszélyeit persze nem vállalta a vén érzelgős disznó!”  „Beszélj több tisztelettel róla – csattant fel azonnal Veres. – A barátom volt.” „Jellemző – vágott vissza Szikszai. – S még csodálkozol, miért nem bíznak benned az elvtársak?”  „Te csak ne csodálkozz – acsarkodott tovább Veres, aki azon az estén megállíthatatlan volt –, te is csak azóta vagy akkora híve a mozgalomnak, mióta hatalomra jutott, de az öreg zsidó bácsi...”  „Abból a pénzből támogatta a mozgalmat – Szikszai már ordított, verte a az asztalt –, amit mint falusi kocsmáros harácsolt össze! biztos, ami biztos alapon a mozgalomnak is juttatott némi pénzt.”  „A te szennyes fantáziád – üvöltött Veres is – mindent összemocskol. Sajnálom, hogy ismerlek.”  „Amikor tettekre lett volna szükség – mondta tovább a magáét Szikszai, őt is nehéz lett volna leállítani –, lapított.”  „Miért? – lett szigorú a Veres hangja is –, várta volna meg, hogy Auschwitzba vigyék?”  „Nem erről van szó” – csillapodott le hirtelen Szikszai, mire Veres félreérthetetlen mozdulattal húzta el a kezét a feje előtt, majd sarkon fordult és kirohant az irodából. Bevágta az ajtót, hullani kezdett a vakolat, hallatszott, hogy az udvaron berúgja a motorját és elviharzik.  „Mi van Pistával?” – nézett rám megütődve Szikszai, de én hallgattam. Évekig nem tudtam megmagyarázni magamnak, miért, talán az öreg halálos ágyán is ezért éreztem találva magam, amikor félreérthetetlenül nekünk szegezte a kérdést:  „Érthető világot akartok hagyni utódaitokra, édes fiaim? Ha igen, akkor tartsátok szem előtt, amit én mondtam nektek, én, a vén zsidó! Talán tudjátok, talán még nem, engem meg akartak félemlíteni, hogy fogjam be a számat, de én a költő szavaival élve a tudásnak teszek panaszt!” Tatuk Salamon az ágyán feküdt... Várj, nem igy történt, nem jól mondom. Ezeket a szavakat nem mondhatta akkor Tatuk Salamon, már csak azért sem, mert sírt. Nem is lehetett érteni minden szavát, öreg madártestét rázta a zokogás. Agyonmosott fehér inge kiemelte sápadt arcát. Azelőtt járhatott nála Hutera, megborotválhatta, hiszen jól látszottak arcán a borotválás friss hegei, a lila erek hálózata. És nagy dióbarna szemében már látszott a váratlan vendég is, de most, most ne erről. Erről még ne. Veres és én az ágya mellett feszengtünk, bár az öregember nyomatékosan megkért, hogy ne vessük meg szerény otthonát, gyermekkorunk óta ismer, hát hol lehetnénk otthon jobban, mint éppen nála? Mint kedves gyermekeivel, mint nem vér szerinti, de annál kedvesebb édes fiaival beszél velünk.  „Soha az életben, ebben az ántivilágban ne hallgassatok az erőszakra” – emelkedett fel az ágyról. De lehet, mégsem pontosan igy mondta, csak ilyenformán.  „Ne legyetek durvák, édes fiaim. Ne éljetek vissza az erőtökkel.” Na mindegy, valahogy igy mondta. A lényege ez volt. És én megértettem, és biztosra vettem: Pista is érti, az ő arcáról is folytak a könnyek, nem mozdult, nem törülte le, talán szégyellte? Az öreg szavaiban – bár időnként zokogásba fúltak s alig-alig lehetett érteni – ugyanolyan hit bujkált, mint a lágerben az olimpiára készülő barátom szavaiban.  „Ma megint egy órát emelgettem a rönköket” – büszkélkedett kiadós edzései után, és mutatta feszülő bicepszeit. Olimpiai bajnok akart lenni szegény, győzni akart, ezért öt óra helyett négykor kelt, és a vidám amerikai őrök asszisztálása mellett hatalmas rönköket görgetett és emelgetett, hogy szakadt meg bele.  „Az aranyéremnek ára van – lihegett –, champion” – mondta tagoltan, és magára mutatott, miközben a néger őrök tisztelettel és elismerően tapogatták dagadó izmait.

Lenézel a porondra, az erőművész létrát tart a vállán. arca vörös. Talán a melegtől, talán a megerőltetéstől? A létra tetején egy artista áll kézen. Az artista talpán, ezen az élő emlékművön egy lány készülődik ugrásra, rövid, szőke hajú, vékony lány, fehér bikinijében olyan, mintha meztelen lenne. csak a nagydob egykedvű pörgését lehet hallani, a nézőtéren újra csend, a figyelmes közönség még a lélegzetét is visszafojtja. Az az érzésed (teljesen indokolatlanul), rögtön sírásba tör ki valaki, és sírni kezd az egész nézőtér. Végül is miért ne? Végeredményben idejük is, okuk is van éppen elég. Ez végre világhírűvé tenné a cirkuszt is, a nagy közös sírások híre méltán terjedne el. Kinn újra elered az eső, egykedvűen dobol a cirkusz kupoláján. Iszonyodva hunyod le a szemed, semmire sem vagy kíváncsi, menekülni szeretnél.

– Gyermekkoromban – szorítja meg a kezed Maria – még bebiztosították magukat az ilyen veszélyes ugrásoknál, hálót feszítettek ki, hogy aki lezuhan, hálóra zuhanjon és ne törje ki okvetlenül a nyakát. – És ha a hálója esetleg szakadt volt? – mosolyog Victoria. Kinyitod a szemed. – Akkor ballépése egyben az utolsó lépését is jelentette, mintha nem is lett volna háló. – Maria keze izzad a kezedben, ő maga is ideges lehet, lélegzete felgyorsul. Felnézel. A meztelennek tűnő fehér dresszes lány átrepül a légen, és a légtér egyik pontján találkozik szakállas párjával. Csók. – Tatuk Salamon akkor engedelmünkkel végignyúlva ágyán, rezzenéstelen fekete szemét a plafonra, a plafon hazudozó repedéseire és a repedések csak őáltala értelmezhető hieroglifáira függesztve, sokat mesélt nekünk összezavarodott, szétfolyó életéről, mely zavarodottságában – akárcsak a földrengésjelző készülékek – jelezte a kor, a terület, a terep változásait. Fekete ingükben villogó handzsárokkal, füstölgő csövű pisztolyokkal feltűntek az ágy mellett a fekete százak képviselői is, akik évtizedek óta kergették már Tatuk Salamont. Félretaszigáltak minket az ágy mellől, de amire ütni kezdték volna az iszonyodva összehúzódó madártestű öregembert, már el is tűntek. Tatuk mosolygott. A szavak útvesztőiben tűntek volna el? – töprengtem. – Elfogyott volna az idejük? Már krematóriumok füstje mérgezte a szoba levegőjét, női hang hirdette az emberből készített lámpaernyő előnyit, mert semmire olyan jól nem lehet festeni, mint az ember bőrére!  „Mert mi az élet? – töprengett Tatuk Salamon, feledésbe küldve a fekete százakat és múzeummá varázsolva a krematóriumokat. Ott, akkor Ukrajnában, a galíciai gettóban nem gondoltam én sem arra, hogy lehet még rosszabb is, összehúzódtam az ágyamon és imádkoztam Jahvéhoz, könyörüljön rajtam, szerencsétlen gyermek vagyok, nem akarom, hogy halálra kínozzanak, nem tudtam jól az imát, hát az ábécé betűit mondogattam egymás után, aki mindent tud és mindent lát, igy is megérti, gondoltam. Lemberg, Prága, Kecskemét és Székelyföld voltak utunk állomásai. A prágai zsidó temetőbe alkonyat felé vitt ki apám, erősen fogta a kezem, bukdácsoltunk a sírok között, de arra, hogy a halál neve mégis egy német város, nem Kecskemét szecessziós főterén, nem is Lemberg széljárta sikátoraiban döbbentem rá, hanem a Hargitán, egy szénégető kunyhójában. Szénégetők között éltem hosszú ideig; a bécsi döntés után én már tudtam, mi következik, hát negyvenháromban már eltűntem, felszívódtam, a Hargitára mentem, én itt kihúzom, gondoltam ostobán, úgysem tart sokáig. Hát ahhoz képest elég sokáig tartott. egyszerű agyú, de tiszta életű emberek között életem, csak két könyv volt velem önkéntes száműzetésemben: Hölderlin versei és a Biblia; és sokszor mormoltam lefekvés előtt a verset, ami bennem van már, mint az életem, mint a napfelkelték és a gyermekkori széderesték, a gyónások, mert ugye még Kecskeméten kikeresztelkedtünk (apám a neológ vonalhoz tartozott), és én katolikus főgimnáziumba jártam Csikszeredában. »Körbe bolyongó árny vagyok, élek ugyan, de nem értem, / miért kell élnem még, fénytelen, egyre tovább.«^* Végül is túléltem mindent,s  egy napon nyugodt lélekkel moshattam le arcomról a kormot. Eljött az új világ...” – Ámen – vet keresztet Maria. – Amikor először gondoltam arra, hogy Victoriţa akár el is válhatna Miticától, önnön merészségemtől olyan színesnek és érdekesnek láttam kettőnk közös életét, noha Mitică egyáltalán nem biztatott...  – Tőlem nem is vált volna el soha, drágám! – jelenti ki magabiztosan Victoria. – Nem tudom. Ha én akartam volna... – Tőlem nem vált volna el soha. Ezt akkor is meg kell mondanom neked, drágám, ha megsértődsz esetleg. – Ne told állandóan előtérbe magad, mint feleség. – Én? – mutat Victoria bizonyos pátosszal önmagára. – Én tolom előtérbe magam? És te, drágám? Te, aki egyszerű, repedtsarkú kis kurvapalánta voltál, a gazdáid kurvája, de huszonöt lejért engedted, hogy impotens öreg ügyvédek is tapogassanak, miközben folyt a nyáluk. Te beszélsz, aki még perverz gazdasszonyoddal is ágyba bújtál, s engedted, hogy remegő kézzel simogasson, pedig ez természetellenes, nem is beszélve arról, hogy isten ellen való vétek. – És te, kedvesem? – Maria hátraveti a fejét, kacag. – Nem volt a házatokban olyan férfi, akivel meg ne hágattad volna magad. Akkor vált volna el tőled Mitică amikor én akartam volna, de én – ezt kihangsúlyozom! – nem akartam. Igy sokkal, de sokkal erősebben tudtam magamhoz kötni őt, hiszen úgy követett, mint a pincsi kutya, miközben te a szomszédok fiával, a postással vagy a gázóraleolvasóval henteregtél, de egy időben lejártál a Carul cu bere^* elé is, részeg vidékieket szedtél fel, hogy pénzt csalj ki tőlük olyasmiért, amit részeg, kótyagos fejjel legtöbbször meg sem tettek! – Rágalom! – fehéredik el Victoria is. – Aljas rágalom. Ilyesmikre is te vagy képes, te utolsó, te... – Mindenki újra felétek fordul, szerencsére szünet van megint, csak a díszletmunkások tologatják a porondon az ismeretlen rendeltetésű, hatalmas pódiumokat. Balló a zokogó Victoria szájára tapasztja a kezét, s jónak látja szóbelileg is közbeavatkozni, mielőtt végleg elmérgesedne a helyzet s esetleg tettlegességre kerülne sor. – De kedves hölgyeim őrizzék meg a nyugalmukat, a jó istenre kérem. – Te újra átöleled Mariát, simogatod a vállát. – Ne hallgasson rá, kedves asszonyom – súgod –, nyilvánvalóan irigyli magát. De nem hallgat rád, arca pirosabb, mint amennyire egy félig-meddig sértéstől lehetne, tele szájjal szedi a levegőt, remeg, de titokzatos módon visszacsillan egykori szépsége is, a barna kendő alól megint kibomlik egy szemérmetlenül vörös hajtincs.

A porondon (mert közben talán kínodban a porondot is hipnotizáltan figyeled), magas, bajuszos, olajbarna arcú férfi ágál. Testéhez simuló fekete nadrágot és inget visel. Vállán vörös szegélyű, fekete kaftán. Igazi amorozó. Mellette szőke lány sürgölődik. – A kardnyelő! – súgja Maria, és hozzád bújik. – Szép férfi – kontrázik a még sápadt Victoria is. – Mitică is ilyen volt? – kérded gúnyosabban a kelleténél, de most nem válaszol, az összehasonlítások végtelen sora most elmarad. A zenekar is rejtelmesen hallgat egyelőre. – És mondják, hogy nyeli le a kardot? – kérdezi a magához térő Victoria. Szeme újra csillog, arca is kezdi elveszíteni viaszfehér színét. – Engem is izgatott már kislánykoromban, hogy lenyeli-e valójában, vagy csak trükk az egész? – ábrándozik Maria. – Pedig te lenyeltél ezt-azt, édes szívem – támad újra Victoria, és kuncog. – De kedves asszonyom – Balló homloka újra felhős. – Ön mint feleség nem beszélhet igy. Ő – mutat Mariára – mégiscsak a kedves férje szeretője volt. meg kell őriznie nagyvonalúságát. – Nahiszen – kacag fel Maria, és megszorítja a kezed. – Ő és a nagyvonalúság!

Balló legyint, elhallgat. Mind a négyen izgatottan figyelitek a porondot. A kardnyelő elszánja magát, keresztet vet (bal felőlről, oldalasan), és felemeli a kardot. Egyenes, hosszú dákó, kereszt alakú markolattal. A penge megcsillan a fényben, megsokszorozva önmagát. Szemedhez kapod a kezed, a zenekar pattogó operettindulót játszik, a szőke lány színpadias mozdulattal meghajol és a férfira mutat, aki hátrahajtja a nyakát és kitátja a száját. – S ha meghal itt nekünk? – Őrizze meg a nyugalmát, asszonyom! Itt most senki nem fog meghalni. – És ha mégis? – néz Victoriára leplezetlen gúnnyal Maria –, nem mi fogjuk eltemetni, mint Miticánkat, szegényt, hanem a szakszervezet. – Victoria legyint, nem szól, a porondra meredtek megint. Te is eltakarnád újra a szemed, mint a kardnyelő mellett segédkező szőke lány, vagy elfordulnál, ha nem szégyellnéd félelmed az izgatott asszonyok előtt. A nézőtér felhördül, egy szál hegedű sir idegtépően, s a férfi határozott mozdulattal döfi a torkába a kardot. A vékony csillogó penge eltűnik mohó torkában, aztán az amorozó néhány bizonytalan lépést tesz és előrebukik. Szájából dől a vér. Lefröcsköli a titokzatos pódiumokat, a prondot, a szőke lány fehér, jézusfehér blúzát. – Mondtam, ugye!? – sikolt Victoria, a nézőtér hörög, a nők elalélnak, a kamaszok fütyülnek. A zenekar is megszólal, macskazenét improvizál, a bőgő brummogva kiséri a dobot és a fúvósokat. – Én előre megmondtam, hogy tragédia történik – tördeli a kezét Victoria. Lenézel a porondra. Az amorozó ott áll a pódiumon, sudáran, fiatalon, győzedelmesen. Kezében villog a penge. A szőke lány felszabadultan mosolyog, fehér blúza vakit, sehol egyetlen vércsepp. A nézőtéren újra döbbent csend van, megszólalnak a hegedűk, méla gyászzenét improvizálnak, mégsem mosolyog senki.

– Ez mi volt? – sziszeg megbántottan Victoria. Szomorú, mert nem következett be a halál, noha ő megjósolta. – Magyarázzák meg nekem, nagyokosok. – Érzéki csalódás. – Miféle? – tátog Victoria. – Ezt nem értem! Milyen csalódás? – Érzéki – nevetsz. – Másképp tömeghisztéria – legyint Balló, láthatólag már unja a dolgot, megint elkalandozik. – Tömegszuggesztió  – magyarázod te is. – Nem is járt a szájába a kard – mondja tagoltan Balló –, csak a kezében tartotta, mi viszont, mivel szuggerált és hipnotizált minket, úgy láttuk, hogy lenyelte és vérpatak tört ki a torkán. Értik? – A kardnyelő, karján a boldogan mosolygó szőke lánnyal, a porondon sétál, a reflektorfényben villognak fogpasztareklámra való fogai. Láthatólag elégedett önmagával. Újra győzött. Az időközben megnyugodó igazgató a zenészek páholyából hangszóró magyarázza meg a produkció lényegét. Elfordulsz. Úgy látszik, nem mer lemenni a porondra, fél, hogy megtréfálják azok a gonosz hangszórók. Balló is somolyog. Az amorózó kardnyelő, mintegy direktora szavait illusztrálandó, újra meg újra felemeli és torkába döfi a pengét. A vékony gyíkleső újra meg újra megvillan, a közönség – engedelmes bárányok nyája, végül is csakugyan sírni fogunk, kórusban! – újra meg újra felhördül. A nők szemüket eltakarva visítanak, néhány vállalkozó kedvű suhanc két ujját szájába kapva fütyül. Egyszerű és megismételhető mindez, már a szőke lány – az amorozó húga? lánya? szeretője? – sem takarja el színpadias mozdulattal a szemét, leplezetlen gúnnyal nézi a megrökönyödött tömeget.

– Szép júniusi reggel volt – kezdi a helyzetből végképp kizuhanó Balló. – Azelőtt eshetett, a fák és a bokrok levelein, a pázsiton még csillogtak az esőcseppek. Sütött a nap. Mentem az iroda felé, rá akartam gyújtani, soha nem lehet elég korán. Akkor ért az első meglepetés. Nem volt nálam a tárcám. Beugrottam a büfébe, hogy vegyek egy pakk Naţionalét. Hát ott itták már a sört egypár asztalnál, emelkedett hangulatban. Nem tudtam kivenni, hogy kik, mert a napfénytől elvakultam, csak azt hallottam, hogy a nevemen szólítanak. Amikor szemem hozzászokott a félhomályhoz, megismertem öreg Pelle Istvánt. Asztalánál néhány tele és nyitott sörösüveg társaságában régen látott barátom, Hutera Béla ült, akkor már a közeli kisváros divatos hölgyfodrásza. „Mi járatban, mester úr?” – néztem Bélára.  „Éppen csak járok egyet” – mondta kitérőleg, és monogramos ezüst cigarettatárcáját felkattintva felém kínálta hosszú füstszűrős amerikai cigarettáit.  „Köszönöm – mondtam, és inkább a Pelle előtt szomorkodó, gyűrött naţionalés csomagból vettem ki egy szálat s gyújtottam rá. A gyufa kétszer is kialudt a huzatban. – Én már csak megmaradok a megszokottnál, az enyémnél.”  „Én is.” – kontrázott boldogan az öreg; boldog volt, hogy egyetérthetett velem, a főnökével, most már – gondolhatta megnyugodva – csak nem vonom felelősségre, nem kérdem meg tőle, mi a fenéért lopja itt a napot a kocsmában, és miért nincs helyén, az istállóban. Ebben alaposan tévedett, de most nem erről van szó.  „Ez a ti bajotok, édes barátom – nevetett Hutera, kivillantva új aranyfogait. – Tudd meg – mutatott körülményesen a filterre, kört írva le a kezével,a miből véleményére is következtethettem falunkról, megváltozott véleményére –, ez minden pénzt megér, hangsúlyozom, pénzzel ki sem lehet fejezni az értékeit. Ez, édes barátom, kiszűri a nikotint, és igy a nikotin nem jut el a tüdőig. Érted-e, hogy mondom? – Azzal felvett egy csikket és felbontotta a szopókáját. Sárga volt a fehéres vattaszerű massza. – Na, ez a sárga nikotin! – mondta elégedetten, s a hatást várva ránk nézett.”  „Affene? – lepődött meg az öreg. – És ez mind bejut az ember tüdejébe?”  „Be – mondta Béla oktatólag, egészen jól állt neki ez a hang. – S ez okozza azután a nikotinmérgezést, de okozhat példának okáért rákot is, tüdőrákot.”  „Rákot?” – képedt el az öreg, akkor vettem észre, hogy rá is játszik egy kicsit, ugratni akarja Bélát, aki be is sétált gyanútlanul az utcájába, és szabadelőadást rögtönzött a dohányzás fölöttébb káros voltáról, miközben – mindenkinek a magáé – kezében vidáman füstölgött a Philipp Morris, vagy ahogy az öreg nevezte gúnyolódva, a Filip Móric. Már a harmadik korsó sört ittuk, az asztalon szaporodtak az üvegek, amikor az öreg sunyin hunyorogva elkezdte:  „Csúnya álmom volt az éjjel”... De nem folytatta, a Béla nógatására:  „mondja el mán, Estván bátyám!” – elfehéredett, és végre kinyögte:  „megjelent álmomban Veres Pista, édes fiaim, megjelent és hosszadalmasan beszélt nekem a helyzetünkről és a megváltozott...” Ekkor megpillantott, mintha most látott volna meg, kerekre nyílt a szeme, mintha abban a pillanatban jött volna rá, hogy én, a jelenlegi elnök az asztalánál ülök és hallgatom a történeteit, a süket dumáját, és noha kora reggel van, mégsem szólok rá, hogy mit keres itt, miért nincs a munkahelyén, az istállóban, az állatok között. Sőt nemhogy nem szólok, hanem még gyengéden nézek is rá, mosolyogva biztatom, beszéljen, és szótlanul hallgatom végig logikátlan és elmebeteg történetét arról, hogy egy halott – egészen véletlenül az én elődöm – meglátogatja őt álmában, hallgatom mindezt békésen, miközben az ő sörét iszom, mert az előbb, büszkén lobogtatva egy vadonatúj huszonötlejest, nyolc üveggel fizetett ki, elsütve kedvenc mondását is: hej, van pénze a parasztnak, amíg meg nem issza! Mondom, ahogy rám pillantott, mindez végigfuthatott az agyán, a történettel sem lehetett valami rendben, mert megzavarodva elhallgatott, kiitta sörét, s megkérdezte, hogy akarunk-e inni pálinkát is, kisérőnek, mert ő úgy érzi, okvetetlen össze kell kevernie a sört.

 „Reggel nem iszom pálinkát” – tiltakozott Hutera, én pedig őt utánozva mondtam, igyekezve az öreg zavaros szemébe nézni:  „Folytassa csak, Estván bátyám, fejezze be, ha egyszer már elkezdte! Tudom ám én, hogy nagyon megszerették magik Veres Pistát a halála után, de én nem fogok csak azért felfordulni, hogy engem is megszeressenek, nem fogok felfordulni, ezt most mondom, sőt még kutyább leszek, mint eddig, nekem elhiheti, édes Estván bátyám, s hogy bebizonyítsam magának tettekkel is, vegyen tudomásul egy dolgot: csak azért, mert maga kifizetett nyolc üveg koszos azugai sört, nem fogom elnézni magának, hogy dologidőben a kocsmában tölti az időt és az álmairól locsog, mint egy babonás vénasszony. Na mondja, vagy ha nem akarja, akkor nem mondja, mit bánom én, de ha nem mondja, akkor igya ki a sörét és pucoljon oda, ahol ilyenkor lennie kellene. Mostanában újra fejükbe szállt a dicsőség, egyebet sem hallani, csak igy a kollektív, úgy a kollektív, mintha nem is magán, magikon múlna, hogy az az istenverte kollektív milyen!?” tudtam, hogy célt érek a durvasággal. Az öregnek szikrázott a szeme, lecsapta az üveget, elfehéredve kiáltotta:  „Egy deci pálinkát!” A kocsmáros azonnal töltött, az öreg reszkető kézzel emelte szájához a poharat, akkor jöttem rá, mégiscsak álmodhatott valamit.  „Na látod, Bélám – tegezte le most először a sunyin hallgató Huterát –, ilyen kutya semmi embert tettek a nyakunkra. Egy ispánt. Egy csendőrt. Hej, de nem marad sokáig, én mondom.”  „Akkor nem is mondja senki” – nevettem.  „Ha nem váltanak le, én verlek fejbe, te...” – emelkedett fel, de Hutera visszanyomta.  „Magának elment az esze – kuncogott –, hát Feri sokkal erősebb magánál.”  „Amelyik kutya ugat, nem harap” – nevettem tovább.  „Jó, jó – legyintett Hutera –, ezt még lesz időtök megbeszélni. Engem inkább az érdekelne, hogy mit is mondott magának, Estván bátyám, Veres Pista?” Ezzel a másodszor is kihangsúlyozott  „magának”-kal mintha jelezte volna: véget ért az az idő, amikor még fontos volt neki Pelle István és a Pelle Istvánhoz hasonló parasztemberek barátsága, mikor még akárki beletörülhette sáros cipőjét Felsőtáborban, még öreg Pelle István is. Jelezni kívánta talán azt is: még jól emlékszik idejövetele napjára, amikor Szikszai parancsára éppen az öreg és társai hozták be a disznót, hogy borotválja meg; hogy ezzel ország-világ előtt megalázzák, nevetségessé tegyék.

 „Hát végül is elmondhatom, fiaim” – érzékenyült el váratlanul az öreg; ez a  „fiaim” hirtelen előttem is megvilágosította a helyzetet. Pelle tényleg álmodhatott valamit Veresről (ki tudja: jól bevacsorázott; ezek mióta beléptek, állandóan sírnak, hogy ez sincs, az sincs, de amikor csak tehetik, zabálnak, mindent felzabálnak). Az álom annyira felkavarhatta, hogy alaposan megkóstolta a pálinkát, mielőtt betért volna a kocsmába sört inni és keresni valaki megértő lelket, akinek elpanaszolhatja, hogy mit üzent Veres Pista a halálból a felsőtábori népnek, hiszen a falu a maga tévelygésében is elszántan várja az Útmutatást.

 „Akármilyen kutyamájú is lettél, Ferenc ecsém, a hatalomban, azért mégiscsak székely vagy, mégiscsak a miénk vagy, a mi vezetőnk vagy! – nézett rám az öreg, s meg sem rebbent pillátlan fekete szeme. – És te is, te nagyokos borbély, akármilyen is vagy, mégiscsak a miénk vagy, lehetsz te százszor is hölgyfodrász vagy lehetsz szakszervezeti elnök is (mert hallom, végül is mint »legbecsületesebb« iparost, mégiscsak megválasztják – csippentett felém a szemével), én nem felejtem el, hogy reszkettél Szikszai előtt ötvenben, amikor behoztuk a disznyót, hogy borotváld meg, bizonyítandó, hogy érted a mesterségedet. Soha nem felejtem el, beszappanoztad a pofáját, és már fented a borotvát – úgy reszketett a kezedben, hogy féltem, még megvágod magad –, amikor megérkezett a tanár úr és véget vett a komédiának. »Nemcsak egy fasiszta borbély beretvál meg egy pálinkával leitatott, elkábult disznyót, de mindenki, akit kényszerítenek rá erőszakkal« – vonta le a következtetést Vlad Rădescu, s úgy nézett a pulykavörös Szikszaira, hogy abban a nézésben minden benne volt, talán az is, amit akkoriban szavakkal nem lehetett elmondani. Béla pedig – nézett rám újból, figyelmesen az öreg –, emlékszel még, Ferenc ecsém, úgy lapított a sarokban, mintha nem is róla lenne szó, és egy szóval sem mert védekezni.”

 „Száz szónak is egy a vége – nevettem el magam – mondja vagy nem mondja, mit mondott magának Veres álmában?”

 „Hát mit mondok én, ha nem éppen azt? – nézett rám sértődötten az öreg, és újra töltött magának, a friss sör habja kifolyt a pohárból az asztalra. Hutera finnyásan kapta fel a kezét, idáig az asztalra könyökölve mélázott. – És kinek mondanám, ha nem éppen nektek, édes fiaim?”

– Időnként az ember lánya úgy érzi, menni kell – mereng Maria, és a cilinderes, galambokat röptető bűvészt nézi, de ki tudja, milyen délutáni nap ragyog egy erdei tisztáson, ahol Mitică mellett ül, és a furfangos villanyszerelő harmonikázik:  „Du-mă acasă măi tramvai” a levegőben áll a meleg, s a villamosok, ezek a dalban is szereplő kopottsárga, mozgó gyárak is megérkeznek majd egyszer (hazaérkeznek!) és hazavisznek mindenkit, többé senki sem marad távol, itt lesz a Mikulás is és mind a prikulicsok; a falu népe a kutak körül táncol majd, az angyal szárnya suhog a kert fölött, és éjszaka akkora lidércek mennek majd át az udvaron, a földben süppedő parasztházak mellett, mint egy-egy templom. – Haza? – Igen – sóhajt Maria. – A faluba, ahol már évek óta nem voltam, az édesanyám temetése óta. A háború után jöttünk fel szolgálni (élni kellett valamiből), és a szülőfalumban már halálhíremet is költötték, és amikor több mint tíz óra vonatozás után leszálltam, először a változások döbbentettek meg. A kút sem volt meg például, az indóház mellett a kút, amelynek káváján annyiszor ültem kislánykoromban és ábrándozva néztem a kivilágított vonatokat. Nők és férfiak ültek egymással szemben a vörösbársony üléseken, aludtak, ittak, dohányoztak, kártyáztak, olvastak, s hiába voltak látszólag kéznyújtásnyira tőlem, tudtam, egy másik életben élnek, amely a mi számunkra (szürke mezei egerek számára) elérhetetlen volt. nem volt meg a kút, vissza akartam fordulni, de Mitică kinevetett.  „Bolond vagy, te kislány – hajolt hozzám –, gyere keressük meg a temetőben az anyád és a nyámjaid sírját” – és én nem mondtam meg neki a kutat, mert már akkor sem bíztam benne, és féltem, hogy kinevet. A vonatokat sem mondtam el, legyintettem és elhúzódtam tőle, zavart a borotválatlan arca és a borszaga is (a vonaton miközben én aludtam, két bőbeszédű öregemberrel vedelt.) Tűsarkú cipőmben imbolyogtam a sáros dűlőúton, természetesen nem az úton mentünk, hanem a rövidítésen; gondoltam, igy kevesebb ismerőssel találkozunk majd, de csalódtam, mert mások is igy rövidítettek; egyre többen köszöntek rám:  „szervusz, Mărioara”, egy öregasszony meg is csókolt, ez azért jólesett, noha éreztem fogatlan szájának savanyú leheletét.  „Nem vagy te másállapotban?” – nézett rám fürkészve Mitică,. amikor elmondtam neki; mindene lett volna egy gyerek.  „Sajnos nem” – feleltem, és mentem tovább.  „Hát mégsem felejtettek el” – néztem Miticára, akit úgy mutattam be az itteni öregasszonyoknak, mint a férjemet, és a hazugság, láttam rajta, neki is jólesett, jobb kedvre hangolta. Bolond vagy, te lány, nézett rám másodszor is, s ettől hirtelen megrémültem, arra gondoltam, el fog hagyni; már a vonaton is szemezett egy piros kendős menyecskével, miközben én úgy tettem, mintha aludnék, meresztette a szemét a szégyentelen strici; megijedtem, mit csinálok nélküle; akkor már olyan egyedül voltam a világon, mint az ujjam. A temetőben, és ez is gyanús volt, sokáig nézte a katolikus kápolnát, mintha még nem látott volna ilyent, noha én korholtam, siessen már, nem látott még kápolnát?  „A mi temetőnk – mondtam neki – a magyar temetőn túl van” – de ő csak állt, mintha soha nem lett volna temetőben, és tátotta a száját. Olvasta a düledező keresztekről és a földbe süppedő, mohos kövekről, eső- és szélkoptatta fejfákról a neveket, komikusan ejtette őket, legtöbbször ki sem tudta olvasni, szomorú volt.  „Hát nem szörnyű, Maria – nézett rám könnyes szemmel,a mitől bevallom, nagyon meghatódtam, nem is gondoltam volna, hogy ennyire érzékeny, pedig akkor már esztendők óta voltam a szeretője –, hát nem szörnyű? Ezek az emberek, ezek a magyarok, ezek a katolikusok már régen elporladtak, csontjaik már régen elkeveredtek a földdel és a nevük – ki tudja, miért? – mégis itt maradt, a nevük és az évszámaik közé ékelt csend. Élet ennyi és ennyi évet, de ki tudná megmondani, hogyan élt és milyen ember volt, ki tudná nekünk megmondani, Maria? Mondd meg nekem igaz lelkedre, mindezeket ki tudná megmondani nekünk? – Én akkor elkezdtem sírni )nem tudtam, örömömben sírok-e, hogy mégsem veszítem el, vagy bánatomban, hogy ilyen, ő is ilyen?) átöleltem egy mohás, kopott sírkövet, ledőltem a fűvel benőtt sírra. – Mert mi marad egy ember után, egy átlagember után mi marad, Maria?” – dőlt le mellém Mitică is, és kétségbeesetten ölelt magához. Már alkonyodott, a nap lebukott a hegy mögé, a fák koronája mögül biborlott még egy kis ideig. Éreztem a vállamon Mitică kezét; nagyon könnyű keze volt, puhán simogatott, duruzsolt is valamit a fülembe, hogy ne legyek buta, meg más ilyesmit, aztán mintha mi sem történt volna, felállt, akkurátusan leporolta szürke nadrágját, aprólékosan megvizsgálta a nadrágot a térdén, nem maradt-e rajta esetleg egy fűszál lenyomata.  „Na menjünk! – szólt le rám –, nézzük meg a nyámjaidat is, na menjünk, Maria” – és elindult az ösvényen, alakja hatalmasra nőtt a dülöngélő sírkövek között; ahogy alulról fél szemmel utánanéztem, már-már a hegy fölé magasodott, a fák koronája fölé, biborló napfény glóriát rajzolt köréje.  „Várjál meg! – sikítottam, és futni kezdtem utána –, várjál meg, drágám!”

– És megvárta magát? – kérdezed, miközben a bűvész még mindig röpteti a galambokat, és társa méterszámra húzta ki a selymeket üres kalapjából. – Itt van a selyemsál – bömböli az igazgató a hangszóróba a zenészek páholyából, mert még mindig nem mer lemerészkedni a porondra. – Fejétől a farkáig tizenkilenc méter negyvenkét centi, farkától a fejéig tizenhét méter nyolcvanhárom centi, összesen hetvenhat méter két és fél centi. – És az emberek nevetnek, tapsolnak, felugrálnak a helyükről, dobogtatnak. (És ezekből akartál te sirókórusokat szervezni, te szerencsétlen – fordulsz magad felé valami érthetetlen jóakarattal, aztán újra a porondra meredsz.) A selyemsál csak nem akar fogyni, egyre nő, tekeredik, már-már  körbe lehetne tekerni vele a porondot, csillog-villog a fényszórók fényében; a galambok pedig a pódium alatt röpködnek, egy-kettő-három-négy-öt galamb, hófehér kérdőjelek.

– Én soha nem voltam vele temetőben – kezdi Victoria (a változatosság kedvéért!) –, noha én a felesége voltam, de mégsem, sohasem mentünk együtt temetőbe, templomba se, az igaz. Mitică nem volt vallásos, én sem voltam hívő, a kor se kedvezett az effélének. Ha házasságunkra gondolok, régi szobánkat látom, az első emeleten laktunk, és az ablakunk fölött állandóan vörös zászló csattogott a szélben. Akkoriban, ha emlékeznek rá, mindig fújt a szél, és mindig ünnepeltünk a téren, hatalmas arcképek és feliratok, csattogó nemzetiszínű és vörös zászlók alatt, tüntettünk a koreai gyermekekért, tüntettünk az agresszió, az elnyomás, a kolonializmus, az imperializmus, a háborús veszély ellen. Azóta sem éreztem soha olyan biztonságban magam, mint azok alatt a felvonulások alatt, vadidegen emberek között. Pontosan olyan meghitten karoltam a mellettem vonuló idegen férfiakba, mint Miticába, és hittem, nem vagyok egyedül, együtt vagyunk, együtt nem vagyunk egyedül, összefogásban az erő; hittem, ha felvonulunk, többé nem fognak dörögni az ágyúk és hullni a bombák békés ázsiai falvakra; hittem, a koreai gyermekek sem fognak éhen halni és nem születnek angolkórosan. Még mikben hittem, istenem? Miközben kiáltoztunk, énekeltünk és meneteltünk azokon a nagy tereken és sugárutakon, miénk volt a tér,a  gyűr, a zászló, a sugárút, miénk volt az egész ország, mert győzött a népakarat és a történelemben először hatalomra kerültek az elnyomottak! Mitică arca kipirult, teli torokból kiabálta a jelszavakat, követelte a békét, halállal fenyegette az imperialistákat és az imperialisták bérenceit, és hajnalban, mikor lefejtettem testemről a kezét, és kibújtam mellőle a takaró alól – mindig néhány perccel az óra csengése előtt ébredtem –, tulajdonképpen én is boldog voltam. Begyújtottam a gázt, feltettem a teavizet, visszamentem a szobánkba, és néztem Mitică álomban pihenő arcát, és megnyugtató volt, hogy az ablakunk előtt csattogott a vörös zászló. Kinéztem az ablakon, az egész utcában csattogtak a zászlók, és kimondhatatlanul boldog voltam, mert mind szélirányba csattogtak, mintegy példát mutatva nekünk is az egységre és az összefogásra. Már elolvasta akkor nekem Mitică azt a mesét, is nagyon szép mese volt, többször sírtam is, a tanulságokat is tudtam vonatkoztatni az életemre, a zászlókra, az életünkre. „Mert összefogásban az erő, kisanyám! ne felejtsd el, soha ne felejtsd el!” – mondta Mitică, és töltött magának egy pohárka cujkát, mert engem nem zavart a cujkaszag, mint egyeseket, és direkt szerettem, ha iszik, mert olyankor előbb-utóbb megkívánt, rám nézett, a játék kedvéért még kérettem magam egy darabig, aztán leoltottam a villanyt, kibújtam a ruhámból, és engedtem,hogy felemeljen, csókoljon. A nyitott ablak mellett ölelkeztünk a sötétben, és jól hallatszott, amint tőlünk nem messze,a  fejünk fölött csattog a zászló. Azóta is ha cujkaszagot érzek, abba a régi szobába képzelem magam, hallom Mitică lihegését, és látom a zászlót, úgy vergődik a szélben, mintha el akarna szállni, hatalmas megkötözött piros madár.

– És akkor elmondta az öreg, hogy mire, mikre figyelmeztette őt Veres – veszi át a szót Balló; újra elveszel a történetek között; feloldódsz a tanulságokban, mondatok zegzugos átjáróiban maradsz le;  szavak aknái robbannak alattad: két személy életében mitikus jelentőségű félmondatok; zászlók csattognak egy alkonyatban fulladozó temető fölött, a nap már a hegy mögé bukik, imbolygó vörös tányér, a zászlók árnyéka rávetül a temetőre, kettéosztja, kopjafák, földbe süppedő sírkövek, korhadt fakeresztek olvadnak bele a könyörtelen árnyékba, amely birtokába veszi a süllyedő temetőt is; az ellenfényben úgy tűnik, meg is mozdulnak a kopjafák, sírkövek, fakeresztek, mintha menekülni akarnának, menekülni valahová, ahol nincs sem fény, sem árnyék...

–  „Veres fekete csuklyás kabátban volt, mint régen a szerzetesek” – mesélte az öreg, de Hutera türelmetlenül ismét közbeszólt:  „Kámzsa volt az , István bácsi, sohasem kabát!”  „Ha ti jobban tudjátok – sértődött meg az öreg –, meséljétek magatok.”  „Nem tudjuk jobban” – mondtam békítőleg, és sört töltöttem a poharakba.  „Úgy féltem – folytatta az öreg, hozzá se nyúlva poharához –, hogy megérint vagy mit tudom én, mit csinál velem, de nem. Megállt az ajtóban (a tisztaszoba ajtajában, s ez furcsa volt, mert ezt a szobát ugye, mint ti is jól tudjátok, édes fiaim, mink nem használjuk), rám nézett merően: »hogy van, Estván bátyám?« – kérdezte, s a hantjától – semmit sem változott a halálban – kissé megnyugodtam, bár még mindig kocogott a fogam. »Jól vagyok« – nyögtem ki végre nagy nehezen. »S örvend, hogy él, nem?« – kérdezte gúnyosan Veres, ebből rögtön tudtam, hogy ő az, igy beszélt mindig, mindenkivel, soha nem lehetett tudni, viccel-e vagy komolyan mondja, amit mond. »Igen, fiam« – feleltem már alig remegő hangon. »Örvendek. Azazhogy...« »Azazhogy, Estván bátyám?« – kérdezte metszően, és nézett, egyre nézett azokkal a nagy fekete szemivel, és én újra féltem, kiment a lábamból az erő, éreztem, ezek az utolsó perceim, és mindjárt meghalok.”  „Veresnek kék volt a szeme – mondtam –, mielőtt meghalna itt nekünk, Estván bátyám, legalább ezt tisztázzuk. Ha egyébre nem, erre jól emlékszem én is, de emlékszik barátja és borbélya, Hutera Béla is.”  „Úgy van – mondta Hutera –, itt valami félreértés lehet, Pistának kék volt a szeme, én is tanúsíthatom. Lehet, hogy a halálban változott meg.” – Béla kuncogott, felemelte korsóját:  „Na, erőt-velőt” – mondta és kiitta. A bajuszán maradt a sörhab.  „Álmomban fekete szeme volt Pistánknak és nagy – fortyant fel az öreg. – És ne szakítsatok folyton félbe, mert nem tudom elmondani. »Hogy megy a soruk – kérdezte Pistánk közvetlenebbül tőlem –, hogyan él a felsőtábori nép halálunk után.» Többes számban beszélt magáról, mint a királyok. »Esznek-e? isznak-e? ölelkeznek-e? gyűlésekre járnak-e szorgalmasan? és szalonkákra lövöldöznek-e?« Ettől megint szörnyen zavarba jöttem, fiaim, énnekem fogalmam sincs arról, hogy milyen madár az a szalonka, én még soha hetven év alatt nem láttam errefelé röpülni egyetlen árva szalonkát sem, s ha láttam is, nem tudtam, hogy szalonka. »Nem lövöldöznek« – mondtam remegő hangon. »Hát lövöldözzenek csak – mondta kemény hangon Veres. – Szólj Ferinek – azaz tenéked, édes fiam, nézett rám az öreg –, hogy ossza ki a puskákat.« »Jó, szólok« – hajtottam fejet engedelmesen, féltem, ha ellenkezem, még magával visz az árnyak birodalmába, azt se mertem kérdezni tőle, hova került, és hogy megy a sora odaát. pedig fogalmam sincs, Balló elvtárs itt rám nézett az öreg, és megrémültem én is, falfehér volt az arca), miféle puskákról van szó, miféle puskákat kellene kosztanod nekünk?” Megrémültem, mert az öreg hangosabban kezdte szedni a levegőt, a szeme kidülledt, és éppen nem volt nálam nitroglicerin-tabletta.

Maria rázni kezdett: – Ezek mit akarnak? – hajol közelebb hozzád, és a porondra mutat. A reflektorfényben hosszú mályvaszín ruhás nő, hatalmas legyezővel. Körülötte diadalívek, oszlopok. Olyan az egész, mint egy álomban megelevenedő De Chirico-festmény, csak egyelőre nem érted a koreográfiát. A mályvaszín ruhás nő legyezi magát, csend van, ebbe a csendbe vakkannak bele egymás után a kürtök. Rövid miniruhás, fekete harisnyás görlök rohannak be, kezükben ember nagyságú, színes kártyalapok. Felsorakoznak a mályva-nő körül. A hangszóró ismét megjelenik a cirkusz légterében, és a mályvaszín ruhás nő elé ereszkedik. Sejted, hogy ez a nő fontos szerepet játszik mindabban, ami most zajlik a porondon, de egyelőre fogalmad sincs, mi zajlik; tehát arról sincs, mit miért csinál ez a nő. Mindenesetre most megszólal, dallamos alt hangon beszél, mint meginterjúvolt operacsillagok a rádióban. – Mert milyen nehéz például összehozni egy royal quintet! – mondja. Néhány néző felnevet, de a közönség nagy része fagyosan és értetlenkedve hallgat. A mályva-nőt ez sem izgatja. Tapsol, és máris két görl áll a két oldalán, kezükben a treff és a kör királlyal, dobbant, erre kis tétovázás után egy alacsony, szeplős, vörös hajú lány (a káró király) is előkerül. – És ezzel még mindig el lehet veszíteni egy vagyont, hölgyeim és uraim – mutat rájuk a mályvaszín ruhás és kacag. – Ahhoz, hogy együtt betöltsék funkcióikat, igenis szükség van a pikk királyra. – Pörögni kezd a dob, magas, szálfatermetű, fekete ruhás, fekete álarcos férfiak jelennek meg a porondon, körbefogják a görlöket. A mályva-nő elégedetten néz rájuk és tapsol. A fekete ruhás férfiak táncol,ni kezdenek a görlökkel. – A pikk király én vagyok – nevet a nő. – Együtt verhetetlenek vagyunk. De csak együtt, ezt még egyszer hangsúlyozom. – A zenekar érzelmes tangót játszik. Zuhansz. A táncolók között  mintha Andrea is megvillanna egy pillanatra, vagy mégis a mályvaszín ruhás nő. Már örökre eldönthetetlen mindez.

– Mi akar ez lenni? – kérdezi ingerülten Maria, és rázni kezd. – Valami balett? Én nem értem.

– Én sem értem – ingatja a fejét Victoria is. – Kik azok ott mind? És mit akarnak azokkal a kártyalapokkal?

– És a mályvaszín ruhásnak miért nincs partnere?

– És vele miért nem táncolnak a fekete ruhás férfiak? Miért csak azokkal a kicsi dögökkel táncolnak?

– Ez demonstráció – mondja megfontoltan Balló. – Ez biztosan valami demonstráció.

– Ugyan már, Ferenc drága. Miket mesél itt maga nekünk? Még hogy demonstráció?! – Maria kacag. – Ki ellen, mi ellen tiltakoznak, ha ugyan tiltakoznak? Ez itt cirkusz, kedves barátom, ha nem tudná, az ország legnagyobb cirkusza! Itt nem csinálnak holmi, holmi demonstrációt.

– Ha maguk jobban tudják – gorombul be Balló is –, magyarázzák meg maguk maguknak. Lehet, hogy balett. Mit tudom én.

Lehunyod a szemed; a porond, a nézőtér lassan elfordul; még megvillan a lenti páholyban ülő nők oxigénezett haja; zuhansz; sikoltani sincs időd; egy mező is feltűnik, Andrea piros fürdőruhában (amit annyira szerettél) sétál és virágot szed a mezőn, szólni sincs időd, mert elfordul ez a mező is, hullanak a hosszú szárú margaréták; a történetek egymásra futnak, összetorlódnak; a helyszínek körülötted keringenek; kivilágított sugárutak, máramarosi temetők, háborús német városok, és egy – valamikor az ötvenes években száguldó – gyorsvonat minősíthetetlen illemhelye is feltűnik egy pillanatra, padlóján két félig szívott Kent, szopókájukon idegesítő, mert megmagyarázhatatlan rúzsfoltok; majd egy falu felsepert utcája következik; tavaszi kertek, rügyező fák, zöldhagyma és petrezselyem zöld ágyásai, orgona- és jázminbokrok, és mindent lebíró orgona- és jázminillatban még egyszer a lenti páholyokban idegeskedő nők már-már fehérnek tűnő, oxigénezett haja; egy-egy biztatás, egy-egy kérdés vagy válasz? – zuhansz: bohócok, elefántok, recsegő trombiták maradnak mögötted; megvillan az erőművész szomorú arca is, bajor és magyar operaáriák harsogó dallamára úsznak el a számoló kutyák, Angelika nevetve rohan utánuk, leghátul lógó nyelvvel a felügyelő dán dog fut; felállsz, megigazítod az öved, mély lélegzetet veszel, elindulsz.

– Hova mész? – kérdezi megdöbbenve Balló. – Nagyon sietsz? – Kezet rázol vele, bólintasz a nők felé is, megfordulsz és elindulsz. – Nem vársz meg? – szól utánad Balló, de nem válaszolsz, zsebre dugott kézzel ráérősen ballagsz el az összesúgó öregasszonyok és a vihorászó kamaszlányok előtt, lesétálsz a lépcsőkön, az alsó páholynak dőlve – talán ellenőrzésképpen, talán búcsúzóul? – még visszanézel: ott ülnek mindhárman, és aggódó arccal néznek feléd. Felemelt kézzel intesz, tüzet kérsz az ajtónál álldogáló, vörös karszalagos férfitól, és ahogy gyors léptekkel átmész az úttesten, árnyékod a pocsolyákban tükröződő neonfények közé vegyül.  „Informaţia – rohan el melletted egy újságárus suhanc –, Informaţia!” – és ahogy tele talppal beleugrik egy pocsolyába, pillanatra összemosódnak a fények, széttöredezik a tükörképed, és az arcodhoz ér néhány csepp mocskos víz. Reflexszerűen nyúlsz oda, hogy letöröld, ha valaki távolról nézne, azt hihetné, hogy könnyeidet törülgeted, és nem is tévedne nagyon, már csak azt kellene eldöntenie: a sírástól könnyezel-e – még mindig elég közel a neonfényben úszó cirkuszhoz – vagy a kacagástól?!

1980